Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten. Ambrózy báró esetei I.

Átírás

1

2 Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten Ambrózy báró esetei I.

3 Írta: Böszörményi Gyula A szöveget gondozta: Cséplő Noémi Böszörményi Gyula, 2014 A szerző a mű megírásakor az NKA alkotói támogatásában részesült. Fotók: Fortepan ISSN ISBN Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) , Fax: (62) info@konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Kelcz Roland, Zsibrita László Korrektorok: Széli Katalin, Szuperákné Vörös Eszter Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható

4 1 A sosemvolt sikoly Pest, május 4. Amint az előszobában álló, ódon óra mélyről zengő, rezes hangján délelőtt tízet ütött, a leányt nyomban kirázta a hideg. Tudta, mi következik. Aprócska szobájában, mely valaha a cselédnek adott szállást míg az itt lakóknak futotta szolgálóra, sietve finom szövésű selyemkesztyűt húzott. Ezután feltette és megtűzte csinos, egyszerű kis kalapját, melyen a kanárisárga szalag mellett csupán két kecses toll és három műcseresznye szolgált díszítésül, majd mély lélegzetet vett, s elcsitítva hevesen kalapáló szívét, kilépett az előtérbe. Jól ismerte a járást, hisz immár nyolc napja vendégeskedett az Erzsébet körúti bérház első emeleti lakásában. Amint szoknyája szegélye átsuhant a küszöbön, a leány behúzta maga mögött a cselédszoba ajtaját, majd ismét adott magának néhány pillanatot, hogy összeszedje Ha nem is a bátorságát hisz a nénitől cseppet sem félt, inkább a higgadtságát, mivel arra (tudta jól) hamarosan igen nagy szüksége lesz. Jobbra tőle a súlyos, sötétbarna tölgyfaajtó az őt vendégül látó nagynéni szobájába, míg a szemközti, hasonlóan komor, rézkilincses bejárat a nappaliba vezetett. A leány bosszús pillantást vetett a kamra falánál strázsáló, rettentő magas, sárga ingáját méltóságteljesen lengető órára. A robusztus szerkezet (mintha csak az ifjú hölgyből áradó ellenszenvre felelne) aprót mozdított lándzsa alakú percmutatóján, mely így most már a tíz óra múlt két perccel állapotot vette fel. Pattanna meg az a kegyetlen, rugós szíved! súgta a leány, és kesztyűbe bújtatott, remegő kezével (mintha kapaszkodót keresne) jól megmarkolta gyöngyökkel kivarrt bársonyretiküljét. Amint a szalon felé indult, balról a konyha, jobbról pedig a lakás gangra nyíló, kétszárnyú ajtaja, mint egy-egy néma, ám annál szolgálatkészebb inas, kísérte lépteit. Gyermekem, ön késett! szólt rideg méltósággal a néni, miután a leány illendőn pukedlizett előtte. Nem hinném, hogy ez elnézhető magatartás volna a mi családunkban. Meglátszik, fiam, hogy ön jószerével anya nélkül nőtt fel.

5 A leány gyomra görcsbe rándult. Minden reggel, mióta csak a nagynénje vendégszeretetét élvezte, pontban tízkor kellett jelentkeznie előtte, hogy mutassa: úrilányhoz méltón képes megfésülködni és felöltözni. Mintha még mindig négyéves volna, és a dadusa a kezét vizslatná, hogy lássa, maradt-e piszok a körme alatt. Csakhogy a leány februárban töltötte be a tizenhatot, és bár az édesanyja (a néni húga) valóban meghalt nyolc évvel ezelőtt, attól ő a papuskától még igenis jó nevelést kapott! Hallgat, mint a csuka! szólalt meg ismét a néni, hosszú száron billegő lornyonját szürke szeme elé tartva, hogy jobban lássa azt, akiről úgyis csak lesújtó véleménye lehet. Ez jellemzően vidéki viselkedés, fiam! Én úgy látom, maga semmit nem tud a pesti etikettről, úri modorról, s félek, már késő is, hogy bármit eltanuljon. Akkor azt hiszem, igen nagy szerencse, néni, hogy csupán a millennium idejére bátorkodtam Pestre jönni mondta a lehető legalázatosabban a leány, mindvégig a karszékében trónoló, fekete ruhás hölgy szoknyaszegélyét fixírozva. Amint az ünnepségek véget érnek, azonnal hazautazom Marosvásárhelyre papuskához és a kishúgomhoz. Úgy lesz, úgy! biccentett buzgón a néni, bár közben szigorú arcán bánatos felhő vonult át. Persze szó sincs róla, hogy a rokona (eme vidéki, szemtelen és felettébb neveletlen csitri) társaságának elvesztését gyászolta volna! Sokkal inkább az eljövendő, szűkös idők nyomasztották, melyeket majd a leány távozása hoz el. Hisz ha nincs vendég, akkor pénz sincs, amit a távoli, jó papuskából ki lehetne facsarni! Így aztán az idős hölgy máson sem tudott töprengeni, mint azon, hogy miként csökkenthetné már most a hónapokkal később bekövetkező veszteséget. S ennek a sok fejtörésnek természetesen meg is lett az eredménye! Itt van, fiam, ez a sürgöny! intett lornyonjával az idős hölgy a karszék mellett álló asztalka felé. A horgolt térítőn közönséges papírlap hevert, amin szálkás betűk sorakoztak. Mielőtt ma bármilyen léha szórakozás után nézne Az úrfi azt ígérte, ma a Műcsarnok megnyitóünnepségére megyünk! vágott nénje szavába a leány, nem bírva uralkodni a lelkesedésén. Cserébe azonban oly haragos szemvillanást kapott, hogy úgy érezte, a szalon padlóját takaró szőnyeg menten magába nyeli. Fecseg, locsog, káricsál! sziszegte a néni. E pillanatban még a Kielhauser-féle sápasztó hölgypor (amit pedig bőven használt) sem volt

6 képes elfedni, hogy az arcát haragos pír lepi. Azt ajánlom, fiam, hogy inkább figyeljen rám! Persze csak ha képes ilyen megerőltető tevékenységre. Amit most mondani fogok, az mindenféle csarnokmegnyitásnál fontosabb. A király is ott lesz suttogta a leány, most már puszta bosszantásként. És ha őfelsége, I. Ferenc József fontosnak tartja a Műcsarnok megnyitását, akkor talán Elég, különben az első vonattal hazamegy, kisasszony! Ez hatott. A leány tovább fodrozta a szoknyaszegélyt, sőt, még az ajkát is beharapta. Esze ágában sem volt kockáztatni azokat a csodákkal teli hónapokat, amik Pesten, az ezeréves Magyarország tiszteletére rendezett ünnepségeken várnak rá. Tehát itt van ez a sürgöny! emelte fel a néni a papírlapot. Még a déli ágyúlövés előtt fel kell adni, értette?! A költséget természetesen a címzettre terheljük, hisz maga a saját szemével is láthatja, hogy a fiammal milyen szerény körülmények között vagyunk kénytelenek tengődni, mióta az én jó uram elhunyt. A lány átvette a papírlapot. Közben arra gondolt, hogy korábban mindig azt hitte, a Pesten lakó nénikéje és annak huszonhat éves fia sokkal, de sokkal fényűzőbben él. A bácsikája, aki gabonaalkusz volt, jóval az ő születése előtt, még 1869-ben távozott e gyönyörű világból, s bizony úgy tűnt, alig hagyott valamicske vagyont szegény özvegyére és egyetlen leszármazottjára. Így talán nem is csoda, hogy a néni folyton rosszkedvű, a fia pedig Olvassa hát! riasztotta fel merengéséből a leányt nagynénje parancsa. Vagy tán addig kell várjak, míg a molyok kieszik az ujjai közül a papirost, majd megtanulván beszélni, felmondják nekem, ami rajta állt?! Bocsánat sóhajtott a leány, tekintetét a szálkás betűkre vetve. Nahát, hisz ez papuskának szól! Úgy bizony, úgy! Mélyen tisztelt sógor uram! a leány csak nehezen tudott úrrá lenni hangja remegésén, mivel attól félt, a néni olyasmit akar a sürgönyben papuska tudomására hozni, ami végül az ő idő előtti hazautazását eredményezi. Közlöm önnel, hogy gyermeke, kit méltóztatott az én gondjaimra bízni, megfelelően érzi magát. Magam és fiam hathatós támogatásával a millenniumi ünnepségek több látványosságát is megszemlélte már. Ám ahhoz, hogy mohó kíváncsisága továbbra is kielégíttessék, valamint, hogy a pesti jó modort a kellő társaságban elsajátíthassa, ön eddig sajnos túl

