JÚDA ÉS IZRAEL TÖRTÉNETE SALAMON HALÁLÁTÓL A TEMPLOM ÚJRAÉPÍTÉSÉIG A NEBIIM KÖNYVEI 1. BEVEZETÉS

Átírás

1 JÚDA ÉS IZRAEL TÖRTÉNETE SALAMON HALÁLÁTÓL A TEMPLOM ÚJRAÉPÍTÉSÉIG A NEBIIM KÖNYVEI 1. BEVEZETÉS Az időszámítás nehézségei A királyság koráról a Szentírás bőséggel közöl folyamatos időadatokat. Ezek alapján viszonylag könnyű volna a bibliai események, uralkodók éveit elhelyezni a mai időszámításba. A kor történetével foglalkozó munkákban esetenként mégis éves eltérésekkel is találkozunk. Így például Salamon halálát 936 és 922, Uzija uralmának kezdetét 783 és 768, Hiszkija trónralépését 727 és 714 között különféle időpontokra helyezik. Az eltérések oka, hogy a kutatóknak javítaniuk kell a bibliai adatokat, mert azok több helyen ellentmondanak egymásnak vagy a nemzetközi történelemből ismert dátumoknak. Így például a Bibliából tudjuk, hogy Salamon halála után Jerobeám és Rechabeám egy időben kezdik el uralkodásukat, és az izraeli Jórám és a júdai Achaszja egyszerre lesznek Jehu puccsának áldozatai. A két esemény között tehát ugyanannyi időnek kellett eltelnie. A Bibliában ugyanakkor a júdai királyok Rechabeám trónra lépésétől Achaszja haláláig összesen 95 évig, az izraeli királyok Jerobeámtól Jórám haláláig összesen 98 évig uralkodnak. Még szembetűnőbb a különbség a külső adatok és a Bibliában szereplők évek között Izrael utolsó királyainak esetében. Asszír forrásokból tudjuk, hogy Menahem 737-ben adót fizetett az asszír uralkodónak, az északi ország pedig 722/721-ben megszűnt létezni. A két időpont között tehát év telt el. A Szentírás adatai szerint ugyanakkor a Menahem utáni izraeli királyok 31 évig uralkodtak. Ezeket az ellentmondásokat részben elírások okozzák, részben pedig az, hogy a bibliai időszámítás nem egységes rendszert követ. a) Feltehetően ősz és tavasz között váltakozott az újév kezdete. b) Az uralkodási évek tekintetében a korábbi időkben valószínűleg az egyiptomi (antedatáló) módszert alkalmazták: eszerint a trónralépéstől az újévig tartó időt (akár csak néhány napot is) teljes évként számították, míg a későbbi időkben a babiloni késleltetett időszámítást alkalmazták: ilyenkor a király első uralkodási évét a következő újévtől számolták. c) Főként Júdában többször előfordulhatott társuralkodás (Uzija és Jótám esetében ezt biztosan tudjuk), ami az időszámításban bonyodalmakat okozhatott. E nehézségek kiküszöbölése során a kutatók eltérő megfontolásokból indulnak ki, ez okozza az időszámításaik különbségeit. Van azonban néhány biztos pont, amelyekben a különféle rendszerek összeérnek. Ezek olyan Biblián kívüli adatok, amelyek rögzítik egy-egy bibliai esemény időpontját. Ilyen például a karkari ütközetről szóló asszír beszámoló, amiből tudjuk, hogy 853-ban Acháb volt Izrael királya, Jehu adófizetésének emléke 841-ből, Menachem említett adófizetése 737-ből, Szamaria

2 eleste 722/721-ben illetve egy babiloni beszámoló Jeruzsálem bevételéről, amely napra pontosan meghatározza a város elfoglalásának dátumát: 597. március 15. napnyugta és 16. este közé Rövid visszatekintés Izrael a 13. század végén telepedett meg Palesztina földjén. A törzsi társadalom a bírák korának végén a filiszteus veszély hatására alakult át királysággá. Az első uralkodó, Saul még nem építette ki az állami élet intézményeit: a törzsszövetség szokásai megmaradtak, de állandó hadsereget hozott létre. Dávidot előbb Júda választotta meg királyává, majd Saul fiának, Esbaalnak halála után az északi törzsek is elfogadták őt. Így Izrael észak és dél perszonáluniója lett Dávid uralma alatt. Dávid rövid idő alatt kiterjesztette hatalmát a térségre, s lerakta az állami élet alapjait. E művét folytatta fia, Salamon, aki figyelmét elsősorban a gazdaság felé fordította. Az ő idejében fellendült az ipar és a kereskedelem, erős közigazgatást épített ki. Nagy állami építkezésekbe fogott bele, fellendült a kulturális élet, fényes külsőségek jellemezték az udvari életet. A társadalom ezért nagy árat fizetett: a költségvetés hiányát adók kivetésével és robotmunkával próbálták fedezni. Ennek ellenére sokan úgy látták, hogy a dávidisalamoni birodalomban Isten ígéretei teljesedtek be, amelyeket az ősatyáknak adott: nagy néppé teszlek, és neked adom ezt a földet. Mások viszont az ősi szövetségi rend lábbal tiprását vetették Salamon szemére és a királyságot a néppel kötött szövetség elárulásának tekintették. 2. AZ ORSZÁG KETTÉSZAKADÁSA A kettészakadás története Salamont halála (925?) után fia, Rechabeám (prot.: Roboám) követte a trónon. Júdában elfogadták Salamon örököseként, az északi törzsek azonban feltételekhez kötötték uralmának elismerését. Ezért Rechabeám Szikembe ment, ahol az adók könnyítését és a robotmunka eltörlését kérték tőle, de Rechabeám fiatal tanácsadóira hallgatva elutasította őket. Erre fellázadtak, megölték a robotmunka felügyelőjét, magának Rechabeámnak is menekülnie kellett. Az északiak egyiptomi száműzetéséből hazahívták Jerobeámot, aki még Salamon idejében egy sikertelen lázadás után menekült el, s őt választották meg Izrael királyává. Ettől fogva a déli országot Júdának, az északit Izraelnek nevezzük. (1Kir 12) Az elszakadás okai a) Társadalmi okok: Az izraeli társadalomban mélyen éltek a törzsszövetség hagyományai. A királyságot eredetileg csak szükséges rosszként fogadták el, azzal a feltétellel, hogy az hűségesen fogja őrizni a törzsi társadalom szokásrendjét. Salamon azonban uralmát a Közel-Kelet politikai berendezkedéseinek mintájára alakította. Az általa épített templom királyi szentély volt a hivatalos papság felügyelete alatt. Közigazgatását központosított módon rendezte be, a törzsek önállósága, politikai súlya ezzel gyakorlatilag megszűnt. A társadalom szerkezete is erősen átalakult: a pásztorkodó, földművelő népesség mellett jelentős lett az iparosok, kereskedők csoportja. Főleg a fővárosban éltek nagy számban hivatalnokok, értelmiségiek, az udvarhoz tartozó személyek. A vezetők, egyes kereskedők, iparosok meggazdagodtak, mellettük megjelent a nincstelenek rétege. Mindez komoly ellentétekhez vezetett, mert a törzsi hagyományokhoz ragaszkodó körök nehezen viselték el előjogaik csorbulását, és az arisztokrácia fényűzését. b) Vallási okok: a salamoni királyság hivatalos teológiája a Dávid házával kötött szövetségre épült, ez háttérbe szorította a törzsekkel kötött szövetség gondolatrendszerét. A Jahve-tisztelet volt az állam hi- 2

3 vatalos kultusza, de mellette megtűrték, esetenként támogatták is az idegenek által hozott vallási gyakorlatokat. A királyság teológiai megítélése sem volt egységes. Júdában a dávidi dinasztiára úgy tekintettek, mint amely Isten akaratából képviseli Jahve uralmát népe fölött. A család tagjai így isteni előjogon örökölték a trónt. Az északi törzsek azonban ragaszkodtak a karizmatikus kiválasztás elveihez és a dinasztikus utódlást elutasították. Ezzel a bírák korának hagyományait igyekeztek átültetni a királyság viszonyai közé. c) Gazdasági okok: a Dávid uralma alatt megszerzett területek hűbéradóiból, a kereskedelem és az ipar hasznából eleinte bőven tellett Salamon nagy építkezéseire, a fényűző udvartartásra és a hivatalnoksereg fizetésére, de a bevételek egyre kevésbé tudtak lépést tartani a kiadásokkal. Salamon uralma vége felé eladósodott. A hiányon azzal próbált úrrá lenni, hogy az izraelita lakosságot is megadóztatta és robotmunkára rendelte. Később kénytelen volt eladni (vagy zálogba adni) több északi határvárost Tírusznak. Az izraelita lakosság körében e lépések nagy elégedetlenséget váltottak ki, amelyek Salamon halála után felszínre törtek A kettészakadás következményei a) A birodalom szétesett: a hűbéres arám államok, Ammón és Moáb függetlenné váltak, a filiszteusokkal határvillongások kezdődtek, Edom területének is csak egy része maradt meg Júda fennhatósága alatt. A két ország elesett az elveszett területek hűbéradóitól és a karavánutak ellenőrzésétől is. Emiatt a kereskedelem rövid időn belül összeomlott. b) Testvérháború: a kettészakadást követően mintegy negyven éven át fel-fellángolt a Júda és Izrael közötti testvérháború, amelyben egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, de alkalmat adtak Egyiptomnak és Damaszkusznak a beavatkozásra, s ezzel országaik többszöri feldúlására A két állam jellemzői a) Júda területe kisebb és földrajzi szempontból elszigeteltebb volt. Politikai és gazdasági mozgástere meg sem közelítette az északi államét. A vazallus államok közül Edomra tartott igényt. Nyugati szomszédai a filiszteusok voltak, délen pusztai törzsek, rajtuk túl pedig Egyiptom határolta. Előnyére vált azonban népének egységesebb összetétele, és a dinasztikus alkotmány miatt szilárdabb államberendezkedése. Júda vallási téren következetesebben képviselte a Jahve-hitet, amiben nagy szerepe volt a jeruzsálemi királyi szentélynek. De itt is jelen voltak és küzdöttek egymással a konzervatív (fő erejük a vidék és a papság volt) és a liberális csoportok (főleg a tehetősebbek és a fővárosi vezető réteg tartoztak ide). Az uralkodókat hol az egyik, hol a másik érdekkör befolyásolta, s ennek megfelelően változott valláspolitikájuk. b) Izraelhez tartozott az északi tizenegy törzs területe, amelyből a testvérháborúk időszakában elveszítette a déli határon fekvő Benjamin jelentős részét. Így is nagyobb volt Júdánál, természeti-gazdasági adottságai pedig jelentősebbek. Az egykori vazallus államok közül Ammon és Moáb tartozott az érdekkörébe. Északnyugaton Föníciával, északkeleten pedig az arám államokkal volt határos, amelyek legjelentősebbike a 10. század végétől egyre erősebb Damaszkusz. Izrael területén jóval több kánaánita élt, mint délen. Államberendezkedésében ragaszkodott a karizmatikus királyválasztás hagyományaihoz, ezért a királyi hatalmat tartósan egyetlen dinasztia sem birtokolhatta. Gyakorta előfordultak puccsok, rendszerint a hadvezérek szerezték meg a hatalmat elődjüktől. 3

