Shoko Tendo JAKUZÁK HOLDJA

Átírás

1 Shoko Tendo JAKUZÁK HOLDJA Egy gengszter lányának visszaemlékezései

2 Fordította Nagy Gergely Nyitott Könyvműhely Budapest, 2011 Shoko Tendo, 2004 Nagy Gergely, 2011 Jeremy Sutton-Hibbert, 2007 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Yakuza Moon Memoirs of a Gangster's Daughter Kodansha International, 2008, Tokyo-New York-London A fényképmelléklet oldalán látható képeket Jeremy Sutton-Hibbert készítette 2

3 Szüleim emlékének ELŐSZÓ Több mint négy év telt el a Jakuzák holdja első japán nyelvű megjelenése óta. Megírásával sikerült valamelyest szembenéznem életem vissza-visszatérő démonaival: amikor 2004-ben végre befejeztem a kéziratot, úgy éreztem, hatalmas teher gördült le a vállamról, és évek óta először megint tudok mosolyogni. És bár munka közben sosem feledkeztem meg róla, mit írt nekem apám halála előtt az utolsó levelében (Shoko, mindig higgy magadban!), azt sosem gondoltam, hogy a könyv ekkora siker lesz. A japán kiadóm először szkeptikusan 1000 példányt nyomtatott ki belőle mostanra majd' kötetet adtak el Japánban, és tucatnyi nyelvre fordították le. Elképesztő, hogy Olaszországtól Thaiföldig ennyien olvasták a történetemet! Ezekre a helyekre eddig csak könyvekben látott képek révén jutottam el: gyerekkoromban, mikor az iskolában bántottak a többiek, ezekhez a könyvekhez menekültem előlük. Az elmúlt négy év során sokat gondolkodtam azon, miért lett ilyen sikeres a könyv, ráadásul nemcsak Japánban, hanem szerte a világon. A Jakuzák holdja talán leginkább abban különbözik az eddigi, jakuzákról szóló japán könyvektől, filmektől, hogy más szerzők és a rendezők általában a főszerepet, valamilyen hős szerepét osztják a jakuzákra. Ebben a könyvben viszont nincs egyetlen jó jakuza sem, egyiküket sem ábrázolom megdicsőítve. Az apám, az egykori nagy hatalmú bandavezér, megbetegedett, majd elszegényedett. Ebben a könyvben egy erőszakos, kábítószerre épülő szubkultúra képe bontakozik ki. Írok a családomról is, bár számos kemény leckét kellett megtanulnom, hogy igazán értékelni tudjam a szüleimet. A nem japán olvasók és újságírók egyik leggyakoribb kérdése az volt hozzám: Pontosan mit jelent a jakuza? A legegyszerűbb válasz, hogy a jakuza a japán maffia, de ez talán túlságosan is egyszerű meghatározás. A jakuza szó szerinti jelentése egy területhez tartozó, egy terület gondját viselő. Jó példa erre, ami az 1995-ös kóbei földrengés után történt. Ekkor ugyanis legelőször (még a kormány hivatalos segélyeit is megelőzve) a jakuzák állítottak össze segélycsomagokat, bár ezt érthető módon nem írták meg az újságok. De ez a könyv nem csak a jakuzákról szól. Ez az életem története, és az olvasó olyasmiket találhat benne, ami foglalkozástól, nemzetiségtől függetlenül bárkit megérinthet: iskolai piszkálódás, bűnözés, kábítószerek, börtönélet, szerelem, erőszak, házasság, válás, adósság, evészavarok, öngyilkossági kísérlet, betegség és halál. Bármilyen tökéletesnek, boldognak tűnik is kívülről az életünk, gondok mindig adódnak. Szerintem számos olvasó kezdett úgy bele a könyvbe, hogy semmit sem tudott a jakuzák világáról, de az én bajaimmal, nehézségeimmel mégis könnyedén tudott azonosulni. A könyv különböző japán és külföldi kiadásait díszítő képek a hátamat borító tetoválásról szintén gyakori beszédtémává váltak, és az elmúlt négy évben számtalan külföldi újságíró tett fel kérdéseket ezzel kapcsolatban. Egészen elképedtem rajta, mennyire előítéletek és ellenérzés nélkül közelítettek a kérdéshez. Ez a fajta, egész testet beborító tetoválás Japánban mindig tabutémának számított, épp jakuza asszociációi miatt. De aki elolvassa a könyvet, láthatja, hogy az elkészíttetése nekem valami nagyon pozitívat jelentett, amiből erőt merítettem, hogy kitörjek megmegismétlődő önpusztító köreimből. Mikor a tetoválás mellett döntöttem, jól tudtam, hogy ezzel valamelyest behatárolom a lehetőségeimet az életben; de úgy éreztem, életemben először végre 3

4 őszintén felvállalom, ki vagyok, és honnan jöttem. Apám jakuzafőnök volt: ez életem egyik megváltoztathatatlan ténye. Nem állíthatom, hogy nosztalgiával pillantok vissza jakuza gyerekkoromra, és jól tudom, mi minden rosszat művelnek a jakuzák; apámat viszont nagyon szerettem, és nem tisztelem kevésbé azért, mert ezt az életmódot választotta. Egyik legkorábbi emlékem róla a hátát borító gyönyörű tetoválás: Dzsibo Kannont, a buddhizmus kegyelemistennőjét ábrázolta. És persze gyakran megfordultak a házunkban is tetovált fiatal férfiak. Mikor én magam is tetoválást készíttettem, ezzel lényegében elismertem a származásomat, és megnyugvást, erőt tudtam belőle meríteni. Kicsit olyan volt, mint megírni ezt a könyvet: mindkettőt saját magamért tettem, hogy megtaláljam a helyemet a világban. Olvasóim közt középiskolásoktól nyolcvanévesekig mindenféle ember megtalálható. Nagyvállalatok elnökeitől is kaptam gratuláló leveleket. Érkeztek szívszorító ek prostitúcióra kényszerült, szabadulni akaró fiatal lányoktól. Meglepően sok levelet írtak nekem börtönben ülő gyilkosok. Eltűnődtem, vajon miért érezték, hogy a történetem ilyen közel áll hozzájuk. Csak akkor jöttem rá, miután néhányukkal levelezni kezdtem: nem pusztán arról van szó, hogy a könyv olvasói azt gondolják, mindent tudnak a szerzőről. Ezek az emberek szinte kivétel nélkül zavaros családi háttérrel rendelkeznek, erős bennük a magány, az elidegenedettség érzése. Ez pedig közös bennük és bennem: a végén néhány elítélttel nagyon is tartalmas levelezés alakult ki közöttünk. De más olvasókkal is adódtak furcsa élményeim. Sok-sok japán férfi írta nekem: Tendo-szan, hozzám jössz feleségül? Én majd boldoggá teszlek! Remélem, nem hangzik dicsekvésnek csak meglepetésemet szeretném kifejezni, hogy a történetem ilyen reakciókat is kiváltott. Egy férfi azt írta: Nagyon sajnálom magát. Szívesen veszek magának házat, kocsit, amit csak szeretne. Hát persze, hogy szeretnék több pénzt. Szeretnék mindenféle szép dolgot. De nem szorulok senki sajnálatára. Azt is tudom, hogy az anyagi javak nem teszik elégedetté az embert. Erre a levélre nem is válaszoltam. Shoko, mindig higgy magadban A világot meglehetősen kevéssé ismerem, és írni sem tudok valami jól. De beleadtam mindent, és közben folyton apám szavai jártak a fejemben. Sok-sok olvasó el tudta fogadni az ügyetlen kifejezésmódomat: jakuzák és nem jakuzák, japánok és nem japánok is. Ez is csak azt bizonyítja, hogy ha az ember hisz önmagában, és mindent megtesz, amit tud, megnyílik előtte az út. De a könyv sikere nagyrészt az olvasóknak köszönhető: ők vették kézbe és olvasták érdeklődve, és ezért teljes szívemből köszönetet mondok nekik ben megszületett a kislányom. Az édesapjának semmi köze a jakuzák világához, de a kapcsolatunk nem volt problémamentes, és most én is egyedülálló szülőként nevelem őt. Sosem képzeltem el, milyen lenne az életem egy gyerekkel, és időnként kibírhatatlanul nehéz napokat éltem át vele. De rengeteget tanultam tőle, és néha úgy érzem, mi ketten együtt növünk fel. Az anyaság örömei mellett pedig minden nehézség eltörpül. A lányom a saját gyerekkoromra emlékeztet, és arra, hogy amikor nehéz idők köszöntöttek a családunkra, még akkor is mindig maradt valami jó. A család! Sokáig tartott, mire eljutottam oda, hogy meg tudjam becsülni, de ma már tudom, hogy mindig a családom körében voltam a legboldogabb. Az pedig, hogy van egy saját kislányom (saját családom), mindennél boldogabbá tesz. Shoko Tendo Tokió,

