Doktori (Ph. D.) értekezés. Reaktív nanorészecskéket tartalmazó réteges szerkezetek és ultravékony filmek fotokatalitikus tulajdonságai.

Átírás

1 Doktori (Ph. D.) értekezés Reaktív nanorészecskéket tartalmazó réteges szerkezetek és ultravékony filmek fotokatalitikus tulajdonságai Kun Róbert okl. vegyész Témavezető: Dr. Dékány Imre egyetemi tanár, akadémikus Szegedi Tudományegyetem Kolloidkémiai Tanszék Szeged, 26

2 Tartalomjegyzék 1. Bevezetés, célkitűzések 3 2. Irodalmi áttekintés TiO 2 előállításának módszerei TiO 2 /rétegszilikát nanokompozitok előállítása és jelentősége Réteges kettős hidroxidok jellemzése Félvezető részecskéket tartalmazó vékonyrétegek A TiO 2 és kapcsolódó anyagok fotokatalitikus tulajdonsága és felhasználása Kísérleti rész Kísérleti anyagok Kísérleti módszerek A szol-gél titán-dioxid előállítása Heterokoagulációs kompozitképzés A réteges kettős hidroxidok előállítása Többrétegű filmek előállítása Vizsgálati módszerek UV-Vis abszorpciós spektrofotometria Dinamikus fényszórás mérés Áramlási potenciál vizsgálatok Röntgendiffrakció Kisszögű röntgenszórás Nitrogén adszorpciós vizsgálatok Sűrűség meghatározás Atomerő mikroszkópia (AFM) Transzmissziós elektronmikroszkópia (TEM) Pásztázó elektronmikroszkópia (SEM) Termoanalitikai vizsgálatok Titán(IV) elemanalízis Zavarosságmérés A ph-stat méréstechnika alkalmazása a protontermelés nagypontosságú meghatározására Fotoreaktorok b A diklór-ecetsav lebontásához használt fotoreaktor felépítése b A vékonyrétegek minősítésénél használt fotoreaktor felépítése Eredmények és értékelésük TiO 2 részecskék és TiO 2 /montmorillonit kompozitok előállítása és minősítése A szol-gél módszerrel előállított TiO 2 szerkezet vizsgálata különböző módszerekkel A heterokoagulációs módszerrel előállított TiO 2 tartalmú nanokompozitok szerkezetvizsgálatai A nanokompozitok optikai tulajdonságai Réteges kettős hidroxidok előállítása és szerkezeti jellemzésük Vékonyrétegek felépítése és jellemzése A TiO 2 /Na-montmorillonit kompozitok fotokatalitikus minősítése A kompozitok fotokatalitikus minősítése diklór-ecetsav lebontásában, ph-stat módszerrel Az adszorpció hatása a diklór-ecetsav fotooxidációjában A hordozóhatás szerepe a diklór-ecetsav fotooxidációjában A szuszpenzió töménység hatása a diklór-ecetsav fotooxidációjában Fotokatalitikus lebontások vékonyrétegek felhasználásával Narancsakridin fotooxidációja titán-dioxid tartalmú filmeken Narancsakridin fotooxidációja titán-dioxid / szilícium-dioxid tartalmú filmeken Narancsakridin fotooxidációja réteges kettős hidroxid tartalmú filmeken Összefoglalás Irodalom 18 Summary 113 Publikációs gyűjtemény 117 2

3 1. Bevezetés, célkitűzések A nanotechnológia napjaink egyik legdinamikusabban és leglátványosabban fejlődő tudományága, mely a modern kémiai, fizikai és sok esetben a biológiai tudományok határára helyezhető. A széleskörű kutatások eredményeképpen számos kémiai, fizikai és biológiai, ill. orvosbiológiai probléma megoldása vált, ill. válik lehetővé. A kutatások fő iránya gyakran a nanoszerkezetű anyagok előállítása és azok vizsgálata, amely a tapasztalatok szerint elmélyült kolloidkémiai ismereteket igényel. A szabályozott kolloidkémiai előállítási módszerek, mint a szol-gél eljárás lehetőséget adnak arra, hogy szabályozott részecskeméretű, nagy fajlagos felülettel rendelkező, eltérő kristályossági fokot mutató termékeket állítsunk elő. A kicsiny mérettel, ugyanakkor nagy felületi energiával rendelkező nanorészecskéket hordozó anyagok külső, ill. belső felületein rögzítve stabilizálhatjuk, ezzel elkerülhető a részecskék önként végbemenő aggregációja, továbbá nagy fajlagos felülettel jellemezhető nanokompozit anyagok állíthatók elő. A nanorészecskék, ill. a nanoszerkezetű anyagok gyakorlati jelentősége abban áll, hogy szerkezetüknek köszönhetően szokatlan elektromos és katalitikus tulajdonságokkal rendelkezhetnek, ezen kívül különleges optikai tulajdonságokat is mutatnak. A félvezető anyagokból előállított nanoméretű részecskék megfelelő körülmények között hatékonyan alkalmazhatók a napenergia kémiai energiává történő alakításában, továbbá a környezetükben lévő szerves molekulák oxidációjában. E tulajdonságokat hasznosítja a nagyhatékonyságú oxidációs eljárások legdinamikusabban fejlődő területe az ún. heterogén fotokatalízis. A környezetszennyezés világméretű problémáját sokan és sokféleképpen próbálták megoldani. A ma ismert és iparszerűen alkalmazott víztisztítási eljárásokkal sok esetben lehetetlen a vízben, oldott formában jelen lévő, biológiailag nem lebomló szerves molekulák eltávolítása. Ezen anyagok káros mutációkat okozhatnak a természetben és nem ritkán rákos megbetegedések kiváltó okai lehetnek. A heterogén fotokatalízis kutatásával foglalkozó szakemberek célja, hogy a korlátlanul rendelkezésünkre álló napfény energiáját felhasználva eltávolítsák a vizes közegben jelenlevő szerves anyagokat az általuk optimalizált körülmények között előállított, fotokatalitikusan aktív anyagok felhasználásával. A titándioxid, mint potenciális fotokatalizátor anyag előnyös fizikai és kémiai tulajdonságai miatt a kutatások középpontjába került. Emellett természetesen számos félvezető anyagot (pl. ZnO, SnO 2, ZrO 2 ) vizsgáltak és minősítettek fotokatalitikus kísérletekben. A réteges kettős hidroxidokat, mint lehetséges adszorbens-fotokatalizátor rendszereket csak az utóbbi időkben kezdték intenzíven kutatni. Jóllehet az anyagcsoport régóta ismert, de eddig inkább a 3

