Átírás

1 AZ ELSŐ SZÁZ VERS

2 Az első, ehhez hasonló, gyűjteményt Szerb Antal állította össze. Azt ajánlotta, hogy mások is próbálják összeszedni saját legfontosabb száz versüket. De jó lenne, ha mindenkinek volna száz verse! Ez az enyém. A lapszámozás hiánya szándékos. Nem megkeresni kell, hanem keresgélni. Talán éppen ma egy másik sor ragad meg. Tartalom 1. Devecseri Gábor: Erdő 2. Madách Imre: Az ember tragédiája - részlet 3. François Villon: Apró képek balladája 4. Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség 5. Kosztolányi Dezső: Litánia 6. Blaise Cendrars: Húsvét New Yorkban 7. Berzsenyi Dániel: Horác 8. Guillaume Apollinaire: Égöv 9. Ady Endre: A Gare de l'est-en 10. Nagy László: Adjon az Isten 11. Nagy László: A város címere 12. William Shakespeare: Hamlet - részlet 13. Basó - egy haiku 14. Alan Ginsberg: Apollinaire sírjánál 15. Tóth Árpád: Őszi kérdés 16. József Attila: Nagyon fáj 17. József Attila: Medáliák 18. József Attila: A hetedik 19. József Attila: Reménytelenül 20. József Attila: A Dunánál 21. Ady Endre: A muszáj-herkules 22. Ady Endre: Új vizeken járok 23. Ady Endre: Harc a Nagyúrral 24. Ovidius: A négy korszak 25. Weöres Sándor: Három emlékmű - Egry József 26. Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac - részlet 27. Artrhur Rimbaud: A meghökkentek 28. Paul Verlaine: Őszi chanson 29. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról 30. Kölcsey Ferenc: Huszt 31. Quintus Horatius: Apollóhoz 32. Li Taj-Po: Őszi dal 33. Omar Khajjám (két négysoros) 34. Carmina Burana - Míg kocsmában Henri Michaux: A nagy háború 36. Henri Michaux: Foglalkozásom

3 37. Henri Michaux: Ecce homo 38. Arany János: A walesi bárdok 39. Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius 40. Kosztolányi Dezső: Már megtanultam 41. József Attila: Gyönyörűt láttam 42. József Attila: Költőnk és Kora 43. Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban 44. Szabó Lőrinc: Fák között 45. Radnóti Miklós: Pipacs 46. Guillaume Apollinaire: Kikericsek 47. Jean Cocteau: Mielőtt lemerülsz 48. Jean Cocteau: Az álomból Jean Cocteau: Az álom elkerül Guilaume Apollinaire: A búcsúzás 51. Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet 52. Arany János: Vörös Rébék 53. Nagy László: Ki viszi át a szerelmet 54. Nagy László: Vérugató tündér 55. Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év - Robbanások 56. Charles Baudelaire: Egy dög 57. Szabó Lőrinc: Semmiért egészen 58. Catullus VII., V., LXXXV., LXX. 59. Guillaume Apollinaire: Egy szép vörösesszőkéhez 60. József Attila: Óda 61. James Joyce: Kamarazene II., XXXIII., XXXVI. 62. Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú 63. Ady Endre: Hiába kísértesz hófehéren 64. Weöres Sándor: Pastorale 65. Edgar Allan Poe: A holló 66. André Breton: A szabad társulás 67. Federico García Lorca: Ballada az alvajáró cigánylányról 68. Anakreón: A nők... Zengtem ugyan Ovidius: A szerelem művészete (I. könyv, részlet) 70. Pilinszky János: Trapéz és korlát 71. Juhász Ferenc: Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul 72. William Shakespeare: LXXV. és LXVI. szonett 73. Cangjang Gyaco, a 6. dalai láma: 1, 13, 14, 18, 35, Molnár Anna - ballada 75. Arany János: Családi kör 76. Celanói Tamás: Ének az utolsó ítéletről 77. Weöres Sándor: Valse triste 78. Ady Endre: A Halál rokona 79. Tóth Árpád: A Palace-ban...

4 80. Edgar Allan Poe: A Győztes Féreg 81. Jean Rousselot: A mentség 82. Dylan Thomas: Azok között, akiket meggyilkoltak a hajnali támadáskor, volt egy százéves ember 83. Radnóti Miklós: Töredék 84. Pilinszky János: Kihűlt világ 85. Pilinszky János: Apokrif 86. Weöres Sándor: Ha majd testemre rög borul 87. Henri Michaux: A jövő 88. Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért 89. Rainer Maria Rilke: Halottmosás 90. John Keats: Ha rádöbbenek Arany János: Epilógus 92. Guillaume Apollinaire: Búcsú 93. Ady Endre: A Dies irae 94. Ady Endre: Élet helyett órák 95. Radnóti Miklós: Erőltetett menet 96. A Kaddis 97. Füst Milán: Öregség 98. József Attila: Kész a leltár 99. Johann Wolfgang Goethe: Über allen Kálnoky László: Aki bennem lakik

5 Devecseri Gábor: Erdő Az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdő jutott belém: a születő halálnak tudata. Sok ágbogával, árnyával növekszik; s én hordozom - ha nem tetszik, ha tetszik - Nem szarv, maszk, lópata, kívülről leső rém ez a tudat: erdő a szivem égboltja alatt; susog szeliden, mert hálás nekem: egy levele sem sarjad nélkülem.

6 Madách Imre: Az ember tragédiája - részlet Ráfael Az Úr Ki boldogságot árjadoztatsz, A testet öntudatra hozva, És bölcsességed részesévé Egész világot felavatva: Hozsánna néked, Jóság! S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz, Dicséretemre nem találsz-e szót, Vagy nem tetszik tán, amit alkoték? Lucifer S mi tessék rajta? Hogy néhány anyag Más-más tulajdonokkal felruházva, Miket előbb, hogysem nyilatkozának, Nem is sejtettél bennök, úgy lehet, Vagy, ha igen, másítni nincs erőd, Néhány golyóba összevissza gyúrva, Most vonzza, űzi, és taszítja egymást, Néhány féregben öntudatra kél, Míg minden megtelt, míg minden kihűlt És megmarad a semleges salak. - Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén megteszi. - Te nagy konyhádba helyzéd embered S elnézed néki, hogy kontárkodik, Kotyvaszt s magát istennek képzeli. De hogyha elfecsérli s rontja majd A főztet, akkor gyúlsz késő haragra. Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? - Aztán mi végre az egész teremtés? Dicsőségedre írtál költeményt, Beléhelyezted egy rossz gépezetbe, És meg nem únod véges végtelen, Hogy az a nóta mindig úgy megyen. Méltó-e ilyen aggastyánhoz e Játék, melyen csak gyermekszív hevűlhet? Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli Urát, de torzalak csak, képe nem; Végzet, szabadság egymást üldözi, S hiányzik az összhangzó értelem. - Az Úr Csak hódolat illet meg, nem birálat.

