A nyugalom megzavarására alkalmas történetek

Átírás

1

2 A nyugalom megzavarására alkalmas történetek

3 IMPRESSZUM Neil Gaiman: Trigger Warning Copyright 2015 Neil Gaiman Hungarian translation Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Neil Gaiman: Trigger Warning Short Fiction and Disturbances Headline Publishing Group, London, 2015 Fordította: Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Pék Zoltán, Bordás Veronika Korrektor: Boncz Éva Műfaj: fantasy

4 Magam sem tudom, hogyan fogtam ki egy olyan hollywoodi ügynököt, aki imád olvasni, de tizennyolc évvel ezelőtt ez történt. Még ma is az ügynököm, még ma is tiszteletre méltó, és még ma is a novellákat szereti a legjobban. Ezt a könyvet Jon Levinnek ajánlom.

5 TARTALOM Bevezető (Introduction) Pék Zoltán Hogyan rakjunk össze széket (Making a Chair) Török Krisztina Holdlabirintus (A Lunar Labyrinth) Pék Zoltán Ami Cassandrát illeti (The Thing About Cassandra) Török Krisztina Le a komor tengerhez (Down to a Sunless Sea) Török Krisztina Az igazság egy barlang a fekete hegyen ( The Truth Is a Cave in the Black Mountains ) Juhász Viktor Utolsó házinénim (My Last Landlady) Török Krisztina Kalandos történet (Adventure Story) Pék Zoltán Narancs (Orange) Galamb Zoltán Mesenaptár (A Calendar of Tales) Török Krisztina A halál és a méz esete (The Case of Death and Honey) Pék Zoltán Aki elfelejtette Ray Bradburyt (The Man Who Forgot Ray Bradbury) Juhász Viktor Jeruzsálem (Jerusalem) Galamb Zoltán Klikk-Klakk, a Zörgőszörny (Click-Clack the Rattlebag) Orosz Anna A Közömbösség Rásegítő

6 (An Invocation of Incuriosity) Pék Zoltán És zokogni, mint Alexandrosz ( And Weep, Like Alexander ) Orosz Anna Semmi óra (Nothing O Clock) Galamb Zoltán Gyöngyök és gyémántok: tündérmese (Diamonds and Pearls: A Fairy Tale) Pék Zoltán A sovány, fehér herceg visszatér (The Return of the Thin White Duke) Orosz Anna Nőnemű végződések (Feminine Endings) Pék Zoltán Tekintettel a formaságokra (Observing the Formalities) Török Krisztina Az alvó és az orsó (The Sleeper and the Spindle) Török Krisztina A boszorka dolga (Witch Work) Gálla Nóra Relig Odhráin földjén (In Relig Odhráin) Gálla Nóra Fekete kutya (Black Dog) Juhász Viktor

7 BEVEZETŐ I. FELKAVARÓ APRÓSÁGOK Bizonyos dolgok felkavarnak bennünket; csakhogy most nem ezekről lesz szó. Én azokra a képekre, szavakra vagy ötletekre gondolok, amelyek úgy nyílnak meg alattunk, akár a csapóajtó, és a biztonságos, érthető világból egy sokkal sötétebb és kevésbé vendégszerető helyre pottyantanak. A szívünk kihagy pár ütemet, levegő után kapkodunk. A vér kiszalad az arcunkból és az ujjainkból, ott állunk kóválygó fejjel, sápadtan és lihegve. És ezekben a pillanatokban a következőt tudjuk meg magunkról: a múlt nem halt meg. Bizonyos dolgok türelmesen várnak ránk életünk sötét folyosóin. Azt hisszük, hogy továbbléptünk, kizártuk őket a fejünkből, hogy azok elszáradtak, összeasztak, és elfújta őket a szél. De tévedünk. Azóta is a sötétben várakoztak, és közben gyakorolták a legerősebb ütést, a kemény, könyörtelen gyomorszájba vágást. Ezzel múlatták az időt, amíg újra arra nem tévedünk. A szörnyek a szekrényben és a gondolataink között mindig ott várakoznak a sötétben, mint a penész a padlódeszkák alatt vagy a tapéta mögött. És sötétségből nagyon sok van, kimeríthetetlen a készlet. Az univerzum bőségesen el van látva éjszakával. Hogy mire kell figyelnünk? Mindnyájan érzékenyek vagyunk valamire. Először az interneten találkoztam a felkavaró tartalom kifejezéssel. Elsősorban olyan képekre vagy ötletekre mutató linkekre figyelmeztet, amelyek megzavarhatják az ember nyugalmát, emlékeket idézhetnek föl, felzaklathatnak vagy megriaszthatnak. A figyelmeztetésnek köszönhetően kiszűrjük ezeket a képeket vagy gondolatokat, vagy előre felkészülünk rájuk lelkileg. Lenyűgözve láttam, hogy a felkavaró tartalom figyelmeztetés az internetről átkerült a megérinthető dolgok világába. Több főiskola bejelentette, hogy felkavaró tartalom jelzéssel óhajt ellátni műalkotásokat, irodalmi műveket vagy filmeket, hogy így tájékoztassa a diákokat, mire számíthatnak. Az ötlet egyszerre melengette a szívemet (persze, hogy szólni akarsz azoknak, akiket felkavarhat, hogy esetleg felkavarhatja őket), ugyanakkor mélységesen zavart. Amikor a Sandmant írtam, minden szám címlapján ott állt a figyelmeztetés: Felnőtt olvasóknak ajánlott, amit bölcs megoldásnak találtam. Tájékoztatta a potenciális olvasót, hogy ez nem gyerekeknek szóló képregény, megrázó képeket vagy gondolatokat tartalmazhat, és hovatovább azt is sugallta, hogy ha felnőtt vagy (akármit jelent is ez), magadra vagy utalva. Úgy gondoltam, döntsék el ők maguk, hogy mi kavarja fel vagy rázza meg őket, mitől jut eszükbe olyasmi, ami még sosem. Felnőttek vagyunk, mi döntjük el, hogy mit olvasunk, és mit nem. Amit felnőttként olvasunk, azt véleményem szerint minden figyelmeztetés nélkül kellene olvasnunk, maximum annyit kéne tudnunk: Belépés saját felelősségre. Magunknak kell kitalálnunk, mi a fikció, mit jelent a számunkra, és ez a tapasztalat nem fog megegyezni senki máséval. A történeteket a fejünkben rakjuk össze. Fogjuk a szavakat, és hatalommal ruházzuk fel őket, mások szemén keresztül látunk, azt látjuk és tapasztaljuk meg, amit más. Vajon a fikció biztonságos hely? töprengek. Aztán azt kérdezem magamtól: Miért, biztonságos helynek kellene lennie? Gyerekként olvastam olyan történeteket, hogy később azt kívántam, bárcsak ne olvastam volna őket, mert nem voltam felkészülve rájuk. Felkavartak: a szereplők tehetetlenül vergődtek, vagy megszégyenítették, akár meg is csonkították őket, a felnőttek sebezhetőek voltak, és a szülők nem segíthettek. Ezek a történetek nyomasztottak, felbukkantak a rémálmaimban, és kísértettek fényes nappal, mélységesen aggasztottak, de megtanítottak arra, hogy ha fikciót olvasok, olykor csak akkor fogom tudni, meddig terjed a komfortzónám,