4 gyógyászat és az ipar használta ki annak előnyös tulajdonságait. A réteges kettős hidroxidokat egyszerűen és olcsó kiindulási anyagokból elő lehet állítani, továbbá jelentős fotokatalitikus aktivitást mutathatnak összetételüktől és az előállítási körülményeiktől függően, ami tovább növeli jelentőségüket, mindemellett a természetbe kijutva semmiféle veszélyt nem hordoznak. A fotokatalitikus víztisztítási eljárások ipari méretekben történő megvalósítása nehézkes és eddig nem sok eredménnyel szolgált, mivel a szuszpendált katalizátor anyagok visszanyerése a megtisztított folyadékfázisból rendkívüli mértékben drágítja a technológiát (a katalizátor szűrése, mosása, regenerálása). E probléma kiküszöbölhető, valamint lehetőség nyílik az áramló rendszerekben, minimális katalizátor veszteséggel megvalósított víztisztítás, ha a katalizátor anyagot vékony rétegek, azaz filmek formájában juttatjuk a megtisztítandó vizekbe. Kutatásaim célja volt, hogy a kontrollált kolloidkémiai élőállítási módszerek közül szol-gél eljárással nanoméretű, anatáz titán-dioxid részecskéket állítsak elő, majd azokat ún. heterokoagulációs módszert alkalmazva, rétegszilikát lamellákon stabilizáljam. Változatos anyagszerkezet vizsgálati módszerekkel szándékoztam a kiindulási titán-dioxid minta és a nanokompozit anyagok szerkezetét jellemezni úgy, mint röntgendiffrakció, kisszögű röntgenszórás, alacsony hőmérsékletű nitrogén adszorpció. Vizsgálni szándékoztam az előállítás körülményeinek hatását a nanokompozit anyagok szerkezeti és optikai tulajdonságaira. Célom volt továbbá, hogy az ún. együtt lecsapás módszerét alkalmazva olyan réteges szerkezetű kettős hidroxid minták előállítása, melyek tartalmaznak fotokatalitikusan aktív cink-oxid komponenst. A minták készítése során alkalmazott paraméterek, mint hőmérséklet és öregítési idő szerkezetre, morfológiára és kémiai összetételre gyakorolt hatását is vizsgálni szándékoztam. Célkitűzésem volt, hogy változó (titán-dioxid), ill. állandó felületi töltésű (réteges kettős hidroxid) részecskékből bemerítéses, önrendeződő technikával ultravékony rétegeket állítsak elő. A filmek felépülését indirekt (UV-Vis spektrofotometria) és direkt (atomi erő mikroszkópia) módszerekkel igyekeztem minősíteni, és kísérletet tettem arra vonatkozóan, hogy a kétféle független módszerrel kapott eredményeket mennyiségileg összehasonlítsam. A fotokatalitikus lebontási kísérletek során első célként tűztem ki, hogy a különböző kémhatású titán-dioxid szolok felhasználásával előállított TiO 2 /rétegszilikát nanokompozotok fotokatalitikus hatékonyságát diklór-ecetsav fotooxidációjában teszteljem és vizsgáljam, hogy az előállítás körülményei miként befolyásolják a hatékonyságot. Választ kerestem a hordozónak a fotokatalízis folyamatában betöltött szerpére is. Vizsgálni szándékoztam a 4

5 fotooxidáció mechanizmusát azaz, hogy a diklór-ecetsav molekulái a tömbi folyadék fázisban az oxidáló tulajdonságú reaktív gyökök részvételével vagy a titán-dioxid részecskék felületén megvilágítás hatására kialakuló elektron-lyuk párokon szenvednek oxidációt. A lebontási kísérletek esetén további célom volt, hogy a bemerítéses technikával készített filmeket fotokatalitikus hatékonyságát szerves szinezék oxidációjában teszteljem és vizsgáljam a filmek rétegvastagsága és fotokatalitikus hatékonysága közötti kapcsolatot, továbbá a réteges kettős hidroxid és a referencia katalizátorként használt Degussa P25 TiO 2 fotokatalitikus hatékonyságának öszzehasonlítása. Célom volt, hogy megállapítsam szuszpenziók, avagy vékonyrétegek alkalmazásával lehet magasabb fotoktalitikus hatékonyságot elérni. Távolabbi célul tűztem ki olyan kémiailag és mechanikailag stabil filmek élőállítását, melyek egyszerűen, gyorsan regenerálhatók és egymás után többször felhasználhatók a fotooxidációs lebontások során számottevő hatékonyság csökkenés nélkül. 5

6 2. Irodalmi áttekintés 2.1. TiO 2 előállításának módszerei Az utóbbi három évtizedben a titán-dioxid előállításával foglalkozó publikációk száma ugrásszerűen megnőtt. Viszonylag rövid idő alatt kutatók ezreinek figyelme középpontjába került köszönhetően változatos alkalmazási lehetőségeinek. A titán-dioxidot töltőanyagként használja a gyógyszer, ill. kozmetikai ipar, festékanyagként a vegyipar és bizonyos esetekben az élelmiszeripar is alkalmazza, mint adalékanyag. Ezek a felhasználási területek is híven tükrözik, hogy a titán-dioxid mindennapi életünk részét képezi. Ami a kutatók érdeklődését nagymértékben a titán-dioxid előállítására és szerkezetének kutatására fordította, annak félvezető tulajdonsága. Alkalmazhatják fotokatalizátorként, katalizátor hordozóként, a környezetvédelemben használatos katalizátorok kiindulási anyagaként, gáz érzékelő szerkezetek fő alkotójaként [1-4], sőt számos beszámolót találhatunk, melyekben fényelektromos cellák összetevőjeként említik [5-7]. Ha az előállított részecskék mérete a nanométeres tartományba esik, akkor nanorészecskékről beszélünk, továbbá az ebbe a mérettartományba eső kolloid inhomogenitásokkal rendelkező anyagokat, nanoszerkezetű anyagoknak nevezzük. Ezek az anyagok szerkezetüknek köszönhetően nagy fajlagos felülettel, szokatlan elektromos és katalitikus tulajdonságokkal rendelkezhetnek, ezen kívül a nanorészecskék különleges optikai tulajdonságokat mutatnak. Ezen utóbbi effektus jelenléte onnan ismerhető fel, hogy a nanorészecskék abszorpciós, ill. emissziós spektrumában az ún. kék eltolódás figyelhető meg. Brus a 8-as évek vége felé dolgozta ki kvantummechanikai modelljét nanorészecskék vizsgálatához [8, 9]. Ismerve a nanorészecskék optikai tulajdonságait kiszámítható a nanoklaszterek átlagos mérete az egyszerűsítéseket is tartalmazó (1) egyenlet alapján. A tapasztalatok szerint a nanorészecskéket tartalmazó minta ugyanezen anyag makrokristályos (tömbi) formájához képest kisebb hullámhosszúságú fényt képes elnyelni, ez a már korábban említett, ún. kék eltolódás a látható, ill. az ultra-ibolya spektrumban. A nagyon kis részecskemérettel rendelkező anyag gerjesztéséhez nagyobb energiájú fényre van szükség, mert a félvezető tiltott sávja kiszélesedik a részecskeméret csökkenésével. A nanorészecskék átmérője az alábbi egyenlettel számolható [1]: (1) 6

7 ahol E g(p) és E g(tömb) a nanorészecskék és a tömbfázisú részecskék gerjesztési tiltott sávjának energiája, h a Planck állandó, µ a gerjesztett elektron és lyuk pár (exciton) együttes effektív redukált tömege, e az elektron töltése, ε a félvezető dielektromos állandója, R a részecskék sugara. A nanorészecskék az abszorpciós spektrumából a gerjesztési küszöbértéket (λ g ) meghatározva a tiltott sáv energiája számolható: (2) A titán-dioxid fizikai és kémiai tulajdonságai a részecskemérettel, a részecske alakkal, és a kristályosság mértékével erőteljesen befolyásolható. Titán-dioxidot sokféle módszerrel állíthatunk elő, melyek során kiindulhatunk szervetlen [11], ill. szerves titán-vegyületekből [12]. Titán (IV)-vegyületek erősen savas közegben végrehajtott termikus hidrolízisével, titántetraklorid lánghidrolízisével, titán-kloridok, ill. titán-alkoholátok hidrolízisével változatos szerkezetű titán-dioxid termékek állíthatok elő. Különleges érdeklődés mutatkozik a szol-gél módszer iránt, amely a kiindulási vegyület kémiai tulajdonságaitól és az előállítás körülményeitől függően lehetővé teszi az összetétel és a mikroszerkezet szabályozott változtatását. Annak ellenére, hogy a szol-gél módszer igen elterjedt, vannak bizonyos hátrányai. Tipikusan, az így előállított termékek többnyire amorf szerkezetűek és további hőmérsékletkezelés szükséges ahhoz, hogy nagyfokú kristályosodást idézzünk elő bennük. Khalil és mtsai [13] titán(iv)-izopropilátból kiindulva állítottak elő titán-dioxidot szolgél módszerrel, majd a kapott termékeket 4 o C-on hőkezelésnek vetették alá. Röntgen diffrakciós és nitrogén adszorpciós vizsgálatokkal minősítették a mintákat. Az előállítás bizonyos paramétereit változtatva eltérő szerkezetű anyagokat kaptak. A szerves kiindulási anyagot apoláris oldószerrel (n-heptán) elegyítve, majd víz alkalmazásával elhidrolizálva erősen aggregált, pórusos termékeket nyertek, míg oldószerként 2-propanol használva sokkal tömörebb részecskékből felépülő rendszereket kaptak. Termoanalitikai vizsgálatokkal rámutattak arra, hogy az előállított minták TiO 2 y H 2 O, ahol y = 1,2 képlettel írhatók le. A röntgendiffrakciós vizsgálatok megmutatták, hogy a hidrolízissel kapott termékek amorf szerkezetűek és csak megfelelő hőmérsékleten végzett kalcinálással nyerhető kristályos titándioxid. A fent említett kiindulási anyagot és módszert más kutatók is előszeretettel alkalmazták [14, 15] és igen hasonló eredményre jutottak. A hidrolízis termékeit változatos hőmérsékleteken kalcinálták. A kezelés hőmérsékletét 55 o C-ig emelve a kristályos anatáz fázis hányada, ill. a krisztallitok mérete folyamatosan növekedett o C hőmérsékleti 7

