Újszövetségi bevezetés

Átírás

1 U Újszövetségi bevezetés Összeállította: Farkas Péter

2 I. ÚJSZÖVETSÉGI BEVEZETÉS 1. Az Újszövetség fogalma Végrendeletet, testámentumot jelent. Hivatkozás az eredeti fogalomra a Zsid. 9:15-17-ben található. Már az Ószövetségben megigéri Isten, hogy a megrontott régi helyett újat ad (Jeremiás 31:31-34). Erre mint igéretre hivatkozik a Zsid. 8:8-11. Az Apostolok szóhasználatában egyre szilárdabb terminus technicusszá válik (Gai. 4:24, Zsid. 12:24 stb.) Később a Szövetség alapokmányának tekintett gyűjteményre, az Új szövetségi Szentírásra is átmegy a kifejezés. Az Újszövetség (továbbiakban ÚSZ.) mint Könyv. A mi szóhasználatunkban a 27 Kánonikus Irat gyűjteményét jelenti. Korát tekintve valamennyi nagyjából az I. szd. második feléből való. Műfajuk különféle. Történeti, valóságos levél, levél formában írt prédikáció és apokaliptikus könyv. Nyelvük sem egységes, valamennyi a köz-görög dialektus (koiné) körén belül helyezkedik el, de van nagyon egyszerű nyelvezetű (Márk) és az irodalmihoz egészen közelálló (Zsid.) is. A Bevezetéstan (izogógika) meghatározása. Magát a fogalmat a világi irodalomtudományból is ismerjük. Tudományos vagy szépirodalmi könyvek elején, esetleg végén Bevezetés-t vagy Utószó-t találunk. Itt közli a kiadó mindazt, ami szerinte a mű jobb megértéséhez szükséges (a könyv kora, keletkezésének helye és körülményei, irodalomtörténeti háttér, műfaj, írásának célja, írói sajátosságai, jelentősége). A Bevezetés azonban nem megy bele részletes magyarázatokba, ez már a kommentár feladata. A Bevezetéstan felosztása: általános és speciális bevezetés. Előbbi az ÚSZ.-i Kánonnal mint egésszel foglalkozik és így veszi vizsgálat alá. Ezért három részből áll: Kánontörténet, Szövegtörténet és Nyelvtörténet. A speciális Bevezetéstan az egyes Könyvekkel önállóan foglalkozik és tipikusan az alábbi problémákat veti fel: az irat keletkezésének körülményei, szerzője, olvasói, a keletkezés helye, ideje, a létrejövetel oka és célja, nyelvi sajátosságok, műfaji problémák. az iratnak más iratokhoz való viszonya,

3 a Kánon egészében való helye, teológiai jelentősége, alapgondolata, fő szempontjai. A Bevezetéstan módszere: az ún. történeti kritikai módszer. Utóbbi szó magyarázatra szorul. Nem a Szentírás emberi kritikáját értjük alatta, hanem a Szentírásra vonatkozó emberi vélemények (egyházatyák, kortársak) megnyilvánulásainak kritikai elemzését. Mi az, ami azokból megáll, bizonyítható, mi az, ami felett eljárt az idő vagy éppen tévesnek bizonyult. A Biblia elvileg lehet evilági irodalomtörténeti kutatás tárgya is, ez azonban nem azonos a teológiai Bevezetéstannal. A világi kutatás számára a Biblia egy könyv a sok közül, a teológia számára azonban mindvégig Isten kijelentése marad, mégpedig nem csak az akkori időre, hanem a jelenre nézve is. A Bevezetéstan céljának meghatározása A fentebb felvetett kérdések lehetőség szerinti megoldásával egyetlen döntő cél felé közeledünk. Ez nem formai, hanem teljes egészében tartalmi kérdés: az egységes mondanivaló keresése valamennyi Bibliai Könyv esetében. Ezen felül: az egyes könyveknek a teljes írás egészében való helyét meghatározni. Ha ugyanis olykor a Biblia egyes könyvei között nem láttak szerves összefüggést, egyes túlzó kritikusok azonnal ellentmondásokról kezdtek beszélni. A Bevezetés ezeket a nehézségeket van hivatva áthidalni, kiküszöbölni, hogy ezáltal az exegézis útegyengetőjévé és alapjává váljék.

4 NYELVTÖRTÉNET 2. Az Újszövetség eredeti nyelve a görög Lehet, hogy eredetileg szóban vagy írásban is más nyelven (arámul) folyt a hagyományozódás, de ez nem jelenti, hogy az USZ.-i iratok bármelyike egy eredetileg arámul készült irat folytatása lenne. Különös jelenség ez, hiszen a szerzők nem görögök, hanem keleti népek fiai, sémiták. Az ok a történelmi előzményekben van. Nagy Sándor hódításai révén korai halála ellenére az utódállamokban gyakorlatilag a Földközi-tenger keleti medencéjében a görög kultúra és nyelv vált uralkodóvá. Ezt hellenizmusnak nevezzük. A zsidóság ekkor már a babiloni fogság utáni időben van, kisebb részük tért vissza az ősök földjére. A többség a hellenisztikus utódállamokban szórványéletet él (görögü1 diaszpóra). Így kerül kapcsolatba a hellenisztikus kultúrával. Művelődési vágy mellett sok esetben divatozási hajlam vezette őket a görög kultúra befogadására. A hellenista városokban a görög volt a közigazgatás, a kereskedelem, a közlekedés nyelve is. A görög utódállamokat nemsokára a római birodalom váltja fel, de az így provinciává lett régi birodalmakban ez a helyzet semmit nem változott. Hittel mondhatjuk, hogy mindezek mögött a történelemformáló Isten tudatos cselekvése volt. A hellenizmus a kulturális hátteret, az egységes római birodalom pedig a politikai hátteret biztosította az Evangélium gyors terjedése számára. A kereszténység azzal az igénnyel lépett fel, hogy az Evangélium minél előbb eljusson az általa ismert föld legtávolabbi részeire is, és ehhez a legtermészetesebb közvetítő a legtöbb ember által ismert közös nyelv, a görög volt. 3. A koiné és az Újszövetség görög nyelve Fent említett görög nyelv nem azonos a klasszikus görög irodalmi nyelvvel (Homérosz, ill. a görög drámaírók nyelve). Előbbi körmondatos, finoman szerkesztett, utóbbi egyszerűbb, sokszor ismétli a kötőszavakat, új szavakat és sajátos, az irodalmihoz képest össze nem illő szóösszetételeket alkot. Fenti eltérések magyarázatára két nézet alakult ki. A puristák (tisztaságpártiak) elképzelhetetlennek tartották, hogy a Szentlélektől ihletett USZ. nyelve ne a legszebb, legtisztább görög lenne. Ennek bizonyítására a klasszikus görögből igyekeztek példákat felhozni, a bibliai görög jelenségeinek alátámasztására. Az ún. hebraisták viszont a klasszikustól való eltéréseket a héber nyelv hatásával magyarázták. Túlzásaik ellenére is közelebb jártak az igazsághoz, így a vita idővel az ő javukra dőlt el. A koiné dialektus A kérdés tehát az, hogyan állt elő a klasszikus görögből az ÚSZ. görög nyelve. Egyik nézet szerint a régi görök nyelvjárásokból, keveredéssel. A hellenista városokban különféle dialektikusokat beszélő görögök jöttek össze s ezek egymásra