5 Első fejezet FELHŐK AZ ÉGEN Egy jakuza lányaként születtem 1968 telén. Apám, Hirojaszu, és anyám, Szatomi harmadik gyermeke voltam. Később még egy testvér követett. Bátyám, Daiki, 12 évvel előttem született, utána a nővérem, Maki következett, előttem alig két évvel. Végül pedig Nacuki, a család legkisebb tagja, öt évvel utánam. Őt mindig Na-csannak hívtuk. Eredetileg Tojonakában éltünk, Oszaka északi részén, aztán, amikor még nagyon kicsi voltam, átköltöztünk Szakaiba, a város másik végébe, egy óriási, vadonatúj házba. Gyönyörű ház volt, kétszárnyú, kovácsoltvas kapuval. A kaputól kanyargós, kövezett út vezetett a bejárati ajtóhoz, rózsaszín-fehér azáleabokrok szegélyezték. Az új házunk elég nagynak számított a japán átlaghoz képest: mindannyian külön hálószobát kaptunk, és még nappali is volt, egy étkező, két másik helyiség a padlón hagyományos, japán tatamival, és még egy szoba, ahol apám intézte az üzleti ügyeit és fogadta a vendégeit. Emlékszem, az összes helyiséget átjárta a friss fa illata. A nappali ablakai egy jókora kerti tóra néztek (mintha egy vár vizesárka lett volna), benne színes koi pontyok úszkáltak elegánsan a víz felszíne alatt. Külön úszómedence is tartozott a házhoz, nyáron naphosszat itt játszottunk. Épp a szobám ablaka előtt magas, virágzó cseresznyefa állt, és ez a fa idővel mintha a barátommá vált volna. Amikor csak aggasztott valami, vagy gondok nyomasztottak, kimentem, és leültem az ágai alá. A helyi jakuzabanda vezetésén kívül apám három másik céget is igazgatott: egy építészeti vállalkozást, egy ehhez kapcsolódó kivitelező céget és egy ingatlannal foglalkozó vállalatot. Nekünk, gyerekeknek ő egészen emberfeletti méretűnek tűnt. Az autó volt a nagy szenvedélye: folyton vadonatúj kocsikat vásárolt, japánokat és külföldieket is, nem beszélve a Harley-król és más motorokról. A garázsunk éppenséggel bemutatóterem is lehetett volna, ahol sorban állnak a csillogó-villogó új kocsik és motorok. Apám persze sosem elégedett meg a gyári modellekkel, és szabadidejében folyamatosan bütykölte őket. Ha a pirosnál megállt mellette valaki hasonlóan felturbózott kocsival, ő rögtön bőgetni kezdte a motort, mintha a gyorsulási verseny indítására várna, majd amint a lámpa zöldre váltott, azonnal tövig nyomta a gázt. Akkor volt igazán elemében, ha a volán mögé ülhetett. Szegény anyám folyton kérlelte, ne vezessen olyan gyorsan, én viszont mindig is élveztem a száguldás örömét. A családunk minden hétvégén együtt ment bevásárolni, vagy étterembe ebédelni. Apám krokodilbőr pénztárcája mindig dugig volt tömve, mintha a krokodil épp elnyelt volna egy jókora zsákmányt; anyám meg indulás előtt leült a hármas tükre elé, és a hajfeltűzés és gondos arcfestés rituáléjával foglalatoskodott. Törékeny, fehér kezében halvány rózsaszín napernyővel lépett ki a házból. Én a másik kezét fogtam, és bámultam a napfényben szivárványszínekkel ragyogó opálköves gyűrűjét. Ha megnősz, ez a tiéd lesz mondta mindig, ahogy mosolyogva lenézett rám. Apámat szörnyen lefoglalta a banda meg a többi vállalkozás irányítása, de az új év első hetét mindig a családjával töltötte. Mi ilyenkor alig vártuk, hogy rávethessük magunkat anyám már hagyományosnak számító újévi lakomájára: szójaszószban párolt zöldségeket készített, vastag, édes tojáslepényeket, cukros fekete babot, rizzsel főzött, aranybarna gesztenyét, az ételeket pedig gyönyörűen elrendezte a sokemeletes, fekete zománcos tálcán. Újév napján, ebéd után mindig elmentünk egy közelben álló szentélyhez, hogy elmondjuk az év első imáit. Mi, gyerekek, kihúztunk egy-egy szerencsemondó papírkát, a szüleink pedig felolvasták és megmagyarázták nekünk. Ez volt a Tendo család saját kis újévi szertartása. Mikor elkezdtem az iskolát, az első újévkor apám odajött hozzám, és egy apró, harang alakú talizmánt nyomott a kezembe. Ez a tiéd, Shoko. 5

6 Olyan forrónak éreztem a kezemben a kis amulettet, mintha legbensőbb lényemig elért volna az ereje. Az iskolatáskámra kötöttem, és szünetben mindig azt forgattam az ujjaim közt, hallgattam a kis harang csengését: elmerültem boldog újévi emlékeimben. Bár a szüleim mindig kedves emberek voltak, az illem dolgában nagyon is szigorúnak bizonyultak. Még a bejárónőre is ráparancsoltak, hogy el ne kényeztessen minket, evés közben pedig sosem nézhettünk tévét. Étkezés előtt és után is köszönetet kellett mondanunk, és ha végeztünk az evéssel, mindig mi mosogattuk el a saját tányérunkat és evőeszközünket. Régimódi nevelést kaptunk, de nekem nagyon megfelelt így. Az otthonunkban mindig nagy volt a sürgés-forgás: autókereskedők, ékszerészek, kimonóárusok, szabók, mindenféle emberek jöttek-mentek. Egy kisgyereknek elképesztően érdekes világ volt ez. Apai nagyapám minden unokája közül leginkább engem árasztott el a szeretetével. Hároméves koromban egy nap épp a térdén lovagoltam; Shoko, Shoko énekelte nekem, aztán egyszer csak elaludt. Mint kiderült, szívrohamot kapott és meghalt. Négy évvel ezután, alighogy elkezdtem az általános iskolát, a nagyanyám is elhunyt. A temetés után már épp asztalhoz ültünk, amikor az egyik nagybátyám odalépett apámhoz: Te szemét jakuza! vágta oda neki. Egy fillért sem kapsz a Tendo-vagyonból! Még el se temettük, de te már a pénzt emlegeted? Menj a fenébe, hagyj engem békén, te dögkeselyű! bömbölte válaszul apám, és kirohant. A többi rokon csak ült ott, és a padlót bámulta. Engem szinte a rosszullét kerülgetett, hogy akad, aki képes a pénzen vitatkozni ilyen rövid idővel nagymama halála után. Emlékszem, az jutott eszembe: lehet, hogy apám jakuza, de attól most még határozottan igaza van. Néhány nappal később apám valami bajba került, és börtönbe csukták. Amióta csak ideköltöztünk, a szomszédokkal sosem álltunk közeli kapcsolatban; most viszont hirtelen mintha mindenki csak rólunk pletykált volna és egyáltalán nem szép dolgokat. Ekkor találkoztam először előítélettel, megkülönböztetéssel, amit később még oly sokszor megtapasztaltam. Egyszer épp rajzoltam valamit a ház előtt, mikor odajött hozzám egy nő az utcánkból. Lehajolt, és a fülembe suttogta: Shoko-csan, tudtad, hogy a bátyád nem is az édestestvéred? Még azelőtt született, hogy anyukád találkozott apukáddal! Ez persze egyáltalán semmit sem változtatott azon, ahogy a bátyámat szerettem, de egyszerűen nem értettem, ugyan, miért mond ilyet bárki egy kisgyereknek. A környékbeli gyerekek is gyorsan átvették a szüleik nézeteit. Az iskolában én lettem a jakuzagyerek és rögtön kiközösítettek. Az általános iskola hat éve alatt folyamatosan piszkáltak és csúfoltak. Sosem felejtem el, mi történt egyszer másodikos koromban. Takarítottunk, és az én csoportomnak jutott a tanári szoba. Négykézláb sikáltam a padlót, így nem látszottam ki az asztalok közül. Mikor meghallottam az egyik tanár hangját (aki egyébként mindig is nagyon kedvesen bánt velem), hegyezni kezdtem a fülem. Shoko Tendo? Hát, jól rajzol, írásban-olvasásban talán megfelelő a teljesítménye, de itt véget is ér a tudománya. Nem nagyon lehet mit tanítani egy ilyen szamárnak. Mintha undort hallottam volna ki a hangjából, és láttam, hogy egy papírlapot dob az asztalra. A többi tanár mind odament megnézni. Hűha, ez tényleg nem valami fényes! nevettek. Az épp kijavított dolgozatom volt az. Lehet, hogy nem sikerült túl jól, de én nagyon igyekeztem. Aztán meglátták, ahogy ott állok döbbenten. Kész a takarítás? kérdezték sietve. Remek, ügyes vagy! és hamis mosollyal az arcukon gyorsan kikísértek a tanáriból. Ekkor tanultam meg, hogy az emberek gyakran milyen kétszínűek, és sosem felejtettem el többé. 6