7 csekély összeget juttatott el a kezeimhez. A leány itt felemelte a tekintetét és már-már vádlón meredt a Kielhauserféle hölgyportól sápadt arcra. Hisz ez nem igaz! szólalt meg végül. Papuska hatszáz koronát utalt át magának az ittlétem fedezésére, sőt, a vasúti indóháznál búcsúzva még az én kezembe is beleerőltetett tízet! Hatszáztíz korona, az rengeteg pénz! Egy vidéki tanító ennyiből kerek fél évig tartja el magát és az egész családját Hát úgy nézek én ki, mint valami mezőcsáti paraszttanító? Ezt a kérdést már nem a néni, hanem annak fia tette fel. Az ifiúr ugyanis épp akkor lépett ki a szalon hátsó falán nyíló szobájából, mikor a leány háborogni kezdett. Mielőtt azonban az unokahúga válaszolhatott volna, ő a gangra néző ablakok között lógó tükör elé állt, s megigazította brillantintól csillogó haját. Az eredmény igencsak kedvére lehetett. Először szélesen önmagára mosolygott, majd gyorsan kisimította angol szövetből varratott redingotjának 1 gyűrődéseit, s végül elégedetten állapította meg, hogy az ingmelle épp annyira hófehér, amennyire szereti. Csak ezután fordult ismét a leány felé, akitől még mindig nem kapott választ. Szólj hát, kicsi kuzin! Téged talán vidéki tanítóra emlékeztet az, akit látsz? A leány legszívesebben így felelt volna: Az, akit látok, inkább a papuska nehezen megkeresett és rám szánt pénzének tolvajára emlékeztet. Ám jól tudta, úgysem volna képes bizonyítani, hogy az unokabátyja abból a hatszáz koronából vett el, amit a marosvásárhelyi könyvkereskedés áldott szívű tulajdonosa gyűjtött, méghozzá kemény munkával. Jobbnak látta hát, ha hallgat, annál is inkább, mivel ismét nagynénje ragadta magához a szót. Azt ajánlom önnek, kisasszony, hogy ezen falak között többé ne merészelje megkérdőjelezni a döntéseimet recsegte az ősz hajú, fekete főkötős matróna. Fia, aki egyébként szép szál férfi volt, a karszék mögé állt, ezzel is jelezve, hogy ő természetesen mindenben özvegy édesanyját támogatja. A leány úgy érezte, ha csak egyetlen elmarasztaló szót vagy mozdulatot is tesz, pesti rokonai azon nyomban vicsorgó hiénákká változnak, és rávetik magukat, hogy aztán a szalon kopott szőnyegén marcangolják szét őt. Ahogy kívánni tetszik, néni hajolt meg inkább engedelmesen. Úgy bizony, úgy, gyermekem! Na, olvassa szépen tovább azt a papirost! Megértem, hogy vidéki magányában egy könyvkereskedő képtelen helyesen felmérni, milyen drága a pesti életszínvonal fenntartása,

8 különösen, ha még egy ifjú leány szórakozásáról és neveléséről is gondoskodni kell. Tudatlansága azonban szerencsére bocsánatos bűn, amit most nyomban jóvátehet. Kérem tehát, hogy eme sürgöny kézhezvétele után a már korábban küldött összegnek legalább a dupláját méltóztassék A leány hangja itt végleg elakadt. Ezerkétszáz korona?! Hisz ez már-már eléri apuska könyvkereskedésének egész évi bevételét! Valami gond van, fiam? emelte fel lornyonját az özvegy, vaksin hunyorítva át a lencséken. Csupán a torkom válaszolt a leány. Kiszáradt. Máris hozok egy pohár vizet készségeskedett az unokabátyja, s miközben elrobogott mellette, kikapta kezéből a feladandó sürgönyt. Ezt pedig, anyám, jobban tette volna, ha rám bízza! Tudja jól, hisz az újság is megírta, hogy a fiatal lányokat nem szabad pénzügyekkel vagy bármiféle komoly gondokkal terhelni, különben könnyen felforr az agyvelejük. Ezt az a híres svéd orvosprofesszor, akinek most sehogy sem jut eszembe a neve, rég bebizonyította! Hiába, a nők már csak ilyen gyenge teremtmények. A leány valóban úgy érezte, hogy mindjárt felrobban a feje, ám nem a túlterheléstől, inkább a megalázottságtól, amit a nagynénje és annak fia rótt rá. Hallotta a víz csobogását és a sietve visszatérő ifiúr könnyed lépteit. Elfogadta a csorba csuprot (neki ebben a lakásban valahogy sosem jutott üvegpohár, akármit is ivott), s érezte, amint a hűs kortyok lassan kioltják benne a haragot. Még annyi mindent szeretett volna megnézni a millenniumi ünnepségek csodáiból. Az újságok előre megírták, miféle látványosságokra számíthat az, aki Pesten tölti ezt a néhány hónapot. Feszty Árpád körfestménye a magyarok bejöveteléről Nobel professzor gyárának kiállítása A Kalifa tündérkertje Godard kapitány égbe szálló ballonja Az ősbudavári mecset mesés épülete Az Andrássy út végén felállított országos kiállításnak ő eddig csupán egy pici részét tudta bejárni (persze az unokabátyja kíséretében, hisz egy tizenhat éves lány nem sétálhatott az utcán egyedül), ám már az is lélegzetelállító volt. Ahhoz azonban, hogy a többit is láthassa, most okosnak és engedelmesnek kellett lennie. Köszönöm, így már sokkal jobb mondta, hálás mosollyal adva vissza unokabátyjának az üres bögrét, amire az elégedett hiénavicsorral válaszolt. Ha úgy gondolod, kuzin, máris indulhatunk. Papuskának majd útközben feladjuk azt a huncut sürgönyt. Biztos megérti majd, hogy milyen drága a pesti