8 ha már elhagytam; és most, felnőttként akkor sem tenném semmissé azt, hogy olvastam ezeket a történeteket, ha tehetném. Bizonyos dolgok ma is mélységesen felkavarnak, akár a neten, akár könyvekben olvasok róluk, akár a való életben szembesülök velük. Sosem lesznek könnyebbek, sosem hagynak sértetlenül elmenekülni. Viszont tanítanak, felnyitják a szememet, és ha fájnak, úgy fájnak, hogy közben gondolkodásra, érésre és változásra késztetnek. A főiskolai vitáról olvasva felmerült bennem, hogy egy nap vajon nem az én munkáimra kerül-e majd felnőtt tartalom figyelmeztetés. Mérlegeltem magamban, vajon jogos lenne-e. Aztán úgy döntöttem, elébe vágok a dolognak. Ebben a könyvben, ahogy az életben is, vannak felkavaró dolgok. Van benne halál és fájdalom, könny és viszontagság, mindenféle erőszak, kegyetlenség, még megbecstelenítés is. Reményeim szerint azért kedvesség is akad benne. Még néhány happy end is. (Végül is kevés az olyan történet, ami minden résztvevőnek kellemetlenül végződik.) És ennél több is van: ismerek egy Rocky nevű hölgyet, aki nem bírja a csápokat, akit valóban figyelmeztetni kell olyan dolgokra, amiknek csápokhoz van közük, főleg tapadókorongos csápokhoz. Rocky egy váratlan tintahal- vagy polipszelet láttán remegve a legközelebbi szófa mögé vetődik. Ezeken az oldalakon valahol rejtőzik egy hatalmas csáp. Sok történet rosszul végződik legalább egy szereplő számára. Csak szólok. II. REPÜLÉS ELŐTTI BIZTONSÁGI BEMUTATÓ Olykor hatalmas igazságok hangzanak el szokatlan körülmények között. Túl sokat utazom repülőn ezt a gondolatot és mondatot képtelen lettem volna értelmezni fiatalon, amikor minden repülőút izgalmas és csodálatos kaland volt, amikor bámultam le a gép ablakából a felhőkre, és elképzeltem, hogy van ott egy város vagy világ, ahol biztonságban sétálhatok. Ettől függetlenül ma is minden repülőút előtt eltöprengek a légiutas-kísérők bölcsességén, mintha koan vagy tanmese volna, minden bölcsességek csúcsa. Ezt mondják: Először a saját oxigénmaszkját vegye fel, utána segítsen utastársainak. És magunkra gondolok, emberekre, no meg a maszkokra, amit viselünk, a maszkokra, amik mögé elbújunk, és a maszkokra, amiket megmutatunk. Elképzelem, hogy az emberek annak mutatják magukat, amik valójában, és felfedezik, hogy mások sokkal többek vagy kevesebbek, mint képzelik vagy mutatják magukat. És akkor a mások megsegítésére gondolok, hogy előbb felöltjük hozzá a maszkot, és hogyha levesszük, sebezhetővé válunk. Mindnyájan maszkot viselünk. Ez tesz bennünket érdekessé. Ezek a történetek ezekről a maszkokról szólnak, és a mögöttük lévő emberekről. Mi, szerzők, akik fikcióból élünk, mindannak a kontinuuma vagyunk annak, amit látunk-hallunk, és legfőképp amit olvasunk. Vannak olyan barátaim, akik kifakadnak, prüszkölnek és mérgelődnek, mert az emberek nem ismerik fel az utalásokat, nem tudják, mire mutatnak, elfelejtettek szerzőket, történeteket és világokat. Én ezt általában a másik irányból nézem: valaha én is írásra váró üres pergamen voltam. Történetekből szereztem tudomást dolgokról és emberekről, történetekből szereztem tudomást más szerzőkről. Ebben a könyvben sok, sőt talán a legtöbb történet ennek a kontinuumnak a része. Azért létezik, mert léteztek más szerzők, más hangok, más elmék. Remélem, nem baj, ha ebben a bevezetőben kihasználom az alkalmat, és megemlítek néhány írót és helyet, akik és amelyek nélkül ezek a történetek talán sosem láttak volna napvilágot.

9 III. SZERENCSE Ez a harmadik novelláskötetem, és nagyon is tisztában vagyok vele, micsoda mázlista vagyok. Gyerekkoromban imádtam és tiszteltem a novellákat. Számomra nem létezett ennél tisztább és tökéletesebb emberi alkotás: a legjobbakban egyetlen felesleges szó sem akadt. A szerző intésére egyszerre egész világ terem, benne emberek és ideák. Egy kezdet, egy középső rész és befejezés, ami átrepít az univerzumon és vissza. Imádtam minden novellagyűjteményt a kísértet- és rémtörténetektől a szerzői kötetekig. Átrendezték a gondolatvilágomat. A kedvenc köteteimben nemcsak novellák szerepeltek, hanem új ismereteket szerezhettem a könyvben szereplő történetekről és az írás mesterségéről. Tiszteltem azokat a szerzőket, akik nem írtak bevezetést, de nem tudtam olyan szívből szeretni őket, mint azokat, akik megértették velem, hogy az adott antológiában minden történetet szavanként írt le valaki, aki gondolkodott, lélegzett, járkált, és talán még énekelt is a zuhany alatt, mint én. A kiadói szakmában úgy tartják, hogy a novelláskötetek nem kapósak. A könyvkiadók nagyon gyakran hiúsági kérdésnek tekintik, csak kis cégek vállalják be, és nem tekintik olyan valóságosnak, mint a regényeket. Én azonban a novellákban repülök, kísérletezem, játszadozom. Itt hibázhatok, vállalkozhatok kisebb kalandokra. Egy ilyen kötet összeállítása valahogy egyszerre megijeszt és felnyitja a szemem: amikor történeteket rakok egymás mellé, témák bukkannak fel, alakulnak át, válnak világossá. Feltárul előttem, miről írtam tíz éven át. IV. ÁLTALÁNOS BOCSÁNATKÉRÉS Szilárd meggyőződésem, hogy a novelláskötetnek egységesnek kell lennie. Nem szabad találomra összeválogatni olyan történeteket, amiket egyértelműen nem egy borító alá szántak. Más szóval nem lehet egy helyen horror- és kísértettörténet, science fiction és fantasy, mese és költészet. A kötetnek tiszteletre méltónak kell lennie. Ez a gyűjtemény megbukik ezen a teszten. Ezért a hibáért, mint sok másikért, elnézést és bocsánatot kérek, és csak remélni tudom, hogy valahol ezeken az oldalakon akad egy olyan történet, amit amúgy sosem olvastak volna. Tessék, például itt egy nagyon rövid: Shadder Egyes lények vadásznak. Mások gyűjtögetnek. A shadder ólálkodik. Néha pedig sompolyog. De többnyire ólálkodik. A shadder nem sző hálót. A világ az ő hálója. A shadder nem ás vermet. Ha itt vagy, már beleestél. Vannak olyan állatok, amelyek fáradhatatlanul üldöznek, sebesen, akár a szél, hogy beléd vájják az agyarukat, és leterítsenek. A shadder nem üldöz. Egyenesen odamegy, ahová a hajsza után érsz, és ott vár rád, sötét és meghatározhatatlan helyen. Kiválasztja az utolsó helyet, ahol keresnéd, és ott várakozik, ameddig csak várakoznia kell, amíg az nem lesz az utolsó hely, ahol keresed és megtalálod. A shadder elől nem lehet elbújni. Ő volt ott előbb. A shaddert nem lehet lefutni. Az utad végén vár rád. A shadderrel nem lehet megküzdeni, mert türelmes, és a legeslegutolsó napig vár, amikor a harci kedved elfogy, amikor letettél a küzdelemről, amikor az utolsó ütés is megtörtént, az utolsó kést is bedöfték, az utolsó kegyetlen szó is elhangzott. A shadder akkor és csakis akkor jön elő. Nem eszik olyasmit, ami nincs kész rá. Nézz hátra.

