Európa az érett és a kései középkorban ( század)

Átírás

1 _"_ " ; M_` g ` mw mmm \. h ` Š r_* \ h % $J- ` % _M Iã MI ' R t 5 \3 _ ˇ H_N _U _H š` H H É í _H_ / ` J _ W H mi _M ' E `w _ \,? HM H E" M M N/ _, r Hm M _fi fl U_ m_ _ U W _H ` m h_ _.l u \\_W_ M _ / _ H* \ _ p L m " H q ` ' ` R "H _ h" ita \äh fi_;Š 3 _\ WM_ w ` 5 * _%w H U _H " _- l_u H / / fl_

2 Európa az érett és a kései középkorban ( század)

3 Angi ]ános - Barta jános - Bárány Attila - Orosz István - Papp Imre - Pósán László GUROPH.ıflí ag mu is u hêeıfi kügûphntbuıı ( század) MULTIPLEX MEDL4 - DEBRECEN U. R Debrecen, 2001

4 Egyetemi tankönyv, rnely a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyvpályázat keretében készült. I Irta: Orosz István (3-15, 64-79, , , , ) Pósán László (16-24, 37-56, 80-94, , , , , , ) Barta ]ános (25-3 7, , , , , ) Papp Imre (57-63, , ) Bárány Attila ( , ) Angi jános ( ) gi.í ' MFfm, J --...ı G S-Hıuçu 1 *J -..Z_z;:- 9Haııuı :_}ı_`_?60 'Í":--- 3 b\ 3_;` fă '*c š ~,L;.fj'..1f`f "**köz;*a)n?j kñfl}'v1ir a szerzők, 2001 Multiplex Media - Debrecen University Press, 2001 Multiplex Media - Debrecen University Press 4025 Debrecen, Erzsébet u. 30. ISBN

5 Tartalom ELŐSZÓ..... V11 1. AZ ÉRETT KÖZÉPKOR ( SZÁZAD) Az európai mezőgazdaság a században Európa növekedése: a telepesmozgalmak A középkori város A középkori ipar Kereskedelem, erdő- és vízparti gazdálkodás A pénzrendszer és a pénzügyletek A KÉsE1 KÖZÉPKOR..... s7 7. A századi válság A mezőgazdaság a században Ipar és bányászat a században A kereskedelem és a pénzügyeletek változása A TARSADALOM És Az ÁLLAMSZERVEZET A hűbériség A nemesi társadalom A paraszti népesség A városi társadalom Az egyházi társadalom Rendi társadalom és rendi állam A válság hatása a társadalomra A középkori egyház

6 VI Tartalom IV. POLITIKAI ÉS I-IATALMI VISZONYOK Franciaország a században Franciaország a százéves háború korában Anglia a században Az angol társadalom a középkorban Németország a középkorban Hűbériség és rendiség Németországban Itália a középkorban Az Ibériai-félsziget államai A keresztes államok A skandináv országok a középkorban A Német Lovagrend állama Csehország a középkorban Lengyelország és Litvánia Bizánc a a 11'-15. században A bizánci gazdaság és társadalom a században...._ A Kijevi Rusz és utódállamai A Balkán-félsziget a középkorban Az oszmán hatalom felemelkedése V. MŰVELŐDÉS, MŰVÉSZET, KULTÚRA Egyházi művelődés a skolasztika korában A középkori egyetemek Világi kultúra a középkorban A romanika művészete Gótika és korai reneszánsz Mindennapi élet a középkorban

7 Előszó Az a lenézés, esetenként egyenesen ellenszenv, amelyet az itáliai reneszánsz, majd a francia felvilágosodás tudósai a középkor iránt tápláltak, nem tett érdemleges különbséget a lebecsült korszak egyes időszakai között. Bár a sötét évszázadok vagy a sötét középkor elnevezést elsősorban az első ezredfordulót megelőző korszakra vonatkoztatták, a középkor fogalmába a következő fél évezredet is beleértették. Nem érdemesítették arra, hogy külön elnevezéssel válasszák el a megelőző fél évezredtől, vagy ha bizonyos területeken megpróbálkoztak belső periodizációjával, mint a művészettörténet a gótika elkülönítésével, az is inkább a lebecsülés különböző fokainak kifejezését szolgálta. A gót jelzőt ugyanis ezesetben a vandál megjelöléssel azonos értelemben használták, hiszen a reneszánsz embere számára mindkét nép az antik Róma feldúlásával vívott ki magának kétes hírnevet. Művészi alkotásokra alkalınazva a reneszánsz korban elfogadhatatlan barbár stílust kívántak vele jelölni. A 20. század elejének nagy belga történésze, Henri Pirenne szerint a francia forradalom idején a középkorra először alkalmazott feudális jelzőt sem pozitív értelemben használták. A 18. század végén a kortársak ezzzel az elnevezéssel foglalták össze mindazt, amit ellentétesnek találtak a saját korukban modernnek tekintett államberendezkedés és a modernnek vélt társadalom ideálisnak tartott formáival és szokásaival: így a kiváltságokat, a születési előjogokon alapuló társadalmi hierarchiát, a gazdaság korlátozását, az abszolutista államberendezkedést, a műveltséget meghatározó előítéleteket. A bírálatra indokot találni tehát nem volt nehéz. A Karoling birodalom romjain szervezódő új államok anarchikus viszonyai, a minduntalan kirobbanó háborúk és belső viszálykodások megerősíteni látszottak az utódok ellenvetéseit. Hosszú évszázadokig még az uralkodói tehetség is kevésnek bizonyult a viszonyok konszolidálására. Hiába próbálkozott meg egy-egy rátermett uralkodó a rendelkezésére álló, egyébként meglehetősen korlátozott eszközökkel megerősíteni hatalmát, e kísérletek rendszerint rövidéletűnek bizonyultak. A gazdaságot megbénította a visszaagrárosodás ördögi köre, a csaknem teljes önellátáshoz való visszatérés, a társadalomban megkérdőjelezhetetlennek számítottak a színte kizárólag a születés által szerezhető előjogok, a műveltség kiterjesztésének szándékát előítéletek korlátozták. A koraújkor magasabb fejlettségi szintjéről visszatekintő kritikus elmék ennek következtében nem voltak hajlandóak

8 VIII Előszó méltányolni, de talán fel sem ismerték azokat a változásokat, amelyek az ezredforduló táján a középkor két nagy szakaszát elválasztották egymástól. Kérdés, hogy találtak volna-e fogódzót a reneszánsz és a felvilágosodás tudósai a középkor belső periodizációjára egy olyan korban, amelynek tudománya a múltbeli politikai események mellett legfeljebb a szellemi élet egykorú folyamatait, változásait tudta nyomon követni. Ez utóbbiakra koncentrálva talán felhasználhatták volna azt a körülményt, hogy a középkori ember maga is megpróbálta minősíteni és ennek alapján felosztani saját korszakát. Közismert, hogy milyen felfokozott várakozás előzte meg az első ezredfordulót, amitől Krisztus újra eljövetelét, a végítéletet, a földi állapotok végét és az égi királyság (Civitas Dei) földi megvalósulását várták. A változások elmaradása következtében a feltételezett időpontot többször is megpróbálták módosítani (azaz későbbre helyezték), a várakozás azonban még jóideig kitöltötte és meghatározta a kortársak gondolkodását. A 11. század más vonatkozásokban is a keresztény szellemiség megerősödését és a politikába való erőteljesebb beavatkozását hozta: szakadást Nyugat és Kelet egyházai között, a fegyveres összecsapás síkjára átvitt vetélkedést a keresztény világ feletti uralomért (császárság és pápaság első küzdelme), az addig védekezésbe szorult Európa első expanziós kísérletét a környező világ meghódítására (keresztes háborúk megindulása). Mindezen politikai jelenségek és a mögöttük álló ideológia olyan látványos változásokat eredményeztek, amelyekre a gazdasági és társadalmi folyamatokat nem, vagy alig ismerő reneszánsz ember is támaszkodni tudott volna. A középkor belső tagolásának feladata végül a modern történetírásra maradt. Mindenekelőtt a korszak belső gazdagságát, változatosságát kellett felfedezni. A - Pirenne-hez hasonlóan - ugyancsak a 20. század első harmadában tevékenykedő amerikai történész, Charles Homer Haskins szerint,,az európai középkor az emberiség történetének összetett és változatos, mindenképpen jelentős korszakát alkotja. Ezer évébe különféle népek, intézmények, kultúra típusok tartoznak, amelyek a történelmi fejlődés folyamatait tükrözik és elvezetnek a inodern civilizáció számos jelenségéhez. Kelet és Nyugat, Észak és a Mediterráneum, a régi és az új, az egyházi és a világi, az ideális és a valóságos ellentétei töltik meg élettel, színnel és mozgással e korszakot míg az antikvitáshoz és a modern világhoz fűződő szoros kapcsolatai az emberi fejlődés folyamatos történetében biztosítanak számára helyet. A középkorra mind a folyamatosság, mind a változás jellemző, éppen úgy, mint a történelem bármely nagy korszakára. A modern történetírás a középkort három nagyobb szakaszra osztja. Korai szakasza nagyjából az ezredfordulón (mások szerint 1050 körül) zárult, középső (ún. érett, más néven virágzó, de néha egyszerűen csak másodiknak nevezett) időszaka a 13. század közepéig vagy végéig tartott, hogy azután a késői (harmadik) szakasz következhessen. Ma már közismertnek számítanak azok a különbségek, amelyek az egyes szakaszokat elválasztják egymástól, s amelyek az élet szinte minden területén - a gazdaságban, a társadalomban, a politikában valamint a kultúrában - jelentkeztek. A mezőgazdaságban az ezredforduló táján ıneginduló többlettermelés jelentette a kiindulást, amely lehetővé tette a gazdálkodással

9 Előszó IX felhagyó önálló iparos és kereskedőréteg kialakulását, a továbblépést pedig a században jelentkező, speciális termékekre szakosodó ágak (szőlő- és bortermelés, ınarhatartás, juhtenyésztés) elterjedése biztosította. A középső szakasz új jelensége a város, amely hanyatlott a korai középkorban, s amelynek megjelenése ösztönzőleg hatott az áru- és pénzforgalomra. A nemesi társadalmat az ezredfordulón a hűbériség kötelékei jellemezték, a parasztságot a korábbi korszakból örökölt megosztottság személyileg függő (kötött) és szeınélyükben szabad jobbágyokra. A rendi szervezkedés azonban hamarosan felboınlasztotta a hűbéri láncolatot, s az addigi függőleges kapcsolatrenszer helyére az azonos helyzetűek politikai csoportosulását hozta. Ha nem is közvetlen összefüggésben vele, de nagyjából mégis vele egyidejűleg megindulhatott a jogilag egységes jobbágyság kialakulása is. A gyakran a,,szolgaság végének (end ofvillainage) nevezett folyamat ugyanakkor a parasztság erős vagyoni differenciálódásához vezetett. Ha az ezredfordulón a nemrég megalakult új állaınok még az anarchiával küzdöttek, a rendiség végül meghozta tartós megerősödésük lehetőségét is, a rendi monarchiák formájában. A tudomány és a művészet változásai nem feltétlenül voltak egyidejűek a többi új jelenséggel, a középkor újabb szakaszai mégis új gondolkodást és új stílusokat tudtak teremteni a romanika és a skolasztika-gótika megjelenésével, sőt a korszak vége előtt a reneszánsz alapvetésére is sor került. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a fenti változások révén, a középkor második szakaszában sikerült az addig minden tekintetben elmaradottabbnak számító Európának Róma másik két örökösével, Bizánccal és az Iszlámmal szemben felülkerekednie. Szűcs Ienő e fordulatot három tényezőre vezeti vissza: a lokális keretek szűk kényszeréből fakadó agrárforradaloınra, a közhatalomtól függetlenül kifejlődő autonóm városok rendszerére, s a demográfiai robbanás és a sűrű városhálózat által létrehozott gazdaság- és társadalomszetkezetre,,,aınihez foghatót egyetlen korábbi vagy egykorú ınagaskultúra sem ismert. Ez a fölény tette lehetővé, hogy a korszakban Európa területileg is kibővüljön. Szűcs Ienő megfogalınazásában:,,a Nyugat első nagy expanziója ( ) keleti és északi irányban tágította ki Europa Occidens kereteit (benne Észak- és Közép- Kelet-Európával). Az első évezred végén létrejött közép-európai és skandináv államok az új korszakban tagolódhattak be a történeti Európába. Csak átmenetinek bizonyult az a kísérlet, amely - a keresztes-hadjáratok révén - az európai politikai rendszert a kontinens határain túlra is ki akarta volna terjeszteni. A kereszteshadjáratok során próbálkozott meg Európa a fokozatosan leszakadó Bizánc betagolásával is (a negyedik kereszteshadjáratban), a helyi sajátosságokat teljesen megtagadó rendszer, a résztvevők rablólovaggá való süllyedése azonban nem kedvezett Európa politikai és szellemi egyesítésének. Tudjuk, Bizánc helyére azután még idegenebb, a Balkánt és Közép Európa egyrészét elszakító hatalom, az oszmán török birodalom lépett. A középkort végül mégis látványos vállalkozás zárja: 1492 augusztusában útjára indult Komlumbusz Kristóf. Amerika felfedezése pedig előrevetíthette mindazokat a kedvező változásokat, amelyek haszonélvezője

10 X Ezõifzõ a koraújkorban az immáron az egész világot megelőzni akaró (Nyugat-) Európa lett. Az Európa a korai középkorban tankönyv jelen folytatása tartalmában gazdagabb, bővebb, mint a korábbi korszak összefoglalása. Az egyes népek és országok történetén túl külön fejezeteket szentel a kor társadalmi, gazdasági, népesedési viszonyainak, a hűbériség és a rendiség értelmezésének, az egyház és a vallás szerepének, valamint a ınindennapokat meghatározó olyan sajátosságoknak, mint az életmód, a társadalmi normák, a hiedelmek és a középkori világkép. A politikai események hátterében így jobban fény derülhet azok okaira, objektív és szubjektív mozgatóira is. A tankönyv kötött rendjét számos, a köztudatban nem vagy alig meghonosodott ismeret egészíti ki. Megtudhatjuk, hogy az ezredfordulón mintha a természet is az átalakulást próbálta volna pártolni, enyhe felmelegedéssel járult hozzá a mezőgazdaság megújulásához. A középkor embere mégis a természet és a környezet kiszolgáltatottja maradt, aki a korszak végéig sem mellőzhette imádságából az,,a farne, bello et peste libera nos Doinine (éhínségtől, háborútól, pestistől ments meg Uram minket) fohászkodást. S ha az új évezred annyi ígéretes jelenséggel indult, a korszak befejeződése már korántsem lehetett annyira biztató, mint azt a felfedezések sikere sugallná. A középkor csúcsát jelentő 13. század végén - többek között a népességszám növekedése és a termelésbe bevont gyengébb minőségű területek kimerülése következtében - váratlanul megbomlott a mezőgazdasági termelés és a lakosság élelmiszer fogyasztása közötti egyensúly. A 14. század elején mindehhez kedvezőtlen éghajlatváltozás, tartós lehűlés társult, ami végül éhínséghez majd válsághoz vezetett. A közel másfél évszázadig tartó válság idején az ínség mellett háborúk, járványok sújtották a lakosságot (pl. Európa leghosszabb háborúja, a valóságban 115 évig tartó százéves háború). A válság a 15. század közepére elmúlt, de ahhoz, hogy ne térjen vissza, Európának új lehetőségeket kellett keresnie. Az újabb válság megelőzésének volt fontos eszköze Európa gazdasági expanziója: a válság súlyának áthelyezése részben más európai régiókra (leginkább Kelet- és Közép-Kelet-Európára), részben az újonnan felfedezett Európán kívüli területekre. A válság megismétlődését azonban leginkább a termelés kiszélesítésével, a gazdálkodást gátló társadalmi és politikai akadályok elhárításával lehetett megelőzni. Ez a feladat új embereket, új rendszereket, új eszméket kívánt. A koraújkor előtt jelentős új feladatok álltak. Barta Iános

11 1 čý? Az európai mezőgazdaság a században A KÖZÉPKORI MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS történetét feltáró szakirodalomban gyakran szerepel az a ınegállapítás, hogy azok a változások, amelyek a században játszódtak le, joggal nevezhetők,,agrárforradalom -nak, azaz ugyanolyan nagy horderejű átalakulást jelentettek, mint a neolitikum forradalma, amely az eke használata révén Eurázsia ınezőgazdasági termelését ınegalapozta, vagy a 19. századi változások, az új mezőgazdaság, amely a modern (gépekre alapozott) agrártermelést létrehozta. A mezőgazdasági termelés, történetének eddigi szakaszaiban minden más termelési ágnál jobban ki volt téve a természeti tényezők hatásának. A történelem évszázadaiban visszafelé haladva e tényezők egyre erősebbek voltak, s egyre jobban meghatározták az emberi munka eredményességét. A talaj minősége, az emberi munkaerő, az alkalmazott technika és technológia mellett nem mellőzhető hatást gyakorolt a termelésre az éghajlat, amelynek kedvező vagy kedvezőtlen alakulása az emberi iparkodás egész éves eredményét befolyásolhatta. Az éghajlat éves periódusai a mérsékelt égövhöz tartozó Európában olyan adottságok voltak, amelyekhez a termelő ınunka ritmusának is alkalmazkodni kellett. Az éghajlat hosszú távú változásai azonban nem voltak ismertek egy-egy neınzedék számára. Az éghajlat változásának történetét kutató szakemberek szerint a korai középkorban, az első évezred utolsó negyedében Kr. u. 750 körül ért véget az a lehűlés, amely a megelőző évszázadokban Európa éghajlatát meghatározta. 750 és 1200 között az átlaghőmérséklet emelkedett, a magashegyek gleccserei visszahúzódtak, s neıncsak a Mediterráneumban, de az Alpoktól északra fekvő Európában s a Balti tenger vidékén is kedvezőbb lett a helyzet. A jéghatár visszaszorulása neıncsak a magas hegyeken, de a sarkkör vidékén is érezhető volt. A ma csaknem teljesen jéggel borított Grönland ekkor valóban megérdcmclte a zöld föld nevet, s a mezőgazdasági termeléshez kedvező feltételek uralkodtak Izlandon is. A melegebb és szárazabb időszakban csendesebbek voltak a tengerek is, a viharok nem gátolták a hosszabb tengeri utazásokat sem. Ez lehet a ınagyarázata,

12 4 Orosz István hogy apró lélekvesztőkön is nagy utakat lehetett megtenni nemcsak a Földközitengeren, de az.atlanti-óceánon is. Az ír hagyományok szerint Szent Brendán, aki nem kelet, hanem nyugat felé indult el a szerzetesek számára kötelező peregrinációra, eljutott Amerikába, ami egyáltalán nem bizonyított, az azonban majdnem bizonyosan állítható, hogy Vörös Erik viking hajósai valóban jártak Észak- Amerika partjainál. Az éghajlat tekintetében a neolitikum nagy optimumával szemben ezeket az évszázadokat a hőmérséklet kis optimumának szokták nevezni. A csendes, ıneleg éghajlat csak a 14. század elején kezdett ismét megváltozni. A viharos esztendők nem kevés gondot okoztak a természeti körülményeknek kiszolgáltatott agrárnépességnek. A Kt. u. első ezredforduló Európája a növénytakaró tekintetében számottevően különbözött nemcsak a maitól, de a 4-5 évszázaddal ezelőttitől is. A legszembetűnőbb eltérést az erdőkkel borított területek nagyságában lehetett tapasztalni. Már ekkor is jelentős különbség volt a Mediterráneum és Európa többi részének erdősültsége között. A Földközi-tenger partjai mentén az erdők irtása már a római korszakban előrehaladt. Ennek következményei: a talajerózió, a hegyek lepusztulása nemcsak Itáliában, de Kisázsiában is erősen érezhető volt. A római kor óta a Tiberis torkolatánál 5 km-rel nőtt a szárazföld, s Ostia városa egyre távolabb került a tengertől. Ugyanez történt a középkor hajnalán még fontos adriai kikötőnek számító Ravennával is. A kisázsiai tengerparti városok, Szmirna, Efezus, Antiochia hanyatlásában, sok egyéb ok mellett a környéken érvényesülő erózió is szerepet játszott. Az egykori Galliában és az Alpokon-túli Európában azonban az ember legfőbb - gyakran igen félelmetesnek tűnő - környezetének az erdő számított. Az erdő nemcsak a Vadállatok, de a középkori ember gondolatvilágában az ártó szellemek tanyája is volt. A sötét erdőkön való átkelésnek nemcsak fizikai, hanem igen gyakran pszichológiai akadályai is voltak. Az ezredforduló Európájában a nagy összefüggő erdők borította tájban - főként az Alpoktól északra - gyakran csak apró szigetként jelentek meg az ember által használt szántók, kaszálók és legelők. Megszakítatlan szántóföldek valójában csak a tengerpartok mentén és a folyóvölgyekben voltak, így Hollandia, Ditmarschen vagy Dánia területén. De még a tengerpartok mentén is találunk összefüggő erdőségeket, pl. Pomerániában vagy Flandriában. A ınezőgazdaságnak a században tapasztalható nagy fellendülése a Mediterráneumon kívüli vidékeken valójában az erdők rovására ment végbe. Az az egyensúly, amely a szántóföldek és az erdők között az ezredforduló táján még tapasztalható volt, a században boınlott meg, s eredményezte az erdők mindmáig tartó kevesbedését. A klíma változásai s a növénytakaró átalakulása mellett nagy hatással voltak a mezőgazdasági termelés alakulására a demográfiai tényezők. Azok a becslések, amelyek a 11. század előtti Európa népességére vonatkoznak, ha abszolút számokban el is térnek, abban közösek, hogy számottevő népességnövekedést Krisztus születése és az első ezredforduló között nem mutatnak ki. Sőt, a Római Birodalom korában még növekvő európai népesség a barbár hódítások idején bekövetkezett visszaesés után sem emelkedett jelentősen. Van olyan vélemény, amely Krisztus születésekor 31 millióra, 1000 táján pedig 30 millióra becsülte

13 1 / Mezőgazdaság a II-13. században 5 Európa lakosainak számát. Az ezerdfordulóra vonatkozó becslések eléggé nagy szóródást mutatnak (27,5 és 42 millió között), abban azonban teljes az egyetértés, hogy 1000 után relatíve gyors növekedés kezdődik, s a 14. század elején már legkevesebb 73, legfeljebb 78 millió lakosa volt a kontinensnek. Wilhelm Abel szerint 1000 és 1300 között 50 éves átlagban a növekedési index 9,5; 4,3; 4,2; 22,0; 13,1 és 5,8% volt. Három évszázad alatt Európa lakossága az optimálisabb becslést tekintve akár 118%-kal is nőhetett, azaz több, mint megkétszereződhetett, a legrosszabb arányokat figyelembe véve is legalább 58%-kal emelkedett. A becslések bizonytalanságait figyelembe véve is annyit meg kell állapítanunk, hogy az új évezredben Európában korábban nem tapasztalt demográfiai növekedés kezdődött. E növekedés - úgy tűnik és 1250 között volt a legerőteljesebb. A töredékes adatok alapján is meg tudjuk állapítani, hogy három nyugateurópai ország: Anglia, Franciaország és Németország együttes népességszáına gyorsabban nőtt, mint a kontinens átlaga. Angliának 1086-ban a Dornesday Book időszakában 1,1 millió lakosa volt, 1348-ban, a fekete halál előtt 3,7 millió. Franciaország lakossága 1200 és 1340 között 12 millióról 21 millióra, Németországé 8 millióról 14 millióra növekedett körül e három országban élt Európa népességének 37%-a, a 14. század első felében viszont már 54%-a. Aligha véletlen, hogy a mezőgazdasági termelésben bekövetkező változások is e három országban voltak a legszámottevőbbek, ahol a népesség növekedésének szorítása is ösztönözte az élelmiszertermelés megoldását. Európa agrárnépessége számára - ez ekkor még a lakosságnak kb. 90%-át jelentette - a nagy népességnövekedés korábban soha nem tapasztalt kihívást jelentett. Az azonos életfeltételek, táplálkozási színvonal fenntartásához is legalább olyan mértékben kellett az agrártermelést bővíteni, ahogyan a lakosság száma emelkedett. Az alultápláltság, az éhínségek, a háborúk mellett az első évezredben ezek miatt nem növekedett a népesség száma. A növekedés azonban önnmagában is azt bizonyítja, hogy e tényezők már nem hatottak úgy, mint korábban. Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy az egész középkort jellemző éhínségek a századokban megszűntek volna. Nagy éhínség volt Franciaországban 1l25-26-ban vagy 1143 után több éven keresztül ban az alig tíz évvel korábban alapított clairvaux-i cisztercita monostor állítólag naponta 2000 éhezőt látott el legalább egy darab kenyérrel. Sajátos összefüggés volt a mezőgazdaság demográfiai nyomás által kikényszerített expanziója és a gabonaárak alakulása között. Sajnos c századokban Anglia kivételével még nem állnak rendelkezésünkre statisztikailag is értékelhető adatok a gabonaárakról. Nincs okunk azonban feltételezni, hogy Nyugat-Európa más országaiban ne hasonló tendenciák érvényesültek volna mint Angliában, ahol 1220 és 1320 között a mázsánkénti gabonaárak 5 márkáról 10 ınárkára növekedtek, azaz megkétszereződtek. Az európai mezőgazdaság századi átalakulásának legfontosabb elemei voltak: a terınőterület kiszélesítése, a határhasználat rendjének megváltozása, a termelési eszközök és eljárások tökéletesedése, a hozamok növelése, s mindezek eredményeként az üzemi szerkezet és a településrend új formáinak létrejötte.

