A SZEMÉLYI SZABADSÁG KORLÁTOZÁSA MAGYARORSZÁGON A SZOVJET TÍPUSÚ DIKTATÚRÁBAN

Átírás

1 A SZEMÉLYI SZABADSÁG KORLÁTOZÁSA MAGYARORSZÁGON A SZOVJET TÍPUSÚ DIKTATÚRÁBAN Fóti Kristóf BUDAPEST 2015

2 Tartalomjegyzék 1. Bevezetés 3 2. A szovjet megszállás 3 3. A jogrendszer 4 4. Szabadságvesztés-büntetés 5 5. Koncentrációs táborok 7 6. Kitelepítések 8 7. Internálás 9 8. Politikai rendőrség Koncepciós perek Kitelepítés Állami ünnepségen való részvétel kötelezettsége Utazás és kivándorlás Egyéb korlátozások Összefoglalás 20 2

3 1. Bevezetés A szovjet típusú diktatúra idején Magyarországon számos alapvető jog szenvedett sérelmet. A hatalom az emberek jogait korlátozó intézkedésekkel igyekezett legitimálni és fenntartani elnyomó uralmát a nép felett, melyet ideológiai magyarázatokkal támasztott alá. A magántulajdonhoz, gyülekezéshez, szabad vallásgyakorláshoz és véleménynyilvánításhoz való jog csak egy pár példa a tiszteletben nem tartott emberi jogok hosszú listájáról. Mégis az egyik legismertebb és legtöbbet tárgyalt a személyi szabadsághoz való jog érvényesülésének számtalan módon megvalósult hiánya. Ennek a középpontban léte érthető, hiszen a legegyszerűbben korlátozható jogok közé tartozik, viszont jelentősége és hatása az emberek életére aligha múlható felül. Sőt, napjainkban is az egyik legfontosabb alapvető jog, amely a természettől fogva illeti meg az embert. Ezért minden jogállami alkotmány tartalmazza az erről szóló deklarációt, és ennek szellemében érthetetlen, hogy fél évszázaddal ezelőtt miért nem tartották tiszteletben a személyi szabadsághoz való jogot. A második világháború utáni pár évben lezajlott gyors kommunista hatalomátvétel meredek fordulatot hozott a háborút megszenvedett magyar lakosság életében. Egy teljesen új rezsim kezdte meg kiépülését, új szabályokkal és tilalmakkal, melyek minden egyes állampolgár, legyen gazdag vagy szegény, életére jelentős hatással bírtak. Az országot a Szovjetunió képére akarták formálni, melyet erőszakos eszközökkel értek el. A kommunizmus átható eszméje ezután gyökeresen bolygatta fel a társadalmi berendezkedést, és a szovjet mintájú állam, mivel rövid idő alatt épült ki, részben emiatt sem tudta magát elfogadtatni az emberekkel. 2. A szovjet megszállás Közrejátszott az ellenérzések kialakulásában az is, hogy ezt a rendszert Magyarországra a Szovjetunió vezetése erőltette rá, erős katonai jelenlét mellett. Az ös szovjet előrenyomulás folyamán Magyarország területére érkezett Vörös Hadsereg csapatai a németek 1945-ös kiűzése és az 1947-es párizsi békeszerződések után sem vonultak ki, jelentős részük (több tízezer fő és rengeteg fegyver, harckocsi) megszállóként maradt az ország területén. 1 Az február 10-én aláírt békeszerződés 22. cikk 1. bekezdése ugyan lehetővé tette szovjet fegyveres erőknek az ország területén 1 Múlt-kor történelmi portál: Miről szól az ének április negyedikén? Utolsó letöltés ideje: május 12. 3

4 állomásoztatását az ausztriai Szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalak fenntartása érdekében, 2 viszont az indokoltnál sokkal nagyobb létszámú hadsereg maradt vissza, és ennek a jogalapja is megszűnt 1955-ben, amikor az osztrák államszerződést aláírták. Ezzel 1955 végéig nem csak Ausztria területét, hanem Magyarországét is el kellett volna hagyniuk a szovjet csapatoknak október 23-án éppen ez is volt a meginduló tiltakozások egyik fő oka, a nép szabadságharcot indított az elnyomó szovjet uralom ellen. A forradalom és szabadságharc leverése érdekében viszont újabb csapatok érkeztek Magyarországra, ezerre növelve az országban állomásozók létszámát. A maradásukat legitimáló kétoldalú egyezményt május 27-én írták alá, okai pedig Kádár János szavaiból derülnek ki (elhangzott a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága június 22-i ülésén): Mindig így számolgatom magamban a hatalom állását. No és ha a szovjet csapatokat kivonnánk? Akkor állunk a lábunkon? Én azt hiszem, megállnánk a lábunkon. De rettenetes harc és véráldozat közben. Ez most a helyzet A hatalomnak tehát szüksége volt a szovjet katonai jelenlétre hogy biztosítsa egyeduralmát, és a különböző, alapvető emberi jogokat korlátozó intézkedéseinek végrehajtása során nyugodtnak érezze magát. Így a Szovjet Hadsereg alakulatai egészen ig maradtak, kihasználva az ország erőforrásait és jelentős fenyegetettség alatt tartva a magyar lakosságot, ami által az emberek szabadságukat folyamatosan korlátozva érezhették. 3. A jogrendszer A szovjet típusú diktatúra jellemzője, hogy az erős karhatalmi eszközök (és a Szovjetunió hadseregének) támogatásával a pártvezetés a büntető kényszerintézkedéseket nem csak a büntető törvénybe ütköző jogellenes magatartásokra alkalmazta, hanem politikai ellenfelek eltávolításához is sokat használt eszköz volt. Ezen szankciók egy része ráadásul nem is volt intézményesítve, vagy nem kizárólagosan arra alkalmazták, amire a jogszabály szövege alapján megengedett lett évi XVIII. törvénycikk a Párisban évi február hó 10. napján kelt békeszerződés becikkelyezése tárgyában 3 Utolsó letöltés ideje: május 7. 4 Horváth Miklós: Magyarország szuverenitásának helyreállítása. In: Életünk, 2014/1. sz, Szombathely, oldal; Balogh Sándor Baráth Magdolna Ripp Zoltán (szerk.): Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei IV. kötet, Budapest, 1994, INTERA RT, 200. oldal 4