10 V. A KÖTET TARTALMÁRÓL Köszöntök mindenkit ezeken az oldalakon. Itt olvashatnak a könyvben szereplő történetekről, de át is ugorhatják, és visszatérhetnek az után, hogy olvasták a novellákat. Nem vagyok nehéz eset. Hogyan rakjunk össze széket Vannak napok, amikor egyszerűen nem találom a szavakat. Olyankor általában egy már meglévő dolgot javítgatok. Azon a napon egy széket csináltam. Holdlabirintus Jó harminc éve ismerkedtem meg Gene Wolfe-fal: huszonkét évesen, újságíróként interjút készítettem vele a The Book of the New Sun című négyrészes regényéről. A következő öt év során összebarátkoztunk, és azóta is barátok vagyunk. Jó ember és remek, mély író, mindig ravasz, mindig bölcs. A kedvencem a harmadik regénye, a Peace, amelynek születése idején még kisfiú voltam. A legfrissebb műve, a The Land Across volt az idei legélvezetesebb olvasmányom, nem írtak még ravaszabb és veszélyesebb könyvet. Gene egyik legjobb novellája A Solar Labyrinth (Naplabirintus). Egy árnyéklabirintusról szól, és sokkal sötétebb történet, mint amilyennek a felszínen látszik. Ezt a novellát Gene-nek írtam. Hiszen ha vannak naplabirintusok, akkor lenniük kell holdlabirintusoknak is, és egy Wolfe-nak, aki ugatja a holdat. Ami Cassandrát illeti Tizennégy évesen könnyebb volt elképzelni, hogy barátnőm van, mint valóban szert tenni egyre, hiszen ahhoz tényleg beszélni kellett volna egy lánnyal. Ezért azt csináltam, hogy a füzeteim fedelére felírtam egy lány nevét, aztán amikor rákérdeztek, tagadtam, hogy bármit tudnék róla. Ettől, képzeltem én, mindenki azt fogja hinni, hogy tényleg van barátnőm. Nem hiszem, hogy bevált. Sosem képzeltem el többet a nevénél. Ezt a novellát 2009 augusztusában írtam Skye szigetén, mialatt az akkori barátnőm, Amanda az influenzát igyekezett kialudni. Amikor felébredt, levest és mézes italt vittem neki, és aztán felolvastam neki azt, ami a történetből elkészült. Nem tudom, mennyire emlékszik belőle. Odaadtam a novellát Gardner Dozoisnak és George R. R. Martinnak a Songs of Love and Death című antológiájukhoz, és mérhetetlenül megkönnyebbültem, hogy tetszik nekik. Le a komor tengerhez A Guardian a Víz világnapját azzal ünnepelte, hogy egy hétig vízzel kapcsolatos történeteket közölt. Éppen a texasi Austinban voltam a South by Southwest fesztiválon, ahol az Óceán az út végén regényt és a Tükör és füst novelláskötetet vettem fel hangoskönyvnek. Grand Guignol járt az eszemben, magányos előadóktól lebilincselt közönségnek elsuttogott szívszaggató monológok, és eszembe jutott pár fájdalmas történet a The Newgate Calendarból. És London, esősen, messze-messze Texastól. Az igazság egy barlang a fekete hegyen

11 Vannak történetek, amiket az ember felépít, vannak, amiket megszerkeszt, és vannak, amiket sziklából váj ki, eltávolítva mindent, ami nem maga a történet. Akartam szerkeszteni egy antológiát, ami recseg-ropog a jó olvasmányoktól, mondjuk a fantasy és sci-fi peremvidékén, de mindenképp leköti az embereket. Al Sarrantonio lett a szerkesztőtársam. A kötetnek a 27 képtelen történet címet adtuk, ami a Google előtti időkben elég is lett volna. Így már nem. Írnom kellett hozzá egy novellát. Számos különös helyen jártam, melyek megragadják az elmét és a lelket, és nem engedik el. Vannak köztük egzotikus és szokatlan helyek, de vannak mindennapiak is. Számomra a legkülönösebb Skye szigete Skócia nyugati partjai mellett. Tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Vannak, akik felfedezik Syke-t, és örökre ott ragadnak, de a ködös sziget még minket is kísért, akik eljövünk. Minket is a markában tart. Ott vagyok a legboldogabb és a leginkább egyedül. Otta F. Swire a Hebridákról és elsősorban Skye-ról több könyvet is írt, és ezekben rengeteg különös és titkos ismeret olvasható. (Tudták, hogy május harmadikán száműzték az ördögöt a mennyországból, ezért ezen a napon megbocsáthatatlan az elkövetett bűn? Ezt a Hebridák mítoszairól írt könyvéből tudtam meg.) És az egyik könyvében említ egy barlangot a Black Cuillinsben, ahová bemehet az, aki bátor, és aranyat szerezhet, de ahányszor a barlangban jár, egyre gonoszabbá válik. És az a barlang meg az ígérete elkezdett kísérteni. Fogtam jó pár igaz történetet (vagy amiket igaznak tartanak, ami lényegében ugyanaz), és két férfinak adtam őket egy olyan világban, ami sokban, de nem mindenben azonos a miénkkel, és elmeséltem egy történetet bosszúról és utazásról, az arany utáni vágyról és titkokról. Megnyerte a legjobb kisregénynek járó Shirley Jackson-díjat (az antológia pedig a legjobb antológiáét) és a legjobb kisregény Locus-díját, és én nagyon büszke voltam rá. A kiadás előtt úgy volt, hogy fellépek a sydney-i operaház színpadán, és megkértek, tudnék-e csinálni valami a FourPlay nevű ausztrál vonósnégyessel (a vonósnégyesek között igazi rockbandának számítanak; elképesztő sokoldalú társaság, sok rajongóval), esetleg valamit kivetíthető rajzokkal. Eszembe jutott, hogy Az igazság egy barlang a fekete hegyen hetven perc lenne felolvasva. Arra gondoltam, mi lenne, ha egy vonósnégyes komor és fenséges zenét játszana alá, ahogy olvasom, mintha film lenne. És mi lenne, ha a skót Eddie Campbell, aki Alan Moore képregényét, A pokolbólt rajzolta, készítene illusztrációkat ehhez a legskótabb novellámhoz, és azok lennének kivetítve? Féltem kilépni a sydney-i operaház színpadára, de elképesztő élmény volt: a felolvasást álló vastaps követte, majd egy interjú (Eddie Campbell kérdezett) és egy vers szintén a FourPlay kíséretével. Fél évvel később ismét előadtuk, Eddie újabb festményeivel a tasmaniai Hobartban, egy hatalmas fesztiválsátorban, háromezer ember előtt. Ott is imádták. Aztán volt egy kis problémánk. Eddig az előadást csak Ausztráliában látták ez valahogy nem tűnt igazságosnak. Szükségünk volt egy ürügyre, hogy a FourPlayt megutaztassuk a világban (akik otthonosak a popkultúrában és ragyogó zenészek: már azelőtt imádtam a Ki vagy, Doki?-téma feldolgozásukat, hogy ismertem őket). Szerencsére Eddie fogta a képeit, még párat készített melléjük, aztán a szöveggel együtt csinált egy félig képeskönyvet, félig képregényt, és a HarperCollins kiadta Amerikában, a Headline Angliában. Turnéra indultunk, a FourPlay, Eddie meg én: San Franciscóba, New Yorkba, Londonba és Edinburghba. A Carnegie Hallban a közönség állva tapsolt nekünk. Innen nincs feljebb. És még mindig azon tűnődöm, hogy a történetből mennyit írtam én, és mennyi várt rám, akár a szürke kövek, amik csontokként hevernek Skye alacsony dombjain. Utolsó házinénim