5 is hatottak az élő nyelvek fejlődése napjainkban is látható módján. Más nézet szerint egy köz-görög nyelv alapjai már a hellenizmus kora előtt megvoltak. Csíráit elsősorban az ún. attikai dialektusban találhatjuk. (A perzsa háborúk nyomán az Athén vezette városállam- szövetség győzelme az attikai dialektust fokozott jelentőségűvé tette.) A koinéban is különböző nyelvi rétegek alakultak ki a századok folyamán. Nem volt egységes az irodalmi- és a népnyelv. Az ÚSZ. görög nyelve a hellenizmus korának társalgási nyelve, az ún. beszélt koiné volt. Az ÚSZ.-ben a görög önállóan van jelen, nem úgy mint a Septuagintában, amely csak fordítás. Az ÚSZ. szerzői nem voltak műveletlen emberek, de kifjezett irodalmárok sem. Görögségük színvonala nagy mértékben függ attól, hogy milyen mértékben kerültek érintkezésbe koruk kultúrájával. Ezért az ÚSZ. egyes iratai között nyelvforma tekintetében lényeges különbségek vannak. A két szélsőség a Jel. Könyve a maga egyszerű görögségével és a Zsid. a maga szinte már-már klasszikus körmondataival. Az ÚSZ. népszerű irodalom, olyan körökhöz fordulnak írói, melyeknek irodalmi műveltsége igazából nincsen. Az ÚSZ.-i nyelvtörténeti kutatás forrásai adottak. A hellenizmus prózairodalma, a hivatalok nyelve, mely kőbe vésve és számos papiruszon ránk maradt, a kereszténység Biblián kivüli iratai, magántermészetű feljegyzések és nem utolsó sorban a ma élő görög nyelv, mint visszamenőleges összehasonlítási alap. Emellett bizonyos sémitizmusok is jellemzők az ÚSZ. nyelvére. Egyrészt, mert arám volt Jézus és kortársai beszélt nyelve, s a hagyományozódás ősi fokán a leírás előtti időben arámul élt közszájon, amit az Evangéliumokban találunk. Másik forrása a sémitizmusoknak a Septuaginta, amely fordítás voltánál fogva hemzseg a sémitizmusoktól. Végül az írók anyanyelve is szerepet játszik görögségük alakulásában.

6 KÁNONTÖRTÉNET 4. A kánon görög szó, jelentése zsinórmérték. Az ÚSZ.-nek a Könyveit jelenti, azokat, melyeket az ősi keresztény irodalomból az idők folyamán bizonyos szempontok alapján az Egyház egységesen Isten kijelentésének elismert. Szemben az apokrif (bizonytalan, rejtett értelmű) művekkel, melyeknek a Szentlélektől való ihletettségét, Isteni eredetét az Egyház nem fogadta el. Ma, az ismert 27 irat egységét, hovatartozását, sorrendjét senki nem vitatja, s ez jó is, mert nemzedékek sorának Istentől jóváhagyott, megszentelt tradícióját kell látnunk benne. De a helyzet nem problémamentes. Például Luther bibliafordítása csak függelékszerűen közli a Zsidókhoz írt Levelet, Jakab és Júdás Levelét. Luther értékbeli különbséget is tett közöttük. A Kánon fogalma meglepően késői. Először 367-ben szerepel egységes könyvként a ma általunk ismert és használt ÚSZ. Athanasius püspök 39. számú körlevele közli egyebek között, az ÚSZ-i iratok hiteles jegyzékét. Azt mondja, hogy ezek az üdvösség egyedüli hiteles forrásai, melyekhez sem hozzátenni, sem azokból elvenni nem szabad. Ezek a megállapítások nyilván polémikus éllel találhatók a levélben. Maga a levél megléte tanúskodik róla, hogy hosszú ideig a Kánon kérdésében nem uralkodott kialakult, lezárt helyzet a gyülekezetekben. Hogyan alakulhatott ki az ÚSZ.-i Kánon? Az ősegyház, Jézus és az Apostolok Bibliája az Oszövetség volt. Eleinte nem is törekedtek írott tradíció kialakítására, mert hittek Jézus közeli visszajövetelében. De később a szemtanúk megfogyatkozásával a szóbeli hagyományok halványodásával egyre nőtt az írott emlékek becsülete. De az USZ.-i iratok eleinte maguk sem léptek fel Szent Könyvek igényével. Egyetlen ÚSZ.-i Könyv hangoztatja csupán a maga inspirált voltát, a Jel. Könyve 1:1 versében: "Jézus Krisztus kjielentése, amelyet adott néki az Isten". Fel-felbukkan az igény azonban másutt is. Például I. Kor. 14:37. A szerzők a gyülekezetek életének gyakorlati igényeit tartották szem előtt, ez eredményezte, hogy a valóságos élettel szoros kapcsolatban maradtak. A Kánontörténet tárgyalásával azt szeretnénk, hogy az első idők Egyházának élete álljon elénk hűségesen, hogy a Gyülekezetek mai életének is irányítója lehessen. 5.Kánon fogalma az Ószövetségben, azősegyházoszövetség használata. A palesztinai zsidóság a héber Kánont, a hellenista diaszpóra zsidóság a Septuagintát használta. Kánon fogalmaik, vagyis annak megitélése, hogy mit tartanak és milyen alapon hiteles írásnak, eltérőek voltak. Krisztus korára a Kánonfogalom meglehetősen megszilárdult. Josephus Flavius 22 Szent Könyvet említ,

7 melyek Artaxerxes előtti időből származnak, a későbbi iratok már nem ennyire megbízhatók. Ezeket a zsidók tiszteletben tartják, senki nem mer hozzájuk tenni vagy elvenni belőlük, sem változtatni rajtuk, Isten rendeléseinek tartják őket. Íme, a Kánon kritériumai: meghatározott számú irat, régi időből, amely ma már lezártnak tekinthető, érinthetetlen ség és feltétlen Isteni tekintély. Ezzel szemben a hellenista zsidóság az inspiráció korát nem korlátozta egy időszakra úgy mint a palesztinaiak. Az ő gyűjteményükben több Ószövetségi apokrif is beletartozott, különösen apoóiptikus könyvek. I. Kor. 2:9 Origenés szerint az Illés apokalipszisből való idézet, valójában az Ézs. 64:3-ban is megtalálható. Ilyen hivatkozás azonban az ókeresztény irodalomban nagyon ritka, szórványos jelenség. Általánosan igaz, hogy az ÚSZ. sok száz helyen használja, idézi az Ótestamentumot. Altalában úgy említi, hogy valamely iratcsoportját külön nevezi meg. Például Lk. 24:44-ben "Amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a Zsoltárokban énfelőlem." Gyakran nevezi az ÚSZ. Irásoknak is. Például János 5:39 "Tudakozzátok az írásokat... ". Az ősegyház szemléletében a Szentírás emberi íróira úgyszólván semmi hangsúly nem esik. Az idézetekben odáig mennek, hogy sok esetben magát az ÍRÁST személyesítik meg, például Gal. 3:8 "Előre látván pedig az Írás... -, Gal. 3,22 De az Írás mindent bűn alá rekesztett, Gal. 4:30 "De mit mond az Írás... " Az ősegyház a zsinagógától vette át az Ószövetség istentiszteleti használatát. Ennek nyomát látjuk pl. az I. Tim. 4:13-ban: "Legyen gondod a felolvasásra... " De abban is látjuk a zsinagógai Istentisztelet nyomait, hogy Pál sokszor úgy idézi leveleiben az Ószövetséget, mint aki olvasóiról feltételezi annak ismeretét. A hangos felolvasás még magányosan is általános szokás volt az ókorban. Például Csel. 8:30- ban az etióp kincstárnok hangosan olvasta Ézsaiást, Filep innen tudhatta, hogy mit olvas. Az ÚSZ. kialakulása úgy érthető meg teljesen, ha az Ószövetség tekintélye mellett számolunk az egyházban élővé lett újabb tekintéllyel is, Jézus Krisztus személyével. Azután bővül a tekintélyek köre, Jézusnak alárendelve ugyan, de tekintélyre tesz szert az Apostoli kör s maga a Szentlélek. Az Úr Jézus tekintélye hitelesítette az Ószövetséget. Az ősegyház számára az Ószövetség Krisztusról beszélő irattá vált. Ő maga hangsúlyozta az Ószövetség tekintélyét (például Mt. 5:18)-de azt is, hogy az Ószövetség Oróla beszélt. Például Ján. 5:46 "Ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek, mert énrólam irt ő". Ugyanakkor határvonalat is húz isteni tekintélyével az Ószövetségi és saját tanítása között. "Hallottátok, hogy megmondatott... En pedig azt mondom néktek..." Mt. 5:27-28 stb. A Septuaginta a Jahve szót a görög Küriosz-szal adja vissza. Ez az ősegyház számára mérhetetlen gazdagodást jelentett, hiszen amit az Ószövetség Istenről mond, azt minden további nélkül Krisztusra lehetett vonatkoztatni. Számukra Jézus valóban egylényegű volt az Atyával. Az Apostoli kör tekiintélye Az Apostolság meghatározása az Csel. 1:21-22-ben található. Olyan ember,