8 tartományban kevert, anatáz-rutil fázis kialakulását tapasztalták, míg ennél magasabb hőmérsékleteken kezelve a mintákat kizárólag a rutil fázis kialakulását figyelték meg. Titán(IV)-etilátból kiindulva gömb alakú, monodiszperz TiO 2 -ot állítottak elő Barringer és mtsai [16]. Az előállított részecskék átlagos átmérője 3-6 nm-nek adódott a transzmissziós elektronmikroszkópos mérések alapján. Rámutattak, hogy a részecskék jellemző átmérője csökkent a reakcióban használt víz kiindulási koncentrációjának növekedésével, ugyanakkor a részecskeméret növekedett, ha a titán(iv)-etilát koncentrációját növelték. A diszperzió vizes közegben történő öregítése, valamint a mosási eljárás erőteljesen befolyásolta a részecskék felületi szerkezetét. Úgy gondolták, hogy a mosási eljárás révén a részecskék felületén 5-1 nm kiterjedésű kristályos réteg alakul ki, továbbá, hogy az öregedési folyamat során a termékek fajlagos felülete több mint 1 m 2 /g-mal is csökkenhet. A szol-gél eljárásban keletkezett anyagok összetételét termoanalitikai vizsgálataik alapján titán-dioxid-hidrátként határozták meg. Az előállítás során keletkezett szolok, ill. gélek öregítésének hatását Zhang és mtsai, valamint Hsiang és mtsai is vizsgálták [17, 18]. Nagy fajlagos felületű, mezopórusos TiO 2 -ot állítottak elő szol-gél módszerrel. Megállapították, hogy az öregítési idő növelésével az anatáz kristályrácsán jelenlevő hidroxil csoportok száma csökken és így az oxigén hiányos helyek mennyisége is csökken a kalcinálás folyamán. Következésképpen, növelve az öregítési időt az anatáz krisztallitok növekedésének sebessége a kalcinálás során csökken. Mivel a kristályos titán-dioxid fázis kialakítása több szempontból is fontos lehet, egyre több kutató törekedett arra, hogy egyszerű és könnyen kivitelezhető eljárást dolgozzon ki ennek megvalósítására. A kutatások során arra törekedtek, hogy minél alacsonyabb hőmérséklet alkalmazásával egyre nagyobb mértékű fázisátalakulást váltsanak ki. Érdekes eljárást dolgoztak ki Liu és mtsai [19], hogy nanoszerkezetű anatáz titán-dioxidot állítsanak elő szol-gél módszerrel és az azt követő alacsony hőmérsékletű kalcinálással. Az eljárás során alkalmazott újdonság az volt, hogy a szol-gél szintézis közben a kolloid diszperziót UVfotonokkal sugározták be, mivel feltételezték, hogy a besugárzás hatására felületi oxigén hiány alakul ki, ami Ti 3+ hibahelyeket hoz létre a felületben. Másképpen megfogalmazva, a titán-dioxid felületében lévő Ti 4+ -ionok redukálódnak Ti 3+ formává, mivel a felületben oxigén hiány lép fel, t.i. az O 2- -ionok hátrahagyják elektronjaikat, amelyet két szomszédos Ti 4+ vesz fel. Vizsgálataikkal megmutatták, hogy a fent említett eljárással készített mintákban az amorf anatáz fázisátalakulás már 1 o C körüli hőmérsékleten is lezajlik, köszönhetően a felületben kialakult oxigén hiánynak. 8

9 A hidrotermális kezelés hatékonyságára hívta fel a figyelmet Wang és mtsai [2]. Kis mértékben agglomerált, ultra kis (d = 1 nm) részecskéket tartalmazó anatáz TiO 2 -ot állítottak elő hidrotermális eljárással, előzetesen szol-gél módszerrel készített titán-oxid-hidroxidból. Megfigyelték, hogy a 18 o C-on hidrotermális körülmények között kezelt TiO 2 anatáz minta akár 8 o C-on történő hőkezelés során sem szenved fázis átalakulást, ill. részecske méret növekedést. Savas közeg alkalmazásával, hidrotermális kezeléssel nanokristályos rutil TiO 2 -ot is előállítottak. Kísérleteikkel megmutatták, hogy a hidrotermális kezelés hatékony módja lehet a TiO 2 kristályosításának enyhe körülmények között. Yanagisawa és Ovenstone hidrotermális kezeléssel amorf TiO 2 -ból kristályos terméket állítottak elő [21]. A kezelés körülményeit (ph, hőmérséklet, kiindulási anyag minősége) megfelelően változtatva szabályozni tudták a keletkezett anyagok kristályossági fokát és fajlagos felületüket. Rámutattak arra, hogy a víz jelenléte a kristályosodási folyamatban katalizáló hatású, mivel a jelenlevő víz az amorf titániát felépítő TiO 6 oktaéderek átrendeződését segíti elő. Ennek eredménye egy nagyfokú kristályosságot mutató rendszer. Az anatázban és a rutilban a TiO 6 oktaéderek különböző módon kapcsolódnak egymáshoz (1. ábra), maga a fázisátalakulás ezen oktaéderek átrendeződésével valósul meg. A hidrotermális folyamatban jelenlevő sósav hatását is vizsgálták. Megállapították, hogy a krisztallitok mérete csökkent, összehasonlítva azzal a rendszerrel, amelyben nem történt sav hozzáadás, továbbá, a savasság növelésével a krisztallitok mérete drasztikusan lecsökkent. Megfigyelték, hogy a sav jelenlétének hatására a rutil és a brukit módosulatok is megjelentek a mintákban. Mindezen eredmények bebizonyították, hogy a rendszerben jelenlevő sav megváltoztatja a kristályosodás mechanizmusát úgy, hogy alacsonyabb aktiválási energiájú utakat nyit meg a rutil és a brukit fázis kialakulásához. 1. ábra Az anatáz és a rutil szerkezete 9