12 Ezt a Horror Világkongresszus egy kiadványa számára írtam. A konferenciát abban az évben Brightonban tartották. Brighton manapság nyüzsgő, művészkedő, fejlődő, izgalmas tengerparti város. Viszont gyerekkoromban uborkaszezonban jártunk Brightonba, amikor kihalt, hideg és unalmas volt. Ez a történet nyilvánvalóan a rég letűnt Brightonban játszódik, nem a mostaniban. Aki ma száll meg ott, annak nincs semmi félnivalója. Kalandos történet Ezt a novellát Ira Glass felkérésére írtam a This American Life rádióműsor számára. Neki tetszett, de a producereknek nem, úgyhogy írtam nekik egy másikat arról, hogy a kalandoknak megvan a maguk helye, de sok minden szól a rendszeres étkezés és a fájdalommentesség mellett, ez a novella pedig a McSweeney s Quarterlyben jelent meg. Akkoriban sokat gondoltam a halálra, és arra, hogy amikor az ember meghal, magával viszi a történeteit is. Ebben a tekintetben ez a történet az Óceán az út végén párja. Narancs Jonathan Strahan jó ember és jó szerkesztő. Perthben él, Ausztrália nyugati részén. Rossz szokásom, hogy írok valamit egy általa szerkesztett antológiába, aztán mégse adom neki. Igaz, mindig igyekszem azzal orvosolni a dolgot, hogy írok neki valami mást. Ez egy ilyen más. Az, ahogy a történet elmesélődik, ugyanolyan fontos, mint a mesélés, noha általában kevésbé szembeszökő, mint itt. Motoszkált a fejemben egy történet, de csak akkor állt össze, amikor eszembe jutott a kérdőív formátum. Reptereken és a repülőn írtam meg, úton Ausztráliába a Sydney-i Írófesztiválra, és egy napra rá fel is olvastam sok ember és a sápadt és ijesztő unokahúgom, Hayley Campbell előtt. Talán éppen az ihlette a novellát, hogy a hűtőn éktelenkedő narancsszín foltokra panaszkodott. Mesenaptár Az utóbbi pár évben ez volt az egyik legfurább és legkellemesebb dolog, amit csináltam. Fiatal koromban élvezettel olvastam Harlan Ellison novellásköteteit. Imádtam a novellákat, és imádtam a beszámolóit arról, hogyan születtek a történetek. Sokat tanultam Harlantól, de a bevezetőiből az a gondolat tette rám a legnagyobb hatást, hogy az írás legfőbb része maga az írás: leülsz és írsz. És ez sosem volt nyilvánvalóbb, mint amikor Harlan elmesélte, hogy ezt a novellát egy könyvesbolt ablakánál írta, egy élő rádióadásban vagy hasonló helyzetben. Hogy mások javasoltak neki címeket vagy szavakat. Azt mutatta meg vele a világnak, hogy az írás mesterség, nem varázslat. Valahol egy író ül és ír. Tetszett az ötlet, hogy egy üzlet ablakában írjak. Csakhogy a világ megváltozott, gondoltam. Nincs olyan kirakat, aminek több százan odanyomhatják az arcukat, hogy belessenek. Megkeresett a BlackBerry, hogy hajlandó lennék-e részt venni egy közösségimédia-projektben, bármi lehet, amit akarok. Nagyon örültek, amikor felajánlottam, hogy írok egy Mesenaptár -t, amiben minden novella válasz lesz egy tweetre az év hónapjairól olyan kérdésekre, hogy Miért veszélyes a január?, Mi a legfurcsább dolog, amit júliusban láttál?(egy azt válaszolta: Könyvből rakott iglu, és már tudtam, miről írok.), Kit szeretnél újra látni decemberben?. Feltettem a kérdéseket, kaptam több tízezer választ, és kiválasztottam tizenkettőt. Megírtam a tizenkét történetet (a márciust először, a decembert utoljára), aztán felajánlottam

13 embereknek, hogy a történetek alapján készítsenek mindenféle alkotásokat. Készült öt kisfilm, az egész dolog blogolva és tweetelve volt, kikerült ingyen a világba, az internetre. Élvezet volt közzétenni a történeteket. Harlan Ellison nincs oda a twitterért és hasonlókért, de felhívtam, amikor a projekt véget ért, tájékoztattam, hogy ez az egész az ő hibája, és remélem, hogy legalább annyi ihletet ad valakinek, aki figyelemmel kísérte, mint nekem az ő kirakatos történetei. (A leghálásabb a @MeiLinMiranda, A halál és a méz esete A Sherlock Holmes-történetekkel gyerekkoromban találkoztam, beléjük szerettem, és sosem felejtettem el Holmest, sem a félelmetes Watson doktort, aki elmeséli a detektív eseteit; Mycroft Holmest, Sherlock bátyját, vagy Arthur Conan Doyle-t, aki az egészet kiötölte. Imádtam a racionalizmusát, azt a gondolatot, hogy egy intelligens, jó megfigyelő egy pár nyomból felépít egy világot. Imádtam történetről történetre megtudni, kik ezek az emberek. Amikor méheket kezdtem tartani, tudatában voltam, hogy csak Holmes lábnyomában járok. Aztán eltöprengtem, hogy Holmes miért kezdett méhészkedni, hiszen nem ez a nyugdíjashobbik közül a legmunkaigényesebb. És Sherlock Holmes csak akkor volt boldog, amikor egy ügyön dolgozott: a tunyaság és tétlenség számára egyenértékű volt a halállal. Les Klingerrel a Baker Street-i Vagányok első ülésén találkoztam, 2002-ben. Nagyon megkedveltem. (Kedveltem ott mindenkit, felnőtt férfiakat és nőket, akik amikor nem kiváló jogászok, újságírók, sebészek és senkiháziak, abban hisznek, hogy a Baker Street 221b alatt mindig 1889 van, és Mrs. Hudson hamarosan beállít a teával és egy kiváló ügyféllel.) Ezt a novellát Les és Laurie Kingnek írtam az A Study in Sherlock című gyűjteménybe. Egy üveg hófehér méz ihlette, amivel egy hegyoldalon kínáltak meg Kínában. A történetet egy hét alatt írtam meg egy hotelszobában, miközben a feleségem és a legkisebb lányom egy barátnőjével strandolt. A novellát jelölték Anthony-díjra, Edgar-díjra és a Krimiírók Egyesületének Ezüst tőr díjára. Noha egyiket sem kapta meg, én boldog voltam; előtte sosem jelöltek krimidíjra, és valószínűleg soha nem is fognak. Aki elfelejtette Ray Bradburyt Elfelejtettem a barátomat. Vagyis mindenre emlékeztem róla, csak a nevére nem. Majd egy évtizeddel korábban meghalt. Emlékeztem a telefonbeszélgetéseinkre, az együtt töltött időkre, a beszédére és a gesztusaira, az általa írt könyvekre. Elhatároztam, hogy csak azért sem nézek utána az interneten. Igyekeztem magamtól felidézem a nevét. Fel-alá járkálva próbáltam előcsalogatni a nevét, és elkezdett kísérteni az a gondolat, hogy ha nem jut eszembe a név, az olyan, mintha ő maga soha nem is létezett volna. Tudtam, hogy ez ostobaság, de akkor is A novellát Ray Bradbury kilencvenedik születésnapjára írtam, így próbáltam elmondani, milyen hatást tett rám gyerekként és felnőttként, és így próbáltam megfogalmazni, hogy véleményem szerint mit tett a világgal. Szerelmes levél, köszönet és születésnapi ajándék egy írónak, aki álmodozásra késztetett, megtanított a szavakra és arra, hogy mire képesek, és aki sosem hagyott cserben sem mint olvasót, sem mint embert. A William Marrow kiadónál a szerkesztőm, Jennifer Brehl elment hozzá, és az ágya mellett felolvasta