14 6 Orosz István TERMŐTERÜLET Es TERMELÉSI RENDSZEREK A terınőterület kiszélesedésének legfőbb terrénuına az Alpokon túli Európa volt, ahol az erdőirtás, legelőfeltörés és a mocsarak lecsapolása teremtettek lehetőséget új szántóföldek szerzésére. Az erdőirtás évszázadok óta alkalmazott formája az égetés volt, amelynek során a különböző módszerekkel kiszárított fákat az erdő adott részén elégették, s a talajt a vegetációtól megtisztították. Az elégett fák haınujával trágyázott földet feltörték és több éven keresztül vetették, mindaddig, míg a talaj ki nem merült. A pihentetéshez újabb erdőrészt kellett kiirtani és művelésbe fogni, így az irtás valójában egy öngerjesztő folyamat volt. A pihentetés olykor éve után ismét az eredeti irtásparcellát fogták művelés alá, megtisztították a közben kinőtt bozótoktól és fiatal fáktól, s ismét bevetették. A módszerben nem volt különbség Európa különböző tájegységei között. A Német Birodalom parasztjai által alkalmazott égetéses gazdálkodás (brandıvirtscbaft) ugyanolyan volt, mint amit Közép- és Kelet-Európa szláv parasztjai alkalmaztak. A láznak nevezett irtásföldeket a felégetett fák hamujával trágyázták. (A magyarba is átkerült ugarnak ez az eredeti jelentése, s az égetésesirtásos rendszer nyelvi emléke.) Az erdőirtásban a parasztok mellett nagy szerepet játszottak a szerzetesi gazdaságok is. A településekről távol létrehozott cisztercita ınonostorok, a földről gyakran már elszakadt bencésekkel szemben többnyire irtással szereztek új termőföldeket. Franciaországban Szent Bernát és a clairvaux-i monostor alapítói százados fákkal benőtt vidéken fáradságos erdőirtás után alakították ki a legrégibb monostort (vetus rnonasteriurn) és a szerzetesek ellátását szolgáló gazdaságot. Az erdőirtással művelhetővé tett területek nagyságától nincsenek ismereteink, azt azonban tudjuk, hogy a 13. században már Európa legjelentősebb ınezőgazdasági vidékének számító Flandria, a Loire völgye vagy Közép-Európában a Cseh-medence a 11. századdal kezdődő terınészetátalakító tevékenységnek köszönhették létüket. Az éghajlat már említett ınelegedése azt is lehetővé tette, hogy a hegyvidékeken is méterrel magasabbra kússzon a ınűvelhető területek határa, ez is ösztönzést adott az irtásokra. Az erdőirtás mellett a ligetes puszták ınegtisztítása is lehetőséget teremtett új kultúrtáj kialakítására, annál is inkább, mert ebben az esetben sokkal kevesebb munkával lehetett művelhető földeket nyerni. A mocsarak lecsapolása azonban, amelyekre már a század időszakában is sor került Angliában, Dél-Franciaországban és Lombardiában, talán még az erdőirtásnál is nehezebb munka volt, mert összehangolt és irányított tevékenységet igényelt. Lombardiában a vizek ınegszelídítését már 1138 körül megkezdték a bencések és ciszterciták és 1217 körül épült meg a Naviglio Grande, amely nemcsak új termőföldek termelésbe vonását tette lehetővé, de biztosította Milánó vízellátását is. Nagyszabású, évszázadokig eltartó munkába kezdtek Németalföld lakói, akik a polderek révén a tengertől hódítottak el művelhető területeket. A határhasználat rendje Európa különböző tartoınányaiban nemcsak rendkívüli változatosságot, de igen nagy alkalmazkodóképességet is mutatott az ezredforduló táján. A Mediterráneumban a római kor öröksége, amely semmit

15 I / Mezőgazdaság a században 7 nem változott az első ezredévben, a kétnyomásos rendszer volt, amelyben a gabonákat ősszel vetették az egyik nyomásba, a másikat pihentették. A következő évben mindez fordítva történt. Harmadik nyomás kialakítására azért nem volt mód, mert e vidéken a tavaszi esők hiányoztak, gyorsan beállt a forró nyár, így a tavaszi gabonák szárba szökkenésére nem volt remény. Az őszi gabonák kifagyását viszont az enyhe tél annak ellenére sem veszélyeztette, hogy többnyire hiányzott a hótakaró, amely csak a magas hegyeket borította. A tavaszi forróság miatt az őszi gabonák aratása Itáliában gyakran már májusban, vagy június elején, Andalúziában olykor már áprilisban bekövetkezett. E rendszer mellett a században változatlan maradt a Mediterráneum vegyes gazdasága is, amelyben gabonavetés, szőlő és gyümölcsfák voltak együtt. Közép- és Kelet-Európa gyepterületekben bővelkedő alacsony településsűrűségű és ritka népességű vidékein: Magyarországon, Lengyelországban és a Kijevi Rusz területén a parlagoló vagy vadtalajváltónak is nevezett rendszer (feldgrasıvirtsclaaft) volt a jellemző. A legelő egy darabját feltörték és 5-7 évig egyfolytában ınűvelték, majd parlagnak hagyták és a gyep egy másik darabját szántották fel és vetették be. A faluhatár gyepterületeinek nagyságától függött, hogy hány év, vagy évtized múlva került sor ismét az egyszer már művelt föld újólagos felszántására. Közép- és Kelet-Európa mellett hasonló rendszer Írországban, a balti államokban, Svájcban és Németország északi tájain is megtalálható volt. Dél-Németországban a fentiekhez hasonló volt az ún. egartensystem. ÉszakNyugat-Németországban, a Frízföldön s részben Hollandiában a határ egyetlen,,nyomásból állt (escb), s ezen folyamatosan termeltek, többnyire rozst. A talajerő-visszapótlást márgázással biztosították. Ez az örökvető rendszer távolról sem az ugar vagy parlag néküli modern gazdálkodás előképe volt, inkább a szűk határok okozta kényszerűség. Skóciára volt jellemző, de Franciaország nyugati tartományaiban, Naınur környékén is elterjedt a belső és külső földek rendszere (infield-outfield system). A településhez közeli földeket gyakran pihentetés nélkül használták, de a távolabbi földeken igen gyakran parlagoltak. E kettős rendszernek más variációi is előfordultak. A franciák a belső határrészt meleg (cbaud), a külsőket hideg (froid) földeknek nevezték. A nyomásos rendszerek közül a században a háromnyomásos gazdálkodás széleskörű elterjedésének lehetünk tanúi, elsősorban Észak-Franciaországban, Angliában, Németországban s részben Spanyolországban is. Az,,agrárforradalom legkézzelfoghatóbb eredménye a határhasználati rendszerek között a klasszikus háromnyomásos szisztéma elterjedése volt, amelyben az őszi, tavaszi gabonák és az ugar váltogatták egymást, s érvényesült a vetéskényszer. Az ugar, a parlaggal ellentétben nem egyszerűen pihentetett föld, hanem a fogyó és feltört legelők miatt a legeltetés egyik bázisa is s a szántás(ok) révén az őszi gabonák vetéséhez a legjobban előkészített föld is. Elterjedésének legfőbb területei Európának azon részei voltak, ahol a téli csapadék hó formájában hullott, s így megvédte az őszi vetéseket a téli fagyoktól, a tavasz is kellően csapadékos volt, így a tavaszi vetések is megerősödhettek, a nyár nem volt fülledt meleg, így az

16 8 Orosz István őszi és tavaszi gabonák betakarításához is megfelelő körülményeket teremtett. A háromnyomásos rendszerről az első híradások a Karoling-korból származnak, szélesebb körű elterjedéséről azonban ekkor nem lehetett beszélni, legfeljebb néhány élenjáró egyházi birtokon találhattunk háromnyomásos rendszert. Közép- és Kelet-Európa ritka lakosságú és tágas pusztáin a században még nincs nyoma a háromnyomásos gazdálkodásnak. Magyarországon csak a 14. században jelent meg, Oroszországban még később. Lengyelországban azok a német telepesek vettek részt elterjesztésében, akik a 13. század után kibontakozó telepítési mozgalom részesei voltak. A háromnyomásos rendszer egyik variánsának kell tekintenünk azt a határhasználati formát, amelyre Spanyolországból vannak példák, hogy az ugaron pihentetés ideje három nyomás mellett nem egy, hanem két év. Elszórr példákat találhatunk háromnál több nyomásos rendszerek létezésére is. Mecklenburgban, ahol inkább egynyomásos földek voltak, ben egy bérleti szerződésben szerepelt az a feltétel, hogy a bérlő köteles minden évben a föld negyedét ugaron pihentetni. A nyomásos rendszer sajátos kísérő jelenségei voltak a nyomáskényszer (flurzwang) és a szabad ugar- és tarlólegeltetés, azaz a nyílt mezők (open fields) rendszere. A faluhatár őszi, tavaszi és ugarjárásának elkülönítése - azaz annak biztosítása, hogy a verésforgót ne külön-külön minden termelő saját tetszése szerint, hanem együttesen a faluközösség teremtse meg - okszerű lépés volt. Annak kell tekintenünk az ugar- és tarlólegeltetés közösségi rendjének kialakítását is, főként egy olyan helyzetben, amikor a legeltethető gyepterületek a szántóföldek kiszélesítése miatt megfogyatkoztak. Angliában pl. a századi nagy expanzió időszakában olyan faluhatárok is voltak, ahol a legelők és rétek aránya nem érte el a terület 5%-át. Az ugar és a tarló (közösségi) legeltetése így égető szükségszerűség volt. A nyomáskényszer és a nyílt mezők rendszere nem hagyott lehetőséget a gabonaféléken kívüli növények szántóföldi termesztéséhez. Pedig a táplálkozásban nagy szerepet játszó hüvelyesek (bab, borsó, lencse), zöldségfélék (káposzta, hagyma, uborka), a kásaként fogyasztott hajdina (Kelet-Európában a köles), az ipari nyersanyagként fontos len és kender termeléséhez is teret kellett biztosítani. Ezért a fenti növényeket nemcsak konyhakertekben termelték, hanem a határ egy,,elkerítetr darabján is, amelyet kivettek a nyomások rendjéből. Nyugat-Európában viszonylag korán próbálkoztak az ugar bevetésével, azaz azzal a módszerrel, amit a 18. században javított háromnyomásos rendszernek neveztek ben a kölni Szent Gereon-monostor kötött olyan szerződést bérlőjével, hogy kötelezte az ugar egy részének bevetésére. A háromnyomásos gazdálkodás olyan termelési eljárás volt, amellyel minden korábbi rendszernél több gabonát lehetett termelni, hiszen a beverett terület a kétnyomásoshoz képest is 50%-kal növekedett. Megreremrése azonban nem mehetett volna végbe a több föld megművelésére alkalmasabb eszközök, igásállatok és az igaerő munkavégző képességét jobban kihasználó módszerek nélkül.

17 I / Mezőgazdaság a II-13. században 9 A TERMELÉSI ESZKÖZÖK És A TERMÉSHOZAMOK A föld megművelésének a neolitikum óta legfontosabb eszköze az eke. A római korban általánosan elterjed formája a latinul aratrum-ak nevezett túróeke volt, amelyen az ekevas szimmetrikus volt a talajra, s így a szántáskor viszonylag széles gyepcsíkokat hagyott, amelyek gyomossá tették a vereményeket, vagy eltünretésükhöz keresztben is meg kellett szántani a földet. Plinius és más római szerzők írásaiból kitűnik, hogy már a rómaiak is ismertek egy másik eketípust is, ennek általános elterjedése azonban egyáltalán nem valószínűsíthető. E másik eke az asszimetrikus fordító-ágyeke volt, amelynek volt egy kezdetlegesebb és egy tökéletesített formája is (váltó- és kerülőeke). Ez utóbbi volt a századi agrárforradalom legfontosabb technikai vívmánya. Főbb részei: az asszimetrikus ekevas, az előeke (csoroszlya), a rövid gerendely, amelyhez eketaliga kapcsolódott, a kettős ekeszarv és ami a legfontosabb, a kormánydeszka vagy kormánylemez, amely a felszántandó talajjal szöget zárt be, és az eketaliga. Az asszimetrikus eke nagy előnye volt, hogy barázdát szántva a felhasírott földszeletet, meg is fordította, így a szántáskor nem maradt gyepcsík a barázdák között. A váltó- vagy kerülőekékkel felszántott földek nemcsak minőségileg jobb magágyat készítettek, de időmegtakarítást is jelentettek, hiszen a keresztbe szántásra nem volt szükség. A középkor embere pontosan érzékelte az ekék közötti különbséget. A franciák a könnyű túróekét a latin aratrum-ból származó kifejezéssel nevezték (araire). A nehézekét, amelynek legszembetűnőbb eleme az eketaliga volt, az eredetileg kétkerekű taligát jelentő latin carrucából származó kifejezéssel (charrue). A németek is különbségt tettek a könnyű- (laaken) és a nehézekék (pflug) között. A Kijevi Rusz-ban a legősibb karcolóekét szobának, a túróekét ralónak, míg a nehéz ágyekét plugnak nevezték. A szántóföldi parcellák formája nem volt független a szántásra használt ekéktől. Ha a földet nemcsak hosszában, hanem keresztben is meg akarták szántani a túróekével, akkor a legalkalmasabb dűlőforma a négyzethez közelítő volt. A barázdák végén a forduló a túróekék számára nem okozott nehézséget, így a négyzetes parcellákat, amelyeken sokszor kellett fordulni, akkor is megtartották, ha keresztbe egyébként nem szántották meg a földeket. A kormánylemezes nehéz ágyekék számára a fordulás sokkal problematikusabb volt, ezért a legmegfelelőbb az elnyújtott téglalap alakú parcella volt. A parcellaformákból így jogosan következtethetünk vissza az alkalmazott ekék típusára is. Ezt teszi az angol történetírás is, amikor különbséget tesz a kelta és az angolszász parcellák között, az előbbiek a négyzethez, az utóbbiak az elnyújtott téglalaphoz közelítettek. Aligha kell mondanunk, hogy a parcellák formája mögött nem etnikai sajátosságok, hanem különböző eketípusok álltak, s ha a században széles körben terjedtek a nadrágszíj parcellák, amelyeket nem vett körül sövény vagy más kerítés, mint a korai középkor négyzetes földjeit, így arra a következtetésre kell jutnunk, hogy rerjedőben voltak a kerülőekék. Az új parcellaformát az állati vonóerő jobb kihasználása is megkövetelte. A kerülőekék vontatásához nem volt elég egy pár

18 1 0 Orosz István ökör, rendszerint 3-4 pár is szükséges volt, vonóerejük jobban érvényesült, ha nem kellett sok időt szánni a fordulókra. A szántás a mezőgazdasági munka legfontosabb elemeként legalább két ember munkáját követelte meg: egy az ekeszarvát fogta, egy pedig a vonóállatokat vezette. A fordítós eke mellett fontos új eszköz volt a fogas borona, amely egyenletessé tette a földet. A technikai átalakulás sorában nem szabad figyelmen kívül hagynunk a fogatolás módjának átalakulását, s a lovak igásállatként történő hasznosítását. A korai középkor legfontosabb igavonója az ökör volt. A lovak többnyire harci állatok voltak, de ha igázták is őket, a vonóerőt a nyakhám segítségével fejtették ki. A nyakhám viszont erőteljes megfeszüléskor elszorította a ló nyaki ereit, így fulladás veszélye nélkül nem volt képes nagyobb erőkifejtésre. Az ezredforduló utáni korszak találmánya a szügyhám, amely ezt a kérdést megoldotta. A lovat így igavonóként is lehetett alkalmazni, s az ökörnél nagyobb gyorsasága nemcsak a szállításban, de a mezei munkák során is érvényesült. A ló táplálékai között nagy szerepe volt a zabnak, amit tavaszi gabonaként a nyomások között lehetett megtermelni, így a lótenyésztés a fogyó legelők ellenére is fellendülhetett. Nem alaptalan, bár kissé túlzó az a megállapítás, hogy a ló úgy forradalmasította a századi agrárgazdaságot, mint a traktor a 20. századit. A lovak fogatolása természetesen nem szorította ki az ökröket. A 13. századból származó Szász tiikőr azt állapítja meg, hogy a mezőgazdaságban lovat és ökröt egyaránt használnak. A szegényebb parasztok a későbbiekben is inkább az ökörtartás mellett maradtak. Az,,agrárforradalom technológiai változásai között számolnunk kell a sarló-kasza eszközváltás megkezdődésével. A korai középkorban a gabona betakarításánál csak sarlót használtak, de a hegyvidékeken igen gyakran a szénát is sarlóval takarították be. Kétségtelen, hogy a kasza a szénakészítés eszközeként került át a gabonabetakarításba, bizonyára azért, mert a kaszálással gyorsítani lehetett a munkát. Ez a váltás gyorsabban megkezdődött a takarmánygabonák, mint a kenyérgabonák esetében. A vetésterület nagymértékű bővülése a században, részben az új termőterületek kialakítása, részben a háromnyomásos rendszer elterjedése révén, a munkacsúcsok idején, így az aratáskor torlódásokat okozott. A kaszás aratás, amely sokkal gyorsabb volt a sarlósnál, ezt a problémát igyekezett megoldani. Aligha véletlen, hogy a kaszás aratásról szóló első adatok a legfőbb gabonatermő vidékekről, Észak-Franciaországból, Flandriából, a Rajna-vidékről és az Északi-tenger mellékéről származnak, ahol már a században kialakultak azok a kaszaformák, amelyeket a 19. századig használtak. Az elmondottak magyarázzák azt is, hogy a gabonaexportra berendezkedő német lovagrendi tartományokban már 1278-ban kaszás aratásról szólnak a források. Annak a lóvontarású (vagy inkább tolatású),,aratógépnek, amelynek használatát a késő római korban Dél-Galliában lehetett kimutatni, a középkorban nem volt folytatása. A századi nagy fellendülés problémáit meg lehetett oldani a sarló-kasza eszközváltással is. Az átalakulásnak azonban kedvezőtlen hatásai is voltak. Kaszás aratás mellett jóval nagyobb volt a szemveszteség, erőteljesebb volt a gyomosodás. A sarlóval arató munkás nem vágta le a gyomnövényeket csak a tiszta gabonát, kaszával ezt nem lehetett megtenni.

19 I / Mezógazdaság a II-I 3. században 1 1 A learatott gabonából a Mediterrán vidékeken a római kortól fogva nyomtatással nyerték ki a magot. Nemcsak állatokkal, de külön eszközzel, egy rovátkolt kőhengerrel is nyomtattak, amit a római agrár-szakírók plostellum punicum-nak, pun szekérnek neveztek. Európa más tájain azonban csépeltek, leginkább csűrökben, olykor a téli hónapokban is. A kétrészes cséphadaró Galliából terjedt el Nyugat-, Észak-, de Közép-Európában is. A termőterüler kiszélesítésének, az új termelési eszközök és eljárások kialakításának legfontosabb eredménye a hozamok növekedése volt. A korai középkorban ma már hihetetlenül alacsonynak tűnő hozamokat produkált az agrártermelés. Ennek oka részben a termelt gabonák fajtája, részben a termelés primitív technológiája volt. A búzafajták között a már korábban is elterjedt alakor (triticum monococcum) mellett széles körben termelték a tönkölyt (triticum spelta). lv1indkét búzafajta igénytelenebb volt az ezredforduló után terjedő közönséges búzánál (triticum vulgare), de nagyon alacsonyak voltak a hozamai. A hűvösebb tájakon a században a rozs vált a legfontosabb gabonafélévé. A takarmánygabonák között a legáltalánosabban elterjedt kétsoros (tavaszi) árpa sem volt igazán bőtermő, s ugyanezt mondhatjuk a zabról, amelyet nemcsak takarmánynak használtak, de az árpával együtt kásaként is fogyasztotrak. Az alacsony hozamú fajták termelése mellett a túróekével végzett gyenge talajművelés, az általánosnak tekinthető parlagoló rendszer eredményezte, hogy Nagy Károly korában az észak galliai királyi birtokokon az elvetett mag után búzából csak 1,7; árpából 1,6-2,2; rozsból 1,6; zabból 1-szeres termést várhattak. Ha más helyeken jobbak is lehettek az eredmények, nem valószínű, hogy a kora középkori agrártermelő átlagosan 2-2,5 magnál többet várhatott az elvetett maghoz képest. E mögött természetesen ott voltak a mérhetetlenül nagy termésingadozások is. A században bekövetkezett változások: a váltóekével folytatott jobb talajművelés, a háromnyomásos rendszer elterjedése, a termékenyebb gabonafélék elterjedése a hozamok emelkedését eredményezték. A 13. század végén Észak-Franciaországban búzából az elvetett maghoz képest már 3,2-4 magot várhatott a termelő. Languedocban, Dél-Franciaországban is 4-5 magra becsülték a várható termést. Sőt, egy észak-franciaországi földesúr, Thierry d Hierçon a 14. században 8-11-szeres termést is betakarított földjeiről, bár ez valószínűleg kivételes eset lehetett. G. Duby véleménye szerint Franciaországban a században a gabonafélék hozama a 2,5-szeresről 4-szeresre növekedett. Más európai példák is e becslést támasztják alá. Egy dél-angliai manorban a búza átlaghozama a vetőmaghoz képest 3,9-szeres, az árpáé 3,8-szoros, a zabé 2,4- szeres volt. Észak-Németországban Mecklenburgban a rozs 4-szeres, az árpa 2,8-szoros, a zab 2-szeres termést hozott. Közép- és Kelet Európában, ott ahol végbementek a nyugatihoz hasonló technikai és technológiai változások, hasonló növekedésnek lehettünk tanúi. Magyarországon a 13. század végén és a 14. század első felében négyszeresre becsülték a maghozamokat. A században a hozamok még tovább emelkedtek, az angliaiak 3,7-ről 4,7-re, a franciaországiak 4,5-re. Ezzel azonban a középkori agrárforradalom eljutott teljesítőképessége felső határára, s ezen a szinten maradt meg egészen a 18. századig.