8 aki kezdettől fogva együtt járt Jézussal, minden tettének, szavának, szem- és fültanúja. A Tizenkettes Kört jelenti ez, akikhez hozzászámították később Pált (Jézus neki is megjelent.). És hozzászámították még az Úr testvérét, Jakabot. Emellett ők voltak azok, akik nem közvetve embereken keresztül kapták az elhívást, hanem közvetlenül Istentől Krisztusban. De éppen ez mutatja, hogy az apostoli tisztség a gyülekezetek látása szerint egyszeri, meg nem ismételhető, nem folytatható. Számuk is ennek megfelelően zárt. Az apostoli tekintély alapja, hogy ők Jézus Krisztus küldöttei és az Ő szavát szólják. Ezért követelik meg a teljes engedelmességet. De mivel nem önálló tekintélyek, személyük alá van vetve a testvéri kritikának is, például Gal. 2:11 Péter megfeddése. A Szentlélek tekintélye II. Péter 1:20-21 nem csak az Ószövetségre vonatkozik. "A Szentlélektől indíttatva szólottak 1stennek szent emberei..." A Szentlélek sohasem egyének kisajátítható tulajdona, hanem az egyháznak Istentől kapott ajándéka. Gyülekezetiség és íráshoz kötöttség a Lélekhez való viszonyunk mércéje, mert ezen a ponton tévelygésbe ejthet a Sátán. A lelkek megitélése kegyelmi ajándék is (I Kor. 12:10) de a gyülekezet minden tagjának is kötelessége. (I Ján. 4:1 skk.) Az őskeresztény kegyesség további alakulása A Kánon kialakulása a II. század közepéig meg sem indul. Az Ószövetség tekintélye változatlanul nagy. A hagyományok egyelőre szóbeli úton terjednek, de jelentkezett igény az írásbeliségre is. Például a Máté és Lukács alapjául szolgáló Logia-gyűjtemény. Fellép az evangéliumszerű ábrázolások igénye. Egyre kevesebb lehetőség van a közvetlen szóbeli hagyományból meríteni. Talán ezért vitte magával Pál és Barnabás János Márkot az első missziói útra. Ő pótolta utitársai ismeretbeli hiányait a szemtanú hitelességével. Az Apostoli Kör tekintélye nem csökken. Kol. 4:16 tanuskodik róla, hogy Pál leveleit már ebben az időben nyilvánosan felolvasták, a gyülekezetek körbeadták. De éppen ez a hely mutatja (maga Pál árulja el), hogy a levelek köre eredetileg terjedelmesebb volt a ma ismertnél. (Lásd még a Kor.i levelek bevezetését s az oda vonatkozó magyarázatot.) Még ritka ebben az időben az olyan idézet, ahogy például Polycarpus idézi az I. Kori. 6:2-t, "Amint Pál tanítja... ". Ez a kor még nincs tisztában azzal, hogy a kijelentés egyszeri időszaka már lezáródott volna. 6. Az Újszövetségi Kánon kialakulásának kezdetei Az első lökést a folyamat beindulásához Marcion II. századbeli vallásalapító adta meg meglehetősen negatív formában. 144-ben Rómában eretnekségért kiátkozták, így lett vallásalapítóvá. Az Ószövetséget teljesen elvetette, a Törvény és az Evangélium egészségtelen szembeállításában Pál tanítványának vallotta magát. Önkényesen megalkotott "Kánonja" két részből áll: az "Evangélium" egyetlen könyvet tartalmaz, a Pál tanítvány, Lukács Evangéliumát. A második részbe 10 páli

9 Levelet sorolt, hiányzik a két Timótheushoz írt és Titushoz írt levél. Marcion szerint az egyház nem volt hű őrzője ezek szövegének sem, s így az időközben belekerült, tévesnek tartott szövegeket ki akarta belőlük irtani. Eljárása azt mutatja, hogy az említett iratok még nem voltak sérthetetlen kanonikus jellegűek. Marcion nagyon önkényesen járt el és ebben példája lett minden későbbi fonák szövegkritikai eljárásnak, amely dogmatikai előfeltevések alapján lát hozzá a szöveg minden történeti alapot nélkülöző "korrigálásához". Marcion kisérlete annyiban ösztönözte a Kánon kialakulását, hogy ráébresztette az Egyházat a védekezés szükségességére. Justin mártír, Hegesippus, Papias műveiből merített adatok kezdetben egy kialakulatlan helyzetre utalnak. Istentiszteleteken az Evangéliumokból éppúgy felolvastak mint az Ószövetségből, ezzel a köztük levő tekintélybeli távolság csökken. Nem említik az "Evangéliumokat" - csak az Evangéliumot. Tatianus megalkotja a "Diatessaron"-t, mely a szír Egyháznak évszázadokig Evangéliuma volt. Ez egy Evangélium-harmonia, a négy Evangéliumból. Nem tiszteli igazán azok szövegállományát, de a helyzet mégis utal rá, hogy ebben az időben döntő súlya már csak ennek a négy Evangéliumnak van. 7. Az Újszövetségi Kánon állapota a II. század végén Az ÚSZ.-i Evangéliumok teljesen egyenértékűvé válnak az Ószövetséggel, s tekintélyben követik őket Pál levelei is. Nem csak szórványos gyakorlat ez, megtörténik a folyamat elméleti igazolása is. Növekszik tekintélyében a Jel. Könyve is, de eltérő indoklással. Kialakul az Újszövetség fogalma, mint az Ószövetség melletti másik Szent Iratgyűjtemény. Egyre inkább megszilárdulnak azok az alapelvek is, melyek eldöntik, hogy egy-egy Könyv beletartozhat-e a Kánonba. A fellelhető szórványos adatokból az vehető ki, hogy egyre inkább "Írásként" emlegetik az Ószövetség könyveit. Teophilus Új- szövetség Kánonja a mi fogalmaink szerint már majdnem teljes. Jakab, Júdás és a Jánosi levelek kivételével minden benne van, ugyanakkor nincs benne apokrif elem. De még nem derül ki belőle, hogy a Kánonról mint olyanról, volt-e határozott fogalma. Ireneus az első, aki az ÚSZ.-et leghatározottabban az Ószövetség mellé helyezi (140-től 202-ig élt, Lugdunum, a mai Lyon püspöke volt). Az evangéliumokról azt írja, hogy az Apostolok és kisérőik vagy tanítványaik adják tovább az egyház tanítását. A Szentlélek szól rajtuk keresztül. Látható, hogy az Apostoli tisztség és a Szentlélek tekintélye egybefonódik az USZ. iratai tekintélyének megalapozásánál. Tömegesen idéz Ireneus a páli levelekből is. Nem tartja viszont kánonikusnak, bár ismeri a Zsidókhoz írt Levelet. Biztos, hogy hiányzik kánonjából Jakab és Péter második levele. Ó idéz elsőnek az Csel.-ből is úgy, hogy technikai értelemben is Szent iratnak tekinti. A Murátori-töredék Ez a 200 körül keletkezett 85 soros töredék felfedezőjéről kapta nevét (1672- től 1750-ig élt, milánói könyvtáros volt). A töredék eredeti szerzője ismeretlen, elején és végén is csonkult. Hamisítványként elutasít bizonyos apokrifokat, felsorolja