14 neki a novellát. A videoüzenet, amelyben Bradbury megköszönte, az egyik legdrágább kincsem. Mark Evanier barátom mesélte, hogy tizenegy-tizenkét éves korában találkozott Ray Bradburyvel. Amikor Bradbury megtudta, hogy Mark író akar lenni, meghívta magához, és fél napon keresztül magyarázta neki a lényeget: ha író akar lenni, írnia kell. Mindennap. Akár van hozzá kedve, akár nincs. Hogy olyan nincs, hogy az ember megír egy könyvet, és kész. Hogy ez is munka, de a legszebb munka. Mark felnőve író lett, aki ír, és ebből él. Ray Bradbury olyan ember volt, aki fél napját rászánja egy írónak készülő gyerekre. Gyerekkoromban találkoztam Ray Bradbury történeteivel. Először a Homecomingot olvastam; egy fiúról szól, aki be akar illeszkedni az Addams Family-féle szörnyek közé. Először akadtam személyesen hozzám szóló történetre. Otthon kallódott egy példány A marsbéli krónikákból. Elolvastam, imádtam, és megvettem az összes Bradbury-kötetet, amit csak lehetett a félévente az iskolába látogató vándor könyvesbolttól. Bradburytől szereztem tudomást Poe-ról. Költészet volt a novellákban, és nem zavart, hogy sok mindent nem értek, így is eleget kaptam. Vannak olyan szerzők, akiket gyerekkoromban olvastam és szerettem, de felnőve csalódást okoztak. Bradbury sosem. A horrortörténetei ugyanolyan dermesztőek, a sötét fantáziái ugyanolyan sötétek, a tudományos-fantasztikus írásai (a tudomány sosem érdekelte, csak az emberek, ezért is hatottak annyira a novellák) ugyanúgy csodálattal töltenek el, mint gyerekkoromban. Jó író volt, és sok témában jól írt. Az első tudományos-fantasztikus írók között volt, akik elmenekültek az olcsó magazinoktól, és az elegáns magazinokban jelentek meg. Írt forgatókönyvet hollywoodi filmekhez. Jó filmeket csináltak a regényeiből és novelláiból. Én még messze voltam attól, hogy író legyek, amikor Bradbury olyan író volt, akivé más írók válni szerettek volna. Egy Ray Bradbury-novella magában is jelentett valamit: nem árult el semmit a történetről, de mesélt az atmoszféráról, a nyelvről, a világba menekülő mágiáról. A Death Is a Lonely Business detektívregény ugyanannyira Bradbury-történet, mint a Gonosz lélek közeleg, vagy a Fahrenheit 451, vagy a novellásköteteiben található bármelyik horror, sci-fi, mágikus-realista vagy realista történet. Önmagában, a saját feltételei szerint alkotott egy külön műfajt. Az Illinois állambeli Waukeganból való fiatalember, aki elutazott Los Angelesbe, könyvtárakban pallérozta magát, és addig írt, amíg jó író nem lett, majd felülemelkedett a műfajokon és külön műfaj lett, sokat irigyelt, abszolút utánozhatatlan. Fiatal író voltam, amikor először találkoztam vele. A hetvenedik születésnapja alkalmából a Természettudományi Múzeumban rendeztek ünnepséget, ezért jött Angliába. Furcsa, nyakatekert módon lettünk barátok, aztán dedikálásokon, rendezvényeken ültünk egymás mellett. Az évek során sokszor hallottam nyilvánosan beszélni. Néha én mutattam be a közönségnek. Én voltam a ceremóniamester, amikor megkapta az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írók nagymesteri díját: mesélt a közönségnek egy gyerekről, akit látott, és akit a barátai azzal ugrattak, csak mert be akart menni egy játékboltba, hogy az kicsiknek való. Elmesélte, hogy mennyire szerette volna meggyőzni a fiút, ne törődjön a barátaival, menjen be, és játsszon. Beszélt az írói élet gyakorlati oldaláról ( Írni kell! mondogatta. Írni kell mindennap! Én még ma is mindennap írok! ), és a bennünk élő gyerekről (azt mondta, fotografikus memóriája van, visszaemlékszik a csecsemőkorára is, és talán így is volt), az örömről, a szeretetről. Kedves és gyengéd volt, az a középnyugati kedvesség áradt belőle, ami pozitív, és nem a jellem hiányából fakad. Lelkes volt, és úgy tűnt, a lelkesedés a végtelenségig hajtja. Őszintén szerette az embereket. Jobb világot hagyott maga után, és jobb helyeket hagyott benne: a Mars vörös homokját és csatornáit, középnyugati halloweeneket és kisvárosokat és sötét karneválokat. És egyre csak írt. Az egész életre visszanézve az ember látja, hogy a szeretet a válasz mindenre mondta egy interjúban. Rengeteg okot adott az embereknek, hogy szeressék. És mi szerettük. És egyelőre nem felejtettük el.

15 Jeruzsálem Ezt a történetet a BBC kérte tőlem a William Blake-hétre. Megkérdezték, írnék-e egy történetet egy Blakevers ihletésére, amit majd a negyedik csatornán olvasnak fel. Előtte jártam Jeruzsálemben, és elgondolkodtam, mibe telne egy Jeruzsálemet felépíteni Anglia zöld és kellemes földjén. És miféle ember akarna. Sok mindent kitalálok, de a Jeruzsálem-szindróma létezik. Klikk-Klakk, a Zörgőszörny Ezt a novellát Peter Nicholls és Clare Coney barátaim házában írtam Surrey Hillsben, Melbourne-ben. Karácsony volt. Furcsa módon a tikkasztó hőség dacára fehér karácsony: sűrű, üveggolyó nagyságú jég esett a karácsonyi vacsora alatt, és beterítette a Coney Nicholls-gyepet. Egy szörnyes könyvnek írtam, amit Kasey Lansdale szerkesztett, de először hangoskönyv formájában jelent meg az Audible kiadásában. Ingyen kínálták halloween alkalmából, sőt pénzt adtak egy jó ügyre mindenki nevében, aki letöltötte. Így mindenki örült, kivéve, akik késő éjjel hallgatták meg, aztán mehettek felkapcsolni a villanyt. A történetben szereplő házat Tori barátomnak az írországi Kinsale-ben fekvő házáról mintáztam. Az természetesen nem kísértetjárta, és az a hang, amikor mintha az emeleten szekrényeket tologatnának, miközben mi odalent vagyunk, csak a régi épületek sajátossága. A Közömbösség Rásegítő A gyerekeket az igazságtalanság hajtja, ami bennünk marad később is, akárhogy igyekszünk eltemetni. Engem még mindig bánt, hogy majdnem negyven éve, tizenöt éves koromban írtam egy novellát az angol próbavizsgára, amire ötös helyett hármast kaptam azzal a megjegyzéssel, hogy: Túl eredeti. Biztos másoltad valahonnan. Sok évvel később fogtam azt az ötletet, és megírtam ezt a novellát. Biztos vagyok benne, hogy eredeti ötlet volt, de örömmel tettem egy Jack Vance-nek ajánlott történetbe és helyeztem a Haldokló Föld világába. Az írók olyan házban élnek, amit mások építettek. Azok a férfiak és nők, akik a mi házainkat építették, óriások voltak. Egy kietlen helyen Spekulatív Fikciót építettek, mindig befejezetlenül hagyva az épületet, hogy akik majd utánuk érkeznek, hozzátoldhassanak egy újabb szobát, egy újabb történetet. A Haldokló Föld-történetek alapjait Clark Ashton Smith ásta ki, aztán jött Jack Vance, és magas, fenséges építményt húzott rá, a többi magas és fenséges építményéhez hasonlót, és olyan világot teremtett, ahol minden tudomány mágia, a világ végén, amikor a nap már fakó és készül kihunyni. Tizenhárom évesen fedeztem fel magamnak a Haldokló Földet egy Flashing Swords című antológiában. A novella a Morreion címet viselte. Elolvastam, és álmodozni kezdtem. Felhajtottam a Haldokló Föld egy angol puha fedeles kiadását, tele nyomdahibával, de a novellák benne voltak, és éppen olyan varázslatosak, mint a Morreion. Egy sötét antikváriumban, ahová ballonkabátos férfiak jártak pornográf könyvekért, megleltem a The Eyes of the Overworldot, aztán apró poros novellásköteteket akkor is úgy gondoltam, és ma is, hogy a The Moon Moth a legtökéletesebb sci-fi novella, amit valaha írtak. Kábé ekkoriban kezdtek megjelenni Jack Vance könyvei Angliában, és hirtelen bármelyik könyvét elolvashattam. És el is olvastam: a The Demon Princest, az Alastar-trilógiát és a többit. Imádtam, ahogy elkalandozik, imádtam a fantáziáját, és legfőként imádtam, ahogy mindent leír: fanyarul, finoman, derűsen, ahogy egy isten derülne, de sosem úgy, hogy attól kevesebb lenne, amit leír, mint James Branch Cabell, agy mellett szívvel is.

