História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Kik voltak az árják? Képek Pánhellénizmus az ókorban? Képek Európa és az oszmán tüzérség, század Képek A föld és hozama Képek Wellmann Imre ( ) Kolerajárvány Magyarországon Képek GLATZ Ferenc Képek A román kiugrás mai szemmel Képek A fegyvertársak elválnak A Wehrmacht naplója Képek Felkelés a Tátra alján Képek Az Arad környéki harcok Képek Magyar látogatók Churchillnél 1939 nyarán Képek Agrárpolitika, Képek iii

4

5 1. Kik voltak az árják? AKTUÁLIS ÓKOR WOJTILLA Gyula Kik voltak az árják? Mítosz és valóság A legújabb kori fajelmélet, így a fasizmus fajelmélete az európai kultúrából az árja mítosz segítségével szerette volna kiszorítani a sémi, mindenekelőtt a zsidó népet. Az újabb divat, a fajelmélet egyik alapelemének, az árja-kérdésnek megvilágítására kérte fel szerkesztőségünk Wojtilla Gyulát, a kérdés ismert szakértőjét. (A szerk.) A modern nyelvtudomány és az őstörténet mint önálló tudományszak megszületésében döntő mozzanat volt a 18. század végén annak felismerése, hogy India ősi, szent nyelve, a szanszkrit rokonságban áll Irán ősi nyelveivel, azon túl pedig a göröggel, latinnal, a germán és a szláv nyelvekkel. Ezt a nyelvi rokonságot egy feltételezett alapnyelvből próbálták magyarázni, és azt is feltételezték, hogy ezt az alapnyelvet egy ősnép (Urvolk) egy őshazában (Urheimat) beszélte. A szanszkrit nyelvemlékek ismertté válásával került be először az árja fogalom a tudományos köztudatba és szóhasználatba, és a 19. század közepe táján nagyjából az indoeurópai (más néven: indogermán) nyelvi közösségbe tartozó népek gyűjtőneveként tartották számon. Ezt a csakhamar túlhaladottá vált nézetet a hitleri Németország propagandagépezete saját céljaira próbálta felhasználni, és kékszemű, szőke hajú, északi fajú népekről beszélt, pedig, mint az egykorú angol kritika már megjegyezte: Az az etnológus, aki árja fajról, árja vérről, árja szemről és hajról beszél, akkora hibát követ el, mint az a nyelvész, aki hosszúfejű szótárról és rövidfejű nyelvtanról szól. Vagyis nem lehet antropológiai, etnikai, nyelvi és szociológiai tényezőket összekeverni. Az árja fogalom megértéséhez a fenti szempontok világos megkülönböztetésével juthatunk el. Szabad előkelők Mit mondanak a történeti források? Kétségtelennek látszik, hogy Írország, Irán, egyes iráni népek, például az alánok neve valamiféle kapcsolatban áll az indiai árja szóhasználattal. Magában Indiában (Kr. e. II. évezred vége I. évezred eleje) a társadalmi elit neve volt az árja megjelölés. Mint nyelvi terminus pedig ma is az indoeurópai eredetű nyelvek gyűjtőneve (indoárja nyelvek), megkülönböztetésül India más (dravida, ausztroázsiai) nyelvcsaládjaitól. Beszélhetünk-e az árja fogalom Indián kívüli, eurázsiai kapcsolatairól, esetleg a szó valamiféle alapjelentéséről? Egyes tudósok egy ar igetőből, jelentése telket, tulajdont birtokolni, földtulajdonos értelmezést olvasnak ki. Ez azonban a korai történet azon szakaszaiban, amikor a földművelés csak részben terjedt el, nem állja meg a helyét. Mások a hettita ára ( szabad ), ír aire ( vezér többes számban airig szabadok, akik királyválasztó joggal rendelkeznek ), skandináv arjósztér ( nemesek, tekintélyesek ) kifejezéseket állítják egymás mellé. Ebben a magyarázatban vannak reális elemek, de az elmélet nem terjeszthető ki össz-indoeurópai szintre. Hérodotosz, a történetírás atyja, az összes médeket árjáknak nevezte. Xerxész, a nagy perzsa király, híres daivafeliratán magát perzsának, Akhaimenész (Kr. e. 700 k. perzsa uralkodó) leszármazottjának és árjának vallotta. A terminus sok helyen előfordul. Ma a kutatók úgy látják, hogy az óperzsa feliratok árja fogalma és az indiai árja elnevezés közös vonása, hogy a társadalmi elithez tartozásra vonatkozhat. Idegen jövevény Egy sor tekintélyes tudós úgy véli, hogy a fogalom Indián kívüli értelmezése nem lehetséges, és kétségbe vonja az ismertetett elképzeléseket, illetve teljesen elutasítja Paul Thieme mindmáig elevenen ható elméletét is. Thieme 1936-ban közzétett és manapság vallott felfogásának a lényege a következő. Az árja szó őszerinte az ari ( idegen ) kifejezésből magyarázható. Az ari hagyományosan ellenséget jelent, de elsődleges jelentése idegen jövevény volt. Az idegen, a jövevény lehet ellenség, de barát is. 1

