Ézs 53,1-12 II. 4-6. vers Jézus Krisztus szenvedése, kínoztatása

Ézs 53,1-12 II. 4-6. vers Jézus Krisztus szenvedése, kínoztatása Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kivánatos! Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! mint a ki elől orczánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott! Bevezetés Elolvastuk ugyan az egész részt, de múlt alkalommal az első három versről volt szó, most pedig a 4-6. versről szólnék bővebben. Az első három versben az Úr Jézus Krisztus élete van leírva, és az, hogyan utasította el az Ő népe. 4-6. versben pedig az Úr Jézus szenvedéseiről van szó, megveretéséről, kínoztatásáról, megsebesítéséről és sebeiről. Lelkünk gyógyulása Úgy kezdődik, hogy Pedig betegséginket ő viselte (4. vers). Úgy értem az Igéből, hogy ez elsősorban lelki betegségeinkre vonatkozik. Ugyanis, amikor Jézus Krisztus váltsághalálát elfogadja valaki, akkor a szelleme azonnal megelevenedik. A lelkünk pedig lassan (kinek lassabban, kinek gyorsabban) meggyógyul, majd pedig megszentelődik. Nem a testi betegségekre vonatkozik ez elsősorban. Azonban azt is látnunk kell, hogy sok esetben a testi betegségeknek is lelki okai vannak. Azért viselte el az Úr Jézus Krisztus a betegségeinket, lelki betegségeinket, hogy mint Istennek a gyermekei, ne gyötrődjünk a lelkünkben. Ne kínlódjunk felettébb, akkor sem, hogyha valami zavarodottság van bennünk, amit legtöbbször valamilyen bűn okoz. Ő a bűneinkért halt meg. Tudjuk, hogy az Úr Jézus Krisztus testi betegséget is tud gyógyítani, ha akarja, ma is. Bármikor megteheti, ez az Ő szuverén joga, akarata, de nekünk azt jelenti ki az Igében, hogy nem az a fontos, hogy a testünk egészséges legyen. Akkor se gyötrődjünk, ha a testünk beteg. Ne uralkodjon el rajtunk e miatt félelem! Főleg ne uralkodjon rajtunk, idézőjelben mondom, a betegségnek a szelleme, hogy betegesen féljünk a betegségtől, vagy gyötrődjünk miatta. Ez, hogy betegségeinket Ő viselte (4. vers), egyáltalán nem jelenti azt, hogy mi már soha nem leszünk testileg betegek. Vannak, akik ezt tanítják, hogy betegségeket Ő viselte, tehát

akkor egy hívő ember soha nem lehet beteg. Ha mégis beteg, akkor hitetlen. Nem ezt jelenti. Hanem azt jelenti, hogy viselhetjük a testi betegségeinket azzal a reménységgel, hogy egyrészt vele együtt hordozzuk, másrészt pedig, hogy Ő céllal engedte meg, vagy adta ránk azt a betegséget. Éppen ezért nem kell jajveszékelnünk, aggódnunk, gyötrődnünk, félnünk, hogyha betegek vagyunk. Ismétlem, főleg nem kell, hogy megkötözzön bennünket a betegség szelleme, hogy egészen levertek, és szinte megkötözött gyötrődők legyünk a miatt, hogy vajon, én most miért vagyok beteg? Inkább keressük meg azt a célt, vagy kérjük az Urat, mutassa meg, hogy lássuk, mit akar elérni vele. Addig is, míg nem látjuk, hordozzuk türelemmel, hittel, Vele együtt. Betegségeinket Ő viselte (4. vers). Fájdalmak között Így folytatódik: és fájdalmainkat hordozá (4. vers). Azt kell, mondjam, hogy ez is elsősorban lelkünk és szívünk fájdalmaira vonatkozik. Lehetnek szívfájdalmaink. Aki hisz az Úr Jézusban, azokat megszabadította. Meg akarja szabadítani attól, hogy fájjanak, vagy túlságosan fájjanak a sértések, a gyalázások, a szidalmak, a meg nem értések. A testi fájdalmak se keserítsék meg a hívő lelkét, ha a szívünk, lelkünk rendben van az Úrral. A szellemünk, mikor hívőkké lettünk, rendben lett az Úrral, de ha a szívünk, lelkünk rendben van vele, akkor a testi fájdalmakat is elviselhetőbbé teszi. Sokkal könnyebben hordozzuk. Például le van írva az a történet, amikor Pált