10 Az anatáz-rutil fázisátalakulás hőmérsékletének csökkentésének lehetőségét vizsgálta Ha és mtsai [22]. Érdekes tapasztalataikról számoltak be, mivel a lecsapott TiO 2 termékben az említett fázisátalakulás hőmérsékletét sikeresen lecsökkentették úgy, hogy a lecsapott anyagot alkoholos mosásnak vetették alá. Azt találták, hogy ezen eljárás alkalmazásával a fázisátalakulás hőmérsékletét akár 25 o C-kal tudják csökkenteni, amely egyébként 5-6 o C tartományban következik be. Magát a folyamat mechanizmusát a kristályosítás által kapott anatáz fáziskémiai állapotával igyekeztek magyarázni. Szol-gél eljárással készített, mangán(ii)kationokat tartalmazó titán-dioxid mintákban lejátszódó anatáz-rutil fázisátalakulás jellemzőit mutatja be Arroyo és mtsai [23]. A szintézis után közvetlenül kapott, kezdetben röntgenamorf porokat kalcinálásnak vetették alá és megfigyelték, hogy azok a minták, amelyek csak kis mennyiségben tartalmaztak mangán(ii)kationokat (< 1,5 mol%) kizárólag anatáz módosulattal rendelkeztek, emelve a szennyező ionok mennyiségét, a rutil fázis kialakulása erőteljesebb lett. A hozzáadott anyag befolyását e tulajdonságra a következő módon magyarázták. A szennyező anyag változásokat idéz elő a TiO 2 kristály rácsában. Ezek a változások erősen függenek a szennyező ion töltésétől és méretétől. Olyan kationos szennyezők, amelyek töltése négyszeresen pozitív vagy kevesebb a TiO 2 oxigén hiányos helyeinek koncentrációját csökkenthetik, avagy növelhetik a kristályrácsban elfoglalt helyüktől függően. Az adalék ionok mind intersticiálisan, azaz rács közi térben, mind rácsponti pozíciókban képesek helyettesíteni a titán(iv)kationokat. Amennyiben a kationok, mint a mangán(ii)kation a titán(iv)kationt a rácspontban helyettesíti, az oxigén hiány növekszik, de ha rácsközi pozícióban foglal helyet az oxigén hiányos helyek koncentrációja csökken, hátráltatva a fázisátalakulását sebességét. Tehát az anatáz fázis stabilitása azzal magyarázható, hogy a mangán(ii)kationok a TiO 2 kristályában rácsközi pozícióban találhatók elősegítve az oxigén hibahelyek csökkenését. Az előállítás körülményei közül a közeg hatását vizsgálta Farias [24]. Szol-gél módszerrel állította elő mintáit azzal a változtatással, hogy nemcsak tiszta desztillált vizet, hanem különféle fém-sók (KCl, CaCl 2, NiCl 2, CoCl 2, MnCl 2 ) telített oldatait alkalmazta szintézis közegként. Röntgendiffrakciós vizsgálatokkal kimutatta, hogy mindazok a minták, amelyeket telített fém-kloridok oldatában készített, kristályos anatáz és brukit fázisokat tartalmaztak, ugyanis az a minta, amelyet tiszta desztillált vízben állított elő amorf jellemű volt, ahogyan ezt már korábban többen közölték. Kísérletei szerint az anatáz fázis előállítható anélkül, hogy elő-, vagy utókezelést kellene végrehajtani a mintán. Szintén a szintézisközeg hatását vizsgálták Tang és mtsai [25]. Titán(IV)-izopropilát hidrolízisével állítottak elő nanoméretű rutil TiO 2 -ot. Ha a szintézis közegét semleges vagy 1

11 lúgos kémhatásúnak állítják be, akkor a hidrolízis terméke csapadékszerű és a szárítás után röntgenamorf tulajdonságú. Állításuk szerint a rutil fázis még 6 o C-on történő kalcinálás után sem jelenik meg. Amennyiben a közeg savas jellemű, a hidrolízis terméke szol állapotú, továbbá a közeg savasságát növelve a rutil fázis hányada egyre nő. A rutil, ill. az anatáz módosulat kialakulását a TiO 2 klaszterek góc képződésének, ill. góc növekedésének minősége határozza meg. Ha a kondenzáció már a hidrolízis teljes lejátszódása előtt elkezdődik, akkor ez kedvez az amorf, ill. a metastabil anatáz fázis kialakulásához. Ez tapasztalható semleges vagy bázikus közegben, ahol így a rendezett szerkezet kialakulása gátolt és a szárított gél amorf jellegű. A savas közeg a hidrolízis sebességét fokozza és ezzel egy időben csökkenti a kondenzáció sebességét. A szintézis körülményeit helyesen megválasztva, alacsony hőmérsékleten, erősen savas közegben rutil TiO 2 -ot tudtak előállítani. A szol-gél szintézisben használható új, Ti 7 O 4 (OEt) 2 összegképlettel leírható kiindulási anyagot, állított elő Wu és csoportja [26]. Ezen anyag felhasználásával nagyobb fajlagos felülettel, nagyobb porozitással és nagyobb fotokatalitikus aktivitással rendelkező TiO 2 -ot állítottak elő, összehasonlítva a titán(iv)-izopropilátból előállított mintával. A részecskék mérete 12 nm körülinek adódott. Ezek az ún. titán-oxo-klaszterek reprodukálhatóan állíthatók elő titán-alkoxidok részleges kondenzációjával és hidrolízisével alacsony víztartalmú körülmények között. A titán-oxo-klaszterek nanoméretű építőelemei lehetnek a nagy rendezettségi fokot mutató, kristályos TiO 2 szerkezetnek. Kang és mtsai [27] más módszert mutattak be jól kristályosodott anatáz TiO 2 előállítására. Az eljárást szolvotermális módszernek nevezték el, mely során a kiindulási anyagot szerves oldószerrel elegyítve autoklávba helyezték és 3 o C-on, 4 atm nyomáson kezelték meghatározott ideig. A kezelés eredményeként kivált szilárd fázist elválasztották, majd acetonban mosták. A termék szárítását követően kristályos anatázt kaptak. Az ily módon előállított minta fajlagos felülete több mint kétszer nagyobb volt, mint a klasszikus szol-gél szintézissel előállított titán-dioxidé. Rámutattak, hogy a szolvotermális eljárás megbízható és reprodukálható eljárás nanoméretű, kristályos anatáz előállítására. Ahogyan az előzőekben is látható volt, a TiO 2 minták kristályossági foka és kristály szerkezete mellett, egy másik fontos paraméter a minták porozitása, ill. a pórusméreteloszlása. Legtöbbször az előállított minták mikro-, és mezopórusos jelleget mutatnak [12, 13, 28]. Kizárólag mezopórusokat tartalmazó anatáz TiO 2 -ot állított elő Wang és mtsai hidrotermális szol-gél szintézissel [29]. Pórusképző anyagként glicerint használtak. A szerves titán prekurzort etanollal elegyítették, majd stabilizátorként acetil-acetont adtak az intenzíven kevert rendszerhez. Ezt követte a sav beadagolása, majd végül a glicerin hozzáadása, amelyet 11