10 Hermas Pásztorát, de fiatal volta és nem apostoli eredete miatt elutasítja. Elvei tehát egyeznek Ireneuséval. A nem apostoli eredet okán való visszautasítás egyben a Kánon lezáródását is jelenti, az Apostolok ugyanis erre az időre kihaltak. Ugyanakkor világos, hogy az apostoli szerzőség nem minden esetben döntő, különben szó sem lehetne Márk és Lukács Evangéliumának kánoni tekintélyéről. Itt más elv érvényesül, a történeti hitelesség kérdése. De a fentiek mellett külön is nyomós érv a Murátori töredék írójának az egyes iratok származása és az egyháznak róluk való vélekedése. Rejtély, hogy ilyen szempontok mellett hogy maradhatott ki Péter két levele. 8. Az Újszövetségi Kánon kialakulásának indítékai Fontos látni, hogy a kanonizálás nem gyűjtési, hanem szelekciós (válogatási) folyamat. Az ősi viszonyok között sokféle színű, tartalmú és eredeti irat van forgalomban. A gyülekezetek élete teszi szükségessé a szelekciót. Egyes könyveknek ki kell esniük a használatból, mert az egészséges tanításra veszélyesek. Az Egyház szinte minden (földrajzi) tájegységének meglehettek a saját iratai, gyűjteményei. Ezeket azután cserélgették, mint a páli levelekről tudjuk is (Kol. 4:16) És örültek a kijelentés gazdagságának. Később kitűnt, hogy nem csak az egészséges egyházi hagyomány hoz forgalomba ilyen iratokat, hanem bizonyos hamis egyházi képletek is ezt csinálják. Ezek persze mindig mereven és a kizárólagosság igényével léptek fel. Az Egyház tehát rákényszerült annak tisztázására: melyek azok az iratok, melyeket irányadóknak tarthat a maga életére nézve. Ez a védekező harc gyorsította meg a kanonizálás folyamatát, amely különben igen lassú maradt volna. A legjelentősebb eretnekségek, melyek erre a folyamatra hatással voltak A gnosztikusok Gnózisz görög szó, ismeretet jelent. Már a kereszténységet megelőző korban éltek Palesztina területén. Sajátos metafizikai dualizmus jellemezte gondolkodásukat. A test-lélek, a szellem-anyag ellentétében látták a lényeget. Cselekvő engedelmesség helyett gondolati spekulációkban keresik a keresztény élet tartalmát. Sokszor hivatkoznak rendkivüli és titokzatos pneumatikus hagyományokra. Ha olykor mégis hivatkoznak az Írás tekintélyére is, ott kíméletlenű1 a legcsekélyebb tisztelet nélkül, a maguk céljainak megfelelően dolgozzák át. Erre az Egyház nem felelhetett másként, minthogy minden kétes eredetű írást elutasított. Sem Ireneusnál, sem Tertulianusnál nem találkozunk apokrifokkal. Láttuk, hogy a Murátori-töredék is a leghatározottabban követi ezt az elvet. Marcion és irányzata Marcion nem egyszerűen eretnek volt. Munkája egyenesen egyházalkotási kísérlet. Ezért alkotott szilárd Kánont és nyúlt bele úgymond tisztogatási céllal az általa kanonikusnak tartott művek szövegébe is. Az egyház csak úgy boldog ulhatott

11 vele, ha kimutatta, hogy itt valójában nem szövegtisztogatásról, helyreállításról van szó, hanem arról, hogy a szöveget Marcion egy előre kialakított teológiai állásponthoz akarta hozzáalakítani. (Beteljesedett rajta az I Péter 2:8 "Engedetlenek lévén megütköznek az 1gében, amelyre rendeltettek is. ") Mivel Marcion csak Lukács Evangéliuma hitelességét fogadta el, a másik három tekintélyét kellett megóvni. Ezért Tatianus egységesítő törekvése csak a távoli szír Egyházban érvényesült (a Diatessaron), de ott sem véglegesen. A páli levelek tekintélyét is azért védte az Egyház, mert Marcion ezek (bizonyíthatóan eredeti) szöveg állományát is kikezdte. Közvetve tehát ő lett az oka annak, hogy ezek hiteles szövege a Kánon része lett. Marcion vádjával szemben, hogy az Egyház hűtlenü1 bánt a hagyománnyal, rá lehetett mutatni az Csel.-eire. Isten tiszta állapotokat és tanításbeli egységet teremtett, a rontás tehát éppen Marcion műve. A montanisták 156-ban Frígiából indult irányzat, nevét Montanusról, alapítójáról veszi. Az Egyház kezdődő elvilágiasodása ellen azzal védekezik, hogy teljesen elfordul a világról. Prófétai mozgalomnak tartották magukat, úgy gondolták, a Szentlélek csak az ő tagjaik körében van csak jelen. Az Egyház a Lélek tekintélyét nem utasíthatta el. Mivel a montanisták, különösen a jánosi iratokra hivatkoztak, fennállt annak a kísértése, hogy az Egyház a védekezés kényszere miatt ezek hitelességét is elutasítsa. Ennek nyomai a korabeli hitvitákban fellelhetők. Az Egyház egésze mégsem szakított ezekkel az iratokkal, sőt a Muratori Kánon szerzője talán éppen a fenti korabeli helyzet miatt, különösen elismerően szól a negyedik Evangéliumról. A megoldás az lett, hogy az Apostoli korból való eredet kritériumát érvényesítették. Hermas Pásztora ezért esett ki a Kánonból. Érdekes egyháztörténeti adalék ebből az időből Serapion püspök esete a Péter Evangéliuma című apokrif irattal. Ezt megmutatták neki egy látogatáskor az egyik gyülekezetben és első olvasásra nem talált benne semmi kivetnivalót. Később felhívták a figyelmét rá saját gyülekezetében, hogy ebben az iratban gnosztikus elemek is találhatók, mire figyelmesebben átolvasta, maga is rájött ezekre és azután egy levélben írt azoknak, akiktől eredetileg az iratot kapta, hogy felhívja figyelmüket erre a veszélyre. Összegzésképpen annyit mondhatunk: az Apostoli tekintély válik elsőrendű szemponttá, a későbbi nemzedékek tagjai már természetesnek tartják, hogy az ő koruk az Apostolok távozása óta már nem ismeri az élő próféciát. 9. Az Új szövetség Kánonja a nyugati Egyházban; Tertullianus Nyugaton a fejlődés iránya az egyházi rend hivatalos rögzítése. Erre utal a Muratori-töredék is, érdekes Tertullianusnak Hermas Pásztorával kapcsolatos megjegyzése. "Ezt a könyvet minden koncilium (tanácskozás) apokrif iratnak minősíti. " Azt bizonyítja ez, hogy több olyan zsinata is volt az Egyháznak, amely foglalkozott a Kánon egyes könyvei hitelességének kérdésével. Tertulianus (160 körül született, az Egyház elvilágiasodása elleni küzdelemben szélsőséges nézetei sodorták őt a montanisták táborába). Kánonja a

