VITAANYAG november

Átírás

1 VITAANYAG A nemzeti vidékfejlesztési stratégia, a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése és az integrált tájgazdálkodás eredményeinek integrációs lehetőségei című műhelymegbeszéléshez november

2 Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék...2 Bevezetés...3 Vezetői összefoglaló:...4 Cél:...7 Eszközök:...7 Tisza menti tájhasználat...7 Árvízvédelem A Vásárhelyi terv továbbfejlesztése (VTT) Az integrált tájfejlesztés koncepciója (ILD) Nemzeti Vidékstratégia Koncepció 2020 (NVS) Problémák, akadályok: A vidék válsága (NVS 2020) Jogszabályok Vízgazdálkodás és vízhasználat: Vízkárelhárítás Területi vízgazdálkodás Mezőgazdaság és földhasználat: Földügyek és jogszabályok Agrártámogatások Érdekek ellentéte: Megoldási lehetőségek A nemzeti vidékfejlesztési stratégia mint integrációs eszköz Az AKG lehetőségei és korlátai Nemzetközi kitekintés és intézményi változások Integráció: Ökoszisztéma szolgáltatások értékelése mint eszköz Ártéri tájgazdálkodás nyújtotta ökoszisztéma szolgáltatások és beépítési lehetőségeik a szakpolitikába Vízgazdálkodás: Az ILD mint eszköz Az ártéri tájgazdálkodás módszertana Tervezési elvek Funkcionális tájgazdálkodás Mezőgazdaság: Egyéb ágazatok Társadalmi vonatkozások: Integrált tájgazdálkodási program Nagykörűben Összefoglalás Zárszó:... 81

3 Bevezetés A jelen vitaanyag az Egyesült Nemzetek Szervezete Fejlesztési Programjának (United Nations Organisation Development Programme) pozsonyi területi irodája és a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület szervezésében, a UNDP anyagi támogatásával létrejövő munkamegbeszélésre készült. A találkozóra november én kerül sor a Szolnok megyei Nagykörü Község frissen felavatott Látogató házában. A rendezvény célja, hogy a különböző szakterületek látószögéből megvitassa, milyen előnyei, milyen akadályai és lehetőségei vannak egy közösen egyeztetett, átfogó vidékstratégia kialakításának, amely a természeti viszonyok figyelembe vételével és legjobb ökológiai tudásunk felhasználásával hajtaná végre a magyarországi Tisza-völgyben tervezett fejlesztési elképzeléseket, nem pedig azok ellenében, ahogyan az korábban történt. Célközönségünk a magyar közigazgatás, törvényhozói és végrehajtó hatalom kulcspozícióban lévő képviselői, a szakpolitikák alakítói és a politikai döntéshozók. Mintegy 20-25, célzottan kiválasztott vendéget szeretnénk meghívni a vidékfejlesztés, a vízgazdálkodás, az agrárium és a területfejlesztés területéről (minisztériumok, MgSzH, MVH, VKKI, földhivatalok, Parlament, önkormányzatok, stb.). Ezt a munkaanyagot a meghívott és visszaigazolt résztvevők a munkamegbeszélés előtt körülbelül egy héttel kapják kézhez. Azt tervezzük, hogy a benne foglaltak kiindulási pontként szolgálnak majd a helyszínen történő előadásokhoz illetve az azt követő vitához és javaslatokhoz. A munkaanyag a UNDP/GEF által finanszírozott korábbi integrált tájfejlesztési program tanulságainak felhasználásával és a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztésének jelenlegi állapotából kiindulva azt vizsgálja meg, hogy hogyan illeszthető ez a két vízkormányzási megoldás egy átfogóbb földhasználati reform keretei közé, és hogyan építhető be Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára, Prof. Ángyán József vezetésével jelenleg formálódó Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia koncepcionális alapjaiba. A közös munka során erre várnánk további ötleteket a résztvevőktől, illetve kritikát, amennyiben úgy látják, hogy az anyag megállapításai nem tükrözik helyesen a valóságot. 1 Az egyes intézményekből nyilatkozattételre jogosult olyan munkatársakat várunk, akik rálátással rendelkeznek egy-egy szakterületre és érdemben tudnak belefolyni a közös gondolkodásba. Nem csupán a minisztériumokból, de azok háttérintézményeiből, területi szerveitől, hatóságoktól, jogalkalmazóktól is várunk résztvevőket, valamint a jogalkotók, parlamenti képviselők közül is olyanokat, akik a vidékfejlesztés vagy vízgazdálkodás kérdéseivel foglalkoznak. Nagyon fontos lenne, hogy a meghívottak meg is jelenjenek és a fenti területek olyan reprezentatív szegmensét képviseljék. A döntéshozás és stratégiai munka valamint gyakorlati végrehajtás olyan elegyét képezzék, ahol a javasolt átfogó megoldás minden vetületét értékelni lehet. Ha a vita során az esetleges további problémák felszínre kerülnek, a politikai akarat megléte esetén jogilag, stratégiailag és intézményi, infrastrukturális szempontból ésszerű, reális és keresztülvihető megoldási javaslat születhet a Tisza vidék megélhetési és népesség megtartási gondjainak, a vízgazdálkodási problémáknak és az agrártermelés szerkezeti problémáinak orvoslására. 1 A hivatkozott koncepciók és anyagok az alábbi helyeken találhatók meg: ILD: VTT: NVS: nvs_koncepcioi_alapvetesek_vitaanyag_ , ill. nvs_koncepcioi_tezisek_vitaanyag_ dokumentumok a Vidékfejlesztési Minisztérium honlapján