7 Akkoriban a 4 és 14 év közti gyerekek nem látogathatták a börtönöket, így Maki és én nem mehettünk be apánkhoz, nem is beszélhettünk vele. A vállalkozások vezetését és a fiatalabb bandatagok felügyeletét anyám vette át tőle. Mindenhová magával kellett vinnie a kis Na-csant, de csak tette a dolgát összeszorított foggal, és várta a napot, mikor apámat kiengedik. Sosem hallottam panaszkodni. Nem akartam, hogy még több gondja legyen, ezért sosem említettem, mit kell kiállnom az iskolában. Csakhogy épp, mert senkinek sem szóltam róla, az iskolai piszkálódások egykettőre mindennapossá váltak. A tornaruhámat meg a tornacipőmet valaki bedobta a kazánba, és ha rajtunk volt a takarítás sora, mindig én súroltam a padlót. De leginkább tudomást sem vettek rólam, mintha ott se lennék. A legtöbbet kellemetlenkedő, legelőítéletesebb gyerekek rendszerint a legjobb tanulók közül kerültek ki, akiknek a szülei is jó állásokban dolgoztak. Olyan fondorlatos, ügyes módszerekkel szálltak rám, hogy ha nem csináltam belőle ügyet, a tanárok észre sem vették. Tudtam, hogy nincs értelme szólni: attól csak rosszabb lesz minden. Legközelebb csak még jobban vigyáznának, hogy rajta ne kapják őket. De akárhogy bántottak is, sosem sírtam el magam, sosem maradtam otthon, hacsak tényleg meg nem betegedtem. A jegyzetfüzetem és a ceruzáim lettek az egyedüli barátaim. Szünetben, ebédkor is folyton csak rajzoltam, és a fülem botját se mozdítottam az osztálytársaim megjegyzéseire. Apád jakuza! Úúú! Gondolom, apád nem jön be szülőire, hiszen börtönben van! Na és, ha jakuza, akkor mi van? vágtam vissza, mert ha valakit, a szüleimet sosem hagytam bántani. Ha egy jakuza lányának lenni annyit tesz, hogy semmibe veszik az embert, én eltökéltem, nem teszek úgy, mintha más lennék, csak hogy így tegyek szert barátokra. Mikor abból a szörnyű iskolából hazaértem, a kutyánk és a macskánk mindig ott várt az ajtó előtt. Leültem, végigsimítottam puha bundájukon, és rögtön megnyugodtam. Az emberek hazugok, mindenféle kegyetlenséget művelnek, de az állatok mások. A koi pontyokat is mindennap megetettem: figyelték a lépteimet, és úsztak utánam, ahogy körbejártam a tavacskájukat. Szükségük volt rám, nekem pedig többet jelentettek egyszerű házikedvenceknél: családtagoknak számítottak. Ha tavasszal kinéztem a szobám ablakán, mint megannyi hópelyhet, cseresznyevirágszirmokat láttam légiesen táncolni a szellő szárnyán. Ilyenkor az én szívem is ott táncolt velük. Ha odahajtottam a fülem a fa törzséhez, egészen bizonyos voltam benne, hogy valami gyönge lüktetést hallok, és úgy éreztem, a fa beszél hozzám. Mikor beköszöntött a nyár, és a virágszirmok mind lehulltak, én kifeküdtem a fa alá, bámultam az eget, és elképzeltem az égen lebegő felhők fölötti világot. Kisgyerekkoromban egyes-egyedül otthon voltam igazán boldog. Anyám mindig különösen sokat jelentett nekem. Elég sokat betegeskedtem gyerekkoromban, ő pedig folyton aggodalmaskodott, szinte le sem vette rólam a szemét. Csakhogy ez azzal járt, hogy én meg folyton attól rettegtem, egy nap eltűnik az életemből. Egyszer betegen feküdtem az ágyban, kinyitottam a szemem, és láttam, hogy anyám nincs ott mellettem. Próbáltam kiabálni neki, de nem kaptam választ. Ahogy voltam, mezítláb kiszaladtam az utcára, hogy megkeressem. Végül találkoztunk is: épp a boltból jött hazafelé. Hát te meg mit csinálsz? Neked ágyban a helyed! szólt rám értetlen arccal. Nem tudtam megmondani, miért rémültem meg annyira. Ha beteg voltam, anyám mindig behozta nekem az ételt: rizskását, mondjuk, a tetején élénkpiros savanyított szilvával meg sárgán csillogó félholdbarackkal. Még most is érzem a számban a rizskása enyhén édeskés ízét, ahogy összekeveredik a sós szilváéval. Akkor még nem tudtam, milyen rövid ideig tartanak majd ezek az anyámmal töltött bensőséges pillanatok. Egyszer lázasan otthon maradtam, mikor besurrant a szobámba Mizugucsi, apám jakuzabandájának egy fiatalabb tagja. Odajött az ágyam mellé. Beteg vagy, aranyom? A szemében szokatlan fény villant, és a viselkedésén is valami határozottan furcsát éreztem. Igen feleltem, de közben igyekeztem nem nézni rá. Shoko-csan, te már olyan nagy lány vagy, percről percre egyre csinosabb! 7

8 Mizugucsi közel hajolt az arcomhoz, és megpróbált megcsókolni. Durván benyúlt a pizsamám alá, megmarkolta a mellemet, én meg csak rúgkapáltam. Láttam, ahogy az inge ujjánál kibukkan a karján lévő tetoválás. Valahogy sikerült rúgva-kalimpálva kiszabadulnom a szorításból, de anynyira megrémültem, hogy remegett mindenem, majdnem el is hánytam magam. Mizugucsit néhány nap múlva letartóztatták valami kábítószeres ügy miatt. Ezután már sosem tudtam megbízni a felnőttekben. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem a negyedik osztályt, apámat kiengedték a börtönből. Elkezdett drága bárokba járni esténként, és az éjszaka közepén ért haza, mindkét karján egy-egy bárkisasszonnyal. Szatomi! Shoko! kiabálta. Hoztam nektek valamit! Gyertek csak, segítsetek megenni! Semmiképpen sem akartam feldühíteni apámat, amikor részeg volt, úgyhogy mindegy, milyen álmos voltam, vagy mennyire teli volt a hasam, már ugrottam is ki az ágyból. Hű, ez biztos finom, apa! Még mosolyt is erőltettem magamra, és az utolsó morzsáig megettem minden süteményt, finomságot, amit hozott. Nagyjából ekkor kezdtem alaposan meghízni. Az iskolatársaim persze emiatt is rámszálltak, disznónak meg daginak csúfoltak. Gyűlöltem látni, hogy apám minden éjjel részegen jön haza. Vagy inkább a bárkisasszonyok taszítottak: bűzlöttek a parfümtől, és olyan szörnyű, negédes hangon beszéltek: Itt is vagyunk, hazaértünk, minden rendben! Ráakaszkodtak jobbról-balról, az anyám meg az én szemem előtt! De már ekkor is elég eszem volt, hogy tudjam: apám egyáltalán nem érdekli őket. Csak a pénzére utaznak. Borzasztóan sajnáltam anyámat, míg ő udvariasan meghajolt ezeknek a nőknek, és kedvesen megköszönte nekik, hogy segítettek apámnak hazajönni. Ha apámra rátört a rosszkedv, teli torokból üvöltött, és bármin, ami a keze ügyébe került, gondolkodás nélkül kitöltötte a mérgét. Jól megtermett, izmos férfi volt, ha törni-zúzni kezdett, nem bírta abbahagyni. Betörte az ablakokat, vagy addig nyomta a gázt egy vadonatúj kocsin, míg leégett a motor. Össze sem tudom számolni, hányszor kellett új tévét vagy telefont vennünk. A legkisebb testvérem, Na-csan ilyenkor bemászott mellém az ágyba, és rettegve hozzám bújt. Shoko, félek, félek! Aludj csak, Na-csan! Amíg én itt vagyok, nem érhet téged semmi baj. Eljátszottam a kemény, határozott nővért, de a lelkem mélyén én magam is remegtem. Mikor aztán minden elcsendesedett, felkeltem, és segítettem anyámnak összetakarítani. Ő persze mindig sírt. Te ne is törődj ezzel! mondta. Neked holnap iskolába kell menned. Indulás aludni! De én nem akartam magára hagyni: úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és tovább szedegettem a törött cserepeket a padlóról. Ha nagy leszek, gazdag leszek, és veszek egy új házat, hogy ott lakjunk mind! mondtam, hogy felvidítsam. Másnap apám elszörnyedt a ház állapota láttán. Hát itt meg mi a franc történt? kérdezgette. Egyáltalán nem emlékezett a dührohamaira, és ezért, bár félni féltem tőle, igazán meggyűlölni sosem tudtam. A következő időszakban apámat olyannyira lefoglalták a jakuzateendői, hogy szinte sosem volt otthon. Az irodában besegítő embereinek is gyakran el kellett menniük, így sokszor ott találtam magam egyedül a házban. A telefon csak csörgött, csörgött, és mikor felvettem, egy hang valami olyasmit mondott: Holnap délután három órakor visszadobjuk a csekket. Mindenképp szólj a szüleidnek, rögtön, ahogy hazajönnek! El ne felejtsd! Azzal letette, de attól, hogy valamit visszadobnak, balsejtelmeim támadtak. Bár nem tudtam pontosan, mit jelent, annyit azonban megértettem, hogy valami rossz dolog fog történni. Apám egyre többször görnyedt egész éjjel a tervrajzai fölé, gondosan újraszámolt mindent, átrajzolta a vonalakat. De néha órákig csak ült az íróasztalnál, és két kézzel fogta a fejét. 8