12 Murátorihoz képest annyiban változott, hogy Péter I. Levele hozzájött annak könyveihez, viszont az apokaliptikus iratok közül egyedül a Jel. Könyve maradt meg. 10. Kánon a keleti egyházfélben Keleten lassúbb a kanonizálás folyamata. Serapion püspök fentebb idézett esete mutatja, elutasítja ugyan Péter Evangéliumát, de nem olyan indokkal, hogy nem tartozik a hiteles iratok jegyzékébe, hanem mert gnosztikus elemeket talált benne. Alexandriai Kelemen úgy gondolkodik, hogy az egyes iratok az inspiráció különböző fokain állnak. Ennek a lazább szemléletnek a jegyében tárgyalja az "újabb szent iratok gyűjteményét" ahogy ő az ÚSZ.-et nevezi. 14 páli levélről tud, mivel a Zsidókhoz írt levelet is közéjük sorolja. Nála bizonytalan a Jakab levele, János III. levele és Péter II. levele megítélése. Helyet ad bizonyos apokrifoknak is, Didakhé, Barnabás levél, Hermas Pásztora, Péter apokalipszise. Origenész Kelemen tanítványa és utóda - nem alkot saját véleményt, sem az Egyház közvéleményét nem próbálja befolyásolni. Egyszerűen elmondja, milyen állapotokat lát az Egyházban. Általában óvatosabb az apokrifokkal szemben mint Kelemen. De azért szivesen idéz a héberek Evangéliumából, érintetlenül hagyva kánoni voltának kérdését. Az Apostoli iratokkal kapcsolatban felfogása ingadozó. Origenész a helyzet bizonytalan voltának feltárásával mégis sokat tett akaratán kivü1 is a Kánon kialakulásáért, a helyzet megszilárdításáért. 11. A Jel. Könyve a keleti Egyházban Origenész hajlamos volt a Jel. egyes részeit erősen allegorikus módon magyarázni. Ezzel azonban kiváltotta az ellentábor, az ún. kiliaszták tiltakozását. Ők a maguk szektás nézeteinek megfelelően hivatkoztak a Jel. Könyvére. Erre ismét a másik oldalról Dionysius püspök a legjelentősebb Origenész- tanítvány - mindent elkövet a Jel. tekintélyének aláásására. Jánosi eredetét igyekszik kétségbe vonni, mert jól tudja, egyéb alapon nem támadhatná. Athanásius körlevele, melyet a Kánon történet bevezetésénél láttunk, bizonyítja, hogy a nyilatkozatok hatástalanok. De Dionysius hadjárata egy időre mégis elérte azt, hogy a Jel. Könyve a keleti Egyház egy részében még egy darabig Kánonon kivüli életet élt. Eusebius és Kánonja Ő a legjelentősebb ókori egyháztörténet-író. 270-től 340-ig élt, Cezárea püspöke volt. Fő művében a Historia Ecclesiastica-ban 324-ig a kereszténység fejlődéstörténetét írja meg a kezdetektől. Ebben foglalkozik a Kánon kérdésével is. Egyébként számos, azóta elveszett írásból idéz becses adatokat. Kánonfelsorolásában három csoportra osztja az őskeresztény irodalom darabjait. Az első és a harmadik csoport nem kétséges. Az elismertek és a Kánonon kivüli helytelen kegyességi irányzatú könyvek. Érdekes azonban a második csoport, amely nála két kategóriára oszlik: 2.a) a kétségesek, de általában elfogadottak és

13 2.b) kétséges és nem apostoli eredetű iratok. Előbbibe Jakab, Júdás, Péter második levele és János második és harmadik levele tartoznak őnála. Utóbbiba néhány apokrifon kivü1 a Jel. Könyve. Világos, hogy ez a második csoport a maga két alcsoportjával nem tarthatta magát így. A 2.a/ csoport egyre inkább megalapozza helyét a Kánonban és felkerül az első csoportba, a 2.b/ csoport viszont lecsúszik a harmadik csoportba, az el nem ismertek közé. Probléma csupán a Jel. Könyvével marad, amely csak jóval később, a nyugati Egyház hatására lett keleten bevett könyvvé. Ezen egyetlen kivétellel Eusebiusnál azonban már előttünk áll az ÚSZ. mai értelemben vett 27 könyvből álló Kánonja. A helyzet összefoglalását látjuk Athanasius már említett körlevelében, ahol a Kánon felsorolása mellett (azokkal nem egyenértékűen) egyes más iratokat Didakhé, Hermas Pásztora keresztelés előtti oktatásra is alkalmasnak tart. 12. A Kánon lezáródása az Egyház nyugati felében A nyugatiak Kánonjának szilárd tartozékai 200 körül azok, amelyeket a Murátori-töredékben és Ireneusnál láttunk. A négy Evangélium, a 13 páli levél, Péter elso levele és János első levele. Több helyen ezen kivü1 még Júdás levele, János második levele, valamint az Csel. és a Jel. Könyve. A 200 utáni fejlődés abban foglalható össze, hogy a Zsidókhoz írt Llevél bekerül és megszilárdul a Kánonban, és kialakul a katolikus (közönséges vagy egyetemes) levelek csoportja. Az ortodoxok (nem ariánusok) keleti szövetségeseik hatására fogadják el a Zsidókhoz írt Levelet, ugyanakkor elfogadtatják velük a Jel. Könyvét, melynek tekintélye a nyugati egyházfélben mindig is töretlen volt. A közönséges levelek csoportjában a kialakulatlanság még sokáig kisért. Alig, vagy egyáltalán nem idéznek belőlük. Ez áll különösen Jakab levelére és a négy rövidebb levélre, Péter második levele, Júdás levele és János második és harmadik levele. Csak a IV. század végének Kánonjegyzékeiben válik véglegessé a közönséges levelek ma ismert csoportja. Összegzésül Nyugaton a Kánon-fogalom sokkal hamarabb megszilárdul, keleten lazábban kezelik a Kánon kérdését, jó ideig nyitva marad több irat hitelességének kérdése. De a IV. század végére az arianizmus krisztológiai vitái hatására mindkét Egyház-félben lezáródik a mai fogalmaink szerinti Kánonalkotás. 13. Kánon a szír nemzeti Egyházban Szíriában az Apostoli kortól kezdve gyorsan terjedt a kereszténység. A fejlődés azonban kezdettől fogva kétirányú volt. Szíria nyugati része Antiokhia székhellyel a görög kereszténység fejlődési vonalát követte (Antiokhia volt a páli misszió kiindulópontja is). Keleten azonban Mezopotámiában és még keletebbre Perzsiában, a lakosság nem görögösödött el, megőrízte szír nemzeti jellegét és egyházi vonatkozásban is önálló fejlődési vonalat követett. Keleten 200 körül a kereszténység államvallássá is lett. Léte szorosan összefonódott a szír nemzeti törekvésekkel, s részben erre vezethető vissza, hogy sok önkényesség jellemzi a

14 Kánonhoz való viszonyát is. A szír Kánon a legrégebbi időben a Diatessaronból, vagyis az Evangéliumból, az Csel.ből és a páli levelekből állt. A Doktrina-Addai, egy 4ÓO körül keletkezett irat szerint Addai (Taddeus apostol, a szír Egyház alapítója) így rendelkezett volna: "A Törvény a próféták, az Evangélium, Pál Levelei és a Csel., ezek azok, amelyeket olvasnotok kell, mert nincs más semmi, amiben az igazság volna megírva. " A Diatessaron mellett létezett a négy különálló Evangéliumnak is szír fordítása, de az előbbit nem tudták kiszorítani egészen az V. század végéig. Ekkor püspökök léptek fel azzal az igénnyel, hogy meg kell szüntetni a külön utakon való járást és összeszedették a Diatessaron példányait, hogy a négy Evangéliumot olvassák helyette. A páli levélgyűjteménybe beleszámították a Zsidókhoz írt Levelet is, viszont vitatott volt a Filemonhoz írt levél helyzete. Körülbelül a Vulgátával egyidőben keletkezett a szír "normál" fordítás, azaz a Pesitta (jelentése: egyszerű, világos). Ennek Kánonja már nagymértékben igazodott a görög Egyházéhoz. A Diatessaron kiesett, helyét a négy külön Evangélium foglalta el. Az Csel.-en és a tizennégynek nevezett páli levélen kivü1 megjelentek a közönséges levelek közül a nagyobbak, Péter első, János első Levele és Jakab Levele, így egy 22 iratból álló Kánon alakult ki. A szír egyház itt meg is állt a kánonalkotásban: a Pesitta állományát fogadta el. 14. Kánon a középkorban és az újkor kezdetén A 27 könyvből álló Kánon a középkorban érintetlenül élt tovább, bár érezteti hatását, hogy egyes könyvek sokáig vitatottak voltak és aránylag későn jutottak be a Kánonba. Viták folynak például a Zsidókhoz írt Levél páli eredetéről, melyet Aquinói Tamás igyekezett bizonyítani. Luther is tett különbséget az egyes iratok értéke között. Őt ebben dogmatikai érdekek vezették, aszerint, hogy a katolicizmussal folytatott vitájában mely iratokra támaszkodhatott inkább. Az ő mércéje a Páli teológia volt, leginkább a Római és a Gal. Levél alapján. Jakab Levelét nem értette igazán, ezért értéktelennek tartotta. Római részről a tridenti zsinat szabályozza újra a Kánon kérdését 1546-ban, máig is ható érvénnyel. Ők 14 Páli Levélről beszélnek, a Zsidókhoz írt levél is idesorolódik. Különbséget tesznek a valódiság és a kánonitás között. Előbbit a katolikusnak nem kötelező elfogadni, az utóbbit igen. A protestáns bibliatudomány Isten Szentlelkének munkáját látja nem csupán az egyes könyvek létrejöttében, hanem a Kánon kialakulásának folyamatában is. Nem teszünk különbséget az Írás egyes könyvei között, hiszen ezzel a kánonikus ÚSZ. egységét bontanánk meg és Istentől megszentelt élő hagyományokhoz válnánk hűtlenekké. 15. Újszövetségi apokrifok, pszeudepigrafák, agrafa Használtuk már a kánoni és az apokrif kifejezést s úgy tűnt, ezek egyszerű ellentétei egymásnak. Kánoni az, ami hosszabb--rövidebb idő alatt bebocsátást nyert a Kánonba, apokrif az, ami kivülrekedt azon. Azonban ez a leegyszerűsítés könnyen azt a benyomást keltheti, mintha a kanonizálás alapjában véve önkényes eljárás lett volna. A helyzet az, hogy egyes iratok nem azért lettek kánoniak mert bekerültek a