20 1 2 Orosz István A szántóföldi növénytermelés mellett a gyümölcs- és szőlőtermelésben is jelentős előrehaladás történt a században. Bár a települések mellett elég gyakran voltak találhatók gyümölcsöskertek is, igazán jelentős szerepet a szőlőtermelés játszott. E területen is különbségek találhatók a Mediterráneum és Európa más részei között. A Földközi-tenger mellékén a szőlőt lugasosan vagy fákra felfuttatva művelték. A szőlőskertekben igen gyakran voltak ültetve fűzfák, amelyek nemcsak támasztékot jelentettek a szőlőindáknak, de háncsával kötözték a venyigéket vesszőjéből pedig hordóabroncsokat készítettek. A nem mediterrán vidékeken a tőkés művelés terjedt el, a szőlőt karókra futtatták fel és minden évben vissszametszették, hogy bővebb termést nyerjenek. A szőlőművelés határa a korai középkorban jelentősen megváltozott. A 8. századig tartó lehűlés idején az a terület, ahol még a szőlő beérett, helyenként 500 kilométerrel is délebbre húzódott vissza. Ennek ellenére is próbálkoztak szőlőtermeléssel még az északi német területeken és Dél-Angliában is. Az éretlen fürtöket is kisajtolták, aztán mézzel és fűszerekkel keverték össze, hogy egyáltalán fogyasztható legyen. Az ezredforduló után azonban az északi területek inkább importáltak bort, ami fellendítette a borkereskedelmet. Délnyugat- Franciaországban az aquitániai (ma bordeaux-i) borvidéken Bordeaux-tól Langonon keresztül Toulouse-ig 20-nál több település rendezkedett be az Angliába irányuló borexportra. Észak-Franciaországban Champagne vásárai révén ugyancsak ekkor vált a borkereskedelem fő központjává. A szőlőtelepítés nagy expanziója elválaszthatatlan volt az irtásoktól. A hegyoldalakon, ha alkalmas volt a talaj s elégséges volt az évi napfényes órák száma, gyorsan megjelentek a szőlőtőkék. Szent Bernát már említett clairvaux-i monostorának határában a 12. században az irtáson nemcsak szántóföldi termelés folyt, de rövid idő múlva szőlőtermelés is, olyannyira, hogy rövidesen a monostor építette és tartotta fenn Champagne leghíresebb pincéjét. A mediterrán szőlővidékek mellett jelentősen megnövekednek a franciaországiak, és a német birodalmiak. Az aquitániai és champagnei borvidék mellett jelentős szőlőtermelő központok jöttek létre Burgundiában, a Loire völgyében és Bretagne-ban, Németországban a Rajna és a Mosel vidékén. Közép-Európában Magyarország volt a szőlőtermelés északi határa az Árpád-korban jelentős somogyi és szerémségi borokkal. A Fekete-tenger északi partjai mentén még a görögök és a rómaiak telepítettek szőlőt, ezek jelentősége a nomád támadások miatt a középkorban csökkent, de teljesen nem enyészett el. Az ÁLLATTARTÁS És A TELEPÜLÉSI RENDSZEREK A korai középkor paraszti társadalma alapvetően állattartó közösség volt. Ez egy olyan világban, ahol a művelt földek aránya nem éri el az 5%-ot, teljesen érthető. A földművelés nagy előretörése a században, amiről eddig szóltunk, valójában Európa történetében először tette fontosabbá a szántógazdálkodást és a gabonatermelést az állattartásnál. A változások mögött részben a demográfiai

21 I / Mezőgazdaság a I I-I3. században 1 3 növekedés, részben a háziállatok,,elsatnyulása állt. Az állattartásra alapozott társadalmak, még akkor is, ha nem voltak nomádok, sokkal nagyobb életteret követeltek fennmaradásukhoz, mint a növénytermelők, hiszen az állatok legeltetéséhez tágas területekre volt szükség. Ennek a területnek kellett összeszűkülnie a században, hogy a megnövekedett népességet is el lehessen látni élelmiszerekkel. A háziállatok degenerálódása a korai középkorban ismert, de okait tekintve egyáltalán nem feltárt folyamat. Egy jeles magyar kutató, Bökönyi Sándor szerint a középkor első szakaszának állattartása éppen olyan mélypontot jelentett az állattartás fejlődésének történetében, mint a vaskoré. Ebben a korszakban is megfigyelhető a háziállatok - a ló és a kutya kivételével - elsatnyulása, olyannyira, hogy a kora középkorban egy tehén alig volt nagyobb egy mai jól fejlett juhnál. A ló és kutya különleges helyzetét a földesúri, lovagi életforma magyarázza. A lótenyésztésre a lovagi életforma, a kutyatenyésztésre a földesúri vadászatok miatt kellett nagy gondot fordítani. A nagytestű, hidegvérű lovakat e korszakban tenyésztették ki, hogy elbírják a páncélba öltöztetett lovagokat, akik gyakran lovaikat is vértekkel szerelték fel. Említettük, hogy a ló ebben a korszakban vált vonóállattá. A német nyelvterületen, de másutt is különbséget tettek a hátas- és igáslovak között (ritterpferde-feldpferde). Az állatállomány degenerálódása a Szarvasmarhák esetében volt szembetűnő. Az állatok marmagassága 95 és 130 cm között ingadozott, s egyes példányok valóban alig voltak nagyobbak egy jól fejlett juhnál vagy kecskénél. A csontleleteken alapuló vizsgálati eredményeket a képi ábrázolások is megerősítik, amelyeken az ember jóval nagyobb a szarvasmarháknál. Ezeknek az állatoknak a vonóereje is csekély, hús- és tejhozama is alacsony volt. Ezzel is magyarázható a lovak igásállatként történő hasznosítása. Azok a változások, amelyek a században elindították az állattartás expanzióját, azonban már ekkor megalapozódtak. Frízföldön elkezdődött annak a szarvasmarha-állománynak a kitenyésztése, amely a rajnai és Hanza-városok tej- és húsellátását biztosította. A gleccserek visszahúzódása méterrel magasabban vonta meg az alpesi legelők határát, s kialakulóban volt egy sajátos hegyi legelőkre alapozott szarvasmarhatartás, tej- és húshasznú állatokkal (almwirtscbaft). Angliában, Dél-Itáliában, az Ibériai-félsziget államaiban, a Balkánon és a Kárpátokban a juhtenyészés sajátos körzetei születtek meg ban létrejött a Mesta tanácsa s a juhtenyésztők privilégiuma. A 13. század második felében és a 14. században tenyésztődik ki Podóliában és a magyar Alföldön az a nagytestű szarvasmarha, amelynek jelentős szerepe lesz a német és itáliai városok húsellátásában. Az igény az állatállomány megjavítására már ebben a korban is jelentkezik. Szent Bernát többször említett clairvaux-i monostorának gazdaságába a 12. században olasz tenyészmarhákat hoztak az állomány feljavítására. A ciszterciták egy szardíniai monostorában nagy állattartó gazdaságot hoztak létre 100 lóval, 200 ökörrel, 500 tehénnel, 2000 sertéssel, 1000 kecskével és 10 ezer juhval. A kibontakozó mezőgazdasági szakirodalom képviselői, az angol Walter de Henley és az itáliai Petrus Crescentius a század fordulóján nem véletlenül hangoztatták az állattenyésztés fontosságát.

22 1 4 Orosz István A szántóföldi termelésben és az állattartásban bekövetkező változások nem voltak függetlenek a településrendszer helyzetéről. A demográfiai növekedés új gazdaságok megteremtését igényeire, ezek pedig új településeken születtek meg. Európa legősibb települési formája vagy a magányos tanya vagy a (gyakran tanyabokrokból, szerekből kialakuló) falu. A századi Európában mindkét települési forma megtalálható. A tanyák magános gazdaság és település vagy szer formájában, a falvak pedig többnyire halmazfaluként. A szórványok, az antik világ hagyományaként, jobban őrződtek Itáliában, a Balkánon, Dél-Franciaországban és Spanyolországban, mint Európa más tartományaiban. Velük együtt őrződött a hagyományos parcellaforma, a négyzet alakú, gyakran (sövény-, olykor kőkerítéssel) óvott dűlő is. Szórványok voltak még Eszak-Franciaországban, Közép- Európában, Németalföldön és a közvetlen szomszédságában, Írországban és a magas hegyvidékeken. Másutt a legkülönbözőbb faluformák fogadták magukba a lakosságot. Ezek közül jónéhány: így az ún. útifalvak (straflendorj) vagy az orsósfalvak (angerdorf) kapcsolatba hozható a gyomásos gazdálkodás elterjedésével, az elnyújtott téglalap alakú parcellák kialakulásával, azaz mindazzal, amiről a századi változások kapcsán szóltunk. Az erdőtelkes falu (waldbufendorf) és a láptelkes falu (marscbbufendorf) kapcsolata az irtásokkal, illetve a mocsarak lecsapolásával egészen nyilvánvaló. A német településtörténerben körfalunak (rundling) nevezett települési alakzat, amely a védekezés lehetőségét teremtette meg lakói számára, ugyancsak egyértelműen összekapcsolható a keletre irányuló német telepítési akciókkal. Franciaországban a termőterüler kiszélesítése a században szintén összekapcsolódott az új települések születésével. Ugyanúgy, mint Németországban, az irtásokon tanyák (bameau) vagy új falvak (villesneuves) jöttek létre nemcsak a kizárólagos tulajdonban lévő, de a közösen birtokolt királyi és földesúri földeken is. Közép- és Kelet Európában is számos új települést hoztak létre, s terjesztették az új technikát és technológiát azok a nyugatról érkező vendégek (bospes), akik kiváltságaik révén hozzájárultak a helyi parasztlakosság társadalmi emelkedéséhez is. A századi,,agrárforradalom legmaradandóbb hatást a termelési szerkezet megváltozására gyakorolt. A korai középkor átörökölte a klasszikus antikvitástól a kettős szerkezetű birtokrendszert: az egyik oldalon a foldesurak számára fenntartott magánkezelésű földeket (terra indominicata, réserve seigneuriale, demesne, bofland), a másikon a telekre ültetett szolgák és függésbe került szabadok telkeit (terra mansionata, egy-egy paraszt telke: mansus, tenure, byde, bufe). A 10. századig a két birtokrész között a szolgáltatások területén erős volt a kapcsolat, hiszen a parasztok szolgáltatásokkal tartoztak uruknak, a termelési kapcsolat azonban nem volt szoros. A telken ülő parasztok saját eszközeikkel művelték meg földjeiket, s az uraságoknak is volt eszközkészletük, állatállományuk, amellyel az urasági földet házi (azaz telekre nem ültetett) szolgáikkal megműveltették. Az első változások e rendszerben a 10. század táján következtek be, amikor a házi szolgák száma megcsappant, de a földesúrnak fenntartott földek még

23 I / Mezőgazdaság a I I-13. században ]_ 5 megmaradtak. Az új évezredbe már többnyire úgy lépett be a földesúri birtokrendszer Nyugat-Európában, hogy hiányoztak a terra indominicatát művelő szolgák, de nem szűnt meg az urasági kezelésű föld. Ezeknek a megművelése ezután már kizárólag a terra mansionatát használó parasztok robotján alapult. E robot nagysága természetesen a gazdasági körülményektől és nem az urasági akarattól függött. Csak annyi robotot lehetett követelni egy parasztgazdaságtól, ami annak fenntarthatóságát nem veszélyeztette. Így szigorú arányosság jött létre a telket használó parasztok és az urasági föld lehetséges terjedelme között. Addig, amíg a demográfiai feltételek nem változtak, ez az üzemi szerkezet is stabilnak mutatkozott. Van azonban egy lényeges különbség a kora középkori, hasonló szerkezetű birtokhoz képest: megszűnt a földesúri gazdaságok termelési önállósága, s ki volt szolgáltatva a jobbágytelken élők munkaerejének, de technikai felszereltségének is. A házi szolgák utolsó csoportja rendszerint úgy szűnt meg, hogy az uraság a terra indominicata eszközkészletével és igásállataival ültette telekre őket. Ez azonban azt is jelentette, hogy azok a technikai és technológiai újítások, amelyek a században végbementek, nem a földesúri, hanem a jobbágygazdaságot erősítették. A termelés bővülése, a városok kialakulásával a piaci kapcsolatok erősödése, a mezőgazdasági termékek áruvá válása és az áruértékesítésből származó haszon a parasztot gazdagította és nem urát. Nem állíthatjuk, hogy a földesurak eleve lemondtak a termékek piaci értékesítéséből származó haszonról. A 13. századi angol falu viszonyait elemző kutatások mutattak rá arra, hogy egyfajta versenyfutás volt jobbágyok és földesurak között a piacért. Ezt azonban az adott körülmények között a jobbágyok nyerték meg, mert a földesuraságok saját gazdasága már ki volt szolgáltatva a parasztoknak. E kiszolgáltatott helyzetet tovább erősítette a mezőgazdasági terınőterületnek az a nagy kiszélesedése az ezredforduló után, amelyekről a fentiekben szóltunk. A lakosság számának jelentős megnövekedésekor a parasztgazdaságok működőképességét (és az ettől függő földesúri gazdaságok megınaradását) csak úgy lehetett biztosítani, ha az uraság engedélyt adott az újabb paraszti generációknak saját gazdaságuk kialakítására. Ez, amint láttuk, többnyire irtások révén valósult meg. Az irtásföldek termelésbe vonásával azonban a terra indominicata és a terra mansionata közötti viszony megbomlott, arányait tekintve a változatlan földesúri föld egyre kisebb lett a paraszti földekhez képest. A változatlan arányokat csak úgy lehetett volna fenntartani, ha az új földeket használó parasztok ugyanúgy művelik az uraság földjét, mint a korábbiak. Az irtás azonban a legnehezebb munkák közé tartozott, annak, aki erre vállalkozott, mentességeket kellett biztosítani. Ezek között a legáltalánosabb a robotmentesség volt. Így a robot növekedése nélkül nem nőhettek az urasági földek, azaz a terra indominicata fokozatosan eljelentéktelenedett. A végeredmény: a földesúri magánkezelésű földek felszámolása, a sok évszázados kettős rendszerű gazdálkodás megszűnése volt. Ezt kell tekintenünk a századi,, agrárforradalom termelési szerkezetre gyakorolt legfontosabb hatásának.

24 2 í? Európa növekedése: a telepesmozgalmak A v1ráozo KÖZÉPKOR DEMOGWIAI És GAZDASÁGI NÖVEKEDÉSE számos egyéb változást is indukált: létrejöttek a városok, fejlődésnek indult a kereskedelem és ipar, megindult az agrártársadalom függőségi viszonyainak minőségi átalakulása, megváltozott a nagybirtok szervezete, gazdálkodási rendje, sűrűbbé vált a településhálózat stb. E mélyreható változások egyik általános vele járó jelensége volt a lakatlan, műveletlen területek benépesülési folyamata, az ún. kolonizáció vagy telepesmozgalom. Az ennek nyomán létrejövő újonnan alapított településekről elnevezésük is egyértelműen tanúskodik. Franciaországban különösen a plans, essarts, artzgues, mesnils, Németországban pedig a rode, rade, ingerode, bolz, wald, brand, scblag, scbeid, bagen végződések jelzik, hogy alapításuk a telepesmozgalommal kapcsolódott össze. A KOLONIZÁCIÓ TÍPUSAI Földrajzi kiterjedését tekintve a középkori kolonizációnak alapvetően két típusa volt: adott ország határain belüli ún. belső és az ország határain kívülre irányuló külső telepesmozgalom. A kolonizációban két fő irány rajzolódott ki: az egyik nyugat, délnyugat, a másik pedig kelet, délkelet felé. Az első irány inkább a belső kolonizációhoz kapcsolódott, a második azonban belső és külső telepesmozgalmat egyaránt magában foglalt. Az országhatárokon belüli erdőirtások Németországban, telepesek megjelenése a bajor térségben például már a 7-8. században megkezdődött, de ez még csak szórványos jellegű volt. Nagyobb lendületet a magyar támadások megfékezése (955) s különösen az ezredforduló után vett. Közel 100 év kellett csak ahhoz, hogy a magyar kalandozó hadjáratok által elpusztított régi településszerkezet visszaálljon, s ezt követően kezdődött a települések tényleges növekedése. A században a bajor telepesek mozgása már a Duna vonalától északra, a déli cseh és morva területekre is kiterjedt. A belső

25 2 /Európa növekedése: A telepesmozgalmak 17 német kolonizáció mértékét igen szemléletesen mutatják a Mosel-vidék adatai. 800 táján itt kb. 100 település volt, egy évszázaddal később már 250, a 10. század végén 350. A 11. század végére ez a szám 590-re, majd a 12. század végére már 990-re emelkedett. Mintegy 4 évszázad alatt tehát tízszeresére nőtt a települések száma. A nyugati, délnyugati francia területekre irányuló belső kolonizáció mértéke ugyancsak jelentős volt, de emellett természetesen Észak-Franciaországban is keletkeztek erdőirtással új települések. Az erdőirtás révén létrejött falvak neve Észak-Franciaországban általában villes neuves falvak), Dél-Franciaországban viszont bastides (uraság által alapított, gyakran erődített település) volt. A Domesday Book tanúsága szerint Angliában a 11. században még kiterjedt erdőségek voltak, a 12. században azonban jelentős erdőirtások és mocsárlecsapolások kezdődtek, nőtt a művelt földek aránya. Itáliában részben a mocsarak kiszárításával, részben pedig folyószabályozásokkal igyekeztek növelni a termőterületek nagyságát. A Ticino szabályozásához például már a 12. században hozzáfogtak. A vízszabályozási és mocsárlecsapolási munkálatok legnagyobb méretet a németalföldi térségben öltöttek. A szárazabb területeket öntözőcsatornákkal tették alkalmassá a mezőgazdasági termelésre. A dél-franciaországi Cavaillon kertjeit, szántóit például öntözték a 13. században. Avignon környékén a Canal de l'hôpital vizével 1000 hektár termőföldet öntöztek. A spanyolországi Valencia mellett kb. 50 kmz területet öntöztek. Az országhatárokon túlnyúló külső kolonizációban elsősorban a német elem dominált, de Európa más tájairól is volt telepes kiáramlás. Normandiából például a 11. század közepétől viszonylag jelentős számú normann népesség települt át Angliába, valamint Dél-Itáliába és Szicíliába. A reconquistához kapcsolódóan Spanyolország egyes területeire Franciaország sűrűbben lakott térségeiből érkeztek telepesek. Európa arculatát legnagyobb mértékben azonban a német telepesek mozgása határozta meg. A Németországon kívülre irányuló középkori német kolonizációnak több típusát különíthetjük el: 1. Az első típust az a fajta telepesmozgalom jelentette, melynek során a telepesek létező államok politikai keretei között, abba beilleszkedve hozták létre új településeiket. Amennyiben számszerűen nagyobb tömbben telepedtek le egyegy területen, századokon át megőrizték etnikai különállásukat, különösen akkor, ha ezt privilégiumaik is elősegítették. Szórványban történő megtelepedés esetén viszont fokozatosan asszimilálódtak a befogadó népességhez. A német nyelvterület határán messze túlmenő telepesi hullám egészen a Délkeleti-Kárpátokig elért. A telepesek (bospes) Erdély addig lakatlan területein II. Géza magyar király uralkodása idején ( ) jelentek meg. Elsősorban az ekkorra már jelentős demográfiai növekedést mutató Mosel-vidékről, valamint Metz, Luxemburg és Aachen térségéből érkeztek. Becslések szerint számuk nem volt túl nagy, mintegy 520 családról lehetett szó (kb fő). Az erdélyi kolonizáció 1211 után újabb lendületet vett, amikor 11. András ( ) a Német Lovagrendnek adományozta a Barcaságot, többek között olyan feltétellel, hogy ezt a gyéren lakott térséget benépesítik, földművesekkel betelepítik. A lovagokat önállósodási törekvéseik miatt ugyan 1225-ben a király kiűzte Magyarországról, de a telepeseket

26 ]_ 8 Pósán László széles körű testületi kiváltságokban részesítette (1224. Andreanum), mely évszázadokra megvetette etnikai önállóságuk és autonómiájuk alapjait. A telepesek behívása a tatárok pusztítása után még nagyobb lendületet vett, melynek során a 13. század második felében a Szepességben is kialakult a területileg egy tömbben I I eló, kiváltságokkal felruházott német telepesek közössége. Létszámuk 1270 körül fő lehetett. Az erdélyi szászság a 14. század elején kb főt számlált. A németek mellett, sőt némileg őket megelőzve,,,latinoknak nevezett vallon, itáliai és francia telepesek is érkeztek a magyar királyságba. Ők azonban nem alkottak etnikailag egységes települési tömböt, így viszonylag hamar asszimilálódtak. Középkori jelenlétükre elsősorban az -olaszi végződésű településnevek utalnak. A középkori Magyarország esetében sajátos jelenségként a 13. században a kunok révén keletről szintén érkezett nagyobb létszámú betelepedő tömeg, illetve a tatárjárás után a Balkán felől is egy fokozatos, lassú népességbeszivárgás kezdődött Erdélyben. A német területek népességfeleslegét a leginkább Kelet-Európa északi fele szívta inaga felé. Az ún. Drang nach Osten fő hulláma (Szűcs Ienő szavaival) a Kárpátoktól északra, mintegy Magyarország feje felett csapott át. A cseh, morva és lengyel területekre a század folyamán érkeztek nagy számban telepesek. Különösen jelentős volt sziléziai megtelepedésük, ahol 150 év alatt mintegy 120 várost és közel 1200 falut alapítottak. A nagyobb arányú sziléziai kolonizáció a 12. század végén kezdődött, s a 13. században teljesedett ki. Lengyelország belső területein ez a folyamat még a 14. századra is áthúzódott. Nagy- és Kis- Lengyelország, Mazóvia és Kelet-Pomeránia földjén a középkor folyamán 215 német jogú új település jött létre. Ennek közel fele 1210 és 1333 között Nagy- Lengyelországban, a mezőgazdasági szempontból legkedvezőbb adottságokkal rendelkező Visztula-völgyben keletkezett. A kunokhoz hasonló nagyságrendű keletről jövő betelepülés Lengyelországban nem történt. A kolonizáció Cseh- és Morvaországban is már a században kezdetét vette, de kiteljesedését a 13. században érte el, különösen II. Ottokár uralkodása alatt. Az újonnan alapított német települések elsősorban a német nyelvterülettel határos térségek mentén jöttek létre: az Érchegységnél, valamint a déli cseh és morva területeken. 2. A külső kolonizáció második típusába azok a térségek tartoznak, ahol a kolonizációt katonai hódítás előzte meg: az államisággal nem rendelkező, még pogány szláv és balti törzsek területeinek meghódítását követően került sor nagy arányú betelepítésre. Különösen Meifšen, Brandenburg és Poroszország lehet erre a típusra jó példa. A Drang nacb Osten fő hulláma elsősorban ezeket a térségeket érintette. A nagyarányú német telepes bevándorlása és megtelepedése következtében a meghódított szláv és balti népesség a középkor folyamán fokozatosan elveszítette nyelvét, asszimilálódott s az évszázadok alatt germanizálódott. Ezt a folyamatot gyakran a korabeli jogalkotás is elősegítette: a 14. század közepére a korábbi kétnyelvű bíráskodási gyakorlat számos helyen német nyelvű lett, a 15. században pedig sok városban, mint például Magdeburgban, Marienburgban vagy Rigában csak németek kaphattak polgárjogot, birtokolhattak