9 Tudtam, hogy apám nagyon keményen dolgozik a megélhetésünkért, de mikor este bebújtam az ágyba, mindig csak arra tudtam gondolni, hogy majd ismét részegen jön haza, és összetör mindent. Feküdtem a sötét szobámban, és felbámultam a mennyezetre, egy görcsre a faborításban; lassan úgy tűnt, átalakul egy ijesztő arccá, én pedig majd' megdermedtem a félelemtől. Mikor anyám is bejött lefeküdni, lopva vetettem egy pillantást az arcára, ahogy ledőlt a mellettem lévő ágyra. Csakis ekkor tudtam ellazítani a testemet és lehunyni a szemem. Ekkoriban sosem aludtam ki magam éjszaka, és az iskolában is csak nehezen tudtam odafigyelni. Igazság szerint sosem érdekelt annyira, amit ott tanultunk, és nem hiszem, hogy sokkal jobban teljesítettem volna akkor sem, ha eleget alszom. Hat nyomorúságos év után végül befejeztem az általános iskolát. 9

10 Második fejezet OLCSÓ ÉLVEZETEK Körülbelül mikor én befejeztem az általánost, a nővérem, Maki, elkezdett kimaradozni az iskolából, és janki lett belőle: ezek olyan lázadó gyerekek, akik kiszőkítik a hajukat, és szabálytalanul felturbózott kocsikkal száguldoznak az utcákon, meg motorokkal, bukósisak nélkül. Maki egyre feltűnőbben öltözött, és jóval idősebbnek is nézett ki, mint egy normális középiskolás. Én persze úgy gondoltam, ez rettentően klassz dolog. Csakhogy a nővérem ilyen mértékű bálványozása rövidesen alaposan felforgatta az egész életemet. A következő eset tavasszal történt, mielőtt én is elkezdtem volna a középiskolát. Késő éjjel rajtakaptam Makit, amint épp kisurranni készült otthonról. Megijedt, hogy elárulom, ezért engem is elhívott magával. Bűntudat hasított belém, ahogy eszembe jutott anyám ő már Maki viselkedése miatt is betegre aggódta magát. Tudtam, mekkora csapás lenne neki, ha a másik lányából is janki lenne. Ugyanakkor őrülten kíváncsi voltam, mire is készül a nővérem. Maki művészi tehetségével gyorsan koravén tinédzsert varázsolt a 12 éves kishúgából: vastag sminkréteget kent az arcomra, és beöltöztetett a legharsányabb ruháiba. A taxiban ülve, útban a belváros felé én is igazi jankinak éreztem magam. Az ablakon kinézve mindenütt rikító színű kocsikat láttam, minden sarkon janki gyerekek álldogáltak csapatokban. Egyszerűen nem ugyanaz a város volt, mint nappal: az éjszaka neonfényekkel villódzó jankiparadicsommá változtatta át. Mindenhol izgalomtól vibrált a levegő. Maki kifizette a taxist, és kiléptünk az éjszakába. A lábunkat rögtön megcsapta az éjjeli levegő hűvöse. Hogy ne fázzunk annyira, siettünk, amennyire csak tudtunk a magas sarkú cipőben, egyenesen egy Mi-nami Disco feliratú ajtó felé. Ha bárki kérdezi, hány éves vagy, mondd, hogy tizennyolc figyelmeztetett Maki, aztán beszálltunk a liftbe. A bejárat mellett jókora felirat díszelgett: BELÉPÉS CSAK 18 ÉVEN FELÜ- LIEKNEK. Elfogott a pánik. Egyáltalán nem néztem ki tizennyolcnak. Biztos, hogy nem engednek be! Maki vágott rám egy pofát, és betuszkolt az ajtón. Vörösre festett körmű, igencsak nőies kezével, egy laza mozdulattal átnyújtotta a belépődíjat. Olyan könnyen bejutottunk, hogy szinte csalódást éreztem. Homályosan megvilágított tánctérre érkeztünk, és az iszonyatos hangerejű zene szinte ledöntött a lábamról. Az Earth, Wind and Fire Boogie Wonderland-jének basszusa mintha egyenesen a földből dübörgött volna elő, a lábam pedig közvetítette a rezgéseit, míg szét nem áradt az egész testemben. Körbenézve már láttam, a bejáratnál inkább azt kellett volna kiírni, BELÉPÉS CSAK JANKIKNAK. Bár még csak kora tavasz volt, a helyiségben nyári forróság, fülledt hőség uralkodott. A hőséggel, zajjal, elmeháborodottként táncoló rengeteg emberrel meglepő kontrasztot formált a fejünk fölött lassan forgó, tükrös diszkógömb, és mindenhová csodálatos szivárványszín fényeket varázsolt. Csak álltam ott csodálkozva, szinte tátott szájjal: úgy éreztem, egyáltalán nem vagyok ide való. Egy idősebbnek tűnő janki lány jött oda: Hé, te hány éves vagy? Egyértelmű volt, hogy nem a személyzethez tartozik, úgyhogy rögtön meg is szegtem a nővéremnek épp az imént tett ígéretemet: Tizenkettő. Ne már! Azt hittem, annyi lehetsz, mint én. Gyere csak ide a többiekhez! Kézen fogva odaráncigált egy közeli asztalhoz, és leültetett. Maki ekkor már javában ropta a táncparketten a barátaival; oda se bagózott rám. 10

11 Hé, hé, mit gondolsz, hány éves a csaj? kérdezte az idősebb janki lány a mellettem ülő srácot. Neki mindkét halántékán V alakban jó mélyen ki volt borotválva a haja, hogy jobban hangsúlyozza a rosszfiús, felfelé fésült frizuráját. Úgy tizenhét? Még csak nem is langyos! Kurvára még csak tizenkettő. Az asztalnál mindenki felém fordult, úgy bámultak. Ne hülyéskedj! Hogy hívnak? Kivel jöttél? Hirtelen mindenki rám lett kíváncsi. A nevem Shoko. Makival jöttem, a nővéremmel. Azta! Hát te vagy a Maki kishúga a borotvált fejű srác közelebb hajolt, és tetőtől talpig alaposan végigmért. Nem igazán tudtam, hogy ennyire elégedett a válaszommal, vagy csak a zene ritmusa ivódott belé túlságosan, de közben folyamatosan bólogatott. A janki lány is bemutatkozott. Aha, Makival elég jóban vagyunk. Szajurinak hívnak, szia! A kezembe nyomott egy pohár gyömbérsört, és mindenki kanpait kiáltott, miközben koccintottunk. Úgy éreztem magam, mint aki meghalt, és a mennybe jutott. Életemben először barátokkal voltam körülvéve. Úgy látszik, a jankik mégiscsak egészen rendes emberek. Shoko, told ide a segged! kiabált Maki a táncolók közül, mikor a hangszórókból megszólalt a Play That Funky Music a Wild Cherrytől. Egészen zárásig táncoltunk. Majdnem hajnal volt már, mikor Maki egyik barátja hazavitt minket a rémisztően rózsaszínre festett Nissan Skyline-jával. Annyira közel engedték a kocsit a földhöz a lengéscsillapítók, hogy minden huppanásnál jobbra-balra dőltünk ültünkben, én mégis úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék. Az autórádióból üvöltött Szaki Kubota Ihodzsin című slágere. Akkoriban ez nagy siker volt, és minden rádióadón unalomig játszották, de ott és akkor nekem újnak, eredetinek tűnt. Hazaérve átlopóztunk az udvaron, és bemásztunk Maki szobájának az ablakán. Átöltöztünk pizsamába, sietve lemostuk a sminket, és leroskadtunk Maki ágyára. De én túlságosan felpörögtem, és nem tudtam elaludni. Életemben először csináltam ilyesmit. Attól a naptól kezdve én is janki lettem. Mikor egy hónappal ezután elkezdődött a középiskola, már a fülemet is kilyukasztottam egy öngyújtólángon felforrósított, fertőtlenítőbe mártott varrótűvel. Festettem magam, a körmömet kilakkoztam, és tipikus jankiruhákban jártam. De még mindennap bementem az iskolába. A kinézetemet látva hozzám se mert szólni senki: az iskolai piszkálódásnak egy csapásra vége szakadt. Az osztályfőnököm viszont egy nap behívatott a tanáriba: Tendo, csinálj valamit a hajaddal! mordult rám. Ugyan miért? Ez a természetes színe! Ne hazudj! Amíg vissza nem fested feketére, ne is álmodj róla, hogy beteheted a lábad az osztályomba! Ennek hallatán kirobbant belőlem a tanárok iránt érzett minden elfojtott dühöm. Mi van? Mit mondott? Mi a faszt képzel, ki maga? Azzal mindent a padlóra söpörtem a tanári asztalról, és teljes erőmmel belerúgtam a székébe. Az biztos, hogy nem erre a reakcióra számított, mert még a hangja is rögtön megváltozott: a hisztérikus sipítozás után édeskés behízelgéssel próbált megnyugtatni. Sajnos nem engedi az iskola szabályzata. A lehető leggyorsabban el is engedett, olyan arccal, mintha menten összepisilné magát a félelemtől. Micsoda seggfej. Aznap már nem mentem vissza az osztályba, de nem is mentem haza. Ez volt az első alkalom, hogy kimaradtam otthonról később még számos másik követte. Estére már az egész iskola hallott a történtekről, és mindörökre rajtam ragadt, hogy janki vagyok. 11