7 Lucifer Nem adhatok mást, csak mi lényegem. Dicsér eléggé e hitvány sereg, És illik is, hogy ők dicsérjenek. Te szülted őket, mint árnyát a fény. De mindöröktől fogva élek én.

8 François Villon: Apró képek balladája Tudom, mi a tejben a légy, Tudom, ruha teszi az embert, Tudom, az új tavasz mi szép, Tudom, mely gyümölcs merre termett, Tudom, mely fán mily gyanta serked, Tudom, hogy minden egy dolog, Tudom a munkát, lusta kedvet, Csak azt nem tudom, ki vagyok. Tudom az urak nyakdiszét, Tudom, melyik ruha mi szerzet, Tudom, ki gazda, ki cseléd, Tudom, mily fátyolt kik viselnek, Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet, Tudom, tortán él sok piszok, Tudom, mely csap mily bort ereszthet, Csak azt nem tudom, ki vagyok. Tudom ló s öszvér erejét, Tudom, mit érnek, mit cipelnek, Tudom, pénz szava szép beszéd, Tudom, hol mérik a szerelmet, Tudom, Róma mit alkotott, Tudom, hogy a cseh mért eretnek, Csak azt nem tudom, ki vagyok. Ajánlás Mindent tudok hát, drága herceg, Tudom, mi sápadt s mi ragyog, Tudom, hogy a férgek megesznek, Csak azt nem tudom, ki vagyok.

9 Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Mult éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le-föl, ingben. Köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk s ők szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: ébredj a valóra.

10 A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyűcske hintó mélyébe lebben

11 s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz batár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és most világolt föl értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek. Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár mult, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tűnik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj, ötven éve - szivem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam s mindezt megköszöntem. Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, - s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szivem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.

12 Kosztolányi Dezső: Litánia Az én koromban: zörgött az egekben a gépek acélja. Az én koromban: nem tudta az emberiség, mi a célja. Az én koromban: beszéltek a falban a drótok, a lelkek. Az én koromban: vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek. Az én koromban: öngyilkosok ezrei földre borultak. Az én koromban: méreggel aludtak el a nyomorultak. Az én koromban: kínpadra feküdtek az árva, beteg nők. Az én koromban: lélekbe kutattak a lélekelemzők. Az én koromban: mint koldusok álltak a sarkon az épek. Az én koromban: recsegtek a trónok, a bankok, a népek. Az én koromban: mily dal remegett, a velőkig üvöltő. Az én koromban: prózára szerelte a verset a költő. Az én koromban: mindannyian ó de magunkra maradtunk. Az én koromban: sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.

13 Az én koromban: nem volt, ki szegény sziveket melegítsen. Az én koromban: álmatlanul ült arany-ágon az Isten.

14 Blaise Cendrars: Húsvét New Yorkban Ágnesnak Flecte ramos, arbor alta, tensa laxa viscera Et rigor lentescat ille quem dedit nativitas Ut superni membra Regis miti tendas stipite... FORTUNAT: Pange lingua Uram eljött a nap a Te neved napja Halálodról olvastam egy régi könyvben lapozgatva. És szorongattatásod és kínod szép szava Sírt a könyvben mint édes monotonia. Halálodról egy vén szerzetes szólt A misekönyvben hová arany betűket rótt. Térdén írta szép históriádat Ájtatosan dolgozott, te inspiráltad. Ruhája fehér, menedéke az oltár, Hétfőtől vasárnapig lassan végezte dolgát. Magánya küszöbén már az idő se rebben, A Te képed fölé hajolt önfeledten. A harangok felzúgtak este a toronyban A jó szerzetes nem tudta, a szíve dobban Vagy a Tiéd, Uram, vagy Atyád volt, Aki a kolostor kapuján oly erősen dobolt. Mint a szerzetes oly nyugtalan vagyok én ma Valaki vár rám szomorú és néma Vár az ajtó mögött, vár, hogy szólítsák Te, az Úr, talán én - az Örökkévalóság. Nem ismertelek Téged akkor - sem ma. Mint gyermek sem imádkoztam soha,

15 Ma este mégis Rád gondolok, s ha látnál, Lelkem gyászruhás özvegy kereszted lábánál; Lelkem - akár Anyád - özvegy feketében Könnytelen s reménytelen, mint a Carrière-festményen. Minden Krisztust láttam a múzeumok falán, De ma este, Uram, mellettem jársz talán. Nagy léptekkel a város mélyére szállok, Hátam hajlott, szívem fásult, lelkemben lángok. Mint egy óriás nap, melled oly kitárt, És kezed körülfogják remegő szikrák. A házak ablakai mind-mind tele vérrel, És mögötte a nők mint a virágok vérrel, Furcsa hervadt rossz virágok, orchideák, Felborult kelyhüket három sebedre nyitják. Kiömlő véredből nem ittak ők soha. Farukon csipke, ajkukon rúzs pirosa. Golgotavirágok, mint gyertyák fehérek, Legédesebb virágai a Boldog Szűz kertjének. A kilencedik órában, ez az óra volt, Mikor Fejed, Uram, a Szívedre hajolt. Az óceán partján üldögélek, És eszembe jut egy német ének, Amely édes, egyszerű és igaz hangokon szól, Szépséges szép szenvedő arcodról. Siennában, egy templom kriptájában, A falon, függöny mögött, ezt az arcot láttam. Egy remetelakban - tán Burrié-Wladislasz volt, Az ereklyetartón mint dombormű aranylott. Homályos drágakövek szemeid helyett, Térdelő parasztok csókolják szemeidet.