27 2 / Európa nr)`vekedése.` A telepesmozgalmak 19 ingatlant. A késői középkorra az elnémetesedés így a korabeli viszonyok között lehetséges társadalmi mobilizáció egyik előfeltételévé vált. Az asszimilációs folyamat intenzitását és mélységét jelzi, hogy az Elbától keletre eső szláv területek 1147-től kezdődő katonai meghódítása után két évszázaddal Brandenburg tartomány már a német birodalom egyik legjelentősebb fejedelemségének számított: őrgrófja a 7 választófejedelem egyike volt. Hasonló a porosz példa is, az eredetileg a balti nyelvcsaládba tartozó, leginkább a litvánnal rokon porosz nép neve a középkor végére, a korai újkorra már az adott térségben élő német népcsoport megnevezésére szolgált. A Németországgal szomszédos nyugati szláv területek a 12. század közepétől viszonylag gyorsan közvetlenül a birodalom fennhatósága alá kerültek, annak részévé váltak, így itt a kolonizáció fő hulláma a 12. század utolsó és a 13. század első kétharmadára esett. A távolabb eső, a német fennhatóságú területekkel közvetlenül nem érintkező Poroszországban annak 13. századi meghódítása után a Német Lovagrend önálló államot hozott létre, ahol a század végétől a 14. századot felölelően nagyarányú telepítést hajtott végre. 3. A távolabbi északkeleti területeken, a lett és észt térségekben a német katonai-lovagi hódítást nem követte nagyarányú paraszti betelepülés. A Baltikumba érkező telepesek döntően kereskedők és iparosok, azaz városlakók voltak, paraszti telepesek jelentősebb számban ilyen messzire már nem jutottak el. Az itt létrehozott német városok egyúttal az adott térség fölötti politikai hatalom bázisai is voltak. Ennek következtében a középkori Lettországban és Észtországban etnikailag duális társadalom alakult ki, ahol a földbirtokos és városi népesség zöme néınetekből, a paraszti társadalom pedig túlnyomórészt a helyi lett és észt lakosságból állt. A Balti-tenger déli partvidékén élő poroszokkal ellentétben így a lettek és észtek körében nem került sor széles körű asszimilációra, megőrizték etnikai önállóságukat. A TELEPESMOZGALMAK SZERVEZÉSE Megvalósításuk, szervezettségük alapján a középkori telepesmozgalmakat két nagyobb csoportba sorolhatjuk. 1. Az első csoportba az ún. spontán kolonizáció sorolható, amikor a művelhető földterület határainak elérése után túlnépesedés tüneteit mutató régiókból paraszti csoportok indultak útnak, hogy máshol találjanak maguknak megélhetési lehetőséget. Ez a folyamat a birtokos nemesség és egyház számára is kedvező volt, hiszen a birtok csak akkor jelentett jövedelmet, ha volt földművelő s járadékfizető népessége. Földjeik benépesítése, adófizető alattvalóik számának gyarapítása tehát alapvető érdekük volt. A birtokaikra érkező telepes csoportokat jelentős engedményekkel, kiváltságokkal igyekeztek helyben tartani, inegtelepíteni. A spontán jellegű telepesinozgalmak elsősorban a belső kolonizációhoz kapcsolódtak, földrajzi értelemben nem érintettek nagy távolságokat. Különösen Németalföld mocsaras területeinek művelhetővé tételéhez kötődött ez a típusú

28 20 Pósán László kolonizáció, s mivel az egyik olyan területnek számított, ahol a telepesmozgalom igen korán kezdetét vette, a középkor folyamán erre támaszkodva a legnagyobb szabású tájrendezést itt hajtották végre. A Zuid Hollandse kiszárításával például hektár művelhető földhöz jutottak. Kezdetben a telepeseknek adott kiváltságokat még csak ritkán foglalták írásba, általában elegendő volt a szóbeli biztosítás. Változott a helyzet, amikor Németalföldön ınár egyfajta,,túlkínálat keletkezett a telepesekből, s ezek otthonuktól távolabbi vidékeken voltak kénytelenek jobb megélhetést és kedvező feltételeket keresni. A 12. század elejétől egyre nagyobb számban jelentek meg az Alsó-Weser és az Alsó-Elba mocsaraslápos vidékein, majd pedig a század második felétől az Elbától keletre fekvő területeken is. Mindazokat a jogokat, amelyeket a korábbi kolonizáció során hazájukban megkaptak, e távolabbi földeken már írásba foglalták. A telepesek és a földesurak között a letelepedésről folytatott tárgyalások eredményét rögzítő szabályszerű szerződések születtek. Az egyik ilyen legkorábbi oklevél 1106-ból származik, amelyben Frigyes, hamburgi érsek rögzítette az Alsó-Weser mellett letelepedni szándékozó, s az ottani mocsaras, vizenyős területek termőfölddé változtatására vállalkozó holland telepesek számára biztosított feltételeket és kiváltságokat. Az oklevél tanúsága szerint ezek, valamint általában a távolabbi területekre érkező telepesek már szervezett közösségként léptek fel, olyan közösségként, amely képes volt közösségi jogai, mindenekelőtt önkormányzati jogának elismertetésére. Vezetőjük, akit maguk választottak, egy pap, bizonyos Heynricus sacerdos volt. A Németalföldről keletre vándorló telepesek tehát nemcsak technikai ismereteiket, a lerelepedésük feltételeire vonatkozó igényeiket hozták magukkal, hanem vallási és egyházi viszonyaikat megszervezni, gazdasági és jogi érdekeiket a tárgyalások során képviselni tudó személyt is: a papot. A kolonizáció során a telepesek általában a szokásos paraszti teleknél (bufe) kétszer nagyobb földet kaptak. Ehhez, s nem személyhez kapcsolódtak a kötelességek és jogok, így személyileg nem függtek a földesúrtól, és nem fizették a személyi függésből fakadó járadékokat (capitagium, manus mortua, maritagium stb.). Mivel személyükben szabadok voltak, telkeik után tartoztak évi rögzített természetben vagy pénzben, esetleg mindkettőben teljesítendő járadékot, úi1. cenzust fizetni, de ezt is csak évek múltával, azt követően, hogy művelésre alkalmassá tették azt a területet, ahol megtelepedtek. Ez volt az ún.,,szabad évek rendszere, mely többnyire 10 év volt, de ennél kevesebb (3-5 év) vagy egyes területeken akár több, év is lehetett. Az adómentes időszak attól függött, hogy mekkora erőfeszítést és időt igényelt egy-egy terület termővé tétele. A paraszti telkenként megállapított cenzust viszonylag alacsonyan határozták meg, hiszen a földbirtokosok fő célja az új munkaerő megtartása volt. A cenzushoz hasonlóan alakult az egyházi tized mértéke is: a telepesek többnyire évi rögzített mennyiségű terméket vagy adott összegű pénzt fizettek tized gyanánt. Abból következően, hogy a szolgáltatásokat a telkek után határozták meg, az egyes telkek birtokosai megváltozhattak anélkül, hogy az a járadék mértékét érintette volna. Ennélfogva a földesúrnak nem volt érdeke a telkek szabad forgalmának megakadályozása, így a személyi szabadságból következően örökös hiányában a telepesek

29 2/ Európa nővekedése.` A telepesmozgalmak 21 szabadon végrendelkezhettek, házasodhattak, vérdíj és szabad költözködési jog illette meg őket. Öröklés terén mindkét nembeli gyermekeik egyaránt jogosultak voltak az örökségre. Egyes területeken a telepesek korlátozott vadászati és halászati jogokat is kaptak, továbbá mentesültek a magánföldesúri servitium (munkaszolgálat, robot) alól. Mivel a földesúri magánbirtok kereteibe tartozó népeket a században túlnyomórészt még a személy szerint függési viszony jellemezte, a bospesállapot a feudális rendszerben szélesebb rétegek által elérhető paraszti szabadság modelljévé vált, s ez komoly ösztönzést jelentett az eredeti lakóhelytől távol fekvő területek benépesítéséhez is. A század fordulójára ily módon körvonalazódó telepeskiváltságok köre flamand jogként terjedt el a középkori kolonizációban. Amikor 1106-ban a már említett Heinrich pap vezette telepes közösség már szervezetten tárgyalt a megtelepedés feltételeiről, s azokat szerződésszerűen írásba is foglalták, az elnyert kiváltságok között általában szerepelt az is, hogy az újonnan létrehozott településen maguk dönthettek a plébános személyéről, azaz az érsek lemondott a papállítás jogáról, sőt átengedte a telepesek egyházának fenntartására a tized tizedrészét. A templom és a plébános számára ezen túlmenően a telepesek egy telket kötelesek voltak átengedni. A papállítással és a templom fenntartásának kötelezettségével a telepesfalu közössége a kegyúri jogok birtokába jutott. A templomhoz tartozó telek révén a település papja tagja lett a falu közösségének mint gazdálkodási közösségnek, s az ilyen jellegű rendszabályok éppúgy érvényesek voltak rá, mint a közösség többi tagjára. Mint a faluközösség tagja, alkalmassá vált arra, hogy a közösségen belül vezető és érdekvédelmi funkciókat lásson el. A saját templom és lelkipásztor így erős integráló hatást fejtett ki. A telepesek alsófokú bíráskodási jogot is kaptak, csak a súlyosabb esetek tartoztak az érseki ítélőszék elé, s akkor is olyan megszorítással, hogy az érsek (vagy megbízottja) volt köteles a telepesek közé jönni és a falu bíróságával együttműködve meghozni az ítéletet. Az ily módon mintává váló paraszti telepítés során tehát a telepesfalvak önálló települési, gazdálkodási és bíráskodási egységet képeztek, amelynek igazgatását a telepesek alkotta közösség önkormányzata végezte. A Weser és az Elba mellett létrejövő kolonizációs falvaknál tehát a közösség vezetőjét (bíráját) és plébánosát a faluközösség választotta. Az Elbától keletre fekvő távoli területek benépesítéséhez a nyugati régiók demográfiai nyomása következtében alulról szerveződő spontán kolonizációs csoportjai azonban már nem bizonyultak elegendőnek. Ehhez új telepítési módszert kellett kialakítani, mely Wichmann magdeburgi érsek nevéhez fűződött. Míg korábban a telepítés kezdetét a telepesek megjelenése jelentette, addig Wichmann érsek betelepítési tervet dolgozott ki, s ennek megvalósítását telepítési vállalkozókra bízta. A telepítés finanszírozásához megfelelő tőkével rendelkező vállalkozókkal (városi polgárokkal, esetleg nemesekkel) szerződést kötött, akik vállalták a telepesek toborzását, utaztatását, az új települések technikai megszervezését, a lakóházak s egyéb épületek felépítését. A telepítésre vonatkozóan egyértelműen meghatározták, hogy a locatornak mekkora területet kell benépesítenie. Egy évi sziléziai oklevél tanúsága szerint a telepítési vállalkozónak

30 2, 2 Pósán László 200 hufe földre kellett telepeseket toboroznia. A közösségalakulást így felülről kezdeınényezték, s tényleges kialakulására csak a megtelepedés után került sor. A telepesek kiváltságainak megtárgyalásakor a földesúrral szemben mint szerződő fél, nem a telepesek közössége állt, hanem a telepítési vállalkozó. Ellenszolgáltatásként a locatorok az általuk létrehozott településen bizonyos számú cenzusmentes telket kaptak, melyhez katonai szolgálat kötődött. Ezen túl a falu földesúri szolgáltatásainak is bizonyos hányada, többnyire hatoda, őket illette, valamint a locatorok lettek a település közösségének vezetői: a földesúr örökletes jogon átengedte nekik az alsófokú bíráskodás jogát s a bíráskodásból származó bevételek bizonyos százalékát (általában kétharmadát), de a bíráskodás közösségi jellegét a mellettük működő esküdtek voltak hivatva biztosítani. A szervezett telepítési gyakorlatban a hospesek számára biztosított kiváltságok közül így eltűnt a faluközösség elöljárójának választási joga. A telepítési vállalkozók feleltek a földesúri jövedelmek begyűjtéséért, funkciójuk ennyiben földesúri tisztségviselői jellegű volt. A plébános állításának joga, azaz a kegyúri jog a földesúrtól már nem a közösség, hanem általában a telepítési vállalkozók kezébe került. Kivételt ez alól csak a szervezett ınagyarországi telepítések jelentettek, ahol többnyire megmaradt a szabad papválasztás joga. A telepítési vállalkozók általában földesúri haszonvételi jogokat (malomtartás, kocsmatartás) is kaptak. A földesurak sok esetben nem csak kedvezményekkel, kiváltságokkal igyekeztek elősegíteni a telepítést, hanem konkrét anyagi segítséggel is: egyfajta,,indulótőkeként pénzt és vetőmagot biztosítottak a telepítési vállalkozó számára ben Breslau püspöke például 12 márka ezüstöt és 300 véka gabonát adott a locatornak. A telepítési vállalkozók által szervezett s lebonyolított telepítések nagy lendületet adtak a 12. század második felétől a kolonizációnak. Ez a módszer a telepesek és a földbirtokosok számára egyaránt előnyökkel járt, így az ún. németek jogán (ius Tbeutonicorum) történő telepítés széles körben elterjedt Közép-Kelet-Európában. A kezdetben valóban német származású telepesekhez kötődő kiváltságok (személyi szabadság, telekhez kötött rögzített évi cenzus stb.) a lengyel, cseh vagy magyar belső kolonizáció során egyre több hazai telepes által is elérhetővé váltak, így fokozatosan elveszítették etnikai tartalmukat, ami a terminológia megváltozásában is megnyilvánult. A ius Tbeutonicorum-ból ius teutonicum lett, ami a nagybirtok keretein belül a kedvezőbb paraszti jogállás megnevezése lett, míg a hazai jog (például ius Polonicorum) a személyi függést is magában foglaló paraszti állapotot jelölte. A locator-rendszerű telepítéssel terjedő ún. német jog széles körben elősegítette az agrártársadalom függési viszonyainak eltárgyiasodását, a nagybirtok szerkezetének átalakulását, a településszerkezet megváltozását. A német jog jelentése természetesen igen tág volt: általában magában foglalta a flamand, szász, sváb vagy frank jogok szerinti telepítést, ami elsősorban a teleknagyság, valamint a nőági öröklés kérdésében jelentett eltérést. A frank hufe (kb. 24 hektár) például nagyobb volt, mint a flamand hufe (16,8 hektár), a szász (magdeburgi) jog pedig korlátozta a nők örökösödési jogát, a flaınand azonban nem. Sok esetben azonban a telepítés során keveredtek a különböző jogi elemek.

31 2/ Európa nővekedése: A telepesmozgalmak 23 A kolonizáció első nagy hulláma az egyes területeken többnyire paraszti népességet érintett, míg a telepesek későbbi, újabb hulláma már városi elemeket is tartalmazott. A tervszerű betelepítések során azonban gyakran előfordult, hogy új falvak' alapításával egyidejűleg városok alapítására is sor került, mint Brandenburg vagy Mecklenburg földjén, sőt egyes területeken, mint Poroszországban vagy a Baltikumban, a városok alapítása megelőzte a paraszti telepítést. Thorn, Kulm vagy Riga hamarabb léteztek, mint a környező falvak. Az európai kolonizáció nagy lendülete jórészt a századra esett, a 14. században dinamizmusa lecsökkent, s ekkor már nem hozott létre jelentősebb, nagyobb várost. A kolonizáció során kialakuló városprivilégiumok sok tekintetben (pl. telekrendszer, adózás, végrendelkezési jog, ingatlanforgalom stb.) hasonlítottak a telepesfalvak kiváltságaihoz, de több területen meghaladták azokat. A városok többnyire vámmentességet, vásártartási jogot, esetenként árumegállító jogot, plébánosválasztáshoz kapcsolódó kegyúri jogot, bizonyos földesúri haszonvételi jogokat stb. kaptak, továbbá a szabad bíróválasztás l<iváltságát, melyhez minden kisebb vagy nagyobb polgári, illetve büntetőperben való ítélkezés joga is társult, míg a telepes falvakesetében általában csak a kisebb ügyek elbírálására lett felhatalmazva a közösség elöljárója. A városok kiváltságai közé tartozott a királyi vagy fejedelmi tisztségviselők beszállásolása (descensus) alóli mentesség is. A kolonizáció során létrejövő városok belső életük kialakítására általában egy létező város jogrendjét vették át, adaptálták az új viszonyok közé. A mintát jelentő városi jog alapján a kolonizációs városoknak három nagyobb sávja rajzolható meg a térképen, amelyet mozaikszerűen színeztek attól eltérő, egyedi jellegű városi jogok. Északon, a Balti-tenger partján, egészen a Finn-öbölig az itt alapított városok többsége a lübecki jogot vette alapul. A középső sávban, Brandenburgtól Lublinig, Lembergig a magdeburgi jog alapján létesültek a német városok. A déli sávban, Csehországban, Magyarországon, egészen a Kárpátok keleti vonaláig a nürnbergi városi jog volt a telepítés alapja. A városi településsel párhuzamosan terjedt el Európa szélesebb területein a kézműipar céhszervezete, a kereskedelem különböző formái és szervezetei, a vásári és piaci jogok, s összességében elmondható, hogy a kolonizáció jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Közép-Európa és a Baltikum gazdasága, társadalma, mindennapi élete nyugatias vonásokat nyerjen, még akkor is, ha a telepítések ellenére alacsony népsűrűség a keleti területeken nem ösztönözte a háromnyomásos szántóföldi művelés elterjedését. A kolonizáció során a nagyobb tömegű paraszti, iparos és kereskedő elem mellett - különösen ott, ahol katonai hódítás előzte meg a telepítést - a nemesi társadalom földrajzi mobilitása is bekövetkezett. Számos lovag keleten igyekezett nagyobb birtokot szerezni magának. Magyar-, Cseh- vagy Lengyelország esetében ezeket uralkodói adományok révén nyerhették el, Brandenburg vagy Poroszország földjén azonban a birtokszerzés (amelyhez azután tervszerű földesúri telepítés társult) az első időkben többnyire összefüggött a katonai hódítással. Mindezek következtében a nyugati nemesi társadalom hűbéri-függőségi viszonyai, még ha jelentős helyi módosulások, egyedi sajátosságok formájában is,

32 24 Pósán László földrajzi értelemben szélesebb körűvé váltak, s nagymértékben hozzájárultak a korábbi társadalmi viszonyok átalakulásához. Európa belső és külső határainak bővülése együtt járt az egyházszervezet kiterjedésével. A kolonizáció során nemcsak az egyes telepes közösségekkel kerültek addig lakatlan területekre klerikusok, papok, hanem a telepítő földesurak, fejedelmek maguk is ösztönözték különböző szerzetesrendek megtelepedését, az újonnan benépesített területek egyházi viszonyainak rendezését. Az egyháziaknak (püspököknek, érsekeknek) szintén nagy szerepük volt a nyugati hospesek keletre jövetelének ösztönzésében, a szerzetesrendek közül pedig leginkább a ciszterciták és az egyházi lovagrendek szereztek az Elbától keletre eső területeken figyelemre méltó érdemeket, különösen a Német Lovagrend Poroszországban. A szerzeteseknek a belső kolonizációban is komoly érdemeik voltak: 1300 táján például Hollandia hercege, az utrechti püspök, valamint a helyi cisztercita rendfőnök szervezte a leginkább veszélyeztetett partszakaszokon a gátak építését és a vizek lecsapolását, de közismert a Német Lovagrend poroszországi belső telepítő tevékenysége is. A középkori kolonizációban részt vevő telepesek számát Európa egészére vonatkozóan szinte megbecsülni is lehetetlen. Ha azt feltételezzük, hogy telepes családonként 4-5, a felnőttkort is megélő gyermekkel számolhatunk, s ennek alapján a népesség kb évente duplázódhatott (ami természetesen a valóságban sohasem volt így), akkor a 12. században csak a Németországból kivándorlók száma mintegy lehetett, de ekkor még nem beszéltünk sem a belső kolonizációban résztvevőkről, sem pedig az Európa egyéb területein zajló településekről. Egyes történészek véleménye szerint a középkori Németország népességének kb. 2%-a vándorolt az Elbától keletre. A számszerű meghatározást az is nehezíti, hogy sok esetben a telepesek már korábban kolonizált területekről vándoroltak tovább új települési helyekre, azaz ınásod- s harmadgenerációs hospesek is szépszámmal voltak. Magyarországra például a 13. században a kolonizáció által már érintett Sziléziából érkezett sok telepes, ahogyan Poroszországba és Lengyelország egyéb területeire is sok sziléziai vagy brandenburgi, meiíšeni német család leszármazottja települt át. A keleti porosz, lengyel vagy magyar területeken azonban a belső kolonizációban sok esetben már nem idegen elemek vagy azok leszármazottai, hanem a helyi lakosság vett részt, s ezáltal a hospeskiváltságokat megszerezve kedvezőbb társadalmi helyzetűvé váltak. Azokon a területeken, mint Brandenburgban, Sziléziában vagy Poroszországban, ahol jelentősebb számú német, illetve nyugati telepes talált magának új otthont, a hospesjog azonossága a paraszti társadalom szélesebb körében mozdírotta elő az összeolvadást, ami többnyire egyirányú volt: a kedvezőbb helyzetbe került hazai lakosok a német jog keretein belül az idegenekhez asszimilálódtak. A telepesvárosok esetében ez a folyamat a kezdetektől nyilvánvaló volt, így a középkorban az Elbától keletre a városi polgárság döntően mindenhol német volt.

33 3 6%? A középkori város A KORA KÖZÉPKORBAN Az ANTIKVITAS szazadaihoz KÉPEST hanyatló gazdaság és különösen az agrártermelés alacsony szintje nem tette lehetővé nagyszámú iparos elszakadását a mezőgazdasági tevékenységről. A kisszámú kézműves rendszerint uralkodók, nagybirtokosok, egyháziak alkalmazásában (nem ritkán rabszolgaként tulajdonában) állt, s uradalmi központokban, kolostorokban tevékenykedett. Részben elnéptelenedtek a római kor városai is. A galliai Nimes lakói a római amfiieátrum által határolt területre költöztek be, a nézőtér magasabbra növelt sáncait minősítve városfalnak. Rómában 848-ban IV. (Szent) Leó pápa Hadrianus császár mauzóleumát (későbbi nevén az Angyalvárat) alakíttatta át erőddé, hogy védelmet találjon a Tiberis megfogyatkozott lakosságú partján. Nem kedveztek a körülmények a Karoling-korszakban létrejött tenger- (esetleg folyó-) parti kereskedőtelepeknek sem. Az Atlanti partvidéken és a Baltikumban a normannok (akiket hol vikingeknek, hol dánoknak neveztek), a Mediterráneumban a muzulmánok (mohamedán arabok, berberek stb.) fosztották ki őket rendszeresen. A 9. századra elpusztult a kora középkorban oly jelentős két kikötő, Quentovic és Dorestad, amelyek feladatait a kereskedelemben később más települések vették át. A korábban jelentős baltikumi kereskedőtelep, Viheta ugyanakkor úgy tűnt el, hogy nyomait a régészek máig sem találják. A kora középkor távolsági kereskedelme - amely a kereskedőktől megkívánta, hogy árujukat maguk kísérjék, így huzamosan távol tartotta őket lakóhelyüktől - egyébként sem volt alkalmas arra, hogy a helyi gazdasággal és társadalommal szoros kapcsolatban álló településeket (városokat) hozzon létre. A középkori városok kialakulásukat a mezőgazdasági termelés bővülésének és az agrártermelésben képződő feleslegnek köszönhették. Ez tette lehetővé, hogy a mezőgazdaságban nélkülözhetővé vált kézművesek áruik értékesítése számára kedvezőbb fekvésű településekre húzódjanak. A születő városok jövedelmezősége a terület földbirtokosainak figyelmét is felkeltette, akik kedvezményel<kel, kiváltságokkal igyekeztek új lakosokat vonzani. Létrejöttük nem egységes séma