4 Vezetői összefoglaló: Célunk a Tisza mentén élők közös gondjainak enyhítése. Ezzel alapvetően vagy a természet ellenében, vagy a folyó természeti folyamatait tiszteletben tartva lehet próbálkozni. A Tisza menti tájhasználat eddigi történetének elemzése arra hívja fel a figyelmet, hogy az előbbi megoldások mozgástere korlátozott és rendszerint visszaüt, vagyis hosszú távon nem sikeresek. Széchenyi céljai is csak részben és torzan valósultak meg. A jelen tájhasználata csak fokozott energia és erőforrás bevitellel tartható fenn. Ez igaz az árvízvédelemre is, amelynek hazánk földrajzi elhelyezkedése és a Tisza vízjárása, illetve a geopolitikai tényezők miatt rendkívüli szerepe van a magyar Alföld életében. A vízügyi szakma egy része szerint alapvetően új koncepció kialakítására nincs szükség, szerintünk viszont van. A matematikai statisztikai modellezés módszerei a megváltozott körülmények között nem alkalmasak az előrejelzésre és a védekezés paramétereinek meghatározására. A biztonsági kockázat újfajta értelmezésére van szükség. A védvonalakon kívüli ártéri tározásra, a nagyvízi meder vízszállító képességének növelésére és a töltések megerősítésére kidolgozott program, a VTT a hazai árvízi védekezés fordulópontja lehetett volna, ha a vízgazdálkodási, árvízvédelmi, illetve a területfejlesztési, tájhasználati elképzelések nem csúsznak el egymás mellett és az utóbbiak nem sikkadnak el. Az integrált tájhasználat és fejlesztés koncepciója (ILD) ezzel szemben még jóval a magas árszintek okozta veszély kialakulását megelőzően a folyó vizének a korábbi ártéren ellenőrzött körülmények között való szétterítésére és ezzel a magyar Alföld vízháztartásának helyreállítására törekszik. Erre a geomorfológiai, infrastrukturális adottságok megvannak. Alkalmazásával át lehetne értékelni az aszály és belvíz fogalmát, csak éppen radikális tájhasználat váltásra lenne szükség a mérnöki szemlélet megújítása mellett. Mindez a vidékpolitika teljes újragondolását igényli. Országosan is, de különösen a magyar Alföldön és a Tisza mentén. A Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia koncepciója erre ad lehetőséget. Sajnos, a megvalósítás előtt számos akadály áll. Az intézményi, jogszabályi környezet, a kilencvenes években kialakult és rögzült torz birtokszerkezet, a föld tulajdonjogával kapcsolatos merev és célszerűtlen elképzelések, a vagyoni koncentrálódás és ezzel egyidejű polarizálódás a földhasználók körében, az uniós agrárpolitika és a rá rímelő magyar agrár támogatási rendszer mind a jelen állapot fenntartásának irányában hat. A fennálló problémák alapos és részletes elemzését a Nagykörű területén folytatott integrált tájhasználati kísérlet során sikerült elvégezni. A földhasználat területén mind a birtokviszonyok, mind a támogatási rendszer gyökeres átalakítására lenne szükség, míg a vízgazdálkodásban a vizek kártétele elleni védekezés, illetve a területi vízgazdálkodás szervezeti és jogi kereteit kellene átdolgozni ahhoz, hogy rugalmas vízgazdálkodási elképzeléseket lehessen megvalósítani. Az előbbi célt elvileg a KAP szociális, vidékfejlesztési pillére és a rá épülő magyarországi agrár-környezetgazdálkodási rendszer (AKG) lehetővé tenné, a gyakorlatban azonban lobbiérdekek és politikai erőviszonyok szabták és szabják meg a dolgok menetét. Az utóbbi cél megvalósítását megint csak elvileg a vízgazdálkodási keret irányelv (VKI) és a belőle következő integrált vízgyűjtő gazdálkodási tervek kidolgozása tenné lehetővé. Itt a nemzetközi politika, szakmapolitikai szempontok és információ hiány akadályozza a szükséges változásokat.

5 Ugyanakkor rendelkezésre áll az ártéri tájgazdálkodás meglehetősen részletesen kidolgozott koncepciója és elvi lehetőségként figyelembe lehet venni az ökoszisztéma szolgáltatások újabban kidolgozott értékelési módszertanának bevezetését a döntések előkészítésébe. A megváltozott tájhasználatra épülő diverz mezőgazdaság termékeinek piacra juttatását pedig közvetlen értékesítési láncok jogszabályi támogatásával lehet elérni. A kiutat tehát a folyóvölgy nagyobb területein való víztározás megoldása irányában kellene keresni. Ehhez a következő lépések szükségesek: A hazai árvédelem stratégiáját az új fenyegetésekhez igazítva megújítani csak és kizárólag a vízzel kapcsolatos műszaki intézkedések optimalizálásával nem lehetséges. A vízgazdálkodás problémái a tájhasználat reformjának segítségével, integráltan és területei alapon oldhatók meg. Alapelvként kell elfogadni, hogy a töltésemelések tartalékai kimerültek. Ez a megoldás teljesen egyoldalúan és elszigetelten kezeli a problémát. Világosan kell látni, hogy az árvíz, belvíz és öntözés feladatait a korszerű vízgazdálkodásban kell integrálni, hiszen ezek általában egy helyen, csak más időben jelennek meg. A vizet vissza kell vezetni a vízhiányos tájba ez legyen az új szemlélet rendező elve. Elsőszámú stratégiai feladat annak az érdekeltségi rendszernek a megteremtése, amelynek révén a táji víztározás és a területhasználat minimális konfliktusban áll egymással, sőt a víz rendszeres és természetes dinamikájú megjelenése nem okoz fenyegetettséget. Ha a lakosság, és a gazdák a támogatási rendszer megváltoztatásával a vizet nem mint idegen, ellenséges elemet, hanem mint haszonvételi forrást tekintik, akkor (és csak akkor) megteremthetők egy új vízgazdálkodási rendszer alapjai. Széles érdekcsoportoknak kell megegyezésre jutni a területhasználat differenciált szemléletének bevezetésében. Az árvízvédekezéshez kapcsolódó műszaki feladatokat ehhez a többségi akarathoz kell igazítani. A jelen érdekeltségi viszonyai, különösen a döntési helyzetben lévők egyéni érdekei nem indokolnak egy ilyen széles körű változást. A megegyezés alapja: területek kivonása az intenzív gazdálkodásból, az agrárökológiai adottságok mérlegelése alapján. A belvizes területek jelentős részén, a mai igények és termelési kapacitások mellett teljesen fölöslegesen folyik intenzív mezőgazdálkodás. Ezeken a területeken a tevékenységet jelenleg csak a torzult támogatási rendszer tartja fenn. Az elhárítási lehetőségek számbavételével a valós veszélyeket reálisan értékelő országos kockázatkezelési tervet kell készíteni. Az alternatívák értékelésénél figyelembe kell venni a kockázatok mérséklése mellett az ökológiai értékek növekedését és a potenciális haszonvételeket. A terv lehetővé kell, hogy tegye a kockázat Kárpát-medence szintű szemléletét, tükröznie kell az osztott vízgyűjtők létezését, integrálnia kell a külföldi beavatkozások hatásait. Fel kell tárni a természetes tározási helyeket, amelyek agrár-ökológiai szempontból is szóba jöhetnek, és melyek használatán keresztül csökkenthető a belvízi fenyegetettség, hozzájárulva a térségi vízkészletek növekedéséhez. A természetes tározás optimális helyeinek kiválasztásánál szem előtt kell tartani a táj eredeti jellegét, illeszkedve a mély medencék, holtágak meglévő rendszeréhez. A tározási területek birtokviszonyait szükség esetén rendezni kell, új támogatási rendszerrel, adott esetben a területek államosításával. A mélyártéri sekély tározókat természetes módon kell elárasztani, hogy az árhullám korai szakaszában, maximális hatékonysággal üzemeljenek. Helyeik a természetes ki és belépési pontokon legyenek.

6 Kisebb árhullámok kiöntését és szabad visszahúzódását nem kell akadályozni. Az új árvízvédelem alapja az egyének és gazdaközösségek, települések személyes érdekeltsége. A rendszer működtetése, haszonvételek maximálása és az állam felé történő visszatérítése önkéntes társulások feladata lenne. A töltések karbantartása, az azokon történő védekezés megmaradna a jelenlegi állami szervezetek feladatköre. Az átmeneti időszak után képződő hasznok egy részét célszerű lenne biztosítási alapokba helyezni. Az új rendszer biztonsági filozófiája: a legolcsóbban biztonságot vásárolni a kockázat csökkentése révén, és élhető világot teremteni a természeti adottságokhoz szabott mérnöki beavatkozásokkal. Azt, hogy a program fiskális értelemben is hasznos, széles körben tudatosítani kellene a társadalommal, a kockázat-tudatot el kellene terjeszteni, értelemszerűen a szolidaritás elvének alapvető értékeivel együtt. A stratégia számos feladatot ró a tudományra is: a globális hatások figyelembe vételével új módszereket kell kidolgozni a területhasználat által motivált integrált árvédelmi és vízgazdálkodási tervezés területén. Természetesen minden terv, elképzelés és stratégia csak annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Az sem mindegy, hogy ez a megvalósítás hogyan történik. A jelen anyagban bemutatott megoldások csak akkor fognak működni, ha a nehézségeken sikerül úrrá lenni. A társadalmi szereplők jóindulatára, együttműködésére és felelős gondolkodásból eredő, az eltérő érdekeket képviselők között történt kölcsönös egyeztetést követő felelős és hatékony cselekedetekre van szükség. Ezzel egy nagyszabású, ökológiai és társadalmi szempontból is hosszú távon fenntartható megoldás születhet a Tisza-völgy, mint biogeográfiai egység számára.