9 élet, s nyomban a néni segítségére siet. Úgy legyen, úgy! helyeselt szobormerev arccal az özvegy, és csókra nyújtotta ujjatlan kesztyűbe bújtatott, pergamenszáraz kezét. Menjenek, gyerekek, és szórakozzanak jól! A maguk öröme nekem minden pénzt megér. *** Amint kiléptek az Erzsébet körút 35. szám alatt álló bérházból, a fiatalúr viselkedése nyomban megváltozott. Az anyja előtt mindig ügyelt rá, hogy Erdélyből érkezett unokahúgával szemben legalább valamicske úri modort mutasson, ám mikor kettesben maradtak, hirtelen magához ragadta a gyeplőt, és úgy kezdett viselkedni, mint egy felettébb rosszkedvű zupás őrmester, aki legszívesebben ott helyben lelövetné a gondjaira bízott, szoknyát viselő közlegényt. Itt vársz! mordult rá a leányra, majd faképnél hagyva őt, a Liszt Ferenc téri kocsiállás felé indult. A széles járdán hömpölygő tömegből kimagasló alakja sok kisasszony pillantását magára vonta. Ők azonban nem tudhatták, amit a Marosvásárhelyről jött leány már kitapasztalt: azt, hogy a kuzinja csak kívülről nemes és vonzó férfi, belső értékeit tekintve viszont koldusszegény. Lám, most is mit tett?! Egy tizenhat éves leányt egyedül hagyni a forgalmas utcán, hogy csak úgy ácsorogjon, kitéve mindenféle molesztálásnak; ez bizony súlyos vétség az úri modor ellen. Bár az is igaz, hogy a nevezett leány mindezt cseppet sem bánta. Végre nyugodtan nézelődhetett, rácsodálkozva a hatalmas ország borzongatóan szép, malterszagot árasztóan új (hisz a legtöbb fenséges épület csak nemrég emeltetett!) látványára. Tudta, mert elmondták neki, hogy Pest utcáit néhány éve még ragacsos sár vagy nyári forróságban fullasztó por takarta. A bérpaloták, múzeumok, szállodák, egyetemi intézetek, kórházak, könyvtárak, színházak legtöbbje mind-mind csupán az 1896-os esztendő nagy eseményére, a Millenniumi Országos Kiállításra készült el. Most pedig, hogy a rendezvényeket megnyitották, a legtávolabbi vármegyékből is egyre csak özönlöttek az emberek, hogy a saját szemükkel láthassák, mire vitte az elmúlt ezer év alatt az ő kicsinyke, mégis erős és büszke nemzetük. Az Erzsébet körúton, amit ezen a délelőttön langyos napfény simogatott, úgy zsibongtak, áradtak az emberek, mintha ugyanannak a szertelen folyónak a cseppjei volnának. A leány miután néhányan majd fellökték inkább

10 óvatosan a bérház falához húzódott. Onnan figyelte a vaspályáján tovacsilingelő villanyost, meg persze a lovak húzta szekereket, fiákereket, hintókat, konflisokat. A vasabroncsos kerekek zörgése, a járdán siető hölgyek, urak, cselédek, kereskedők és iparosemberek cipőinek kopogása, szavaik és kiáltásaik, sóhajaik és nevetésük a tavaszi levegőben egyetlen, szétválaszthatatlan morajlássá állt össze, mely vaskos zajdunyhaként takarta be az önmagát ünneplő Pest városát. Az ifiúr legalább negyedórát váratott magára, ám mikor megérkezett, tán még türelmetlenebb volt, mint korábban. Gyere már, kuzinka, nem érünk rá egész nap bámészkodni! kiáltott le a bőrtetős konflis üléséről. A leány nyugodt léptekkel indult felé, de (talán csak azért, hogy bosszantsa) előbb a bérkocsit húzó lovacska fejéhez lépett, s kesztyűs kezével megsimogatta annak orrát. A Mezőségből származó almásderes mókásan prüszkölt, így jelezve, hogy tetszik neki a barátkozás. Ha nem szállsz fel máris, esküszöm, itthon hagylak! fenyegetőzött a fiatalúr. Ahhoz te túl mohó és gyáva vagy, bátyuska súgta a leány savanyú mosollyal, mikor fellépett a konflisra. Gyáva? villant a rokon pocsolyaszürke szeme. Mégis, kitől félnék? A mamádtól, kuzinka felelte a leány. Jól tudod, milyen vihar kerekedne abból, ha megtudná, hogy nem teljesíted a feladatot, amit rád bízott, s amiért az én szegény papuskám olyan jól megfizet. Jut eszembe! dőlt hátra az ifiúr, miután két napja vásárolt sétabotjával könnyedén megkocogtatta a bakon ülő hajtó vállát. Csak azért késlekedtem, mert a kocsiállásból előbb a postahivatalba hajtattam, hogy feladjam a sürgönyt. A vén könyvmoly mármint az apád Mindjárt gondoltam, hogy őt emlegeted ilyen hm, kedveskedve. Szóval az apád, ha nem rest, néhány napon belül elküldheti a mama által kért pénzt. Ha így lesz, akár az ünnepségek minden eseményére veszek neked jegyet. Erre az a hatszáz korona is bőven elegendő lett volna, amit először kaptatok gondolta a leány epésen, ám megint csak jobbnak látta, ha csendben marad. A konflis, miután sikerült a mellettük robogó kocsik közé férkőznie, végre nekilódult. A magas ülésről körültekintve egészen más érzés volt megfigyelni a gyalogosok tarka tömegét, a kirakatok színes üvegsorát, és az épületek

11 falára erősített reklamírozó táblákat. Brauswetter császári és királyi mester órák, ékszerek 10-évi jótállással! Wottitz Manfréd Reprodukáló-műintézete Király utcza 30. Ideale krém, Ideale szappan, Ideale hölgypor csakis Schwartz illatszertárából! Steinebach légszesz-kályhák, főzök és vasalók egyenest Siemens Frigyes úr raktárterméből! A leány érdeklődve olvasgatta, milyen sokféle fura dolgot kínálnak Pesten a vásárlóknak. Persze a maga nemében Marosvásárhely is nagy, forgalmas városnak számított, ahol számos kereskedő kínálta a portékáját, ám közel sem ilyen rikító, tolakodó, már-már ijesztő erőszakossággal. A konflis hamarosan átdöcögött a Dob, majd a Király utcai kereszteződésen is. Ám mikor az Nyolcszög térhez ért, ahol jobbra kellett volna kanyarodnia, a kocsis hirtelen megrántotta a gyeplőt: Hóhahő, netene! Mi a rosseb, ember?! kiáltott ingerülten az ifiúr, mivel a váratlan fékezés miatt majdnem elejtette csontfejű sétapálcáját, amire eddig ültében is nyeglén támaszkodott. Tán baja van a gebéjének, hogy így botladozik? A poros cilindert viselő, harcsabajszos kocsis derékban hátrafordulva pillantott le nagyszájú utasára. A gebének, nagyságos úr hangsúlyozta bántó éllel nem baja, csak esze van, azért állt meg. Na hiszen, még hogy esze! egyenesedett fel az ifiúr a konflisban, hogy ő maga is előrelásson. A bak fölött kitekintve azonban oly kép fogadta, amitől csak még dühösebb lett. Némi nyújtózkodás után ugyanis megértette, hogy az Andrássy útra behajtani akaró kocsikat, sőt, még a gyalogosokat is fekete egyenruhás rendőrök sorfala állította meg. A tömeg, mely egyre csak előretörtetett, hamarosan sűrű ember-, talyiga-, bérkocsi-, villanyos- és hintómasszává állt össze, melyben nem hogy mozdulni, de lélegzetet venni