4 Izraelnek is a Jahve-hit volt az államvallása, sőt legalábbis formálisan jobban ragaszkodtak a szövetségi hagyományokhoz, mint Júdában. Ezt a prófétai körök képviselték. Ugyanakkor a nagyszámú kánaánita lakosság kultuszai erős befolyást gyakoroltak: a szinkretista (valláskeverő) hatás elérte nemcsak a szentélyeket, a vezető köröket, de az izraelita népességet is. A jahvizmus és a pogányság küzdelme északon sokkal élesebb volt, mint délen, ennek okát ld. később. A következő két évszázadban kétségtelenül csak Izraelnek volt komolyabb politikai, gazdasági és katonai súlya, főként a 9. század elején. Júda az északi ország mellett legfeljebb a szegény rokon szerepét tölthette be. A bibliai leírásokban ugyanakkor inkább egyenlő felekként látjuk őket. Ennek oka, hogy a királyság koráról szóló elbeszéléseket a 7. század közepétől Júdában, Júda szemszögéből fogalmazták meg. Az északi ország 8. század végi bukása a korábbi dicsőségét is beárnyékolta. A szerzők joggal érezhették úgy, hogy Isten történelmi ítélete az északi országot Júdához képest leértékelte. 3. A TESTVÉRHÁBORÚK IDŐSZAKA Á t t e k i n t é s NEMZETKÖZI ESEMÉNYEK JÚDA IZRAEL Egyiptom: XXII. din. Sesonk fáraó ( ): végigdúlja Palesztinát Damaszkusz: I. (és II.?) Benhadad (880?-842) Rechabeám ( ) Jeroboám ( ) Abijam ( ) Izrael megszervezése Királyi szentély alapítása Dánban és Bételben Aza ( ) fia Nadab ( )* Bása ( ) I. Jeroboám uralma (É/ ) Jeroboámnak mindenekelőtt ki kellett építenie az új állam intézményeit. Fővárosának előbb az ősi Szikemet választotta. Később átköltözött a jobban védhető Tircába. A közigazgatás rendszerén valószínűleg nem változtatott, fenntartotta az adóztatást, sorozást és robotmunkát. Országa két szélén, Dánban és Bételben hivatalos állami kultuszt vezetett be. Így akarta ellensúlyozni Jeruzsálem szerepét, amely a szövetségláda jelenléte miatt továbbra is izraelita kultuszközpont maradt. Az ide zarándokló északiak a jeruzsálemi templomban a déliekkel együtt a Dávid házával kötött szövetséget ünnepelték, ezért idővel betiltotta a jeruzsálemi zarándoklatokat. (1Kir 12,26-33) A Királyok könyve a Dánban és Bételben folyó kultuszt bálványimádásnak tartja, mindenekelőtt a szentélyekben felállított aranyborjú miatt. Ez kétségtelenül rokonságot mutat a kánaánita termékenységi kultuszban szereplő bika alakjával, de eredeti szerepe nem több, mint a jeruzsálemi keruboké: az aranyborjút Jahve trónjának vagy lába zsámolyának tekintették, de vele nem azonosították. Ha az északiak azt remélték, hogy Jerobeám uralma alatt visszatérhetnek a törzsszövetség korának viszonyai, csalódniuk kellett. Ennek ellenére a nép nem lázongott Jerobeám ellen, de a prófétai körök éles kritikáját nem kerülte el: Achija kijelentette, hogy az Úr elvetette őt, s háza el fog pusztulni Rechabeám (D/ ) Nem törődött bele az északi törzsek fölötti uralom elveszítésébe, de kezdeti hadászati előnye ellenére sem volt elég erős Izrael visszaszerzéséhez. Mindenesetre elfoglalta Benjamin területének nagy részét. 4

5 Erre ütközőzónaként volt szüksége, Jeruzsálem ugyanis alig néhány kilométerre feküdt az északi határtól. Júda kezdeti sikereinek azonban véget vetett Sesonk fáraó, aki betört Júdába, lerombolta a déli határerődítményeket, kifosztotta Jeruzsálemet és súlyos hadisarcot szedett. A fáraó ezután Izraelt is végigdúlta. Egyiptom belső problémái miatt azonban nem tudta megszilárdítani uralmát a térségben, ezért visszavonult, és csak Gerárt tartotta meg A testvérháború további eseményei Rechabeám fia, Abijam ( ) rövid uralma alatt tovább folytatódott a határháború. A 2Krón 13 szerint Abijam Bételt is elfoglalta, megtartani azonban nem tudta. Sőt hamarosan fordult a hadiszerencse, utódjának, Azának ( ) idejében az északi csapatok már Jeruzsálemet veszélyeztették. Mindezt tetézte egy újabb déli betörés, ezúttal az etióp Zerah vezetésével (egyiptomi vagy izraeli bíztatásra tette-e, nem tudjuk). Aza azonban sikeresen szembeszállt a betolakodóval, sőt a gerári erődítményt is lerombolta, így az egyiptomi beavatkozásnak hosszú időre véget vetett. Rechabeám és Abijam folytatták Salamon szinkretista valláspolitikáját, s ebben nagy szerepe volt a két idegen származású anyakirálynőnek is, az ammonita Naámának és Maákának, aki Aséra tisztelője volt. Mindezt sokan felháborítónak tartották, s véleményüket osztotta Aza is, aki Maákát félreállította, és ezzel a pogány kultuszok befolyását csökkentette. Izraelben közben Jerobeám fiát, Nadabot ( ) alig két évi uralkodás után orvul megölte Bása ( ), és magának szerezte meg a trónt. Tettére a prófétai körök is bátoríthatták: ugyanazok, akik hamarosan elvetették, mint olyan uralkodót, aki vétkei miatt utálatossá lett az Úr szemében. Bása szövetségese volt az egyre erősebb damaszkuszi arám királyság, s elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy visszavegye Benjamin területét. Sikerült is elfoglalnia Rámát, amely mindössze nyolc kilométerre fekszik Jeruzsálemtől. Aza szorongatott helyzetében a damaszkuszi király, Benhadad segítségét kérte, aki kapott az alkalmon és hátba támadta korábbi szövetségesét, megszerezve tőle a Genezáreti tótól északra fekvő Jordánon túli területeket. Básának vissza kellett vonulnia országa védelmére. A testvérháború szórványos összecsapásokkal tovább folytatódott, de alapvető változásokat már nem hozott, a két ország egyre jobban kimerült benne, szomszédai számára kiszolgáltatottá lett, így lassan belátták értelmetlenségét. Bása uralmának végén egyre komolyabb veszélyt jelentett Izraelre Damaszkusz növekvő hatalma. Az ország északi határát morzsolta, több határvárost elfoglalt és arám kereskedők javára kiváltságokat kényszerített ki izraeli városok területén. 4. AZ OMRI DINASZTIA IDŐSZAKA Á t t e k i n t é s NEMZETKÖZI ESEMÉNYEK JÚDA IZRAEL A: II. Assur-nazir-pal ( ) Dam: Benhadad (880?-842) Éla ( )* Zimri (885)* Omri ( ) A: III. Szalmanasszár ( ) Karkari ütközet (853) Jehosafát ( ) fia Acháb ( ) (Illés) fia Ahaszja ( ) Moáb és Edom függetlenné válik Jorám ( ) Ahaszja (843)* testv. Jorám ( )* (Elizeus) 5