34 26 Barta ]ános szerint történt. A középkori város kialakulhatott a római korszak egykori városainak helyén, s amennyiben a település folyamatosan lakott volt, nevében akár az ókori elnevezés is tovább élhetett (Mediolanum-Milánó, Augusta Treverorum- Trier, Londinium-London, továbbá a latin castrumból képzett -cbester; -Easter toldaléıkot viselő helységnevek Angliában stb.). Az új városok létrejöttében mindenképpen fontos tényezőnek számított a gazdaság számáta kedvező földrajzi adottság (kikötő, átkelőhely valamely folyón, mint a flandriai Brügge esetében, ahol a híd a város névadója lett). A várost formáló tényezők persze összekapcsolódva is érvényesülhettek, mint Párizs esetében, amely a római korban kevésbé jelentős Lutetia Parisiorum nevű településből a Szajna menti kereskedelmi fotgalom növekedésének hatására a középkorban vált igazi nagyvárossá. A Mediterráneumban (Itália, Hispánia, Gallia) a városok jelentős része egyházi központra (püspöki székhelyre) telepedett, míg az Alpoktól északra (Németalföldön, a Rajnától keletre és a Dunától északra) a Karoling Birodalmat őrző valamely erődítmény (burgus) körül bontakoztak ki. 744-ben Kis Pipinnek még rendeletben kellett előírnia, hogy minden püspökség székhelyén tartsanak rendszeres piacot, ahol a lakosság beszerezheti élelmiszereit. Az egyházi jelleg persze nem mindenütt tudta biztosítani a várossá válás feltételeit. Hódító Vilmos angol királynak ( ) több püspökség székhelyét kellett áthelyeznie újonnan alakuló városokba. A Karoling-korban szaporodó vásárhelyekkel találkozunk. A beköltöző lakosság egy része már nem fért el a település hamarosan fallal jelölt határain belül, így a falakon kívül külsővárosok jöttekilétre (forisburgus, faubuig). Bécs falait 1100 és 1230 között négyszer kellett átépíteni, hogy az egyre növekvő város újonnan benépesült negyedeinek is védelmet nyújthasson. Európa nyugati felén a városi fejlődés különösen a 11. század második felétől gyorsult fel. Elen Eszak-Itália járt, ahol Milánó, Velence, Pávia már az invesztitúraháborúk kirobbanása idején komoly gazdasági szerepet játszott. A hispániai félszigeten az arab hódítás új lehetőségeket teremtett Kelet és Nyugat árucikkeinek cseréjéte. A kereskedőtelepek mellett városiasodásnak indult a Szent Iakab apostol sírjához vezető zarándokút több települése és mindenekelőtt maga a sírt befogadó Santiago de Compostela helység. A Kijevi Rusz területén a normannok (varégok) kereskedő útvonala mentén alakultak ki városok. A várost jelentő gorod-települések száma a 10. századi 24-ről a 11. században 100 fölé növekedett. Kijevnek a 11. században 40 temploma volt. (A templomok nagy száma másutt is jellemző lehetett. Notwichban, amely nem tartozott Anglia legnagyobb városai közé, 1083-ban 25 templomot írtak össze.) Prágát 970 körül Ibn Iakub arab utazó kőházakból álló nagyvárosként említi, amelyben ruszok (varégok), szlávok, magyarok és zsidók kínálják áruikat. Ugyanő prágai iparosokat is említ, akik lószerszámot (nyerget, kantárt) és pajzsokat készítettek. A születő városok jellegét azonban egyelőre elsősorban a kereskedők határozták meg: ők irányították az árucserét, raktárakat igényeltek árujuknak, élelmet, ellátást maguknak és segítőiknek. A Karoling-korban a formálódó városi települések lakói nem rendelkeztek olyan közös kiváltsággal, amely lakóikat jogilag a környező falvak népessége fölé

35 3 /A kozépkori város 27 emelte volna. Maguk a beköltözők sem tartoztak feltétlenül azonos társadalmi rétegbe, szolga- és szabad állapotúak egyaránt előfordultak közöttük, akárcsak a falvakban lakó parasztok között. A lakosok által közösen bírt kiváltságok eredete gyakran homályba vész. A flandtiai Lüttich város któnikása a település legkorábbi kiváltságait Szent Hubertustól, a város első püspökétől származtatta ( ), de ennek hitelességében a történettudomány joggal kételkedik. Ugyanakkor bizonyosnak tekinthető, hogy a krónika keletkezésének időpontjában ( ) a városnak már valóban voltak kiváltságai. A kiváltságok adományozásának pontos időbeli megállapítása azért sem könnyű feladat, mert ezek kezdetben szóbeli megegyezésen alapultak, S amikor írásba foglalták őket, többnyire már meglévő hagyományt rögzítettek. A kiváltságokat rögzítő adoınánylevelek a században szaporodrak el. A városiasodó településekre költöző kereskedők és kézművesek elsősorban a jobbágyi állapottal járó, gazdasági tevékenységüket gátló súlyos terhek és szoros kötöttségek alól igyekeztek szabadulni. Mindenekelőtt mozgási-költözési szabadságot, valamint foglalkozásuk folytatásának szabadságát igényelték maguknak. Utóbbinak feltétele az volt, hogy felmentést kapjanak a mezőgazdasági termeléshez kapcsolódó munka- és termékszolgáltatás alól, hiszen csak ezáltal fordíthatták teljes inunkaidejüket az ipari termelésre. Mentesülni akartak a feudális jogrend és igazságszolgáltatás sokszor következetlen gyakorlata alól. Le akarták vetni maguktól az alávetettekre (jobbágyokra) kiterjedő földesúri bíráskodás hatályát, de nem akarták ınagukra vállalni a szabad emberek (nemesek) peres ügyeiben előírt isteníréleti formát, a lovagi párviadalt sem. A feudális urak belháborús pusztításainak azzal kívánták elejét venni, hogy a másutt csak a hét bizonyos napjain érvényesülő,,isten békéjét lakóhelyükön folyamatossá kívánták tenni. Elvárták, hogy tulajdonukta - a kereskedők árukészletükre, a kézművesek eszközeikre, késztermékeikre - a feudális uraknak ne legyenek előjogaik (elővásárlás, öröklés, kisajátítás). Köln lakói 1074-ben azért lázadtak fel, mert a város érseke kifosztatta az egyik kereskedő hajóját, hogy azt ga münsteri püspök rendelkezésére bocsáthassa. A városiak tulajdonukat nemcsak szabadon akarták használni, hanem azzal szabadon akartak rendelkezni is, azaz eladni, örökíteni. Az egyes városok által elnyert kiváltságok részben gazdasági, részben jogitársadalmi jellegűek voltak. Magukban foglalták a kézművesipari termelés és a helybeni termékcsete feltételeinek biztosítását, lehetőséget adva a városiaknak, hogy településükön heti piacot, továbbá évente meghatározott számú nagyobb vásárt tartsanak. A lakosok kizárólagos jogot szereztek arra, hogy a városban előállított kézművesipari termékeket árusíthassák, amiből az idegen kereskedőket kizárták. Ritkábban árumegállító jogot is tudtak szerezni, aminek alapján a városon áthaladó' minden kereskedőt köteleztek arra, hogy áruját néhány napra közszemléte kirakja, s csak ennek teljesítése után induljon tovább. A helybeli kereskedők ilyenkor felvásárolták azokat a termékeket, amelyeket érdemes volt a további piacokra vinni. A polgárok tulajdonának kizárólagosságát fejezte ki többek között a városiak felmentése a fejedelmi kísétetek beszállásolásának és ellátásának kötelezettsége alól. Személyi szabadságukat erősítette mentesítésük a házassági és örökösödési.i

36 28 Barta ]ános illeték alól. Nem kellett engedélyt kérniük földesuruktól házasságkötésükhöz sem. Kötelezettségeik között előfordulhatott, hogy saját (kézműipati) termékeikből kellett a város urának járadékot szolgáltatniuk. Strafšburg kovácsmesterei kötelesek voltak a püspöki palotában (az ajtókon és az ablakokon) minden, mesterségükbe vágó munkát elvégezni (az anyagot azonban a püspökség adta), ha pedig a püspök elutazott, előtte meghatározott számú patkót az utazók rendelkezésére bocsátani. Altalánossá mégis a pénzjáradék vált, amelyet a polgárok már nem egyenként, hanem együttesen róttak le, így összeszedéséről maguknak kellett gondoskodniuk. Ez a feladat, valamint a saját igazságszolgáltatási szervezet felállítása fontos lépés volt a város auronómiájának megszerzéséhez vezető úton. Az európai országokban az a gyakorlat alakult ki, hogy amennyiben valaki egy évig és egy napig háborítatlanul élt valamely városban, akkor megszabadult korábbi kötöttségeitől, akár a jobbágyi fiiggés alól is felszabadult. Ezt a kor mondása is kifejezte: A városi levegő szabaddá tesz (németül: Stadtluft macbtfrei). A városiak által szerzett jogok apáról fiúra öröklődtek. A nemesek jogairól mégis megkülönböztette őket, hogy velük a polgár csak a közösség tagjaként, a város lakójaként élhetett. A kiváltságok révén a középkori városok jelentős autonómiára tehettek szert. Saját vezetőket választottak, hivatalnokokat alkalmaztak. A város vezetőjét rendszerint polgármesternek (maire, mayor; biiigermeister) vagy bírónak (scultetus, scbulteis), Itáliában többnyire konzulnak nevezték. Segítői a várgróf (az iparosok ellenőre és kisebb ügyekben bírája), a vámszedő és a pénzverő mester lehettek. (A fenti elnevezéseket Sttafšbutgban használták.) A város polgármestere vagy bírája a tanáccsal együtt irányította a települést. A tanács neve Németországban rat, Flandriában éclaevinage, Itáliában conszglio volt. A franciaországi Arles városában a tanács 12 tagját nevezték konzulnak. A városvezetés alapvető feladata a település politikai és gazdasági rendjének fenntartása, az adók és járadékok összegyűjtése, a városi bíróság működtetése, a termelők és a piac védelme, a rendfenntartás volt. A várost ért támadás esetén a polgárokrıak fegyverrel kellett lakóhelyüket megvédeni. A városi szabályzatok különös figyelmet szenteltek a település belső rendjének fenntartására. Éjszaka őrség járta az utcákat, tiltották, hogy éjjel a lakosok az utcáta lépjenek. Éjszaka minden embernek otthon kell tartózkodnia - mondta ki a norvégiai Bergen tendtartása. Ugyancsak Bergenben az őrség feladata volt, hogy a részegeket hazakísérje, vagy, ha annyira ittasak voltak, hogy már azt sem tudták megmondani, hol laknak, a legközelebbi házban lefektessék. A gyarapodó városok birtokosaik számára is növekvő jövedelmet tudtak biztosítani. A jövede`lem növelésének kilátása a világi birtokosokat, akik a városokon kívüli váraikban laktak, a kiváltságok széles körű adományozására ösztönözte. Ez természetesen azzal járt, hogy csökkent befolyásuk a város felett. Konfliktusaik mégis inkább egymással robbantak ki. A 12. század közepén II. Adolf, Holstein grófja és Welf Oroszlán Henrik szász herceg között indult harc a frissen alapított Lübeck birtoklásáért. A herceg azt kifogásolta, hogy Adolf gróf a környező településeken próbált a város számára lakosokat toborozni, ami az ő falvaiból vont el kézműveseket. Amikor azonban sikerült a várost megszereznie, maga is

37 3 /A középkori város 29 hasonló módon növelte a közösség lakosságát. A világi urakkal ellentétben a püspökök, akik székhelyüket a városokban tartották, nem szívesen engedték ki kezükből a település irányítását. Az egyház egyébként is tiltotta, hogy püspökei olyan változtatást engedélyezzenek, amely csökkentheti az egyházmegye jövedelmét. A városok születésének évszázadaiban gyakoriak az új közösségek és a püspökök véres harcai. Itália városaiban I. Ottó politikája hatására erősödött meg a püspökök befolyása. Az uralkodó ugyanis a territoriális urakkal szemben szívesen támaszkodott az egyházra, s átadott nekik egy sot olyan jogot, amivel korábban az államigazgatást képviselő grófok rendelkeztek. A városok gazdasági és politikai követelésekkel léptek fel a püspökök ellen. A cremonaiak és püspökük között 930-ban azért támadt ellentét, mert a városiak - a krónikás szerint,,ördögi arcátlansággal - a kikötőn kívül rakták ki áruikat, hogy a püspöknek járó vám megfizetését elkerüljék. Milánóban 980-ban a konfliktus heves utcai összetűzésekbe torkollott, aminek hatására az érseknek egyi dőre el kellett hagynia a várost ben a korábbi érsek utódának, Atibertnek is menekülnie kellett, ezúttal végleg elveszítve a város feletti hatalmát. Hiába ostromolta meg két év múlva Milánót, vereséget szenvedett, s bele kellett törődnie a település önállóságába. Az invesztitúraharc Itáliában csökkentette a császárok hatalmát. Ezzel párhuzamosan gyöngült az egyház politikai befolyása is. A 11. században Lombardia városai szinte független városállamokká váltak. Évtizedes harcokkal vívták ki autonómiájukat a Rajna-menti városok. Worms lakói 1073-ban kerültek ellentétbe püspökükkel, akit ideiglenesen sikerült elűzniük a városból. A következő évben Kölnben robbant ki a már említett lázadás ben a franciaországi Cambrai lakói keltek fel II. Gellért püspök ellen, s az Alpoktól északra először nevezték városi önkormányzatukat communának. Az ugyancsak franciaországi Laon polgárai békés úton szerettek volna autonómiához jutni, amit az 1106-ban hivatalba lépő Gaudri püspöktől jó pénzért meg is szereztek. A püspök azonban hamar megbánta engedékenységét, s rávette VI. Lajos királyt, hogy vonja vissza Laon kiváltságait. Tekintélyes pénz ígéretével ezt el is érte, de amikor az uralkodó megvesztegetésére szánt összeget a városiak különadójából kívánta beszedni, 1115-ben itt is lázadás tört ki. A püspököt meggyilkolták, testét megcsonkították (ujját a püspöki gyűrűvel együtt vágták le), holttestét napokig hagyták az utcán heverni. Csak bő évtizedes harc, újabb lázadások és megtorlás után, ban sikerült a polgároknak kiegyezniük az új püspökkel. A harcok árán kivívott kiváltságok természetesen nem lehettek szimpatikusak az egyháziak előtt. A 12. század elején élt francia krónikás, Guibert de Nogent a kommunát,,gyűlöletes szónak tartotta. Laon új kiváltságlevelében e szót igyekeztek elkerülni, a megegyezés nyomán kialakult formát a béke berendezkedésének (institutio pacis) nevezték. A harcok ellenére a városoknak nem mindenütt sikerült a teljes önkormányzat jogát kivívniok. Franciaországban például éppen a királyi hatalom volt az, amely saját városaiban megőrizte befolyását. Párizs közigazgatása megoszlott a polgárok által választott képviselők és a királyi hivatalnokok között, nem volt kommuna joga Orléans-nak, Toursnak, Nantes-nak, Lyonnak stb.

38 30 Barta ]ános A középkori város meghatározására a szokásos városdefiníciók alig használhatók. Hiába nyújtott piacot a város a környező települések mezőgazdasági termékei számára (az idegen mezőgazdasági termékek fogyasztása Werner Sombart és Max Weber szerint a város alapvető ismérve), lakói közül sokan foglalkoztak mezőgazdasággal. A korszak városainak többsége, lakosságát tekintve, alig volt nagyobb, mint a falvak. Természetesen az idő múltával néhány nagyváros kiemelkedett: London és Párizs lakossága már a 14. században elérte a ezer főt, Firenzéé az 1349-i pestisjárvány előtt a főt közelítette, Milánóé a 15. század végén 85 ezer volt. Az átlagos városok azonban meglehetősen szerény népességgel rendelkeztek. Németországban 1400-ban kb. 3 ezer várossal lehet számolni. Közülük 2800 lakossága 1000 fő alatt maradt, s alig 15-é haladta meg a' tízezret. (AZ élen állók közül Kölnnek nagyjából 30 ezer, Lübecknek 25 ezer lakosa volt.) A középkori várost így elsősorban jogi-társadalmi helyzete alapján különíthetjük el a falvaktól. A lakók által megszerzett kiváltságok, a település önkormányzatának teljessége döntötte el, hogy milyen fokot értek el a várossá fejlődés útján. Ez az önkormányzat akár az önállóság szintjét is elérhette. A Hanzaszövetségbe tömörült német városok szinte földesúrként uralták környezetüket, az észak-itáliai kereskedővárosok valóságos államot teremtettek maguk körül. A városszövetségek Németország más vidékein is jellemzővé váltak. A közös jogok birtokában a városi lakosok Európa több országában önálló közösségekbe szerveződtek. (Németországban az eskütátsaságok - eidgenossenscbaftok, a hispániai félszigeten a bermandadok, Franciaországban a kommunák töltötték be ezt a szerepet.) A városi lakosság belső ügyeinek a külső hatalomtól való teljes függetlenítése, a kiváltságok közös birtoklása, a polgárok öntudatának ébredése a középkori európai várost minden más történeti korszak és minden más földrész hasonló településétől eltérő egyedi jelenséggé emelte. A gyarapodó városok külsejükben is egyre jobban eltértek a falvaktól. Fallal vették körül lakóterületüket, ami a város függetlenségének jelképévé válhatott. A valóságban gyakran kellett megelégedniük fapalánkkal vagy cölöpsorral (Oroszország városait kivétel nélkül fapalánkokkal védték). A fal és a kapu - mint az autonómia jelképe - mégis gyakran rákerült a város pecsétjére. A falak mögött sűrűn egymás mellé épült házak sorakozrak, az utcák is keskenyek maradtak, mivel a beépítésre alkalmas terület meglehetősen szűk volt. Nagyobb teret és néhány díszes épületet a városközpontban lehetett találni. A központi téren vagy a főutca kiszélesedő részén (ennek megfelelően beszélhetünk piacteres vagy piacutcás városszerkezetről) helyezkedett el a legnagyobb templom (ahol nem volt püspökség, oft a városi lakosság áldozatkészségéből épült plébániatemplom), a városháza, esetleg külön kereskedőcsarnok és céhház. A városházák építésénél a polgárok a lovagvárak néhány elemét igyekeztek átvenni, így az első emeleti tanácsterem a lovagtermet utánozta. A lakóházak is emeletesek voltak, hiszen a rendelkezésre álló korlátozott alapterület miatt csak felfelé tudtak terjeszkedni. Felsőbb szintjeiket még így is rendszerint kitetjesztették az utcavonal fölé, a kiugró, egymáshoz mind jobban közelítő emeletek még szűkebbé tették az utcákat. A zsúfoltságnál sokkal károsabb volt az, hogy senki nem törődött a

39 3 /A középkori város 31 hulladék, a házakból (akár az emeleti ablakokból) az utcára hajított szemét eltakarításával, elszállításával. Hiába próbáltak meg a hatóságok a város tisztaságára is ügyelni, a házaknál tartott és az utcákon szabadon kóborló állatok a városokat a betegségek fészkévé tették. A középkor nagy járványai a városi lakosság körében bizonyíthatóan jobban pusztítottak, mint a falusiak között. Firenze százezres lakossága az 1348-i pestisjárvány következtében egyharmadára zsugorodott. Bréma anyakönyvei ugyanezen járvány 6966 áldozatát sorolják fel név szerint. Súlyosan érintette a városi lakosságot a gyermekhalandóság. Az 1464-ben elhunyt nürnbergi kereskedő és városi tanácsos, Konrad Paumgartner 21 gyermekéből 9 érte meg a felnőttkort, és gyarapította a családot. is röviddel halála előtt 74 unokát és 40 dédunokát tudhatott leszármazottjának. Kevésbé szerencsés családokról azonban kimutatták, hogy a városba költözésük utáni harmadik-negyedik generációval kihaltak. A lübecki családok között alig van 3-4, amely ınegérte volna a negyedik ötököst [generációt]. Az Út óvjon Téged, mint családod negyedik örökösét, és adjon Neked és atyádfiainak hosszú és örökös fennmaradást - ajánlotta írását 1548-ban egy rostocki lelkész Heinrich Castotp lübecki patríciusnak. A jókívánság ellenére a Castotp család az ajánlás címzetrjével kihalt.

40 4 Í? A középkori ipar A KÖZÉPKORI VÁROS LEGGYAKORIBB, de nem kizárólagos helyszíne volt az iparnak. A falvakban akkor is maradtak iparosok, amikor a mesterek zöme a városokba költözött. Bizonyos iparágak, mint a kovácsmesterség, elválaszthatatlannak bizonyultak a falvaktól. Megmaradt egyfajta háziipar is, használati cikkeik (ruhanemű, lábbeli, inunka- és háztartási eszközök) jelentős részét a jobbágyok maguk állították elő. A középkor végéhez közelítve megjelent a megbízási rendszer (verlag-system), amelyben a kereskedők (megbízók) a paraszti differenciálódás nyomán elszegényedett, a mezőgazdaságból megélni nem tudó falusiak termékeit juttatták el a piacra. A céhes IPAR A feudalizınus virágkorában azonban a városi kézműveseknek sikerült termelési és értékesítési előjogokat szerezni ipari ptoduktumaikra. E jogok megszerzésében és fenntartásában döntő szerepet játszottak a mesterek közösségei, a céhek. A kézműveseket tömörítő céhek - bár szabályaik írásba foglalása, a városi kiváltságok rögzítéséhez hasonlóan, ugyancsak késett - csaknem egyidősek voltak a városokkal. Létük Itáliában a 10. századtól, Nyugat-Európa más országaiban (Franciaország, Németország, Anglia) a századtól mutatható ki. A mainzi takácsok egyesülését 1099-ben, a wormsi halászokét 1106-ban, a Würzbutgi cipészekét 1128-ban foglalták írásba. A roueni tímárok már a 12. század elején kötelezték valamennyi, a városban lakó mesterségbeli társukat a céhükhöz való csatlakozásra. A céhek a városbeli azonos foglalkozású kézművesek érdekvédelmi szervezetei lettek, amelyek céljukat a verseny kiküszöbölése révén vélték elérhetőnek. Kialakulásukat két tényező segítette elő: egyrészt a városok feudális urai a kézművességet is alá akarták vemi s jövedelmeikből mind nagyobb hasznot akartak húzni, másrészt a társulás, a közös képviselet a kézművesek

41 4 /A középkori ipar ` 33 érdekvédelmének is jobban megfelelt. A középkori városok céhei végül csak lassan, fokozatosan formálódtak ki a mesterek társulásaiból (fraternitasok), s csak fokozatosan jutottak autonómiához a városokon belül. Előfordult, hogy működésüket maguk az aggódó városi hatóságok korlátozták: a 12. századi Franciaországban, majd a 13. századi Flandriában többfelé betiltották az ipatosegyesületeket (1189 Rouen, 1280 Tournai, 1290 Brüsszel). Elterjedésük során azonban nemcsak a kiváltságaikat biztosító oklevelet igyekeztek megszerezni, hanem működésükhöz saját szabályzatokat is kidolgoztak és önállóságuk külső jegyeit is igyekeztek megteremteni (pl. saját pecsét használatával). A céh mind a keretein kívül álló iparosokkal szemben, mind saját tagjai között érvényesítette az érdekvédelmet. Ainely iparág mesterei céhet alakítottak, a helyi piacon kizárólagos jogot kaptak termékeik árusításáta. Az árusítást mind az idegen iparosoknak, mind a helybeli,,kontároknak tiltották. Ugyanakkor a céh belső szabályozása azt is megakadályozta, hogy a mesterek bármelyike a többiek kárára meggazdagodhasson. A céh minden tagja számára kötelezően azonos munkaidőt, rögzített árakat és béreket írt elő, pontosan meghatározta a műhelyben foglalkoztatható alkalmazottak számát, a munkaeszközök fajtáját, tiltotta a teklámozást, például azt, hogy a mester áruját szembeötlően az ablakba (kirakatba) rakja, a vásárlót az utcáról műhelyébe csalogassa. A lübecki tímárok a nőtlen mesterek inunkaidejét tövidebbre szabták, mint nős társaikét. A párizsi takácsok statutuma előírta, hogy a céhtagoknak csak olyan posztót szabad szőniük, amelynek egyformán erősek a hosszanti és a vetülékfonalai, s a szövet teljes szélességében legalább 1600 fonál van. Pénzbüntetéssel sújtották a gyenge áru termelőit, akik a juh gyapját báránygyapjúval vegyítették, akik a posztó szemmel nem látható közepét gyengébbre készítették, mint a végét stb. A munkaidő napfelkeltétől a vecsernyére (esti imádságra) hívó harangszóig tartott. Az ellenőtzéssel a mesterek közül kikerült felügyelők foglalkoztak. Munkájukat ınegkönnyítette, hogy a termelést nyilvánosan, mindenki számára hozzáférhető helyen kellett folytatni. Központilag szerezték be és osztották el a munkához szükséges nyersanyagot. Mindezzel a mesterek gazdasági esélyegyensúlyát és vagyoni egyenlőségét akarták elérni. A céhnek valójában csak a mesterek voltak tagjai. Az ő házukban (pontosabban az abban található műhelyben) folyt mind a termelés, mind az árusítás, az övék voltak a szerszámok-eszközök, de az ő házukban éltek (laktak és étkeztek) a termelésben ugyancsak részt vevő, önálló munkafolyamatokat végző legények és a mesterség alapjaival ismerkedő inasok is. A legények fizetést kaptak, az inasok ellátásáért és tanulásukért rendszerint szüleik fizettek. Az inaskodás éveit gyakran megszabták (általában 7-8 évben), míg a legények ınestetré válásának eredeti feltétele a szakma isineretének teljes elsajátítása volt. Ezt a legény a szakmába vágó valamilyen igényes termék, a,,mesterremek készítésével tudta igazolni. Esetenként a legények,,vándorlását, szakmai ismereteiknek más városokban való bővítését is előírták. Egy ideig elméletileg mégis minden, a szakmát elsajátító legény előtt nyitva állt a mesterré válás útja. Az ipari termékek piacának korlátozott felvételi lehetőségei, valamint a céhes termelés számára konkurenciát jelentő falusi bedolgozóipar gyarapodása