12 változatos TiO 2 /glicerin tömegarányoknál végeztek el. A minták gélesedése után az anyagokat beszárították, melyek a vizsgálatok szerint röntgenamorf tulajdonságúak. Ezt, az általuk xerogélnek minősített terméket 12 o C-on hidrotermális kezelésnek vetették alá, mely során a mintában kristályos anatáz TiO 2 keletkezett. A kapott terméket további kalcinálásnak (4 o C- on) vetették alá és így nagymértékben kristályosodott anatázt nyertek. Régóta közismert tény, hogy a szerves molekulák, mint a polietilén-glikol vagy a poliamidok megfelelőek ahhoz, hogy az előállított minták fajlagos felületét, ill. a pórusméret eloszlásukat szabályozzák. Új típusú, templátos módszerrel állított elő TiO 2 nanorészecskéket Colón és mtsai [3]. Az eljárás során különböző mennyiségben használtak aktív szenet pórusképző anyagként. Rámutattak, hogy az aktív szén alkalmazásával sokkal nagyobb fajlagos felületű TiO 2 -ot képesek előállítani, mint az egyszerű szol-gél módszerrel. Jóllehet, az általuk szol-gél módszerrel előállított minta fajlagos felülete mindössze 13 m 2 /g-nak adódott. A mintáikban meghatározott pórusátmérők mérete két átlagmérettel volt jellemezhető, 35 és 1 Å körüli értékekkel. A mintákat 45 o C-on kalcinálva a széntartalom teljesen eltávolítható és nanoméretű, nagy fajlagos felületű, pórusos anatáz nyerhető. A templátos eljárás új módszerét mutatta be Seok és Kim [31]. Kísérleteik során szolgél módszerrel előállított szilika (szilika gél, amorf SiO 2 ) mátrixban állítottak elő nanoméretű TiO 2 részecskéket titán(iv)-oldat hidrolízisével. Az eljárás során Na 2 SiO 3 - (vízüveg) oldatot használtak szilika forrásként. A TiO 2 krisztallitok mérete az öregítési idővel nem változott, amennyiben a részecskék a szilika mátrix nanopórusaiban keletkeztek. Míg azon TiO 2 krisztallitok mérete, amelyeket titán(iv)kationok vizes oldataiból állítottak elő egyszerű hidrolízissel, az öregítés időtartamának növelésével nőtt. A minták FT-IR és 29 Si-NMR vizsgálatai megmutatták, hogy a templátos mintákban Ti-O-Si kötések alakultak ki. Ez utóbbit rajtuk kívül, pl. Cheng és mtsai [32] is megállapították, ill. megfigyelték, hogy a kalcinálás során bekövetkező részecske- (krisztallit) méret növekedés elkerülhető. Szintén templát alkalmazásával, hőmérséklet szabályozott szol-gél módszerrel, állítottak elő rutil és anatáz nanorudakat [33]. A rudak hossza néhány mikrométer volt, míg átmérőjük 1-3 nm között változott. Porózus alumina membránt használtak templátként, melyet a szerves titán prekurzort is tartalmazó elegybe merítettek. Az előállított nanorudak szenzorként, detektorként vagy hatékony fotokatalizátorként használhatók. Titán-dioxidból és alumínium-oxidból álló vegyes keveréket állított elő Sivakumar és csoportja, alkoxidmentes szol-gél módszerrel titanil-szulfát és alumínium-nitrát felhasználásával [34]. Az alumina szerkezeti módosítóként viselkedett a TiO 2 mellett és a kialakult vegyes oxidok szerkezete, valamint tulajdonságai az összetétellel erőteljesen 12

13 változtak. Az alumina mólarányának növelésével a mintákban az anatáz-rutil fázisátalakulási hőmérséklet nőtt. A szintézis során kapott xerogélek 2 o C-os hőkezelés után meglepően nagy, m 2 /g fajlagos felülettel rendelkeztek. Természetesen a magasabb hőmérsékleten végzett kalcinálás hatására (5 o C és 8 o C) a meghatározott fajlagos felület csökkent. A 6% TiO 2 -ot és 4 % Al 2 O 3 -ot tartalmazó rendszernél 8 o C-on, 3 órán át tartó kalcinálás során 18 m 2 /g fajlagos felületet sikerült megtartani. A minták pórusméreteloszlás analízise azt mutatta, hogy az átlagos pórus átmérő a 2-17 nm-es mérettartományba esett. Érdekes és újszerű módszerekkel is állítottak elő nanokristályos TiO 2 -ot. Erre példa Zhou és mtsai által bemutatott elektrokémiai oldás [35]. Acetil-aceton és etanol keverékében tiszta, fém titánból anódos oldással választották le a Ti(OEt) m (acac) n prekurzort (m + n = 4), majd eme köztitermék hidrolízisével állították elő a TiO 2 -ot, amely a 2-9 o C hőmérsékleti tartományban stabil anatáz szerkezetet mutatott TiO 2 /rétegszilikát nanokompozitok előállítása és jelentősége Ahogyan az előzőekből látható volt igen nagy érdeklődés mutatkozik a rendkívül kicsiny mérettel (d = 1-5 nm) rendelkező félvezető részecskék előállítása iránt. A nanorészecskék előállítása során sok esetben stabilizátorokat adagolnak a rendszerhez. Ilyen stabilizátorok lehetnek foszfát tartamú vegyületek, polimerek, polielektrolitok, ill. kelát képző anyagok. Problémát jelenthet e stabilizáló anyagok eltávolítása a nanorészecskék mellől, mivel a részecskék felületén bekövetkező fotokémiai folyamatokat hátráltathatja azok felületén erősen adszorbeálódott stabilizátor, amennyiben a részecskéket, mint fotokatalizátor anyagokat alkalmazzák. Természetesen ezáltal a fotokatalitikus aktivitás csökkenhet. A fent említett probléma, valamint a részecskék aggregációja könnyen elkerülhető, ha azokat agyagásványok felületén, vagy lamelláik közti térben rögzítjük. Az így kialakított, új típusú anyagokat nanokompozitoknak, vagy pillérezett agyagásványoknak nevezzük. A katalízisben gyakran használnak zeolitokat [36, 37], aktív szenet [38] vagy agyagásványokat nanokompozitok előállítására. Ez utóbbiak közül előszeretettel alkalmazzák a vizes közegben jól duzzadó Na-montmorillonitot, amely a rétegszilikátok csoportjába tarozik. Általánosságban elmondható, hogy a rétegszilikátok kétféle típusú szerkezeti egység kombinációjával épülnek fel. Az egyik a tetraéderes szerkezet (T), melyben egy Si 4+ körül négy O 2- ligandum helyezkedik el és így {SiO 4 } 4- ionegység alakul ki, és ezek eltérő módon illeszkednek egymáshoz. A montmorillonitban három oxigénen keresztül kapcsolódnak folytonos lemezzé. A másik az oktaéderes szerkezet (O), amelyben egy központi kation (Al 3+ ) 13

14 körül hat oxigén, ill. hidroxil anion rendeződik oktaéderes koordinációban. Az Al 3+ helyét gyakran közel azonos méretű másik ion foglalja el, ezzel az izomorf helyettesítéssel a tetraéderes rétegben a Si 4+ -t Al 3+ -ion, míg az oktaéderes koordinációban az Al 3+ -iont Mg 2+ -, Fe 2+ - vagy Fe 3+ -ion helyettesítheti, tehát negatív töltésfelesleg alakulhat ki. A montmorillonitban, mint 2:1 rétegszilikátban egy oktaéderes réteg két egymással szembeforduló tetraéderes réteg között helyezkedik el (TOT típusú ásvány), ahol a tetraéderes és oktaéderes rétegek közös oxigénekből álló rétegen keresztül kapcsolódnak egymással. A montmorillonit teoretikus szerkezeti képlete: Si 8 O 2 (OH) 4 Al 3,33 Mg,67 [39]. A tetraéderes rácssíkok közötti ún. interlamelláris térben találhatóak a negatív felületi töltéseket kompenzáló kationok. A Na-montmorillonit esetében a különálló TOT-rétegek közötti kötőerő viszonylag gyenge, így az interlamelláris térben lévő Na + -ionok könnyen kicserélhetők (kationcsere kapacitása,7-1,2 mmol/g), az ásvány duzzadóképessége vízben igen nagy. Az ásvány teljes fajlagos felülete 6-8 m 2 /g. A titán-dioxiddal pillérezett agyagásványok iránti érdeklődés nagy méreteket öltött, mivel világossá vált, hogy kitűnően használhatók fotokatalitikus reakciókban. Ily módon nemcsak a fotokatalitikusan aktív TiO 2 nanorészecskéket stabilizálhatják a hordozó felületén, hanem mezopórusos, nagy fajlagos felülettel és egyben kiváló adszorpciós képességgel rendelkező anyagot állíthatnak elő [4, 42-44, 47-56]. Sterte [4] TiO 2 -dal pillérezett montmorillonitot állított elő. Titán(IV)-klorid savas hidrolízisével állított elő részben elhidrolizált titán(iv)-tartalmú részecskéket, ahol ezen ionok koncentrációja,82 mol/l volt. A keletkezett szolt 3 óra, ill. 15 napig terjedő időtartamig öregítették. Érdekes, hogy a szerző következetesen keresztkötéseket kialakító oldatnak nevezi rendszerét. A kapott szolt különböző mólaránynak megfelelően montmorillonit szuszpenziókkal érintkeztette. Ezen szuszpenziók kémhatását mérve ph =,6-1,5 közötti értékeket kapott. A 16 órás kevertetési idő elteltével, centrifugálással elválasztotta a kapott termékeket, amelyeket beszárított, majd változatos szerkezetvizsgálati módszerekkel tanulmányozta azokat. A minták nitrogén adszorpciós mérései azt mutatták, hogy a minták kivétel nélkül a pórusos adszorbensekre jellemző (IV. típus) izotermát szolgáltatják. Bizonyos mintákat hőkezelésnek vetett alá és megfigyelte, hogy a röntgendiffrakciós felvételeken a kb. 6 o (2Θ) szögnél jelentkező reflexió intenzitása a kalcinálás hőmérsékletének emelésével csökken, majd eltűnik. Úgy találta, hogy ez a rendszerben jelen levő mikropórusos komponensek kollapszusa miatt következik be. Ezt alátámasztották a mért mikropórus térfogat adatok is. Az általa előállított kompozitok kialakulására elmélet állított fel, amely azt mondta, hogy a kompozitképzési folyamat során a montmorillonit ioncsereképessége révén 14