7 Cél: Elsődleges célunk közös gondjaink enyhítése. A szóban forgó terület, a magyarországi Tisza völgy kényszerű kettős meghatározottsággal rendelkező földrajzi fogalom. Egyrészt a szuverén nemzetállamok határaival öt részre szabdalt vízgyűjtőnek hazánk területére eső része, más részről geomorfológiai jellemzők révén a mai napig kitűnően lehatárolható síkvidéki folyóvölgy, amelynek társadalmi-gazdasági fejlődése alapvetően természetföldrajzi adottságaitól és ezek lehetőség szerinti kiaknázásától függ. Ezek a lehetőségek azonban a konvencionális gazdasági logika erővonalai mentén haladva nagyon korlátozottak. Nem véletlen, hogy a vidéken, és azon belül is esetünkben a Tisza mentén élők életlehetőségei a rendszerváltás óta a számos felzárkóztatási program ellenére folyamatosan romlanak, és a mai napig az ország úgynevezett legfejletlenebb térségeinek körébe tartoznak. A szocialista nagyüzemesítés és erőltetett iparosítás életképtelen struktúráinak lebontása után a lakosság életlehetőségei vidéken, de különösen a Tisza mentén erőteljesen beszűkültek. A lakosság gondjait tovább súlyosbítják az agráriumnak az elpolitizált kárpótlás során kialakult és kőkeményen rögzült torzulásai, a vízkárelhárítás fokozódó és egyre kevésbé kezelhető problémái és az integrált megközelítés (belvíz, árvíz, aszály ellen külön védekező mechanizmusok épültek ki) hiánya. A közös gondolkodás elsődleges célja tehát az lenne, hogy milyen stratégiai felvetések képzelhetők el egy olyan átfogó területfejlesztési, területhasznosítási koncepció kialakításához, amely magában foglalja a vízügy eddigi fragmentált területeinek egyesítését, mégpedig a kapcsolódó ágazatok, elsődlegesen a mezőgazdasági és erdőgazdasági termelés, az ezekhez kapcsolódó földhasználati formák, a települési és közlekedési infrastruktúra, a nyomvonalas létesítmények, figyelembe vételével és szükség szerinti átalakításával együtt. Eszközök: Ember és természet kapcsolatában általában, a Tisza vidéke vonatkozásában pedig különlegesen is alapvetően kétféle megközelítésben alkalmazhatóak társadalmi, műszaki, gazdasági eszközök a viszony kialakítása során: Az ember legyőzi a természetet vagy Az ember együtt él a folyóval (természettel) és alkalmazkodik hozzá Tisza menti tájhasználat Történetileg a legnagyobb beavatkozás a Tisza életébe a folyó szabályozása volt. A mai helyzet az előzmények ismerete nélkül nehezen érthető. A legfontosabb kérdés, mi miért történt? Miért is kellett szabályozni a Tiszát, mely érdekeket veszélyeztette a folyó, és kinek állt érdekében e természet-átalakító mű. Alapvető tévedés, hogy az ország egészének, vagy a

8 folyó mentén élőknek. Ahhoz, hogy a kép tiszta és világos legyen, kirándulást kell tennünk a múltban. A folyó mentén az emberek évezredeken keresztül az ártérből éltek. A gazdálkodás tengelyében három egymást kiegészítő s részben egymást erősítő tevékenység állt, a halászat, a ridegállattartás és a földművelés. Volt ahol az elsőre, volt ahol a másodikra és akadt ahol a harmadikra esett a hangsúly. Egyikhez sem kellett azonban rendezni a Tiszát. És pedig azért nem, mert a jó szántó területek a magasabb ár nem járta hátakra estek ez, mint látni fogjuk, ma sincs másként, a mélyebben fekvő laposok rétjei, kaszálói, dús füvű legelő pedig inkább az elárasztást igényelték, sem mint a víz távoltartását. A Tisza mentén az időszakos elöntések mellett is meg lehetett volna élni, ha ez lett volna a cél. Egyetlen dolgot nem lehetett az ártéren: gabonát termelni. És a XVIII. században elsődlegesen egyfajta belső gyarmatosítás során épp ezt szerették volna az új földesurak. Egy új tájhasználat jelenik meg a folyó mentén, és ennek a tájhasználatnak a következménye, és az érdeke a folyó gátak közé szorítása. A következmények azonban az előtt jelentkeznek, hogy a munkát egyáltalán elkezdték volna. A korábbi termelési mód összeomlott. S ez a dolognak az egyik fele. Mert miközben a tájhasználat körül megfordult a világ, s az erdők a múlt ködébe enyésztek. A megváltozott szerkezet megváltozott működéshez vezetett. Vegyük sorra vázlatosan, mi is történt a Tisza árterében: 1.) Jelentős mértékben csökkent az ártér talajainak vízvisszatartó képessége, a lehullott csapadék emiatt gyorsan lefutott a mélyebb területekre, a folyóknak és az ereknek árvíz idején egyre több vizet kellett szállítaniuk, a szárazabb időszakban viszont kellő utánpótláshoz nem jutván kiszáradtak. Azaz az árterek vízfolyásai fokozatosan időszakos jelleget öltöttek. 2.) Az időszakossá vált vízfolyások medrét eldugította a benne megtelepedő növényzet, így azok helyenként tóba vagy mocsárba fúltak; árvíz idején már nem tudták elvezetni a megnövekedett víztömeget. A korábbi egységes vízrendszer, mely az ártér valamennyi állóvizére és vízfolyására kiterjedt, felborult, széttöredezett. Ez elsősorban a folyóktól távolabb, a mellékágak illetve kisebb folyók, erek által meghatározott ártéren jelentett súlyos gondokat. 3.) Ehhez járult, hogy a folyó mentén a fokok feliszapolódása miatt az övzátonyok ismét elzárták a visszahúzódó víz útját. E két tényező jelentősen csökkentette az ártér víztározó-képességét, hiszen a lefolyást nem találó víztömegek az ártéren rekedtek, évről évre növekvő pangó vizeket, mocsarakat hozva létre, és fokozatosan emelve az árvízszint magasságát. Ugyanakkor a víz visszahúzódásának ellehetetlenülése miatt a kisvíz szintje sem emelkedhetett meg a korábbi mértékben. A folyók vízjárása egyenetlenebbé vált. 4.) A vízzel együtt most már az erdőirtások következményeképp egyre növekvő hordalék nagy része kikerülhetett a mélyártérre, amely emiatt egyre gyorsuló ütemben töltődött fel, megváltoztatva a Tisza-völgy lefolyási viszonyait, így az ár egyfelől elborította az ármentes szigetek egy részét, másfelől a feliszapolódott medrekből és öblözetekből kiszoruló víz a síkon szétterülve keresett utat magának; a vízfolyások tekintélyes hányada pangó vizekbe, mocsarakba fulladt. 5.) Jelentős mértékben módosult az árhullámok levonulása is. A hegyvidéki erdőirtások melyek a 18 század második felétől váltak egyre meghatározóbbá miatt a csapadék a korábbiaknál magasabb, hirtelen áradásokat okozott. 6.) Nagymértékben felgyorsult az ártéri mederváltozások mértéke és üteme.