6 Így az árja fogalom a vendégbarátsággal függhet össze, és így olyan valakikre vonatkozhat, akik vendégbarátok. Ha ezt a felfogást tovább gondoljuk, akkor arra is gondolni lehet, hogy az árja olyan valaki, aki az ellenségeket vendéggé, vazallussá, csatlóssá tette. Ez a szerep jól illik az Indiában hódítóként megjelenő indoeurópai nyelveket beszélőkre, így a Kr. e században Mitanniban a hurrita népességen belül megfigyelhető idegen eredetű uralkodórétegre, esetleg a szintén korábbi népességre rátelepülő hettitákra. Ebben az értelmezésben tehát az árja társadalmi fogalom. De mit mondanak az indiai tudósok? L. Basham professzor azt vallja, hogy az árja fogalom a Kr. e. II. évezred közepe táján nagyobb számban megjelenő hódítók neve volt. Az árjákat jellemzi: az apajogú társadalmi rendszer, az égi istenek tisztelete, a lovak és kocsik használata. Mint hódítók, legyőzték a helyi népességet, majd azokkal összeolvadva egy új uralkodó osztályt alakítottak ki. Társadalmi elit? Vannak olyan tudósok, akik szerint az árják az indus-völgyi civilizáció (Kr. e. IV. évezred II. évezred eleje) társadalmán belül kiemelkedő elitet képviselték, és nem tekintették magukat idegennek a szó etnikai értelmében. Megint mások még tovább mennek, és azt hangoztatják, hogy a Rigvédából, azaz a legfontosabb számba jövő forrásból nehéz bármiféle társadalmi, vallási vagy rasszbeli különbséget megállapítani a feltételezett hódító árják és a meghódítottak, a daszjuk között. És az is bizonytalan, hogy az indiai árják tudatában lettek volna annak, hogy valamiféle rokonságban állnának például a fentebb említett iráni lakosság egy részével. Daszjuk és árják Az az állítás, hogy a Rigvéda nem teszi lehetővé markáns különbségek megvonását az árják és daszjuk között, szerintünk korrekcióra szorul. A daszjukról vagy dászákról forrásunk ugyanis megállapítja, hogy Phalloszimádók (sisnavéda). Beszédük ellenséges (mridhra-vács) emberi népeket és fekete népeket különböztet meg. Az utóbbiak elleni harcról szól az Agni istenhez intézett egyik himnusz következő sora: A tőled (azaz Agnitól) való félelemtől menekülnek a fekete népek, harc nélkül hátrahagyva tulajdonaikat. Vagy: Te, ó Agni, elűzöd a daszjukat hazájukból, az árja számára tágas fényt teremtve. A daszjuk egyik jelzője anásza, amit sokan orrnélküli -nek fordítanak, egy mongoloid típusra utal. A szó másik értelmezési lehetősége szájtalan, beszédtelen, aki képtelen az árják nyelvét beszélni. Maga a Rigvéda szókincse világosan bizonyítja az indoeurópai, dravida és ausztro-ázsiai elemek egymásmellettiségét, ami utalás a beszélők különböző eredetére. Az indoeurópai szókincs és főleg nyelvszerkezeti sajátosságok közeli rokonsága az iráni nyelvekkel és számos rokon vonása a távoli indoeurópai nyelvekkel semmiképpen nem magyarázható egy tisztán Indiában lejátszódott folyamattal. A Rigvéda nyelvének meghatározó hányada Indián kívülről származik. Szerintünk a Rigvéda már az indoeurópai nyelveket beszélők és az általuk Indiában talált és legyőzött más nyelveket beszélők szimbiózisát tükrözi. A kialakult új elit azonban elsősorban az erősebb fél, a hódítók társadalmi elvárásait kellett, hogy utánozza. Lehet, hogy egy eredetileg más nyelvcsoporthoz vagy etnikai közösséghez tartozó egyén a Rigvéda korában árjának számított, de ez tőle egy örökölt korábbi viselkedési módot követelt. * Áttekintve a szakirodalomban található véleményeket és fordításokat, azt mondhatjuk, hogy az árja fogalom az indoeurópai nyelveket beszélő népek körében igen elterjedt volt. Az egyes népeknél (írek ősei, hettiták, irániak, indek) egy társadalmi csoport megjelölésére szolgált. Ez a társadalmi csoport a Rigvéda által megelevenített Indiában vezető szerepet játszott. A fogalom nem kötődik feltétlenül egy etnikumhoz, legfeljebb egy rövid ideig, mint például az Indiába érkező indoeurópai nyelvet beszélő hódítók esetében. A fogalom semmiképpen nem jelenthet fajt vagy rasszt. Ugyanakkor azoknak sincs igazuk, akik azt állítják, hogy az egész árja-probléma mesterkélt, a 18. századi filozófusok egy csoportjának a találmánya abból a célból, hogy az európai kultúra genezisében olyan fontos biblikus hagyományból a sémi elemeket kiszorítsák. 2. Képek 2

7 3

8 4

9 5

10 1. Pánhellénizmus az ókorban? HEGYI Dolores Pánhellénizmus az ókorban? Ethnosz-tudat, polisz-patriotizmus Igaz, hogy a pánhellénizmus modern fogalom, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ókori görögség körében ne fogalmazódott volna meg valamiféle összetartozástudat a széthúzó erők ellenére. Ez először egy közös népnév elfogadásában jutott kifejezésre, mely a különböző nyelvjárásokat beszélő, sajátos társadalmi-politikai intézményekkel és kultúrával bíró görög ethnoszokat egy egységbe foglalta. A közös népnév A homéroszi eposzokban az egész görögséget magába foglaló népnevek mellett, mint Danaosz, Argeiosz, Akhaiosz, feltűnik a hellén, sőt a pánhellén elnevezés is. Ez ekkor még csak egy thesszáliai város, Hellasz lakóit, illetve a környéken élőket jelöli. A görögség választása végül is legkésőbb a Kr. e. 7. század folyamán a hellén népnévre esik. Az összetartozás tudatosodása és a közös népnév elfogadása idején fedezik fel az idegent, a nem görögöt, a barbarosz -t. A helléneket összekötő szálakról így nyilatkoznak az athéniak a perzsa háborúk idején: a hellénség (ti. hellénikon) egynyelvű és azonos vérségű, közösek az istenek szentélyei és a nekik bemutatott áldozatok, szokásaik is hasonlóak (Hérodotosz VIII. 144.) A fent idézett felismerés ellenére az ókori görögség története során egyetlen olyan intézmény létezett, mely századokon keresztül valamelyest összefogta az egész görögséget, a delphoi Apollón szentély körül létrejött vallási szövetség. A szövetség ülésein minden görög ethnosz képviselői helyet foglaltak, azoké is, amelyek a történelem perifériáira szorultak, s ebből kifolyólag ritkán jelennek meg az ókori forrásokban, mint pl. a középgörögországi ethnoszok vagy a kis-ázsiai aiolok. A többi, kisebb vallási, illetve katonai szövetség inkább megosztotta, vagy éppen egymással szembeállította a különböző görög közösségeket. Iónok és dórok A számos görög ethnosz (néptörzs) közül a Kr. e. 6. századra kettő tesz szert jelentőségre. Ezt tanúsítja a lüd király, Kroiszosz (Kr. e ) döntése is. Hérodotosz írja, hogy Kroiszosz, aki azzal foglalkozott, hogy kikutassa, kik a legerősebbek a görögök közül, hogy azokat barátaivá tegye, úgy találta, hogy a lakedaimóniak és az athéniak, az egyik a dór fajból, a másik az iónból. A dór név használata mindig egyértelmű volt, jelölte a dór nyelvjárást beszélő peloponnészosziakat, az azok gyarmatain élőket, az égei szigetvilág és Kis-Ázsia dór lakosságát, valamint a közép-görögországi Dórisz lakóit. Nem így az ión. A Kr. e. 6. század elején még állt Attika és Megarisz határán egy határkő, melyen Attika Iaónia (= Iónia) néven szerepelt, tehát ekkor még valamennyi ión attikai dialektust beszélő görög használta az ión nevet. Néhány évtized múltán, midőn a kis-ázsiai görögséget a perzsa uralom veszélye fenyegette, és az ión Milétosz az ellenállás helyett a kiegyezés útját választotta, megváltozott a helyzet. A milétosziak azért szakadtak el a többiektől, mert ebben az időben az egész hellén faj gyenge volt, a leggyengébb pedig az ión ethnosz. Athén kivételével nem volt más számba vehető városuk; ezért a többi iónok és az athéniak kerülték e nevet: nem akarták, hogy iónoknak hívják, s szemlátomást ma is sokan restellik közülük, hogy így hívják. De maga a tizenkét város büszke volt e névre. Amikor Hérodotosz e sorokat írja valamikor a Kr. e. 5. század közepén, csak a kis-ázsiai ión városok lakóinak van ión-öntudatuk, az athéniak, mint látni fogjuk, átmenetileg, nem szívesen használják az ión nevet. Felmerül a kérdés, vajon miért? Az egyik ok a nem éppen hízelgő kép, ami a kis-ázsiai iónokról az archaikus kor folyamán kialakult. Ellentétben Hérodotosz fent idézett állításával, a kisázsiai ión városok ekkor élik fénykorukat, s a roppant gazdagság és pompa szemet szúr a szerényebb körülmények között élő görögöknek. Ennek számos megnyilatkozását olvashatjuk a görög irodalomban, itt csak egy példát idézünk ezekből, ahol az archaikus kori ión Kolophón lakóiról van szó: Lydia szomszéd-népeitől lesték el a pompát, még mielőtt a nyakuk zsarnok igájába hajolt, 6