42 34 Barta ]ános - Pósán László következtében azonban a középkor későbbi századaiban a mesterré válás feltételeit kiterjesztették a városi polgárjog megszerzésére, a háztulajdonta, a törvényes házasságra és bizonyos összeg lefizetésére. Az addig használati funkciót betöltő ınesterremek különleges dísztárggyá vált, amelynek előállítása nagyobb költséget igényelt, gyártójának mégsem hozott nagyobb hasznot, mivel nem a piacra szánta. A középkor végén többfelé meghatározhatták a céhek tagjainak számát, amivel az adott testületek gyakorlatilag zárt egyesületekké váltak. Új tagként a céhbe csak az elhunyt mester fia, továbbá (ha nem volt fıúgyermeke) a leányát vagy éppen özvegyét feleségül vevő legény juthatott. A középkori céhek a kialakulásukat követő első századokban kedvező szerepet töltöttek be mind az ipari termelés alakulásában, mind általában a városok életében. A szigorú előírások biztosították a termelés magas minőségét, a legényévek kellő időt nyújtottak arra, hogy a ınesterséget tanuló fiatal összegyűjtse az egzisztenciája megalapozásához szükséges pénzt, amelyen majd házat vesz, amelyre házasságát alapozhatja, s a fentiekkel egyidejűleg megszerezheti a polgárjogot. (Ez utóbbi három esemény akár egyazon napon is bekövetkezhetett.) A kézműves célja nem a haszonszerzés volt, hanem saját létfenntartása. A kézművesek egyesülete ugyanakkor nemcsak a termelést szabályozta, hanem vallási, segélynyújtási, katonai, kulturális és oktatási célú társulás is volt. A tagok valamely plébániatemplomban oltárt állítottak (ritkább esetben külön templomot emeltek) a céh védőszentjének, együtt ülték meg ünnepét, együtt - a céh címere alatt - vettek részt a nagy vallási ünnepeken, körmeneteken. A beteg céhtagot és családját a céh pénztárából segélyezték, a halott mestert közös költségen temették el, és segélyben részesült az elhunyt özvegye és árvája is. Ha a várost támadás érte, a céhtagok a kijelölt falszakaszt voltak kötelesek védeni. Részt vehettek a belső rendfenntarrásban (éjszakai őrszolgálatban) is. A céh gondoskodott az inasok taníttatásáról, ami elsősorban a szakmai ismereteket foglalta magába. A különféle feladatok ellátásához a tagoknak rendszeres hozzájárulást kellett fizetniük. De ezek a funkciók szívták fel azt a többletet is, amely valamely mester esetleges többlettermelése vagy szerencsésebb kereskedelme révén keletkezhetett. Mindaddig pedig, ameddig a város meg tudta őrizni zárt egységét, addig a céh is meg tudta akadályozni tagjainak differenciálódását, a kevésbé szerencsések vagy a betegek elszegényedését. A céh belső rendjére választott vezetői ügyeltek. Legfőbb irányítóját tendszerint atyamestetnek hívták, de külön megbízott foglalkozott a szakmai vagy a pénzügyekkel, az inasok oktatásával. A legények kevés lehetőséget kaptak nézeteik kifejtésére, a céh ügyeibe való beleszólásra. Szakmai munkájukat azonban általában megbecsülték. Az inasok helyzetét rontotta, hogy részt kellett venniük a háztartási munkában, mivel a mesterné aligha győzte volna a szűkebb családját meghaladó feladatok ellátását. A céhbeli hierarchia elemei egyes esetekben hiányozhattak (a brüsszeli céhek egy részében nem volt inaskodás, Itália bizonyos városaiban nem voltak legények). A céhes műhely termelése nemcsak méreteiben maradt szűk, hanem iparági viszonylatában is. Az egyes műhelyeken belül, de még az azonos céh műhelyei

43 4 /A középkori ipar 35 között sem alakulhatott ki munkamegosztás. Az egymástól elkülönülő munkafolyamatokat végző szakmákban egymás késztetmékét feldolgozó céhek alakultak ki. A gyapjúszövet készítésében nemcsak gyapjúverők, fonók, takácsok vettek részt, hanem - a szövés után - kallózók, bolyhozók, festők tették eladásra alkalmassá az anyagot. Amikor a technika tökéletesedésével újabb mesterségek alakultak ki, azok művelői kiváltak a hagyományos céhekből és újakat alakítottak. A hagyományos kovácsoktól így vált el a fegyverkovácsok és a késesek céhe, hogy majd ez utóbbiak penge- és markolatkészítőkre váljanak szét. A bőriparban vargák, szíjgyáttók, táskakészítők céhei működtek. Egy-egy városban több tucat céh tevékenykedhetett, számuk a nagyvárosokban a százat is meghaladhatta. Párizsban 1260-ban 130, a XIV. század elején több mint 300 iparos céh működött. A középkori ipar technikájára nézve forrásaink már korántsem olyan alaposak, mint a termelés szervezeti hátterére vonatkozóan. Az egyes mesterek által használható eszközök számát meghatározó céhszabályzatok ritkán utalnak az adott korszakban közismertnek számító eszközök, szerszámok részleteire. Ponrosabb kiindulópontot tudnak nyújtani a krónikák, kézzel írt kódexek illusztrációi, bár ezek értelmezése is számos vitára vezetett a modern történetírók között. Meglehetősen biztosnak látszik, hogy a Római Birodalom bukását követő fél évezred - amely a mezőgazdasági technika lassú növekedését hozta (nehézeke, szügyhám, a szántóföld nyoınásos művelése) - a kézműipari terinelésben nem hozott minőségi javulást. Sőt, ha a változások irányát akarnánk meghatározni, az inkább negatív lenne. A városokat nélkülöző, kolostorokban, uradalmi központokban, falvakban, többnyire szolgaállapotú mesterek által folytatott ipari.termelés szintje aligha érte el a késő római műhelyekét. Valamely mesterség ismerete még így is különleges tudásnak számított, ami birtokosát különösen értékes emberré tette. A mestereket nagy becsben tartották, uralkodók, egyháziak ajándékozgatták őket egymásnak. A mezőgazdaságban előállított felesleg gyarapodása, amely lehetővé tette az agrártermeléstől függetlenülő iparos réteg (és a városok) kialakulását, ellentmondásos hatást gyakorolt az ipari technikára. A céhek által elfogadott szigorú előírások ugyanis - amelyek sikerrel akadályozták meg a minőségromlást - ezzel egyidejűleg a termelés technikájának a javulását is megnehezítették, bizonyos esetekben egyenesen akadályozták. Változásokat így rendszerint olyan iparágakban találhatunk, amelyek nem szerveződtek céhekbe (mint a bányászat és a fémfeldolgozás), vagy amelyekben a városi céheknek hamarosan városokon kívüli versenytársai akadtak (mint a textilipar). Az ezredfordulót követő legfontosabb változásokat a növekvő gazdaság egyre bővülő energiaigénye váltotta ki. Az élő (emberi, állati) erőforrásokat igyekeztek a termelés mind több ágában valamilyen természeti energiaforrással - pontosabban valamely természeti erő: víz vagy szél segítségül hívásával - felváltani. A Domesday Book (1086) összeírói Angliában 5624 vízimalmot találtak, amelyek zömét a mezőgazdaságban (főleg gabonaőrlésre) használták. Éppen a 11. században fedezik fel a vízi energia hasznát az iparosok (kallózó malom, kendertörő, lenvászonmosó, ınárványfűrész, olajütő, érzúzó, kovácspöröly és

44 36 Barta ]ános - Pósán László fujtató stb. meghajtására), hogy az új eljárás, a,,malmok használata majd a 12. században váljon széles körben elterjedtté. A középkorban a római korban használatos alulcsapott vízikerekek helyére a felülcsapott kerekek kerültek. A tengerparton az apály-dagály vízáramlását kihasználó malmokat építettek. l\/iindez a nyert energia növekedésével járt, ami még mindig nem haladta meg az 1-2 lóerő teljesítményt, egy-egy vízikerék folyamatos (éjjel-nappali, a pihenőidőt, de a kereket forgató emberek egymást váltását is feleslegessé tévő) működtetésével mégis fő munkáját lehetett helyettesíteni. A 12. században a vízi energiához a szél felhasználása is csatlakozott. A vízzel szemben hatalmas előnyt jelentett, hogy télen is korlátlanul használható volt, hiszen ez az enetgiaforrás nem fagyott be. Felhasználását ugyanakkor korlátozta, hogy folyamatos, lehetőleg azonos irányú szelet feltételezett. Erejét kezdetben igen szűk régióban, zömében tengerparti területeken próbálták felhasználni, mint Észak-Normandia és Bretagne. Angliában az első szélmalmot ben Lincolnshire-ben említik. Ypern határában a 12. század végén 120 szélmalom működését jegyezték fel. A 13. századi Németalföldön számuk több százra tehető. Haszn-álatuk e vidéken hamar nélkülözhetetlenné vált, mivel segítségükkel szivattyúzták vissza a tengerbe a gátak mögé beszivárgó tengervizet, később pedig - az ún. polderek kialakítása során - segítségükkel hódítottak el újabb területeket a tengertől. A Szentföldön a III. keresztes hadjárat német lovagjai építették az első szélmalmokat. A víz és a szél erejének felhasználása enyhített az energiaínségen, sőt a 13. századra némi munkaerő-felesleghez vezetett. A középkor fedezte fel a kőszén hasznosítását is. Ipari alkalmazására a 13. századtól utalnak fortásaink, lakossági felhasználását - különösen a városokban - mégis lelassította az, hogy a kezdetleges eszközökkel bányászott, nem túl jó minőségű szén elégetésekor orrfacsaró bűz keletkezett. Londonban 1307-ben egyenesen megtiltották a szénnel való tüzelést, mivel,,elviselhetetlen szag terjedt el az egész környéken. A középkorban jutott el Európába a lőpor ismerete is. A robbanása révén jelentős energiát felszabadító, a középkori hadviselésben fokozatosan tért hódító lőpor gazdasági alkalmazására azonban a korban nem is gondoltak. A felhasználható energia növekedésével párhuzamosan alakultak át az átvivőszerkezet elemei is. Amennyiben továbbra is emberi energiát használtak fel, akkor azt igyekeztek kiküszöbölni, hogy az energiát külön egyénnek kelljen szolgáltatnia (pl. valaınilyen kerék forgatásával). Az esztergapad vagy köszörűkő hajtására alkalmazták az íjmeghajtást (amely még igénybe vette a kézműves mester egyik kezét), majd annak pedálos (lábítós) változatát, amelynél a rugalmas vessző egyik végét felül rögzítették. Az íjmeghajtással azonban csak váltakozó irányú mozgást lehetett előállítani. A hátrány kiküszöbölésére alkalmazták a forgattyút, amelynél - a lendkerékelv segítségével - megoldható volt az, hogy a szakaszos egyenes vonalú mozgást folyamatos körforgássá alakítsák át. Más iparágak esetében éppen ennek a fordítottja okozott problémát, azaz, hogy hogyan lehet a malmok által biztosított folyamatos körforgást egyenes vonalú, szakaszos mozgássá alakítani (kallózáshoz, érczúzáshoz stb.). A megoldást ebben az esetben a forgó tengelyre szerelt, kiálló bütyökben találták meg, amely a tengely fölé

45 4 /A középkori ipar 37 helyezett kalapácsszetű szerkezet felemelésével fejtette ki erejét. Kezdetben egy, később, a 12. századtól (180 majd 120 fokonként) két, illetve három bütyköt is elhelyeztek ugyanazon kalapács felemeléséhez. Bár a korszak találmányai nem vetekedhetnek az ipari forradaloméval, a századi ipar átalakulását szokták,,kézműipari forradalomnak nevezni az,,ipati forradalom elnevezés analógiájára. Az építészet technikájában alig találunk változást, de az energiaforrások bővülésével felszabaduló munkaerő java része a kor hatalmas építkezésein talált alkalmazást. Szinte hihetetlen erőfeszírést igényelt egy-egy katedrális építőanyagának a kitermelése, helyszínre szállítása, majd megmunkálása és az épületre történő felemelése. Az 1. Edward angol király által alapított Vale Royal-i cisztercita apátság építkezéséhez 3 év alatt fuvar követ szállítottak (összsúlya nagyjából ugyanennyi tonna), vagyis, ha csak a nappalokat számítjuk, óránként 2-4 fuvart kellett elindítani. A Párizs környéki kőbányák hatalmas üregei a francia főváros építkezéseinek nagyságát mutatják. A bányászat (számunkra jobbára ismeretlen) technikája, a szállítás, az építkezés nem túl magas, az ókor óta alig változó technikai szinten történt. A rengeteg építkezés során szerzett tapasztalatok inkább az életkörülményeket javították a kémény, a hőtartó cserépkályha, a tetőcserép feltalálásával vagy csak éppen elterjesztésével. A céi-ien KÍVÜLI IPAR A középkorban a kézműipar ugyan a városokban többnyire céhes keretekbe szerveződött, de az ipari tevékenység nem mindig, és nem minden ága működött céhszerűen. A virágzó és késői középkorban ugyanis szinte nem volt olyan falu, ahol - ha csak szerény mértékben is - de ne lettek volna helyi iparosok. A falusi ipar régtől fogva megtalálható Aragóniában, a Pireneusokban, Segovia és Valencia környékén, a kasztíliai vagy leóni falvakban. A városok közelebbi vagy távolabbi térségeikben szinte mindenhol életre hívták a falusi ipart, főleg olyan tevékenységi ágakban, amelyeket hely, nyersanyag vagy éppen enetgiaforrás hiányában nem tudtak saját falaikon belül elhelyezni. Ez magyarázza a Genova mögötti hegyekben a kovácsműhelyeket, papítüzemeket, a városon kívüli tengerparton a hajóépítő műhelyeket, a Verona kapui előtti fűrészmalmokat, a calabriai Stilo mellett a különféle bányákat, vasöntödéket, lőpotmalmokat. Mindenütt megtalálhatóak voltak a malmok, melyek a közeli városokat látták el liszttel. Velence környékén például több mint 80 malom működött. A nagy mennyiségre termelő textiliparban Európa egyes részein, legkorábban Itáliában, majd a 15. századtól Németalföldön is, kialakult a falusi bedolgozói rendszer (elsősorban a kallózás és gyapjúfeldolgozás terén), illetve a bérmunkások alkalmazása (különösen a posztófestési ágazatban). Ez sok esetben veszélyeztette a céhes kisipart, ezért a belső társadalmi nyugalom érdekében számos város rendelettel szabott határt a bedolgozói rendszer mértékének. Velencében például az évi szabályozás megtiltotta a selyemszövőknek, hogy hatnál több tellarót (selyemszövő munkást) foglalkoztassanak. A céhes kereteket szétfeszítő textilipari termelés a

46 38 Barta ]ános - Pósán László középkorban legnagyobb arányúvá Firenzében vált, amit a posztómunkások évi felkelése is mutat. Ebben minden bizonnyal nagy szerepet játszott munkahelyeik megtartásának kérdése, hiszen a firenzei posztógyártó céhek már a 14. században számos flandriai és brabanti munkást is foglalkoztattak. Számos iparág, különösen azok, melyek több szakmát is magukba foglaltak, jellegükből adódóan sem működhettek céhes keretek között. A bányászat, kohászat, hajógyártás, vagy az építőipar sem földrajzi elhelyezkedéséből, sem pedig szervezeti kereteiből következően nem működhetett céhes formában. Különösen az építőipar volt az, amelyik a gazdasági élet különböző ágazatainak intenzív együttműködését igényelte: kőfejtőkét, kőfaragókét, kőművesekét, mészégetőkét, ácsokét, a kőben szegény térségekben téglakészítőkét, továbbá hatalmas szállítói kapacitást és segédmunkaerőt. Egy-egy nagyobb építkezés gyakran régiókon, sőt országhatárokon túlnyúló kapcsolatokat is igényelt. A különböző mesteremberek építkezésekről építkezésekre vándoroltak, nem volt szilárd, helyhez kötött működésük, mint a városi kézműipari céheknek. Az építőipar középkori jelentőségét, nagyságrendjét jól mutatja az, hogy 1050 és 1350 között csak Franciaországban 80 katedrálist, 500 nagy templomot és több tízezer falusi és kolostori templomot építettek, s említhetjük a várépítkezéseket vagy a városok építkezéseit is. Míg a céhekbe tartozó mesterek műhelyeik, termelőeszközeik tulajdonosai voltak, a bányászattal foglalkozók alkalmazottnak számítottak, ahogyan a hajógyártásban vagy kohászatban dolgozók is. Az ércbányászat terén a nemes- és színesfémek, valamint a vas mellett az ólom és ón iránt is nagy volt a kereslet. A fémipar szükségleteihez kapcsolódó bányászaton kívül a középkori Európában a széles körű fogyasztás miatt a kősó kitermelése minden időszakban fontos szerepet játszott, hiszen a becslések szerint a középkorban egy felnőtt évente 10 és 30 kg közötti mennyiségű sót fogyasztott. A 15. században elterjedő tűzfegyvereknek s a fellendülő lőporgyártásnak köszönhetően a kénbányászattal tovább bővült a bányászati paletta. A tengerpartok sópárló salinái sem céhes keretekben működtek. Az összetett és sokrétű munkafolyamatokból adódóan (amíg a pénzérmék elkészültek, legalább ember kezén mentek keresztül) a pénzverdék sem céhes keretek között működtek. Viszonylag sok embert foglalkoztattak nagyon is specializálódott munkafolyamatokra (öntőket, rúdkészítőket, lapkametszőket, szedőket, vésnököket, vizsgálókat, könyvelőket, írnokokat stb.), így a középkor viszonyai között jelentős ipari vállalkozásnak számítottak táján például Angliában, a királyi pénzverdében 68, 1436-ban a danzigi pénzverdében pedig 102 ember dolgozott. Általában minden márka pénzzé vert nemesfém után meghatározott összeg illette a pénzverőket. Mivel a középkorban igen gyakran sor került pénzújításra (gyakran évente többször is), a pénzverés folyamatosan működő iparágnak számított. A középkori várakban, azok katonai funkciójából is következően, általában szintén volt egy-két mesterember, elsősorban kovács, fegyverkészítő, kőműves vagy ács. Számos szerzetesrend, köztük az egyházi lovagrendek is, saját szervezeti kereteiken belül igyekeztek az ipari termékek iránti szükségleteiket kielégíteni: a kovács, pék, ács, kőműves stb. a rend szolgálótestvérei közé tartozott.

47 5 čý? Kereskedelem, erdő- és vízparti gazdálkodás Az EURÓPAI KERESKEDELEM FŐ ÚTVONALAI És PIACAI A KÖZÉPKOR1 EURÓPA KERESKEDELME a 13. század közepéig lényegében két nagy, olyan észak-dél irányú tengely mentén zajlott, melyek az északi és a mediterrán térségek kelet-nyugati forgalmait összekötötték egymással. Az Észak- Itália és Északnyugat-Európa (döntően Flandria) közötti kereskedelmi utak, melyek a 13. század közepéig, végéig jórészt Franciaországon keresztül futottak (erre épültek rá a champagne-i vásárok is), gyakorlatilag a római katolikus Európa-régiót kötötték össze egymással, illetve a Földközi-tenger térségében a muzulmán Kelettel, északkeleten pedig a pogány balti és ortodox keleti szláv területekkel. A Baltikumtól a Dnyepper-Dnyeszter-Don folyók mentén a Feketetengerig s Konstantinápolyig húzódó kereskedelmi tengely útjai viszont az ortodox világ fő közlekedési folyosói voltak, melyek végpontjai (Baltikum, Konstantinápoly) egyúttal kapcsolódási pontokat is jelentettek a külvilág irányába. A század során egyre nagyobb katonai, népességi és gazdasági expanziót megvalósító nyugati világ a 13. század elejére közvetlen ellenőrzése alá vonta a keleten húzódó észak-déli kereskedelmi tengely végpontjait: a Baltikumban ezt Riga évi alapítása, délen pedig Konstantinápoly elfoglalása (1204) és a Latin Császárság megalapítása jelzi. Az orosz területeken keresztül folyó kereskedelemben ugyan a 11. századi kun előrenyomulás is zavarokat okozott, de a végső csapást a 13. század közepén a mongol invázió jelentette, mely megsemmisítette az itteni közlekedést, hosszú időre elszigetelve ezzel az orosz területeket a korabeli világtól. Azok a próbálkozások, amelyek a 14. század első felében a hajósok részéről arra irányultak, hogy átlépjék a kereskedelem eddigi földrajzi határait (1290-ben például a genovai Vivaldi és Teodisio Doria a Gibraltáron áthajózva az afrikai partok felé vette az irányt), mutatják, hogy a középkori távolsági kereskedelem jó másfél száz évre elérte lehetőségei térbeli határait. Közlekedési szempontból a keresztény világ északi és déli részeit összekötő utak dél felé általában közeledtek

48 40 Pósán László egymáshoz, s nagyrészt Észak-Itáliában sűrűsödtek össze, míg északon legyezőszerűen szétterültek. A korabeli szárazföldi utak állapota igen siralmas képet mutatott az ókori Róma úthálózatához viszonyítva. Az országutak karbantartására csak Dél-Itáliában fordított némi figyelmet az államhatalom. A szárazföldi utak gyakori járhatatlansága és az itteni magas szállítási költségek miatt a vízi közlekedés, azaz a folyami és tengeri fuvarozás vált a kereskedelem igazi útvonalává. Kereskedelmi szempontból a gazdagságot lényegében a Földközi-tenger jelentette. Az ebből fakadó versenyhátrányokat az északi kereskedővárosok, elsősorban a németek, széles földrajzi térséget átfogó városszövetség létrehozásával, az egymás közti konkurencia korlátozásával (Hanza) igyekeztek némiképpen ellensúlyozni, míg a mediterrán kereskedelemben érdekeltek a minél nagyobb részesedés megszerzésére nem egyszer háborúba is keveredtek egymással. (A Latin Császárság esete különösen jól példázza ezt a helyzetet: míg Konstantinápoly elfoglalása döntően Velence érdekeit szolgálta, addig a bizánci uralom évi visszaállításában Genova vett részt tevékenyen.) A középkori Európa kereskedelmi- gazdasági szempontból négy nagyobb földrajzi térségre osztható, melyeket szoros szálak fűztek egymáshoz, kapcsolatrendszerük pedig gyakran túlnyúlt a keresztény világ határain. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az egyes nagyobb kereskedelmi térségeken belül a helyi vagy kisebb távolságokat átölelő áruszállítás keveredett a távolsági kereskedelemmel. Ha a középkori kereskedelem egészét tekintjük, feltűnik, hogy az ipari termékek forgalma messze elmaradt a mezőgazdasági termékek (a fűszerek, borok, gabonafélék, a hal, bőr vagy a gyapjú) mögött. Az ipari célú nyersanyagok (fa, vas, színes- és nemesfémek, mész, kátrány stb.) mellett csupán a posztóipar volt az, amely nagyobb szabású exportlehetőséget kínált. A korszak kereskedelmét alapvetően import- és nem exportigények motiválták: nem az egyes térségek termékeinek kellett piacokat szerezni, hanem egy-egy régiónak vagy vidéknek volt szüksége különböző javakra, döntően fogyasztási termékekre. A kereskedelem középkori megítélése nagyon ellentmondásos volt. A klerikusok többnyire negatívan viszonyultak ehhez a kérdéshez, mert úgy vélték, hogy az adásvételből származó nyereség ellenkezik a bibliai munkamorállal, a kereskedők nem élnek istenfélő életet, hiszen folyamatosan úton vannak, s nem vehetnek részt az egyházi szertartásokon, ünnepeken. Egyes megfogalmazások szerint a kereskedők rendjét maga az ördög alapította. A mindennapi életben viszont az egyház sem nélkülözhette a kereskedőket, hiszen ő volt az egyik legbiztosabb piaca a különböző termékeknek. A liturgiai szertartásokhoz ugyanis állandóan szükség volt távoli területekről származó árukra: tömjénre, viaszra és faggyúra a gyertyákhoz, építőanyagokra a templomok építéséhez, miseborra az északi térségekben, szövetekre stb. A középkorban nem elhanyagolható szerepe volt az ún. ereklyekereskedelemnek is. A legjelentősebb gazdaságföldrajzi régió kétségkívül a Földközi-tenger térsége volt, ahol maga a tenger jelentette az összekötő utat a tagolt mediterrán európai partok és szigetek, valamint a bizánci és muzulmán Kelettel s az arab