9 7.) Az egyre magasabbra emelkedő árhullámok a korábbi ármentes szintet is veszélyeztették, ehhez járult, hogy a víz útjában emelt töltések helyi jelleggel megemelték az árvizek magasságát, ill. az így megvédett laposokból kiszorított víz, más utat keresve magának, korábban el nem öntött területeket is veszélyeztetett. 8.) A talaj vízháztartásában szabályozó szerepet betöltő, a csapadékot visszatartó erdők kiirtása, a lefolyási tényezők növekedése szükségszerűen vezet a magasabban fekvő, mezőséggé alakuló területek aszályossá válására és az alatta fekvő korábbi árterületek elmocsarasodására. Mindent összevetve lassan érzékelhetővé válik a kép: a korábbi parkszerű, ligetes, mondhatni paradicsomi táj, vagy ahogy azt az együttműködő ember kései leszármazottai nevezik: Szelídvízország, elvadult. A vidék elmocsarasodott, s megszületett a mocsaras Alföld torzképe, a Vadvízország, mit az ember teremtett, bár élni nem nagyon tudott benne. Amikor a XIX. században a reformkor nagyjai keresték a Tisza-völgy elaljasodásának felelősét, meg is találták hamar a vadvizekben. Széchenyi maga a következők szerint jellemezte a folyamatot, illetve tárta fel az okokat: Roppant vízmennyiség. Aránylag felette csekély eset. Jobbadán alacsony partvidék. Vásárhiány, melly miatt nem adhatni el a fölösleget. Dologtalanság. Földnek csekély becse. Paradicsomi egyszerűség. Egymás ellen álló érdek; és Tán, de csak tán, népesedés híja. Nézzük meg, az általa főbb okoknak tudott bajokból a folyószabályozással mit sikerült megoldanunk: Roppant vízmennyiség kivételes esetektől eltekintve nincs, teljes egészében elvezetjük, mesterségesen szárítva ki az Alföldet; A meder kiegyenesítésével növeltük az esést (majd vízlépcsők létesítésével e növekedést kiegyenlítettük); Jobbadán alacsony partvidék helyett a meder bevágódása miatt ma már határozott, helyenként 6-8 m-es partja van a folyónak (Ami okán a folyó nem pótolja, hanem elvezeti a kistájakból a vizet!) És mit nem: A vásárhiány a mai napig fennáll: tőke-, ill. forráshiány, értékesítési nehézségek, alacsonyfelvásárlási árak, ami miatt nem lehet eladni a felesleget; A dologtalanság neve ma munkanélküliség; A Tisza völgyében legtöbb helyen a termőföld még ma is alacsony aranykorona értékekkel, kedvezőtlen termőhelyi adottságokkal, nyomott földárakkal jellemezhető; A paradicsomi egyszerűségnek ma a képzetlenség és szociálisan hátrányos helyzet felel meg; Az egymás ellen álló érdekekről sokat lesz szó: ezek rövidtávú, a támogatások igénybevételét célzó érdekek, mely miatt a támogatások közel 95%-át a gazdálkodók 5%-a tudja lehívni; Népesedés híja: Széchenyi még bizonytalan volt ebben a tekintetben, ma már tudjuk, hogy a régiót elöregedés, elvándorlás, a lakosság társadalmi szerkezetének átalakulása (képzettek arányának csökkenése, a cigányság számarányának növekedése) jellemzi.

10 A mederrendezések tehát nem érték el a kívánt hatást, illetve ahol elérték, ott kiderült, hogy nem biztos, hogy ezt kellett volna tennünk. A gazdasági társadalmi folyamatokat nem sikerült helyrehozni, a szabályozások hosszú távon nem változtatták meg az elaljasodás folyamatát. A vízügyi beavatkozások a gabonatermelés és az ezt segítő infrastruktúra kialakítása érdekében összességében kedvezőtlenebb adottságokat alakítottak ki a Tisza mentén, ezért a társadalmi-gazdasági leépülés felgyorsult. A Tisza-völgy társadalmi gazdasági lemaradása az ország egyéb tájegységeitől a XIX. századi állapotokhoz képest nem csökkent, inkább nőtt. Ma, ha végig nézzünk a területen, azt látjuk, a folyó mentén nem az adottságoknak megfelelően gazdálkodnak. A Bodrogköztől az Alsó Tiszáig ez a helyzet. Ha egybevetjük egy terület fekvését, ár és belvíz veszélyeztetettségét és a szántóművelésre való alkalmasságát, kitűnik, hogy a mentett oldalon található mélyárterekben szántóművelésre alkalmatlan, gyenge minőségű földek találhatók. Ezek nagy része gazdaságosan nem is művelhető, s a jelenlegi tájhasználat itt csak komoly külső erőforrások, bel és árvízvédelem, műtrágya- és vegyszerhasználat, illetve magas támogatások mellett tartható fenn. Az egykori árterek mély fekvésű, vízjárta vidékein nem alakultak ki intenzív szántóművelésre alkalmas talajok. Még ha termékenységük megfelelő is, szántani csak időszakosan lehet. Ha sokáig áznak, megdagadnak, összetömörödnek a traktor alatt, ha kiszáradnak betonkeménységűre sülnek. Van úgy hat teljes nap valamikor 1-2 héttel az eső után, amikor megbír vele a gép, s össze is töri. Ha előtte szántjuk, az eke egy tömbben fordítja ki a válykot, ha utána, a gép képes a földbe szakítani az ekét. Az egész Tisza mentén, de főképp a Csongrád feletti szakaszon is megfigyelhetjük, hogy a jobb területeket nem uralta a víz. Azok valók szántásra, nem az ártér. A teljesen ésszerűtlen vízgazdálkodást egy sarkaiból kifordított, csak támogatásokból fenntartható tájhasználat követeli meg az Alföldön. Jelenlegi tájhasználatunk csak fokozott energia befektetés mellett tartható fenn. A múlt század közepi állapotokkal összehasonlítva elmondhatjuk, termésátlagaink 2-3-szorosára nőttek, ám az ehhez 16-szor annyi energiára van szükségünk, azaz a gazdálkodás energiamérlege romlott, termelékenysége az ötödére, nyolcadára esett vissza. Az energia nem csak közvetlen bevitel formájában (gépek, szállítás) szükséges. Ma 44-szer annyi vegyszert használunk, mint a mezőgazdálkodás iparosítása előtt. Mellékhatásként a rákos megbetegedések a vidék férfi lakosságának körében megötszöröződtek. A megtermelt növények nagy része viszont takarmány, tehát azért cseréltük le a legelőket szántókra, hogy sokkal nagyobb energia befektetéssel etethessük fel a szántóföldi növényeket azokkal az állatokkal, akik egyébként a legelőkön sokkal természetközelibb ha tetszik: bio módszerekkel is tenyészthetők lettek volna. Közben az intenzív növekedés és a nagy hozamú (értsd: nagy tömegű termést hozó) növények nyomelem- és sikértartalma rohamosan csökken. Egyes szántóföldi növényekben pl %-kal kevesebb nyomelem található, mint hagyományos változataikban. Az Európai Unió egy elemzése pedig arra figyelmeztet, hogy térségünkben a termőföld már nem tekinthető megújuló természeti erőforrásnak, mert keletkezési üteménél szer gyorsabban pusztul. Összességében tehát egy fenntarthatatlan, közvetett és közvetlen károkat okozó, nagy energia és vegyszerigényű tájhasználat érdekében építettük ki és tartjuk fenn azt a vízrendszert, amely a folyók eredeti vízjátékát 4-6-szorosára, 2-3 m-ről m-re emelte, fokozta a vízháztartásnak a folyók vízjárásában is jelentkező szélsőségeit, a szárazabb időszakokban rétegvizet vezet el az Alföldről, a vízbő időszakokban pedig alkalmatlan a megnövekedett víztömeg elvezetésére. Mindezzel csak annyit érünk el, hogy a szárazabb időszakokban