6 4. 1. Omri ( ) és Ácháb ( ) uralma Izraelben Izraelben Bása fián, Élán ( ) beteljesedett a prófétai jövendölés: alig kezdte meg uralmát az északi országban, egy lakoma alkalmával megölte egyik tisztje, Zimri, s kiirtotta egész családját is. Zimrit azonban senki sem támogatta. A gyilkosság hírére Tircához vonult a sereg fővezére, Omri, akinek jöttére Zimri magára gyújtotta palotáját. Omrinak uralma kezdetén meg kellett küzdenie egy másik trónkövetelővel, Tibnivel is, míg végre sikerült megszilárdítania hatalmát. A testvérháborútól, az arám veszélytől és a belső anarchiától sújtott Izrael számára létkérdéssé vált az ország konszolidálása. Ezt a feladatot teljesítette Omri, még ha a vallási élet súlyos árat fizetett is érte. Politikája, amelyet fia, Acháb ( ) is folytatott, három pillérre épült: a) Belső béke. Izrael számára nagy gondot jelentett az országban élő kánaánita lakosság integrálása. Omri idejében gyakorlatilag egyenrangú polgárokká lettek, részt vettek a közigazgatásban, és szabadon gyakorolhatták kultuszaikat. b) Barátság Júdával és a föniciai államokkal. Az egyre erősödő Damaszkusszal szemben Omri a déli királyság és a hatalmas gazdasági erővel rendelkező Fönícia szövetségét kereste. Ezt főként házasságokkal érte el: fia, Acháb feleségül vette a tíruszi király, Etbaal lányát, Jezabelt; az ő lányát, Atalját pedig majd a júdai Jorám fogja feleségül venni. A szövetségi politika jelentős gazdasági fellendülést is hozott, virágzott a kereskedelem, s nyomában a mezőgazdaság és a kézműipar. A szövetségi politikára az asszír birodalom megerősödése miatt is szükség volt. II. Assur-nazir-pal ( ) kiterjesztette uralmát Felső-Mezopotámiára, lerohanta és végigsarcolta Szíriát a Libanonig, hűbéradó fizetésére kötelezte a föníciai államokat. Területeiket azonban nem foglalta el, így hódítása nem volt tartós. c) Erős kéz a Jordántól keletre. Az egykori vazallus államokat (Ammon kivételével) sikerült ismét meghódolásra kényszeríteni, amely újabb gazdasági és hadászati előnyöket hozott. Omri új fővárost alapított, a jól védhető dombon fekvő Szamariát, amelyet komoly erődítményrendszer vett körül, a falakon belül pedig fényes paloták épültek. Az ország második fővárosa lett Jezréel, s több más várost is megerősítettek, hogy képesek legyenek ellenállni az új ostromfegyvereknek. Az Omri dinasztia korában Izrael kiemelkedő gazdasági és katonai jelentőségre tett szert. Az asszír feliratok még jóval a dinasztia pusztulása után is Omri házaként említik az északi országot Jehosafát uralma Júdában ( ) Jehosafátról kedvező színben emlékezik meg a Szentírás. Azát követve gátat vetett a pogány kultuszok terjedésének. Megreformálta a Dávid óta akadozó igazságszolgáltatást: a falvak vénei helyett kinevezett bírák kezébe tette az ítélkezés jogát, Jeruzsálemben pedig fellebbviteli bíróságot létesített, így biztosítva a jogorvoslat lehetőségét. Uralma alatt végig jó szövetségese maradt Achábnak (fiát összeházasította annak lányával), akivel együtt fontos lépéseket tettek elveszített területeik visszaszerzésére és a kereskedelem fellendítésére. Az Ecjon-geberi kikötő birtokában megkísérelte feléleszteni a tengeri kereskedelmet is, de ez a próbálkozása kudarcba fulladt Háború az arámokkal és az asszírokkal Acháb uralma elején Damaszkusz tovább szorongatta Izraelt. Benhadad már Szamariát ostromolta, amikor Acháb elszánta magát az ellentámadásra. Sikerült is az arámokat visszavernie, sőt egy év múl- 6

7 va Aféknél ismét vereséget mért az újra támadó damaszkuszi seregre. Maga Benhadad is fogságba került, ám Acháb nagylelkűen bánt vele. A győzelem nyomán ismét izraeli fennhatóság alá kerültek az elvesztett gileádi városok, és kiváltságokat kényszerítettek ki az izraeli kereskedők számára Damaszkuszban. Achábnak alapos oka volt a nagylelkűségre. Asszíria ereje egyre nagyobb árnyékot vetett a térségre, amely csak teljes összefogással volt képes ellenállni. III. Szalmanasszár ( ) 853-ban nagy hadjáratot indított Szíria és Palesztina ellen, de előretörését átmenetileg sikerült megállítani a karkari ütközetben. A karkari ütközet után Acháb szövetkezve a júdai királlyal, Jehosafáttal ismét Damaszkusz ellen fordult. A határvárost, Rámot-Gileádot akarták megszerezni, s céljukat el is érték, de Acháb az ütközetben halálos sebet kapott. Acháb utódjának, Ahaszjának ( ) nem sok idő adatott. Rövid uralkodás után kibukott háza korlátján, és hamarosan meg is halt A két Jorám uralma Izraelben ( ) és Júdában ( ) A két országban egy időben ugyanolyan nevű király uralkodott, s helyzetük is hasonló volt. Júda régi vazallusa, Edom fellázadt és Jorám erőfeszítései ellenére is kivívta függetlenségét. Ezzel nemcsak a hűbéradót veszítették el, de az ecjon-geberi kikötőt és az arábiai bányavidéket is: mindezek nagy anyagi veszteséget is jelentettek. Júdának a filiszteusoktól sem volt békéje: arab törzsekkel szövetkezve végigrabolták az országot. Ugyanebben az időben az izraeli Jorám ellen fellázadt Mesa, Moáb királya és lerázta magáról az izraeli uralmat, sőt Kelet-Jordániában területet is szerzett Izraeltől, amelynek lakóit lemészárolta és helyükre moábitákat telepített. Nem akart véget érni a Rámot-Gileádért vívott küzdelem sem. A város többször cserélt gazdát, s Jorám uralma végén ugyanott tartottak, ahol tizenegy éve Acháb elkezdte Társadalmi és vallási válság Izraelben: a valláscsere veszélye Amíg egyfelől Omrinak és utódainak sikerült Izraelt az anarchiából kivezetnie és gazdaságilag, katonailag megerősítenie, addig másfelől politikájuk súlyos társadalmi és vallási válsághoz vezetett. A gazdasági növekedés komoly jövedelemkülönbségeket hozott magával. Kialakult egy vagyonos osztály, amely elveszítette fogékonyságát a szövetségi rend iránt és nem voltak gátlásai vagyona gyarapításában. Amint Nábot története is szemlélteti, birtokaik növelése érdekében nem riadtak vissza a törvénytelenségektől sem. De ehhez a legtöbbször erre sem volt szükség. Acháb idejében hosszan tartó szárazság sújtotta az országot, aminek következtében sokan elzálogosították, majd elveszítették földjeiket, sőt családjaikkal együtt kénytelenek voltak eladni magukat rabszolgáknak. Izraeliek tömegesen lettek izraeliek rabszolgái. A városok építése és a védelem megerősítése miatt súlyos adókat vetettek ki. A kánaániták integrálódtak Izrael életébe, mi több, Jezabel személyében komoly pártfogóra találtak. Mindez együtt a szövetségre épülő társadalom gyors felbomlásához vezetett. Izrael valaha pásztorokból és szegény kisparasztokból álló törzsek szövetsége volt, amelyben nem léteztek kiváltságos rétegek. A szövetség alapját a kizárólagos Jahve-tisztelet és Jahve törvényeinek elfogadása jelentette. A királyságot szükségből és csak azzal a feltétellel fogadták el, hogy az a bírák korabeli karizmatikus vezetők hagyományainak folytatója lesz, vagyis a király Jahve törvényeit érvényesíti népe körében, a jog és az igazságosság védelmezője lesz, Jahve nevében cselekszik népe javára: gondoskodik népe jólétéről és a szorongattatás idején szabadítást hoz a számára. De ennek az eszményi elképzelésnek valójá- 7

8 ban egyetlen király sem felelt meg. A reálpolitikusok belátták, hogy a történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni: anélkül, hogy a Jahve-tiszteletet feladták volna, a királytól bölcs uralmat vártak. A hagyományok őrzői ellenben északon főleg a prófétai körök a szövetségi rend nevében élesen bírálták az uralkodókat, közülük többet elvetettek. A legtöbb puccs hátterében ők állnak. És természetesen voltak olyanok is, akiknek a Jahvéval kötött szövetség semmit sem jelentett; idegenek mint Jezabel, akik nem is értették; és izraeliták, akiket elvakított a pénz és a hatalom, ezért Jahve törvényeit semmibe vették. A társadalom felbomlása együtt járt a Jahve-tisztelet felhígulásával is. A kánaániták hatására a vallásgyakorlat mindig is szinkretista lehetett, bár Izrael hivatalosan csak Jahvét tisztelte. Amikor azonban Jezabel megjelent az északi országban, a pogány kultuszt már nemcsak megtűrték, de a legfelsőbb helyről egyenesen támogatták. A királyné igyekezett elterjeszteni a Baal-tiszteletet, ezért még annak a lehetősége is fennállt, hogy az ország elcseréli Jahvét a Baalokra. A vezető körök mindenesetre teljesen elpogányosodtak. A veszélyt látva a Jahvéhoz hűségesek megpróbáltak ellenállni, de ez csak felingerelte a királynét, és a tiltakozókat üldözni kezdte. A politikával és a kultusszal szoros kapcsolatban álló prófétai körök az üldözés hatására meghasonlottak: egyesek életüket és megélhetésüket féltve gyáván megalkudtak a helyzettel, mások viszont csak annál elkeseredettebben harcoltak a gyűlölt Omri-ház megbuktatásáért Illés és Elizeus Az ellenállás jelképe, legendás alakja Illés. Gileádból származik, a puszta széléről, ahol sokan még mindig nomád körülmények között éltek, és ragaszkodtak a szövetségi rend ősi hagyományaihoz. Valószínűleg naziri fogadalmat tett, szőrruhában járt, és nem tartozott egyetlen prófétai csoporthoz sem. A királyi ház kérlelhetetlen ellenfele volt, aki a Kármel-hegyen istenítéletre hívta ki Baal prófétáit, majd lekaszabolta őket, Nábot megölése miatt elátkozta Acháb királyt, s Jezabel haragja elől menekülnie kellett. A néphit alakját legendákkal vette körül: ezek elbeszélik csodáit és titokzatos eltűnését, egy tüzes szekér ragadja el az égbe. Személye a kései utókorra is nagy hatást gyakorolt, a Jézust megelőző kor benne látja a visszatérő prófétát (hiszen az égbe ragadtatott el), ez az elképzelés az Újszövetségben is gyakran megjelenik. A bálványimádás elleni küzdelemben Illés utódja Elizeus és a köréje gyűlt prófétafiak. Ők már tudatosan keresték a királyi házzal szembenállók szövetségét. Mozgalmuk nyomán az elégedetlenség egyre nőtt, olyannyira, hogy Jorámnak már engedményeket kellett tennie, a Jahve-szentélyekből eltávolíttatta a Baal szobrokat. A kitörni készülő haragot azonban már ez a lépése sem csillapíthatta. A PRÓFÉTIZMUS IZRAELBEN 1. A prófétizmus mint jelenség A Septuaginta a profétész (= hírnök, tolmács) szóval fordította le görögre a héber nābî kifejezést, amivel az Ószövetségben általában a prófétákat jelölik. A nābî (többes száma n e biim) valószínűleg az akkád nabi um szóból ered, eredeti jelentése ennek megfelelően: meghívott. Az Ószövetség a próféta szóban sokrétű vallási jelenséget foglal össze. A prófétizmus változatos megnyilvánulásaiban közös vonás, hogy a próféta isteni megbízásból Isten üzenetét vagy szándékát közli a közösséggel vagy annak képviselőjével. Tevékenysége mindig a közösségre vonatkozik, 8