15 alakulhat ki a pillérezett rendszer. A montmorillonit lamelláinak negatív töltésfeleslegét kompenzáló Na + -ionok lecserélődnek Ti 4+ -ionokkal, amelyek a titán(iv)-klorid részleges, savas hidrolíziséből származnak. Említést tesz arra vonatkozólag, hogy korábbi kutatások [41] azt mutatták, hogy Ti(IV) ionok vizes, savas oldataiban többmagvú [(TiO) 8 (OH) 12 ] 4+ kationok léteznek. A szerző szerint azután, hogy ez a többmagvú titán-polikation bejut a montmorillonit interlamelláris terébe, ahol a nátrium ionokat helyettesíti, további hidrolízist szenved, és így titán-dioxiddá alakul. A titán-dioxid fázis kialakulását a röntgendiffrakciós felvételek minden esetben igazolták. Szintén Na-montmorillonit felhasználásával állítottak elő titán-dioxiddal pillérezett nanokompozitokat Yoshida és mtsai [42]. A szerves titán-dioxid prekurzorból előállított stabil szolt elegyítették az agyagásvány szuszpenzióval megfelelő arányban. Adott ideig tartó keverés és az azt követő centrifugálásos mosás után a minta egy részét hidrotermális utókezelésnek vetették alá 2 o C-on egy óra hosszáig. Megfigyelték, hogy a kezelés hatására a nitrogén adszorpció útján mért fajlagos felület nagysága kis mértékben csökkent, ugyanakkor a pórustérfogat értékek növekedtek, amit azzal magyaráztak, hogy a hidrotermális kezelés közben a titán-dioxid pilléreket felépítő részecskék mérete kissé növekedett. A rétegközi távolság szintén növekedést mutatott. Megfigyelték, hogy a kezelés hatására a titándioxid fázis kristályossági foka nagyobb lett. Bernier és mtsai [43] számos paramétert változtattak szisztematikusan a kompozit képzés során és vizsgálták, milyen befolyással lesz ez a kialakult pillérezett agyagásvány szerkezetére. Vizsgálták a ph, a titán(iv)kation koncentráció, az agyagásvány mennyiségének, a kompozitképzés hőmérsékletének befolyását. Optimalizálni próbálták az előállítás körülményeit. Titán(IV) forrásként titán(iv)-kloridot használtak és a Sterte szerinti [4] eljárást alkalmazták. A változatos módon előállított kompozitokat röntgendiffrakcióval, termoanalitikai módszerekkel, nitrogén adszorpciós módszerrel vizsgálták. A röntgediffrakciós vizsgálatok alapján megállapították, hogy a 14 Å-nél (kb. 6,5 o, 2Θ) megjelenő reflexió a nem pillérezett montmorillonitra jellemző, míg a 24 Å-nél (kb. 3,5 o, 2Θ) jelentkező reflexió az interkalált, azaz a pillérezett szerkezetre jellemző, amely intenzitása, pl. az alkalmazott titán(iv) koncentráció növelésével erőteljesen nő, de az alkalmazott sav koncentrációjának csökkentésével csökken. A fajlagos felület mérésekkel megállapították, hogy a TiO 2 részecskék interlamelláris térben történő beépülésével a fajlagos felület jelentősen megnövekszik. Továbbá, még 6 o C-on történő kalcinálás sem változtatja meg jelentősen a kialakult kompozit szerkezetét, tehát kvázi hőstabil szerkezet alakul ki az 15

16 előállítási folyamat során. Rávilágítottak arra a tényre, hogy az előállítás körülményei olyannyira fontosak, hogy a keletkezett termék szerkezete, morfológiája teljesen eltérő lehet. Titán(IV)-izopropilátból előállított TiO 2 szol és Na-montmorillonit felhasználásával állított elő pillérezett nanokompozitot Yamanaka és csoportja [44]. A módszerük szerint előállított TiO 2 szol nem stabil, szobahőmérsékleten hagyva néhány nap után fehér üledék vált ki. Ezért a kompozitképzést megelőzően több órán át intenzíven kevertették a szolt és így keverték össze a montmorillonit szuszpenzióval. A peptizáció körülményeinek változtatásával eltérő bázislap távolsággal, pórustérfogattal és pillér nagysággal rendelkező szerkezeteket alakíthatnak ki, melyet röntgendiffrakciós és nitrogén adszorpciós vizsgálatokkal igazoltak. Ők is azt tapasztalták, hogy a pillérezett szerkezet hőstabil, mivel az 5 o C-on történő kalcinálás során a 23 Å nagyságú bázislap távolság megmarad. Megjegyzendő, hogy a bemutatott diffraktogramokon az anatáz fázis jelenléte, ill. a jelenlétét bizonyító reflexiók nem figyelhetők meg. Mindössze a 4 o C-on történő hőkezelés után látható a 25,3 o (2Θ)-nál megjelenő, igen kis intenzitású reflexió. A nitrogén adszorpciós mérések alapján kiderült, hogy a kompozitok kb. 3 m 2 /g fajlagos felülettel rendelkeznek, amely még 5 o C-on történő kalcinálás során is megmarad. Továbbá, ha megfelelően peptizált TiO 2 szolt használtak a kompozit képzésre, akkor éles pórusméret eloszlási görbéket kaptak, ahol a pórusok átlagmérete a 18-2 Å mérettartományba esett. Ugyanakkor, ha a szol peptizáltsági foka nem volt megfelelő, akkor az eloszlásgörbe maximuma a nagyobb pórusátmérők felé tolódott, továbbá kiszélesedett. A fent említett néhány példán túl, természetesen nagyon sok publikáció áll rendelkezésünkre, amelyekben közlik, hogy ioncserén vagy az ellentétes töltésű részecskék heterokoagulációján alapulva történik a nanokompozitok előállítása [45-58]. A szerzők leggyakrabban szerves titán prekurzorból előállított, erősen savas jellemű titán-dioxid szolt reagáltatják az agyagásvány szuszpenziókkal [45-48, 51], ahol az agyagásvány minden esetben Na-montmorillonit. Közös észrevételnek számít, hogy a pillérezéssel az eredeti agyagásvány fajlagos felülete megnő, amit nitrogén adszorpciós méréssekkel igazolnak, továbbá a röntgendiffrakciós felvételeken az eredeti bázislap távolsághoz tartozó Braggreflexió pozíciója és intenzitása megváltozik. A rétegszilikátok lamellái között kristályos, ill. kevéssé kristályos TiO 2 pillérek alakulnak ki, amelyek kristályossági foka kalcinálással, vagy hidrotermális utókezeléssel tovább növelhető. Szintén egybehangzóan állítják, hogy az utólagos hőkezelések a pilléreket felépítő részecskék méretnövekedését eredményezi [47]. Vannak kutatók, akik az előállítás során a szárítási folyamatnak a nanokompozitok szerkezetére gyakorolt hatásait vizsgálják [46, 51]. Egyesek a hordozóként használt különféle 16