5 volna. Ezekből kifolyólag teljes mértékben hiányzott a jogbiztonság, aminek egy csekély részét a hatalom egy fiktív alkotmánnyal próbálta leplezni. Ennek a kommunista alkotmánynak, mely a sztálini magyarra fordított verziója, az előkészítéséhez nem kapcsolódott tudományos vita, és keményen tükrözi a szovjet befolyást: a preambulum nagy része a Szovjetunióról szól, a címer és az állami ünnepek is szovjet hagyományokat rögzítenek. Az emberi jogok felsorolása állampolgári jogok néven szándékosan az alkotmány végén kapott helyet, amely ellentétes a demokratikus alkotmány-szerkesztés alapelveivel: a sorrend meghatározza a fontosságot, a leglényegesebb rendelkezéseknek elöl kell elhelyezkedniük. Ezáltal a hatalom burkoltan elismerte, hogy nem tartja hangsúlyosnak az alapvető jogokat, köztük a személyi szabadságjogokat, azokat bármikor félre lehet söpörni az ideológia fenntartása és győzedelmeskedése jegyében. Ugyanis egy szabad ország jogállami alkotmányában az emberi jogok katalógusa az első rendelkezések között kerül bejegyzésre, számos, más jogszabályban fellelhető garanciális jellegű intézkedéssel támogatva. Ezzel ellentétben a kommunista jogrendszerben nem kerültek rögzítésre a személyi jogsértés esetén igénybe vehető jogsegélyek. A szovjet típusú diktatúrában tehát ezeket nem tartották tiszteletben, átjárta a rendszert az önkényes működtetés és az erőszakkal teremtett tekintély elve, amely tengernyi tényleges történelmi esetben tükröződik. 4. Szabadságvesztés-büntetés Már a magyarországi kommunista diktatúra első időszakában megkezdődött az embereknek a szabadságvesztés-büntetés különböző formáival való terrorizálása. Ez történhetett akár alapos okkal, bűncselekmény elkövetése esetén, de tömegével fordult elő a politikai szempontból veszélyesek, ellenállók, vagy csak egyszerűen gyanúsak semlegesítésére szolgáló eszközként is. Mindkettő tekintetében fontos mozzanat, hogy a sztálini büntetés-végrehajtási politika jegyében az évi V. törvénycikk (Csemegikódex) általános részének helyébe lépő, a Büntető Törvénykönyv Általános Részéről szóló évi II. törvény (Btá.) megszüntette a korábban a kódex által bevezetett többfokozatú büntetési rendszert. A fegyház, börtön, fogház, államfogház és elzárás, mint változatos szabadságvesztés-büntetési nem helyett ezentúl csak egyféle volt kiszabható, ami a börtön nevet viselte. Ez magyarázatot adhat arra, hogy mind a mai napig a köznyelvben összefoglalóan börtön szóval illetik a jelenlegi szabályozás szerint kiszabható mindhárom szabadságvesztési nemet (fegyház, börtön, fogház). 5

6 Mindazonáltal az 1950-es törvény indokolása és az 1953-as egyetemi tankönyv is a szigorúbb, hosszabb tartamú szabadságvesztés-büntetésnek volt a híve ( a rövid tartamú szabadságvesztés minden tekintetben káros intézmény ). 5 Az imént taglalt törvény alapján életfogytig tartó börtönbüntetés kiszabására is lehetőség volt, egészen a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló évi V. törvény július 1-jével történő hatálybalépéséig, amely törvénykönyv ugyanis nem szabályozta az életfogytig tartó szabadságvesztést, mert a miniszteri indokolás szerint az elítélt átnevelése végett [ ] nincs szükség erre a büntetési formára. A határozott időtartamú szabadságvesztés mértéke 30 nap és 15 év (halmazat esetén 20 év) között volt megállapítható. Az évi 28. számú törvényerejű rendelet az 1961-es Btk. módosításával újra bevezette az életfogytig tartó szabadságvesztést, és a büntetés végrehajtásának négy fokozatát különböztette meg: fegyház, szigorított börtön, börtön és fogház. 6 Ez kiegészült 1974-ben a 9. számú törvényerejű rendelet által bevezetett szigorított őrizet jogintézményével, mely a szabadságvesztés-büntetés letöltése után 2-5 évig tartott a többszörös visszaesők részére. 7 Megjegyzendő még, hogy a halálbüntetés a korszakban mindvégig intézményesítve és gyakori használatban volt, az utolsó kivégzést július 14-én hajtották végre. 8 Egyéb büntető intézkedés volt a javító-nevelő munka, amelyet a Btá. vezetett be. Abban az esetben volt alkalmazható, ha a büntetés célja szabadságvesztés nélkül is megvalósulhatott, pedig egyébként az intézkedés okául szolgáló bűncselekményt 5 évnél nem hosszabb tartamú börtönbüntetés fenyegette volna. Habár nem jelentett szabadságelvonást, mégis korlátozta a büntetettek szabadságát azzal, hogy meghatározott munka végzésére voltak kötelezve állami vállalatoknál. Így a büntetés végrehajtásáért a vállalat vezetője felelt, a rendszerint alkalmazott többlethátrányok pedig a különböző munkaköri kedvezmények megvonásában merültek ki ben vezették be a szigorított javító-nevelő munkát, ami a munkahely kijelölésén túl a szállás 5 Horváth Attila: A szovjet típusú diktatúra büntetési rendszere. In: Máthé Gábor - Révész T. Mihály - Gosztonyi Gergely (szerk.): Jogtörténeti Parerga: Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 60. születésnapja tiszteletére, Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó, 157. oldal 6 Belovics Ervin Nagy Ferenc Tóth Mihály: Büntetőjog I. Általános rész, Budapest, 2014, HVG-ORAC, oldal 7 Lőrincz József: Büntetőpolitika és büntetés-végrehajtás 1970 és 2002 között. In: Jogelméleti Szemle, 2003/4. szám 8 Múlt-kor történelmi portál: Halálbüntetés Magyarországon Utolsó letöltés ideje: május 7. 6

7 meghatározását is foganatosította. Ezek a büntetési nemek azonban sohasem alkották a gyakorlat meghatározó részét Koncentrációs táborok A szovjet típusú diktatúra terrorára jellemző módon az imént felsorolt, törvényesített szabadságvesztési formákon kívül a hatalom még számos, jogszabályban nem intézményesített vagy egyéb módon szabályozott megfélemlítő büntetést/intézkedést alkalmazott. Ugyan nem a diktatúra időszakában kezdődött, mégis szorosan hozzá kapcsolódik a koncentrációs táborok működtetése. Leninig visszanyúló előzmények után (Gulag-rendszer, GUPVI 10 kiépülése), a második világháború befejező szakaszában kb magyar állampolgárt deportáltak a Szovjetunió lágereibe. Többségükben hadifoglyok voltak, viszont mellettük civilek tömegei, köztük nők és gyermekek is szerepeltek az elhurcoltak között: 11 malenkij robot (kis munka) indokán szovjet katonák a lakosság köréből gyűjtöttek össze több százezer embert, akiket kényszermunkára szállítottak mintegy 2000 táborba, embertelen körülmények között tartva és dolgoztatva őket. 12 Az egyik első ilyen összegyűjtésre a 0036-os szovjet hadparancs adott felhatalmazást, ezt Kárpátalján hajtották végre. Hasonló módon működött a számú parancs: ez alapján eredetileg munkaképes német származásúakat kellett volna a hadseregnek előbb gyűjtőtáborokba, majd a Szovjetunióba elszállítania. Azonban a szovjet parancsnokoknak kvótát kellett produkálniuk, így amelyik településen nem volt elég német, onnan magyar lakosokat vittek el arra hivatkozva, hogy német nemzetiségűek. A kommunista párt egyik vezetője, Révai József így ír erről Rákosi Mátyásnak: A munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó akció sajnos nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. [...] Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a legtöbb helyen úgy hajtották végre a dolgot, hogy a családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek 9 Horváth, 2013, oldal 10 A Belügyi Népbizottság (NKVD) irányítása alatt működő Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság 11 Horváth, 2013, 152. oldal 12 Stark Tamás: Malenki Robot : Magyarok a szovjet táborvilágban In: Utolsó letöltés ideje: május 9. 7