16 Veronika kendőjén ott a Te arcod, Ezért Veronika a Te szent asszonyod. Ez a falusi ereklye - így tartja az ó hit, Minden beteget, minden gonoszt meggyógyít. Az Úr ezer és ezer más csodát tett még, De én nem láttam soha egyetlen jelét. Uram, hit és jóság tőlem távol áll, lehet, Ezért nem láthatom sugárzó Szépségedet. Mégis, Uram, most veszélyes útra lépek, Hogy lássam egy csiszolt drágakőben képed. Add, Uram, hogy kezembe támasztott arcom Ne bántsa többé szorongató aggodalom. Add, Uram, hogy kezemet mely ajkamat támasztja Ne nyaldossa vad reménytelenség habja. Szomorú vagyok és beteg. Talán miattad. Talán másvalaki miatt. Talán miattad. Uram, a szegényekkel, akikért Életed áldoztad Bezsúfolják, mint összeterelt barmokkal az ólat. A horizonton jönnek nagy sötét bárkák, A hidaknál torlódva terhüket kihányják. Vannak itt olaszok, görögök, spanyolok. Oroszok, bulgárok, perzsák és mongolok. Cirkuszi vadak a délkörökön átalesnek. Fekete húst dobnak nekik, mint az ebeknek. Minden boldogságuk ez a mocskos étel. Uram, légy irgalmas e szenvedő néppel. Uram, a gettókban nyüzsög a zsidók hada. Lengyelek ők, hazáját mind elhagyta. Tudom, ők akarták a te Kínvallatásod; De nem egészen rosszak, ezt magad is belátod.

17 Boltjaik rézlámpái alatt oly csüggedtek, Öreg ruhát, fegyvert, könyvet adnak vesznek. Rembrandt rongyaikat szívesen festette. Én is mikroszkópra alkudtam ma este. Jaj! Uram, Húsvét után nem leszel Te már itt! Uram, védelmezd meg a barakkok zsidóit. Uram, alázatos nők követtek a Golgotára, Rejtőzködnek ők. Lebujok piszkos pamlagára Férfiak nyomora teperi le őket. Kutyák marcangolják e boldogtalan nőket, Rumba fojtják romlottságuk, mely szétárad róluk. Elájulok, Uram, ha olykor egymáshoz szólunk. Ha Te lennék, Uram, szeretném a prostituáltakat. Uram, vedd irgalmadba a prostituáltakat. Uram, tolvajok, csavargók között élek, Mélyén a mezítlábasok, orgazdák negyedének. Kik veled voltak a Bitón, a latrokra emlékszem én, Tudom kegyesen mosolyogsz e balszerencsén. Uram, egyik kötelet akar s hurkot nyakára, De ingyen nincsen kötél, husz sou az ára. Vén bandita, okoskodik, akár egy filozófus. Ópiumot kapsz, hogy mielőbb a paradicsomba juss. Eszemben vannak az utcai zenészek is, A vak hegedűs meg a félkarú verklis. Az énekesnő, szalmakalapján papírrózsák; Ők énekelnek majd, ha itt az Örökkévalóság. Uram, adj nékik alamizsnát, ne csak a gázláng fényét, Uram, adj alamizsnául garast, jó kövérkét. Uram, hogy meghaltál, meghasadt a kárpit, De senki nem mondja, hogy látott ott bármit.

18 Az utca éjszaka, mint egy nagy hasadás, Arany és vér, tűz és szemét, semmi más. Te kikorbácsoltad templomodból őket, Kik gonosztettel verik most a járókelőket. Eltűnt a szentélyből akkor a Csillag Gonosz fényben most a kocsmák falán csillog, Uram, a fényes Bank az a páncélszekrény, Ahol a halálod csak megalvadt Vér. Az utcák kihaltak és egyre sötétebbek Mint aki berúgott, a járdán ténfergek. Félek, a házak fala nagy árnyékot vet. Félek. Nem merek megfordulni. Valaki követ. Lépések koppannak mindegyre közelebb Félek. Hirtelen megállok. Fejem szédeleg. Rémisztő gazember pillant rám gonoszul, Szeme villan, mint éles tőr, azután elvonul. Uram, semmi sem változott mióta nem vagy Király A Gonosz a Te Keresztedből mankót csinál. Alattam egy butik lépcsője nyekergett, S íme már itt ülök a csésze tea mellett. Kínaiak, kiknek a háta is mosolyog, Hajlongnak, és udvariasak, mint a majmok. Vörösre mázolták ezt a kis vacakot, Benne bambusszal keretezett furcsa nyomatok. Ho-Kusai festett egy hegyet száz látszögből. Milyen Arcod lenne kínai festőtől?... Ez utóbbi ötlet mosolygásra késztet. Skurcba vett testben látnám szenvedésed. De gyötrelmed így még kegyetlenebb lenne, Mintha téged nyugati festő festene le.

19 Elgörbült dárdák húsod fűrészelnék, Fogók és fésűk idegeid tépnék, Kaloda fogná be szorosan a nyakad, Kiszakítanák körmöd és fogad, Óriás fekete sárkányok rontanának Rád, És a nyakadba mind-mind tüzet okád, Kitépnék nyelvedet és a szemeidet, Hegyes karóba húznák gyönge testedet. Jaj, Uram, sok aljasságtól szenvednél újra, Mert nincs ennél kegyetlenebb pozitura. Vetettek volna disznóknak elibe, Hogy belemarjanak hasadba, beleidbe. Egyedül maradtam, mindenki elment, Kinyújtóztam egy padon a fal mellett. Uram, egy templomba akartam betérni, De itt, Uram, harangot nem talál senki. Néma harangok: - a régi harang hol van? Hol a litániák s hol az édes dallam? Hol vannak a hosszú misék s a nép éneke? Hol a liturgiák s a szép zene? Hol büszke papjaid, Uram, s apácáid? Szenek vállán hol a fehér karing? A paradicsomi gyönyört megsemmisíti a por, Misztikus tűz a templomablakon már nem ragyog. A hajnal nem jön s mélyén szűk zugoknak Keresztrefeszített árnyak haldokolnak. Ilyen tán éjjel a Golgota tükörképe, Vörösen remeg bele minden a sötétbe. A füst a lámpa alatt, mint fakult vászon, Mely hullámzón csavarodik ágyékodon.