11 bíborszínű köpennyel pöffeszkedtek a téren, együtt nem kevesebb, mint legalábbis ezer nyegle divat-ficsúrok lám, még a hajukban is ékszer, s árad a drága kenőcs illata ingük alól. Xenophanész: A fényűző Kolophón (Franyó Zoltán fordítása) A másik ok: a kisázsiai iónoknak a perzsa háborúk idején tanúsított magatartása, melyről így beszél egy athéni követ a peloponnészoszi háború (Kr. e ) időszakában: Ezek a méddel szövetkezve ellenünk, anyavárosuk ellen támadtak, s nem volt elég bátorságuk hozzá, hogy elszakadjanak tőle és feláldozzák saját javaikat, ahogy városunkat odahagyva ezt mi is megtettük, nem, ők inkább a szolgaságot választották, és bennünket is arra akartak kényszeríteni. (Thuküdidész VI. 82.) A kis-ázsiai iónok bűne tehát az athéniak szemében az anyagi javakhoz való túlzott ragaszkodás és az anyagi javaknak a politikai függetlenség elé való helyezése. A szóhasználat természetesen a politikai fordulatoknak megfelelően gyorsan változik. A peloponnészoszi háború éveiben a Spárta és Athén között dúló harcról a korabeli szerzők mint ión dór ellentétről beszélnek. A dór öntudat világos megfogalmazása árad a szürakuszai Hermokratész szavaiból: itt nem iónok, nem hellészpontosziak és nem szigetlakók laknak, akik felváltva hol a médnek, hol egyik vagy másik úrnak a szolgái, hanem dórok, a maguk urai, akik a független Peloponnészoszról érkezve telepedtek le Szicíliában (Thuküdidész VI. 77.). Az athéniak önigazolása ezzel szemben Euphémosz, athéni küldött beszéde a szicíliai Kamarinában: az iónok a dóroknak ősi ellenségei Nekünk iónoknak, arra kell ügyelnünk, hogyan tudnánk a legbiztosabban elkerülni, hogy a számbeli fölényben lévő, velünk szomszédos dór peloponnészosziak ne tegyenek alattvalóikká. Így, mikor a méd háborúk után hajóhadra tettünk szert, függetlenítettük magunkat a lakedaimóni uralomtól és vezetéstől S ekkortól fogva mi szereztük meg, s töltjük be most is a méd király hajdani alattvalói közül a vezető szerepet (Thuküdidész VI. 82.). Az athéniak Kr. e. 404-ben kudarcot vallanak a peloponnészoszi háborúban. Ez véget vet az athéni nagyhatalomnak, és az összión ideológia talaját veszti. Az ión név a továbbiakban a szigetek és Kis-Ázsia ión lakosságának megnevezésére szolgál. Ugyanakkor, midőn az athéni politika dórellenessége már-már sovinizmussá fajul, az athéni írók felfedezik a szigorú dór életmód és a spártai kultúra pozitívumait. Gondoljunk csak például Xenophón Spártai állam című művére. Pánhellén ideológia A perzsa háborúk idején először megfogalmazódó pánhellén ideológia most újjáéled, legismertebb propagálói az athéni szónoklattanár, Iszokratész (Kr. e ) és a filozófus Platón (Kr. e ) lesznek. Minthogy eszméiket mindketten írott formában terjesztik, igen kérdéses, hogy ezek mennyire jutnak el a kevéssé művelt kortársakhoz. Tény az, hogy a pánhellénizmus eszméi nem mozgatnak meg tömegeket, sőt a felső rétegeket se hatják át igazán. Miközben az írók a pánhellénizmus eszméiről értekeznek, az athéni népgyűlésen azon folyik a vita, hogy Athén pillanatnyi szövetségesei közül melyiket támogassa, ha azok történetesen egymással keverednek konfliktusba. Az athéni polgár ekkor már saját városállamáért sem hajlandó harcolni, nemhogy valamely pánhellén ügyért. Katonai kötelezettségeit igyekszik áthárítani a fizetett zsoldosokra, akik annak a szolgálatába szegődnek, aki a legtöbbet fizeti. A pánhellén gondolatot a továbbiakban a makedón Nagy Sándor fogja képviselni, azonban ő sem lesz képes egy tartós politikai egység megteremtésére. Különös módon egy görögbarát római császár, Hadrianus (Kr. u ) lesz az, aki az ókorban utoljára szorgalmazza egy pánhellén szövetség létrehozását, természetesen római fennhatóság alatt. A politikai egység gátjai 7

12 A pánhellén eszmék időről időre való felbukkanása ellenére az ókorban nem jött létre egységes görög állam. A politikai egység hiánya alapvetően két tényezővel magyarázható: a görög mentalitással és a földrajzi adottságokkal. A görög polgár egy városállam, egy polisz szülötte, s ha elérte nagykorúságát, elnyeri a minden polgárt megillető jogokat, politész lesz. Igen ám, csakhogy ezek a jogok kizárólag szülővárosában illetik meg, egy másik városban már jogtalan idegen. Érthető tehát, hogy a görög polgár számára a haza mindig azonos saját szülővárosával. Így értelmezendő a közismert thermopülai felirat is: Itt fekszünk Vándor, vidd hírül a spártaiaknak. Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza Az a haza, ahol szabad az ember, azaz aktívan részt vehet a politikai életben, és adómentességet élvez. (Az ókori görög felfogás szerint szabad ember nem fizet adót, csupán a leggazdagabbaknak vannak bizonyos anyagi kötelezettségei a köz érdekében.) Mint az egyén, úgy a polisz is szabadság -ra törekszik. Ezért mindenfajta függőség, amely a közösség szokásainak avagy törvényeinek feladásával vagy rendszeres anyagi kötelezettségekkel jár, egyértelmű az eleutheria a szabadság elvesztésével. Az autonómia, az önrendelkezés joga és az ateleia, az adómentesség tehát elengedhetetlen feltételei a szabadságnak. Tartós katonai vagy politikai szövetségek előbb-utóbb egy hegemón városállam kiemelkedéséhez vezettek, ezt a szabadságukra és önállóságukra féltékenyen vigyázó görög városi közösségek nehezen tűrték el. Igaz, volt több ilyen kísérlet a görög történelemben, de ezek előbb-utóbb kudarcba fulladtak. A peloponnészoszi szövetség volt az egyetlen kivétel. Spárta nagyfokú veszélyeztetettsége arra kényszerítette a spártai polgárokat, hogy tiszteletben tartsák szövetségeseik jogait. Spárta vezető szerepe csak akkor jutott kifejezésre, amikor ténylegesen háború tört ki. Ilyenkor a fővezérlet joga a szövetségi szerződés értelmében Spártát illette. Egyébként Spárta nem szólt bele a szövetséges városok belügyeibe és nem fizettetett rendszeresen adót, csupán háború esetén kellett a szövetségeseknek csapatokat kiállítaniuk. A politikai egység létrejöttét a sajátos görög gondolkodásmód mellett akadályozták a földrajzi adottságok is. A magas hegyek által elválasztott síkságokon és a folyóvölgyekben önálló, a helyi természeti adottságoknak megfelelő kultúrák alakultak ki, speciális társadalmi struktúrával, politikai intézményrendszerrel és vallási szokásokkal. Az egy területen élő nyelvjárási egységeket egyfajta ethnosz-tudat fűzte össze, persze ez sem tudta elejét venni az ott létesült poliszok egymás közti konfliktusainak. Ezek után érthető, hogy a görögök külpolitikai döntéseiben mindig a poliszérdek állt az első helyen, a poliszpatriotizmusé volt a döntő szó. Csak második helyen jöhetett szóba az ethnosz érdeke, s esetleg harmadik helyen valamiféle közös hellén ügy szolgálata. Mivel a perzsa háborúk után kialakult viszonyok megmutatták a kisebb görög közösségeknek, hogy azok a gyakorlatban egy vezető polisz hatalmi ambícióinak beteljesüléséhez vezetnek, a pánhellén törekvések a későbbi idők során nem találtak túl nagy visszhangra a görögség körében. LEXIKON Aiolok ókori görög néptörzs. A Kr. e. 2. évezredben vonultak északról Közép-Görögország területére. Egy részük Boiótiában és Thesszáliában, másik részük Kisázsia északnyugati partvidékein telepedett le. Később városaik gyarmatokat is alapítottak Nyugat-Kisázsia partvidékén. Dórok ókori görög néptörzs. Az ún. dór vándorlás idején (Kr. e ) az illírek szorították ki a dórokat az Észak- Balkán területeiről. Dél felé vonulva az aiolok és a iónok után ők is Görögországban telepedtek meg, Nyugat- Görögországban, ill. a Peloponnészosz nagy részén. Városállamaik Szicíliától Kisázsiáig alapítanak gyarmatokat. Iónok 8