12 sem volt könnyű. Mi ez itt? hepciáskodott a sétapálcás kuzin. Nekünk a Műcsarnokhoz kell jutnunk! Ahogy őfelségének is biccentett a kocsis. És ha jól sejtem, a nagyméltóságú főkapitány úr valamiért őt tartja a fontosabb vendégnek, hisz a rendőrök minket, s nem a királyi menetet intették várakozásra. Lehet, hogy a fiatalúr szívesen visszavágott volna a szemtelen hajtónak, ám ekkor az üres Nyolcszög-tér közepén hófehér egyenruhába bújt, kivont karddal ügető császári dragonyosok jelentek meg. Rezzenetlen ültek a nyeregben, s még a paripáik is hűvös méltóságot árasztottak. Az emberekkel és kocsikkal zsúfolt mellékutcákon áhítatos moraj futott végig. A szomszédos konflisok, fiákerek és jukkerkocsik utasai, bármilyen előkelő származásúak voltak is, sorra felálltak, sőt, kiszálltak járműveikből, hogy jobban lássanak. A leány sem tétovázott. Meghúzgálta a hajtó kabátujját, majd tenyerét a bak bőrülésére téve, kérdezte: Szabad maga mellé ülnöm, bácsika? A kocsis őszintén meghökkent e szokatlanul merész kívánságon, ám aztán karját nyújtva segített a kisasszonynak átmászni az alacsonyabb utastérből a jóval magasabb bakra, ami eddig csakis az ő birodalma volt. Persze az ifiúr ezt látva rákvörös lett, ám mégsem mert rászólni az unokahúgára, mivel köröttük mindenfelé százával, sőt lassan ezrével tömörültek az emberek, s ő ebben a pillanatban leginkább a botránytól félt. A leány, aki immár a bakon, szinte mindenki fölé emelkedve, páholyból szemlélte az eseményeket, úgy érezte: ez élete eddigi legizgalmasabb pillanata. A Műcsarnok megnyitásán ugyan nem lesz ott, hisz a forgalom teljesen leállt, ám láthatja a megnyitóra igyekvő királyi menetet, ami talán még sokkal érdekesebb, mint az unalmas ünnepi beszéd, a végtelen hajlongás, majd a szalag átvágása (ha ugyan lesz olyan), amiből úgysem hallana és látna semmit, hisz a tömegben kéne lökdösődnie. A bakon ülve viszont a császári dragonyosok után mindjárt megcsodálhatta a kék dolmányos magyar huszárokat is, akiknek csákóján sárga tollforgót kócolt a szél. A kecses járású katonalovak patái alatt úgy dübörgött az Andrássy út faburkolata, mintha maga a föld gyomra, vagy épp a nemrég elkészült földalatti vasút háborogna. A huszárok színes zászlók erdejét lobogtatták, miközben tovaügettek. A leány azon sem csodálkozott volna, ha mindjárt az égbe szökkentik hátasaikat, egyenest János vitéz után igyekezve,

13 hogy ismét kisegítsék a mesebeli francia császárt. Mögöttük díszes fogat tűnt föl, amit két szénfekete, csillogó szőrű paripa húzott. A bakon szalagos cilindert és szárnyas bársonykabátot viselő, merev tartású hajtó ült, aki úgy volt képes irányítani a rá bízott állatokat, hogy közben meg sem rezzent. Baljában a gyeplőt, jobbjában pedig akkora díszostort tartott, amekkorát a leány még sohasem látott. Az Andrássy út két oldalára és a mellékutcákba szorult tömeg hirtelen vad éljenzésben tört ki. A díszes hintó gyorsan haladt, ám a leány még így is jól láthatta, amint a mély bőrülésben ringatózók egyike, aki tiszti kalpagot, csillogó érdemrendekkel teletűzdelt, zsinóros egyenruhát, piros sujtásos tábornoki nadrágot, s mindehhez ősz pofaszakállat s tömött bajuszt viselt felemeli a jobbját, és fehér kesztyűjével folyamatosan integet. Nézze, milyen kedves öregúr! bökte oldalba könyökével a leány a kocsist. Addig jó nekünk, míg kedves biccentett csendesen a konflis tulajdonosa. Ő ugyanis nem más, mint maga I. Ferenc József, Ausztria császára és a mi szép Magyarországunk koronás királya! Nocsak! nevette el magát a leány, aki eddig csak képen látta a hatalmas uralkodót. Így, hogy mosolyog, hirtelen meg sem ismertem. A királyi fogatot még számos hintó követte, tele a vármegyék és a főváros legfőbb uraival. A frakkban, cilinderben vagy épp coboly- és farkasprémmel szegett atillákban feszítő, kardjukat csörgető urak mind politikusok, főnemesek, tudósok, művészek és egyéb méltóságok voltak. Olykor feltűnt köztük egy-egy bíbor, szürke, hófehér, barna vagy fekete öltözetű egyházfi is, aki integetés közben vastag pecsétgyűrűjével, súlyos aranyláncon csüngő gyémántos feszületével, vagy épp a puszta mosolyával próbált szikrát csiholni a májusi napfényből. A leány, aki alig egy hete érkezett Marosvásárhelyről, s most egy konflis bakján ülve a Városliget felé tartó királyi menetet nézte, ebben a percben úgy érezte, hogy ő bizony Tündérország kellős közepébe csöppent. Nem törődött a háta mögött gubbasztó, sétapálcájával a kocsi padlózatát kopogtató unokabátyjával, aki az orra alatt egyfolytában arról motyogott, hogy egy úrilány sosem viselkedne így. Az sem érdekelte, hogy ki látja ezt a botrányos tettét, sőt, pillanatnyilag az sem, ha netán emiatt a nagynénje másnap hazaküldi. Csakis a maga felhőtlen boldogságával volt elfoglalva, hisz ekkor még nem

14 sejthette, hogy a borzalom, mely rá leselkedik, már egészen közel jár *** A leány és egyre nyugtalanabb kísérője végül csak kiszabadult a rettentő tumultusból, miután a királyi menet távoztával a forgalom ismét megindulhatott. A konflis egyenesen az ezredévi kiállítás főbejáratához gördült. A Műcsarnok előtt, melynek márványlépcsőin az imént még csupa tiszti ruhás és frakkos-cilinderes előkelőség várta a királyt, immár csak szigorú arcú rendőrök strázsáltak, vigyázva, nehogy a kíváncsi tömegből bárki is belopózhassék az épületbe. Miután kivárták a sort és megvették a jegyet, a leány és kuzinja az egész napot a kiállítás területén töltötte. Az államalapítás óta eltelt időt valóban rendkívül látványosan ünnepelte a főváros. A csodás hídon átkelve a látogató úgy érezhette, hogy egyenest a történelem mesés legközepébe csöppent, ahol együtt létezett az ősi múlt, a gőzgépektől, elektromosságtól sistergő, izgalmas jelen, és kicsit tán a remélt holnap is, mely különös találmányok, tudományos bemutatók és hőlégballonos repülés képében mutatta meg magát. Tegnap szinte az egész napunk ráment a régi épületek szigeti bemutatójára tárta szét karját az ifiúr, miután átkeltek a hídon. Órákat bámészkodtunk Vajdahunyad fából épült várában és guvadó szemmel néztük az ősi mesterségek kacatjait. Remélem, ma valami érdekesebb helyre kívánkozol, kuzinka. Te folyton csak panaszkodsz, kedves rokon nevetett fel a leány, miközben a férfiba karolt, hogy a számára megfelelő irányba terelje őt. Légy boldog, hogy itt lehetsz ezen a varázslatos helyen, ahol minden csak arra szolgál, hogy szórakozást, új ismereteket és élvezeteket nyújtson neked. Élvezeteket? Látod, húgocskám, tegnap nekem épp az élvezetek hiányoztak! Hát jó, akkor bökd ki végre, mire vágysz! Ma jóval kevesebb poros történelmet, helyette viszont sokkal több hűs seritalt, tüzes bort, jó falatot és vérpezsdítő magyar nótát szeretnék! A leány elgondolkodva nézett körül a szemmel beláthatatlan méretű, izgatott látogatóktól nyüzsgő csodavároskán, majd szép fejét félrebillentve döntött. Legyen hát a kedved szerint mondta. Ma Ősbudavárát fogjuk megtekinteni.