8 is. 13 A Szovjetunióba deportáltakat kényszermunkáztatták bányákban, ipari olyanokat, akik egy szót sem tudnak németül, [ ] sőt vittek tiszta magyar nevűeket létesítményekben, miközben kegyetlen körülmények között tartották őket fogva, aminek eredményeképpen becslések szerint en soha nem tértek haza. A deportáltak másik fele, akik életben maradtak, az 1950-es években jöhettek haza, akár több mint egy évtized fogság után. 14 Ugyanakkor itthon sem volt szíves fogadtatásuk: rehabilitálásukról a szocializmus időszaka alatt szó sem lehetett, később is csak kisebb összegű kárpótlást kaptak nyugdíjpótlék formájában Magyarországtól Kitelepítések A második világháborút követő szovjet önkénynek az említett koncentrációs táborok mellett másik példája a németek kitelepítése és a szlovák-magyar "lakosságcsere". Ennek során pusztán az anyanyelvet figyelembe véve óriási tömegeket helyeztek át erőszakkal egyik területről a másikra országok között, melynek mozgatórugói nagyobbrészt a kollektív bűnösség eszméje, kisebb részben pedig etnikai okok (térszerkezet, kisebbségi konfliktusok feloldása, homogén nemzetállamok kialakítása) voltak. A világháborút követően ugyanis elterjedt az a nézet, hogy az összes német nemzetiségű ember felelős az Adolf Hitler vezette náci Németország bűneiért. Ezért gyakoriak voltak a különböző, német civilek ellen irányuló megtorló akciók, és ez öltött testet Magyarországon is az erőszakkal végrehajtott kitelepítésben között kb német anyanyelvű embert deportáltak német területekre (Németország, Ausztria), és több tízezer szlovák anyanyelvűt Csehszlovákiába. Helyükre szlovák területekről kiutasított magyarok érkeztek, akiktől a szomszédos állam szintén meg akart szabadulni. Ez a két ellentétes folyamat szükségképp felerősítette egymást, mert minél több németet és szlovákot űztek el az otthonukból, annál több magyar anyanyelvű érkezhetett a helyükre külföldről, szintén erőszakos elűzések áldozataiként. Magyarországon ők a deportáltak házaiba 13 Bognár Zalán: Malenkij robot, avagy a polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról szovjetunióbeli kényszermunkára 1944/45-ben, különös tekintettel a németként deportáltakra In: Bognár Zalán (szerk.): Egyetlen bűnünk a származásunk volt Német és magyar polgári lakosok deportálása malenkij robot -ra a sztálini lágerekbe 1944/ , Pécs, 2009, Magyarországi Németek Országos Önkormányzata; Izsák Lajos Kun Miklós: Moszkvának jelentjük Titkos dokumentumok , Budapest, 1994, Századvég, 35. oldal 14 Horváth, 2013, oldal 15 Utolsó letöltés ideje: május 9. 8

9 költözhettek be, megszerezve azt a vagyont is, amit a kitelepítettek nem tudtak magukkal vinni. Ez tehát közel félmillió ember szabad lakóhelyválasztáshoz és magántulajdonhoz való jogát sértette. A tiltakozás, jogorvoslat, mint a szovjet típusú diktatúrában általában, hiábavaló volt Internálás A Rákosi-korszakban a magyarországi pártvezetés a koncentrációs táborok helyett, tekintve hogy Magyarországnak nem voltak a Szovjetunióhoz hasonló földrajzi adottságai, bevezette az internálást, azaz a rendőrhatósági őrizet alá helyezést. Eleinte megtorló intézkedésként használták, a második világháborúban a fasiszta ideológia által vezérelt állam- és emberiesség elleni bűnöket elkövetőkkel szemben, később viszont kiterjesztették az alkalmazási körét, így már bírósági ítélet nélkül, politikai döntés alapján is internálhattak bárkit. Ráadásul Erdei Ferenc belügyminiszter 1945-ös titkos rendeletét 17 követve kialakult az a gyakorlat, hogy a népbíróságok által felmentetteket visszakérték a karhatalmi szervek és ártatlanságuk ellenére rendőrhatósági őrizet alá helyezték. Ezek eredményeképpen az internáltak létszáma gyorsan növekedett, 1948-ra elérte a főt, és ezen a szinten is maradt egészen 1953-ig, amikor Nagy Imre kormánya megszüntette az intézményt. Bár ez nem tartott sokáig, mert 1956-ban a forradalom és szabadságharc leverése után visszaállították az internálást, azonban ban egy amnesztiarendelettel végleg eltörölték. 18 Az internálás céljait tekintve többfunkciósnak tekinthető. Egyrészt könnyen el lehetett vele tüntetni a hatalom számára kellemetlen embereket, és ezáltal a megfélemlítésnek is egyszerű eszköze volt. Mivel nem kellett bírói ítélet az intézkedéshez (gyakran épp a bírósági eljárást akarták kikerülni), sőt, felmentő ítélet ellenére is internálhattak, a lakosságot folyamatos fenyegetettségben lehetett tartani: ha nem működtek együtt a szovjet típusú rendszerrel, fennállt a reális veszélye az internálásnak. A diktatúra szinte kereste az ellenségeit: azt, hogy kiket vihet el. Ezzel próbálta a tekintélyét és stabilitását fenntartani, a félelemkeltés és a terror volt az eszköze. Emberek százait nyilvánították reakciósnak, akik vissza akarják állítani a kommunizmus előtti állapotot, és ez elegendő indok volt az internáláshoz. 16 Frey Dóra: Büntetés bűn nélkül? In: Máthé Gábor - Révész T. Mihály - Gosztonyi Gergely (szerk.): Jogtörténeti Parerga: Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 60. születésnapja tiszteletére, Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó, oldal /1945. BM sz. rendelet 18 Horváth, 2013, oldal 9