13 ókori görög néptörzs. Eredetileg a Peloponnészosz északi részén telepedtek meg, majd innen délre, Attikába vándoroltak. Nagy szerepet töltenek be a kelet-nyugati kereskedelemben. Városállamaikat megtaláljuk az Égeitenger szigetein, valamint Kisázsia partvidékein is. A thesszáliai nép sikervágyát megtestesítő atléta, Hagiasz szobra Kr. e. 5. század 2. Képek 9

14 10

15 11

16 12

17 13

18 1. Európa és az oszmán tüzérség, század FIGYELŐ ÁGOSTON Gábor Európa és az oszmán tüzérség* század Gyakorta olvasható, hogy az oszmánok, csakúgy, mint az őket megelőző iszlám birodalmak, vallásuk parancsainak engedelmeskedve elzárkóztak és idegenkedtek a más civilizációkból származó kultúrjavaktól, illetve ezeket csak késve s tökéletlenül vették át és alkalmazták. A nyugati keresztény civilizáció vívmányaival szembeni ellenérzés kétségkívül időről időre megfigyelhető a vezető oszmán elit, kivált az ortodox vallástudósok köreiben, akik arra hivatkozva, hogy az európai kultúra olyan vívmányai, mint a nyomda, a csillagvizsgáló vagy a mechanikus óraszerkezetek, Mohamed próféta idejében ismeretlenek voltak, ezért azok az iszlámmal összeegyeztethetetlen újítások gyakorta akadályozták, vagy hátráltatták e vívmányok elterjedését a birodalomban. Az Oszmán Birodalom azonban nem volt az a zárt világ, amilyennek sokan hiszik. Ezt részint földrajzi helyzetének, részint sajátos államberendezkedésének köszönhette. Hódításai során akarva-akaratlan belebonyolódott a nemzetközi politikába, és az európai gazdaságba is szervesen bekapcsolódott. Mind politikai, mind gazdasági érdekei arra kényszerítették őt, hogy lépést tartson a Nyugattal. Az állandó háborúk miatt különösen áll ez a haditechnikára. Ágyúk Az oszmánok balkáni hódításaik révén még a 14. század második felében megismerkedtek a tűzfegyverekkel, a raguzaiak, velenceiek és genovaiak pedig az ismételt pápai tiltások ellenére már a 14. században szállítottak nekik fegyvereket. Arra is vannak adatok, hogy Magyarországról is kerültek hozzájuk tűzfegyverek. Az ágyú néhány évtizeddel nyugat-európai megjelenése után, alig elmaradva Kelet-Európa és a Balkán államai mögött, az Oszmán Birodalomban is megjelent. Az európaiakhoz hasonlóan kezdetben a törökök is óriás ágyúkat gyártottak, amikor pedig ennek divatja elmúlt, kaliber tekintetében az ő ágyúparkjuk is igen változatossá vált. Lövegeik többségének éppenséggel a kis és közepes európai ágyúk szolgáltak mintául. Az oszmán ágyúk minőségéről a kortársak igen ellentmondásosan nyilatkoztak. A 16. század neves spanyol ágyúszakértője, Collado szerint a török ágyúk jó minőségű fémből készültek, csak arányaik voltak rosszak. Egy 1464-ben készült oszmán löveg kémiai vizsgálata szintén azt mutatta, hogy a löveget kitűnő minőségű bronzból készítették. Nem voltak ilyen jó véleménnyel a török ágyúk fémminőségéről a velenceiek. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a Lepantóná ben zsákmányolt török lövegek zömét a velencei arzenálban nemcsak újraolvasztották, de új ércet is adtak hozzá, mivel az anyagot gyengének találták. Hasonlóan jártak el az osztrák Habsburgok is. A 17. század végének neves olasz hadmérnöke, Marsigli úgy nyilatkozott, hogy a Konstantinápolyban öntött lövegek gyatra fémekből készültek. Az ok szerinte a felhasznált réz természetében rejlik ez nem olyan lágy, mint a főként Magyarországon föllelhető anyag. Puskák A puskákat az oszmánok az években Hunyadi Jánossal vívott háborúikban kezdték használni, de csak II. Mehmed ( ) alatt terjedtek el táján a janicsárok már mesterien bántak a puskákkal. A tűzfegyverek elterjedésében bizonyára szerepe lehetett mindazon kudarcoknak, amelyeket az oszmánok között az egyiptomi mamelukokkal folytatott harcokban voltak kénytelenek elviselni. Ezt követően II. Bajezid ( ) jelentősen emelte a janicsárok létszámát, és ellátta őket a korábbinál jóval hatásosabb fegyverekkel. Tűzerő tekintetében a keresztény seregek azonban már a 16. század első felében is felülmúlták a törököket. Az évi bécsi hadjáratban a német gyalogos puskások és tüzérek súlyos veszteséget okoztak az oszmán katonáknak. Vélhetőleg a magyarországi tapasztalatok győzték meg Szulejmán szultánt arról, hogy növelnie kell a puskákkal felszerelt janicsárok számát. 14