15 Az ifiúr, aki arra is lusta volt, hogy otthon előre áttanulmányozza az ezredéves kiállítás műsorfüzetét, fanyalogva húzta el a száját. Ezek szerint most fordulhatunk vissza, hogy átkocsizzunk Budára? kérdezte. Dehogy, te nagyvárosi mélák! nevetett fel ismét a leány, magára vonva néhány lenyűgöző kalapkölteményben grasszáló hölgy rosszalló pillantását. Ősbudavárának díszleteit, mely a törökkori vár legérdekesebb részleteit mutatja be, itt építették fel, a kiállítás területén. Gondolhattam volna sóhajtott fájdalmasat az ifiúr. Tehát ma is történelmi ócskaságokat, kiásott holtak csontjait, rozsdás kardokat és letört orrú szobrokat kell bámulnom. Ha ezt akarod, igen mosolygott a leány, ám szemében huncut szikra lobbant. Ám Ősbudavára, ha a török kort idézi is, valójában a kiállítás mulató részlege, ahol csárdák, borozók és bizalmasan súgva folytatta a török pasa háremének mása is megtalálható, méghozzá hús-vér hurikkal tele! Ezt hallva a pesti ficsúr, kinek zsebét a marosvásárhelyi könyvkereskedőtől kapott pénz dagasztotta, mindjárt jobb kedvre derült. Mikor aztán a török kori díszletek közé értek, s meglátta a mecset körüli téren álló kávéházat, borozót, nagyvendéglőt, hirtelen választani sem tudott, hol inná meg legszívesebben első pohár borát. Ha érdekes helyen jár az ember, az idő szinte megbolondul, s oly nyargalásba kezd, hogy mire kettőt pislantunk, már el is szaladt a nap. A leány és kísérője sorra járta be Ősbudavára minden látványosságát. Megcsodálták a török mecsetet, melynek égbe szökő tornyából óránként valódi, Törökországból hozatott müezzin kiáltott (aki ekkor még nem sejthette, hogy soha többé nem térhet haza, mivel a kiállítás vége előtt elhalálozik, s végül a pesti katonai temetőben fog nyugodni). Jártak Pataky és Társa pezsgőkioszkjában, a zenepavilonban, a bábszínházban, a szerájban. Egy óra tájt a fényűző Berger Étteremben ebédeltek, erőt gyűjtve a délutáni kóborláshoz, melynek során ellátogattak a Kiliani-féle élőképek csarnokába, a Parisienne Mulatóba, és meghallgatták Serly Lajos híres zenekarának előadását. Holnap a négereket akarom látni! jelentette ki a leány, mikor leszállt rájuk az est, és halkan zúgva-zizegve kigyúltak a szintén különlegességnek számító elektromos utcai lámpák.

16 Mifélefajta négereket? bámult bambán az ifiúr, akadozó nyelvvel formálva a szavakat. Te becsíptél, kuzin! szólt a leány, erősebben kapaszkodva kísérője karjába, hogy egyenes járásra kényszerítse őt. Hagyjál már! ripakodott rá ekkor a fiatalúr, s kiszabadítva magát, majdnem hanyatt esett. Nem vagy a pesztonkám, hallod?! Nekem senki sem a pesztonkám! A leány megütközve nézte rokona vértolulásos arcát. Már jó ideje fészkelődött benne az aggodalom, mivel a néni fia, ahogy a délután telt, egyre idegesebbé, durvábbá, közönségesebbé vált, s ezt újabb és újabb pohár borok legurításával próbálta leplezni. Még hogy négereket akar látni a ki kisasszony! legyintett mindkét karjával az ifiúr. Hisz Pesten vagyunk, te ostoba, vidéki liba! Pesten, ahol semmiféle szerecsenynek helye nincs, mer ez itten a magyaroké! A sértő szóra a leány beharapta alsó ajkát, s szinte csak önmagának súgta: Az állatkert területére kétszázötven afrikait hoztak, akik fűkunyhóban laknak, ahogy otthon, a saját szavannájukon, míg a kiállítás Állatkertbe, az helyes, hisz a négerek csak állatok! harsogta az ifiúr. Ám mikor észrevette, hogy a főtéren posztoló rendőr kezd felfigyelni rá, hirtelen kijózanodott, majd sietve az unokahúgához lépett, s körülményesen belékarolva, vonszolni kezdte őt. Gyere, hallod, gyere már! De hová megyünk? a leány immár igazán megrémült. Ne légy bolond! Láthatod, hogy besötétedett! Hamarosan a kapukat is zárják! Ideje volna haza Előbb még megnézünk valamit! lihegte a fiatalúr, tovább vonszolva törékeny rokonát. Nagydarab férfi volt, s az ital meg az a titokzatos düh, ami egyre inkább a hatalmába kerítette, most még erősebbé tette, így az unokahúgának esélye sem volt megfékezni őt. A kiállítás területén szinte már alig maradtak látogatók. Az utolsó lézengők mind a kijáratok felé ballagtak, miközben az éjjeli őrséget adó rendőrök sorra járták a pavilonokat, hogy távozásra bírják a hátramaradókat. Az ifiúr azonban, miután elhagyták Ősbudavára területét, mégsem dél felé, az Andrássy úti kapu, hanem északra, a Hermina út irányába indult. Kuzin, ez nagyon nem okos dolog! kapkodta lábait a leány, félve, hogy végül megbotlik a saját szoknyájában. Ha tovább maradunk, rendőrök fognak hazakísérni, és akkor a néni

17 Hallgass már el, te liba! hördült az ifiúr, úgy megszorítva unokahúga karját, hogy annak fájdalmában kicsordult a könnye. Mikor a selyemtenyésztési kiállítás pavilonjánál jártak, két lovas rendőr bukkant fel az immár néptelen sétányon. A férfi iszonyú erővel rántotta be törékeny rokonát az épület árnyékába, s közben tenyerével a leány száját is betapasztotta. Egyetlen pisszenést se, különben! A lovas rendőrök kényelmes ütemben kocogtak tova, alig két karnyújtásnyira a férfitól és annak reszkető foglyától. Mire a paták fémes csattogása elhalt, a savanyú borszagot árasztó fiatalúrnak valahogy sikerült megszereznie a leány derekát díszítő, széles selyemszalagok egyikét. Most pedig gondoskodom róla, hogy biztos csendben légy, kicsiny pacsirtamadaram zihálta a férfi, és koszos zsebkendőjét a leány szájába tömte, majd a szalaggal meg is kötötte, nehogy a fogoly kiköphesse azt. Így! Most már jó lesz. Azt ajánlom, légy engedelmes és gyere velem, különben eltöröm a karodat, kuzinka. Ne félj, nem megyünk messzire, csak ide, a fák közé. A leány szemében iszonyú rettegés ült. Tudta, hogy az unokabátyja nem csupán részeg, de valószínűleg megőrült, s most olyan dolgot készül elkövetni, amiért ha utóbb elfogják akasztás vár rá. Mégsem mert ellenállni a durva lökdösésnek, sőt, a lehető leggyorsabban szedte a lábát, talán azért, hogy mihamarabb túlessen azon, amit a sors neki szánt. Az erdészeti kiállítás területén, a lombos fák alatt, ahová a lámpák fénye csak gyéren jutott el, kénytelenek voltak lassítani. A kuzin erősen markolta a fogoly vékony karját, ám hol a leány, hol pedig ő maga ütközött bele a fák néma törzsébe. A rosseb állna belé káromkodott a férfi. Miért épp itt Eddig jutott, mikor egy alattomos gyökér elgáncsolta. A fiatalúr fojtott kiáltást hallatva vágódott hasra, és közben vasmarkából kicsúszott a rab karja. A leány tudta: ez az egyetlen lehetősége, hogy elmeneküljön. Szinte vakon kezdett futni az éjszakában, szoknyáját magasra rántva, mert félt, hogy a könnyű szövet elakad valamiben, s végül az okozza majd a vesztét. Hallotta, amint a férfi ocsmány szitkokat szór utána, majd talpra ugorva a nyomába ered. A leány teljes erejét megfeszítve futott. Ha máskor valaki az utcán sétálva, vagy egy cukrászdában látja, könnyen hihette, hogy épp oly elkényeztetett