9 szemben a jóslással, jövendőmondással, amelyek során az egyén a saját sorsát tudakolja. A próféta nem szükségszerűen a jövővel foglalkozik: adott esetben a jelent vagy a múltat értelmezi, cselekvésekre bátorít vagy ilyenektől óv. Szolgálatának lényege, hogy Isten szempontjait, terveit vagy ítéletét láttatja meg a környezetével. 2. A prófétai karizma külső megnyilvánulásai A próféta abban különbözik a tanítótól, tudóstól, művésztől, bírótól, de még a paptól is, hogy szolgálatának alapja nem a saját tudása vagy tehetsége, és nem is a közösségtől kapott felhatalmazás, hanem közvetlenül Istentől kapott karizma, amely lefoglalja akaratát, az üzenet tolmácsolására készteti, szinte kényszeríti. Miből lehet ezt felismerni? Sokáig úgy gondolták, hogy az isteni megnyilatkozás legbiztosabb jele, amikor valakit láthatóan birtokba vesz egy magasabb erő. Rendkívüli jelenségeket észlel, tőle független okból beszélni vagy cselekedni kezd: extázisba kerül, különleges álmot lát, látomásban van része, hangokat hall, vagy a megszállottság egyéb jeleit mutatja. A prófétaságot kísérő jelenségek ennek megfelelően verbális és vizionárius formák: amíg az előző többnyire szuggesztív módon elmondott értelmes beszédben, addig az utóbbi különleges, sokszor nehezen megfejthető képekben vagy jelképes értelmű cselekedetekben nyilvánul meg. A verbális formák szuggesztivitását az extatikus prófétaság főleg az őrjöngésig jutó kiáltozással, a tudatos próféták viszont megragadó költői eszközökkel érik el. A vizionárius jellegű prófécia látomásait, jelképes cselekedeteit viszont általában a látható világban nem tapasztalható, szokatlan jelenségek, történések jellemzik. Természetesen e megnyilvánulási formákkal vissza is lehet élni. Izraelben idővel felismerik, hogy a kísérőjelenségek önmagukban nem garantálják az üzenet hitelességét, ilyeneket mesterségesen is elő lehet idézni. Ezért a prófécia hitelességét egyre kevésbé a formai, s egyre inkább a tartalmi jegyekből ítélik meg: a valódi prófétát utólag igazolja jövendöléseinek beteljesedése (Jer 28,9; Dt 18, 20-22). Sőt a Deuteronomium már ezt sem tekinti önmagában mérvadónak: hiába következik be a próféta által megjövendölt jel vagy csoda, ha a próféta más istenek követésére buzdít, hamis prófétának kell tekinteni (Dt 13,2-4). 3. A prófétaság szerepe az ókori keleten A 19. és a 20. század régészeti leletei új megvilágításba helyezték a bibliai prófétizmust. A napvilágra került szövegek egyfelől bemutatják a politeista környezetben gyakorolt és a Jahve-hit talaján fogant prófécia közötti formai párhuzamokat, a prófétai jelenség hasonlóságait; másfelől azonban azt is világossá teszik, hogy az izraeli prófétizmus tartalma és a közösségben betöltött szerepe kezdettől különbözik más népekétől, a 8. századtól kezdve pedig formájában is egyedülállóvá válik. Maguk a bibliai szövegek is tudósítanak pogány prófétákról: a Számok könyvében az ammonita Bálám próféta annak ellenére is megáldja Izrael fiait, hogy Moáb királya busás díjat ígér, ha megátkozza (Num 22-24). A Kármel hegyi istenítélet alkalmával Illés Baal 450 prófétájával szemben áll ki, akik szokásuk szerint hangosan kiáltoznak, és késekkel-tőrökkel vagdalják magukat, amíg ki nem serken a vérük (1Kir 18,28). Jeremiás figyelmezteti a szomszédos népek uralkodóit, ne hallgassanak a prófétáikra, akik szerint megmenekülnek Nebukadnezár uralmától (Jer 27,9-15). 9

10 Az Illés-elbeszélésben leírt eksztatikus próféciáról a Biblián kívül sokféle forrás tudósít; így például egy egyiptomi templomszolga, Wen-Amon, aki 1080 körül Bibloszban fát akart venni, de elutasították, ám az elutazása előtt egy helybéli eksztázisba esett, azt kiabálva: Amon küldte őt! Azokban a társadalmakban, amelyek vallási életét erős és stabil intézmények jellemezték, a prófétai szerepek nem különültek el a kultikus élettől. Babilonban és a hittiták körében a szentélyek papjai adtak isteni kijelentéseket. Babilonban a vallás jellegének megfelelően ezek sok esetben mágikus gyakorlatokkal párosultak. Egyiptomban alig van nyoma prófétai tevékenységnek; ezt a szerepet inkább a bölcsességtanítók erkölcsi intelmei töltötték be. Izraelhez közelebb, az arámoknál, moabitáknál, edomitáknál, föníciaiaknál a próféta elsősorban a királyhoz szól: kérdésére az istenség válaszol, intelmeket intéz hozzá, isteni kijelentésekkel legitimálja őt. A 8. század közepéről való egy arám király feljegyzése, amely uralmának prófétai legitimációjáról szól: Felemeltem kezeimet Be elshamaynhoz és Be elshamayn meghallgatott engem. Be elshamayn látnokok és jósok által [beszélt] hozzám: Be elshamayn [így szólt hozzám]: Ne félj, mert én tettelek királlyá, és melletted állok és megszabadítalak téged (JK II, 304.) A 9. században Moáb királyát Kámos isten próféciában utasítja az Izrael és Hauronen elleni harcra. A Közel-Kelet prófétizmusának megismeréséhez a legjelentősebbek a Mari-ban talált szövegek. Különböző istenek üzeneteiről olvashatunk bennük Zimrilim király idejéből ( ). Az isteni kijelentések többsége katonai eseményekkel kapcsolatos de más, kultikus vagy politikai kérdéseket is érintenek. Találkozunk olyan szelíd szemrehányásokkal is, mint amit Annunitum istennő küld a királynak: Ó, Zimrilim, még ha a magad részéről meg is vetsz engem, én a magam részéről ölellek téged. A szövegek között talán a legérdekesebb az Adad isten által Zimrilimnek tett dinasztikus ígéret, amely sok vonatkozásában hasonlít a Dávid házának mondott Nátán-jövendöléshez. Végül találkozunk annak példájával is, hogy a próféta szerepe a jelen eseményeinek értelmezése. A hittitáknál a 13. században II. Mursil király felszólít egy eksztatikus prófétát, hogy tudakolja meg az istenektől, mi az oka az országot sújtó csapásoknak. Az ókori kelet prófétái tehát hasonló célok érdekében működtek, mint Izrael prófétái: isteni kijelentésekkel legitimálták a király személyét, égi üzeneteket közvetítettek politikai kérdésekben, megjövendölték tervezett hadi vállalkozások sikerét vagy kudarcát, néha pedig intelmeket, értelmezéseket is közvetítettek. Ám a prófétaságnak sehol sem volt olyan egyértelműen 1. etikai jellegű, a közösséget, a szövetségi rendet és a Jahve-hitet védelmező szerepe, és 2. sehol sem váltak a próféták a társadalom lelkiismeretévé, mint Izraelben. 4. A prófétaság története Izraelben Amíg a prófécia a környező népeknél túlnyomórészt egyénekhez, főként a királyhoz szólt, Izraelben kezdettől fogva erőteljesen közösségi jellegű. A Szentírás kétféle módon mutatja be az izraeli prófétaság kezdeteit. A Pentateuchusban prófétaként ábrázolják Mózest, Mirjamot, Áront, Józsuét, sőt még Ábrahámot is. E szövegekben a prófétai szerepet egészen tágan értelmezik; mindenféle közvetítői tevékenységet (isteni kijelentés, áldás tolmácsolása, közbenjárás másokért) a prófétaság körébe vonnak. Ugyanakkor az 1Sám 3,1-ben Sámuel meghívási története azzal a megjegyzéssel kezdődik, hogy addig ritkán fordult elő prófétai jelenség. Sámueltől e tekintetben új fejezet nyílik. Megjelennek az eksztatikus prófétai csoportok, amelyek a filiszteus hódítás alatt a szétszórtan élő törzseket összefo- 10