19 Az oszmán kormányzat arra is kísérletet tett, hogy a janicsárokon kívül egyéb egységeit is ellássa lőfegyverekkel. Rusztem pasa nagyvezír az évi Perzsia elleni hadjárat idején európai mintára megpróbálkozott azzal is, hogy 200 udvari lovas szpáhit pisztollyal szereljen fel, de kudarcot vallott, mivel terve megbukott a hagyományokhoz ragaszkodó szpáhik ellenállásán. Hasonlóképpen elutasították a tűzfegyverek használatát az oszmán sereg derékhadát képező tímáros szpáhik is. Felfogásuk szerint az igazi harcosok nem folyamodnak tűzfegyverhez, hisz az igazi vitézség csak akkor mutatkozik meg, ha a harcos hagyományos fegyverekkel küzd. Következésképpen nem is tartották szégyennek azt, amikor 2500 szpáhit 500 keresztény puskás lovas megfutamított. Amikor Rusztem pasa az eset hallatán füstölgött, a hírt hozó katona visszautasította a nagyvezír haragját. Azzal érvelt, hogy a keresztények csak oly módon győzedelmeskedtek a török lovasok fölött, hogy a puskák erejéhez folyamodtak. Az informátor nem kevés büszkeséggel tette hozzá, hogy a puskák tüze volt az, ami megfutamított bennünket, s nem az ellenség vitézsége. A kormányzatnak a reguláris tartományi csapatok közül csupán a végeken szolgáló, s eredetileg rája származású lovas tüfenkcsiket, valamint a gyalogos müsztahfizokat és azabokat sikerült lőfegyverrel felszerelnie. Történt mindez akkor, amikor az európai hadügy forradalmi változásokon ment keresztül, s amikor a kézi lőfegyverekkel felszerelt gyalogosok egyre meghatározóbb tényezőivé váltak az európai hadseregeknek, és bizton számíthattak a lőfegyverekkel is rendelkező lovasok támogatására. Keresztény fölény így a század második felében a magyarországi fronton a keresztények már érezhető erőfölénybe kerültek a törökökkel szemben, s ezt a kortársak is észlelték. Az évi bécsi hadi tanácskozáson is megfogalmazódott e felismerés: ez idő szerint a kézi lőfegyver a legfőbb előnye Felséged hadi népének ezen ellenséggel (azaz a törökökkel) szemben. Giorgio Basta 1606-ban Velencében kiadott, s nagyrészt magyarországi tapasztalatait tükröző munkájában pedig már azt is megállapíthatta, hogy az európai seregek muskétáinak lőtávolsága jobb, mint a janicsárpuskáké. Az oszmán sereget az első keserű tapasztalatok a tizenöt éves háborúban épp Magyarországon érték. Az itt harcoló magyar és német puskások tűzereje felülmúlta az oszmánokét. A mezőkeresztesi csata egy török résztvevője így panaszkodott erről emlékiratában: Mostanában az ellenség felülkerekedett némely (újonnan) feltalált harci eszköz használatával, puskákat és ágyúkat, azaz számtalan fajta puskát és ágyút találtak fel, amelyeket fölös számban használnak A mi katonáink azonban az efféle fegyvereket elmulasztják használni, és még a régen használt fegyverek használatát is elhanyagolják 1603 májusában a nagyvezír aggodalommal írt a szultánnak a keresztények nyomasztó fölényéről: Mivel az átkozottak katonáinak java gyalogos és puskás, az iszlám katonáinak zöme viszont lovas, kevés közte a gyalogos, s más, puskához szokott mester pedig alig van, ezért az összecsapások idején és várostromnál komoly nehézségeket kell elviselni. Az oszmánok között oly nagy volt a hiány gyalogos puskásokban, hogy még Raguzától is kértek. A nagy ínségben kapóra jött, hogy a zsoldfizetés elmaradása miatt a Pápa várát őrző vallon zsoldosok 1600 májusában fellázadtak, és felajánlották szolgálataikat a szultánnak. Mivel a császáriak időközben ostromgyűrűt vontak a vár köré, a lázadóknak végül csak kisebb része jutott át a törökök kezén lévő Székesfehérvárra. Az oszmán zsoldba állott vallonok első jelentősebb feladatukat Kanizsa ostrománál kapták. A törökök négyszer annyi zsoldot adtak nekik, mint amennyit korábban a császártól kaptak. Bármennyire nagy szükség volt is az oszmán seregben a puskás gyalogosokra, nem tudunk arról, hogy a háború ideje alatt az önként átállt vallon puskásokon kívül a Porta más európai katonákat is zsoldjába fogadott, vagy erre kifejezetten törekedett volna. Ez alighanem túlságosan is radikális eltérés lett volna a korábbi gyakorlattól. A janicsárok hanyatlása A szultáni kormányzat más megoldást választott a bajok orvoslására. Egyrészt a puskákkal felszerelt janicsárok számának növelésével, másrészt újabb puskás zsoldos egységek felállításával kívánta ellensúlyozni a keresztény seregek tűzerőben mutatkozó fölényét. Amíg 1568-ban még csak janicsár kapott zsoldot, addig 1609-ben már fő, az es években pedig 50 ezer körül járt a janicsárok száma. Ez az intézkedés azonban nem bizonyult jó megoldásnak, mert a mennyiségi növekedést erős minőségi romlás kísérte. A janicsárok törvényei című munka ismeretlen szerzője 1606-ban már arról panaszkodott, hogy a megvesztegetett toborzótisztek alkalmatlanok ezreivel töltötték fel a testületet. Ezek az újsütetű janicsárok már csak árnyékai voltak a hajdani elitalakulatnak. Ebben bizonyára szerepe lehetett annak is, hogy a lőgyakorlatokat egyre inkább elhanyagolták. A janicsár törvénykönyv szerzője így számol be erről: A gyakorlóházak közelében van egy puskalövésre kijelölt hely; szerda és csütörtöki napon (ott) tanítják lőni a janicsárokat Akik a célt eltalálják, egy-egy ezüstserleget, vagy egy-egy aranyat kapnak Azoknak, akik nem tudnak (lőni), az avdzsi basi helyben megmutatja, hogyan kell. A janicsároknak puskaport és kanócot is szoktak 15

20 adni, hogy gyakoroljanak és tanuljanak egymástól. Jó ideje már mindez feledésbe merült: se puskaport, se kanócot nem adnak. Ha adnak is, a tisztjeink a kanócot gyertyabéllé alakítják át, és a házaikban elégetik. További problémát jelentett, hogy a janicsárok nem jutottak kellő számban puskához, mivel a kincstári puskák egy részét nem katonák hordták szét. De abban sem volt sok köszönet, ha megkapták a kincstári puskákat, mivel ezek minősége messze elmaradt a tiltások ellenére egyre nagyobb számban készített magánpuskákétól. A janicsár törvénykönyv szerzője egyenesen így fogalmazott: a kincstári puskától férfiasság nem várható. A szultáni kormányzat hamar felismerte a tűzfegyverek fölényét a hagyományos fegyverekkel szemben. Ezért szigorú állami monopóliumot rendelt el ezek gyártására, halálbüntetésre, gályarabságra ítélve mindazokat, akik puskákat készítenek vagy tartanak maguknál. Intézkedései egyre hatástalanabbak maradtak körülre a puskák piaci ára az 1580-as évek árainak harmadára esett, ami csak a kínálat bővülésével magyarázható. A jó fegyver tehát terjedt, csak nem elsősorban a katonák körében. Zsoldos csapatok Nem bizonyult hosszú távon szerencsés megoldásnak a magyarországi kihívásra adott másik válasz, azaz a puskákkal felszerelt zsoldos csapatok felállítása sem. A birodalomban végbement gazdasági-társadalmi változások következtében a 16. század végére parasztok ezrei váltak földönfutóvá, bőséges társadalmi bázist teremtve új csapatok toborzásához. Közülük igen sokan rendelkeztek puskákkal is. A kormányzatnak kapóra jöttek a tűzfegyverek használatához értő, egy-egy hadjáratra felfogadható, majd a hadjárati idő elmúltával ismét szélnek ereszthető, kóbor elemek. Felfogadásukkal ugyanis viszonylag gyorsan sikerült enyhíteni a keresztények e területen mutatkozó erőfölényét. Ráadásul a kormányzat pénzt is takarított meg, hisz ezeket a katonákat csak a hadjárati idő alatt kellett fizetni, s így a téli zsold, valamint az ellátás költségei a kincstárban maradtak. A kormányzat azonban nem számolt azzal, hogy a hadjárati idő után szélnek eresztett katonák milyen társadalmi problémák forrásaivá válhatnak. A hadakozásba beletanult, a termelőmunkából kiszakadt katonák a hadjáratok befejeztével ugyanis nem széledtek szét, hanem bandákba verődve fosztogatták a vidéket. A központi kormányzat ellen fellázadt tartományi kormányzók is nagy számban fogadták fel őket. Anatólia 1596 óta valóságos tűzfészekké vált. Látható tehát, hogy az európai hadügy kihívására adott válaszok ugyan időlegesen hoztak részsikereket a magyarországi fronton, de a bevezetett újítások hosszabb távon nagyban hozzájárultak a birodalomban a központ hatalmának gyengüléséhez és a decentralizáció megerősödéséhez, s ezzel nemcsak a birodalom gazdasági-társadalmi válságát mélyítették, hanem magát a hadsereget is nagyban gyöngítették. * Részlet Ágoston Gábor nem rég elfogadott kandidátusi disszertációjából. (A szerk.) 2. Képek 16