és Silást megvesszőzték, megverték, börtönbe vetették. Biztos, hogy sebekkel voltak borítva, mert a történet vége az, hogy a filippi börtönőr, mikor megtért, akkor kimosta őket a sebeikből. Így, sebekkel borítva fájdalmak között, a belső tömlöcben, tehát egy mély gödörben, lábukat kalodába szorítva, azt olvassuk, hogy: éjféltájban pedig Pál és Sílás imádkozván, énekkel dicsőítették az Istent. A foglyok pedig hallgatják vala. Nyilvánvalóan fájtak nekik a sebek, de mivel az Úrral jó kapcsolatban voltak, és a lelküket nem keserítette meg, ami történt. Nem tettek fel kérdéseket: Az Úr miért engedte meg, hogy ez történjen velünk? Mi nem az Ő szolgái vagyunk? Nem az Ő küldetésében járunk? Hogy engedhet meg akkor ilyet az Úr? Nem, nem gyötrődtek a lelkükben. Úgy fogadták el, ahogy Isten megengedte. Dicsőítették az Urat, imádkoztak, és énekeltek. Ott van például István vértanú. A Cselekedetek könyve leírja, hogy hogyan támadt ellene a nagytanács, hogyan rohantak rá, és kövezték agyon. Az is fáj, amikor valakit kövekkel megdobálnak, és mindegy, hogy hol találja a kő. Halálig dobálták, de a fájdalmak mégsem gyötörték úgy el. Nem azt mondta: Istenem, én Rólad tettem bizonyságot, hogy lehet ez? Ő nagyon jól tudta, hogy Jézus Krisztust is ugyanez érte, és így olvassuk: Megkövezék azért Istvánt, ki imádkozik, és ezt mondja vala: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! Térdre esvén pedig nagy fenszóval kiálta: Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt. És ezt mondván, elaluvék (ApCsel 7,59-60). Tehát amikor valakinek testi, lelki fájdalmaiban az Úr vigasztalása van a szívében, akkor a testi fájdalmakat is, meg a lelki fájdalmakat is sokkal könnyebben viseli. Hordozta bűneinket és következményeit Most még egyszer, együttesen két gondolatot erről, hogy: betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat hordozá (4. vers). Ézsaiás 53. része nagyon sokszor említi a bűnt, és a vétket. Például: megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért [...] az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté [ ] népem bűnéért lőn rajta vereség [ ] sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli [ ] bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott! (5-6.8.11-12. versek). Ezt azért soroltam el, mert látszik ebből is, hogy ilyen sokszor említi a bűnt és a vétket, hogy ezeket vetette rá az Úr, és ennek a következményeit is Ő hordozta el, hogy itt elsősorban nem a test betegségeiről és fájdalmairól van szó. Igaz ugyan, hogy a bűn okozza a testi halált is, és a testi halálnak az előzménye a

betegség, meg a fájdalom, de ez nem szűnik meg ezen a földön, csak amikor majd a feltámadás után megdicsőült új testet kapunk. Azonban, akik Jézus Krisztusban hisznek, akiknek a szelleme megelevenedett a belé vetett hit által, azok lelkének a gyógyulása, megszentelődése már ezen a földön bekövetkezik. Ez az Úr akarata, hogy bekövetkezzen. Egy másik gondolat az, hogy sok Ige szól arról - néhányat el is olvasok -, hogy Jézus Krisztus a bűneinket hordozta, és a bűneinknek bizonyos következményeit is. Például így olvassuk: A ki [mármint az Úr Jézus] a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg (1Pt 2,24). Nyilván a szellemünk és a lelkünk gyógyult meg az Ő sebeivel. Ugyanitt: Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen (1Pt 3,18). Tehát nem azért, hogy soha a testünkben betegség és fájdalom ne legyen, hanem Istenhez vezéreljen bennünket. Azt olvastuk: és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! (4. vers). Izráel népe és a népnek a