12 Nem mentem haza, inkább meglátogattam Nacukót (a bandám egyik idősebb lánytagját), és mindent elmeséltem neki. Hát ez tök kiakasztó. Ezért utálom a tanárokat szakadt ki Nacukóból a válasz a cigarettafüsttel együtt. Ez a lány igazi kemény janki volt. Nem olyan rég még ő is bejárt az iskolába, de aztán rettentően összeveszett valamelyik tanárral, és attól kezdve nem ment be többet. Hát, akkor most jó barátok leszünk jelentette ki, és miután a saját haját már kiszőkítette, a maradék hajfestékkel platinaszőkét csinált belőlem. Kölcsönadott néhány ruhát is, és késő éjjelig ide-oda furikáztunk a többiekkel, félig kilógva a kocsi ablakán; hígítót szipuztunk, és hülyére röhögtük magunkat. Még haza sem telefonáltam, különböző bandatagoknál húztam meg magam. Elkezdtünk járni Jujával, egy nálam két évvel idősebb sráccal. Mindenkitől azt hallottuk, milyen szép pár lennénk, úgyhogy jó ötletnek tűnt, hogy tényleg össze is jöjjünk. A bandában minden lány már rég elvesztette a szüzességét. Akárcsak ők, ezt az egész szexdolgot én se vettem soha túl komolyan ez csak amolyan átmeneti rítusként szolgált nekünk a felnőttség felé. Nekem olyannyira sietős volt, hogy minél felnőttebbnek látsszak, hogy mikor Juja közölte, le akar velem feküdni, már mentem is: a kezemben egy zacskónyi hígítóval. Juja különben fűvel-fával lefeküdt, úgyhogy nyilvánvalóan nem nagyon vett komolyan, de mivel nekem ez volt az első, nem is nagyon érdekelt. Gondoltam, egy ilyen srác is tökéletesen megteszi. Juja úgy hámozta le a ruhámat, mintha már ezerszer csinált volna ilyet, és már hajolt is felém, hogy megcsókoljon. Hirtelen beugrott az a szörnyű emlék gyerekkoromból. A keze elindult lefelé a mellemről, és nem maradt semmi kétségem, mi következik. Az éjjeliszekrény fiókjából egy doboz gumit vett elő, elfordult, és felhúzott egyet Fáj? kérdezte. Nem feleltem, bár valójában nagyon is fájt. Mikor végre befejeztük, a lepedőn mindenütt vérfoltok éktelenkedtek. Megijedtem, hogy ebből majd kiderül, szűz voltam, így szándékosan ráborítottam a hígítót az ágyra, majd lehúztam a lepedőt, összegyűrtem, és bevágtam a mosógépbe. Juja még így is szétkürtölte minden haverjának, hogy én most először csináltam ilyet, és ami még rosszabb, azt is, hogy egyáltalán nem reagáltam az érintésére hogy tök frigid vagyok. Fájtak ezek a szavak, különösen azért, mert tényleg így volt. Jujával a legkevésbé sem bizonyult élvezetesnek a szex. Talán a stressz miatt, talán mert folyamatosan be voltunk állva a hígítótól, rengeteget fogytam, de észre sem vettem. Időnként hazaugrottam, de ilyenkor csak apám dührohamaival találtam szembe magam: Mi a frászkarikát csináltál a hajaddal? üvöltötte. Fogta, ami a kezébe akadt (mondjuk egy hamutartót vagy ilyesmit), és fejbe csapkodott vele. Addig vert teljes erővel, míg a végén már azt hittem, belehalok. De sosem kértem bocsánatot, és sosem mentem orvoshoz. Csak lefeküdtem és pihentem egy kicsit, míg jobban nem éreztem magam. Anyám néha megpróbált közbeavatkozni. Látni, ahogy ez a szerteszét álló hajú, aprócska asszony könyörög nekem, ne keveredjek bajba, meg apámnak is, hogy ne bántson, sokkal rosszabb volt a fizikai fájdalomnál. Gyűlöltem magam, amiért így megríkatom, de ettől semmivel sem kívántam kevésbé a janki életet. Maki élete ugyanígy alakult: elszökött otthonról, aztán megtalálták, erővel hazavitték, majd apánk jól elpáholta. Amint a sérülései meggyógyultak, újra elszökött tipikus janki módon. De miután néhányszor már a rendőrök is bevitték, végül a központi fogdába került. Egyszer próbaidőre kiengedték, de mivel egyáltalán nem változtatott az életstílusán, hamar visszakerült. Végül a fiatalkorúak börtönében kötött ki. Nem sokkal az ítélet kihirdetése után hallottam a haveroktól, hogy Juját szintén ide küldték. Az egyetlen együtt töltött éjszakánk óta nem is beszéltünk egymással, így hát egyáltalán nem érdekelt. Minden este a belvárosban lógtam a többiekkel, és szabálytalanul felturbózott kocsikkal furikáztunk. A hígító sosem okozott csalódást, így napi rendszerességgel szívtam. Egyre több és több barátom lett. 12

13 Elvileg épp a nyolcadik osztályt jártam, mikor egy Makoto nevű barátom (egy motorosbanda tagja, nálam három évvel volt idősebb) bemutatott egy hozzám hasonló korú lánynak. Rövidesen elválaszthatatlanok lettünk Josimivel. Egy nap néhány másik lány a bandából, aki úgy gondolta, túlságosan szemtelenek vagyunk, találkozóra hívott minket. Odaérve rögtön láttuk, mekkora bajban vagyunk négy lány és két fiú várt ránk. Ebből nem kerülhettünk ki győztesen, de ha csak egyet is megverünk közülük, már megérte, gondoltuk, így belevágtunk. Nem nehéz kitalálni, hogy végződött mindkettőnket agyba-főbe vertek. Mikor a többiek elmentek, nagy nehezen feltápászkodtunk a földről. Josimi előhúzott a zsebéből egy viharvert csomag Seven Stars cigarettát, és megkínált engem is. Köszi. Ahogy a számba dugtam, a füstszűrőt rögtön átáztatta a vér. Josimi a 100 jenes öngyújtó hatalmas lángjával majd' leégette a frufrumat is. Na, Shoko, akarsz visszavágót? Jó hogy. Te is? Legközelebb nagyon kibaszunk velük! Josimit szörnyen feldühítették a történtek. Remegett a kezében a cigaretta. Menjünk el Makotóhoz mondtam, míg leporoltam a barátnőm ruháját. Oké. Annyi hígítót akarok, hogy teljesen kiüssön. Felültünk a robogónkra (Makoto lopta el és alakította át nekünk néhány nappal azelőtt), persze bukósisak nélkül, és már indultunk is. Eltelt néhány nap, míg végül valaki más hívott találkozóra. Ezúttal három lány és pár fiú várt rám. Mégis, mi a fasz ez a szoknya, Shoko? kérdezte az egyik, azzal figyelmeztetés nélkül fejbe vágott egy literes hígítós üveggel, mellé meg még jól hasba is rúgott. Mikor a hasamat fogva kétrét görnyedtem, egy koszos, régi cipő lépett a fejemre. Térdre, és kérj bocsánatot! kiabálta. Közben pedig eszeveszetten rugdosott. Szeretnéd, mi? vágtam vissza, és talpra ugrottam, majd teljes erőből orrba vágtam. Erőszakoljátok meg! sipított oda a lány a négy várakozó fiúnak; az egyik már jött is, és a hajamnál fogva megragadott. A kocsijához vonszolt, és betuszkolt a hátsó ülésre. Üvöltött Quincy Jonestól az Ai no corrida, ő meg rám mászott. A lehelete hígítótól bűzlött. Hé, fogjátok már meg a lábát! kiabált ki az egyik társának. Engem nem erőszakol meg senki! Húzzatok a picsába! Teljes erővel ágyékon rúgtam, és igyekeztem kijutni a kocsiból; elkapta a ruhámat, én meg arccal előre belefejeltem a járdába. Az egyik fiú, név szerint Tomonori (akivel régen ugyanabba az általánosba jártunk) ezt már nem bírta nézni. Karon ragadta a másikat, aki rám akart mászni. Hagyd abba! Engedd el! Vedd le rólam a kezed, te szarházi! Mi a faszt gondolsz, ki vagy te? a srác teljesen begőzölt, ellökte Tomonorit. Elegem van abból, hogy ilyen seggfejek mondják meg, mit csináljak! kiabált vissza Tomonori, majd felugrott, és egy zacskó hígítót vágott a másik fejéhez. Ááá! az rögtön a szeméhez kapott, és leroskadt a földre. Shoko, nyomás! Felkászálódtam Tomonori metálrózsaszín Honda CBX 400-asára (az akkoriban őrülten divatos magas kormányra cserélte rajta a gyárit, és leszedte az ülés párnázását, hogy alacsonyabb legyen). Ahogy a kezére esett a pillantásom a motor kormányán, el sem tudtam hinni, hogy van ebben a fiúban bármi közös azzal, aki épp meg akart erőszakolni. Mögöttünk vannak? Látod őket? szólt hátra nekem Tomonori. A vállam fölött hátranéztem. Nem, nem látom. Nem létezik, hogy egy Skyline-nal utolérjenek minket ezen a csodán. 13