20 Olyan a magasból alácsüngő lámpa, Mint Fejed, szomorú és halott és sárga. Az ablakokon furcsa visszfény ragyog... Félek - szomorú vagyok, Uram, mert oly szomorú vagyok. Dic nobis, Maria, quid vidisti in via? - Egyszerű fényt, gyöngéd hajnali lángot. Dic nobis, Maria, quid vidisti in via? - Mint reszkető kezet, bódult ártatlanságot. Dic nobis. Maria, quid vidisti in via? - Tavasz hírnökét, mely szívemben virágzott. A hűvös hajnal szétfeslik, mint szemfedő, A sok csupasz felhőkarcoló mind égre meredő. A városokban őrült zajok visszhangoznak, Vonatok zötykölnek, morognak, elrohannak. A földalatti is dübörög és kattog. A hidakat megrázkódtatják a vonatok. A város remeg. Tűz, füst és ordítók, Gőzhajók szirénázzák a halihót. A tömeg aranyló verítékben fürdik Tolakszik, a hosszú folyosón eltűnik. Vibrál a cifra háztetőtömegben A nap, a Te Arcod, köpéstől szennyezetten. Uram, hazamegyek, fáradtan, egyedül, komoran... Szobám kietlen, mint egy kripta... Uram, lázas vagyok és nagyon magányos... Ágyam hideg, akár a koporsó... Uram, lehunyom szemem s a fogam vacog... Nagyon egyedül vagyok. Fázom. Hívlak... Szemem előtt százezer karika kering... Nem, százezer asszony... Nem, százezer cselló...

21 Uram, boldogtalan óráimra gondolok... Uram, a távozás óráira gondolok... Már nem gondolok Rád. Már nem gondolok Rád.

22 Berzsenyi Dániel: Horác Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, Zordon fergetegek rejtik el a napot, Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik, S minden bús telelésre dőlt. Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort, Villogjon fejeden balzsamos kenet, Mellyet Bengala napja főz. Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod Boldog csillaga tündököl. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak.

23 Guillaume Apollinaire: Égöv Végül is únod e régi világot csupa rom Ó pásztorlány Eiffel torony a hidak nyája béget e hajnalon Görög és római ókorban éltél s ebből elég ma néked A gépkocsik is ódonak zörögve futnak itt elébed Csupán a vallás az maradt csak máig új s el nem avúl soha S oly egyszerű akár a repülők terén a gépek csarnoka Európában csak te nem vagy antik ó kereszténység s hiába A legmodernebb európai te vagy X. Pius pápa S téged akit az ablakok figyelnek visszatart a szégyen hogy bemenj Ma reggel egy templomba csöndesen s ott gyónni térdepelj Katalógust prospektust olvasol s plakátokat mind hangosan dalolnak itt Ímé a költészet ma reggel és prózának vedd az árusok hírlapjait És itt a sok füzet mind bűnügyi kalanddal van teli 25 centime-ért Nagy emberek arcképe bong s ezer cím döngicsél Egy szép utcát láttam ép ma reggel de nevét már elfeledte én Új volt a fényben fényes és kürtként harsant felém Igazgatók s munkások sora s a sok szép gyors- és gépírólány Hétfő reggeltől szombat estig négyszer is naponta erre jár Háromszor búg fel reggel itt a vad szirénahang Déltájban meg csaholni kezd egy megdühödt harang A sok-sok hirdetmény a tarka táblák és egy fontos Vad cégér a falon papagájmódra jajgat és rikoltoz Oly bájos utca ez műhely van benne s gyár is A Rue Aumont-Thiéville és az Avenue des Ternes között ringatja rejti Páris Imé az ifjú utca és te nem vagy más csak egy fiúcska még Anyád öltöztet és ruhád fehér és égi kék Nagyon jámbor vagy és legrégibb pajtásod René Dalize is már imákat áhít S nem vágytok mást csupán a Szentegyház csodáit Kilenc óra a gáz tompítva kéken ég a hálótermen át kisurrantok ti ketten És a kollégium kis templomában térdepeltek hajnalig meredten Míg az imádandó ametiszt mélység forog tündökölve Krisztus dicsfénye az s forog lobogva mindörökre Liliom ő lelkünkben ápolt hófehér És rőthaju fáklya melyet nem fojthat el a szél Ez a fájdalmas szűz hamvaspiros és sápatag fia Ez a csodás imákat bőven termő égi fa Ez az öröklét és a becsület kettős bitója itt Ez a hatágu csillag égi sápadt

24 Ez az Isten ki meghal pénteken s feltámad majd vasárnap Ez a Krisztus ki égbe száll ahogy pilóta még soha A világ magassági versenyének ő a bajnoka Örök pupilla Krisztus A századok húsz pillantása érti őrzi már S madárrá változik e század és akárcsak Jézus égre száll Az ördöghad fejét fölkapva most a bugyrokból utána bámul S azt mondja hogy Simon mágust majmolja Júdeából Ha széllel száll kiáltják szélhámos semmi más S a fényes lebbenő körül tündéri surrogás Thianai Apollonius Ikáros Énok Éliás Lebegnek ott az első gép körül s mind csupa csillogás El-elszakadnak tőle néha hogy szabadon szálljanak kiket röpít az Oltáriszentség papok akik szállnak már örökké hogy a szent ostyát emeljék A repülőgép végül is anélkül hogy bevonná szárnyait leszáll És akkor megtelik az ég egy fecskeraj jön millió madár Suhogva száll a sok bagoly holló és sólyom s íme rigó Csapat jön Afrikából marabu íbisz és flamingó S a költők és mesélők ünnepelte Roc-madár is erre szárnyal Leszáll karmában Ádám nagy fejével az első koponyával A láthatár szélén a sas kiáltozik rí S Amerikából jő a sok kicsiny kolibri Kínából pihik jöttek ép most karcsu mind s törékeny Egy szárnyuk van csak s párosan röpülnek fenn az égen És itt a jó galamb szeplőtlen lélek hófehér Akit a lantmadár s nagypettyű pávahad kisér A főnix ez a máglya mely saját magát szüli és újra támad Tűzforró hamujával most egy percre elborítja itt a tájat A szép szirének is otthagyják már a vad tengerszorost És mind a hárman erre szállnak csábosan dalolva most S a főnix a sasok s a kínai pihimadárraj Pajtáskodnak ott fönn mindannyian a szálló gépmadárral Most Párisban jársz s magánosan lépdelsz a vad tömegben Az autóbuszok csordája görg eléd s bőg egyre vészesebben És elszorítja torkod a csodás szerelmet féltő félelem Mintha többé már soha nem szeretne senkisem Ha a régmúlt időkben élsz már szerzetes vagy s őriz egy kolostor S ti mind pirultok hogyha egy imát rebegtek s féltek a gonosztól Kigúnyolod magad s nevetésed mint Pokol tüze úgy pattog szerte itt E nevetés szikrái csillantják fel életed tavát s mélységeit Bizony homályos múzeumban függő kép ez S hogy közelebbről megnézd néha odalépdelsz