10 Tiltakozásnak, jogorvoslatnak helye nem volt, még rendes vizsgálatot se folytattak le az intézkedés előtt. Másrészt a pártvezetés tudatában volt annak is (szovjet minta alapján), hogy a fogvatartottak dolgoztatásával könnyen juthatnak nagy mennyiségű olcsó munkaerőhöz, amellett, hogy ez is a büntetés részét jelenti. Ezért országszerte táborokba szállították az internáltakat, és ezeken a nyitott végrehajtási helyeken nehéz fizikai munka végzésére kötelezték őket. A leghírhedtebb internálótábor Recsken működött: egy kőfejtőben folyamatosan 1200 embert dolgoztattak, akik a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből származtak, és akiket mind eltérő mondvacsinált okokkal vittek el. 19 De máshol a fogvatartottak végeztek kényszermunkát bányákban, építkezéseken, gyárakban, stb. is. A lakó-, étkezési-, egészségügyi- és munkakörülmények borzalmasan inhumánusak voltak, sokan megbetegedtek vagy meghaltak. Aki nem teljesített az elvárásoknak megfelelően, azt veréssel, kínzással fegyelmezték Politikai rendőrség A végrehajtás mindvégig a politikai rendőrség kezében volt, tehát kezdetben a Péter Gábor vezette Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), majd 1948-tól utódja, Kádár János belügyminiszter rendelete alapján a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) volt hivatott az internálást elvégezni. Ezek a karhatalmi erőszakszervezetek közvetlenül az állampárt (Magyar Kommunista Párt, majd Magyar Dolgozók Pártja) vezetői, azon belül is egyenesen Rákosi Mátyás irányítása alatt álltak, ezért nemcsak a rendszer vélt vagy valós ellenségeinek eltüntetésére voltak alkalmasak, hanem a belső politikai küzdelmek során a leszámolás végrehajtására is. 21 Titkosszolgálatként és igazi terrorszervezetként működtek: megfigyelés alatt tartották az egész társadalmat, rengeteg besúgó (ügynök, informátor) dolgozott titokban a szervezeteknek. Persze akit megkerestek beszervezésre, nem igazán választhatott: ha nem vállalta el, rövid úton vagy ő, vagy családtagjai is börtönbe kerülhettek. Sokan betegedtek bele lelkileg a kizsarolt, akaratuk ellenére történő besúgási kényszerbe. Az ilyen módon kiépült, országos szintű besúgóhálózat viszont a folyamatos jelentéseknek köszönthetően rengeteg emberről rendelkezett információval, amit nem haboztak 19 Faludy György: Pokolbéli víg napjaim, Budapest, 1989, Magyar Világ Kiadó, oldal 20 Horváth, 2013, oldal 21 Horváth Attila: A rendészeti szervek története Magyarországon a szovjet típusú diktatúra korában. In: Rendészet és emberi jogok, 2011/2. szám, Budapest, oldal 10

11 kihasználni, mert erre támaszkodott az ÁVH változatos terrorcselekményeinek többsége. 22 Az internálással kapcsolatos tevékenységek elvégzése mellett ugyanis az ÁVH számos egyéb, az emberek életét és szabadságát megnyomorító intézkedése folytán vált hírhedté, kegyetlenségük hű volt jelmondatukhoz: ne csak őrizd, gyűlöld is. A terror fenntartásának érdekét szolgálta legismertebb eljárásuk: mindenféle előzetes bírói vagy hatósági végzés nélkül vittek el embereket váratlanul az otthonukból kihallgatásra. Ilyen esetekben az ártatlanság vélelmét és a védelemhez való jogot teljesen figyelmen kívül hagyták, korlátlan önkénnyel jártak el. Az előzetesen gyanúsnak vélt személy lakása elé a hajnali órákban érkezett meg a lefüggönyözött ablakú fekete autó (ilyenkor nagy valószínűség szerint otthon van az illető), majd becsöngetés és azonosítás után jó esetben a gyanúsított kapott pár percet pl. átöltözésre, ezután vitték be az Andrássy út 60. alatt működő ÁVH központba. A kihallgatás először normális, hivatali körülmények között kezdődött, viszont ha a gyanúsított tagadott, hallgatott, vagy egyéb módon ellenállt, az alagsorban kialakított börtön- és kínzóhelyiségekben folytatódott a vallatás. Ennek során embertelen testi (verés, kínzás) és lelki (családtagokkal zsarolás) kényszer segítségével próbálták vallomásra késztetni a letartóztatottakat, és aki egyszer bekerült a pincehelyiségekbe, többnyire soha nem került haza. Aki vallott (akár olyasmit is a kényszer hatására, ami nem volt igaz), azt általában bíróság elé állították vagy internálták. Ellenben aki ártatlannak bizonyult, pl. tévedésből mást hoztak be az ÁVH-sok, rendszerint szintén internálótáborba került, mondván, hogy ilyen állapotban nem engedhetik ki az utcára. 23 Annak ellenére, hogy az ilyen úton eltüntetettek már nem adhatták át történeteiket, azok mégis elterjedtek a társadalomban, és kialakult a csengőfrász. Voltak, akik már egy éjszakai csöngetéstől is pánikba estek, főleg azok, akiket már egyszer bevittek. Senki sem tudhatta magát teljes biztonságban, bármikor megjelenhetett a ház előtt a fekete autó, ráadásul az ÁVH-sok nem jártak el különösen körültekintően: pl. ha egy házban több azonos nevű személy is lakott, bevitték az elsőt, majd amikor kiderült, hogy tévedtek, kijöttek a másikért is, anélkül hogy az elsőt elengedték volna. Ez, és az ehhez hasonló kegyetlen eljárások tették a szervezetet igazán híressé, és több irodalmi- és filmmű alapjává is. 22 Horváth, 2011, oldal 23 Faludy, 1989, 373. oldal 11