18 fruska, mint a legtöbb jómódú polgárleány. Ő azonban otthon, Marosvásárhelyen sokat lovagolt, s ha módja volt rá, a kishúgával nagy gyalogtúrákat tett a gyönyörű Somos-tetőre, míg télen az Erzsébet-kertbe járt korcsolyázni. Így aztán a teste most sokkal több erőt volt képes kifejteni, mintha úrilányhoz illőn csakis a hímzés és pletykálkodás művészetét gyakorolta volna. Ráadásul a szerencse is mellé állt, mivel egyetlen fa, bokor, vagy egyéb akadály sem vetődött az útjába, míg a mögötte loholó kuzin bizonyára féktelen haragja és maradék részegsége okán újra és újra elesett. Mikor a köztük lévő távolság úgy húszlépésnyire nőtt, a leány megkockáztatta, hogy elengedve a szoknyáját, egyik kezével végre letépje szájáról a pecket. Öklendezve köpte ki a nyállal átitatott zsebkendőt, ám kiáltani mégsem tudott, mivel minden csepp levegőt a futáshoz kellett felhasználnia. Tovább rohant hát, tisztán hallva a fiatalúr egyre közeledő zihálását, sőt, fogainak dühödt csikorgását is. Valahol elöl, a fák között hirtelen magas épület sötét tömbje tűnt fel. A leány tudta, hogy odabenn úgysem találna senkit, hisz a kiállítási pavilonok legtöbbjét éjszakára bezárták, mégis feléledt benne a remény. Ahol épület van, oda út is vezet, amin könnyebb a futás, az úton pedig rendőr is akadhat A vaskos farönkökből épült, tornyos ház a horvát erdészek kiállításának adott otthont és természetesen zárva volt. A lány végső kimerültségében szinte nekizuhant a bejáratnak, ami nagyot reccsent, de nem engedett. Most megvagy végre hörögte az ifiúr, alig tíz lépés távolságból. A leány tudta, hogy nincs tovább. Hátával a zárt ajtónak támaszkodott, és miközben szembefordult üldözőjével, nagy levegőt vett, hogy minél hangosabbat kiálthasson. Ne! nyúlt felé rémülten mindkét kezével a férfi, hogy torkon ragadja őt, ám ehhez még legalább nyolc lépést kellett volna megtennie. A leány csak ekkor vette észre a két lovas rendőrt. A büszke hátasok a Kiállítási nagykörút közepén, a villanyos vaspálya mellett poroszkáltak, széles hátukon cipelve sisakos gazdáikat. Bár túl messze voltak, ráadásul a fák árnyékától a nyeregben ülő egyenruhások nem is láthatták őt, azért a leány biztosra vette, hogy ha elég hangosan sikolt A következő pillanatban valaki oldalról mellé lépett, és könyökhajlatába szorítva vékony nyakát, végképp elnémította a szökevényt. Az erdészház vetette árnyékból két további alak vált ki. Egyikük ismét betömte a kapálózó leány száját, azután zsákot húzott a fejére, majd zsineget rángatva elő,

19 összekötözte a kezét. Mindez a legnagyobb csendben történt. A lovas rendőrök újra csak távolodtak, majd a malomipari csarnoknál befordulva, végképp eltűntek szem elől. A két kopott ruhás gazember továbbra is erősen tartotta a leányt. Harmadik társuk, aki klakk cilindert 2 és majd földig érő angolkabátot viselt, sétabotjával intve utasította őket, hogy vigyék el a foglyot. Azok nyomban vállukra vetették a könnyű testet, s már el is tűntek vele a fák között. Ezután a klakk cilinderes lassú léptekkel a még mindig lihegő fiatalúrhoz lépett. Majdnem futni hagyta őt, fiam! Nem tehetek róla, nagyságos úr! El elestem, ő pedig Fogja be a száját! ripakodott rá a férfi, ám horpadt mellkasából azonnal szaggatott, hörgő köhögés tört fel, mely hátborzongató sípolással ért véget. Jól van, uram? Semmi bajom. Tessék, itt a pénze, amit megígértem. Ám ne feledje: ha a nyomozók bármit is kiszednek magából Akkor halott ember vagyok bólintott a kuzin, mint aki régi leckét mond fel, majd átvette a bőrkesztyűs kéz által nyújtott barna papírzacskót. Én hallgatni fogok, nagyságos úr, arra mérget vehet. Cserébe azonban maga is ígérje meg, hogy a leány sosem kerül elő, s így nem is vallhat ellenem! A férfi erre már nem felelt, csupán a két ujja közé csippentette klakk cilindere karimáját, s könnyed főhajtás után eltűnt, mintha soha nem is járt volna ott.

20 2 Négy évvel később Marosvásárhely-Pest, március 4. Papuska szemében, ahogy rám nézett, egyre gyűlt a könny, de én tudtam; majd csak akkor gördül le, ha útra kelni lát. Milikém, kislányom, biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszünk? Ezt már ezerszer átbeszéltük, drága papus feleltem, s hogy ne kelljen tovább szenvedő arcát látnom, gyorsan átöleltem őt. Nincs más megoldás, muszáj mennem. Akkor hát itt várok rád intett remegő kezével tétován a könyvkereskedés felé, melynek ajtajában álltunk. Míg az erőm kitart, Milikém, itt megtalálsz. A kirakatban sorakozó kedves kötetek ismerős borítói, a bejárat fölötti nagy cégtábla Hangay Tipografie tiszteletet parancsoló felirata, és az emeleti ablakok mind egyenként búcsúztattak. Itt töltöttem életem első tizenhét évét, Marosvásárhely szívében, a Főtér számomra legszebb, papír- és nyomdafesték-illatú házában, ám most nincs tovább, mennem kell. Kisasszonyka, a vonat! szólt jóindulatúan sürgetve a bérkocsis. A hajnali gőzös mindig pontosan indul. Újabb csókokat helyeztem el papuska arcának két oldalára. Most azt sem bántam, hogy ősz szakálla az orromat csiklandozza. Amint megérkezem Pestre, nyomban sürgönyzök, ígérem. Kérlek, kislányom, ne feledd, mire figyelmeztettelek! szólt utánam ő, miközben felszálltam a konflisra. Édesanyád nővére sosem szeretett minket, és hogy úgy mondjam Nos, meglehetősen fura asszonyság vált belőle Pesten. Légy vele türelmes, elnéző és illedelmes. Tudod, annak idején Mindent megjegyeztem, papuska nevettem rá a kocsiban állva, hogy lássa: bátor vagyok és erős, pedig valójában nem a fagyos hidegtől, inkább a félelemtől vacogott a fogam. Fürgén és ügyesen intézem, amit kell, s már jövök is haza. A kocsis türelmetlenül forgolódott, magasba emelve ostorát, ám én még mindig nem ültem le. Muszáj volt egy utolsó pillantást vetnem a helyre, ahol