vezetői azt hitték, úgy gondolták, hogy az Úr Jézust Isten büntetése érte utol, mégpedig azért, mert az ő felfogásuk szerint, az Úr Jézus káromolta Istent. A következőt olvassuk erről: Ő pedig [az Úr Jézus] hallgat vala, és semmit sem felele. Ismét megkérdezé őt a főpap, és monda néki: Te vagy-é a Krisztus, az áldott Isten Fia? Jézus pedig monda: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel. A főpap pedig megszaggatá ruháit, monda: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallátok a káromlást. Mi tetszik néktek? Azok pedig halálra méltónak ítélték őt mindnyájan (Mk 14,61-64). Mi miatt? Káromolta Istent, ők úgy gondolták, mert azt mondta, hogy Ő a magasságos Fia, a Messiás. És úgy gondolták, hogy hát persze, ez egy főben járó bűn, most Isten is megbüntette ezért. Azt olvassuk, amikor a kereszten volt az Úr Jézus: Az arra menők pedig szidalmazzák vala őt, fejüket hajtogatván és mondván: Hah! A ki lerontod a templomot, és három nap alatt fölépíted; Szabadítsd meg magadat, és szállj le a keresztről! Hasonlóképen pedig a főpapok is, csúfolódván egymás között, az írástudókkal együtt mondják vala: Másokat megtartott, magát nem bírja megtartani. A Krisztus, az Izráel királya, szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higyjünk. A kiket vele feszítettek meg, azok is szidalmazzák vala őt (Mk 15,29-32). Minden szidalmazásnak az volt a magja, ha Ő a Krisztus, szálljon le a keresztről, akkor majd hiszünk neki. Nem szállt le a keresztről ezért, úgy gondolták a főpapok, az írástudók, a nép, az egyik lator, hogy nem lehet Isten Fia. Bizonyítva látták, hogy mivel nem szállt le a keresztről, valóban az Isten büntetése van rajta. Mi azt hittük, ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől. Azonban tudjuk azt, hogy nem csak Izráel népe, és akik ott voltak akkor Jeruzsálemben, vagy a kereszt körül, nemcsak ők gondolkoztak így. Más népek is elvetették az Úr Jézus Krisztust. Jól mutatja ezt például, ami a Korinthusi levélben le van írva a görögöknek a hozzáállásáról. A görögök képviselték az összes többi népet, a pogány népeket. Akkor a görög kultúra volt elterjedve, a görög gondolkozás. A következőt olvassuk: Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; (1Kor 1,23). Ez azt jelenti, hogy a zsidók szemében igen nagy botrány volt az, hogy a Messiást fára lehet szögezni. Azt mondták, hogy ez lehetetlen. A görögöknek pedig az volt a bolondság, hogy valaki mások bűneiért haljon meg. A görögök racionálisan, az eszükkel gondolkoztak, és azt mondták, hogy ilyen nincs, hogy helyettes áldozat, hogy valaki helyett más haljon meg. Más adja oda az életét, és ezzel az a másik felszabadulhat a bűn büntetése alól. Helyettünk Azonban a zsidók másképpen gondolkoztak. Amikor így olvassuk, hogy: ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg (5. vers). Ebben benne van az, amit Isten a zsidó

néppel évszázadokon keresztül tanított és gyakoroltatott, hogy igenis van helyettesítő áldozat. Azért folyt az a sok áldozati vér az oltáron a templomban, hogy ezt a nagy igazságot megtanítsa a néppel, hogy van helyettes áldozat. Van vér, amely akkor befedte, de a Jézus Krisztus vére pedig eltörli a bűnöket, és nem kell a bűnösnek meghalni. Aki elfogadja ezt az áldozatot, aki helyett folyt ez a vér. Ők értették azt, hogy lehet olyan, ami be is következett az Úr Jézus halálával, hogy Ő nem a saját, hanem a mi bűneinkért szenvedett, és halt meg. Szenvedett. Most a keresztyén világban azt mondják, hogy nagyhét van, Jézus Krisztus szenvedéseiről szólnak az egyházakban is. A Máté