12 9. Koncepciós perek Amint az látható, a szovjet típusú diktatúra nem igazán törődött a törvényszerűséggel és gyakran kifejezetten semmibe vette az emberek ártatlanságát. Csak a rendszer egyoldalú, önkényes működtetése számított, az egyéni jogok nem. A koncepciós perek is ezt tükrözik: ha valakit el kellett tüntetni, mert a pártvezetés ellenfele volt, megtalálták rá a módot: a törvényesség gyenge látszatát keltve koholt vádak alapján bíróság előtt ítélhették el a bűnöst. Ezeknek a színjátékoknak a lejátszásában, leginkább a vallomás kicsikarásában is jelentős szerepe volt az ÁVH-nak. A hatalom korlátlanságát, és az ÁVH kegyetlenségét kimerítően mutatja be a kor egyik leghíresebb koncepciós pere, amely Rajk László és társai ellen folyt. Rajk tól a Rákosi-rezsim belügyminisztere volt, és ebben a minőségében olyan jól végezte a munkáját (létrehozta az ÁVO-t, megindította a koncepciós pereket, több száz szervezetet tiltott be), hogy jelentős befolyást szerzett a kommunisták körében, azonban ezzel a legszűkebb pártvezetés: Rákosi Mátyás, Péter Gábor és Farkas Mihály ellenérzését váltotta ki. Ezért 1948-ban eltávolították posztjáról, és külügyminiszterré nevezték ki, majd 1949 május 30-án váratlanul letartóztatták. Az az ÁVH jött érte az akcióban személyesen részt vevő Péter Gábor vezetésével, amelyik az általa alapított ÁVO utódja volt, elhurcolásának oka pedig mindössze Rákosi féltékenysége, és hatalmának, pozíciójának féltése volt. 24 Rajk és társai ügye kiváló példa arra, ahogy a rendszer olykor a saját hívei ellen fordult belső tisztogatás céljából: még a diktatúra leghűbb követőinek szabadsága és élete sem volt biztonságban. Az egykori belügyminisztert bevitele után sokszor megverték, testileg bántalmazták, hogy így bírják rá állítólagos bűnei, azaz a vezetőség által kreált több pontos bűnlajstrom bevallására és aláírására. 25 Ezt a kihallgatási jegyzőkönyv is alátámasztja: amikor a vallatási párbeszédben hosszabb szünet következett, és utána Rajk egyik pillanatról a másikra készségesebbnek, együttműködőbbnek tűnt, azt a testi kényszerítés okozta: az ütlegelés és kínzás, amit a jegyzőkönyvbe nem vezettek fel. Rajk végül ezek hatására megtört, beismerte az ellene felállított koholt vádakat, aminek eredményeképpen megindulhatott a kirakatper. Az elrettentési politika jegyében a rádióban élőben közvetített tárgyaláson halálra ítélték 24 Hajdu Tibor: A Rajk-per háttere és fázisai. In: Társadalmi Szemle, 1992/11. szám, oldal 25 Rajk László kihallgatási jegyzőkönyve. In: História, , Utolsó letöltés ideje: május

13 háborús és népellenes bűnökért, hűtlenségért, és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettéért, majd október 15-én kivégezték. 26 A halálos ítélet egyébként a korszak hasonló koncepciós pereiben nem ment ritkaságszámba. Az emberélet általában is keveset ért, szigorú büntetésként pedig csekélyebb bűnökért is halálra ítélhettek bárkit. A koncepciós perek jellemzője volt az is, hogy a bíróság előtt nem egy demokratikus jogállamhoz méltó, tisztességes eljárás folyt: a bírókat megvesztegették, és az is előfordult, hogy a vádlott ügyvédje szigorúbb büntetést (többnyire akasztást) kért "védencének", mint az ügyészség. Mindezt egy olyan környezetben, ahol Rákosi mindenkit további "éberségre intett", biztatva az embereket, hogy keressék a rendszer ellenségeit, mert azok közöttük élnek. Ezáltal az emberek bizalmatlanok lettek a számukra ismeretlenekkel, de még inkább az ismerősökkel, sőt, barátokkal, netán családtagokkal szemben, mert bármikor befuthatott róluk egy jelentés az ÁVH-hoz, ami alapján már másnap jöhetett értük a fekete autó és bíróság előtt, vagy internálótáborban találhatták magukat. Hiszen a legközelebb állók tudják a legtöbb információt szolgáltatni, és sokan gondolták, hogy mások feladásával menthetik a bőrüket, de természetesen ez sem jelentett biztosítékot. Faludy György adja elő önéletrajzi művében egy recski rabtársa történetét, akinek antikommunistákat kellett jelentenie az ÁVO-nak, azonban a listán szereplőkkel együtt magát a besúgót is internálták Kitelepítés 28 Egyedi kényszerintézkedés volt a kitelepítés: ennek során egyes személyeket otthonaik és vagyontárgyaik hátrahagyására, és családjaikkal együtt meghatározott helyekre költözésre köteleztek. Ez az országban két területről történt: 1949-től a Jugoszláv határ menti településekből, majd 1951-től Budapestről. Mindkettő esetben hortobágyi falvak és szociális táborok voltak a deportálások helyszínei, ahol a kitelepítetteknek legtöbbször az új lakókörülményeket teljes egészében saját maguknak kellett megteremteniük, miután különböző mezőgazdasági létesítményekben (istállókban, barakkokban) kerültek elhelyezésre, és itt a régi lakhelyeikkel ellentétben 26 Paizs Gábor: A Rajk per, Budapest, 1989, Ötlet, 46, 78, , oldal 27 Faludy, 1989, oldal 28 Ennek a címnek a kidolgozása során Horváth Attila: A szovjet típusú diktatúra büntetési rendszere című, korábban már hivatkozott tanulmányára támaszkodtam. 13

14 mindennemű infrastrukturális eszközöket is (pl. fűtés vagy orvosi ellátás) nélkülözniük kellett. Ezeket az embereket azután teljes napi mezőgazdasági munkára kötelezték, nem véve figyelembe a gyermekek, a nők, és az idősek helyzetét sem. A kiválasztás teljesen önkényesen, látszólag minden logikát nélkülözve történt. Rendszerint a gazdagabb, burzsoá rétegek képviselői voltak a célpontok, részben mivel ők számítottak osztályidegennek, azaz potenciálisan a kommunista ideológia ellenségeinek, másrészt a kitelepítés után lakásaikba pártvezetők, ÁVH-sok, és egyéb pártfunkcionáriusok költözhettek be. Tekintve, hogy a kitelepítési listát a helyi hatóságok segítségével állították össze, arra felkerülhettek a politikai szempontok szerint összeválogatottakon kívül szubjektív elemek: a helyi vezetők haragosai, vagy a szimplán antipatikus személyek is. Ráadásul a végrehajtás során a politikai rendőrség emberei válogatás nélkül olyanokat is elvihettek erőszakkal, akik nem szerepeltek az összeíráson: akit épp a helyszínen találtak, vagy szándékos névfélrehallás okán is deportáltak. Gyakran a jogszabályokban 29 előírtnál (amiket egyébként a második világháborúban a zsidók elhurcolására használtak, és az internálást is ezek legitimálták ) számottevően kevesebb időt hagytak az összepakolásra, és az elvihető csomagok méretét is tovább korlátozták (500 helyett 30 kg). Vidéken az éjszaka közepén, ad hoc jelleggel is deportáltak. A Hortobágyra telepítettek azután folyamatos rendőri megfigyelés alatt álltak, és a hatóságok emberei számos esetben alkalmaztak fizikai erőszakot vagy egyéb kegyetlen eszközöket a megalázásuk érdekében. A telepesek a saját maguk által kialakított lakóhelyiségeiket és a kijelölt munkaterületet nem hagyhatták el, látogatót csak havonta egyszer fogadhattak. Nagy Imre a sztálinista terrorintézkedések felszámolása során az internálás beszüntetésével együtt a kitelepítéseknek is véget vetett, de az emberek tömegei nem mind térhettek vissza otthonaikba. A Budapestről deportált kb személy közül, aki hazamehetett, általában volt házában kapott albérletet, annak a pártszimpatizánsnak fizetve a lakbért, aki néhány évvel korábban kitúrta őt otthonából. Azonban így is sokan voltak, akik soha nem láthatták viszont eredeti lakóhelyüket, kárpótlást hányattatásaikért és elvett ingatlanjaikért pedig nem kaptak. 11. Állami ünnepségen való részvétel kötelezettsége /1939 ME sz. rendelet, 760/1939. BM sz. rendelet 14