15 Kánonba, hanem fordítva. Azért kerültek be a Kánonba, mert abban a korban keletkeztek, amelyben még a hagyományhoz az élő egyházi tradícióhoz való viszony tiszta volt. (Az I. század) A gyülekezetek ezt a tisztaságot ismerték fel és regisztrálták a kanonizálás folyamatában. Ezzel szemben az ÚSZ.-i apokrifok olyan iratok, amelyek legendaszerű folytatásai az I. századbeli iratoknak. Műfajukban azonosak az előbbiekkel. Vannak olyanok is, amelyek nem azonos műfajúak, de tudatosan hangoztatják az Apostoli jelleget. Például a Didakhé, azaz a 12 Apostol tanítása. Az Apostoli atyák iratait azonban nem szabad belevonni az apokrifok fogalmi körébe még akkor sem, hogy ha egyes írásaikat több kézirat az ÚSZ. könyveivel együtt közli. Az atyák iratai részben pszeudepigrafák, vagyis olyan iratok, amelyeknek nem az a szerzője, akit a címirat megnevez. Más részük eredeti jellegű irat, sajátos képviselői a maguk korának. Néhány példa: Kelemen levél, Didakhé, Ignatius levelei, Polycarpus levele a Filippibeliekhez, Barnabás levél, Hermas Pásztora stb. Az Atyák iratai értékesebbek az apokrifoknál, mert nem legendaszerűek, hanem a valóságos élet hitharcának visszatükröződései. Kánonból való kimaradásuk oka nem a tradíciók későbbi eltorzulása, hanem egyszerűen a keletkezésük kora, a kijelentés idejének lezáródása. Az agrafák olyan Jézusi szavakat tartalmaznak, melyek nem kerültek bele a Kánonba. Úgy is mondhatnánk ezeket, hogy megíratlan Jézusi mondások. Az Csel. 20:35 érdekes példája ennek: egy, az Evangéliumokból kimaradt, de később mégis idézett Jézusi mondás: Jobb adni mint venni. Nagy számban maradtak fenn acták, az apostolok megíratlan cselekedeteiről szóló tudósítások, kisebb számban apokrif levelek (epistolák), melyeknek korlátozott terjedelme kevésbé volt alkalmas azoknak az anyagoknak a közlésére, melyeket az apokrif irodalom át akart adni. 16. Szövegtörténet és szövegkritika Az ÚSZ. könyvei kéziratokban maradtak ránk. Ezek hagyományozásának történetével foglalkozik a szövegtörténet. Ez hasonló jellegű történeti kutatás mint a Kánontörténet, de különbözik is attól. Utóbbi azzal foglalkozik, hogyan alakult ki a Kánon ma használatos formája. A szövegtörténet ellenben visszajutni igyekszik az egyre régebbi szövegformákig. Végső célja az, hogy a legelső, legrégibb és leghitelesebb szöveg álljon a Biblia-kutatás rendelkezésére, A hagyomány azonban nem tud visszavinni idáig, mert az ős szöveg, ill. első leszármazottjai nincsenek meg; sőt a hagyományozás fejlődési módja is ismeretlen az első időkre nézve. A helyreállítás ezért nem csupán a meglevő szövegek időrendi besorolása, hanem a szövegkritikai alapon folyó rekonstrukciója is. Ezt a munkát végzi el a szövegkritika, melynek tárgyai elsősorban olyan szövegek, melyek a könyvnyomtatás feltalálása előtt keletkeztek, idegen szóval manuscriptumok, azaz kéziratok. Szemben a nyomdai technika alacsony hibaszázalékával, ezekben szándékos és szándéktalan eltéréseknek, hibáknak, korrekcióknak egész sorával kell számolnunk. Ezért van óriási jelentősége a szövegkritikának. Ennek célja ugyanis az, hogy a hibákat, módosításokat felismerje, kiküszöbölje és lehetőség szerint a hibátlan eredeti szöveget helyreállítsa. Ennek érdekében a rendelkezésre álló szövegeket egymáshoz viszonyítja, a legjellegzetesebb eltérések vagy egyezések

16 alapján osztályozza és az egyes csoportokból lehetőség szerint visszakövetkeztet ősformájukra. Így keletkezik a szövegek családfája (stemma). Ez a munka első fele, a kivizsgálás, azaz recenzió. A recenzeált szövegben még mindig lehetnek olyan romlások, melyekről a szövegkritika be tudja bizonyítani, hogy az eredeti szövegben nem lehettek benne. Ehhez kell a régi írások ismerete (paleographia), valamint az adott Szentíró egyéniségének, gondolatvilágának, szókészletének alapos ismerete. Ebből születhet meg a kritikus hozzávetése, conjecturája és a szöveg kijavítása, azaz emendatiója. 17. Eredeti szöveg és másolatok. A kéziratok anyaga, írása, a leírás és másolás hibái Az ÚSZ.-i kéziratokból gazdag mennyiség áll rendelkezésünkre. De egyetlen egynek sem maradt fenn eredeti példánya. Nem mintha nem becsülték volna, hanem mert erős használatnak voltak kitéve, anyaguk nem volt tartós. A császárkorban a főbb íróanyagok viasszal bevont fatáblák, melyekre íróvesszővel, azaz stylus-sal írtak, valamint agyag-cseréptáblák. Ezek hétköznapi szükségletek kielégítését szolgálták. Irodalmi célokra szinte kizárólagosan a papiruszt használták, mely a Nilusdelta mocsaras kiöntéseiben termő papyrus-sásbóí készült. Ez terjedt el a görögök, majd a mediterrán népek között, a hellenizmus korában szinte kizárólagos íróanyaggá lett. Csak ritkán írtak mindkét oldalára, a Jel. 5: I erre utal, maga az anyag nem volt tartós. Nedvességre, napfényre igen érzékeny volt. Hosszabb iratokhoz több lapot ragasztottak egymás mellé, így keletkezett a tekercs. Ennek végét egy fapálcához erősítették és mindig csak annyit hengerítettek le belőle, amennyi az olvasásához kellett. Az írás 1údtollal, koromtintával történt. Csak a IV. században jelent meg a pergamen. De már a császárkorban megjelent a könyvforma is, idegen szóval Codex, ahol a lapokat nem egymás mellé, hanem egymás fölé helyezték és összefűzték. A pergamen már jóval tartósabb anyag. Ezen maradt ránk a kéziratok nagy többsége. Fiatal állatok, kecske, juh, borjú, antilop gyengébb bőréből készült. Pergámumban tökéletesítették a készítését, innen kapta nevét is. A pergamen igen drága anyag, olykor nem lehetett hozzájutni és ezért régi, szükségtelennek vélt kéziratok pergamenlapjait újra lecsiszolták, s új szöveget írtak rá. Az archeológia számára legtöbbször a régi szöveg az igazi érték s ezt különböző vegyészeti, fényképészeti eljárásokkal sikerült ismét előhívni. Az ÚSZ. kéziratai között is akadnak ilyenek. Az írásmód a könyvírás, melyet hüvelyknyi betűjéről unciális, nagy jelentőségéről pedig capitalis (főbenjáró) néven is szoktak emlegetni. Formái a mi nagybetűs formáink, ezért is nevezik majusculáris írásnak, szemben a későbbi kisbetűs minusculáris írásmóddal. Jellegzetessége, hogy nem ismeri a betűkapcsolást, a szóközi távolságot és a szavak, mondatok közötti írásjeleket sem. A IX. századtól kezdve az unciális kimegy a divatból, helyét a minusculáris foglalja el. Ekkor vezetik be a ligaturák, azaz a betűkapcsolások, a hehezet és hangsúlyjelek alkalmazását, valamint a szavak elválasztását. A formátum változatos. Magánhasználatra kisebb, templomi használatra a nagyobb használatos. A kéziratok általában jelzik soraik számát, ezt stichometriának nevezzük. Később értelmi