11 gásra és ellenállásra buzdítják. Ekkor lettek a próféták a Jahve-tisztelet és a szövetségi rend védelmezői. Szerepük a 11. században, a bírák korában főként a háborús mozgósítás: az eksztatikus prófétai csoportok helységről helységre járva ébren tartották a szövetségi összetartozás tudatát és a törzsek cselekvőképességét. Ott találjuk őket Saul vezérré emelésénél de elvetésénél is: az első király bukásában nem kis részben közrejátszott, hogy elveszítette a prófétai körök támogatását (ld. 1Sám 13,8-15; 15,1-35; 28,6). E politikacsináló szerepük megmaradt a királyság korában is. Északon, amely karizmatikus állameszményt követett, a király személyének kiválasztása és elvetése gyakran e prófétacsoportoktól függött. Így lesz Achija az ország kettészakadásának előkészítője, majd ugyanő Jerobeám megítélője. Néhány évtizeddel később Jehu, Hananja fia Bása házának pusztulásáról jövendöl. Az Omridinasztia megdöntését is az Elizeus köré csoportosuló prófétafiak szervezik meg. A dinasztikus elven berendezkedő Délen a király körül tevékenykedő próféták szerepe inkább a Mariból ismert tanácsadó, legitimációt proklamáló prófétákéra hasonlít. Ugyanakkor itt is jogot formálnak arra, hogy a királyt intsék vagy megfenyítsék, amint az látható Nátán kemény szavaiból Dávid házasságtörése után (2Sám 12), Gád próféta büntetést közvetítő üzenetéből a népszámlálás miatt (2Sám 24), vagy Semaja ellenvetéséből, amikor Rechabeám háborút akar indítani az északi ország ellen (1Kir 12,21-24). A királyság korában a prófétaság intézményesült és szakosodott: a próféták többnyire testületeket alkottak, jövendöléseikért rendszeresen vagy alkalmanként díjazást kaptak. Egy részük a királyi udvarban töltött be tanácsadó szerepet (udvari próféták), mások a szentélyekben tevékenykedtek (kultikus próféták), s voltak, akik a bírák korának hagyományait folytatva az országot bejárva jövendöltek (vándorpróféták). Ez az intézményes prófétizmus a 9. és a 8. századokban egyre többször a politikai és gazdasági érdekek hálójába került, és ezáltal korrumpálódott. A hivatásos próféták megélhetésüket féltve vagy a nemzeti érdekeket félreértve nem emelték fel a szavukat a vezető réteg jogtalanságai vagy erkölcstelenségei ellen. A válságos történelmi helyzetekben amilyen az asszír, majd a babiloni terjeszkedés kora volt optimista jövendöléseikkel elaltatták kortársaik lelkiismeretét, és hozzájárultak a meggondolatlan politikai lépésekhez. E válságos időszakban, a 8. század közepén Ámosszal megjelent egy új típusú prófétaság, amely a korábbinál erőteljesebben a személyes elhivatottságra épült, az intézményes formáktól megjelenésében és sokszor kifejezésmódjában elszakadt. Ők lettek az Ószövetség klasszikus prófétái. Íróprófétáknak is mondjuk őket, nem mintha írásban tolmácsolták volna Isten üzenetét, hanem mert igehirdetésüket a tanítványaik leírták, majd a későbbi korokban önálló prófétai könyvekké szerkesztették. Velük egyre inkább háttérbe szorult a prófétaság eksztatikus jellege; annak helyét a tudatos, költői formába öntött prófétai beszéd vette át, amely a Jahve-hitben és a szövetségi összetartozásban meggyengült társadalom sorskérdéseivel foglalkozott. A babiloni fogságig ugyanakkor fennmaradt az intézményes prófétaság is, amelynek képviselői gyakran ellenségesen viselkedtek e klasszikus prófétákkal szemben. Emezek belső szabadsága, érdekektől való függetlensége lehetővé tette, hogy új felismerésekre jussanak, új összefüggéseket lássanak meg Izrael és Júda üdvtörténeti tapasztalatában, hitbeli örökségében, és ezzel a teológiai gondolkodás megújítói lehessenek. 11

12 Egyéni hangjuk, sajátos helyzetük egymástól is megkülönbözteti őket: működésük nem alakított ki valamiféle új szabványt, és nem feltétlenül jelentette a korábbi prófétaság megtagadását. Némelyek közülük mint például Náhum vagy Aggeus az intézményes prófétaság keretei között tevékenykedtek, mások továbbra is alkalmazták a hagyományos kifejezési formákat, akár az eksztatikus prófétaságra jellemzőeket is. A babiloni fogságig e próféták elsősorban az önmagát áltató, Isten feltétlen védelmének illúziójában élő nép lelkiismeretének felébresztői voltak, akik kendőzetlenül feltárták, milyen következményekkel fenyeget a társadalmat rothasztó, Istentől elidegenítő vallási, szociális és erkölcsi züllés, hova vezetnek a vezetők tévelygései, önhitt reménykedései. Mivel a 8. és a 7. század prófétáinak tevékenységében túlsúlyban van a közelgő ítélet meghirdetése, azért általában ítéletes prófétáknak nevezzük őket, jóllehet a fenyegető szavakkal valamennyien kortársaik megtérését akarták elérni, és legtöbbjük az ítélet szerepét a közösség megtisztulásában látta, amit majd üdvösséget hozó jövő fog követni. A babiloni fogsággal alapvetően megváltozott a helyzet: az illúziók helyét a teljes kétségbeesés és reményvesztettség vette át. A próféták célja ettől fogva a remény újjáélesztése, a hitbeli hűség megtartása lett ezért beszédeikben a szabadulás, az üdvösséges jövő reménye került a középpontba. Ezért őket általánosítva üdvprófétáknak hívjuk, akik persze továbbra is kritikát gyakoroltak a közösségben tapasztalható visszaélések felett. A fogság után a prófétaság egyre inkább veszített a jelentőségéből, és a 4. század végére gyakorlatilag elhalt. Ennek oka, hogy a Tórával megszűnt az alapja a közvetlen isteni kijelentéseknek: Isten akarata elsősorban a Törvényben testesült meg, annak tanulmányozásából lehetett és kellett megérteni. A vallási intézmények stabilitása nem tette szükségessé a rendkívüli, karizmatikus beavatkozást a közösség életébe. Ám amikor a 2. században IV. Antiokhosz Epifánész vallásüldözése, majd a Hasmoneusok alatt forrongó belső ellentétek, később a rómaiak alatti megosztottság és kiszolgáltatottság megoldatlan kérdések sorát vetette fel, sajátos módon újjáéledt a prófétai várakozás is, de már egészen más formában, mint a korábbi korokban. A kiéleződött helyzetben az apokaliptika lebbentette fel a fátylat a történelem végső titkairól, s a végső időben immár olyan prófétára vártak, aki teljessé teszi a mózesi kinyilatkoztatást. Az, hogy éppen e klasszikus próféták kaptak önálló könyvekkel helyet a bibliai kánonban, a választott nép történetében betöltött különleges szerepük mellett elsősorban annak köszönhető, hogy igehirdetésüket a tanítványaik áthagyományozták, leírták, és a későbbi korokban aktualizálták. E szerkesztői tevékenységükkel az új kérdésekkel szembesülő nemzedékek számára alakjukat és művüket nemcsak hozzáférhetővé, de időszerűvé is tették. Ez a hagyományozó, de egyszersmind újraértelmező, továbbgondoló redaktori munka a prófétai könyvekben olyan bonyolult irodalmi rétegzettséget eredményezett, hogy ma már nem könnyű megítélni, milyen átdolgozáson mentek át az eredeti prófétai szavak, illetve melyek a későbbi korok által alkotott irodalmi keretek és értelmező kiegészítések. A szerkesztői átdolgozás semmit sem von le a prófétai könyvek értékéből ellenkezőleg, inkább azt mutatja meg, milyen elevenen éltek a közösségben a próféták tanításai, mennyire ösztönzően hatottak a tanítványaikra és a nyomukban járó nemzedékekre, hogy történelmi örökségüket a saját koruk számára megértsék, és Isten akaratának megfelelően alkalmazzák. 12