15 Az előbbiekben felsorolt, mondhatni "aktív" személyi szabadsághoz való jogot korlátozó intézkedéseken és büntetéseken kívül, amik tevőlegességet követeltek meg a hatalom és a politikai rendőrség részéről, a szovjet típusú diktatúra többféle passzív módon is gátolta az emberek ezen alapvető jogának érvényesülését. Számtalan olyan rendelkezést vezettek ugyanis be, amelyek az emberek számára bizonyos korlátozásokat, vagy kötelezettségeket jelentettek. Ilyen volt például az állami ünnepségen való részvétel kötelezettsége. Ugyanis a szovjet Vörös Hadsereg által az utolsó német katona Magyarországról való kiűzésének napját, április 4-ét 30 a felszabadulás ünnepévé nyilvánították és 1948-tól minden évfordulón óriási, a katonaság fegyveres erejét demonstráló katonai parádéval és Rákosi Mátyás ünnepi beszédével emlékeztek meg erről a napról, mint a "dicsőséges szovjet hadsereg" győzelmének és Magyarország felszabadulásának időpontjáról. Az évi 10. számú törvényerejű rendelet ezeken kívül még számtalan esemény és eszme ünnepévé (pl. szovjet-magyar barátság napja) tette április 4-ét. A felvonuláson a részvétel kötelezően ajánlott volt, a Nagybudapesti Pártbizottságban külön albizottság foglalkozott a lakosság erre való felkészítésével, aminek eredményeképp minden évben ezer résztvevővel számoltak a Városliget szélén, a Felvonulási téren rendezett ünnepségen Utazás és kivándorlás 32 A személyi szabadság korlátozásának egyik legnagyobb mértékű eszköze volt az utazási lehetőségek és a kivándorlás szűk keretek közé helyezése. Ez a Szovjetunió összes csatlós államában bevett módszer volt, ám minden országban más volt a tényleges szabályozás. A szocialista rendszer azért akadályozta az emberek szabad mozgását, mert féltek tőle, hogy a nyugat-európai életviszonyok ismeretében százezres kivándorlásra kerülne sor, miként az meg is történt Kelet-Németország és Nyugat- Németország között, illetve Magyarországon 1956-ban. Ebből is kitűnik, hogy a szocialista vezetők tisztában voltak azzal, hogy a kommunizmus nem működik tökéletesen, legalábbis nem biztosít mindenkinek egyenlő, magas szintű ben kiderült, hogy nem pontos a dátum: a helyes április Múlt-kor: Miről szól az ének április negyedikén? Utolsó letöltés ideje: május Ezen rész kimunkálása során mindvégig forrásom volt: Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában In: Rendészet és emberi jogok, 2011/1. szám, Budapest, oldal 15

16 életkörülményeket. Mindezekből kifolyólag különbözőek voltak a belföldi, a csatlós államok irányába történő, és a szovjet blokkon kívüli végcélú utazásokra vonatkozó opciók. Magyarországon belföldön majdnem korlátlanul lehetett utazni, kivéve ugyanis a nyugati és déli 15 km széles határsávot (ez 1969-től 2 kilométeresre szűkült), ahova a belépés tiltott volt egy speciális engedély híján. Az ebben az övezetben fekvő települések így teljesen elszigetelődtek az ország többi részétől, és infrastrukturális és gazdasági fejlődésük is elmaradt. A Szovjetunióban ezzel ellentétben belső útlevelet vezettek be: bizonyos területek, zónák közötti mozgáshoz is engedélyre volt szüksége az állampolgároknak, a parasztokat és munkásokat a foglalkozásuk által meghatározott helyhez (gyár, kolhoz) kötötték. Magyarországon is némiképp korlátozták a letelepedést, az nem volt mindenhol egységesen megengedett. A Budapestre költözés például bizonyos időszakokban korlátozva volt, ami közvetlen kapcsolatban van az előzőekben említett 1951-es kitelepítéssel, amikor a lakáshiányra hivatkozva 5700 otthon lakóit deportálták a Hortobágyra (ugyanakkor helyükre rendszerhű pártaktivisták költözhettek be). Ezen kívül a határsávokban sem volt megengedett a letelepedés vagy akár a földterület egyéb célú (pl. mezőgazdasági) hasznosítása, ami miatt súlyos gazdasági károk keletkeztek. A kommunista diktatúra ugyanis az állampolgárok feletti totális kontroll érdekében bevezette a "fordított határőrizetet", ami az állampolgárságból fakadó alkotmányos jogosultsággal ellentétben (az ország területének bármikor történő szabad elhagyása) megakadályozta a határ átlépését. A külföldiekkel való kapcsolattartás korlátozása céljából a hatalom érdekesképpen nem a beutazó, hanem inkább az országból kimenni szándékozó embereket akarta feltartóztatni. Ennek minél tökéletesebb megvalósítása érdekében hihetetlen költségeken rendkívül komoly, őrzött mesterséges határ kiépítését tervezték meg, ami vasfüggöny néven vált ismeretessé. Az első akadályok felállítását már 1947 nyarán elkezdték az osztrák határ vonatkozásában (majd 1950-től Jugoszlávia mentén is, a Tito különutas szocializmusa következtében fokozódó ellenségeskedés miatt), hiszen ez volt a legrövidebb út a nyugati eszmékkel való találkozáshoz, tekintve, hogy mindegyik másik szomszédos ország a szocialista ideológiát követte. Az országhatár hamarosan nagyban hasonlított egy titkos, veszélyes katonai létesítmény kerítésére: kilométereken át húzódó többszörös szögesdrót, őrtornyok és sok százezer telepített robbanóakna, mindez 24 16