14 Emiatt jó nagy szarba fogsz kerülni Te még nagyobbá. Ugyan. Nem érdekel feleltem, és igyekeztem lazábban venni, mint ahogy épp éreztem magam. Engem sem. Csak mert idősebbek nálunk, még nem bánhatnak így velünk, nem? Ja. Tényleg nem nagyon érdekelt a bunyó. Végül is nem most fordult elő először, hogy az idősebb bandatagok meg akartak fegyelmezni, és valószínűleg nem is ez lesz az utolsó. Ezért sem értettem, miért remegek még mindig. De aztán rájöttem: az a szörnyű hang tört elő az emlékeim közül Shoko-csan, te már olyan nagy lány vagy Akármi történt is, az életstílusomon mégsem változtattam semmit. Továbbra is a haverokkal lógtam, és ha olyan kedvem volt, néha-néha bementem a suliba. Pontosabban (mivel a hajammal meg az egyenruha-viseletemmel megsértettem az iskola minden szabályát) a tanárokhoz mentem be időről időre. A többi diák undorodva elfordult, amint meglátott. Lehet, hogy ezt részben a vörös, gyulladt ekcémának köszönhettem a karom belső oldalán, ami a rövid ujjú egyenruhában nem is látszhatott volna ki jobban; úgy néztek rám, mintha valami mocskos, illetlen dolog lennék. Egyedül az iskolapszichológusunk miatt vettem rá magam, hogy egyáltalán megjelenjek: egyike volt azon keveseknek, akik hajlandóak voltak velem foglalkozni, legalább annyira, hogy lecseszszenek. Néha még meg is pofozott, de legalább különbözött a többi tanártól, akik csak simán átnéztek rajtam. Alapvetően konzervatív hozzáállású pasas volt, de mindig úgy éreztem, van benne valami mélységes emberség. Azzal, hogy jobban megismertem, valójában a saját, tanárok elleni előítéleteimen is sikerült felülkerekednem. Bár elég fiatal osztályfőnököt kaptunk, ő is megtett mindent, hogy segítsen rajtam, és az igazgató is egészen toleránsnak mutatkozott. Mikor rájöttem, hogy igenis létezik jó tanár is, egyszer bementem a tanáriba megkeresni a hetedikes osztályfőnökömet, akivel annak idején úgy összekülönböztem. Szenszei kezdtem bele lehajtott fejjel, sajnálom azt a múltkorit Tendo-szan, szerintem én sem viselkedtem a legszebben. Gyere csak nyugodtan vissza az órákra! Várlak felelte, és még rám is mosolygott. Igazán zavarban voltam, de valahogy mégis megnyugtatott, hogy bocsánatot kértem tőle. Csakhogy mire a kilencedik osztályt kezdtem volna, már rég megszöktem otthonról, és egyáltalán nem jártam be az iskolába. Josimivel meg a bandájával lógtunk itt-ott. Akkoriban épp az altatók mentek nagyon: jól megrágtuk a tablettákat, aztán szénsavas üdítővel öblítettük le, mert azt hittük, ettől gyorsabban hatnak. Az álmosság ellen hígítóval védekeztünk, és csak élveztük a zsongást a fejünkben. Egy alkalommal egyszerre ébredtünk fel Josimivel. Ment a tévé, éppen kezdődött a híradó. Egymásra néztünk, és csak bámultunk némán, aztán rohantunk a postaládához az újságért. Shoko, nem jó ez így. Úgy tűnik, három napig aludtunk! Mint két kis Rip van Winkle. És kirobbant belőlünk a kacagás. Ilyen és hasonló marhaságokat csináltunk általában, és csak nevettünk az egészen. Egyszer viszont akkora adagot szedtem be egy Benzalin nevű altatóból, hogy teljesen elszálltam, és mikor az egyik bandatag (ráadásul egy olyan, akit nem is bírtam különösebben) rám mászott, sehogyan sem tudtam megakadályozni, hogy szexeljen velem. Másnap reggel felébredtem, a fejem a vállán akkor villant be, mit művelt, és rohantam a vécére okádni. Kipróbáltam a marihuánát is, onnantól pedig egyetlen nap sem telt el beszívás nélkül. A marihuánát mindenki csak ártatlan neveken emlegette: fűnek zöldnek vagy hasisnak hívták, így aztán mindig csak valami vicces dohánynak tartottam. Egyesek innen gyorsan továbbléptek a speedhez. Akadtak lányok, akik prostitúcióra adták a fejüket, hogy az igényeiket kielégíthessék; láttam, bárkivel lefekszenek, hogy egy kis speedhez jussanak. Körülöttem is mindig ajánlgatta valaki, de én sosem éreztem kísértést. Nem akartam úgy végezni, mint ezek a lányok. 14

15 Ekkoriban történt, hogy egy délután néhányan egy játékterem előtt bandáztunk. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki kiabál: Hé, te! Shoko! Tudod te, mennyire elszomorítod a főnököt? Ahogy körülnéztem, észrevettem egy jakuzát apám bandájából, egy Kobajasi nevű férfit. Mindenki eldobálta a háta mögé dugott hígítós zacskóját, és a bandatagok szétszaladtak, mint a hangyák. Teljesen mindegy, hol vagyunk, a belváros közepén vagy bárhol máshol, tudtuk, ha elkap minket, Kobajasi letérdeltet mindenkit, és úgy hallgattatja velünk végig a megvadult vízköpőarccal előadott prédikációját. Ha pedig visszaszólok, valószínűleg felpofoz és hazaráncigál, és ezúttal apám már biztosan agyonver. Nem éreztem erőt magamban, hogy ezt még egyszer végigcsináljam. Hé-hé, gyere csak ide! Kobajasi kiszállt a Toyotájából, és gyalog indult utánunk. Sikerült leráznunk, de aztán egy irodaház negyedik emeletén zsákutcába futottunk: semerre sem láttunk kiutat. Nem maradt más, mint az ablakból átugrani a szomszéd ház tetejére, és úgy menekülni tovább. Shoko, én nem hiszem el, ez a vén fasz kimászik utánunk! Meg van ez őrülve? De ha leesik, legalább már nem tud megverni! Ja, bár leesne! Kobajasi jó formában volt, de észrevettük, milyen erőlködve szuszog. Csak hát mi meg épp hígítót szívtunk, tehát mi sem bírtuk sokkal jobban. Kobajasi most már biztos lekopott! Nem, nem, vízköpőarc itt jön mögöttünk! Na ne hülyéskedj! Nem, nem, csak viccelek! Lemaradt. Tényleg lemaradt! Nem valami vicces. Ha elkap, ez agyonüt. Ja, akkor most tényleg az életünkért futottunk. És nagy nevetve leroskadtunk a földre. Egyébként akármennyire helytelenítette is az életstílusomat, mint később kiderült, apám külön utasította Kobajasit, hogy hagyjon engem békén. Ő valamiért mégis a fejébe vette, hogy felkutat és hazavisz. Mintha nem lett volna elég a rendőrök elől menekülni! A francba, unatkozom! Utálom ezt a rohadt esőt. Ezt Rie mondta, egy jankinak öltöztetett kiscicákat ábrázoló poszternek dőlve. A '80-as években nagy őrület volt ez, mindenkinek kellett ilyen poszter. Namenekónak hívták a cicákat, és számtalan kép készült róluk különböző ruhákban. Ekkor már napok óta folyamatosan esett az eső, mi pedig az egyik szokásos búvóhelyünkön gubbasztva szívtuk a hígítót. Így vészeltük át az esős évszak monotóniáját. De legalább már mindjárt itt a nyári szünet. Akkor majd megkérhetjük az idősebb srácokat, hogy vigyenek le a strandra meg ilyenek. Ja, az király lesz. Egy kis szerencsével idén már helyes srácok is lesznek. Hé, nem megyünk el peroxidért? Csíkokat festeni? Király. Nagyjából az számított a nap fénypontjának, amikor csíkokat festettünk a hajunkba. Alig vártuk, hogy elkezdődjön a nyári szünet. De sajnos ebben az évben a nyár egyáltalán nem lett szórakoztató. Alig ért véget az esős évszak, mi még mindig a jankik szokásos összevissza életét éltük, amikor Josimi megint összekülönbözött azzal a lánnyal, akivel már nyolcadikban is meggyűlt a bajunk. Újból találkozóra hívták. Mehetnék egyedül is, de biztos, hogy egy csomóan várnak majd mondta, a legjobb kemény csaj -hangján. Úgy döntöttem, elkísérem. Ahogy gondoltuk is, négy lány várt minket. Ha- 15