17 szakaszokra tagolták a szöveget (colometria). A leírás és másolás hibái lehettek akaratlanok, vagy esetleg szándékosak. Előbbiek közül a legfontosabbak a helytelen hallás miatt, diktálás közben elkövetett hibák, a helytelen olvasásból adódóak, az ún. dittografia, vagyis egy-egy részlet kétszeres leírása, a helytelen szóelválasztásból, az emlékezet tévedéseiből, a másolás megértés nélküli mechanikus voltából adód%f3ak. Ennél jelentősebbek a szándékos változtatások. Ezek gyakran abban állnak, hogy egy-egy ismeretlenebb szót, nyelvi formát egy gyakoribbal és ismertebbel helyettesít a szövegíró. Máskor kiegészíti a szerinte hiányos vagy magyarázatra szoruló kifejezést. Olykor megtörténik az is, hogy párhuzamos helyek hatnak egymásra a kiegyenlítődés jegyében (például a Miatyánk szövegében). Az önkéntelen hibák a szövegkritika számára szolgáltatnak értékes adatokat, míg a szándékos változtatásoknak az exegézis veszi hasznát, mert a korai szövegértelmezés nyomait lelheti fel benne. 18. A kéziratos hagyomány készlete, annak jelölése Az úgynevezett legjobb kéziratok Az ÚSZ. ránkmaradt pergamen kéziratainak száma kb Közülük kb. 230 majuscularis. Van még 63 papiruszkézirat. Legnagyobb részük IV. századbeli. Hagyományozásuk aránytalanul kedvezőbb minden más ókori mű hagyományozásánál (pl. Homérosz művei és az első ránkmaradt kézirat között több mint két évezred a távolság). Az ÚSZ. esetében alig harmadfél évszázad a távolság a kéziratok és az eredeti autografon, vagyis őspéldány között, néhány papirusz esetében pedig csak néhány évtized. A 2700 kéziratból csak alig több mint 50 tartalmazza a teljes ÚSZ.-et. További 120-ból csak a Jel. Könyve hiányzik. A többi eredetileg sem tartalmazott mást, mint kisebb-nagyobb részleteket az ÚSZ.-ből. Ezt az anyagot használja a szövegkritikai kutatás, ezt idézik az ún. kritikai apparátussal ellátott szövegek is. Ezért fontos, hogy ezeket a kéziratokat egymástól névvel és jellel (sygla) megkülönböztessük. Eredetileg felfedezőjükről, tulajdonosukról, lelőhelyükről vagy megőrzőhelyükről nevezték el őket, pl. Codex Vaticanus, Alexandrinus, Sinaiticus, rövidítve: Vat., Alex. Sin. Több különféle el nem terjedt jelölésmód után Gregoryé terjedt el, ezt vette át a Nestle-féle kiadás is. Ennek lényege, hogy a majusculákat arab számmal jelöli, eléje egy nullát téve. Például: 01, 02, stb. Mellette a legismertebbeknél megtartja a megszokott betűjelölést is. A minusculák egyszerű arabszámot viselnek, minden hozzáfűzés nélkül. A legtekintélyesebb majusculák Codex Sinaiticus, jele S vagy Sin S01. A Sínai hegyen levő Katalin kolostorban fedezte fel Tischendorf. Jelenleg a British Múzeumban őrzik. 346 lap, ebből 147 az ÚSZ.-et tartalmazza, majd Barnabás Levele következik és Hermas Pásztorának egy része. A Codex Alexandrinus (A02) négy kötetből áll, 773 lapot tartalmaz, ebből 143 ÚSZ.-i szöveget ad, kisebb kihagyásokkal. A kézirat az V.

18 században keletkezett, valószínűleg Egyiptomban. A Codex Vaticanus, jele V03, a Vatikáni Könyvtárban őrzött kézirat. 759 lapjából 142-ben van ÚSZ.-i szöveg. Kb. 50 évvel lehet idősebb a Sinaiticus-nál, így ez a legrégebbi fennmaradt kézirata nem csak a Bibliának, de az antik irodalomnak is. Az Ószövetségi rész az 1596-os Septuaginta, (LXX) kiadás alapja, az ÚSZ.-i rész tekintélye túlterjedt katolikus körökön és joggal. Kétes esetekben előnyben részesítették e kézirat lectióit. A Codex Ephraemi: ez egy rescriptus, vagyis újra írt pergamen, melynek eredeti szövegét előhívták. Az V. században keletkezett. 64 lapnyi Ószövetségi, 146 lapnyi ÚSZ.-i szöveget tesz ki, de az újra írás miatt sehol nincs meg folyamatosan az ÚSZ. szövege. A Codex B.Z. Cantabrigiensis jelölése D ben került Béza Theodor birtokába, ő a Cambridge-i Egyetemnek ajándékozta. Görög-latin nyelvű, 510 eredeti lapjából 406 maradt meg. A VI. században keletkezett. A Codex Claromontanus, jelölése D06 szintén kétnyelvű, az előbbivel rokon, de csak a páli Leveleket és a Zsidókhoz írt Leveleket tartalmazza. A minusculák olykor későbbi koruk ellenére is meglepően jó szöveget adnak. Így a párizsi kézirat (33-as), a Cion-csoport, a IX-XIII. századból való 36 minuscula, valamennyinek utóirata azt mondja, hogy régi jeruzsálemi kéziratok alapján készült, a Ferrar--csoport (XI. századból való 10 kézirat), összetartozásukat Ferrar állapította meg. A Lake-csoport, mely az Erasmus által is használt 1. számú minusculát is tartalmazza. 19. Az ősi fordítások keletkezése és jelentősége Latin fordítások A nemzeti nyelvet beszélő területeken, ahol kialakult a gyülekezeti élet, szükségessé vált, hogy saját nyelvükön olvassák, hallhassák az emberek az ÚSZ. Igéit. Eleinte alkalmi fordítások jöttek létre istentiszteleti és missziós célra, de csak a legfontosabb részeket fordították le. Így először a II. században keletkeztek latin és szír fordítások. Ezek olyan korai időkből valók, melyből görög nyelvű kézirataink még nem is maradtak fenn, így sok ponton a rendelkezésünkre állóknál régebbi szövegállományt tükröznek. A fordítások keletkezési helye nyelvük révén biztos. Így viszont következtethetünk arra, hogy a szóban forgó vidéken melyik szövegforma volt használatban. Miután minden egyes fordítás egyben értelmezést is jelent, az exegézis is komoly hasznát veheti, mert kitűnik, hogy az első idők egyháza hogyan értett egyegy kritikusabb szövegrészletet. A fordítások használhatóságának azonban megvannak a korlátai is. Legtöbb nyelv kevésbé kifejező a görögnél. Nem mindegy az sem, hogy a fordító szabadon, parafrázisszerűen vagy szolgai módon nyúlt az eredetihez. A latin fordítás története két szakaszra osztható. A kettő között Hieronymus szerkesztőmunkája a határ. Ő maga panaszkodott az (akkor még létező latin) kéziratos szövegek rendkivüli sokféleségéről és egyenetlen voltáról. 44 kézirat maradt ránk a Hieronymus előtti fordításból. Szövegkritikai jelölésük a latin abc kisbetűivel történik. A latin fordítások terén előállt zűrzavar azonban lassanként elviselhetetlenné vált. Damasus pápa adott ezért Hieronymusnak 383-ban megbízást