13 5. A prófétai meghívás A klasszikus prófétaság Istentől eredő meghíváson alapul. A próféta meghívottságát ellenállhatatlan belső erőként éli meg, aminek a kortársai ellenszenve, gúnyolódása, esetenként nyílt üldözése sem tudja útját állni. Természetesen nem minden prófétára jellemző ez a meghívás-élmény, és nem mindegyiküknek kellett szembefordulnia kortársai várakozásaival. Az ő esetükben az Istentől kapott személyes meghívás inkább egy-egy üggyel vagy felismeréssel kapcsolatos erős meggyőződésben nyilvánult meg. A nagypróféták meghívásélményeiből mégis két irány kibontakozik előttünk, s ebből megrajzolhatjuk a prófétai meghívás két típusát. Izajásnál, Ezekielnél (és valószínűleg Ozeásnál is) a prófétai szolgálat belső ereje Isten szentségének élménye. Izajás a jeruzsálemi templomban (Iz 6), Ezekiel (Ez 1-3) a babiloni fogságban éli át Isten végtelen nagyságának, tisztaságának, igazságosságának megtapasztalását. Míg kortársaik az érdekeiket és illúzióikat követve hamis reményeket táplálnak magukban, őket magával ragadja Isten valóságának rendkívüli megismerése. Az élmény sürgeti őket, hogy környezetük szemét is felnyissák, katasztrofális következményekkel fenyegető tévelygéseikből Isten valódi ismeretére visszavezessék. Jeremiásnál (s az ő alakjából megrajzolt Mózesnél) ilyen alapélményt nem látunk. Vallomásaiból inkább a visszahúzódni vágyó embert ismerjük meg, akit Isten nem enged elbújni a küldetéssel járó nehézségek elől. A prófétai küldetés számára szenvedésekkel terhes, de kikerülhetetlen feladat. Meghívottsága éppen azért nyilvánvaló a számára, mert nem önszántából végzi. Igehirdetése ezért (csakúgy mint Ámoszé és Mikeásé) a nyers valóság, a következetes és kérlelhetetlen isteni igazság meghirdetése, amellyel kortársainak is tetszik, nem tetszik szembe kell néznie. E típusok megrajzolásában természetesen ott van az utókor műfajt teremtő, az egyéni sajátosságokat leegyszerűsítő munkája is. Ám ebben a meghívottság, a küldetés hosszú történelmi tapasztalata fejeződik ki, az az általánosítás, amelynek segítségével az ember önmagában és a kortársaiban is képes azonosítani az Istentől eredő megérintettséget. 6. A prófétai ihletettség A prófétai karizma egyfajta kegyelmi látást eredményez, amit a próféta sugalmazottságának nevezhetünk bár lényegét talán jobban kifejezi az ihletettség szó. Ez a kegyelmi látás adomány, sokszor csak időleges, korlátozott képesség arra, hogy a közvélekedéssel vagy a közhellyé laposodott gondolkodással szemben, a tanácstalanság vagy tévelygés homályában észrevegye Isten szempontjait, szándékait. Ez az éleslátás általában arra terjed ki, amiben a próféta személyisége, műveltsége vagy sorsa folytán érzékennyé vált. Ozeást saját családi tragédiája teszi alkalmassá arra, hogy az Isten és a nép között eltorzult kapcsolatot meglássa, és a legszemélyesebb viszony képeivel kifejezze. A magas udvari körökben forgolódó Izajás a meghívását követően ismereteinek megfelelően a politika világában, történelmi léptékben képes megfogalmazni, mi Jahve szándéka az asszír hódítással, és mit vár el népétől e vészterhes korban. És természetesen a stílusában, képi világában is megnyilvánul magas műveltsége, ahogyan Ámosz vagy Mikeás is prófétai küldetésében az a közvetlen, természetes észjárású ember marad, aki annak előtte volt. 13

14 Így érthetjük meg azt az egyoldalúságot is, amit egy-egy prófétánál tapasztalunk: Náhum például csak egyetlen dologban látja meg Isten szándékát, abban, hogy a Közel-Kelet népeinek hamarosan igazságot szolgáltat a több mint egy évszázadon át elnyomó Asszíriával szemben vagy például Habakuk, ellenkezőleg, semmit sem ért saját kora zűrzavarából, de egy dolgot Isten ajándékaképp mindenki másnál világosabban lát: igaznak kell maradni, és hűségesen kell várni, mert az istentelen előbb-utóbb mindenképpen elbukik. Nem véletlen, hogy az Ószövetség éppen a prófétában és nem, mondjuk, a nazirban, a bölcsességtanítóban vagy a papban találta meg az Istentől meghívott ember típusát és legjellemzőbb példáját. Ő az, akiben az isteni megérintettség, a közösség iránti felelősség és az egyéniség, a személyes sors találkozása, feszültsége új minőséget teremt. Ezért összpontosul a prófétára a világnak adott kinyilatkoztatás beteljesedésére vonatkozó várakozás: a kortársai Jézusban is először ezt a végső prófétát látták meg. 5. JEHUTÓL A 9. SZÁZAD VÉGÉIG Á t t e k i n t é s NEMZETKÖZI ESEMÉNYEK JÚDA IZRAEL Dam: Hazael ( ) Atalja ( )* Jehu ( ) A: III. Szalmanasszár ( ) V. Samsi-adad ( ) Joás ( )* fia Joacház ( ) III. Adad-nirari ( ) Izrael Damaszkusz hűbérese Jehu államcsínye (843) A Rámot-Gileád birtoklásáért folytatott harc során 843-ban Izrael királya, Jórám megsérült, ezért seregét otthagyva Jezréelbe ment a sebeit gyógyíttatni. Ezt az alkalmat használta ki Elizeus az Omri dinasztia megdöntésére. Elküldött egy prófétafiat Rámot-Gileádhoz, hogy kenje királlyá a fővezért, Jehut. Miután a karizmatikus kiválasztást megerősítették a hadsereg tisztjei is, Jehu Jezréel felé indult, hogy kiirtsa a királyi családot. Éppen Jórámnál volt a frissen trónra jutott fiatal júdai király, Ahaszja is. Jehu közeledtének hírére elévonultak, ő pedig mindkettejüket lenyilazta. Ezután Jehu bevonult Jezréelbe, kidobatta Jezabelt a palotája ablakán, majd Jezréelben és Szamariában kiirtotta nemcsak a királyi családot, de minden szolgájukat és hivatalnokukat is. Szamariába menet lemészároltak egy Júdából érkezett küldöttséget is. Szamariában áldozatbemutatás ürügyén a Baal templomba csalta Baal papjait és prófétáit: őket is mind egy szálig megölték, a templomot pedig lerombolták, helyére árnyékszéket tettek. Megszüntették az összes pogány szenthelyet, papjaikat kiirtották. Jehu ( ) így véget vetett a pogány kultuszoknak, s Izraelben elhárult a valláscsere veszélye. Az esztelen öldöklés azonban Izraelt a tönk szélére sodorta: a júdai király és a föníciai anyakirálynő megölése miatt elveszítette szövetségeseit; a hivatalnokréteg kiirtása pedig megbénította a közigazgatást, és Jehunak sok belső ellenséget szerzett Atalja törvénytelen uralma Júdában ( ) A júdai Jórám szerény képességű uralkodó volt, helyette a háttérből a felesége, Atalja kormányzott. Feltehetően az ő sugallatára megölette rokonait. Atalja anyjához, Jezabelhez hasonló hévvel terjesztet- 14

15 te Júdában is a Baal-kultuszt, de a lakosság itt semmilyen fogékonyságot nem tanúsított az idegen vallás iránt, az csak az udvari körök divatja lehetett. Amikor 843-ban Jórám fiát, Ahaszját megölték, Atalja magához ragadta a hatalmat, és a királyi család összes tagját megölette. Jojáda főpap feleségének azonban sikerült megmentenie a még csecsemő Joást, akit a templomban elrejtettek. Amikor hétéves lett, gondosan előkészített terv szerint a templomba vezették, és királlyá kenték. Atalja az ünneplés hallatán a templomba sietett, de kivezették, és megölték. A Baal-templomot lerombolták, papjait kivégezték, de további vérontás nem történt Jehu ( ) és Joacház ( ) uralma Izraelben Jehu, amilyen kegyetlenül szerezte meg a hatalmat, oly erélytelenül gyakorolta. A társadalmi és gazdasági bajokat nem orvosolta és a Jahve-tisztelet kizárólagosságát sem képviselte következetesen, így a pogány kultuszok a hátsó ajtón át lassan visszaosontak. A nemzetközi helyzet is vészterhessé vált: Damaszkuszban Jehuval egyidőben Benhadadot megölve hatalomra jutott Hazael ( ), aki hamarosan Izrael ellen fordult. Előbb azonban a térségnek ismét szembe kellett néznie Asszíria fenyegetésével: III. Szalmanasszár 841-ben ismét hadjáratot vezetett Damaszkusz ellen, de bár országát végigdúlta nem tudta meghódolásra kényszeríteni. Ezért a föníciai államok és Izrael ellen fordult, amelyek csak súlyos adó fizetése árán menekülhettek meg. Aszszíria ismét visszavonult, és a 9. század végéig belső lázadások, valamint Urartu nyomása miatt a szíriai-palesztinai térséggel nem tudott foglalkozni. A politikai vákuumot kihasználta Hazael, és megtámadta Izraelt. Jehu, majd utódja, Joacház ( ) képtelenek voltak ellenállni. Damaszkusz megszerezte tőlük Izrael összes Jordánon túli területét, és hűbéresévé tette őket. Joacháznak egy vesztett csata után súlyos békefeltételeket kellett elfogadnia: csak tíz harci szekeret és ötven főnyi lovas testőrséget tarthatott meg. Izrael védtelenné vált, a szomszédai ott fosztogatták, ahol akarták Joás uralkodása Júdában ( ) Kiskorúsága idején Jojáda főpap régensként kormányzott. A Szentírás feljegyzi róla, hogy renováltatta és megtisztíttatta a templomot, s hogy hűbéradót fizetett Hazaelnek. Damaszkusz uralma tehát Júda felett is érvényesült, Joásnak valószínűleg lehetősége sem volt az ellenállásra. Felnőtt korában lerázta magáról a főpapi befolyást és közömbösebb körök hatása alá került, ezért elnézte a pogány kultuszok újraéledését. A Krónikák könyve szerint megölette Zakariást, Jojáda fiát, amiért az megrótta hűtlensége miatt. Az udvari körök végül megunták tehetetlenkedését, megölték, és a fiát, Amacját ültették helyette a trónra. 15