11 víztartalékaitól fosztjuk meg Alföldünket. Időt, energiát, fáradtságot nem kímélve dolgozunk azért, hogy minél nagyobb és tartósabb aszályok sújtsanak bennünket, miközben ha sok a víz, képtelenek vagyunk azt időben levezetni, folyamatos bel- és árvízkárokat, szélsőséges időszakokban pedig szükségszerű katasztrófahelyzeteket teremtünk magunknak. Mindezt egy olyan művelési forma érdekében, amely nem élelmet csak ipari nyersanyagot termel az élelmiszeripari alapanyagok arányának fokozatos csökkenése mellett. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan, a privatizálás és az Uniós csatlakozás jegyében szinte a teljes élelmiszer feldolgozó iparunkat leépítettük. E teljesen ésszerűtlen, fenntarthatatlan és egyre silányabb termékeket előállító alapanyag-termelés szinten tartása, illetve külső feltételeinek megteremtése egyre nagyobb energia befektetést igényel, a táblák egy jelentős részén szélsőséges helyzetekben mint pl. a év rendkívüli aszálya, és a 2010-es év hihetetlen ár- és belvizei nem is lehetséges. A tájhasználat ma elsősorban a bevihető energia és vegyszermennyiség függvénye. Amennyiben ezek a tételek bármilyen gazdasági vagy természeti okból kimaradnak, vagy csökkennek, a tájhasználat szükségszerűen összeomlik. Az alábbiakban azt nézzük meg, hogy a témánkat adó három új program milyen lehetőségeket kínál az itt ismertetett csapdahelyzet feloldására. Árvízvédelem Más részről az árvíz a ma körülményei között valós probléma. Álljon itt néhány ismert, száraz tény, ami meggyőzően alátámasztja az árvízvédelem fontosságát: Hazánk természetföldrajzi adottságai alapján Európa árvizektől leginkább veszélyeztetett országa. Ennek fő oka, hogy az ország a Kárpát-medence legmélyebb részén helyezkedik el, így számolnunk kell a környező m magas hegyvidéki vízgyűjtőkről (a Kárpátokból illetve az Alpokból) érkező a Duna, a Tisza és ezek 16 nagyobb mellékvízfolyása által szállított árhullámokkal, melyek könnyen árvízi veszélyhelyzetet teremthetnek. Nagy folyóink árvizeinek 96 %-a külföldön keletkezik, és a magyar síkvidéki területeken (országos arányuk 53 %) fejtik ki káros hatásaikat. 500 m-nél magasabban az ország területének mindössze 1 %-a fekszik. Az országon belül kiemelt fontosságú a Tisza vízgyűjtője, ahol az ártéri öblözetek 3/4- e található. A Tisza hazai árterülete km 2, ami nagyobb, mint Hollandia árvíztől fenyegetett területe km 2. A tiszai árvizek gyakran igen hevesek: a Felső- Tiszán és a Kőrösökön lehulló csapadék hatására a vízszint 1-2 nap alatt akár 8 m-t is emelkedhet. Az árvizet kiváltó tényezők változatosak: tavaszi áradás, téli csapadék, hóolvadás, a mellékfolyók árvizei és a különböző események időbeli- és területi egybeesései. Az árterületek az ország teljes területének 23 %-át teszik ki (21200 km 2 ). A mezőgazdasági területek harmada, több, mint 700 település (több, mint 2,5 millió lakossal), a nemzeti jövedelem 30 %-a árvizek által fenyegetett. A jelenlegi infrastrukturális kiépítettség (utak, vasutak stb.), az árvizek korlátozott tartózkodási ideje és az elárasztás során rendelkezésre álló véges vízmennyiség, valamint a védekezés lokalizációs képessége miatt persze az árvizek gyakorlatilag sohasem érhetik el az árterületek jelentős részét. A kisvízgyűjtők árhullámai (flash flood) az ország területének mintegy 10 %-át érintik. Ennek a jelentősége várhatóan nő az éghajlatváltozás következményeként, de