17 méter szélességben. 33 Folyamatosan kutyákkal kísért fegyveres őrök figyelték a kerítés melletti felgereblyézett területet szökés, vagy az akadályok meggyengítésének nyomai után kutatva, a műszaki zártól az ország belseje felé haladva pedig további ellenőrzési zónákat jelöltek ki. A határvonal közvetlen környezete számított a határsávnak ( méter), ahova egyáltalán nem volt szabad belépni, 15 km szélességig terjedt viszont a határövezet, amit szintén megfigyelés alatt tartottak: ide különleges engedély szükségeltetett, és emiatt sokakat ki is telepítettek erről a területről. A több száz kilométeren át felépített vasfüggöny (csak a magyar-osztrák szakasz 260 km hosszú volt) hatékony ellenőrzése végett újraszervezték a határőrséget. A korábbi határrendészetet megszüntették, helyére az Államvédelmi Hatóságon belül hoztak létre egy erre a feladatra specializálódott alszervezetet. Ezt zöld ávó néven emlegették a korabeliek a határőrök zöld egyenruhája miatt, ellentétben a korábban már tárgyalt kék öltözékű politikai rendőrség, az erőszakszervezet ÁVH tagjaival, akik a kék ávó gúnynevet kapták. A határőrök korlátlan felhatalmazást kaptak feladataik elvégzése érdekében a fegyverhasználat terén: rendkívüli jogaik birtokában bármely határsértőt akár azonnal, figyelmeztetés nélkül is lelőhették. Így járt a vasfüggöny utolsó áldozata, 1989-ben egy keletnémet disszidens is. De a terület teljes hosszában elszórt több százezer akna is rengeteg áldozatot követelt, aki pedig a bonyolult drótakadályos műszaki határsávon akart áthaladni és fennakadt, azt a kutyás járőrök fogták el. A műszaki határzár egyébként nem csak az illegális határátlépők életére volt veszéllyel, ugyanis egy alkalommal az 1953-ban megindult enyhülés hatására felszedték az aknamezőt (1956), majd a forradalom és szabadságharc alatt kiszökött disszidens miatt hamarosan újratelepítették azt (1957). Ezekben a munkálatokban többen is életüket vesztették vagy súlyosan megsebesültek. 34 Nem olyan meglepő tehát az előbbiek tükrében, hogy 1955-ig, a Rákosi-rendszer alatt gyakorlatilag mindennemű kiutazás abszolút tilalom alá esett. A desztalinizáció eredményeképpen azonban ekkortól fokozatosan megnyílt az út a külföldre látogatáshoz, bár első körben természetesen csak a Szovjetunió lehetett célpont tól volt lehetőség nyugati országokba is utazni, elméletileg minden magyar állampolgár kaphatott útlevelet. Bekerült viszont az ezt deklaráló határozatba egy fordulat, miszerint 33 Dr. Léka Gyula: A műszaki egységek tevékenysége In: Ehrenberger Róbert (szerk.): A béketábor magyar hadserege, Budapest, 2001, Petit Real Könyvkiadó 34 Léka,

18 meg lehet tagadni az úti okmányt attól, akinek a kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit. Erre való hivatkozással gyakorlatilag korlátlan döntési jogosultsága volt a hatalomnak visszatartani az útlevelet bárkitől. Előfordult az is, hogy egy család nem minden tagjának adták ki az útlevelet, hogy egyikőjük itthon maradásával érjék el a többiek disszidálásának elkerülését, biztos hazajövetelét. A külföldre utazáshoz tehát útlevet kellett igényelni, ami költséges volt, rengeteg papírmunkával és hosszadalmas, megalázó ügyintézéssel járt, ezzel is szűkíteni akarták ugyanis az útleveles állampolgárok körét. Az okmány típusa a célországtól függött: a vörös útlevél szolgált a szovjet szféra államaiba látogatáshoz, kék kellett viszont, ha a célpont valamelyik másik, a szovjet blokkon kívüli ország volt. Azonban amennyiben el is fogadták az igényt, a kapitalista országokba a tényleges kiutazáshoz engedélyt is kellett kérni, illetve vízumot beszerezni, megkívánták továbbá a munkáltató vagy szakszervezet ajánlását is. Ebbe az irányba mindössze háromévente egyszer lehetett kimenni, kivéve rokonlátogatás alkalmából, ez esetben évente egyszer engedték meg a kiutazást. A kivihető valuta mennyisége is korlátozva volt: először 70, majd 120, végül 300 dollárt igényelhettek fejenként (18 éven felülienként!) az utazni szándékozók. Ennek a szűk keretnek két oka volt: egyrészről el akarták kerülni, hogy nyugati, jó minőségű cikkeket vásároljanak és hozzanak be az országba, másrészt az esetleges disszidálást nehezítette a kevés rendelkezésre álló pénz. A kinttartózkodás alatti megélhetést biztosítandó, a magyar turisták konzervekkel, levesporral és téliszalámival indultak útnak, és sokan vittek magukkal iparcikkeket (pl. hímzett terítőt), aminek eladásából extra valutára tehettek szert. 35 A külföldön tartózkodás ideje is korlátozás alá esett, európai államok esetében 30, Európán kívülieknél 90 nap után vissza kellett térni Magyarországra. Az országból kivándorlás csak nagyon kevés esetben volt lehetséges (pl. családegyesítés okán), de ez a magyar állampolgárság elvesztését jelentette, ami szintén szembemegy a modern demokratikus állampolgári alapelvekkel. A Szovjetunióba történő utazás magánszemélyeknek turizmus céljából nem volt megengedett. Kizárólag meghívó alapján, rokonok/ismerősök látogatása alkalmából, vagy szervezetten, csoportos módon, és ekkor is csak a szovjet vezetés által kiutalt hivatalos idegenvezető kíséretével lehetett látogatni az országot. Teljes városok és vidékek voltak elzárva a turisták elől, ezzel akarták fenntartani az ideológiai látszatot, 35 Takács Róbert: Hová utazhatott könnyebben az ember Moszkvába vagy Párizsba? In: Takács Róbert (szerk.): Kérdések és válaszok a Kádár-korról, Budapest, 2013, Napvilág Kiadó, oldal 18

19 hogy a Szovjetunióban mindenhol egységes jólét van. A vasútállomások és hidak lefényképezése katonai objektummá nyilvánításuk miatt tilos volt, nehogy kémkedési célra használják fel a felvételeket. A turistákat a Szovjetunió területén való tartózkodásuk ideje alatt végig megfigyelték, követték mozgásukat. 36 Így a szovjet diktatúra fennállása alatt sosem lehetett szabadon bejárni az ország területét, kínosan ügyeltek ugyanis a külvilág felé az emberiesség és társadalmi egység sugárzására, mely történetesen egy "elcsatangolás" esetén azonnal megbukott volna. 13. Egyéb korlátozások A szovjet típusú diktatúra más eszközöket is alkalmazott a társadalom egyéni képre formálására, melynek mintájául a Szovjetuniót vették. A szabadságjogok gazdasági alapját jelentő magántulajdon felszámolásával párhuzamosan a termelést és elosztást központilag kívánták irányítani, ennek érdekében azonban a termelőket felügyeletük alá kellett vonni. Ezért kialakították a mezőgazdaságban a termelőszövetkezeteket, és minden egyéni gazdaságot az ezekbe belépésre szorítottak. Aki nem tett eleget ennek, azt kuláknak, azaz gazdagparasztnak nyilvánították, és számos retorziót alkalmaztak vele szemben. A beszolgáltatások nem teljesítése esetén az egyik karhatalmi intézkedés a termények erőszakos elvétele volt. A paraszti házakhoz kiszállva elvitték az ott talált gabonának és egyéb élelmiszernek azt a részét, amely a családok minimális életszükségleteit meghaladta. Előfordult azonban, hogy mindenféle engedély nélkül házkutatást tartottak, és bosszúból mindent elhordtak az ÁVH emberei, az utolsó szemig: ezt jelentette a padlássöprés. A szövetkezetekbe kényszerítésen túl a kitartóan ellenálló kulákokat a rendőri szervek is elvihették, és internálótáborokba vagy koncepciós perekkel börtönbe juttathatták őket. A korszakra jellemző, hogy a jó statisztikai mutatók érdekében rengeteg irracionális rendelkezést foganatosítottak. Például a munkanélküliség felszámolása érdekében bevezették az általános munkakényszert: mindenkit munkavégzésre köteleztek, akkor is, ha nem a saját képzettségének megfelelő területen kellett dolgoznia. Kialakult a "kapukon belüli munkanélküliség": a vállalatokon belül felesleges pozícióban dolgoztattak embereket, hogy eleget tegyenek az előírásoknak. Aki a teljes körű foglalkoztatottság elvével szemben mégis munkanélküli volt, bűncselekményt valósított meg a rendszer szerint: közveszélyes munkakerülőként 36 Takács, 2013, 177. oldal 19