21 17

22 18

23 19

24 1. A föld és hozama WELLMANN Imre A föld és hozama A jövő évi könyvhéten jelenik meg az MTA Történettudományi Intézet kiadásában Wellmann Imre: Mezőgazdaság és parasztság Magyarországon a kora újkorban c. kötete, amely a most elhunyt neves történészakadémikus tanulmányait fogja tartalmazni. Az alábbiakban Wellmann Imre fiatalkori, 1933-ban megjelent, a Grassalkovich-uradalom történetét tárgyaló könyvéből közlünk egy rövid részletet. (A szerk.) A gödöllői Grassalkovich-uradalom az 1770-es években tért át a háromnyomású gazdálkodásra. Ilyenformán az ugar megszüntetésére még az 1800-as években sem került sor; csak lassankint kezdték belátni az emberek, hogy terram non cessatione, sed cultura opus habere, hogy minime agris quietem indulgendam esse, verum fruges variari oportere, a termés nem a pihentetésből, hanem a szorgalmatosságból származik és ugar helyett inkább ganajozni kell : mivelhogy a föld-művelésnek lelke a barom, és ennek trágyája. Éppen ezért több rét kell, mint szántóföld. [ ] A trágyázás elhanyagolása A hagyományos földművelés mellett az állatállomány nagysága teljesen független volt a megművelt föld kiterjedésétől. A háromnyomású gazdálkodás elhanyagolta a trágyázást, aminek bizonyára oka volt az is, hogy a gabona nem termett jól a frissen trágyázott földben, egyébként azért tartotta az ugart, hogy pihenhessen a föld, és részben azért hajtotta rá (meg a rétre is) legelni az állatokat, hogy az elhullajtott trágyával gazdagodjék; a szőlő csak azért kapott külön trágyát, mert oda a legelő jószág nem jutott be. Persze mai szemmel nézve a szántóföld ilyen trágyázása használt is, meg nem is: a hónapokig egy csomóban, alászántatlanul heverő trágya inkább csak foltossá tette a mezőt, de táplálóértékét elvesztette, mire a földbe került. Az ország fejlettebb, nyugati és északi részein másképp bántak a trágyával: Pozsony megye 1773-ban példás bírságot szab ki azokra, akik hanyagul és dologkerülő módon eladják a trágyát, ahelyett, hogy földjüket a terméketlenségtől óvnák vele. Regéczen pedig elsőrangú utasítás rendeli el, hogy télen szánokon hordjanak érett trágyát a tavaszi gabona alá szántott táblákra, ami megmarad, vigyék ki nyáron az ugarra (az őszi gabona alá) annak feltörése előtt és azt mélyen, non obiter superne quid pro quo szántsák alá, a sovány földeket meg ősszel esztenázással tegyék termékenyebbé ( steriles agros sub authumnum per oves in tuguriis fimabit ). Minderről Gödöllőn semmit sem tudunk meg. I. Grassalkovich Antal még el-elrendeli, hogy a táblák soványabb részeit trágyázzák meg, szőleibe a jobbágyok trágyáját hordatja; 1785-ben már csupán egy terv sürget szorgalmasabb trágyázást, de úgy látszik eredmény nélkül; csak Eszterházy rendeli el aztán, hogy gondoskodni kell a szükséges trágyáról, idejében ki kell azt hordani a táblákra, és szétszórás után azonnal alászántani. De közben, az absentismus idején, tűrhetetlen gazdálkodás folyt a trágyával: ami a tehenészetben és az ököristállókban felgyülemlett, azt valószínűleg kivitték a szőlőkbe, de legértékesebb részét teljesen elfecsérelték: a régi jó juhaklokat emberemlékezet óta nem tisztogatták ki, s ha megteltek trágyával, új félszert építettek nekik másutt (irracionális módon, messze a szérűtől), hogy ne kelljen azt kihordani; a jószág teleltetése után a kazlak körül visszamaradt trágyát nem hányták szét, hanem hosszú rakásokban a táblán hagyták, úgyhogy ezek évek múltán is meggátolták a megművelést. Ugyanaz a szellem nyilvánult meg ebben, mint amely a földje gazdagságára büszke alföldi paraszttal eltüzeltette, vagy kerítésnek rakatta fel trágyáját, csak hogy megszabaduljon tőle. A megbecsülésnek ez a hiánya részben a török időket követő rablógazdálkodásnak a maradványa: a trágyázás elhanyagolása és a felületes megművelés nem szűnt meg akkor sem, amikor a talajon már a kimerülés jelei mutatkoztak. A jobbágy az irtás emlékeképp több helyen 6-8 ökörrel (ezt csak az urbárium csökkentette 4-re, fuvarozásokban 2-re), de felületesen végezte munkáját a két-három vetőre osztott táblákon. Ezek neve bizonyára onnan eredt, hogy széles, kiegyensúlyozott felületükkel messziről elütöttek a földközösségi parcellák tarkabarka egyvelegétől. Még I. Grassalkovich Antal rendelte el, hogy pl. a tavasz alá való földet egy táblába vegye, ami talán a földközösségből való kibontakozás lépése, vagy talán csak az első foglalás okozta szétszórtságon akar segíteni. De a falvakkal közös művelési kényszer továbbra is megmaradt: a közösen legeltetett ugart nem sokkal aratás előtt törték fel, s amint elhallgatott a kasza pengése, megnyílt a tarló az uraság és a falu jószága előtt. II. Grassalkovich Antal elkülönítő törekvései is megmaradtak afféle nagyúri elzárkózásnak, minden jelentősebb gazdasági következmény nélkül: kukoricát, vagy egyéb, a gabonával későbben lekerülő növényt azután sem termelt az uradalom, a gazdálkodás a háromnyomású rendszer lényegének megfelelően továbbra is a puszta gabonatermelés szintjén mozgott. 20