12 az ún. portfolió-kockázat (az egyes események által egyidejűleg előidézett fenyegetettség) a töltésezett folyók árhullámaihoz képest elenyésző. A kedvezőtlen földrajzi adottságokat súlyosbítják az éghajlati szélsőségek: a hatalmas vízbőséget hozó árvizes időszakokat kitartó szárazság követheti nagy vízhiányt okozva az ország mezőgazdasági területein. Az aszálykárok akár 100 milliárd forint kárrt is okozhatnak egy-egy száraz évben. E kettősség megnehezíti az árvíz elleni védelem fejlődését: egy-egy hosszabb száraz periódus (például az 1990-es évek végén jelentkező nagy tiszai árvizeket megelőző csaknem másfél évtizedes időszak) jelentősen gyengíti a védelmi fejlesztések társadalmi támogatottságát, ellehetetlenítve így azok finanszírozását is. Az árvizek kezelésének igénye a térségben a történelmi kezdetektől jelen van, s folyamatosan alakult a gazdasági-társadalmi fejlettségnek megfelelően, az idők során felmerülő újabb és újabb szempontok beépülésével. Ma az árvízvédelem a vízügy szent tehene : a szakma jelentős része, ha az árvízvédelem jövőjéről gondolkodik többnyire Vásárhelyire hivatkozva általában csak korrekciókat lát szükségesnek és lehetségesnek. Egyesek szerint: A jövő árvízvédelmére gyökeresen új koncepció nem alakítható ki, de nincs is rá szükség. Holott csak az utóbbi tíz évben volt egy csaknem katasztrofális, Szolnokot elöntéssel fenyegető árvíz a Közép-Tiszán (2000), töltésszakadás és nagy károkkal járó árvízi pusztítás a Beregben (2001), súlyos, rekordokat döntő árhullám a Dunán (2002), 100 milliárd forintra becsült védekezési költségekkel visszatartott, egymást követő dunai és tiszai árhullámok (2006). És volt a mátrakeresztesi árvíz a Csörgő-patak vízgyűjtőjén (2005), vagy a 2010-es Bódva-völgyi árvíz hatalmas pusztításokkal. A fenti kép megerősíti azt a tanulságot, hogy a tiszta stratégiát nagyobb távú és szélesebb elképzelés kell, hogy irányítsa. Mi legyen ez? A térbeli léptéket az ország két nagy folyója, a Duna és a Tisza jelöli ki. A stratégia tervezési léptéke a folyóvölgy, a tervezés iránya: felülről-lefelé. Időléptéke évszázados. Kialakításának alapvető mozzanata az alapelvek kidolgozása. Az árvédelmi stratégia újragondolásának igényét az elmúlt tizenkét év súlyos károkkal, magas helyreállítási költségekkel járó rekord árvizei hozták meg. Ezt csak erősítette a mintegy 100 év hosszúságú tiszai vízállás idősorok matematikai-statisztikai elemzése, amely különös ellentmondásra hívta fel a figyelmet: szemben a legnagyobb vízállások (LNV-k) fokozatos, megfigyelt emelkedésével, szignifikáns trendet és az eloszlások módosulását nem sikerült kimutatni az adatokban. Az árhullámok növekvő LNV szintjei és csökkenő visszatérési ideje és különösen az a tény, hogy ezek mértéke nem illeszkedik a matematikai statisztikai által jelzett határok közé megingatta az árvédelmi művek méretezési elméletébe, a matematikaistatisztikai módszerek alkalmazásába vetett hitet. A matematikai statisztika nem képes az ok-okozati összefüggéseket és az eddig elő nem fordult eseményeket jellemezni. Alapvetően nem a jövővel, hanem a múlttal foglalkozik, és legjobb esetben az események követésére alkalmas. Mondhatjuk azt is, hogy a matematikai statisztika csak bizonyos feltételek teljesülése mellett alkalmazható a jövőre. A baj az, hogy ezek a feltételek hipotézisek. Teljesülésük ellenőrzésére pedig maga a módszer nem alkalmas az un. circulus vitiosus jelenség miatt. Továbbá a múltbeli minta segítségével a múlt is csak korlátozottan ismerhető meg. De nem a matematikai statisztikával van az alapvető baj, hanem annak feltétel nélküli, rutinszerű alkalmazásával. Alapvető és mégis alig vizsgált kérdés, hogy az adott statisztikai jellemző mennyire reprezentatív, hogy a mintavétel (külső) feltételei mennyire maradtak változatlanok. Visszatérő kérdéssé válik, hogy az újabb és újabb

13 rendkívüli árhullámok statisztikai értelemben természetesek-e és a további gátemelés fenntartható megoldást jelent-e? Ez utóbbi különösen fontos, miután e módszer tartalékai kimerülni látszanak, továbbá a töltésemelések újabb rétegei növelik a geotechnikai eredetű katasztrófák valószínűségét. Ugyanakkor a katasztrófa valószínűségét nem a vízhozam, hanem a vízállás (és annak tartóssága, ill. együtt mint árvízi terhelés) befolyásolják. Igaz viszont, hogy az adott vízállásnál levonuló hozam fontos változásokra utalhat: pl. a nagyvízi meder vízvezető képességének csökkenésére. A hidrodinamika törvényei szerint a vízállás és a vízhozam nem állnak egyértelmű kapcsolatban egymással. A gyakorló vízmérnökök sokat, de nem haszontalanul foglalkoznak ezekkel az empirikus kapcsolatokkal. Pedig minden árvíz másként alakul a peremfeltételek, a mellékvízfolyások árvizeinek egybeesései stb. miatt, így a tetőző vízhozamhoz tartozó vízállás változására is csak óvatosan szabad következtetni! Az árvédelem problémájának a gyökere a biztonság értelmezése és garantálása. Mivel a veszély féken tartása során egyre inkább függünk saját, korlátlanul terjedő kényelmi igényeinktől, a folyók töltésezésén alapuló árvédelem, úgy tűnik, nem megfelelő válasz arra az álomra, hogy teljesen és végérvényesen garantáljuk biztonságunkat. Valamely előrejelzett, vagy éppen levonuló árhullámról ugyanis senki nem képes teljes bizonyossággal megmondani, hogy az milyen ritka, milyen valószínűségű esemény. A statisztikai elmélet ugyanis soha meg nem figyelt eseményeket kell, hogy előre jelezzen, egy merész extrapoláció salto mortaléjával. E szerint a megfigyelés intervallumában észlelt valószínűség-eloszlás azoknak a ritka eseményeknek a tartományában is érvényesülni fog, amelyek a tudomány kifejlődése, vagy az észlelések kezdete óta esetleg nem is fordultak elő (100 év, 1000 év, év). A bizalom, amelyet a mérnökök ebbe az elméletbe vetettek, illúzión alapul. Saját stratégiánkat koncepciónk pontos megértésére kell építeni. Az olyan fogalmaknak, mint például a kockázat vagy az 1 %-os katasztrófa valószínűség, a közemberek szempontjából semmi értelme nincsen, jóllehet nekik kell ezt elfogadni, vagy velük kell megfizettetni az árát. A szakemberek pedig ezeket pontosan sohasem látták előre az időben. A biztonság mindig is bizonytalanságokon alapult. Elég a folyamatosan emelkedő gátmagasságokra gondolni (1. ábra). A bizonytalanság megjelenése a történelmi folyamat keretében: toldozás-foltozás, amit a védőrendszer tökéletesítésének nevezünk. Valójában nem tudható, hová vezet. Az elmélet a múlt megfigyelt időszakán alapul és az elemzésből kirekeszti a változó jövőt. Éghajlatváltozási forgatókönyvek elemzése alapján ma például azt becsüljük, hogy a Tisza mentén (egyelőre más vízgyűjtőkre nem áll rendelkezésre hasonló elemzés) a jövőben az árvízi kockázat megduplázódhat, időbeli, lefutási jellemzőik (csúcsvízhozam, hóolvadásos árvizek, kisvízgyűjtők szerepe, stb.) megjósolhatatlanul változnak. Az is biztosan állítható, hogy az éghajlatváltozás és feliszapolódás együttesen várt hatásait melyek az árvízi kockázatot több mint háromszorosára növelik a hullámtéri növényzet eltávolításával nem lehet ellensúlyozni. Magyarország árvízi veszélyeztetettsége részben függ a külföldi vízgyűjtő területeken kialakuló kedvezőtlen folyamatoktól, így például a területhasználat megváltozása, az erdőirtás (amely növeli a fagyott talaj vastagságát, elindítja az eróziót és csökkenti a víz visszatartását) e hatások súlyára nincsenek kockázati elemzések. A fenti hatások vizsgálata azért is nehéz, mivel ma a Tisza vízgyűjtőnek csak egy része esik Magyarország területére, az árvizeket előidéző okok viszont jelentős részben külföldi eredetűek. Valamely integrált szemléletű stratégia kidolgozása komoly módszertani kérdéseket vet fel, amelynek a megvalósítása Tisza-menti országok hatékony együttműködése nélkül aligha végezhető el.