21 felnőttem, hogy örökre magamba zárjam e fagyos márciusi hajnal képét. A nyitott kocsiban állva körbefordultam hát, s jól megjegyeztem a szemközt magasodó Transilvania szálloda spalettáinak formáját, a Bolyai utcából épp kikanyarodó Steibl tejszállító szekerének keréknyikorgását, a csupán két éve épült Papp-palota sarki tornyának ablakcsillanását, és a rég nem zenélő Bodor-kút kupolájának bumfordi félgömbjét. A vonat szólt ismét a kocsis. Ha valóban utazni kíván a kisasszony Kívánok, hát hogyne kívánnék, hisz a papuska első osztályra vett nekem jegyet reméltem, hogy szavaim épp oly könnyednek és vidámnak tűnnek, mint amilyennek szántam őket. S mivel tényleg nem volt más választásom, mint elhagyni a szülővárosomat, benne pedig az egyetlen embert, aki szerető családomból még megmaradt, hát leültem végre. Gyí, te Rózsi! kiáltotta a hajtó, mire a konflis azonnal meglódult, s egyenest az alsó állomás felé kezdett robogni. Búcsút intettem a bolt előtt ácsorgó papuskának, s örültem, mert a segéd, Hirsch úr már oda is lépett mellé, hogy kéznél legyen, ha netán nagy bánatában támogatásra volna szüksége. Így tehát útra keltem végre a messzi Pestbe, izgatottan és kissé félve. Kissé mondom, mert akkor még halovány körvonalait sem sejthettem mindannak a rettenetnek és borzongató iszonynak, ami ott várt reám *** Bánffyhunyad, Csucsa, Nagyvárad megállók következnek! kiáltotta nyújtott hangon a kalauz, lassan ballagva a keskeny folyosón, miközben egyre csak rázogatta a kezében tartott nyeles harangot. Figyelem, figyelem, Bánffyhunyad, Csucsa, Nagyvárad következik! A szemközti ülésen fészkelődő fiatalember ezt a pillanatot választotta, hogy összeszedje minden pimaszságát, s előrehajolva megszólítson. Látom, a kisasszony Jókait olvas. Mondja, nem túl nehéz ez magácskának? A hangja épp olyan volt, mint a külseje: másoktól eltanultan kifinomult, sikamlósan édeskés, csipetnyi szemtelenséggel, ami azonban túl kiszámítottnak tűnt, s így inkább nevetségessé, semmint egyedivé tette őt. Az indigókék öltöny, rózsaszín csíkozású ing, vékony aranylánccal díszített mellény, no meg a már ránézésre is kényelmetlen, bár nagyon elegáns cipő azt sejtette, hogy az ifjú titán valószínűleg jogász vagy bankember lehet.

22 Puhakalapja, amit a fülkébe szálláskor köszönésképpen megemelt, majd rögvest hanyagul az ülésre dobott (ezzel téve lehetetlenné, hogy bárki leülhessen mellé), azt is elárulta, hogy jólneveltsége bizony rettentő hiányos. Most pedig rögtön az első kérdésével belém kötött, ostoba módon jelezve, mit gondol a fiatal lányok szellemi képességeiről. Nehéz volna? bámultam rá elkerekedő szemmel, majd fél kézzel néhányszor megemeltem az ölemben heverő kötetet. Nem, uram, én egész könnyen elbírok vele. A fiatalember bambán bámult vissza rám. Először láthatóan fel sem fogta a tényt, hogy épp ki lett gúnyolva. Ám mikor az ablaknál ülő idős hölgy (összesen csak mi hárman voltunk a kupéban) halkan felnevetett, végre leesett neki a papírkoronás. Oh, nem a súlyára gondoltam mondta a fiatalember, s arcát haragos pír öntötte el. Sokkal inkább arra a rengeteg latin kifejezésre, hosszadalmas és valljuk be, hisz a mester nincs jelen, hogy megbántódjék! álmosítóan unalmas tájleírásra próbáltam célozni, ami szinte minden Jókai-mű sajátja. Ezek szerint, uram, ön a mester eddig megjelent összes regényét olvasta már?! játszottam tovább a naiv leánykát, mert előre tudtam, hogy így a gigerli 3 majd magától sétál be a csapdámba. Az összeset? vetette hátra magát az ülésben a fiatalember, hanyagul keresztbe téve lábait. Dehogy, szavamra, még egy felet sem voltam képes végigszenvedni, esküszöm! Akkor ön igen bölcs, sőt látnoki képességű férfiú lehet sóhajtottam, mint aki mindjárt elalél ekkora szellemi nagyság előtt. Hát igyekszik az ember mondta kissé gyanakvón a gigerli, majd homlokát ráncolva, lábait szétbogozva ismét előrehajolt. Bár most hirtelen nem nagyon értem, mire céloz a kisasszony. Nos, csupán arra, hogy ön puszta ránézésre, olvasás nélkül is képes megállapítani a könyvekről, mennyire fárasztóak, unalmasak és elviselhetetlenek magam is előrehajoltam kissé, mert a kegyelemdöfést közelről akartam bevinni. Épp ezért szívből remélem, uram, hogy az emberek kapcsán ez a képessége nem működik, mert ha mégis Nos, akkor azt javasolnám, hogy soha, de soha ne nézzen tükörbe, különben rettentő mód el fog keseredni. Beletelt néhány lassú pillanatba, mire az az öntelt hólyag felfogta szavaim

23 értelmét. Ám mikor végre sikerrel járt, s agyvelejének lusta iszapszörnye feldolgozta a hallottakat, nyomban talpra szökkent, majd kalapját magához véve, fejhangon így sipákolt: Maga, kisasszony, teljességgel tökéletesen Maga felháborítóan aljas kis Nana, uracskám! szólalt meg ekkor az ablak mellett ülő hölgy, s bár a hangját kicsit sem emelte fel, ezt a két aprócska szót mégis úgy tudta mondani, mintha kegyetlen erejű, kijózanító pofont adna. A gigerli meg is kapta a küldeményt, mivel nyomban torkán akadt a sértés, amit nekem szánt, s miután ijedt pillantást vetett a hölgyre, kiviharzott a kupéból. Köszönöm, nagyságos asszonyom, biccentettem megmentőn felé. Be kell vallanom, hogy akármilyen bátran is vágtam vissza a fiatalembernek, váratlan üvöltözése végül mégis megijesztett. Máskor legyen óvatosabb, gyermekem mosolygott rám a hölgy. Ezek a nyafka, rátarti kiskakasok, bár a fejük üres, mint a likas hordó, mégis azt hiszik, hogy aki szoknyát visel, azzal bármit megtehetnek. És rosszul tűrik, ha a tyúkocska visszacsíp. A hölgy erre ismét csak nevetett, ám most már nyíltabban tette ezt, mint mikor még hármasban voltunk. Ön nagyon értelmes, és azt is látom, hogy szokatlanul művelt leány mondta. Elárulja nekem, honnan indult, s hová tart egy ilyen fiatal teremtés, méghozzá kísérő nélkül, ami szintén elég hm, meghökkentő? Marosvásárhelyen szálltam fel kezdtem bele, majd hirtelen észbe kapva, letettem a könyvet, felálltam, és a mozgó vagon okozta nehézségek ellenére egész csinos pukedlit hajtottam végre. Bocsásson meg, asszonyom, még be sem mutatkoztam. A nevem Hangay Emília, s most épp Pestre tartok. Arra pedig, hogy kíséret nélkül utazom, bár ehhez valóban túl fiatal vagyok, csak annyi a magyarázat, hogy egyetlen közeli rokonom az édesapám, aki túl idős egy ekkora úthoz. Nekem viszont fontos dolgom van a fővárosban, ahol elhunyt édesanyám nővére már vár rám. Szóval Pestre megy a kis Hangay! nézett rám elismerően a hölgy. Ha már ilyen jól összebarátkoztunk, szólítson csak Máriának, gyermekem. S mondja, a könyvek iránti szeretete, az honnan ered? A következő órákat kellemes beszélgetéssel töltöttük, egészen Kolozsvárig, ahol Mária asszony leszállt. Mikor a hordár bekopogott, hogy jelentse, a hölgy minden poggyásza a peronon vár, s már a kalauz is ott toporgott, mivel