evangéliumában, Márk, Lukács, János evangéliumában mindenhol le van írva ez a szenvedés, hogy Ő megsebesíttetett a bűneinkért. Amikor megsebesítették, akkor is folyt a vér. Megrontatott a mi vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van, sebeivel gyógyultunk meg. A sok Ige közül csak elolvasok hármat, először: Akkor szemébe köpdösének és arczúl csapdosák őt, némelyek pedig botokkal verék [ ] És kezdék őt némelyek köpdösni, és az ő orczáját elfedni, és őt öklözni, és mondani néki: Prófétálj! [már, hogy ki az, aki megütött téged?] A szolgák pedig arczul csapdossák vala őt [...] Akkor azért előfogá Pilátus Jézust, és megostoroztatá. És a vitézek tövisből koronát fonván, a fejére tevék, és bíbor köntöst adának reá, És mondának: Üdvöz légy zsidók királya! És arczul csapdossák vala őt [...] Akkor azért nékik adá őt, hogy megfeszíttessék (Mt 26,67; Mk 14,65; Jn 19,1-3.16). Az Igéből világos, hogy két helyen is megverték az Úr Jézust. Két törvényszék ítélte el. A vallási törvényszék, a nagytanács azzal ítélte el, hogy Isten-káromló volt, mert Isten Fiának mondta magát, és ott is megverték, ott is arcul csapdosták, ott is kigúnyolták, ott is szembeköpdösték. Majd átvitték Pilátushoz, és a világi törvényszék, éspedig nem zsidó, hanem pogány törvényszék, az akkori világhatalom képviselője, annak a törvényszéke is elítélte, persze egészen másért. Az is jogtalanul, mert azt hazudták, hogy az Úr Jézus Krisztus király akar lenni. Ez féligazság volt, és teljes hazugság. Pilátus meg is kérdezte, hogy: király vagy te csakugyan? király vagyok, csak az én országom nem e világból való. Ha én itt lennék király, jönnének a szolgáim, és kiszabadítanának a kezedből. Ez is felségsértést jelentett. Politikai dolgot kreáltak az Úr Jézus Krisztus személyéből. Ott is megverették, ott is megostoroztatták, és úgy, véresen, összeverve kellett kivinni a keresztjét, és megfeszíttetni a Golgotán. Ez van leírva Ézsaiás könyvében. megsebesíttetett bűneinkért. Megrontatott vétkeinkért[ ] Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik (7. vers). Mi volt a szenvedés gyümölcse? Mi lett a következménye számunkra az Ézsaiás próféciája alapján, hogy Ő megsebesíttetett a bűneinkért, és megrontatott a vétkeinkért? Két következményét sorolja fel ez az igevers, az egyik: békességünk büntetése rajta van a másik: az Ő sebeivel gyógyulánk meg. Békességünk büntetése rajta van. A békesség büntetése, az azt jelenti, hogy a békességünk árát, a büntetését Ő fizette ki. Van egy énekünk, ami így kezdődik: A börtönömnek zárát az Úr nyitotta ki,/ a békességem árát az Úr fizette ki./ Hadd zengjen hát az ének,/ az Ő nagy, szent nevének,/ dicsőség Őneki, dicsőség Őneki. Azt olvassuk az Igében:...Ő általa békéltessen meg [Isten] mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által; Ő általa mindent, a mi csak van, akár a földön, akár a mennyekben. Titeket is, kik hajdan elidegenültek, és ellenségek valátok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett (Kol 1,20-21). Igen, Ő fizette ki a békességünk árát. Így olvassuk: Ő a mi békességünk, ki egygyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat. Az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén; hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén; És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést. És eljövén,