16 Időnként még most is azon kapom magam, hogy Jack Vance-mondatokat farigcsálok. Ilyenkor mindig örülök, de nem olyan író, akit utánozni mernék. Szerintem nem utánozható. Kevés olyan író van, akit tizenhárom évesen szerettem, és látom magam, hogy húsz év múlva is visszatérek hozzá. Jacke Vance-t örökké újra fogom olvasni. A Közömbösség Rásegítő megnyerte a legjobb novella Locus-díját. Örültem neki, noha legalább annyira Jack Vance díjának tekintem, és jólesik a kamasz énemnek is. És zokogni, mint Alexandrosz Régóta értetlenséggel tölt el, hogy egyetlen olyan találmányt sem találtak még ki, amiket gyerekkoromban ígértek, amiknek mókásabbá és érdekesebbé kellett volna tenniük az életünket a jövőben. Vannak számítógépeink, olyan telefonjaink, amik mindent tudnak, amit egy számítógép, de nincsenek repülő autók, pompás űrhajók, átszállás nélküli utazás más bolygókra. Ezt a novellát az Arthur C. Clarke-díj számára adományt gyűjtő könyvnek írtam. A Fables from the Fountain című kötetet Ian Whates szerkesztette és Arthur C. Clarke Tales from the White Hart kötetét vette mintának, ami maga a kora huszadik századi klubtörténeteket mintázta. (A kedvenceim Lord Dunsany történetei Mr. Joseph Jorkensről.) Az Obediah Polkinghorn nevet egy Arthur C. Clarke-novellából vettem, tiszteletem jeléül. (1985-ben találkoztam és interjút készítettem vele. Emlékszem, mennyire meglepett az erős kiejtése.) Butácska történet, ezért adtam neki kissé fellengzős címet. Semmi óra Teljes szívemből és szégyentelenül szeretem a Ki vagy, Doki? tévésorozatot hároméves korom óta, amikor a Mrs. Pepper iskolába jártam Portsmouthban, és William Hartnell játszotta a Doktort. Majdnem ötven évvel később epizódokat írni a műsorhoz az egyik legélvezetesebb dolog, amit csak csináltam. (Az egyikért megkaptam a Hugo-díjat.) Ekkor Matt Smith játszotta a tizenegyedik Doktort. A Puffin Books felkért, hogy írjak egy novellát a Doctor Who: 11 Doctors, 11 Stories könyvhöz. Olyan történetet találtam ki, ami Matt időszakának első évadjára esett. Az ember azt hinné, sokat kell tudni a Ki vagy, Doki?-ról ahhoz, hogy élvezni tudja, hiszen mégiscsak ötvenéves műsor. Ez azonban tévedés. A Doktor egy űrbéli idegen, egy időlord, fajtája utolsó tagja, aki téren és időn át utazik egy kék dobozban, ami belül nagyobb, mint kívül. Néha oda lyukad ki, ahová igyekezett. Ha valami bibi történik, megoldja. Nagyon okos. Angliában volt egy játék gyerekkoromban, a Mennyi az idő, Farkas úr? Vicces játék. Néha Farkas úr megmondja az időt, néha olyasmit mond, ami sokkal nyugtalanítóbb. Gyöngyök és gyémántok Először azért találkoztam a nővel, aki aztán a feleségem lett, mert fényképalbumot akart csinálni magáról holtan a Who Killed Amanda Palmer? című albumához. Tizennyolc éves kora óta fényképezte magát holtan. Írt nekem, hogy senki nem fog megvenni egy halott nőről szóló képeskönyvet, aki valójában nem halott, de ha írnék hozzá képaláírásokat, akkor talán. Kyle Cassidy fotós és Amanda meg én találkoztunk Bostonban pár napra. Kyle fényképei olyanok voltak, akár elveszett filmek állóképei, én pedig megírtam a hozzájuk tartozó történetet. Sajnos a legtöbb nem működik a kísérő kép nélkül. (A kedvencem egy gyilkosság volt, amiben egy nőt írógép öl meg.)

17 Ezt is szeretem, és ehhez nem kell fénykép (a fiatal Amandáról nyitott szájjal, a padló tele ékszerrel), hogy értse az ember. A sovány, fehér herceg visszatér A címet egy David Bowie-dalból kölcsönöztem, és a történet pár éve kezdődött, amikor egy divatlap felkérte a remek japán művészt, Yoshitaka Amanót, hogy rajzolja le Bowie-t és a feleségét, Imant. Mr. Amano pedig megkérdezte tőlem, nem írnék-e a rajzokhoz egy történetet. Megírtam a novella első felét, hogy majd a magazin következő számában megjelenik a vége. Csakhogy a magazin az elsőt sem közölte, és a történet feledésbe merült. Úgy gondoltam, jó kaland lenne befejezni ehhez az antológiához, kideríteni, mi fog történni. Ha tudtam is valaha (és tudnom kellett), úgy olvastam, mint egy idegen, egyedül sétáltam be a ködbe, hogy megtudjam, hová lyukadok ki. Nőnemű végződések Az élet a művészetet utánozza esetlenül, lemásolja a mozdulatait, amikor azt hiszi, az nem figyel. Bizonyos történeteket szentségtörés lenne papírra vetni, nehogy a bennük szereplő dolgok befolyásolják a való világot. Megkértek, hogy írjak egy levelet egy szerelmes levelekből álló könyvbe. Eszembe jutott egy szobor, amit egy téren láttam Krakkóban, abban a városban, amely alatt egy füstsárkány nyugszik. Amikor találkoztam a nővel, akit aztán feleségül vettem, kicseréltük egymással életünk történetét. Elmesélte, hogy egyszer emberszobrot játszott. Elküldtem neki ezt a novellát, és nem ijesztette el. Nem sokkal a találkozásunk után a születésnapomra egy parkban meglepett egy emberszoborelőadással. Emberszoborként húszdolláros menyasszonyi ruhában egy dobozon állt. Úgy hívták: a Nyolclépéses Ara. Az esküvőnk napján is ezt a ruhát viselte. Az óta a nap óta senki nem látta azt a ruhát. Tekintettel a formaságokra Nem félek a rossz emberektől, gonosztevőktől, szörnyektől és az éjszaka teremtményeitől. Azoktól félek, akik biztosak a saját igazukban. Akik tudják, hogyan kell viselkednie és mit kell tennie a szomszédjuknak, hogy jóban legyenek. Mind hősök vagyunk a saját történeteinkben. Ebben az esetben a Csipkerózsikában. Ami másik irányból nézve Az alvó és az orsó Melissa Marrnak és Tim Prattnek írtam a Rags and Bones antológiába, melynek alcíme Időtlen mesék új köntösben. Megkértek pár írót, hogy találjanak ki történeteket azok alapján, amelyek mindnyájunkra hatással voltak. Én két mesét választottam. Imádom a meséket. Emlékszem, hogy először a Hófehérke és a hét törpét hallottam, kétéves koromban. Anyám olvasta fel egy gyönyörűen illusztrált könyvből. Imádtam az egész történetet és a képeket. Nemsokára már én olvastam magamnak. Később kezdtem el a történet különös részein merengeni, és megírtam a Hó, üveg, almák novellát, amely a Tükör és füst kötetben szerepel. Csipkerózsikát is szerettem minden formájában. Fiatal újságíróként elolvastam tucatnyi vastag