24 mindenáron segítségére akart lenni kedves útitársamnak, bennem hirtelen gyanú ébredt. Úgy éreztem, a két túlbuzgó vasúti alkalmazott tud valamit az én Máriámról, amiről engem elfelejtettek értesíteni. Mivel a dolog nem hagyott nyugodni, az ablakhoz állva figyeltem, amint a testes hölgyet lesegítik a lépcsőn. Ám csak ezután hökkentem meg igazán. A kolozsvári állomás peronján ugyanis hatalmas tömeg várakozott Máriára, akit óriási csokorral köszöntött néhány frakkos, cilinderes úr, kikről úgy sejtettem, hogy a város elöljárói lehetnek. Miközben egyikük beszédet tartott, valahonnan egy fotográfus is előkeveredett, s már villant is a magnézium, szállt a csípős füst, majd üdvrivalgás közepette az én kedves útitársam végre elindulhatott a rá várakozó hintó felé. Alig bírtam ki, hogy a kalauz ismét előkerüljön, s szinte lerohantam szegényt a kérdéssel: árulja el, mégis kivel utaztam én egészen idáig? Hát nem ismerte meg a művésznőt, kisnaccsád? csodálkozott a császárbajszos fickó. Az úrhölgy, ki Pestre utaztában néhány napot Kolozsvárott tölt, nem más, mint Jászai Mari, 4 a legnagyobb női teátrista e hazában, úgy bizony! A meglepetéstől kissé szédelegve tértem vissza a fülkémbe. Hogy én, a kis marosvásárhelyi fruska az utóbbi órákat Jászai Marival beszélgettem át! No, ha ezt elmesélem Róza nénémnek, aki apuskától tudom folyton csak a pesti magasabb körökről ábrándozik, hát biztos nem hisz majd nekem. A vonat hamarosan újra elindult, ám én hiába vettem ölembe Jókai mester regényét, ahogy Pest felé közeledtünk, a gondolataim egyre sötétebb tájakra keveredtek. Szerencsére a kupét egészen Karcagig egyedül bitoroltam, így annyit bámulhattam magam elé, amennyi csak jólesett. Természetesen papuska, az utazás és az eljövendő napok nyugtalanítottak. Otthon minden ismerősnek azt mondtuk, hogy csupán néhány hétre ruccanok fel a nénikémhez, mivel a tizenhetedik évemet betöltve hirtelen olthatatlan kíváncsiság támadt bennem a szép Magyarország csodás fővárosa iránt. A kíváncsiságban nem is volt semmi csalafintaság, ám úti célom valódi természetét papuskával mindenki előtt titkolni akartuk. Amint a kupéban ülve idáig jutottam gondolataimmal, a szomorúság úgy tört rám, mintha menten meg akarna fojtani. Emma suttogtam a Jókai-regény kétszázötvenharmadik oldalának. Szegény nővérkém, ugye élsz még?

25 Hangay Emma, a nővérem immár négy éve nyomtalanul eltűnt ban épp tizenhat éves volt, mikor a fővárosba utazott, hogy megszállva rég nem látott nénikénknél, özvegy Schützer Jakabnénál, a millenniumi ünnepségek részese legyen. Én még túl kicsi voltam hozzá, semhogy elkísérhettem volna. Pedig mennyit sírtam, könyörögtem, toporzékoltam és hízelegtem érte! Emmát viszont a papuska könnyű szívvel bocsátotta útra, egyrészt, mert felvilágosult atya volt, aki semmiképp sem akarta a lányait hosszú évekig aranykalitkában tartani, hogy aztán ostoba, szűklátókörű szoknyás kanárikként adja őket férjhez. Másrészt biztos volt benne, hogy a nénikénk és annak huszonhat esztendős, tehát akkoriban már jócskán férfikorba lépett fia majd vigyáznak rá. Négy éve ennek, de papuska azóta is mindennap elmondja, ha kettesben vagyunk, hogy soha még akkorát nem tévedett életében, mint amikor Emmát Schützerékre bízta. S lám, én most mégis ugyanoda tartok, ahol a nővéremnek nyoma veszett, s ugyanazon két ember gondoskodására bízom magam. Pedig szó sincs róla, hogy bármelyikünk is megbolondult volna! Sőt, nagyon is jó okunk volt rá, hogy ezt a talán vakmerő lépést megtegyük. Annak idején a rendőrség persze égre-földre kereste Emmát, de az ezredéves ünnepségek felfordulásában remény is alig volt, hogy megtalálják. Ottó bevallotta, hogy a kiállítás egyik csárdájában kissé túl sok bort nyeldekelt, s így a rábízott vidéki leány elkóborolhatott mellőle. A nyomozók egyike még Marosvásárhelyre is leutazott, hogy kikérdezze a papust, s aztán végső tanácstalanságában még engem is, persze hiába. A kutatást végül azzal az ostoba következtetéssel zárták le, hogy Hangay Emma kisasszony bizonyára beleszeretett a forgatagos nagyvárosi életbe, s mivel semmi kedve nem volt hozzá, hogy visszatérjen a maga unalmas, poros szülővárosába, hát valami nemzetközi sipistához 5, vagy szerb folyami hajóshoz csapódott, s csendben megszökött. Bár akkor én még csak tizenhárom voltam, mégis tisztán láttam, hogy ez merő butaság. Ha valóban ilyen könnyű leány lett volna a nővérem, akkor vajon miért az ünnepségek elején vált kámforrá? Hisz épp csak megérkezett Pestre, s még előtte állt több hónap színes izgalom, móka és gyönyörűség, amit (papuska tárcájából) özvegy Schützerné mind ki is fizetett volna neki! Ráadásul Emma bár ezt akkor hiába bizonygattuk a nyomozónak kicsit sem volt olyan lány! Mióta drága édesanyánk meghalt, és a papuska

26 nevelgetett minket, hármunk közt oly szoros, eltéphetetlen kötelék alakult ki, hogy ha egyikünk beütötte a térdét, a másik kettő akkor is felszisszent, ha épp messze volt tőle. Emmát rettenetes baj érte, ezt biztosra vettük. Ám azt, hogy a nővérem halott erről az évek múlása során egyre többen akartak minket meggyőzni sem papuska, sem én nem voltunk hajlandóak elhinni. Kitartottunk amellett, hogy Emma él, még akkor is, mikor emiatt már szinte mindenki bolondnak gondolta a két szegény Hangayt. Négy szomorúságba süppedt év után aztán tényleg történt valami, ami minket igazolt, ám mégis titokban kellett azt tartanunk. Három nappal korábban az új postamester, Biás István 6 állított be hozzánk, s a küszöböt átlépve mindjárt hosszadalmas szabadkozásba kezdett. Vegye a fejemet, Hangay nagyságos úr, mert én, ki itt és most a Magyar Királyi Postát képviselem, bizony azt ezerszeresen megérdemelném mondta, miközben egyensapkáját gyűrögetve, egyik lábáról a másikra állt. Meg nem vallhatom magának, miként esett, de úgy tűnik, az elődöm, aki két hete halálozott el Szóval, hogy az Árus Jenő postamester úr Tegye az isten oda, ahová illik! Valamiként elfelejtette kézbesíteni önnek ezt a táviratot. Vagy inkább úgy mondom: bár elfelejtette volna! Csakhogy olybá tűnik, nem csupán elfeledte a gazember, de direkte eldugta azt, hogy míg ő él, a sürgöny meg ne érkezhessék a címzetthez, azazhogy magához, Hangay úr. És ez, kérem alássan, az én felfogásom szerint főbenjáró postatiszti vétség, amiért a mennyekben olyan portót fog az Úristen Árus postamester homlokára nyomni, hogy az attól menten a pokolba hengeredik. Már ha van igazság, ugye! No, akkor én most oda is adnám a Hangay nagyságos úrnak ezt a megkésett táviratot, amit a mi elferdült postamesterünk a holmija között rejtegetett mintegy Lássuk csak a feladás dátumát! No igen, már úgy két és fél esztendeje! Tán mondanom sem kell, hogy a sürgönyt Emma küldte, méghozzá majd másfél évvel azután, hogy Schützerék bejelentették az eltűnését. Jó okom volt hát, hogy meggyőzzem papuskát: engedjen el a pesti rokonainkhoz, mert ez a távirat, amiről persze senkinek sem szóltunk biztató nyomnak látszott. Ha sikerül a tervem, és megtalálom őt, még az sincs kizárva, hogy végül Emmával térhetek haza! Addig viszont nem mutathatom magam többnek a világ előtt, mint egy kissé málé, tapasztalatlan, és nagyonnagyon messziről jött leánynak, akit csupán a nagyváros fényes csodái