békességet hirdetett néktek, a távol valóknak és a közel valóknak (Ef 2,14-17). Tehát az Úr Jézus Krisztus a mi békességünk. Nemcsak megszerezte nekünk a békességet, hanem Ő maga a békesség. Nemcsak megbékéltetett Istennel, ezt is megtette, meg önmagával is az Úr Jézus, meg másokkal is, a hívő ember másokkal is ki van békülve, meg még önmagával is. A bűnös ember még önmagával sincs békességben, meg van hasonulva, hasadva. Ezt a békességet hirdetjük is, mert Krisztus nélkül nincs békessége senkinek. Egész világon soha nem volt békesség. Olyan nincs, amikor valahol háború ne lenne, vagy ne veszekednének emberek, vagy ne háborogna embermillióknak a szíve valami miatt. Ilyen nincsen. Békesség csak abban az emberben van, akiben Krisztus van. Ő a békesség. Le van írva, hogy milyen az ember állapota míg hitetlen és Isten nélküli. Többek között azt olvassuk, hogy a békességnek útját nem ismerik (Róm 3,17). Amikor az evangéliumot hirdetik, akkor a békesség evangéliumát hirdetik tulajdonképpen. Így olvassuk: Mimódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek? A miképen meg van írva: Mily szépek a békesség hirdetőknek lábai, a kik jókat hirdetnek! (Róm 10,15). Igen, az evangélium ezt hirdeti: Isten megbékélt velünk, béküljünk meg mi is Istennel. Szól erről az Ige máshol is: Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, a ki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és a ki nékünk adta a békéltetés szolgálatát. Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne (2Kor 5,17-21). Amikor az Úr Jézus Krisztus készült a halálára, és eltávozni erről a földről, a következőt mondotta a tanítványoknak: Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! (Jn 14,27). Igen, megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, és békességünk büntetése rajta van. A másik következménye annak, hogy Ő meghalt, így olvastuk: sebeivel gyógyulánk meg. Erről most bővebben már nem szólok, mert az elején volt erről szó, hogy ez a gyógyulás elsősorban a lelkünknek a meggyógyulása. A Pásztor és az elveszett juhok Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk: de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté (6. vers). Mindnyájan eltévelyedtünk. Péter apostol is erről ír: Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához (1Pt 2,25). Igen, mindnyájan, mi is. Minden ember eltévedt az Úr Jézus Krisztustól, Istentől. Példázatot mondott az Úr Jézus az eltévedt, elveszett juhról: Közelgetnek vala pedig ő hozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik. Ő pedig ezt a példázatot beszélé nékik, mondván: Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, a mely elveszett vala. Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilenczvenkilencz igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre (Lk 15,1-7). Ki az igaz? Csak akit megigazított az Úr. Mert mindnyájan eltévedtünk, csak nem mindenki vallja be; nem mindenkinél látszik, nem annyira szembeötlő. Amit itt olvastunk, hogy bűnösök, vámszedők közeledtek hozzá, azoknál szembeötlő volt, hogy eltévelyedtek, mert bűnösök, paráznák voltak. A vámszedők kapzsiak voltak, harácsolók, mindenki be is látta. A farizeusok is bűnösök voltak, meg az írástudók is, csak ők nem ismerték el. E miatt

zúgolódtak, hogy Ő miért fogadja magához ezeket a bűnösöket? Erre mondta az Úr Jézus, hogy a pásztor is elmegy az egy elveszett után. Ő a pásztor, és a nagyon elveszettek után megy. A mennyben öröm van, amikor megtér valaki az elveszett bárányok közül. Hazaviszi, a vállára emeli. Azt olvastuk, hogy: olyanok voltunk, mint tévelygő juhok, de megtértünk. A mi megtérésünk azért olyan, hogy először a pásztornak kellett utánunk jönni. Csak amikor Ő utánunk jön, akkor hajlik a szívünk hozzá, hogy fordítsunk hátat a régi bűnös utunknak, a szívünket adjuk