20 szigorított javító-nevelő munkára, vagy börtönre is ítélhették. 37 Látható tehát, hogy a foglalkozás szabadságához való jog is korlátozás alá esett. A hatalom nem tűrte meg a szabályainak való ellenszegülést más módokon sem. A rendszert kritizáló írókat és költőket többévi eltiltásuk mellett akár börtönbe is zárhatták, extrém esetekben pedig előfordult, hogy pszichiátriai gyógykezelést rendeltek el egyes személyekkel szemben, arra hivatkozva, hogy aki szembe mer szegülni a kommunista eszmékkel, az csak elmebeteg lehet Összefoglalás Összegzésként megállapítható, hogy a szovjet típusú diktatúra páratlanul elnyomó, alapvető jogokat korlátozó rendszert alakított ki, és számtalan módon sértette a személyi szabadsághoz való jogot. A hatalom részéről rengeteg erőszakos, önkény vezérelte cselekményt vittek véghez, ami százezrek, ha nem milliók életére volt pusztító, vagy egyéb módon negatív hatással. Ezen cselekedetek végrehajtóinak többségét sosem vonták felelősségre, kárpótlást a jogsérelmet szenvedetteknek sosem nyújtottak. Az országban uralkodó, az emberéletet és szabadságot illető bizonytalanság tükrében érthető, hogy tömegek menekültek külföldre, amikor alkalmuk és lehetőségük nyílt rá. Érthető módon a szovjet típusú Rákosi-diktatúra Magyarországon csak pár évig tudta fenntartani a totalitárius, mindent ellenőrző és az emberi jogokat abszolút korlátozó, értelmetlen mértékű terrort alkalmazó rendszerét ban Nagy Imre vezetésével enyhülés kezdődött meg, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc után minden megváltozott. A Kádár-rendszer stabil, évtizedeken át kitartó konszolidáltabb berendezkedése ugyan még mindig számos módon sértette és korlátozta az emberek alapvető jogait, a "kádári alku" 39 keretében viszont sikerült ezt elfogadtatni a néppel. Az évek alatt a hatalom részéről lassan megkezdődött a nyugati kultúra iránti elfogadás, egyre több eszme juthatott be a szovjet blokkba, ami végül megteremtette a talajt egy békés, átgondolt rendszerváltáshoz. Mindazonáltal a szovjet típusú diktatúrák rémtettei, az ártatlan emberek szenvedése és raboskodása sohasem fognak feledésbe merülni. 37 Horváth, 2013, 164. oldal 38 Horváth, 2013, 151. oldal 39 A rendszer elfogadásáért cserébe egyenletes fejlődés és jólét 20

21 Monográfiák Irodalomjegyzék Balogh Sándor Baráth Magdolna Ripp Zoltán (szerk.): Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei IV. kötet, Budapest, 1994, INTERA RT Belovics Ervin Nagy Ferenc Tóth Mihály: Büntetőjog I. Általános rész, Budapest, 2014, HVG-ORAC Bognár Zalán: Malenkij robot, avagy a polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról szovjetunióbeli kényszermunkára 1944/45-ben, különös tekintettel a németként deportáltakra In: Bognár Zalán (szerk.): Egyetlen bűnünk a származásunk volt Német és magyar polgári lakosok deportálása malenkij robot -ra a sztálini lágerekbe 1944/ , Pécs, 2009, Magyarországi Németek Országos Önkormányzata Faludy György: Pokolbéli víg napjaim, Budapest, 1989, Magyar Világ Kiadó Frey Dóra: Büntetés bűn nélkül? In: Máthé Gábor - Révész T. Mihály - Gosztonyi Gergely (szerk.): Jogtörténeti Parerga: Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 60. születésnapja tiszteletére, Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó Horváth Attila: A szovjet típusú diktatúra büntetési rendszere. In: Máthé Gábor - Révész T. Mihály - Gosztonyi Gergely (szerk.): Jogtörténeti Parerga: Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 60. születésnapja tiszteletére, Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó Izsák Lajos Kun Miklós: Moszkvának jelentjük Titkos dokumentumok , Budapest, 1994, Századvég Dr. Léka Gyula: A műszaki egységek tevékenysége In: Ehrenberger Róbert (szerk.): A béketábor magyar hadserege, Budapest, 2001, Petit Real Könyvkiadó Paizs Gábor: A Rajk per, Budapest, 1989, Ötlet Takács Róbert: Hová utazhatott könnyebben az ember Moszkvába vagy Párizsba? In: Takács Róbert (szerk.): Kérdések és válaszok a Kádár-korról, Budapest, 2013, Napvilág Kiadó Folyóiratok Hajdu Tibor: A Rajk-per háttere és fázisai. In: Társadalmi Szemle, 1992/11. szám Horváth Attila: A rendészeti szervek története Magyarországon a szovjet típusú diktatúra korában. In: Rendészet és emberi jogok, 2011/2. szám, Budapest Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában In: Rendészet és emberi jogok, 2011/1. szám, Budapest 21

22 Horváth Miklós: Magyarország szuverenitásának helyreállítása. In: Életünk, 2014/1. sz, Szombathely Lőrincz József: Büntetőpolitika és büntetés-végrehajtás 1970 és 2002 között. In: Jogelméleti Szemle, 2003/4. szám Rajk László kihallgatási jegyzőkönyve. In: História, Jogszabályok évi XVIII. törvénycikk a Párisban évi február hó 10. napján kelt békeszerződés becikkelyezése tárgyában /1945. BM sz. rendelet 8130/1939 ME sz. rendelet 760/1939. BM sz. rendelet Internetes hivatkozások Múlt-kor történelmi portál: Miről szól az ének április negyedikén? Utolsó letöltés ideje: május Utolsó letöltés ideje: május 7. Múlt-kor történelmi portál: Halálbüntetés Magyarországon Utolsó letöltés ideje: május 7. Stark Tamás: Malenki Robot : Magyarok a szovjet táborvilágban In: Utolsó letöltés ideje: május 9. Utolsó letöltés ideje: május 9. 22