17 agyagásványok szerkezetet befolyásoló hatását vizsgálják [52-54], míg mások a titán prekurzor változtatásával igyekeznek eltérő szerkezetű TiO 2 pilléreket kialakítani a rétegszilikátok külső, ill. belső felületein [48]. A publikációk nagy hányadánál a szerzők végső célként azt tűzik ki, hogy az előállított nanokompozitokat, miután az előállítási körülményeket optimalizálták, fotokatalitikus reakciókban teszteljék, különféle szerves molekulák lebontásában [47-52, 54, 55, 57] Réteges kettős hidroxidok jellemzése Az anion cserélő ásványok kevéssé elterjedtek a természetben, mint a kation cserélő ásványok (pl. szmektitek), de viszonylag olcsón és könnyen elő lehet állítani ipari körülmények között is. Ezek a természetes vagy mesterséges eredetű, réteges szerkezetű keverék hidroxidok cserélhető anionokat tartalmaznak a rétegközi terükben. A mesterséges anioncserélő ásványok legfontosabb tulajdonságai, hogy a rétegek homogén töltés eloszlással rendelkeznek, kitűnő anioncsere képességgel bírnak és magas hőmérsékleten (3-4 o C) homogén, stabil, nagy fajlagos felületű és kis krisztallit méretű oxid keveréket szolgáltatnak, melyek katalitikusan aktív fém-oxidok. Ráadásul az eredeti réteges kettős hidroxid szerkezet megfelelő, enyhe körülmények között visszaállítható. Széles körben alkalmazhatóak, mint adszorbensek, katalizátorhordozók vagy katalizátorok kiindulási anyagai, égés gátlók, töltő-, és sűrítőanyagok, anioncserélők, stabilizátorok a műanyagiparban, valamint alkalmazhatók a gyógyászatban, mint savlekötők [59]. A hidrotalcitot (amely magnézium-alumínium hidoxikarbonát) 1842 körül fedezték fel Svédországban. Nevét a talkhoz hasonló tulajdonsága alapján kapta, mivel igen könnyen finom, fehér porrá lehet őrölni. Körülbelül ezzel egy időben fedezték fel a csoport másik fontos képviselőjét, a magnézium-vas hidroxikarbonátot (piroaurit). Később kimutatták, hogy a piroaurit szerkezete tökéletesen megegyezik a hidrotalcitéval. A hidrotalcit (Mg 6 Al 2 (OH) 16 CO 3 4 H 2 O) és a többi izomorf ásvány kémiai összetételét elsőként Manasse írta le [6], és szintén ő volt az, aki felismerte, hogy a karbonát-ionok jelenléte létfontosságú ezeknél a szerkezeteknél. A hidrotalcit két polimorf módosulatát (romboéderes és hexagonális szimmetriájú változatok) Aminoff és Bromé mutatta ki röntgendiffrakciós vizsgálatokkal [61]. Az 194-es évek elején Feitknecht [62] igen sok hidrotalcit-szerű terméket állított elő, amelyeket kettős rétegű szerkezeteknek nevezett el és interkalált hidroxid rétegekkel 17

18 jellemezte szerkezetüket. Ezt a hipotézist a kései 196-as években cáfolták meg az egykristály röntgendiffrakciós vizsgálatok révén [63, 64], ugyanis kimutatták, hogy míg a kationok a rétegben helyhez kötöttek, addig ugyanezen réteg anionjai és a víz molekulák a rétegközi térben helyezkednek el. Az anioncserélő ásványok igen hosszú ideig főként ásványtani vizsgálatok tárgyai voltak, de az 197-es évek óta ugrásszerűen megnőtt az ipari alkalmazások, valamint a hozzájuk kapcsolódó szabadalmak és a tudományos publikációk száma [65-67]. A polimorf módosulatoknak sokféle elnevezésük létezik, összetételüktől és tulajdonságaiktól függően úgy, mint hidrotalcit, manasseit, piroaurit, sjögrenit, stichtit, stb. A hidrotalcit szerű ásványok két rétegének kémiai összetétele általánosan a következő képlettel adható meg: [M 2+ 1-xM 3+ x(oh) 2 ] b+ [A b/n ] n- mh 2 O ahol M 2+ kétértékű (Mg 2+, Ca 2+, Zn 2+ ), M 3+ háromértékű (Al 3+, Cr 3+, Fe 3+, Co 3+ ) kationok, x értéke,2 és,4 között változhat, A pedig a kation rétegek közötti anionok (OH -, Cl -, NO - 3, CO 2-3, SO 2-4 ) [68]. A bázislapok távolságát az anionok mérete befolyásolja, ezért d L = 7,6 11 Å között változhat (2. ábra). Az oktaéderes kationos réteg vastagsága 4,8 4,9 Å, a köztes anionosé 2,8 Å, ami egyszeres vízrétegnek felel meg. 2. ábra A réteges kettős hidroxidok szerkezeti felépítése sematikusan Szerkezeti felépítésük a kettősrétegben lévő kationoktól függően elsősorban piroauritsjögrenit (pl. Mg, Al hidrotalcit) és lamináris Ca-aluminát (pl. Ca, Al hidrokalumit) típusú. A széles körben vizsgált hidrotalcit brucitszerű rétegekből épül fel, amelyben a Mg 2+ Al 3+ 18

19 izomorf helyettesítéssel pozitív töltésfelesleg alakul ki. Ezt egyenlítik ki a rétegek között helyet foglaló mozgékony vízmolekulák mellett, az anionok, melyek szervetlen és szerves anionokkal is kicserélhetők. Az előállítás módjától, továbbá a közben alkalmazott ph-tól, a reagensek koncentrációitól, az alkalmazott hőmérséklettől és az öregítés időtartamától, a mosási és szárítási módszerektől, az ionok minőségétől és a rétegben való arányuktól függően változnak a kristálytani és a fizikai-kémiai jellemzők, a részecskék mérete és fajlagos felülete. Az általában nanoméretű kristályokból kialakuló lemezek hajlékonyak, kristályvizük reverzibilisen eltávolítható. Savakban oldódnak, 1 o C-ig hevítve különböző arányban tartalmaznak makro-, mezo-, és mikropórusokat. A fellelhető irodalmakban a szerzők az ún. együtt lecsapásos, szol-gél, ill. a kalcinálás-rehidratálás módszerén alapuló eljárásokat alkalmazzák réteges kettős hidroxidok előállítására. Legtöbbször Mg/Al, valamint Zn/Al tartalmú anyagok előállításáról és vizsgálatáról számolnak be, de bizonyos esetekben szokatlan, pl. Mg/Ga, Mg/In, vagy Co/Ga, Co/In LDH-k előállításáról is olvashatunk [69]. Találhatunk terner rendszerekhez hasonló Mg/Al/Ti [7], vagy Zn/Al/W [71] összetételű réteges kettős hidroxidokra vonatkozó publikációkat. A koprecipitációs módszer alkalmazása mellett a szerzők beszámolnak arról, hogy a lecsapás, az öregítési folyamat közben alkalmazott hőmérséklet, valamint ez utóbbi folyamat időtartama jelentős befolyással van a kialakult anyagok szerkezetére, kristályossági fokára, morfológiájára és a bennük lévő kristályos fázisok mennyiségének arányára [65, 72, 73]. A lecsapást és az öregítést 8 o C-on valamint o C-on végrehajtva megfigyelték, hogy alacsony hőmérséklet alkalmazása mellett a réteges kettős hidroxid fázis nagyobb arányban keletkezett, mint az ugyanezen folyamatban keletkező cink-oxid fázis [65]. Mivel a szintézis során kicsapódott szilárd anyag öregítése jelentősen megnövelheti a teljes folyamat időtartamát, új előállítási technikák láttak napvilágot, hogy e problémát kiküszöböljék. A folyamatos koprecipitációs módszernél [74] a kiindulási oldatokat egy speciálisan kialakított reaktorban keverték össze, amelyben a tartózkodási időt, a kémhatást és a hőmérsékletet állandó jelleggel szabályozták. A reaktánsok koncentrációjára vonatkozó állandó túltelítettséget tartottak fent, így próbáltak egységes részecske tulajdonságú terméket előállítani. Bár a reakció időtartamát sikeresen lecsökkentették, megfigyelték, hogy azon LDH minták, amelyeket a fent említett módszerrel állítottak elő alacsonyabb kristályossági fokkal és kisebb krisztallit mérettel rendelkeztek, mint a hagyományos módszerrel előállított minták. 19