25 Párisban jársz ma és az asszonyok hada csapzott a vértől ó ne is emlékezz Így történt míg a szépség ép lealkonyult és elfeledni ezt is épp elég lesz Dicsfényes lángoló kövekbe fagyva szép Miasszonyunk rámnézett Chartres-ban S Szent Szíved vére fönn a Montmartre-on elöntött míg a hajlékodban álltam A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen E szerelemtől szenvedek s szégyenlem gyöngeségem És fogvatart a kép álmatlan élsz miatta s folytonos settengő félelemben Kísér e kép de néha mégis messze lebben Most forró parton ülsz előtted a Földközi-tenger Egész évben virágzó citromfák árnyéka rejt el Barátaiddal kószálsz alattad leng a bárka Egyik Mentonba tér haza egy majd Nizzába s kettő Turbiába Irtózva nézzük látszanak a víz poliptól nyüzsgő mélyei S halak úszkálnak lágy moszat között a Megváltó jelképei Kis fogadó kertjében üldögélsz most Prága mellett Egy rózsaszál az asztalon úgy érzed rólad minden bú lepergett S míg félig készen hever itt előtted amit írsz a próza Csak nézed egy kicsiny bogárt hogy altat szivén a rózsa Döbbenten látod Szent Vid ó agátjain az arcod pontos mását Sosem felejted már e nap halálos mély szomorúságát Lázárhoz vagy hasonló itt kit meggyötört a nap A nagy zsidónegyed órái mind ellenkező irányba forganak S hátrálsz te is az életedbe vissza lassan s andalogva Fülelsz a mély kocsmák ölén zengő cseh dallamokra Ha mégy épp fölfelé a Hradzsin útjain s az alkonyat kilobban Ímé Marseille-ben vagy körötted zöld görögdinnyék halomba Ímé Coblenzban vagy az Óriáshoz címzett szállodában Ímé Rómában ülsz fölötted egy japáni naspolyafa ága Ímé most Amsterdamban vagy egy lánnyal akit szépnek látsz pedig szegényke csúnya Egy leydeni diákkal kell majd összeházasodnia s előre únja Latinul bérelnek szobákat ott Cubicula locanda Már három napja éltem ott mikor Goudába mentem én emlékszem három napra Párisban állsz a vizsgálóbiró előtt Letartóztatnak s elvezetnek ím mint egy gonosztevőt Oly sokfelé utaztál fájdalom s öröm kisért falukon városokon át

26 Mielőtt észrevetted volna vad korod s a rettentő hazugságok sorát Húsz és harminc éves korodban szerelemtől szenvedtél ziláltan Úgy éltem mint egy eszelős időmet elprédáltam Nem merek jobb kezemre nézni már és minden pillanatban csak zokognék Teérted és miattam kit szeretsz és mindazért mi rémit s bennem hánytorog még E megriadt kivándorlókat nézed itt szemükből könny pereg Istenben bíznak ők s imát motyognak míg az asszonyok mellét szopják az éhes kisdedek Nehéz szaguk betölti a Gare Saint-Lazare nagy várótermeit Mint a háromkirályok bíznak csillagukban s mindenük e hit Remélik hogy sok pénzt keresnek majd ó kába terv Argentinában S vagyonnal térnek majd haza a vágyott óhazába Vörös dunnát vonszol magával egy család ahogy ti is viszitek szívetek E dunna éppen oly valószínűtlen mint az álmaink S a bús kivándorlók közül néhányan végül itt maradnak A Rue des Rosiers vagy a Rue des Écouffes szűk odvain szerényen megtapadnak És gyakran látom este őket levegőznek kint a házak mellett Mint a sakktáblák bábui csak néha lépnek egyet-egyet Sok köztük a zsidó az asszonyok parókát hordanak Kis boltok nyirkos mélyén ülnek vérszegényen s hallgatag. Megállsz egy alja bár előtt egy pult előtt mit síkos lé mocsok véd A szerencsétlenek között megiszol két sou-ért egy gyatra kávét Egy vendéglőben nézel este szét E nők nem rosszak itt de mindegyiknek súlyos gond a lét Így hát mind még a legcsúnyább is gyötri kedvesét Egy rendőr lánya ő a messzi Jersey-ből Kezén amit nem láttam még sosem kérges repedt a bőr Hasán a forradás oly végtelen nagy szánalomra indít Most egy borzalmasan mosolygó lányhoz hajlok s megalázom szájamat Egyedül vagy közelg a reggel A tejesek kannája kondul már az utcán Az éjjel búcsút int akár egy szép Metíva Ez Ferdine a hamis vagy tán Lea ki néz utánad ríva És úgy iszod akár az életed e lángoló szeszet te Akár a pálinkát iszod az életed te

27 Gyalog akarsz ma hazatérni mégy Auteuil felé Hogy végül is aludni térj oceániai s guineai bálványaid közé. Egy másik hit s másféle forma Krisztusai ők Alacsonyrendű Krisztusok homályos hitre térítők Ég veled Ég veled Véresnyaku nap