25 Gyomos szántók Egyébként a megmunkálás is a háromnyomású rendszer szokott módján folyt. A tavasziak tarlója ugarnak (arvum) maradt, amely mai fogalmaink szerint éppoly joggal viselhette volna a parlag nevet is, mert csak tavasszal, április május júniusban szántották alá (subaratio) a rajta addig vígan virító gyomtengert. Nyár folyamán még egy szántást kapott az ugar, majd a szeptemberi vetőszántásba elvetették a búzát, meg a rozsot. Ezek learatása után újra műveletlenül hevert a föld tavaszig, amikor egyszer felszántották a félugart, és az árpát a búza, a zabot a rozs helyére vetették. (Persze mindez nem történt szabályosan; sem az egyes nyomások nagysága nem volt egyforma, sem ezen belül a gabonafélék aránya, mindegyiknek a vetésterülete teljesen rendszertelenül ingadozott). Összesen tehát tavasztól télig négy szántásból áll az egész földművelés: hármat kap az ugar, egyet a tavaszi calcatura, azt is csak 3-4 ujjnyi mélységben, a paraszt tökéletlen ekéjével. Így aztán nem csoda, ha a gyomok erdővé burjánzanak, hiszen a sarló, meg a legelő állat megkíméli őket, a tisztátalan vetőmaggal pedig újra a földbe kerülnek. Konkoly, vadóc, sárga somkóró, azután kutyatej és gyalogbodza lepi be a mezőket, mert szabadon érvényesül a gabonafélék gyomnevelő hatása, nincsen kapálás, amely megtisztítaná és a kiszáradástól óvná a földet. A primitív tövisboronát csak magtakarásra használják, a fogasolás jelentőségéről, mint általában a vízgazdálkodásról fogalma sincs a háromnyomású gazdálkodás emberének. Belenyugszik abba, hogy a bevetetlen földet a szél és nap emészti, azt tartja, hogy a talaj a legelőből szívja magába a nedvességet; még komoly szakemberek is abban látják a hengerezés egyik fő hasznát, hogy rengeteg egeret és hasonló állatocskát öl meg. Gödöllőn csak tervezik hengerek beszerzését (1785), de ha meg is valósulna ez, akkor is aligha növelné már a vízpazarlást, hiszen a felszín megporhanyítása híján a gyomoktól kizsarolt, legelő állatoktól keményre taposott földből amúgy is eltűnik minden nedvesség, úgyhogy egy-egy aszály végzetes következményekkel jár. 2. Képek 21

26 22

27 23

28 1. Wellmann Imre ( ) GLATZ Ferenc Wellmann Imre Meghalt Wellmann Imre. Élt 85 évet áll a koporsón, itt előttünk, a ravatalozóban. Hosszantartó, súlyos betegség után halt meg tudatja a halotti értesítő. Mi, kik ismertük, közel álltunk Hozzá, tudtunk a gyógyíthatatlan betegségről, ami nemcsak testét, de szellemét is megpróbálta megtörni. Megbénította, összetörte, hirtelen öregemberré tette a még nyolcvanadik éve után is fiatalosan örökké dolgozó, jegyzetei, kéziratai fölött naphosszat ülő, fürge mozgású Wellmann Imrét. Láttuk gyötrelmes kínlódását az utóbbi esztendőkben, láttuk leányának, családjának hősies küzdelmét, s elelszoruló torokkal vettük fel a telefont, amikor újabb kéziratot ígért, s nem mertük emlékeztetni az elfeledett megbeszélésekre. A motor még dolgozott, a tiszta órákban brilliánsan csillogott az európai újkori agrártörténet legjobb értőjének agya és szakértelme, de a betegség már irányvesztetté tette a kormányt. Nem adta fel; a körötte levők segítették, a korábbi kolléga, kedves fiatalabb barát, Gunst Péter még esti sétákra vitte, de tudtuk, hogy nincs visszaút az alkotó élethez. S mégsem akartuk tudomásul venni, hogy Wellmann Imre végérvényesen eltávozhat közülünk. Azután kaptuk a telefonhírt: meghalt. Mondták egymásnak a hírt a kollégák, és mindenki csodálkozott. Őszintén. Pedig mindenki tudta: a vég elkerülhetetlen. S megkezdődött a kávé-, teaközi beszélgetéseken, baráti eszmecseréken Wellmann Imre belső búcsúztatása. Belső köreinkben mormogva, el-elgondolkozva kimondott, csak egymásnak szánt búcsúztató mondatok voltak ezek. Az elválás, a lassú elszakadás nemcsak Wellmann Imrétől, a kollégától, a baráttól, a félelmetes tudású történésztől, hanem a lassú elszakadás attól a történetírói iskolától, értelmiségi magatartástól, amelynek Wellmann Imre Magyarországon s Európában is utolsó képviselője volt. * Engedjék meg, hogy most itt, a koporsónál, mielőtt utolsó útjára kísérjük Wellmann Imrét, ne egyszerűen az akadémikustól búcsúzzon az Akadémia Történelmi és Filozófiai Osztályának elnöke, ne a Történettudományi Intézet másfél évtizede külső munkatársától az Intézet igazgatója, ne ötletdús szerzőjétől a szerkesztő. És még csak ne is az idősebbtől búcsúzzon a fiatalabb barát. Mi, akik órákat csevegtünk a német, a francia történetírás forrástani megoldásairól, a modern állam szerepéről az agrártermelésben, a faluközösségek bomlásáról, a szokásrendek szerepéről a köznapi élet szerves fejlődésében, azok megtartó és visszatartó szerepéről, és az évek során újra és újra lelkendeztünk a legújabb Mozart-felvételekről, s engedtük el mindketten fantáziánkat arról, vajon milyen közös gondolkodás-lélektani mozzanat van az írói, történetírói és a zenei alkotási folyamat között, az írott mű szerkesztése, belső gondolati egysége és a zenei mű összhangzattanilag minősíthető harmóniavilága között, s miért tartjuk mindketten korosztálykülönbségtől függetlenül máig a legzseniálisabb alkotónak Wolfgang Amadeus Mozartot. Aki mindkettőnk számára egyesítette a gondolati nyugtalanságot, az állandó újatkeresést és ugyanakkor a harmonikus műteremtést, az írói műgondot. Mindehelyett engedjék meg, hogy inkább felelevenítsek néhány percet azokból az egymásnak monologizáló beszélgetésekből, meditációkból, amelyek során lassan, a hétköznapok szintjén elbúcsúztunk magunk között Tőle. Felemlegetve nem értékelően, csak a szakadozott emlékek szintjén munkásságát, szerepét vitáinkon, konferenciáinkon. Emlegetjük, hogy az utáni akadémiai világban mily feltűnően korán lett az Akadémia tagja, 36 éves korában. Már az egyetemen maga mellé veszi a kor nagy tudományszervezője, Domanovszky Sándor. A szakmai közönség még alig ismeri, amikor professzora felkéri a készülő Magyar Művelődéstörténet Barokk és felvilágosodás című kötetének szerkesztésére és a bevezető átfogó tanulmány megírására ban egyetemi disszertációként lényegében még egyetemistaként készíti el a gödöllői Grassalkovichuradalom gazdálkodásáról szóló munkáját, amely a Domanovszky szerkesztette Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez című sorozatban jelenik meg ben figyel fel rá a szakma egésze, amikor a Domanovszky Emlékkönyvben a magyar mezőgazdaság-történetírás előtt álló feladatokról és az eddigi irodalom kritikájáról értekezik, imponáló elméleti felkészültséggel, nagy irodalmi tájékozottsággal, és szigorú logikával. Domanovszky emberei: Mályusz Elemér, Hajnal István a fiatal Wellmannt szárnyuk alá veszik. Ők már tudják a 28 esztendős fiatalemberről, hogy a történelem szak végzése előtt Wellmann, a nagynevű állatorvos-professzor fia, tanulmányait a közgazdasági karon mezőgazdászatból kezdte, s hogy éppen Domanovszky, illetve Hajnal 24