16 II. RÉSZ 6. A 8. SZÁZAD ELSŐ FELE: FELVIRÁGZÁS JÚDÁBAN ÉS IZRAELBEN Á t t e k i n t é s NEMZETKÖZI ESEMÉNYEK JÚDA IZRAEL Damaszkusz és Asszíria meggyöngülnek Azarja/Uzija ( ) fia II. Jeroboám ( ) Amacja ( )* fia Joás ( ) A: III. Adad-nirari ( ) (Ámosz) Joás uralma Izraelben ( ) és Amacja uralma Júdában ( ) A 9. század végén Damaszkusz uralta a szíriai-palesztínai térséget. Hatalmának azonban véget vetett III. Adad-nirari asszír király, aki 802 körül meghódította az arám államokat, és Damaszkuszra is rendkívül súlyos hűbéradót vetett ki. Ettől a föníciai államok és Izrael sem menekültek meg, de terhét kevésbé érezték, mint az Asszíriához közelebb fekvő arám királyságok. Asszíria hatalma azonban a 8. század elején váratlanul végetért, egyrészt Urartu ellen kellett küzdenie, másrészt Adad-nirari utódai kisszerű királyok voltak. Damaszkusz is felszabadult az asszír iga alól, de az elszenvedett csapások súlya alatt és a másik nagy arám állammal, Hamáttal kezdett értelmetlen versengése miatt többé nem volt képes akaratát érvényesíteni Izrael és Júda fölött. Joás csakhamar visszaszerezte Damaszkusztól az összes elvett területet. Júdában Amacja apjánál, Joásnál sokkal bátrabb politikát folytatott. Visszafoglalta Júda ősi vazallus államát, Edomot, sőt Izraelt is megtámadta. A casus belli az Izraelből toborzott zsoldosok fosztogatásai voltak. E katonákat ugyanis felfogadta az Edom elleni háborúhoz, majd meggondolta magát és hazaküldte őket. A zsoldosok dühükben végigfosztogatták a júdai városokat. Amikor Amacja tudomást szerzett a történtekről, hadat üzent Joásnak, aki nem tudta lebeszélni a háborúról. A Bét-Semes mellett lezajlott ütközetben Amacja súlyos vereséget szenvedett, Joás elfoglalta, kirabolta Jeruzsálemet és a városban szedett túszokkal tért haza. A júdai vezető körök Amacját okolták a fiaskóért, és összeesküvést szőttek ellene. A király tudomást szerzett tervükről és elmenekült Lákisba, de ott elfogták és megölték, s helyébe a fiát, Uziját (más helyeken: Azarja) ültették a trónra A két királyság utolsó aranykora II. Jeroboám ( ) és Uzija ( ) alatt A kedvező nemzetközi helyzetben mindkét ország trónjára tehetséges és hosszú életű uralkodó került. Egymással jó viszonyt tartottak fenn, s szinte versengtek a hódításban. Olyan fényes sikereket értek el, hogy visszafoglalták gyakorlatilag a teljes dávidi-salamoni birodalmat. Izrael fennhatósága kiterjedt északon az arám államokra, keleten Moábra és Ammónra, Júda pedig elfoglalt jelentős filiszteus területeket, a Negebet és a déli pusztát, kezében volt az ecjón-geberi kikötő és valamennyi kereskedelmi főútvonal. A hódítások nyomán a gazdasági élet hihetetlen mértékben fellendült. Újra megindult a Vörös tengeri kereskedelem és az arábiai rézbányászat, felvirágzott a kézműipar. A városokban fényűző paloták épültek, a lakosság rövid idő alatt megkétszereződött, a városfalak szűkeknek bizonyultak. Benépesült a Negeb, s Uzija megkezdte annak mezőgazdasági fejlesztését. 16

17 Uzija uralma második felében bélpoklos lett, kb. 750-től a hatalmat nyilvánosan társuralkodóként a fia, Jotám gyakorolta A jólét másik oldala: a Jahve-hit elpogányosodásának veszélye A gazdasági fellendülés azonban csak keveseknek hozott igazi jólétet. A társadalom végletesen kettészakadt. Míg a vagyonos réteg egyre csak gazdagodott, a kisbirtokos parasztok, zsellérek, a városok proletárjai a nyomor közelében tengették életüket. Mindezt tetézte a gazdagok közömbössége, sőt kapzsisága. Nemcsak hogy nem törődtek a leszakadt rétegek sorsával, de minden eszközt megragadtak a kizsákmányolásukra: megszerezték elzálogosított birtokaikat, meghamisították a mértékeket és a súlyokat, kiforgatták a jogot, s ha ez se használt, megvesztegették a bírákat. A szövetségi rendnek, a nép szegényeinek nem akadt védelmezője, szószólója: a papok és a próféták a vagyonos réteg bőkezű adományaiból éltek. Az ország jó sorát Jahve áldásaként értelmezték, s mivel a fényes kultusz keretében mindenütt Őt tisztelték, nem látták okát bármiféle ellenállásnak. A kánaánita vallásokat formálisan háttérbe szorította a Jahve-hit, de azok elemei megmérgezték a Jahvetiszteletet, sőt sok vidéki szentélyben leplezetlenül gyakorolták a termékenységi kultuszt. A veszély ha lehet még komolyabb volt, mint Ácháb idejében: most nem a valláscsere lehetősége kísértett, hanem a Jahve-hit elpogányosodása. Az Úrral kötött szövetséget rendszeresen megünnepelték, e szövetséget tekintették az ország léte alapjának, de tartalmát kicsavarták: Jahve a nemzet védelmezője, az ő kultusza biztosítja az ország erejét és jólétét, de megfeledkeztek a szövetségből eredő erkölcsi és társadalmi kötelezettségekről. Izrael immár nem Jahve akaratát teljesítő, neki engedelmeskedő, egymással szolidáris közösség, hanem nemzeti Istenének jóindulatát birtokló, s azt a kultusszal biztosító, osztályokra tagolt állam. Ez a szemlélet szinte semmiben sem különbözött a pogány vallásokétól. A vagyonosok ennek alapján úgy érezhették, hogy kiváltságos helyzetük az Úr adománya, s azt ők gazdagon meghálálják, sőt megszolgálják a kultusz támogatásával, a fényűző ünnepekkel, a bőséges áldozatokkal. A nemzeti büszkeség magasra hágott: nagy optimizmussal tekintettek a jövő elé. Ebben a korban alakulhatott ki Jahve napjának váradalma: abban reménykedtek, hogy amint a múltban Jahve győzelemre vezette népét, úgy hamarosan ismét síkra száll érte: megsemmisíti ellenségeit, felragyogtatja és megszilárdítja uralmát a népek fölött. Ebbe a vak és öntelt bizakodásba érthetetlen, idegen hangként tört be Ámosz próféciája. Vele fordulat kezdődött nemcsak Izrael hitének, de a prófétaságnak történetében is. Ennek jelentőségét a saját kora megbecsülni sem tudta, s majd kétszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a babiloni fogság idejében rövid küldetésének gyümölcsei beérjenek. ÁMOSZ Kora. Könyvének felirata szerint II. Jeroboám és Uzija uralkodása alatt működött, valószínűleg körül: a vagyonos izraeliek zavartalan jólétben élnek (3,12c.15; 6,1.4-6), a nemzetközi helyzetet és Izrael jövőjét kedvezőnek látják (5,18-20; 6,13; 9,10). Izrael erkölcsi ereje és összetartása azonban megrendült: Eladják az igazat ezüstért, a szegényt meg egy pár saruért; a szegényeknek a fejükön gázolnak, és a gyöngéket eltérítik útjukról. Apa és fia egyazon lányhoz jár, hogy szent nevemre szégyent hozzon. Minden oltár közelében zálogba vett ruhákra telepszenek, és Istenük házában az elítéltek borát isszák (2,6b-8) Prófétákat is támasztottam fiaitok között, nazirokat ifjaitok között. Vajon nem így 17

18 van, Izrael fiai? - mondja az Úr. De ti a nazirokat borral itattátok, a prófétáknak megparancsoltátok: Ne jövendöljetek! (2,11-12) A kor viszonyairól ld. még: 3,10.12c.15; 4,1.4; 5, ; 6,1.4-6; 8, A PRÓFÉTA SZEMÉLYE Származása. Ámosz a déli országból, a júdai puszta határvidékén fekvő Tekoából származott (1,1; 7,12) 1 ; a 7,14-ben olvasható önvallomása szerint pásztorkodásból (bôqēr = tenyésztő) és vadfüge (eperfüge, szikomor) gyűjtéséből (termesztéséből?, szurkálásából?) élt. Politikai tájékozottsága, Amacjának adott öntudatos válasza alapján (7,14-16) úgy tűnik, hogy inkább önálló nyájtulajdonos lehetett mint béres. Korábban gyakran úgy állították be Ámoszt, mint a városias élet iránt ellenséges, tanulatlan, nyers, szókimondó agrárproletárt. De az 1,1-ben a foglalkozására használt nôqed szó a Bibliában ezen kívül csak egy helyen fordul elő, ahol Moáb királyát említik így, akinek nagyon sok juha volt (2Kir 3,4). A próféta származási helye, Tekoa egyike volt Júda megerősített városainak (vö. 2Krón 11,5-6). Lakóinak eszességéről szól a 2Sám 14,1-24 története. Ámosz jól ismeri az északi ország viszonyait, a szomszédos népek körében történt eseményeket, és a 8,8; 9,5 alapján úgy tűnik, hogy a Nílus áradásának is szemlélője lehetett Egyiptomban. A Talmud is olyan hagyományt őriz róla, amely szerint gazdag ember volt (T. bab. Ned. 38a). Hivatása. Ámosz tehát nem saját sorsa keserűségét öntötte ki magából. Hivatását úgy mutatja be, mint Jahve ellenállhatatlan akaratát: Ki ne félne, ha ordít az oroszlán? Ki ne jövendölne, ha szól az Úr, az Isten? (3,8; ld. még 7,15) Nem tartozott a hivatásos próféták közé (7,14). Jövendölései között vizionárius és auditív eredetűeket egyaránt találunk. A könyv bevezetője (1,1) Ámosz látomásairól beszél, ezek elbeszéléseit a 7-9. fejezetekben találjuk (ld. 7,1: Isten láttatja a prófétával a következő dolgokat). Ugyanakkor a könyv más részeiben Ámosz Isten szavainak tolmácsa (ld. pld. 1, ; 2,1.6; 3, ; 4,1; 5,1). A próféta az Úr követe, aki Isten ítéletének hírét viszi el a népnek, és annak indoklását adja. Ennek a tudata ad neki bátorságot, határozottságot (ld. 7,16-17). Működése. Déli származása ellenére az északi országban, Izraelben töltötte be küldetését: a bételi szentélyben bizonyosan (ld. 7,10-17), de a könyvében levő utalások alapján valószínűleg a fővárosban, Szamariában és talán Gilgalban is. Igehirdetése mindössze néhány hónapig tarthatott, mert a bételi szentély főpapja, Amacja kiutasította a szentélyből és az országból. Nyelvezete élénk, kifejező, keresetlen. Igehirdetése hatását szónoki kérdések (pl. 2,11; 3,3-6) és felszólítások (pl. 3,1.9; 4,1.12; 5,4), gúnyos megfogalmazások (pl. 4,1.4-5; 5,26; 6,5) fokozzák. A próféta által használt képek, hasonlatok a pásztorélet élményeit, megfigyeléseit tükrözik: a sarjadó fű (7,1), a szárazság okozta pusztítás (4,9), a vadállatok veszélye (3,4.12; 5,19), a csapdába esett madár (3,5), az érett gyümölccsel teli kosár (8,1), a házban megbúvó kígyó (5,19). Tömören fogalmaz, a rövid kijelentések és képek gyorsan váltják egymást, ez stílusának sodró erőt ad. Gondolatvilága. Az idegen népek elleni ítéletek és az Izraelről szóló jövendölések oka egyaránt az isteni jogrend megsértése. A szomszédos népek háborús kegyetlenkedései (1,3.13), foglyokkal való üzérkedése (1,6.9), szövetségszegése (1,11), kegyelet elleni bűne (2,1) Isten ítéletét vonják maguk után csakúgy mint Júda (2,4-5), de főként Izrael égbekiáltó tettei. Ámosz gondolkodásának központjában tehát az Istentől rendelt jog és igazságosság áll. Izrael elvakult. Megfeledkezett arról, mit köszönhet Istennek (a kivonulás és a honfoglalás hagyománya jelenik meg a 2,9-10; 5,25; 9,7-ben), nem veszi komolyan a figyelmeztető jeleket, az 18