28 Ady Endre: A Gare de l'est-en Reggelre én már messze futok S bomlottan sírok valahol: Most sírni, nyögni nem merek én, Páris dalol, dalol. Én elmegyek most, hazamegyek, Már sziszeg, dobog a vonat, Még itt van Páris a szivemen S elránt az alkonyat. Most fűt bolond-sok álmom alá A füttyös, barna szörnyeteg. Holnap fehérebb én leszek-e? Vagy a svájci hegyek? Holnap fehérebb én leszek, én, Téli sírkertek szele jő, Küldi már a csókjait nekem A magyar Temető. Óh, az élet nem nagy vigalom Sehol. De ámulni lehet. Szép ámulások szent városa, Páris, Isten veled. Az én hűtlen, beteg istenem Ülje itt mindig vad torát: A tűzcsóvás felséges Öröm. Dalolj, dalolj, tovább. Tőled hallja a zsoltárokat E koldus, zűrös, bús világ S az életbe belehazudunk Egy kis harmóniát. Dalolj, dalolj. Idegen fiad Daltalan tájra megy, szegény: Koldus zsivaját a magyar Ég Óh, küldi már felém.

29 Fagyos lehellet és hullaszag Száll ott minden virág felett. Elátkozott hely. Nekem: hazám. A naptalan Kelet. Mégis megyek. Visszakövetel A sorsom. S aztán meghalok, Megölnek a daltalan szivek S a vad pézsma-szagok. Megölnek s nem lesz mámorom, Kinyúlok bután, hidegen. Páris, te óriás Daloló, Dalolj mámort nekem. Csipkésen, forrón, illatosan Csak egyszer húllna még reám S csókolná le a szemeimet Egy párisi leány. Az alkonyatban zengnének itt Tovább a szent dalok. Kivágtatna a vasszörnyeteg És rajta egy halott.

30 Nagy László: Adjon az Isten Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem. Nagy László: A város címere Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona. Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona. Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak

31 bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona. Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat - s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona. Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vízzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek - s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona. Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városra, s megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s pokol tudója, magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban

32 hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykök a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten - végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.

33 William Shakespeare: Hamlet - részlet Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait, Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki? Meghalni - elszunnyadni - semmi több, S egy álom által elvégezni mind A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait: Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Meghalni - elszunnyadni - és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő, Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt, Ez visszadöbbent. E meggondolás az, Mi a nyomort oly hosszan élteti: Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Útált szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnak packázásait, S mind a rugást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet: Ha nyúgalomba küldhetné magát Egy puszta tőrrel? - Ki hordaná e terheket, Izzadva, nyögve élte fáradalmin, Ha rettegésünk egy halál utáni Valamitől - a nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó - le nem Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a Jelen gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni? - Ekképp az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál, S az elszántság természetes szinét A gondolat halványra betegíti, Ily kétkedés által sok nagyszerű, Fontos merény kifordul medriből S elveszti tett nevét.

34 Basó Megnézem jobban - Nazuna virágzik A sövényoldalban.

35 Alain Ginsberg: Apollinaire sírjánál...voici le temps Où connaitra l'avenir Sans mourir de connaissance I. Elmentem a Père Lachaise-be fölkeresni Apollinaire földi maradványait azon a napon, amikor az Egyesült Államok Elnöke megjelent Franciaországban a nagy államfői konferencián egyszóval jöhet a repülőtér és Orly kékje tavasztól fénylik a levegő Párizs fölött Eisenhower iderepül az amerikai sírkertből és a Père Lachaise békák lakta sírjai fölött áttetszőn lebeg a csalóka köd mint a marihuana füstje Peter Orlovsky meg én lassan baktattunk a Père Lachaise-en át mindketten tudtuk hogy meg fogunk halmi így aztán finoman fogtuk egymás mulandó kezét a városhoz hasonló apró öröklétben utak és utcatáblák szirtek és dombok és névtábla minden házon az Űrbe költözött nevezetes Francia elveszett címét kerestük hogy lerójuk hódolatunk zsenge bűnét elhagyatott menhire előtt és Caligrammeja fölé helyezzem mulandó Amerikai Üvöltésemet olvasson csak a sorok között a költő röntgenszemével ahogy csoda folytán saját halála versét olvasta ki a Szajna hullámaiból remélem valami megvadult kispap majd a síromra helyezi pamfletjét hogy elolvasson engem az Isten a menny hideg éjszakáin nyoma sincs már a kezünknek azon a helyen a kezem itt firkál egy párizsi szobában a Cité le Coeur-ön Ó William micsoda kemény fejed volt micsoda halálod összejártam az egész temetőt és képtelen voltam megtalálni a sírodat mit akartál fantasztikusan bepólyált koponyájú a verseiddel Ó fennkölten büdös halálfej mi történt veled hogy semmit sem mondasz és az aztán minden csak nem válasz Nem vezethetsz autót a hatlábnyi sírban noha a mindenség elég nagy mauzóleum akármihez a mindenség sírkert és én egyedül járkálok benne föl-alá és tudom hogy Apollinaire ugyanezen az utcán járt 50 évvel ezelőtt tébolya rögtön befordul a sarkon és Genet is jön velünk könyveket lopni a Nyugat már megint háborúzik és ugyan kinek a tündökletes öngyilkossága teszi majd rendbe az ügyeket Guillaume Guillaume hogy irigylem a hírnevedet Amerika Irodalmának juttatott adományaidat Égövedet hosszúra nyúlt őrült soraiban a halálról való hülye dumával