14 A jelenlegi (de általában bármely) árvédelmi rendszer megítélésének egyik legfontosabb szempontja a biztonsági kockázat. A biztonság növekedése kétségtelen, de relatív és sok szempontból hamis érzeten nyugszik. A rendszer biztonsági filozófiája: védekezni bármi áron. Ezt a filozófiát megújítani nem a védekezés során kell és lehet, hanem a stratégia formálásakor. Nem valószínű, hogy a jelenlegi rendszer keretein belül ez a dilemma feloldható. Olyan stratégiát kell találni, amelyben a rendkívüli készültségek elrendelése elenyésző lesz. Ez implicit módon az 1%-os biztonsági szint emelését jelenti. A hagyományos szemléletben s a vízügyi szakma jelenleg ezt fogadja el a védekezési költségeket, miután azok károk elhárítására irányulnak, szembeállítják a védett vagyon hatalmas értékével, és így nyer igazolást a rendszeresen visszatérő jelentős védekezési költség. Ez a szemlélet nem ösztönöz a stratégia megújítására. A védekezést, mivel az hasznot nem hoz, az elszenvedett veszteségek közé kell könyvelni, így az a kockázat mértékének alakítója. Ha például (elméletben) a védőrendszert olyan tökéletesen sikerülne működtetni intenzív védekezéssel, hogy kizárhatnánk a töltések meghágásából vagy geotechnikai okokból bekövetkező katasztrófákat, akkor az árvizek kockázata a védekezési költségek várható értéke lenne. Ha a védekezési képesség vagy eredményesség lecsökken, akkor az előforduló katasztrófák veszteségei határozzák meg a kockázatot. Egy védekezési rendszeren belül gondolkodva tehát meghatározható a védekezésre fordított költségek optimuma, ha pedig a védekezési költségeket nem nyereségnek tekintjük, hanem besoroljuk a kockázatok közé, akkor új kérdést tehetünk fel: van-e jobb rendszer a jelenleginél? A védekező szervezet megítélésének alapja a védelem sikeressége, nem pedig a védelmi költségek és a kockázat különbsége. A védekező szervezet eredményei az elmúlt évtizedekben nemhogy erősítették volna a szervezet presztízsét, anyagi megbecsülését, valamint működési feltételeit, hanem paradox módon fordított folyamatokat indítottak el. Mára már az árvédekezéshez szükséges létszám kiállítása is problémát jelent. A bizonytalanság nemcsak a kockázat mértékét, hanem az árvízvédelemre fordított fizetési hajlandóságot is befolyásolja. A védekezés haszna az elkerült kár nem kerül be az állam költségvetésének egyetlen rovatába se. Az árvédekezés, az árvédelmi művek fejlesztése ennek megfelelően: kiadás, veszteség, az árvíz kialakulása pedig bizonytalan. A politikai gondolkodásban, fiskális szemléletmód mellett úgy jelenik meg az árvédelem a bizonytalan veszteségek miatt, mint elhalasztható intézkedés, amire esetleg sohasem lesz szükség (de az aktuális négyéves kormányzati ciklusban semmiképpen). A kockázatkezelés elhalasztása, elmaradása nem más, mint a felelősség áthárítása a jövőre. Ami zárójelek között jegyezzük meg, a ma emberének jellegzetes gondolkozási formája. A Vásárhelyi terv továbbfejlesztése (VTT) Az eredeti Vásárhelyi terv következményeként megjelenő problémák a Tisza völgy életét a mai napig folyamatosan előnytelenül befolyásolják. A már a kor saját vízügyi szakmai peremfeltételein belül is csak félig-meddig, tökéletlenül megvalósított eredeti Vásárhelyi tervnek az lett az első és legfőbb eredménye, hogy az elsőfajú hiba logikájával rendelkező kényszerhelyzetet, egy strukturális csapdát hoztunk létre. A hullámtér feliszapolódása, a kisvízi meder bevágódása, a mentett oldali talajvíz háztartás felbomlása, a felső vízgyűjtő eróziójának növekedése, a töltés emelések szilárdsági határának elérése miatt még száz évnek

15 sem kellett eltelnie a munka befejezése óta, és az új, ember alkotta rendszer már nem képes kezelni az ismételten ránk törő heves árvizeket, az egyre súlyosabb csapadékhiányt és a belvíz elöntéseket. 1. ábra: Az évek során a Tisza-parti töltéseket újból és újból meg kellett erősíteni, így alakult ki ez a jellegzetes hagyma szerkezet. Mára elérték strukturális szilárdságuk határát, tovább nem magasíthatók az átszakadás, szivárgás, átnedvesedés veszélye nélkül A súlyos károkat okozó árvizek, a folyamatosan fenyegető nagy vízállások, időről időre visszatérő aszály és a folyamatosan gondot okozó belvízkárok nyomán a vízügyi ágazat úgy döntött, hogy egy új megközelítést alkalmaz a nagy vizek kezelésére és létrehoz egy, az árvíz szabályozott kivezetését és a folyóba történő szükség szerinti visszavezetését (vagy vízhiányos területre történő átvezetését) szolgáló, műtárgyakból és tározókból álló árapasztó rendszert 2. A VTT a vízügyi szakma jelentős koncepcióváltást tükröző megoldási javaslata, és ha nem is új paradigmát, de hangsúly eltolódást eredményezett. Ugyanakkor megmaradt a túlnyomóan mérnöki szemlélet és a nagyberuházások szeretete. Nem valósult meg viszont legalábbis eddig a tározók területére kidolgozott tájgazdálkodási koncepció. A VTT-ben a vízügy eddigi félkatonai szervezetének védekezésre koncentráló reaktív magatartása helyett a hangsúly ezúttal a szabályozásra, ellenőrzésre és megelőzésre került, az ökológiai megfontolásokat is figyelembe vevő hosszú távon is fenntartható megoldást ígérve. A legfontosabb változás a megközelítésben annak felvetése volt, hogy a vizet inkább vissza kellene tartani, ahelyett, hogy igyekszünk minél hamarabb megszabadulni tőle az alföldi részeken. Az erre alkalmazott műszaki megoldás azonban nem igen tükrözte az oly sokat emlegetett paradigma váltást. A nyilvánosságra hozott program még mindig úgy véli, hogy a legfontosabb cél a Tisza völgy árvízi biztonságának megteremtése, nem pedig egy olyan integrált tájgazdálkodási és fejlesztési gyakorlat meghonosítása, amely szükségtelenné teszi a továbbiakban a kockázat, veszély és árvíz fogalmának összekapcsolását. A program három fő részből épül fel, amelyek közül mindössze az egyik egy viszonylag új ötlet, a másik kettő a megszokott műszaki megoldások továbbvitele: évi LXVII. törvény a Tisza-völgy árvízi biztonságának növelését, valamint az érintett térség terület- és vidékfejlesztését szolgáló program (a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése) közérdekűségéről és megvalósításáról