20 A kalcinálás-rehidratálás módszerrel előállított minták esetén a kettős hidroxidok rétegközi terében interkalált ionok minősége széles skálán változhat. Az előállított réteges kettős hidroxid mintákat adott hőmérsékleten (4-5 o C) kalcinálva, a kiindulási anyag kémiai összetételétől függően keverék oxidokat kaptak, majd ezeket vízgőzzel telített levegő atmoszférában vagy hidrotermális módszer alkalmazásával visszaállítható az eredeti réteges szerkezet. A rehidratációs folyamat során közegként használhatnak szervetlen anionokat [66], vagy szerves molekulákat [75, 76] tartalmazó oldatokat, és így változatos szerkezetű anyagokat állíthatnak elő. Módosított felületű, ill. szerkezetű LDH-k egyszerű ioncserés, vagy adszorpciós módszerrel is képződhetnek. Tenzidek [77] vagy más szerves molekulák [78-8] adszorpciója, ill. intekalációja révén kitűnő adszorbenseket állíthatnak elő, amelyeket fotokatalizátorként, vagy UV-sugarakat elnyelő anyagokként használhatnak Félvezető részecskéket tartalmazó vékonyrétegek Napjainkban nagy érdeklődés mutatkozik a titán-dioxidból felépülő filmek és előállításuk iránt, köszönhetően annak egyedülálló elektromos és optikai tulajdonságainak. Az előállított filmek felhasználási területe igen széles lehet, alkalmazhatják elektrokróm eszközökben [81], levegő szagtalanításához [82], antireflektív bevonatok készítéséhez [83], gázérzékelőkben [2-4], napelemek előállításakor [5, 6] és nem utolsó sorban szennyvizek fotokatalitikus tisztításakor [84-86]. E felhasználási területek közül kiemelve a fotokatalízist, a filmek használatával számos előnyhöz juthatunk. Ellentétben a fotokatalízisben sokszor használt szuszpenziókkal, elkerülhető a katalizátor anyag hosszadalmas és nehézségekkel teli szűrése, ill. elválasztása a megtisztított folyadék fázistól, továbbá igen egyszerűen megvalósítható a fotokatalizátor anyag folyamatos, áramló rendszerben történő alkalmazása, ezeken túl a nanorészecskék szilárd hordozón történő rögzítése megakadályozza azok aggregációját, amely hátrányosan befolyásolná a fotokatalitikus hatékonyságot, mivel az aktív helyek száma csökkenne az által. Mindezeket az előnyöket figyelembe véve nem meglepő, hogy újabb és újabb film előállítási technikák látnak napvilágot, amelyekkel gyorsan, olcsón és egyszerűen lehet a tervezett alkalmazásnak megfelelő filmeket előállítani. Az irodalomban számos módszert találhatunk vékonyrétegek előállítására úgy, mint szol-gél bemerítéses technika [87-9], elekrodepozíció [91, 92], vákuumpárologtatásos [93], kémiai gőz leválasztás (CVD) [94], centrifugális erő segítségével történő filmképzés (spin coating) [95], és az önrendeződéses (LBL) technika [96-99]. 2

21 A vékonyrétegek előállításának új, és egyben legígéretesebb módszere az önrendeződéses technika, amelyet gyakran ellentétes töltésű polielektolitok esetében használnak. Ugyanakkor sikeresen alkalmazták nanorészecskékből, vagy más egyéb szervetlen anyagokból felépülő filmek előállítására [1-13]. Ami az önrendeződéses technika legnagyobb előnye, annak egyszerűsége, ugyanis sem komoly műszerezettséget, sem különösen nagy tisztaságú kiindulási anyagokat nem igényel. Megfelelő körülmények között jó minőségű, a rétegvastagságot nanométeres tartományban jól szabályozható filmeket lehet előállítani [14]. A módszer egyben meglehetősen univerzális, mivel valamennyi nanorészecske diszperzióhoz (értsd szolhoz) találhatunk megfelelő polielektrolitot és olyan optimális kísérleti körülményeket, hogy közel állandó minőségű filmeket kapjunk [15]. Ezen kívül az önrendeződéses módszer lehetővé teszi, hogy a nanorészecskéket a lehető legkülönfélébb anyagokkal kombináljuk, mint festékmolekulák, fehérjék, DNS molekulák, stb., és így többfunkciós nanoszerkezetű anyagok széles skálájához juthatunk [16]. Az önrendeződéses módszert legegyszerűbben a következőképpen definiálhatjuk: az ellentétes töltésű A és B komponensek egymás utáni adszorpciója oldataikból valamely alkalmasan kiválasztott hordozón. Az önrendeződéses módszerrel n bemerítési ciklus után kapott filmet általában (A/B) n jelöléssel illetjük. Megjegyzendő, hogy ez a jelölésmód nem mindig az aktuális rétegsorrendet jelöli, hanem elsősorban az előállítási módot. A bemerítési ciklusok során minden félréteg, tehát az éppen aktuális komponens rétegének kiépülése után a filmet vízzel öblíteni kell. Ennek során eltávolítjuk az adott komponens feleslegét a felületről, így az elektromosan töltött részecskék vékony rétege marad a felületen, továbbá előkészítjük a felületet a következő (ti. ellentétesen töltött) komponens adszorpciójához. A nanorészecskékből önrendeződéses módszerrel készült filmek felépülése legegyszerűbben UV-Vis spektrofotometriával történhet, mivel a rétegek kiépülése során nő a film fényelnyelése (optikai sűrűsége). A rétegszámmal lineárisan növekvő optikai sűrűséget sokféle film építése közben megfigyelték [17, 18]. A kialakult rétegvastagságot ellipszometriás, vagy kvarckristály mikromérleggel történt mérés alapján számolhatjuk ki követve az optikai sűrűség lineáris változását a bemerítési ciklusszámmal. Az egy bemerítési ciklus után kapott rétegvastagság növekmény a polielektrolitokból vagy a nanorészecskékből kialakuló monoréteg vastagságaként közelíthető. Ugyanakkor előfordul, hogy ez a növekmény meghaladja a nanorészecskék átmérőjének nagyságát, ami azt jelenti, hogy egy bemerítési ciklus során több (2-3) réteg alakul ki az adott nanorészecskékből a felületen [19]. Általánosan elfogadott vélemény, hogy a bemerítési folyamatok során, mind A, mind B 21