49 5/ Kereskedelem, erdő- és vízparti gazdálkodás 41 Afrikával. A mediterrán árucsere tehát már igen korán túllépett a Földközitenger határain. A Földközi-tengeren az európai kereskedők dominanciája érvényesült, azaz egyfajta máre nostrum volt a keresztény világ számára. A forgalom és árucsere döntően az itáliai, katalán és provence-i kereskedők között oszlott meg, Velence és Genova kétségbevonhatatlan túlsúlya mellett. A földközi-tengerihajózás az ókortól kezdve a partvonalakat követő, valamint a szigettől szigetigt menő utakra épült, jóllehet régtől fogva volt 3-4 közvetlen, nyílt tengeri útvonal is, mint például Spanyolországból a Baleárok és Szardínia déli részének érintésével Itáliába irányuló hajózás, Szicíliából vagy Máltáról Ciprus érintésével a Szentföldre vezető tengeri út, vagy Rodoszról közvetlenül az egyiptomi Alexandriába. A Földközi-tengeren nem honosodott meg a nyílt tengeri hajózás, de ennek nem ai technikai vagy hajózási ismeretek hiánya volt az oka, hanem az, hogy a szárazföldek vagy szigetek viszonylag közel vannak egymáshoz. A látótávolságra lévő partok menedéket nyújtottak a hirtelen feltámadó szelek ellen, a kalózok elől be lehetett futni egy-egy közeli kikötőbe, biztosabb volt a fuvarhoz, rakományhoz jutás, és több alkalom kínálkozott az üzletkötésre. Mindemellett jobb volt a raktérhasznosítás hatékonysága, hiszen a közeli partok jó lehetőséget kínáltak a készletek gyakori, akár napi feltöltésére, így jóval kevesebb élelmiszert és ivóvizet kellett a legénység ellátására magukkal vinni. A kikötők általában egynapi hajóútra feküdtek egymástól. Többnyire a tengeröblökbe épültek, mert az árapály nélküli Földközi-tengerbe ömlő folyók torkolatai a lerakódott hordalék miatt nem kínáltak jó kikötési lehetőséget. Gyakorlatilag egyetlen olyan kikötő sem volt, amelybe ne futott volna be valamilyen szárazföldi út is. Az utak találkozása néha a közlekedési eszközök váltását is jelentette, tehát mindenképpen kötelező megállóhely volt. A Brenneren átjövő szekér- és öszvérkaravánokat például Veronánál váltották fel a folyami bárkák, mert innentől volt hajózható az Adige. A városok térképe nagyjából egybevágott az úthálózat térképével. A középkori Európában a Mediterráneum rendelkezett a legsűrűbb városhálózattal és a legnagyobb népességű városokkal is. A szárazföldi utak egy része szintén a partok vonalát követte s kikötőről kikötőre haladt, más részük viszont a partra merőlegesen futott, így biztosítva összeköttetést a belsőbb területek és a tenger között, mint az Alpokból levezető utak vagy az Adriát és a Tirrén-tengert összekötő utak az Appennin-félszigeten keresztül. folyami utak többsége (a Pó és mellékfolyói, az Arnó, az Ebró, a portugál folyók) a mediterrán világ szélein helyezkedett el. LA mediterrán világban áprilistól, májustól októberig tartott általában a hajózási időszak, amikor a légköri viszonyokban bizonyos állandóság a jellemző. A nagy forgalom egybeesett az aratással és csépléssel, a gyümölcsszedéssel vagy a szürettel, illetve az újbor kiforrásával. Télen a hajózás szünetelt, amit az itáliai kereskedővárosok törvényben is előírtak. Pisa például 1160-ban már úgy szabályozta a hajózást, hogy az Szent András napjától március 1-jéig lett megtiltva, de hasonló tartalmú volt az 1284-es velencei vagy az évi anconai szabályzat is. A mediterrán Európában a törvényhozás évszázadokon át ragaszkodott a hajózási korlátozások terén a tapasztalat által diktált óvatossági rendszabályokhoz.

50 42 Pósán László A szárazföldi szállítás általában ahhoz igazodott, hogy ami súlyos, nagy tömegű és relatíve olcsó, azt a tengeri, ami pedig könnyebb és nagy értékű, azt a szárazföldi úton szállították el. Természetesen a tengeren túlról érkező áruk, luxuscikkek esetében ez a gyakorlat nem érvényesült. A szállítás oldaláról nézve a legkifızetődőbb luxuscikk a selyem volt, amit kb szer drágábban lehetett eladni, mint az ugyanolyan súlyú borsot, szállítási költsége pedig alacsonyabb volt. Mennyiségileg azonban a mediterrán távolsági kereskedelemben a fűszerek foglalták el a fő helyet. A Földközi-tenger vidékeinek termékei többé-kevésbé azonosak voltak (azaz döntően búza, olíva, szőlő, gyapjú), ami azt jelentette, hogy ugyanaz több helyről is beszerezhető volt. A lakosság számához, a kereslethez viszonyítva azonban az itt előállított élelmiszer és egyéb áruk mennyisége korántsem mutatott nagy bőséget. A több tízezer lakosú nagyvárosok gyakorlatilag felvásárolták a térség mezőgazdasági terményeit, sőt nem egy esetben még behozatalra is szorultak. Egyes régiókban ınonokultúrák, ültetvények is előfordultak (pl. Sevilla, Apulia vagy Liguria térségében az olívaültetvények), s ez ugyancsak ösztönzőleg hatott a kereskedelemre. A mediterrán kereskedők többsége helyben, illetve viszonylag kisebb térségben bonyolította üzleteit. Szó sem volt tehát arról, hogy a Földközi-tengeren folytatott középkori kereskedelem kizárólag luxuscikkekre korlátozódott volna. A lakossági szükségletek jelentős búza-, a hajózás igényei pedig nagy mennyiségű építőfa-szállításokat tettek szükségessé. A textilipar is nagy tömegű áru fuvarozását igényelte: a gyapjú mellett annak feldolgozásához komoly mennyiségű timsóra is szükség volt, mely döntően Kis-Azsiából származott, kereskedelmét pedig nagyrészt Genova tartotta ellenőrzése alatt. A mediterrán szállításokban, még a tömegáruk esetében is, általában elsöprő többségben voltak a kis űrtartalmú ( tonnás) hajók, a nagyobb méretű hajók csak a 15. századtól kezdtek elterjedni. A kisebb típusokba gyorsan lehetett be- és kirakodni, s így az első kedvező széllel el is tudták hagyni a kikötőt. A gyorsaság mellett a kis hajókon történő szállítás olcsóbb is volt: kevesebb matrózt kellett alkalmazni, és kisebb kikötői vámtételekkel lehetett kalkulálni. Egy kis hajó elvesztése esetén ráadásul sokkal kisebb kár érte a tulajdonost és a szállíttatót, mint egy nagy hajó elsüllyedésekor. A középkori Európában az északi területek kereskedelme ugyancsak nagy jelentőséggel bírt, sőt észak termékei (ón, borostyán, fa, gabona, szőrme, posztó stb.) a mediterrán területekre is eljutottak, ahogyan onnan is a különböző áruk északra. Az Északi- és a Balti-tenger vízi útja kapcsolta össze a skandináv, északnémet, balti és rusz területeket. A hajózás ott azonban nagyobb kockázatokkal járt, mint délen. Korabeli feljegyzések szerint a mediterrán térségben előforduló minden hajótörésre 20 jutott a,,teutonok országában. A homokpadok és a gyakori köd miatt (iránytű híján) a nyílt tengeri hajózásra nemigen nyílt lehetőség. Az; hogy különösen a skandináv (viking, varég) hajózás már a korai középkorban is igen figyelemreméltó teljesítményeket produkált, többek között annak is köszönhető volt, hogy nagyon kis merülésű hajókat használtak. A 13. századig a tégség kereskedelme még sokszínű képet mutatott. A balti-tengeri

51 5/ Kereskedelem, erdő- és vízpáztigázdálleodás 43 távolsági kereskedelemben a században döntően gotlandi, dán és rusz kalmárok vettek részt. Ebben az időszakban a gotlandiak játszották a legfőbb szerepet. A 11. századtól a gotlandi kereskedőknek saját kereskedőudvaruk és templomuk volt Novgorodban. Ezzel párhuzamosan azonban a 12. század folyamán más, idegen kereskedők is egyre nagyobb gyakorisággal tűntek fel Gotlandon: novgorodiak, dánok s különösen németek (lübeckiek). A német befolyás az északkeleti térség kereskedelmére Riga megalapításával (1201) tovább erősödött, mert Novgorod, Pleskau vagy Polock irányába ezt követően már a Dvina folyón keresztül is el lehetett jutni. A 13. század első felében a Balti-tenger déli és keleti partjain német kereskedőtelepek és városok sora jött létre (Rostock, Wismar, Stralsund, Greifswald, Elbing, Königsberg, Dorpat stb.). A német kereskedők, majd a Hanza a 14. századra ellenőrzése alá vonta a balti-tengeri kereskedelmet. A században a balti-tengeri távolsági kereskedelemben még rusz kalmárok is részt vettek. Gotlandon, valamint Riga, Dorpat és Reval városokban saját negyedeik is voltak. A 13. század második felétől azonban fokozatosan kiszorultak a közvetítő kereskedelemből. A vendek szintén szerepet vállaltak a balti kereskedelemben, elsősorban a Rügen, Lübeck és Schleswig által határolt térségben. Ielentőségük csökkenése, ahogyan a ruszoké is, a német kereskedők előretörése miatt következett be, akik már a 13. század elején saját kereskedőudvart (Peterhof) hoztak létre Novgorodban. Az északi térség kereskedelmében a Balti-tenger mellett az Északi-tenger volt a másik fontos földrajzi térség, ahol különösen a dánoknak, norvégoknak és frízeknek volt jelentősebb szerepük, egészen a 13. századig, amikor a Hanza előretörése következtében ők is visszaszorultak. A dán kereskedőknek, annak köszönhetően, hogy között a dán korona fennhatósága Angliára is kiterjedt, már saját kereskedelmi szervezetük volt Londonban. A dánok kelet felé egészen a Baltikumig is elhajóztak, ahol gazdasági érdekeik mellett hatalmi törekvéseket is tápláltak: 11. Waldemar király több mint száz évre dán uralom alá vonta Észak-Észtországot ( ). Míg a dánok kereskedelmi szempontból az Északi- és a Balti-tengeren is érdekeltek voltak, a norvégok tevékenysége a 13. század közepétől-végétől elsősorban az Északi-tengerre és az Atlanti-óceán északi vizeire irányult. A Norvégia számára szükséges déli termékeket (gabonát, sört, bort) német hajók szállították, s ők is vitték ki az itteni árukat, különösen a heringet. Norvégia és a Hanza kapcsolata elsősorban a hal-gabona cseréjére alapozódott től lépett érvénybe az a norvég királyi rendelkezés, melynek értelmében a külföldi kereskedők kizárólag Bergen kikötőjébe jöhetnek áruért, az ettől északra fekvő területekkel, azaz Izlanddal, Grönlanddal, Shetlanddal való kereskedelem a norvég korona előjoga. A skandináv (dán, norvég) kereskedők által használt hajózási útvonalakon vezettek többnyire a frízek kereskedelmi útvonalai is: az egyik oldalon Anglia, a másikon Iütlandon át a Balti-tenger felé. A fríz és a skandináv kereskedelem előzményei, a Hanzával ellentétben, a korai középkorra nyúltak vissza, de a 13. századtól szerepét fokozatosan átvették a német kereskedők.

52 44 Pósán László Ahogyan délen is jelentős mennyiségű tömegáruval, fogyasztási termékkel kereskedtek, úgy északon is számos luxuscikk szerepelt a termékek listáján. A drága prémek és méhviasz mellett elsősorban a borostyán tartozott ebbe a kategóriába, de a távoli északról származó rozmáragyar vagy izlandi vadászsólyom ugyancsak luxusterméknek számított. Ezen áruk értékesítése, mivel jóval kisebb mennyiségben és általában esetlegesen álltak rendelkezésre, kisebb nyereséget biztosított, mint ami a mediterrán világban a fűszerek eladásából származott. Az északi kereskedelem volumene kétségtelenül elérte, ha ugyan meg nem haladta a mediterrán kereskedelmet, de a felhasznált tőke vagy a profit mértéke sokkal kisebb volt. A Balti- vagy az Északi-tenger kikötővárosaiban nem éltek olyan dúsgazdag kereskedők, mint Itáliában. A kisebb nyereség szinte a kezdetektől a kereskedők összefogására ösztönzött a lehetséges kockázatok mérséklése és a szerényebb profit megszerzése érdekében. A földközi-tengeri kereskedelemben viszont e nyereség megoszlásának kérdése, azaz szükségszerűen az egyes szereplők rivalizálása került előtérbe. A Balti- és Északi-tengeren folyó középkori kereskedelem alapvetően a keleti és nyugati területeket kötötte össze, de a nagy földrajzi térségen belül az északdéli irányú forgalom is jelentős volt. Forgalmaztak németalföldi posztót, Rajnavidéki bort, különböző iparcikkeket, angol és skót gyapjút, sört, gabonát, heringet, sót, fát, kátrányt, bőrt, prémeket, viaszt, mézet, borostyánt, svéd vasat; a lengyel és magyar területekről rezet, nemesfémeket; s a kőben szegény észak-német, lengyel és balti területekre gotlandi meszet, építőköveket. A században a gabona a német területekről mozgott nagyobb mennyiségben Norvégiába, másrészt pedig keletre, az északrusz régióba, ahol a természeti körülmények nem kedveztek a kenyérgabona termesztésének, s a rossz termések miatt elmaradó belső szállítások komoly ínséget okozhattak (mint például ben Novgorodban). A virágzó középkorban az észak-európai tengereken a kogge lett az uralkodó hajótípus, de ez sem volt különösebben nagy űrtartalmú hajó (a tonnát nem haladta meg). Nagy tömegű áru szállítására a kogge továbbfejlesztett változata, a 15. században megjelenő hulk már jobban megfelelt. Az északi tengereken, a mediterrán térséggel ellentétben, a hajózás télen sem szünetelt. Az időjárási viszonyok itt nyáron sem mutattak állandóságot, így ez a körülmény nem befolyásolta a hajózási évadot; ahogyan a téli fagyok sem, hiszen az északi tengerek általában nem fagytak be. A tengerbe ömlő folyók hajózhatósága vagy éppen befagyása azonban befolyásolta a szállítás mikéntjét és a beszerezhető áruk körét. A Novgoroddal kereskedő ún. nyári utazók tavasztól őszig látogatták a rusz térséget, amikor a Néva vagy egyéb folyók vizén keresztül érték el úti céljukat, s elsősorban fát, kátrányt, viaszt vásároltak. A téli utazók már szánokon közelítették meg Novgorodot, s döntően prémekért jöttek. A szállított áruk köre északon is igazodott az előállítási időszakok ciklusához: az aratás és cséplés meghatározta a gabonafélékkel történő kereskedés idejét, a heringhalászati idény a hal-, a téli prémvadászat a szőrme-, a juhok nyírása pedig a gyapjúkereskedelmet. Európa északi és déli térségei között az atlanti partvidék a tengeren jó öszszeköttetést biztosított, mégis a virágzó középkorban a távolsági kereskedelem

53 5/ Kereskedelem, erdó- és vízpártigázdálkodás 45 fő útvonalai inkább a szárazföldön keresztül szelték át a kontinenst. Az Atlantióceán még a partvidéken sem volt könnyen hajózható: a Vizcayai-öböl hosszú hullámai ugyanúgy veszélyeket rejtettek, mint a viharos és ködös La Manchetérség. A déli tengerészek számára az odahaza ismeretlen apály-dagály jelenség is komoly próbatételt jelentett. A mediterrán és északi kereskedők csak a 13. század vége felé kezdtek közvetlen tengeri úton is kapcsolatba lépni egymással. Az 1270-es években például már genovai hajók jelentek meg Flandriában, Angliában, s 1298-tól rendszeressé vált a Genova-Flandria-Anglia közötti hajóforgalom. Ez részben összefüggött a századvég francia-angol háborúi miatt a champagne-i vásárokon bekövetkező zavarokkal is, de a tengeri forgalom fellendülése is okozta hosszabb távon a champagne-i vásárok jelentőségének csökkenését. A 13. század végén az atlanti part hajósai is feltűntek a Földközi-tenger nyugati medencéjében, elsőként a vizcayaiak. Az atlanti partvidék kereskedelmének súlypontja a La Manche-tól északra, Franciaország, Németalföld és a Brit-szigetek térsége volt, ahol a kora középkori fríz kereskedelem komoly alapokat jelentett. A században Brügge, a korabeli Európa egyik legfontosabb gazdasági, kereskedelmi központjaként, észak és dél találkozási pontjául szolgált. A távoli területek árui mellett az atlanti kereskedelemben a partvidék termékei is fontos szerepet játszottak: az angol és skót gyapjú Flandriában és Brabantban talált állandó felvevőpiacra, a francia borok elsősorban Oléron és La Rochelle kikötőiből kerültek Angliába és északra, ahogyan a Bourgneuf sótelepeiről származó só is. Az atlanti partvidéken is folyt gabonakereskedelem: Artois és Normandia mellett a Loire vízi útján keresztül a belső területeken termesztett gabona eljutott az atlanti térségbe. A térség legforgalmasabb gabonapiaca Bordeaux kikötője lett. A középkor indigójának nevezett pasztellt Picardiában termesztették, amit a textilipar használt kelmefestéshez. Az atlanti kereskedelem délen egészen az Ibériai-félszigetig terjedt, ahonnan főleg gyapjú, bor, déligyümölcs, olaj, vas származott. A középkori Európa tengerparti kereskedelmi térségeit szárazföldi utak is összekapcsolták, ezeken keresztül is folyt távolsági kereskedelem. A dél és észak közötti legfontosabb útvonalak a században Franciaországon keresztül húzódtak (ennek köszönhették fontos szerepüket a champagne-i vásárok), de fokozatosan egyre nagyobb szerepük lett az Alpokon átvezető, majd a Rajna mentén futó utaknak, ahogyan Dél-Németországnak is. A Németalföldről Itáliába irányuló szállításban a Szent Gotthárd-hágó volt a legfontosabb, míg keletebbre a Brenner kötötte össze Dél-Németországot Velencével. A középkori, Velence és dél-németország közötti kereskedelmi kapcsolatok intenzitását jelzi, hogy az itáliai városban a németeknek saját kereskedelmi udvaruk volt, a Ffmdáco dei Tedeselai. Az Alpokon átvezető, egymáshoz viszonylag közel fekvő utak egymás versenytársai is voltak, és ha a politikai vagy kereskedelmi változások úgy hozták, helyettesíthették is egymást. Az Alpoktól északra a hajózható folyók jelentették a természetes közlekedési útvonalakat: a Rajna, az Elba, az Odera, a Visztula, délkeleten pedig a Duna. A Rajna-vidék bora és gabonája vagy a német fémbányák termékei (vas, ezüst) döntően Kölnön keresztül vízi úton kerültek el a

54 46 Pósán László németalföldi kikötőkbe, Salzkammergut sóját a Dunán szállították Bajorország felé, a belső német vagy lengyel területeken termesztett gabona szintén folyami úton (Elba, Odera, Visztula) jutott el a tengerhez, s a Kárpátokban bányászott rezet vagy ezüstöt is a Visztulán keresztül vitték a Balti-tengerhez. Franciaországban a Szajna, a Loire és a Rhône folyók tették lehetővé a belső térségek közötti olcsó szállítást. Párizs gabonafogyasztását például a Szajnán történő szállítással Picardia, Champagne és Touraine körzetei biztosították. A szárazföld belsejében folyó kereskedelem előtt más típusú nehézségek tornyosultak, mint a tengeren. Vámszedő helyek sokaságával, rablók, földesúri hatalmaskodások vagy egyes városok különleges jogállásából (pl. árumegállító jog) fakadó nehézségével kellett szembenézni. A korabeli közlekedési feltételek mellett a szállítható áru volumene sem lehetett túl nagy, ami jelentősen megnövelte az önköltséget. Súlyosabb, nagyobb tömegű árut (pl. bányatermékeket) csak kisebb távolságra szállítottak szekereken. Az egyes városok vagy vidékek közötti forgalomban a piacokhoz és vásárokhoz kapcsolódóan természetesen a napi fogyasztási cikkek vagy ipari termékek is rendszeresen jelen voltak. A KÖZÉPKORI KERESKEDELEM szervezet1 FORMÁI A középkori kereskedelem igen nagy kockázattal járt, ezért az esetleges veszteségek mérséklése, valamint a nagyobb biztonság, a kiváltságok megtartása érdekében a kor kereskedői gyakran különböző üzleti társaságokat hoztak létre. A kereskedelmi együttműködés egyik korai formája a commenda volt, amelyben az utazás, a szállítás kockázatát nem vállaló fél, az üzlettárs tőkével szállt be a vállalkozásba. Ha az út kudarcot vallott, minden befektető elveszítette pénzét, ha sikeres volt, a nyereségből a befektetés arányában részesültek az üzlettársak, és visszakapták a befektetett tőkehányadot is. Előfordult, hogy a helyben maradó üzlettárs megszabta a vitt és hozott áruk fajtáját, de nem számított ritkaságnak az sem, hogy a felek minden fontos döntést az aktív, azaz a vállalkozó partnerre bíztak. A 12. századi itáliai városokban már egyáltalán nem volt ritkaság, hogy az emberek, gazdagok és szegények egyaránt, pénzt fektettek egy-egy kereskedelmi vállalkozásba. A commendaforma leggyakrabban a földközi-tengeri kereskedelemben fordult elő, de alkalmazták a szárazföldi szállításoknál is. A commenda társaságok rendszerint egy-egy vállalkozásra szóltak, de sikeres üzlet esetén gyakran ugyanazok a partnerek újabb közös szerződést kötöttek. Északon a laımse szóval jelölték az együtt utazó kereskedők közösségét, amely a coınmendához hasonlóan adott vállalkozásra szólt. Fő jellemzőjét az a külföldön közösen szerzett jog jelentette, amely a kereskedelem biztonságát garantálta. Az északi kereskedők társulásai (hanzái) emiatt tartósabbaknak bizonyultak, mint a commendák. Működésük alapját nem elsősorban a direkt pénzügyi érdek, hanem a tagok mindegyikének működését lehetővé tevő jogok megtartása, erősítése jelentette. Ily módon a kereskedők hanzái inkább egyfajta,,testvériséget (fráternitás)