36 kelj ki a sírból és kiálts be elmém ajtaján bocsáss ki új képsorokat óceániai haikukat égszínkék moszkvai taxikat és néger Buddha-szobrokat könyörögj érettem hajdani létezésed gramofonlemezén hosszan kitartott szomorú hangon és a minden ízében édes zene kísérete szomorú és elnagyolt legyen mint az Első Világháború megettem a kék répákat amiket a sírodból küldtél föl nekem és Van Gogh fülét meg Artaud eszelős szédítő-gyökerét és sétálni akarok New York utcáin a francia költészet fekete köpenyében társalgást rögtönözve veled Párizsban a Père Lachaise-ben és majdani költeményt mely ihletét a sírodba vérző fényből meríti II. Itt Párizsban a te vendéged vagyok Ó baráti árny Max Jacob hiányzó keze a fiatal Picasso hordoz engem egy mediterrán esőben személyesen vettem részt Rousseau ó-vörös díszvacsoráján megettem a hegedűjét a Bateau Lavoir nagy összejöveteleiről nem tesznek említést Algéria szövegkönyvei Tzara a Bois de Boulogne-ban a kakukkoló géppuskák alkímiáját magyarázza zokog miközben svédre fordít engem elegánsan lila nyakkendőbe és fekete nadrágba öltözve arcától elálló édes bársony szakálla mint az Anarchia falairól lecsüngő moha örökösen arról beszélt hogy mennyit veszekedtek André Bretonnal akinek egy napon segített megnyírni arany bajuszát a vén Blaise Cendrars a dolgozószobájában fogadott és fáradtan beszélt Szibéria végtelen távolságairól Jacques Vaché meghívott magához hogy tekintsem meg rettenetes pisztolygyűjteményét a szegény Cocteau a hajdan csodálatos Radiguet miatt búslakodott legutolsó gondolatánál elájultam Rigaut-nak ajánlólevele volt a Halálhoz és Gide a telefont dicsérte meg a többi említésre méltó találmányt alapjában véve egyetértettünk bár ő levendulaszínű alsóneműkről pletykált noha teleitta magát Whitman füveivel és ármánykodott ellene minden szerelmes aki csak nevén nevezte Coloradót Amerika hercegei akik srapnellal és baseballal megrakodva érkeztek ide Ó Guillaume a világ olyan egyszerű harcolni olyan egyszerűnek látszott tudtad-e hogy a nagy politikai klasszikusok meg fogják támadni a Montparnasse-t anélkül hogy egyetlen prófétikus babérággal is álcáznák a homlokukat anélkül hogy egyetlen zöld ütemet is őriznének a párnájuk alatt egyetlen levél is maradna háborúikból - Majakovszkij megjött és lázadt

37 III. Visszajöttem leültem egy sírra és csiszolatlan menhiredre meredtem a szikár gránittömb akár egy befejezetlen fallosz egy feszület két verset olvaszt a kőbe a kőlapon a Coeur Renversé meg az Habitez-vous comme moi A ces prodiges que j'annonce Guillaume Apollinaire de Kostrowitsky valaki egy százszorszéppel teli lekváros üveget tett ide meg egy gépírónő 5 dollár 10 centes szürrealista kerámia rózsáját boldog kis sír teli virággal és fölfordult szív egy szépszál mohos fa alatt hol kígyózó törzzsel ültem nyári ágak és levelek ernyőzik a menhirt és senki sincs ott Et quelle voix sinistre ulule Guillaume qu'es-tu devenu legközelebbi szomszédja egy fa alatta a keresztbe rakott csontok kupaca és talán a megsárgult koponya és a Szeszek kinyomtatott versei a zsebemben és hangja a múzeumban Egyszerre csak középkorú léptek a kavicson egy ember rábámul a nevedre és tovább indul a krematórium épülete felé ugyanúgy gördül felhőin át az ég ahogy a mediterrán napok a Riviérán a háború alatt iszákos Apollo szerelmeskedik alkalmi ópiumevő magához vette a fényt Valakinek csak kellett érezni az iszonyatot a St. Germainben amikor kidőlt közülük Jacob és Picasso köhögése a sötétben a letekert kötés és a koponya az ágyon elernyedt tömzsi ujjai a titok és az egyéniség elveszett harang kondul a toronyban lenn az utcán madarak csicseregnek a gesztenyefákon a Bremont család alszik közelükben Krisztus függ nagymellűek él kívánatosak sírboltjukban ölemben cigaretta füstölög és füsttel meg lánggal tölti meg a könyvlapot egy hangya fut végig bársonyzekémen a fa melynek nekidülök lassan növekszik cserjék és ágak a sírokon át a magasba selymes pókháló csillog a grániton Itt vagyok eltemetve és sírom mellett egy fa alatt ülök.

38 Tóth Árpád: Őszi kérdés Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér? És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert visz már Szeptember, a nagy szénásszekér? S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva! S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?

39 József Attila: Nagyon fáj Kivül-belől leselkedő halál elől (mint lukba megriadt egérke) amíg hevülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde. Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is - ezért ölel minden, ami asszonyra lel, míg el nem fehérül a száj is. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat. Nincsen egyéb menedékünk, a kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor! És lásd, akadt nő, ki érti e szavakat, de mégis ellökött magától. Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva. Mint a gyerek kezében a csörgő csereg ha magára hagyottan rázza.

40 Mit kellene tenni érte és ellene? Nem szégyenlem, ha kitalálom hisz kitaszít a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom. A kultura úgy hull le róla, mint ruha másról a boldog szerelemben - de az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál s még egyedül kelljen szenvednem? A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat. De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat. Segítsetek! Ti kisfiúk, a szemetek pattanjon meg ott, ő ahol jár. Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki: Nagyon fáj. Ti hű ebek, kerék alá kerüljetek és sírjátok neki: Nagyon fáj. Nők, terhetek viselők, elvetéljetek és sírjátok neki: Nagyon fáj. Ép emberek, bukjatok, összetörjetek s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

41 Ti férfiak, egymást megtépve nő miatt ne hallgassátok el: Nagyon fáj. Lovak, bikák, kiket, hogy huzzatok igát, herélnek, ríjjátok: Nagyon fáj. Néma halak, horgot kapjatok jég alatt és tátogjátok rá? Nagyon fáj. Elevenek, minden, mi kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert vadon táj - s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem: Nagyon fáj. Hallja, míg él. Azt tagadta meg, amit ér. Elvonta puszta kénye végett kivül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket. József Attila: Medáliák 1 Elefánt voltam, jámbor és szegény, hűvös és bölcs vizeket ittam én, a dombon álltam s ormányommal ott megsimogattam a holdat, a napot, és fölnyújtottam ajkukhoz a fát, a zöld cincért, a kovát, - most lelkem: ember - mennyem odavan, szörnyű fülekkel legyezem magam -