Neki oda. Mindenki eltévedt. Az eltévedt ember csak a mélységekben jár. Egy idő után azért észreveszi magát. Van egy régi ének, ez most a mostani énekeskönyvben nincs benne: Messze szakadtam, óh, pásztor, a nyájtól./ Dobban a szívem, és fél a homálytól./ Ijesztő mélybe fut előttem minden út./ Pásztor gyere már. Pásztor gyere már. Igen, az eltévedt ember egy idő után látja, hogy homályban jár. Dobban a szíve a félelemtől. Meglátja, hogy ijesztő mélybe fut minden útja, zsákutcába jutott. Nincs más kiút, csak ha jön a pásztor. Igen nagy munkát végez már akkor Isten, amikor egy szív felkiált, hogy: Pásztor gyere már. Pásztor gyere már. Krisztus a jó pásztor. Azt mondja magáról: Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig és a ki nem pásztor, a kinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra. Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim (Jn 10,11). Igen, ismer bennünket, mert életét adta értünk az Úr. Azt mondja itt az Úr Jézus, hogy aki nem pásztor, az amikor jön a farkas, elfut előle. Nem akarja, hogy ő is áldozatul essen, vagy megsebesüljön. Dávid is pásztor volt, jó pásztor volt, mert ilyen van feljegyezve róla a Szentírásban: És felele Dávid Saulnak: Pásztor volt a te szolgád, atyjának juhai mellett; és ha eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyáj közűl: Elementem utána és levágtam, és kiszabadítám szájából; ha pedig ellenem támadott: megragadtam szakálánál fogva, és levágtam és megöltem őt. A te szolgád mind az oroszlánt, mind a medvét megölte: Úgy lesz azért e körűlmetéletlen Filiszteus is, mint azok közűl egy, mert gyalázattal illeté az élő Istennek seregét (1Sám 17,34-36). Jó pásztor volt Dávid. Igaz, neki nem kellett meghalnia a juhokért, de képes lett volna meghalni. Hiszen azt mondja, hogy az oroszlán elragadta a bárányt, el is szaladt vele, de ő utána ment. Még akkor is kiszabadította a szájából. Amikor Dávid leírta a 23. zsoltárt, akkor nagyon is tudta, hogy mit ír, amikor azt mondja: Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vígasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig (Zsolt 23,1-6). Ez hiteles Dávid szájából. Tudja, milyen a pásztor. Milyen pásztora van neki. Ilyen pásztorunk van nekünk is, az Úr Jézus Krisztus. Mindnyájan, mint juhok, eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk. Ő nemcsak, hogy utánunk jött, és hazavezetett, hanem ez csak úgy volt lehetséges, hogy az Isten mindnyájunk vétkét Őreá vetette. A jó pásztor életét adta a juhokért. Befejezés Testvérek, befejezem. Most ugyan a 7. versről részletesebben nem szóltam. Ha még élünk, a következő alkalommal, most mégis ezzel fejezném be: Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémúl az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg! (7. vers). Azt mondja, hogy mint bárány. Tehát az Ő népe, meg mi, meg minden ember, mint juhok, eltévelyedtünk. Úgy lett pásztorunk, hogy Ő meg Báránnyá lett. Teljesen azonosult velünk. Ez a teljes azonosulás úgy történt, ahogy leírja az Ige: mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak

azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig (Fil 2,6). Tehát nem úgy jött el az elveszett juhokért, hogy nagy hatalommal, dicsőséggel, égi kürtzengéssel, angyali seregekkel, mert így nem lehetett volna bennünket megmenteni. Így mindnyájan elpusztultunk volna a megjelenésének a látványától. Hozzánk hasonló lett. Ebben a hozzánk hasonló testben szenvedte el a bűneinkért a halált. Mint juhok eltévelyedtünk [ ] mint bárány, vitetett a mészárszékre. Ámen. Debrecen, 2008. március 19.