29 István befolyására egy évet töltött Lipcsében, ahol az akkori Európa modern gazdaság-, társadalom- és kultúrtörténet-írásának központja alakult ki. Amely egyetem Kultúrtörténeti Intézete szakítva az európai állam- és szellemtörténet-írás hagyományával már a századelőn a társadalom mindennapjait, az emberek önfenntartásának rekonstrukcióját, a kisközösségi keretek szerepét, a gazdálkodás, a családi élet központba állítását hirdette meg történetírói programként. A történész Karl Lamprecht, a szociológus A. Vierkandt, a pszichológus Wundt, az emberföldrajzos Ratzel, a néprajzos Frobenius neve fémjelezte a századfordulón Lipcsét. És nem véletlen, hogy Hajnal István a fiatal Wellmann Imre legközelebbi barátja volt, s az is maradt haláláig, 1956-ig szintén itt, Lipcsében végzett egy szemesztert. És a szakmai bennfenntes körök már érzékelték a Wellmann képviselte új gazdaságtörténeti irányt: ne az intézmények, hanem az emberi kapcsolatok valós napi szerkezete, maga a gazdálkodás, a termelés álljon a történeti rekonstrukció középpontjában. Ehhez viszont szükséges azon gazdálkodási ismeret elsajátítása, amellyel az évszázadokkal korábbi jelen esetben 18. századi gazdatisztek, sőt jobbágyparasztok rendelkeztek, kell ismerni a gabonatermelés, állattartás, sőt uradalmi igazgatás üzemi eljárásait, fel kell tárni a falusi életkereteket, a kisközösségek szokásrendszerét. A gazdálkodás eredményessége, az üzem teljesítőképessége legyen a történész mércéje, amikor megítéli a korábbi évszázadok földesúri, paraszti gazdálkodását, netán a kormányzat gazdaságpolitikáját. Szakítsunk tehát az ideologikus prekoncepciókkal. (Hadd tegyem hozzá a magam, 70-es évekből származó feljegyzéseit: számunkra az idősebb kolléga, Wellmann Imre történetírása, ahogy a mögötte álló hajnali magatartás is, ezért volt többek között vonzó. A szakszerűség a döntő mondottuk mi nemcsak a források kezelésében, de a századokkal korábbi politizálás, gazdálkodás megítélésében is. Ha a földesúri gazdálkodás jólszervezettsége, üzemszervezési előnyei stb. miatt volt az életképesebb, akkor ne álljon a történész utólagos ideológiai netán osztály meghatározottság miatt a nagybirtok-ellenesség pártjára. Mint ahogy ugyanez legyen az értékelés mércéje a bomló földközösségi vagy a jobbágygazdálkodás megítélésében is.) 1938-ban, 29 évesen társszerkesztőként a Századok szerkesztője lesz. A társak : Domanovszky Sándor és Hajnal István. Gyakorlatilag ők ketten, Hajnal és Wellmann viszik a központi folyóiratot 1943-ig. Alázat a tudomány intézményeiben végzett munka iránt, mert az intézmények, folyóiratok, szemináriumok, könyvsorozatok biztosítják a folytonosságot. A kis népek, nyelvük elszigeteltsége miatt, még inkább rákényszerülnek intézményeik ápolására, mert a nemzeti, szakmai nyelvi kultúrát, s ezzel a hazai középosztály gondolkodását ezen intézmények tarthatják a világszínvonal közelében. Ezért is a központi intézményekben folyóiratoknál, Akadémián, tanszékeken dolgozóknak kötelességük a maguk szakmájának legfrissebb nemzetközi eredményeit behozni a nemzeti kultúrába. Így foglalhatnánk össze az es évek Századok szerkesztőinek vezérelveit, melyet programszerűen ők soha nem fogalmaztak meg, de amely alapelvek körvonalai levelezésükből elénk tárulnak. S mely levélváltásokról Domanovszky, Mályusz, Hajnal leveleiről, szerkesztői munkájáról van szó oly sokat társalogtunk Veled, kedves Imre Bátyám. Vajon nem ma is aktuális történészi-értelmiségi program számunkra ez? Számunkra, akik tollal kezünkben, az íróasztal mellett, tanári katedrán, vagy éppen szakmai és nemzeti kultúrpolitikai intézményeink intézetek, folyóiratok üzemeltetésével töltjük életünk nagy részét? És emlegetjük az elmúlt hetekben, a halálhír óta, a szakmai kutatómunka alázatos szolgáját, rabszolgáját, Wellmann Imrét. Lenyűgöző volt az a szakmaszeretet, amely áradt mindennapjainak elrendezéséből és néha már barátai számára is elfogadhatatlan akríbiához vezetett, s amely akríbia szempontjából ítélte meg mások munkáját. Csodáltuk, mint ahogy fiatal korában a nála idősebbek is csodálták, hogy milyen következetesen volt képes a több száz évvel ezelőtti társadalom és gazdálkodás részleteit feltárni. A kora újkori faluhatár rekonstrukciója, a földesúri gazdálkodás, a földesúr és a faluszervezet napi viszonya, az egyes terményekre kialakított tájankénti más és más elnevezések, az elkerítés, a határbejárás szokásrendjének megjelenítése minden olvasóját lenyűgözték. Aki elolvasta munkáit, szinte mert volna arra vállalkozni, hogy belépjen egy 18. századi falu paraszti társadalmába, mert úgy érezte, Wellmann leírása alapján kiismerné magát közöttük. De azt már nehezebben értettük, miért követeli a 3. korrektúrát is, mivel még a 2. fordulóban is talált nyomdahibát, miért izgatja fel magát, ha az idegen nyelvre fordított szövegben netán nyelvi hibát talál, s miért ragaszkodik ahhoz, hogy a már többször olvasott Bél Mátyás-szövegeket fennhangon valakivel negyedszer is összeolvassa, önemésztő alapossággal magyarázva különben minden kioktatás nélkül milyen termény vagy állat neve hogyan fordul elő a korabeli latin, német nyelvhasználatban, írásbeliségben. Emlegetjük Wellmann Imrét, az embert, akit ez a szakmai alázat segített át élete nagy megrázkódtatásain. Megrázkódtatásain, amikről sohasem panaszkodott. Mert nem volt a korunkban olyannyira szokásos panaszkodó fajta. Ha kiment egy-egy hosszú beszélgetés után a szobából remegő hangján, korán reszkető kezével kísért szenvedélyes fejtegetések után, történetírásról, rossz jegyzetelésű cikkekről, új felfedezéseiről való társalgás után mi, fiatalabbak többször néztünk egymásra: ennyi hivatali, politikai megpróbáltatás, szakmai karriertörés után hogyan tud ilyen életerővel belebújni a szakma részleteibe, hogyan tudja ilyen erősen átélni a kutatás örömeit, a tévedés feletti bosszankodásokat? 25