19 a revízió elvégzésére. A munka 405-ben készült el. Hieronymus a négy Evangéliumban végezte el a legalaposabb szövegkritikai munkát. Itt volt a legnagyobb a rendetlenség, ezért kevésbé nyúlt hozzá a további könyvekhez. Bár sohasem vették hivatalosan egyházi használatba a Vulgátát, tény, hogy Róma mindig erőteljesen támogatta s így nyugaton általánosan elfogadottá vált, a középkor végén már vetélytárs nélkül volt. A római Egyházban ma a Vulgáta a Kánonikus Bibliaszöveg, ennek alapján készülnek a ma élő nyelvekre történő fordítások. Csak 1951-ben készült olyan magyar fordítás (Békés Dallos), amely a görög eredeti alapján készült. Ma általában kevésbé hangsúlyozzák a Vulgata kánonicitását a görög szöveggel szemben mint régebben. A ránk maradt Vulgata szövegek azonban nem tiszták. Többször volt szükség revíziójukra. Ezeket a revíziót elrendelő pápa nevéről Sixtina-nak és Clementinának nevezték el. Ma is folyamatban van egy ilyenfajta munka, a Benedek-rend részéről. 20. Egyéb fordítások Legjelentősebbek a szír nyelvűek. Sok kézirata maradt ránk a Diatessaronnak, a Pesittának, utóbbinak szír területen a Vulgátához hasonló szerepe volt. A koptok Egyiptom lakóit jelentik arab nyelven. Két legjelentősebb nyelvjárásuk a Felső- Egyiptomi (sahidi) és az Alsó-Egyiptomi (buchairi). Mindkettőből maradt ránk fordítás, előbbi a fiatalabb, mégis, a nyugat számára később ez jelentette "a" kopt fordítást. Egyiptomban ma kb. másfélmillió kopt keresztény él és istentiszteletükben máig is használják ezt a nyelvet. A szövegkritika szempontjából lényegesen csekélyebb értékű egyéb fordítások is keletkeztek. Gót, örmény, georgiai, azaz grúz nyelven. Jelentősek ezen kivül az Egyházatyák idézetei. Egyesek több ezer ÚSZ.-i idézetet halmoztak fel műveikben. Ezek értéke azért jelentős, mert zömmel II.-IV. századbeli, általunk már nem ismert szövegformákra támaszkodnak. Mivel az egyházatyáktól tudjuk, hogy melyik vidéken éltek és működtek, visszakövetkeztethetünk, hogy az általuk használt szövegforma melyik vidéken volt otthonos. Origenész szövege cezáreai, vagy alexandriai, Cyprianusé afrikai, Ireneus pedig kis-ázsiai vagy dél-galliai lectiokat mutat. Viszont a patrisztikai idézeteknek megvannak a maguk sajátos korlátai is. Hiszen az idézet mindig alapszöveg alátámasztására szolgál, így rapszodikus, töredékes. Mérlegelni kell, hogy az illető Egyházatya szó szerint, szövegből idéz-e vagy csupán emlékezetből, szabadon, így nem megbízható formában. 21. A nyomtatott szövegkiadások kora A könyvnyomtatás feltalálásától kb től megjelent lenyomatokat ősnyomtatványoknak nevezzük. Az ÚSZ. görög szövegéból ilyen nem készült. A mintegy ezer ősnyomtatvány közül 100 a latin Biblia szövege. Érdekes még az 1488-as héber Ószövetség, és az 1481-es görög Zsoltárok Könyve. A görög ÚSZ.- i szöveget nyugaton akkor még nem is igényelték. Hamarosan nyilvánvalóvá lettek a nyomdatechnika óriási előnyei, óriási példányszám, hajszálpontos egyezés, legfeljebb az lehet hátrány, hogy egy-egy technikai hiba így végigvonul az összes példányon is. Mindenesetre a XVI. század elején szinte egyidőben két nyomtatott

20 görög ÚSZ. kiadás is napvilágot lát. Jelentős munka ebben az időben az ún. Complutensis ben Ximenes (ejtsd Jimenez) spanyol bíboros határozta el egy több nyelvű Biblia fordítás ún. polyglotta készítését. A munkával az Alcalai Egyetemet bízta meg. (Alcala a régi Complutum római város helyén épült, a mű innen kapta a köztudatban a nevét, Complutensis). Az Ószövetségi rész a Vulgata, a héber és az LXX, vagyis a Septuaginta szövegét közli, továbbá egy Kaldeus (arám) szövegformát saját latin fordításával. Az ÚSZ.-ben pedig a görög szövegformát és mellette a Vulgátát. A mű 1517-ben el is készült hat kötetben. Az ÚSZ. görög szövege gondosan kiválogatott, bár viszonylag késői kéziratokon alapul, s alapjában véve jó szöveg. Azonban a későbbi görög szövegkiadásokra nem volt igazi hatással. A Complutensis készülódésének híre ösztönözte Froben bázeli könyvnyomdászt, hogy megelőzze az ÚSZ. görög kiadásával amazt. A híres humanistát, Erasmust nyerte meg tervéhez, aki 10 hónap alatt el is készült művével. Így jelent meg 1516-ban Erasmus görög-latin nyelvű ÚSZ. kiadása. Tulajdonképpen ez az első nyomtatott görög ÚSZ. A görög és latin szöveget párhuzamosan két hasábosan adja. A kiadásnak óriási sikere lett, de komoly következményei is. Egészen késői minuscularis kéziratok alapján készült, egyik sem korábbi a XII. századnál. A munka sürgős volta miatt nagyon felületesre sikerült. A Jel. vége az egyik kéziratból hiányzott, ezt Erasmus maga fordította vissza latinból görögre. A mű tele van nyomdai hibákkal. Erasmus azt mondja előszavában, hogy megbízható kéziratokra támaszkodott, de ez kevéssé igaz, ha belegondolunk, hogy az általa látott legjobb minusculát, az 1-est használta legkevésbé. E mű harmadik kiadása alapján fordította Luther Wartburgban az ÚSZ.-et német nyelvre. Stephanus párizsi könyvnyomdász között négy kiadásban jelentette meg az ÚSZ. görög szövegét. Részben a Complutensisre, részben Erasmus szövegének ötödik kiadására támaszkodik. Fia filológus volt. Ő segített a kiadások gondozásában. A harmadik kiadás neve: Editio Regia. Ebben új kézirati anyaggal bővítette az addigi készletet, 15 Párizsban talált kéziratból. Ő vezeti be a szövegnek versekre való beosztását is. A Regia lett alapja az 1611-es hivatalos angol Bibliafordításnak is, az ún. Authorised Version-nak. A XVI. század második felében Béza Tivadar, Kálvin tudós barátja és utóda között kilenc kiadást jelentetett meg, az ő szövege különösen a református Biblia-kutatásban vált ismertté. Lényegében Stephanus szövege alapján dolgozik, azonban a Complutensist erősebben juttatja érvényre az előzőeknél. Érdekes, hogy a birtokában levő két kódexet Cantabrigiensist és a Claromontanust nem igen használta. A reformációkorabeli bibliafordítás csúcspontját az ún. Elzevir bibliák jelentik. Ez a leydeni nyomdász-család kis formátumú, könyvtechnikai szempontból kiváló szövegeket bocsátott közre. Szövegük alapja Béza 1565-ös kiadása, ezzel lényegében a Stephanus és Erasmus szövegekre nyúlnak vissza. Nagy kedveltségük, széles körben való eljterjedtségük folytán hosszú ideig ezek szövege számított mintegy normál szövegnek. Ezért nevezték őket Textus Receptus-nak. Ezt vette át 1810-ben a Brit és külfödi Bibliatársulat is és ezzel hihetetlen nagy elterjedtséget biztosított, a (mint fentebb láttuk) szerencsétlen Erasmus- féle szövegnek. Az óprotestantizmus a Textus Receptusra (továbbiakban: TR) vonatkoztatta a verbális inspiráció tanát és még ma is vannak konzervatív körök, amelyek ilyen alapon utasítják el a bibliaszöveg