16 marosan kitört a csetepaté, és nemsokára a rendőrök is befutottak. Testi sértés miatt letartóztattak minket. Megbilincseltek, vezetőszíjra tettek, és már vittek is az ott várakozó rendőrkocsihoz. Hülyegyerek! Befelé a kocsiba! mordult rám az egyik rendőr. Hátba rúgott, és még fejbe is csapott. Kibújtattam a kezem a bilincsből (olyan lazára húzták, hogy nem is nagyon volt értelme feltenni), és odavágtam neki. Mikor beértünk az őrsre, nem voltam hajlandó aláírni a vallomást. A fiatalkorúakkal foglalkozó tisztet annyira feldühítette a makacsságom, hogy az asztal alatt jól sípcsonton rúgott, aztán az öklével verni kezdte az asztalt, végül pedig fel is borította. Szilárdan elhatároztam, nem hagyom, hogy megszorongasson: a kihallgatás végéig jóformán ki sem nyitottam a szám. Akkor a rendőr feladta, és kitöltötte a jelentést. Itt írd alá! dörrent rám, és az orrom alá nyomta a papírt. Nem reagáltam. Mondhatta akárhányszor, én csak ültem mozdulatlanul. Látom, annak a gengszterfőnöknek a lánya vagy. Hát, az alma nem esik messze a fájától, nagyon jól illik rád a mondás. Az biztos, hogy nem vagy egy beszari lány. Milyen groteszk, gondoltam, amint rájött, hogy a kérdezgetéssel semmire se megy, rögtön előhozta az apámat. Annyira azért nem voltam kemény. De azt tudtam, hogy akármit is mondok, azzal csak még nagyobb bajba keverem magam. Ráadásul találtak a táskámban néhány szem közönséges Aszpirint, úgyhogy rögtön rám verték a kábítószer-birtoklást is. A rendőröknek nagyon jól megy az ilyesmi. Néhány nap múlva átvittek egy ideiglenes fogdába, közvetlenül az oszakai börtön mellé. A fogdában általában olvasással töltöttük a napot, vagy kollázsokat csináltunk. Nem nagyon adódott lehetőség, hogy mozogjunk, úgyhogy nagyon vártam azt a pár napot a héten, amikor pingpongozni lehetett. Én ugyan magánzárkában voltam, de a szomszédos közös cellából hallottam a halk, falon átszűrődő nevetést. Az új rabok általában utálták a magánzárkát; engem nem zavart különösebben, én jól megvoltam magamban. Ha az ember hozzászokik, egészen szabadnak érzi így magát. Az ételt egy hatalmas kondérból osztották, de a miso levest valami oknál fogva egy erősen szemeteskukára emlékeztető kék műanyag edénybe szedték ki. Tálcán tolták be az ételt a cella falán kialakított nyíláson. Alig főztek valamit a levesbe, ami így vízízű maradt, de a rizsbe kevertek árpát is, az finom volt. Hallottam, hogy a szomszéd cellában valaki szinte sírva panaszkodik: Ez a rizs szörnyű! Én nem eszem meg ezt a szart! Ekkor jöttem rá, hogy egyes lányok tényleg borzasztóan érzik itt magukat, és nagyon sajnáltam őket. Végre megjött az igazi, nyári jó idő, és mikor este leoltották a villanyt, az épületben már olyan forróság uralkodott, mintha gőzfürdőben lennénk. Senki sem tudott rögtön elaludni. Az éjszaka közepén néha meghallottam valamelyik banda motorjainak a zaját: ahogy belehasított a csendbe, újra eszembe juttatta, hogy nem vagyok szabad. Mintha sót dörzsöltek volna a sebbe. El sem tudtam hinni, hogy egy ilyen helyen töltöm a nyarat. Úgy tűnt, mintha a sok buli, a bandázás mind évekkel ezelőtt történt volna. Mintha még a Hold is rajtam gúnyolódott volna. Ahogy kikukucskáltam az ablakon, mindig a szemembe sütött, de én mégsem érhettem el: a rácsok ott álltak köztünk. Ha valamit ilyen közel érez magához az ember, hogy lehet, hogy mégsem éri el? Az őr közeledett, hallottam a kulcscsörgést. Tendo, látogatód jött! Nyikordult a zár, és a nehéz vasajtó kinyílt. Ekkor vittek először beszélőre, kicsit izgultam is, ahogy szigorúan a földre szegezett szemmel mentem az őr után. Vajon hány janki járt már erre előttem? gondoltam magamban. Beléptem a helyiségbe: egy apró öregasszony ült ott, akit még életemben nem láttam, a kezében egy doboz kólával. Mint kiderült, ő a kilencedikes osztályfőnököm. Mivel be sem tettem a lábam az iskolába, mióta kilencedikes lettem, nem csoda, hogy nem ismertem meg. De ő mégis vette a fáradságot, és bejött meglátogatni, ráadásul még ajándékot is hozott! Tendo-szan, kérlek, ne okozz ennyi galibát! Próbáld meg újrakezdeni! kissé remegett a hangja, ahogy megszólalt. 16

17 Ja hát, ööö, köszönöm a kólát. Ennyit beszéltem az egyetlen emberrel, aki meglátogatott. Még ugyanaznap az egyik őr egy könyvet nyomott a kezembe. Egy verseskötet volt, többek közt hagyományos haikukkal és tankákkal, válogatás az ország női börtöneiben raboskodók munkáiból. A szerzőket monogramokkal jelölték. Az egyik lány minden kategóriában kitüntetést kapott: szabad versben, haikuban és tankában is. Ezt a példa nélküli mesterhármast pedig nem más érte el, mint az én nővérem, Maki! Az ifjúság büszke virágát Védd, kérlek, gyújts neki világot Langyos, finom szellőként Zöld mezőkön suhanót, Tiszta tenger-kéket. Anyám levele Oly forró szeretettel Tölti meg szívem Oly messze tőlem Drága anyám és apám Azt mondom nektek Olyan nagyon sajnálok Mindent, igazán, szívből. Egyszerűen nem tudtam visszatartani a nevetést. Kétrét görnyedve gurultam a tatamival borított padlón, és eszembe jutott, hányszor páholta el apám alaposan Makit, de ő mégis újra és újra elszökött, és sosem sajnált semmit. Igazán, szívből ja, persze! Meg ez az egész abszurd helyzet egy lány ír egy verset a fiatalkorúak börtönében, ami a húga kezébe kerül a fogdában muszáj volt nevetnem. Tendo! Mi olyan vicces? szólt rám az őr szigorúan, de minél jobban igyekeztem abbahagyni, annál harsányabban hahotáztam. A végén már fájt tőle a hasam. Néhány nappal később hosszú idő után először találkoztam újra a szüleimmel a bírósági tárgyaláson. Nyomasztóan nagy csend uralkodott a tárgyalóteremben, mintha mindenki csak visszafojtott lélegzettel várta volna, hogy kimondják az ítéletet. A hátsó sorokban ott ült két ember, akiket még életemben nem láttam; gyorsan kitaláltam, hogy őrök lehetnek, vagy a javítóintézetből, vagy a fiatalkorúak börtönéből. A bíró felolvasta a nevemet, a címemet, az életkoromat, aztán áttért a vádak ismertetésére. Shoko Tendo. Megszökött otthonról, festékhígító által intoxikált állapotban testi sértést követett el. Három áldozata megsérült. Vádlott továbbá kábítószert is birtokolt. Nem tett önként vallomást, ezért a bíróság nem tudja megállapítani, tanúsít-e megbánást cselekedetei miatt. A letartóztatásom idején a szüleim nem jelentették be, hogy eltűntem, ezért a megszökött otthonról nem teljesen fedte a valóságot. Hígító sem volt épp nálam. Ahhoz, hogy ezt bizonyítottnak vehessék, rajta kellett volna kapniuk, vagy vallomást kellett volna tennem. Ráadásul a nálam lévő, teljesen legális Aszpirinből sikerült kábítószer-birtoklást csinálniuk! Shoko Tendo, kíván bármit hozzátenni? Tudtam, hogy semmi értelme tagadni. Nemet intettem. A bíró megigazította a szemüvegét, majd a szüleimhez fordult. Kívánnak a vádlott szülei szólni? Olyan ez a lány, mint egy leeresztett labda felelte apám. A bíró ilyet még sosem hallott egy apa szájából. 17