16 1. A nagyvízi meder vízszállító képességének javítása (más szóval: a hullámtér akadálymentesítése) 2. Egy összesen mintegy 1,5 milliárd m 3 hasznos tározó kapacitású, árapasztó műtárgyból álló árvízi tározási rendszer megvalósítása a hazai mentesített ártéren 3. A meglévő árvízvédelmi létesítmények és védvonalak kiépítése a mértékadó szintre. Az eredeti tervet vízügyi szakemberek 2011 áprilisára alkották meg, de később a különféle érdekvédelmi és társadalmi szervezetek, valamint az érintett érdekcsoportok hatására a VTT egy komplex programmá nőtte ki magát, amely legalábbis papíron januárjában egyenrangú feladatként fogalmazta meg a Tisza-menti térség terület- és vidékfejlesztési, tájgazdálkodási és természetvédelmi feladatait. A VTT program elemei ekkor tehát a következőkből álltak: árvízvédelmi fejlesztés (vagyis a három eredeti célkitűzés) az érintett települések infrastrukturális fejlesztése (belterületi vízrendezés, szennyvíz csatornázás, szennyvíz tisztítás, összekötő utak kiváltása, építése, kerékpár utak építése) az adottságokhoz alkalmazkodó gazdálkodás bevezetése (tájgazdálkodás) Ezek közül csak a legutolsó hozható közvetlen összefüggésbe az integrált tájfejlesztés koncepciójával, de természetesen az első kettő éppoly fontos vetülete a problémának. Az árvízvédelmi intézkedések egyikeként például megerősítették a Kisari szűkület partvédelmét, de semmi nem történt magának a szűkületnek a megszüntetésére. A terv az eredeti számítások szerint 12 tározó építése révén mintegy egy méterrel csökkentené a magyar Tisza szakaszon az extrém árhullámok tetőző szintjeit. Ahogyan az lenni szokott, az építkezés az eredetileg tervezettnél sokkal többe került, míg az üzemeltetésre nem maradt pénz. A program koordinációját a felső vízügyi igazgatás vállalta magára és annak ellenére, hogy mindvégig működött egy tárcaközi bizottság és annak ellenére, hogy milyen ígéretek hangzottak el, a rendelkezésre álló források főként és elsősorban a vízépítő ipar kasszájába folytak be. Miután pedig egy ilyen nagy távlatokban gondolkodó, ambiciózus beruházáshoz kevés volt a pénz, a programot két szakaszra osztották. Az első ütemben hat tározó megépítését határozták el, az eredetileg tervezett 11 vagy 12 árapasztó műtárgy jelen sorok írásakor még az igen távoli jövő zenéje. Az első létesítmény a Bodrogköz területén megépült és 2008-ban átadott Cigándi tározó volt, míg a második a 2009 végén átadott, a Tisza bal partján található Tiszaroffi tározó. Épül a Hanyi-Tiszasülyi tározó, befejezése 2012-re várható, és előkészítés alatt áll a Beregi tározó. A gyorsan induló tervezési munkák hamar forráshiányba ütköztek és nem sikerült megoldani a területfejlesztés, mezőgazdaság és árvédelem eltérő szempontjainak harmonizálását sem. Nem került sor olyan támogatási rendszer kiépítésére, amely a területet használó gazdák egyetértését lehetővé tette volna. A kívánatos tájhasználat váltás, művelési ág váltás nem történt meg. Az elképzelések szerint vízkivezetés a tározókba csak évente fordul elő, ezért várható hatásuk a térség vízháztartására elenyésző. Ugyanakkor a 2009-ben átadott Tiszaroffi tározót 2010-ben már kényszerűen meg kellett nyitni a nyár elejei árhullám szolnoki tetőzésének elkerülésére. További gondot okoz, hogy a tározók feltöltése középvíz esetén nem is lehetséges, mert beeresztő műtárgyaik olyan magasan helyezkednek el, hogy azokat csak a helyi árhullám tetőzése előtt lehet megnyitni, rendszerszerű víz visszatartásra tehát alkalmatlanok. Ráadásul

17 a felső tiszai tározókat az árhullám hevessége és gyors megjelenése miatt nagy kapacitású műtárgyakkal lehet csak a szükséges idő alatt megtölteni (a tervezés alatt álló beregi beeresztő műtárgy m 3 /s sebességű működési kapacitása hatalmas pusztítást okoz a tározó területén található művelt földekben és létrehozása rengeteg forrást emészt fel). A Közép- Tiszán a feltöltési idő hosszabb, ezért kisebb műtárgyak is elegendőek. A Tiszaroffnál működő zsilipek azonban még így is m 3 /s sebességet érnek el, ami megint csak nem felel meg a természetes elöntés követelményeinek. Mindkét esetben alapfeltétel azonban a pontos és megbízható előrejelzés, ami nem minden esetben teljesül. Nem véletlen, hogy nem alakult ki világos üzemrend egyik tározóra sem, a tervezett rendszerről nem is beszélve. A VTT a hazai árvédekezés korszakos fordulópontja lehetett volna. A tervezés pillanatában eldőlt azonban, hogy az árvédekezés és a területfejlesztés illetve földhasználat két elkülönült kategóriaként jelenik meg. A tározók területén alkalmazandó földhasználatra nem alakult ki világos elképzelés, illetve minden jelentősebb változtatás nagyon súlyos akadályokba ütközött volna, ezért az alapelv a tározók alapterületének minimalizálása, vele a tározási mélység növelése lett. Az intenzív mezőgazdálkodásra ösztönző támogatási rendszer kirostál minden egyéb területhasználatot még az árvízzel, belvízzel fenyegetett, arra alkalmatlan területeken is. Ez a gyakorlat nem csupán a tározók területén maradt meg, de még a hullámtereken is, akadályozva ezzel a nagyvizek gyors levezetését. Az egyik legfontosabb tanulság a VTT kapcsán, hogy a komplementer elv az egymást kiegészítő szakmai területek fejlesztési stratégiáinak, gondolkodásának és intézkedéseinek összehangolása csupán a környezet- és természetvédelemre terjed ki, ott is meglehetősen merev ellenállásba ütközik mind a mérnökök, mind a lege artis természetvédők oldaláról, és a tározók építése kapcsán szinte semmilyen kapcsolat, együttgondolkodás pedig végképp nem alakult ki a mezőgazdasági ágazat képviselőivel. Mi több, a vízügy megosztottsága miatt a területi vízgazdálkodás és az árvízvédelmi szervezet is két malomban őröl és átjárhatóságuk meglehetősen csekély. Az integrált tájfejlesztés koncepciója (ILD) Az ILD a VTT-vel szemben nem a vízügyi ágazat, hanem a geográfiai szakma megközelítése és első pillanattól megpróbál egyeztetni a földhasználókkal. A jelenlegi tulajdonjogi, támogatási és szervezeti viszonyok között vajmi csekély sikerrel. Az ILD kiindulási pontja az a ma már modell kísérletekkel is alátámasztott vélekedés, hogy a százötven évvel ezelőtt elvégzett műszaki beavatkozások után a folyó Holocén-kori ártere a mai napig megfigyelhető és morfológiailag jól elkülöníthető. Mint ilyen, megfelelő odafigyeléssel és rugalmas hozzáállással jelentős része különösebben mélyreható műszaki beruházások nélkül is alkalmas lehet nem csak a vészhelyzetben történő tározásra, hanem még jóval a magas árszintek okozta veszély kialakulását megelőzően a folyó vizének a korábbi ártéren ellenőrzött körülmények között való szétterítésére és ezzel a magyar Alföld vízháztartásának helyreállítására. Az alábbi képen jól látható, hogy a települések túlnyomó többsége például a mai napig magaspartokon fekszik, amelyet egy kellően szétterített és ezért jóval alacsonyabb tetőzési magasságú árvíz nem önt el.