18 bestsellert, és rájöttem, hogy el tudnám mondani Csipkerózsika történetét terjengős, szex-és-shopping bestsellerként, lenne benne gonosz multinacionális vállalat, nemes fiatal tudós és fiatal lány titokzatos kómában. Úgy döntöttem, nem írom meg: túl kiszámítottnak találtam, és úgy véltem, talán eltántorítana attól az írói karriertől, amire vágytam. Amikor Melissa és Tim novellát kért, azon merengtem, mi lenne, ha két történet játszódna egyszerre. És ha a nőknek, akik eleve a történetek alanyai, kicsit több dolguk lenne, aktívak lennének, nem passzívak? Talán jobban szeretem ezt a novellát, mint kellene. (Most már különálló illusztrált könyvként is kapható Chris Riddel szenzációs képeivel.) A boszorka dolga Amikor gyerekként verseket olvastam, az egészségesnél többet töprengtem azon, ki mesél. Ez ma is így van, a saját verseim esetében is. Ebben az esetben van egy boszorkány és egy megfigyelő. Bocsánatkérő ajándék gyanánt írtam Jonathan Strahannek, miután az Óceán az út végénből novella helyett regény lett. Relig Odhráin földjén Ez igaz történet. Vagyis annyira igaz, amennyire egy hatodik századi ír szentről szóló történet az lehet. A templomkert ott van Ionán. Meg lehet nézni. Nem versnek indult, de a versláb megjelent a fejemben, és utána nem volt beleszólásom. Embereket temettek élve a falakba vagy alapzatokba, hogy az épület állva maradjon. Még szenteket is. Fekete kutya Baldur Árnyék Moonnal az Amerikai istenekben találkozunk először, ahol belekeveredik az istenek háborújába Amerikában. A völgy ura novellában kidobóembert játszik egy partin Skócia északi részén. Úton van vissza Amerikába, de ebben a novellában csak Derbyshire-ig jut. (Ehhez a kötethez ezt a történetet írtam utoljára.) Meg szeretném köszönni Colin Greenland és Susanna Clarke barátaimnak, hogy elvittek a Three Stag Head pubba Wardlow-ban, mert az ihlette a novella elejét macskástul, kutyástul, mindenestül, és Colinnak, hogy amikor fekete kutyákról kérdeztem, elmesélte, hogy Öreg Bundás járja a Trot Lane-t. Már csak egy történet maradt hátra, az, hogy mi történt Árnyékkal Londonban. És ha azt túléli, ideje visszaküldeni Amerikába, hiszen annyi minden történt, amióta elhagyta. VI. UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS Szörnyek vannak ezeken a lapokon, de ahogy Ogden Nash rámutatott első novelláskötetemben, ahol szörny van, ott csoda is van. Vannak hosszú történetek, vannak rövidek. Van egy marék vers, rájuk talán figyelmeztetni kellene azokat, akiket a költészet megrémít, megzavar vagy meghökkent. (A második novelláskötetemben, a Törékeny holmikban próbáltam megmagyarázni, hogy a versek ingyen vannak. Bónusz azoknak, akik nem aggódnak amiatt, hogy sunyi versek lopóznak novelláskötetekbe.) Tessék, figyelmeztetve lettek. Nagyon sok apróság van a sötétben most is, ahogy ezt írom. Ezt a könyvet korrektül elláttam figyelmeztetéssel. Most már csak az összes többi könyv miatt kell aggódnunk, és persze

19 az élet miatt, ami hatalmas és komplikált, és nem szól előre, hogy bántani fog. Köszönöm, hogy eljöttek. Élvezzék a dolgokat, amik nem történtek meg. Tegyék fel a saját maszkjukat, mielőtt elolvassák ezeket a történeteket, de ne felejtsenek el segíteni másoknak sem. NEIL GAIMAN Egy házikóban a sötét erdőben, 2014

20 HOGYAN RAKJUNK ÖSSZE SZÉKET Ma el akartam kezdeni írni. Távolban zivatarként várnak rám történetek gomolyognak és morognak a szürke horizonton és ímélek meg előszavak egy országról, utazásról és hitről egy könyv, egy egész nyavalyás könyv amit még meg kellene írnom. Összeraktam egy széket. Egy késsel felvágtam a dobozt (a kés is összecsukható) kivettem belőle a részeket, és gondosan felvittem mind az emeletre. Egy modern munkaállomás funkcionális ülőkéje Felpattintottam öt görgőt a lábakra, kiderült, hogy jóleső kattanással ugranak a helyükre. A kéztámlát csavarokkal illesztettem, kissé megzavart a jobb és a bal, mert a leírásban más csavarok szerepeltek, aztán a lábak kerültek az ülőke alá, 6 darab 40 milliméteres csavarral (igazából, ki érti, 45 millimétereseket találtam a dobozban). Következett a fejtámla a háttámlához, a háttámla az ülőkéhez, és itt kezdődtek a gondok, mert a középső csavar mindkét oldalon ferdén húzott, és elhagyta a menetet. Jó időbe telt. Szerelés közben régi rádióadást hallgatok, Harry Limes szerepében Orson Welles, találkozik egy hölggyel és egy szélhámos jóssal meg egy dagadt férfival, egy számkivetett New York-i bandavezérrel, lefekszik a hölggyel, megoldja a rejtélyt, felolvassa a rádiójátékot zsebre teszi a pénzt és még mindig nem végeztem a székkel. Egy könyvet összerakni kicsit olyan, mint a széket. Talán vásárlói tájékoztatót se ártana csatolni hozzá, ahogy a székhez az összeszerelési útmutatót.