19 aszályt (4,6-9), a járványt és a háborús veszteségeket (4,10-11), illúziókba ringatja magát a saját erejét (6,13) és a jövőt illetően: a megdicsőülés napjaként várják az Úr napját (5,18-20), és azt mondják, a vész nem közeleg, nem érkezik el hozzánk (9,10). Hamis elképzeléseket táplálnak magukban Istenről. Azt gondolják, Isten kedvét leli az ünnepségekben és az áldozatokban és fogadalmi ajándékokban (4,4-5; 5,21-23), és elnézi bálványimádásukat (5,26; 8,14). Az elvakultság azonban a legszembetűnőbben a társadalmi igazságtalanságok terén mutatkozik meg. A gátlástalan haszonszerzés (2,6-8; 8,5-6), az erőszak (3,10), a szegények elnyomása (4,1; 5,11) a jog kicsavarása és a bírák megvesztegetése (5, ; 6,12) súlyát csak fokozza, hogy cinizmussal (8,5), perverzióval (2,7b), elbizakodottsággal (4,1; 6,3.13) és önfeledt dőzsöléssel (4,1; 6,4-6) párosul. Isten felmérte Izraelt (ld. a mérőón látomása 7,7-8), és úgy látta: megérett az ítéletre (a gyümölccsel teli kosár 8,2). A próféta határozottan állítja Isten rettenetes büntetését, amely senkit sem fog kímélni: az ország elbukik, lerombolják, sokan meghalnak, sokan száműzetésbe jutnak: Elbukott, többé nem kel föl Izrael szűz leánya. Elterült a földjén, nincs, aki fölemelje. (5,2) E szavaiból úgy tűnik, az ítélet elkerülhetetlen és végleges. Ugyanakkor könyvében több helyen is megjelenik a megtérésre való felszólítás (5, ), a könyv pedig a helyreállítás ígéreteivel fejeződik be (9,11-15). Ám ezek nagy valószínűséggel későbbi kiegészítések: annak alapján, amit Izraelben tapasztalt, maga a próféta nem látott lehetőséget a pusztulás elkerülésére. ÁMOSZ KÖNYVE A könyv kialakulása. A könyv jelenlegi formája többszöri szerkesztés és bővítés nyomán alakult ki. Az első írott anyag vagy magától a prófétától vagy az igehirdetését lejegyzőktől származik. Ezt a gyűjteményt a következő szakaszban valószínűleg a VII. században, de mindenképpen az északi ország bukása (721) után Júdában tematikusan rendezték: ezzel kialakult a könyv mai alapszerkezete (a témakörök: idegen népek elleni jövendölések, Izrael elleni próféciák, látomások). A befejező szakaszban (a VI. és a IV. század között) a deuteronomista iskola (vagy az iskola szellemében tevékenykedő redaktor) kiegészítette a megtérésre buzdító felszólításokkal és a helyreállítás ígéretével (9,11-15). Szerkezete FELIRAT ÉS BEVEZETÉS (1,1-2) FENYEGETŐ MONDÁSOK A SZOMSZÉDOS NÉPEK ÉS IZRAEL ELLEN (1,3-2,16) Azonos felépítésű ítéletmondások gyűjteménye. Valamennyi a három, sőt négy bűne miatt formulával kezdődik, amely a bűnök halmozódását fejezi ki (a bölcsességi irodalomban találkozunk hasonló sztereotípiával, ld. Péld 30, ; ld. még Iz 17,6), amit az ítélet meghirdetése, indokolása, majd kifejtése követ. Sorba veszi a környező népeket, és fokozatosan közelít Izrael felé: előbb tőle északra és nyugatra (arámok, filiszteusok, Fönícia), majd délre és keletre (Edom, Ammon, Moáb) halad, hetedikként pedig a szomszédos és rokon Júdára mondott rövid ítélettel vezeti be Izrael bűneinek és jövendő sorsának taglalását. Az idegen népek elleni vád minden esetben a nemzetközi jogrend súlyos megsértése. Júda pusztulását Izraeléhez hasonlóan Isten törvényeinek 1 A város bibliai említését ld. még: Józs 15,59; 2Sám 14,1-24; 23,26; 1Krón 11,28; 27,9; 2Krón 11,5-6; Neh 3,5.27; Jer 6,1; Tekoa pusztája: 2Krón 20,20; 1Mak 9,33 19

20 semmibevétele és a bálványimádás okozza. A vádak felsorolása és az ítélet kifejtése Izrael esetében a legrészletesebb (ld. fentebb) FENYEGETŐ MONDÁSOK IZRAEL ELLEN (3,1-6,14) Különböző témájú, rövid prófétai mondások gyűjteménye, amelyet nem témák szerint csoportosítottak, ezért vissza-visszatérnek egyes kérdések (ld. pld. a felelőtlen dőzsölés: 3,12; 4,1; 6,4-7). A rész a prófétai küldetéssel kapcsolatos hasonlatok sorával kezdődik (3,3-8), majd az Ámosz által mondott ítéletek témái következnek. Ezek közé megtérésre buzdító felszólításokat iktatott a későbbi deuteronomista redakció (5, ), illetve az északi szentélyek ellen mondott jövendöléseket aktualizálta a Jozija idejében történt bezárásukra, ill. lerombolásukra vonatkozó utalásokkal (3,14; 5,5). Ugyancsak későbbi betoldás a három himnikus participium (4,13; 5,8-9; 9,5-6), amelyek közül kettő e részben kapott helyet. Ezek az Ószövetségben egyedülálló participiumos formájú doxológiák a teremtő Isten nagyságát dicsérik. Az, hogy miért kaptak helyet a szövegben, vitatott kérdés: az ítélet erejével összefüggésben csodálják Isten nagyságát, vagy a jövendő, eszkatológikus üdvösség kifejezői? A könyv jelen formájában mindenesetre a kozmikus rendben megnyilvánuló örök és hatékony isteni akarat kifejezésével ellenpontozzák a prófétai vádakban megjelenő következetlen, kicsinyes és rövidlátó emberi magatartást. ÖT LÁTOMÁS ÉS ÉLETRAJZI BETÉT (7,1-9,7) A látomások egyre erőteljesebben fejezik ki a jövendő ítéletet. Az első két csapást (7,1-6: sáskák és tűzvész) egy-egy dialógus követi Isten és a próféta között, amelyekben a próféta könyörgésére Isten megkönyörül a népén; de a rögtön ezt követő harmadik (a mérőón, 7,7-9) látomásban az ítélet végérvényessé válik; tartalmát azonban csak röviden fejti ki (7,9). Ezt követően iktatták a szövegbe (7,10-17) Ámosz és Amacja párbeszédét, s a próféta kiutasítását a bételi szentélyből. A 8. fejezetben folytatódik a látomások sora: az érett gyümölccsel teli kosárhoz az elkerülhetetlen ítélet részletes kifejtése kapcsolódik. Végül a 9,1-7-ben az ötödik látomás a teljes pusztulásról szól: Isten lerombolja a szentélyt, s az ítélet elől senki nem menekülhet el. AZ ÜDVÖSSÉG ÍGÉRETE (9,8-15) A befejező részt a fogság utáni redakció illesztette a könyv végére: az ígéretek már nem is Izraelnek, hanem Dávid házának (9,11) és Júdának (9,12) szólnak. A 9,13-15 eszkatológikus üdvleírás, a boldog jövő képei a bőségről és a biztonságról. 7. A 8. SZÁZAD MÁSODIK FELE: ASSZÍRIA FELEMELKEDÉSE, SZAMARIA BUKÁSA Á t t e k i n t é s NEMZETKÖZI ESEMÉNYEK JÚDA IZRAEL A: III. Tiglat-pilezer ( ) Jótám ( ) Zakariás* (745) Sallum* (745) (Ózeás) Menahem ( ) Dam: Recin ( ) A: V. Szalmanasszár ( ) II. Szargon ( ) Szanherib ( ) Ácház ( ) Szír-efraimita háború ( ) Hiszkija ( ) Pekahja* ( ) Pekah* ( ) Hósea ( ) Szamaria eleste (722/721) 20