42 2 Porszem mászik gyenge harmaton, lukas nadrágom kézzel takarom, a kis kanász ríva öleli át kővé varázsolt tarka malacát - zöld füst az ég és lassan elpirul, csöngess, a csöngés tompa tóra hull, jéglapba fagyva tejfehér a virág, elvált levélen lebeg a világ - 3 Totyog, totyog a piócahalász, bámul, bámul a sovány kanász, lebeg, lebeg a tó fölött a gém, gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény - egy fáradt alma függ fejem felett, a hernyó rágott szívéig szemet, kinéz hát rajta és mindent belát, virág volt ez a vers, almavirág - 4 Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen, lehet, hogy zörej, meredt éjjelen, lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt, lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad a cselédlány könnye a kovászba hull, ne keress csókot, ez a ház kigyúl, hazatalálsz még, szedd a lábodat - füstölgő szemek világítanak - 5 Disznó, de akin jáspis a csülök, fábul faragott istenen ülök,

43 hejh bársony gyász, a tejen tűnj elő! meghalok s mázsás szakállam kinő. S ha megrándul még bőröm, az egek, hátamról minden hasamra pereg, hemzsegnek majd az apró zsírosok, a csillagok, kis fehér kukacok - 6 Ragyog a zöld gyík - sorsom keresi, zörget a búza: magvát kiveti, rámnéz a tó, ha belé kő esett, - s a sírók sóhajtotta fellegek, a háborúkkal hívott hajnalok, ugró napok és rezgő csillagok körülkóvályogják nyugodt fejem. Világizzása hőmérsékletem - 7 A küszöbön vashabú vödör, - szeresd a lányt, ki mezítláb söpör, a szennyes lé lapulva árad el, tajtékja fölgyűrt karján szárad el - én is bádoghabokba horpadok, de kélnek csengő és szabad habok s végigcsattognak tengerek lován a lépcsőházak villogó fogán - 8 Borostyánkőbe fagy be az ügyész, fekete frakkban guggolva kinéz, meredten nézi, hogy mi féltve föd, cirógat, áld a fény, a szél, a köd, - befut a rózsa, amint rothadok, pihévé szednek hűvös kócsagok

44 és őszi esték melege leszek, hogy ne lúdbőrzzenek az öregek - 9 Barátommal egy ágyban lakom, nem is lesz hervadó liliomom, nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam, ölni szeretnék, mint mindannyian s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg, főzelékszínű szemmel nézitek, hogy széles ajkam lázba rezgve ring s fecskék etetnek bogárral megint - 10 Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj, boronaként a vetésen vonódj - az ég fölött, mint lent a fellegek, egy cirógatás gazdátlan lebeg s e hűvös varázs húzva, szeliden, szakállamon majd egykor megpihen s vörös fonatján bütykömig csorog jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok - 11 Huszonhárom király sétál, jáspiskorona fejükben, sárga dinnyét edegélnek, új hold süt a balkezükben. Huszonhárom kölyök császkál, csámpás sityak a fejükben, görögdinnyét szürcsölőznek, új nap lángol jobbkezükben.

45 12 Az eltaposott orrú fekete, a sárga, kinek kékebb az ege, a rézbőrű, kinn megfagyott a vér és lidércként rugódozó fehér - József Attila: A hetedik E világon ha ütsz tanyát, hétszer szűljön meg az anyád! Egyszer szűljön égő házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy! Ellenség ha elődbe áll, hét legyen, ki előtalál. Egy, ki kezdi szabadnapját, egy, ki végzi szolgálatját, egy, ki népet ingyen oktat, egy, kit úszni vízbe dobtak, egy, ki magva erdőségnek, egy, kit őse bőgve védett, csellel, gánccsal mind nem elég, - a hetedik te magad légy! Szerető után ha járnál, hét legyen, ki lány után jár. Egy, ki szívet ad szaváért, egy, ki megfizet magáért, egy, ki a merengőt adja, egy, ki a szoknyát kutatja, egy, ki tudja, hol a kapocs, egy, ki kendőcskére tapos, - dongják körül, mint húst a légy! A hetedik te magad légy! Ha költenél s van rá költség, azt a verset heten költsék. Egy, ki márványból rak falut,

46 egy, ki mikor szűlték, aludt, egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít, egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve. Kettő vitéz és tudós négy, - a hetedik te magad légy. S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvet üres edényt, egy, ki győzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra: Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy! József Attila: Reménytelenül Lassan, tűnődve Az ember végül homokos szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok. Vas-színű égboltban... Vas-színű égboltban forog a lakkos, hűvös dinamó. Óh, zajtalan csillagzatok! Szikrát vet fogam közt a szó -

47 Bennem a mult hull, mint a kő az űrön által hangtalan. Elleng a néma, kék idő. Kard éle csillan: a hajam - Bajszom mint telt hernyó terül elillant ízű számra szét. Fáj a szivem, a szó kihül. Dehát kinek is szólanék - József Attila: A Dunánál I A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs, nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvű, örök eső módra hullt, szüntelenül, mi tarka volt, a mult. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.

48 II Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. III Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmúlás. Ebből vagyok. Meglásd, ha majd nem leszünk!... - megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már, gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok - minden, ami holt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!

49 ...Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés.

50 Ady Endre: A muszáj-herkules Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: Úgy szeretnék gyáván kihúnyni S meg kell maradnom Herkulesnek. Milyen híg fejűek a törpék: Hagynának egy kicsit magamra, Krisztusuccse, magam megtörnék. De nyelvelnek, zsibongnak, űznek S neki hajtanak önvesztükre Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. Szeretném már magam utálni, De, istenem, ők is utálnak: Nem szabad, nem lehet megállni. Szeretnék fájdalom-esetten Bujdosni, szökni, sírni, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen? Szegény, muszáj Herkules, állom, Győzöm a harcot bús haraggal. S késik az álmom s a halálom. Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi, Jó lesz egy kis hódolás és csönd: Így nem fogok sohse meghalni. Ady Endre: Új vizeken járok Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse, Röhögjenek a részeg evezősre. Röpülj hajóm, Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse. Szállani, szállani, szállani egyre Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre, Röpülj hajóm, Szállani, szállani, szállani egyre.