21 Minden példányba becsúsztatni egy kétrét hajtott papírt, Rajta a figyelmeztetés: Egyszerre egy személy használja. Használata fellépőként, szobalétraként nem ajánlott. Ezen figyelmeztetések be nem tartása súlyos balesetekhez vezethet. Egyszer írok majd egy könyvet, és ha elkészült, felmászom rá, mint egy fellépőkére vagy szobalétrára vagy mint egy régi, magas falétrára, amit egy szilvafához támasztottam, ősz lesz, és eltűnök örökre. Egyelőre azonban betartom az utasításokat, és összerakom a székemet. Török Krisztina fordítása

22 HOLDLABIRINTUS Nyári estén sétáltunk egy szelíd dombon felfelé. Elmúlt már fél kilenc, de még mindig mintha délutánra járt volna az idő. Az ég kéklett. A nap alacsonyan állt a horizonton, arany-, lazac- és lilásszürke színnel mázolta be a felhőket. És mi lett a vége? kérdeztem a vezetőt. Soha nincs vége felelte. De azt mondta, hogy eltűnt a labirintus. A holdlabirintusra online akadtam rá egy kis lábjegyzetben egy olyan honlapon, ahol megtudod, hogy a világnak azon a részén, ahol tartózkodsz, milyen érdekességek és látnivalók, milyen szokatlan helyi különlegességek akadnak. Minél giccsesebb és művibb valami, annál jobb. Fogalmam sincs, miért vonzanak a kövek helyett autókból és sárga iskolabuszokból kirakott Stonehenge-szerűségek, a hatalmas polisztirén sajttömbök, a betonból öntött, cseppet sem élethű, porladó dinoszauruszok meg az összes többi. Szükségem van rájuk. Ürügyet szolgáltatnak rá, hogy megálljak vezetés közben, akárhol járok is, és szóba elegyedjek a helyiekkel. Beengedtek már emberek az otthonukba és az életükbe, csak mert teljes szívemből méltattam motoralkatrészekből kialakított álltakertet, bádogdobozból meg kövekből épített és alufóliával bevont házakat, hámló arcú kirakati bábukból megrendezett történelmi jelenetet. És ezek az emberek, akik az út menti látványosságokat készítették, elfogadtak engem úgy, ahogy vagyok. Felgyújtottuk mondta a vezetőm. Idősebb férfi volt, bottal járt. Amikor találkoztam vele, egy padon ült a városka vasboltja előtt, és rábólintott, hogy megmutassa nekem azt a helyet, ahová a holdlabirintust annak idején felépítették. Komótosan ballagtunk a mezőn. Ez lett a holdlabirintus vége. Könnyen ment. A rozmaringsövény lángra kapott, pattogva égett. A sűrű füst lehömpölygött a dombon. Mindnyájunknak a báránysültet juttatta eszünkbe. Miért is hívták holdlabirintusnak? kérdeztem. Elgondolkodott. Hát én azt nem tudnám megmondani. Labirintusnak hívtuk, de csak egy hétköznapi útvesztő volt Úttévesztő mormoltam. Hagyományok fűződtek hozzá folytatta. Telihold utáni nap jártuk végig. A bejárattól indultunk. Elkanyarogtunk a közepéig, aztán vissza ugyanazon az úton. Mondom, csak aznap kezdtük, amikor a hold fogyásnak indult, mert akkor még elég fényt adott. Bejártuk minden éjjel, amikor volt annyi holdfény, hogy lássunk. Kijöttünk ide. Sétáltunk. Többnyire párosan. Addig sétáltunk, amíg el nem sötétedett a hold. Senki nem járt benne sötétben? Hát néhányan. De nem a magunkfajták. Gyerekek. Hoztak magukkal elemlámpát, amikor a hold elsötétült. Azok járták be olyankor, a rossz gyerekek, akik egymást akarták ijesztgetni. Azoknak a gyerekeknek minden hónapban halloween volt. Imádtak rémüldözni. Néhányuk azt mondta, láttak odabent egy kínvallatót. Miféle kínvallatót? A szó meglepett. Nem gyakran hallani, beszélgetésben nem. Gondolom, valakit, aki embereket kínzott. Én sose láttam. Szellő suhant felénk a domb teteje felől. Beleszimatoltam a levegőbe, de nem éreztem sem parázsló fűszer illatát, sem égésszagot, semmit, ami szokatlan lett volna egy nyári estén. Valahol gardénia nőtt. Amikor a hold sötétbe borult, csak gyerekek jártak a labirintusban vette fel a mesélés fonalát.

23 Amikor megjelent a holdsarló, kisebb gyerekek jöttek, a szüleik kísérték fel őket a dombra. Szülők és gyerekek. Együtt mentek be a labirintus közepéig, a felnőttek felmutattak az újholdra, ami olyan az égen, mint egy mosoly, egy hatalmas mosoly, és a kis Romulus meg Remus, vagy akárhogy hívták a gyerekeket, mosolyogtak meg nevettek, és kapdostak a kis kezükkel, mintha le akarnák rántani a holdat az égről és a kis arcukra nyomni. Aztán ahogy a hold kerekedett, jöttek a párok mondta tovább. Fiatal, egymáshoz még nem szokott párok, de idősebbek is, akik már otthon érezték magukat a másik társaságában, és már rég elfelejtették az udvarlás napjait. Rátámaszkodott a botra. Pedig azok nem felejtődnek el. Az ember sose felejt. Valahol megmarad benne. Még ha az agy el is felejti, a fogak talán emlékeznek. Vagy az ujjak. Volt náluk lámpa? Egyes éjszakákon volt, máskor meg nem. Mindig akkor jöttek többen, amikor nem takarta felhő a holdat, és az ember sétálgathatott a labirintusban. Előbb vagy utóbb mindenki megtette, ahogy erősödött a holdfény napról napra, vagyis inkább éjről éjre. Meseszép volt a világ. Ott lent parkoltak le a kocsikkal, ahol maga is mutatott vissza, a birtok szélén, és gyalog jöttek fel a dombra. Mind gyalog jöttek, kivéve a tolószékeseket, meg akiket a szüleik hoztak. Aztán a domb tetején néhányan megálltak ölelkezni. Ők is bejárták a labirintust. Voltak padok, le lehetett ülni közben. És ők leültek és ölelkeztek. És nemcsak a fiatalok ölelkeztek ám, az öregek is. Testek fonódtak össze. Néha hallani lehetett őket a sövény túloldaláról. Olyan hangokat adtak, akár az állatok, ebből tudta az ember, hogy jobb, ha lassít, vagy egy ideig az ösvény másik ágát deríti fel. Most már ritkán van ilyen, de amikor igen, jobban értékelem, mint annak idején. Száj a szájon. A holdfényben. Pontosan hány évig is állt itt a holdlabirintus, mielőtt leégett? A ház építése előtt vagy után készült? Vezetőm elnézően horkantott. Utána, előtte ezek mind régre nyúlnak vissza. Beszélnek a minószi labirintusról, de az kutyafüle volt ehhez képest. Csak pár alagút, amiben egy szarvas alak kódorgott magányosan, ijedten és éhesen. Igazából nem is volt bikafeje. Tudta? Maga honnan tudja? A fogából. A marha kérődző állat. Nem eszik húst. A Minótaurosz evett. Erre nem is gondoltam. Általában nem gondolnak. A domb egyre meredekebb lett. Azt gondoltam: Nincsenek kínvallatók, már nincsenek. És én nem voltam kínvallató. De csak annyit mondtam: Milyen magasak voltak a bokrok a labirintusban? Igazi sövények voltak? Igaziak ám. Olyan magasak, amilyen magas csak kellett. Nem tudom, errefelé milyen nagyra nő a rozmaring mondtam. Tényleg nem tudtam. Messze kerültem otthonról. A telek enyhék. A rozmaring jól érzi magát nálunk. És pontosan miért is gyújtották fel? Hallgatott egy sort. Jobban megérti majd a dolgok fekvését, ha felérünk a dombtetőre. A dolgok fekvését? A dombtetőn. A kaptató mind meredekebb és meredekebb lett. A bal térdem előző télen megsérült, amikor elestem a jégen, így már nem tudtam gyorsan futni, a lejtők és a meredélyek kifejezetten kimerítettek. A térdem minden lépésnél megremegett, dühösen emlékeztetve a létezésére. Amikor tudomást szereztek arról, hogy a megnézni kívánt helyi érdekesség pár éve leégett, sokan egyszerűen visszaültek volna az autóba, és továbbhajtottak volna úti céljuk felé. Engem viszont nem lehet ilyen könnyen eltéríteni. A legszebb dolgok, amiket láttam, kihalt helyek voltak: egy lezárt vidámpark,