18 Egy leeresztett labda? ismételte értetlenül. Igen. Nem számít, hogy aggódnak érte a szülei. Olyan, mint egy leeresztett labda: ha az ember eldobja, úgysem repül egyenesen, és nem is pattan vissza. Felelősséget kell vállalnia a cselekedeteiért. Különben sosem lesz jobb ember. Apám éppolyan nyersen beszélt, mint ahogy vártam tőle. Oldalvást rájuk pillantottam, és észrevettem, ahogy anyám épp kitöröl egy könnycseppet a szeméből. Shoko Tendo, jegyezze meg jól, amit az édesapja mondott. Javítóintézetbe küldöm. A mögöttem ülő két őr láthatóan csak erre várt, mert rögtön odajöttek. Indulás mondták, és már el is vezettek. Ekkor hallottam meg anyám hangját. Shoko-csan! szipogta, és megszorította a kezem. Sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam nektek feleltem. Nemsokára találkozunk. Képtelen voltam én is megszorítani a kezét, annyira felzaklatott az egész; de ahogy próbáltam finoman kihúzni a kezem az övéből, éreztem, hogy egy könnycsepp hullik a kézfejemre. Légy erős szólalt meg apám is, és egyenesen a szemembe nézett. Az őrök kivezettek az üres folyosóra. Nem hallatszott más, csak a kopott papucsok gumitalpának surrogása a fényesre suvickolt padlón. Úgy távoztam a bíróságról, hogy még csak vissza sem néztem. Amint a javítóba értünk, bevittek egy kis szobába: a közepén összecsukható tábori szék állt. Ülj le! Levágom a hajad mutatott a székre az egyik nevelő. Kegyetlenül lenyisszantotta a szeretett csíkjaimat, én meg csak néztem, ahogy az alám terített újságpapírra hullik a hajam, mást nem tehettem. Az olló csattogásával kísérve elsorolták az intézeti élet szabályait is. Mikor végeztek, gyorsan lesöpörtem az ölembe esett hajtincseket, aztán átöltöztem az egyenruhaként szolgáló sötétvörös melegítőbe. A nevelőintézet szigorúan szabályozott napirendje a korábbi életstílusom szöges ellentéte volt. Minden reggel névsorolvasás. Ezután gyorsan megmosakodtunk és rendet raktunk. Elkészítettük és elfogyasztottuk a reggelinket, elmosogattunk, majd a tanórák következtek, köztük hímzésvarrás is, amit ki nem állhattam. Egyszerű mezőgazdasági munkákat is végeztünk: trágyázást és hasonlókat. A tornaórán főleg futottunk, de ehhez nem volt elég erőm, nem tudtam sokat futni egyhuzamban. (Persze, mikor tudtam, hogy egy zsaru van a nyomomban vagy Kobajasi, akkor aztán fáradhatatlanul menekültem ) Csakhogy itt, bent semmi értelme nem volt kibúvókat keresni. A szabályzatot arra találták ki, hogy belénk verje a közösségi életformát: nincs választás, be kellett illeszkedni. Olyasvalakinek, aki hozzám hasonlóan mindig is azt tette, amihez csak kedve kerekedett, ez értékes tapasztalat volt. Csak akkor értettem meg, milyen fontos is igazából a szabadság, mikor megfosztottak tőle. Tudtam, hogy apám igazat mondott ott, a bíróságon. Az embernek felelősséget kell vállalnia a cselekedeteiért. Ha valami rosszat teszel, meglesz a következménye. Annak a bizonyos verekedésnek a résztvevői közül egyedül én kerültem javítóba, de nem bántam. Ha a fogdából egyszerűen csak kiengednek, akkor sem mentem volna haza egyenesen a barátaimnál kötöttem volna ki, a régi helyeken. Igazából csak idő kérdése, előbb-utóbb úgyis itt végeztem volna. Bár valóban őszintén elgondolkodtam ezeken, még így is sikerült bajba kerülnöm. A hajam természetes színe mindig is inkább sötétbarna, mint fekete volt, úgyhogy amikor a gyógyszeres szekrényből eltűnt némi peroxid, egyből rám terelődött a gyanú. Te vitted el, hogy kiszőkítsd a hajad! kiabált velem a nevelő. Eszembe jutott, mikor még hetedikben az osztályfőnököm szállt rá a hajszínemre, és elborult az agyam. Ez a természetes színe! Nézze csak! kiáltottam vissza, tövestül kitéptem egy maréknyit, és az arcába vágtam. Aztán teljes erővel fellöktem, és már futottam is. Valahogy kikerültem az utánam rohanó nevelőket, és egyenesen a kerítést céloztam meg. Az intézetben inkább az ember lelkiismeretére alapoztak, nem is annyira fizikai akadályokkal próbálták meggátolni a szökést alacsony volt a kerítés. Elég rosszul éreztem magam az egésztől, de nem tűrhettem, hogy ártatlanul 18

19 megvádoljanak. Hiromi lakására mentem. Ő a banda egyik idősebb lánytagja volt, és nem lakott messze az intézettől. Úgy egy hétig csak lazultunk, hígítót szívtunk, de végül elege lett belőlem. Shoko, jobb, ha visszamész mondta. Ha így folytatod, legközelebb már a fiatalkorúak börtönében találod magad. És különben sem maradhatsz nálam a végtelenségig. Máshová meg nem mehetsz. Senki sem akar egy szökevényt befogadni. Hiromi még a szülei néhány értéktárgyát is zaciba csapta, hogy pénzt tudjon adni nekem: a kezembe nyomta a taxi árát. Igaza volt a többi barátom mind félt, hogy ha engem visszavisznek az intézetbe, egyúttal elkapják őket is, így inkább elkerültek. Hiromi volt az egyetlen, aki törődött velem. Sokáig győzködte a srácot, akivel lakott, hogy fogadjanak be. Igazából ő is megjárta a fiatalkorúak börtönét, és nagyon jól tudta, milyen kemény hely az. Ezért döntöttem úgy, hallgatok rá, és magamtól visszamentem az intézetbe. A nevelők újra és újra kikérdeztek: hol voltam, mit csináltam, de nem mondtam nekik semmit. Büntetésképpen egy egész hétig, reggeltől estig a falat bámulva kellett gondolkodnom a tetteimen. Csak az étkezések idejére hagyhattam abba. Ez idő alatt sokszor eszembe jutott a könnycsepp, ami a tárgyalóteremben anyám szeméből a kezemre csöppent; milyen rettenetes szomorúság lehetett nekik látni, ahogy elvezetnek! Felfogtam, hogy nagy fájdalmat okoztam mindenkinek, de a leckét még mindig nem igazán tanultam meg. Nyolc hónap múlva egy reggel közölték, hogy másnap kiengednek. Egyáltalán nem tudtam aludni aznap éjjel. Csak feküdtem ott, és vártam, hogy hajnalodjon. Mikor végre felkelt a Nap, kiugrottam az ágyból, kitártam az ablakot, és nagyot szippantottam a hűvös reggeli levegőből. Megjelentem az utolsó névsorolvasáson, pizsamából átöltöztem az egyenruhámba, és még utoljára megreggeliztem bent. Aztán összeszedtem a dolgaimat, és mentem a kis szobába, ahol az aznap szabadulók megkapták a középiskolai bizonyítványukat a nevelőintézet igazgatójától. A szüleim eljöttek értem, és a helyiség végében állva végignézték az egészet. Amint befejeződött az ünnepély, már rohantam is hozzájuk. Menjünk haza! mondta apám mosolyogva, és megveregette a vállamat. Menjünk! Apám keze olyan kellemesen langyos volt a vállamon, mint a tavaszi napsütés; anyám még el is nevette magát. Beültünk a kocsiba. Integettem a nevelőknek: az elmúlt nyolc hónapban ők voltak a pótcsaládom. A város, úgy tűnt, nem sokat változott: csodálatosnak láttam a tiszta, tavaszi ég kékje alatt. Mikor hazaértünk és kiszálltunk a kocsiból, hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Odanéztem: Josimi volt az, tízcentis sarkú aranyszandálban imbolygott felém. Épp, mint szokott: mintha be lenne altatózva vagy valami. Annyira jó látni! Hiányoztál, te csaj! Nem tudom, talán valami sorsszerűség folytán, de pont egyszerre mondtuk ki pont ugyanazt. Megöleltük egymást. Annyira jó volt látni őt. Maki mondta, hogy ma jössz ki, gondoltam, eljövök, és üdvözöllek itthon. A többiek már alig várnak. Gyere, menjünk! Josimi kézen fogott, és húzott magával. A szüleim már bementek a házba, de az ajtót nyitva hagyták nekem. Az előszobában álltak; nem szóltak semmit, de a tekintetük szinte könyörgött, hogy kövessem őket. Úgy fordultam el a családi háztól, hogy be sem tettem oda a lábam: éreztem, ahogy a szemük lyukat éget a hátamba. Nehéz szívvel mentem, de még mindig nem nőttem fel eléggé, hogy a könnyű szórakozásnak ellen tudjak állni. Ugyanarra a limlommal telezsúfolt helyre mentünk, mint rég: alig lehetett elférni köztük. Ott volt az összes régi arc, a régi hígítós zacskókkal. Heló, Shoko! Hiányoztál! Milyen volt bent? Oszamu vigyorogva a kezembe nyomta a zacskót: hiányzott az egyik metszőfoga. Ez történik, ha túl sok hígítót szív az ember. Kibaszottul unalmas. Alig bírtam már. 19

20 Hát te semmit sem változtál, ez ugyanaz a jó öreg Shoko! És akkor most jöhet az igazán kemény bulizás! röhögött hangosan Oszamu. Mintha el se mentem volna mindenki pontosan ugyanolyan maradt. Csak valami álomféleségnek tűnt a nyolc hónap, amit a javítóintézetbe zárva töltöttem. Másnap ugyan bűzlöttem a hígítótól, de elindultam meglátogatni az iskolapszichológusomat. Mikor meglátott, elmosolyodott. Örülök, hogy újra látlak, Tendo. Mostantól akkor komolyabban veszed a dolgokat? kérdezte, és belém karolt. Hát, nem tudom. Csak meg akartam önt látogatni, szenszei. Ha most sem rakod rendbe az életed, mi lesz akkor belőled? Hát, én szeretnék megváltozni, de nem ígérek semmit. Hmm. Nos, legalább őszinte vagy. Önnek nem tudok hazudni, szenszei. Akkor még annyit sem ígérhetsz, hogy megpróbálod? érdeklődött tovább, egyre komolyabb hangon. Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom próbálni. Akkor mi értelme volt a nyolc hónapnyi javítónak? Időpocsékolás! Nem, rengeteget tanultam belőle. Köszönöm, szenszei. Talán valami romantikus kép élt bennem saját magamról, és az hozott ide: a jó útra tért bűnöző, aki visszajön az egyetlen tanárához, aki legalább a leszidásához vette a fáradságot. Csakhogy az élet nem egy film. Gyere be hozzám máskor is biztatott, és vállon veregetett. Ja persze, hogyne mormogtam zavaromban. Az iskola kapuja előtt Koszuké már bőgette a motort. Bocs, Koszuké! Jól rátenyerelt a dudára, míg felmásztam mögé a metálfényű, lila Kawasaki FX-ére. A duda a Keresztapa zenéjét bömbölte borzasztó hangosan. Hát nem, nem változtam semmit; de ekkor még nem tudtam, milyen változások várnak a családomra. 20