55 5/ Kereskedelem, erdó- ós vízparti gazdálkodás 47 alkottak, melynek tagjait hűségeskü kötötte egymáshoz, közösen alakították ki működésük szabályait, s közösen tartották fenn a novgorodi, londoni, brügge-i vagy bergeni külkereskedelmi képviseleteket, az ún. kfmtorokat. Az a nagy kereskedelmi városszövetség, melyet Hárzzának neveznek, csak 1367-ben alakult meg, korábban csak a kereskedők hanzájáról beszélhetünk. Ahogy nőtt az áruforgalom volumene és a kereskedelmi tevékenység dinamikája, az üzleti szerveződés egy újabb formája alakult ki, a societas. Ez a vállalkozási forma időben tartósabb volt, nem csak egy-egy útra szólt. A résztvevők a tényleges kereskedők közül kerültek ki, s általában nem voltak külső befektetők. A befektetett tőkét egy üzlet lezárását követően nem osztották ki a tagok között, hanem csak a nyereség egy bizonyos hányadát. A többi pénzt a további üzletekbe fektették. Az ilyen kereskedőtársaságokat általában néhány kereskedő alkotta, akik gyakran más-más városokban is éltek, s így helyben tudták intézni a társaság által szállított termékek felvásárlását vagy éppen további értékesítését. Ebben a szervezeti típusban szintén az itáliaiak játszották a vezető szerepet, a firenzei, sienai, genovai vagy velencei társaságok, akiknek fiókjai egész Európát behálózták. Északon, a Hanza térségében is számos societas szerveződött között pl. Lübeck város könyvébe összesen 278 ilyen társasági szerződést jegyeztek be. A dél-európai kereskedelmi társaságokkal szemben az északi, döntően a Hanzán belüli societasok kis taglétszámúak voltak s viszonylag csekélyebb tőkével működtek. A Hanza mint az északi kereskedelemben érdekelt városok szövetsége csak jogi keretet, védelmi szervezetet jelentett az egyes kereskedők, illetve vállalkozások, társaságok üzleti tevékenysége számára. Ez a védelem több esetben katonai jelleget is öltött, amikor a Sund szabad hajózásának biztosítása érdekében a Hanza háborút vívott Dániával, vagy bojkott alá helyezett angol és németalföldi kikötőket. A Hanza korlátozta is a hozzá tartozó városok kereskedőinek tevékenységét: a közösen megszerzett jogok előnyeit kívülálló nem élvezhette, és a szervezeten belüli versenyt is bizonyos korlátok közé szorították. A Földközi-tengeren az egyes societasok tevékenysége ily módon nem volt korlátozva. A firenzei Peruzzi kereskedőháznak például a 14. században 22 különböző üzlettársa volt szerte a kontinensen s 16 külföldi lerakattal (kontorral) rendelkezett. A kereskedelmi kapcsolatok sokfélesége a Hanzán belül gyakran komoly érdekellentéteket is okozhatott. A mintegy 200 Hanza-város legfőbb fóruma az 1356 óta rendszeresen ülésező Hanza-gyűlés volt. Minden alapvető gazdasági és politikai kérdésben (kereskedelmi szerződések, privilégiumok megerősítése, kereskedelmi blokádok elrendelése stb.) kizárólag ez a gyűlés volt illetékes, mely a valóságban csak meghatározó nagyváros fóruma volt, s lényegében ezek a városok hozták meg a különböző döntéseket. A szövetséghez tartozó városok területi elv alapján ún. harmadokba voltak besorolva: az első harmadba Lübeck vezetésével a vend és alsószász, a másodikba a vesztfáliai és porosz, a harmadikba pedig a gotlandi, livlandi és skandináv Hanza-városokból érkező kereskedők tartoztak. A kontorok esetében az elöljárókat (Oldermarm) évente a harmadok választották: 2-2 főt minden egyes harmadból. Ők kezelték a városok kereskedőinek

56 48 Pósán László helyi közös pénztárát, s azf ide látogató Hanza-kereskedők ügyeiben bíróságként is működtek. Emellett diplomáciai feladatokat is elláttak külföldön, ahol a szövetség érdekeit képviselték. Míg a Hanza keretein belül működő egyes társaságok viszonylag kisebb méretűek voltak, addig a Dél-Németországban szerveződött kereskedelmi vállalkozások inkább az itáliai társaságok mintájára alakultak. Nemcsak a kereskedelemben, hanem ipari és bányászati befektetésekben is érdekeltek voltak, mint pl. a Ravensburgi Társaság vagy a Welserek és Fuggerek. Ezekben a nagy vállalkozásokban a befektetők és a tényleges ügyvitelt lebonyolítók köre már nem volt azonos. A délnémet társaságok tagjainak viszonyát, befektetéseik sorsát a társasági szerződés szabályozta, mely rögzítette, hogy egy évben adott összegű befektetés esetén maximum mekkora osztalékot lehet kivenni és hány részletben. A társaságok tagjai többnyire csak a társaság részére dolgozhattak, csak oda tehették be a pénzüket, más társaságokhoz nem, és magánkereskedelmet sem folytathattak. Egy kereskedőtársaság tagjai egész vagyonukkal feleltek a cég esetleges adósságáért, s a vállalkozásból történő kilépés után is feleltek a tagságuk ideje alatt megkötött üzletekért. A társaság vezetőit (általában 2-3 főt, a Ravensburgi Társaságnál 9 főt) a tagok választották. A tagok jövedelme elsősorban a tőkéjük után járó részesedésükből állt. A cégeket ténylegesen irányító személyeket is megfizették, külön jutalmat kaphattak a többieknél jobban s eredményesebben dolgozó személyek. A távolsági nagykereskedelmi formák mellett igen nagy szerepük volt a helyi elosztásban, értékesítésben részt vevő kiskereskedői szervezeteknek is. Az állandó üzlethelyiséggel rendelkező kiskereskedők többnyire a városon belüli céhes keretek előírásainak megfelelően tevékenykedtek, ami pontosan rögzítette, hogy milyen árukkal kereskedhettek, s mivel nem. A piacokon többnyire élelmiszereket áruló kiskereskedők értékesítették a nagykereskedők által nagy tételben szállított élelmiszereket, elsősorban a sózott heringet, sót, gabonát. A kiskereskedői réteg szegényebb, alsóbb rétegét az áruival faluról-falura járó házaló kereskedők alkották. De voltak gazdag házaló kereskedők is, akik a fejedelmi-földesúri székhelyeket keresték fel luxustermékekkel (ékszerek, drágakövek, selymek stb.) vagy ritka, még a társadalom felső rétegeiben is csak szűk kör számára értékes árukkal, mint például könyvekkel vagy régi kéziratokkal. Az ERDŐK És VÍZPARTOK GAZDASÁGA A középkorban is az erdők legfőbb értéke maga a fa volt. Nemcsak az udvarházak, kunyhók, vagy a kőben szegény területeken még a várak építőanyagaként, lakhelyek fűtésére, vagy szerszámok, tárolóeszközök (hordók, kádak stb.) alapanyagaként szolgált, hanem felhasználási köre az ipar és a kereskedelem fejlődésével egyre szélesebb lett. A bányászat, kohászat, fémmegmunkálás és üveggyártás fellendülése mind több és több bányafát, valamint faszenet igényelt. A legjobb faszenet bükk- és gyertyánfából készítették. A kereskedelem által igényelt szállítói kapacitások növeléséhez egyre több és nagyobb hajókat kezdtek építeni.

57 5/ Kereskedelem, erdó- ós vízpártigázdálkodás 49 I Ehhez, illetve a különböző országok hadiflottáinak erősıtéséhez ugyancsak növekvő mennyiségű fára volt szükség. A 12. századtól mind több területen meginduló nagy katedrálisépítkezések szintén hatalmas mennyiségű fát igényeltek. A fakitermelés, faszénégetés, ahol az erdő és a mészkő együttesen volt jelen, ott a mészégetés (kő- és téglaépítkezések kötőanyaga), továbbá az ehhez kapcsolódó fuvarozás jelentette elsősorban az erdőkben élők megélhetését. Számos középkori város import révén volt kénytelen beszerezni mindennapi faszükségletét. Dél-Európa a középkorban még az iszlám kopár világába is szállított hajóépítésre alkalmas szálfákat. Az itteni mértéktelen erdőirtás azonban a késő középkorban már a keresztény Mediterráneumban is komoly fahiányt idézett elő. Az erdő azonban mindezeken túlmenően is fontos gazdasági szereppel rendelkezett. Mivel nagyon sok mindennek a bőr volt az alapanyaga (nyergek, lószerszámok, csizmák, bőrpáncélok, övek stb.), az erdőhöz kapcsolódó csersavgyártás számottevő ágazatnak számított. Az erdő a napi táplálkozáshoz, megélhetéshez is hozzájárult. Az emberi táplálékul gyűjtött növényfélék között első helyen -a gombafélék szerepeltek, de a vadon termő gyümölcsök és bogyók ugyancsak fontos kiegészítői voltak a napi táplálkozásnak. Az Alpoktól északra a mohának a faépületek szigetelésében volt jelentősége, míg a taplót egész Európában a tűzgyújtáshoz használták. A tölgy- és bükkerdők jó lehetőséget kínáltak az odvakban élő vadméheknek, így az erdőkben a méhészkedésnek is tág tere nyílott. Az erdőnek nagy szerepe volt az állattartásban is, hiszen a gyeplegelők hiányában számos helyen az erdei tisztások kínáltak legeltetési lehetőséget. Az összegyűjtött falevelet almozásra használták (mivel a gabonafélék szalmája általában takarmányként szolgált), sőt a tölgyesek lombját összegyűjtve s megszárítva lombtakarmányként télen az állatok etetésére is felhasználták. A makkos erdőkben a sertések és juhok makkoltatása és hizlalása játszott nagy szerepet. Az Alpok, a Pireneusok vagy a norvég és svéd területek parasztsága a középkorban jórészt erdőkhöz kapcsolódó állattartásból élt. Tavasszal és nyáron a magasabban fekvő tisztásokra, legelőkre, ősszel és télen pedig az alacsonyabban fekvőkre terelték jószágaikat. Az erdő használatát Európában mindenhol íratlan vagy írott jogok szabályozták. A paraszt legeltetési, mézgyűjtési, favágási és rőzseszedési joggal rendelkezett. Az erdők állapotára erdészek ügyeltek, akiknek ugyancsak volt faizási vagy legeltetési joguk. Az erdészek figyeltek arra, hogy a fakitermelők a vágásokban megfelelő számú magszóró fát hagyjanak a faállomány utánpótlása szempontjából, s ellenőrizték a favágás időtartamának betartását. Az erdőuradalmakban élők a középkor folyamán fokozatosan kiszorultak a vadászat jogából. A nagy erdősségekben a prémes állatok (hód, hermelin, mókus stb.) elejtése kecsegtetett komoly haszonnal, így a parasztok általában ezek vadászatából ki voltak rekesztve. A dúvadaknak számító állatok (farkas, vaddisznó, hiúz, róka stb.) vadászata viszont gyakran kötelező volt. Prémvadászattal többnyire hivatásos vadászok foglalkoztak, elsősorban az északi területeken. A középkorban a vízpartok, elsősorban a tengerpartok lakosságának a halászat jelentette a legfontosabb megélhetési forrást, a középkorban a halfogyasztás

58 S 0 Pósán László sokkal magasabb volt, mint az újkorban. A Földközi-tengertől eltérően az atlanti partvidék, de különösen az északi- és a balti-tengeri szorosok vize nagyon gazdag volt halban. Az itt kifogott, szárítással vagy sózással tartósított hering a századtól szinte Európa minden piacára eljutott. A heringrajok vonulása mindig nemzetközi halásztalálkozót jelentett a középkorban. A parti halászoknak a fogás egy részét be kellett szolgáltatniuk a földesúrnak, és számos helyen földesúri érem rögzítette a halászati idény megkezdését és tartalmát. A 15. század végétől egyre nagyobb szerepe lett a nyílt tengeri halászatnak, különösen az újfundlandi vizeken fogott tőkehalnak. A tengeri halászat mellett az édesvízi halászat is fontos szerepet játszott: a napi táplálkozáshoz ez szolgáltatta a friss halat. Számos uradalomban külön halastavakat létesítettek, ahol pontyot, csukát, sőt pisztrángot is tenyésztettek. Az édesvizek esetén a földesúr többnyire magának tartotta fenn az értékesítésre is szolgáló halászat jogát, alattvalói általában csak azzal a joggal rendelkeztek, hogy saját szükségletükre halászhattak. A halászoknak általában hamar vissza kellett menniük a tengerre, így a hal értékesítését másra, ún. gazdákra, halkereskedőkre kellett bízniuk, akik átvették a zsákmányt, vezették az elszámolást, elosztották a bevételt, s ha szükség volt rá, előleget vagy kölcsönöket adtak. A halászaton, tengeri zsákmányoláson kívül - különösen a Földközi-tenger térségében - a tengerpartok mellett nagy jelentősége volt a sólepárlásnak, mivel a középkorban a sózás jelentette az élelmiszerek legelterjedtebb tartósítását. Három tonna hal sózásához például 1 hordó sóra volt szükség. Emellett a vajés sajtkészítéshez is jelentős mennyiségű sót használtak fel: vaj és hús tartósításakor 1:10, sajt esetében pedig 1:20 arányban sóztak. A só legfontosabb vásárlói a halászok voltak. A Mediterráneumban már az ókortól kezdődően mindenütt termeltek tengeri sót, ahol a hegyek hagytak némi helyet a parti sópárlók kialakítására. Velencében, az isztriai Piranban, a dalmáciai Prgóban, Cipruson, a toszkán, a provance-i és languedoci partvidéken, Szardínián, Spanyolországban, Portugáliában számos területen foglalkoztak sópárlással. A mediterrán térségben a forró nyári nap elegendőnek bizonyult a tengervíz elpárologtatására, míg északabbra általában a parton összegyűjtött s átmosott sós homokból üstökben többször felfőzve nyerték ki a sót. A Földközi-tenger sótartalma sokkal magasabb, mint az Északi- vagy Balti-tengeré. A déli só tehát nemcsak olcsóbb, hanem jobb minőségű is volt, ezért nem csoda, hogy a 14. századtól már a Hanza hajói is rendszeresen a francia és spanyol partokról szállították a sót északra.

59 6 Í? A pénzrendszer és a pénzügyletek A PÉNZRENDSZER változasa A PÉNZT A KÖZEPKORBAN Is Az TETTE ı>énzze, hogy a pénzkiboesátó szavatolta, illetve meghatározta a nemesfémből kivert pénzérmék törvényes súlyát és finomságát, névértékét, vásárlóértékét, végső soron a gazdaságban betöltött szerepét. A pénzkibocsátás, pénzverés a szuverén hatalmat alkotó jogok között szerepelt, saját jogon csak a szuverének (uralkodók, fejedelmek) verhettek pénzt. Minden más magán- vagy jogi személy csak a legfőbb hatalom által tett adomány, hivatali megbízatás, eladás, elzálogosítás vagy bérbeadás révén gyakorolhatta a pénzkibocsátás jogát.ugyanakkor a középkori Európában a pénzügy még az uralkodói magánszférához tartozott, s elsősorban bevételi forrást, kincstári jövedelmet jelentett. A pénzverés és az ehhez kapcsolódó jogok általában rendszeres, regálébevételek voltak. A 11. századtól gyors ütemben fellendülő kereskedelem szükségszerűen maga után vonta a pénz szerepének növekedését. Nemcsak a kibányászott nemesfém mennyisége nőtt meg, melynek igen jelentős hányadából pénzt vertek, s a forgalomba bekerülő nagyobb mennyiségű pénz az árszínvonal általános emelkedését hozta magával, hanem a kereskedelemben leginkább érdekelt térségekben a pénzügypolitika is kezdett a kereskedelem elvárásaihoz igazodni. A 13. századra a fejlődő forgalom és kereskedelem igényeit már sem a század csekély értékű ezüstdénárai, sem pedig a nagyobb összegre rúgó fizetések esetén súly és finomság szerint mért veretlen ezüst-, ritkábban aranyrudak nem elégítették ki. A keresztes hadjáratok nyomán megindult kereskedelem egyre inkább nélkülözte az értékálló és a dénárnál nagyobb értékű pénzt. Ez a szükséglet a dénárok többszörösét érő garaspénzek megjelenését, az ún. garasperiódus kezdetét jelentette. A garaspénzek megjelenésével hamarosan együtt járt a monometallizmus megszűnése, az ezüstérmék mellett az aranypénzek forgalomba kerülése is. A virágzó középkor utolsó századában tehát megjelent a nemesfém pénzeknél a kettősvaluta-rendszeıˇ:

60 52 Pósán László A 12. század második feléig terjedő ún. dénárkorszak még számos vonatkozásában a Karoling-kori pénzrendszer továbbélését jelentette. Az egyes pénzérmék súlyának meghatározása helyett csupán azt írták elő, hogy adott súlyú és tisztaságú nemesfémből hány darab érmét kell készíteni. Ezt a technológiát almarco eljárásnak nevezték. A Karoling-korban a pénzverési súlyegységet a font jelentette, melyből 240 dénárt vertek. A ténylegesen létező dénárok mellett ún. számolópénzek is léteztek: 12 dénár ért 1 solidust, és 20 solidus felelt meg 1 font értékének. A században 1 fontból többnyire már nem 240, hanem mind több és több (300, 360, 420, 480) darabot is vertek, a forgalomban azonban továbbra is 240 dénárt számítottak 1 fontra. A virágzó és késői középkorban a pcmdus Károlinak tekintett súlyt 409,320 grammal (15 római unciával) vették azonosnak, de hogy ez volt-e az eredeti, Nagy Károly által életbe léptetett súlyegység, nem tudjuk. Mellette azonban más fontértéket is használtak: Angliában pl. 350,03 grammot tekintettek egy fontnak. A font mellett a 11. század folyamán egy újabb pénzverési súlyegység (és számolópénz) is megjelent: az északgermán eredetű márka, amit kezdetben még a font 2/3 részének tekintettek (azaz 160 dénárt vertek belőle = 13 1/3 solidus), de a későbbiekben a márkasúlyok megállapítása elszakadt ettől a viszonyrendszertől. Számos regionális márkasúlycsoport alakult ki, közülük a kölni márka terjedt el a legszélesebb körben Európában, melyből 144 darab dénárt vertek (12 solidust). A kölni márkából készült dénárok széles körű elterjedtségét értékállóságuk magyarázza: a kölni pénzt nem újították meg évente..a középkorban fiskális szempontból évente, de évente akár többször is sor kerülhetett a régi pénzek bevonására s új pénz kibocsátására, pénzújításra (renavátzˇ0 morıem). Az ebből származó bevétel általában 25 % volt, azaz 16 régiért adtak 12 új érmét, vagy 12 régiért 9 újat. A dénár többszörösét érő denáriusgrossus, grosso, solidus vagy groseken néven szereplő, immár valóban értékőrző pénzérmék a 12. század utolsó harmadától jelentek meg az észak-itáliai városokban ben Genovában már vertek 4 genovai dénárt érő pénzt. A negyedik keresztes hadjárathoz kapcsolódóan Velencében megjelent a 26 kisdénárt érő garaspénz, az ún. mátápem, melynek mintájára a többi itáliai városban is hasonló nagy pénzeket kezdtek készíteni. A tényleges garas Franciaországban jelent meg először 1266-ban, grossus derzárius turorms néven, s 12 dénárt ért. Európa nagy részén ennek mintájára kezdték a garaspénzeket készíteni. A középkorban a garasok közül magas ezüsttartalma miatt az 1300 óta vert prágai, vagy cseh garas (grossi prágenses) vált a legszélesebb körben elterjedt fizetőeszközzé, mely szintén 12 dénárt ért. A kereskedelem által szállított áru értékének s mennyiségének növekedése már a 13. században szükségessé tette a garasnál nagyobb értékű pénzek forgalomba kerülését. Ezt az igényt az aranypénz megjelenése elégítette ki. A 13. századot megelőzően Európában csak a dél-itáliai normann királyok verettek aranypénzt, akik szoros kapcsolatban álltak Bizánccal és az arabokkal, ahol az aranypénz általánosan használt fizetőeszköz volt. A normann királyok nyomdokaiba lépve, illetve antik tradíciókra alapozva 11. Frigyes császár is veretett aranypénzt 1231-től,

61 6/ Pórzzrerıdszer ós pénzügyletek 53 az 5,24 gramm súlyú áugustálist. Alig két évvel 11. Frigyes halála után Firenze már saját aranypénzt bocsátott ki (Fiorino d" Oro), amely azonban könnyebb volt (3,53 gramm), mint a császár pénze. Szinte ezzel egyidejűleg jelent meg a genovai aranypénz is, majd firenzei mintára 1265-től Luccában is a saját veretű arany pénzérme. Franciaországban IX. Lajos verette az első, 4,19 gramm súlyú aranypénzt (ám) 1266 és 1270 között. Velence némileg megkésve követte a mediterrán Európa pénzrendszerének változását, s csak 1284-ben jelent meg a saját veretű aranypénze, a dukát, melynek tisztasága és értéke a firenzeivel volt azonos. Az Alpoktól északra a 14. század első felében jelentek meg a saját veretű aranypénzek. A német birodalomban először Iános cseh király veretett firenzei mintára aranypénzt 1325-ben, s ezzel egyidejűleg került sor Magyarországon is aranypénz kibocsátására ban Bajor Lajos császár készíttetett aranypénzt, majd 1340-ben Lübeck és Frankfurt városok kaptak jogot ilyen pénz verésére, 1346-ban Trier, 1347-ben Köln, 1350-ben pedig Mainz, azaz az egyházi választófejedelmek. Az évi német aranybulla már a világi választófejedelmeknek is engedélyezte, hogy tartományaikban aranypénzt verjenek. Angliában III. Edward ( ) uralkodása alatt, 1344-től verték a Nolrelnek nevezett 8,97 gramm súlyú aranypénzt. A 13. században az arany és ezüst értékaránya - kisebb-nagyobb ingadozásokkal - átlagosan 1:10 volt. Ez az érték 1270 után kezdett lassan eltolódni az arany javára, de ez a folyamat csak a 14. század első felében öltött komoly mértéket. A középkorban a fémpénznek két fontos paramétere volt: súlya, valamint finomsága, azaz nemesfémtartalma. E két értékkel határozták meg a pénzlábat, azt, hogy a pénzverdékben milyen érméket kell készíteni. A pénzverésnek a középkorban alapvetően két fő szervezeti-működési formája volt. Az egyik az, amikor a pénzverőmester saját tulajdonaként birtokolta a műhelyt, az üzemet, saját eszközeivel és alkalmazottaival dolgozott meghatározott fizetségért a pénzkibocsátó hatalom előírásai alapján. A másik forma az volt, amikor a pénzverdét bérbe adták (vagy elzálogosították). A középkorban forgalomban lévő fémpénzek általában mindkét oldalukon bélyegképpel ellátott érmék voltak, de a Stauf-korban Németország egyes tartományaiban, különösen keleten, az egyetlen bélyegképpel készített lemezpénzek (brákteáták) is elterjedtek, melyek lényegében elvékonyított dénárok voltak. A KÖZÉPKORI PÉNZÜGYLETEK A középkori egyház pénzügyletekkel s különösen a kamatszedéssel kapcsolatos elítélő és tiltó álláspontja ellenére a gyakorlati élet valósága mást mutatott. A 11. századtól gyorsan fejlődő európai gazdaság, s ezen belül a városokhoz kapcsolódó kereskedelem, pénzgazdálkodás, pénzforgalom növekedése szükségszerűen konfliktusokat eredményezett az egyházi tilalmak és a kereskedői gyakorlat, a fejedelmi politika, sőt még a pápai Kúria, vagy a főpapok napi érdeke között is,

62 54 Pósán László hiszen a 13. századra jelentősen megnövekedett a pénz iránti igény. Ezt az ellentmondásos helyzetet jól jellemzi, hogy minden elvi fenntartásuk ellenére maguk az egyháziak is gyakran kölcsönöztek pénzt vagy kényszerültek hitel felvételére. Míg a zsinati határozatok elsősorban a szigorítást, a normák és elvárások egyértelmű behatárolását célozták, a kánonjogászok a 13. századtól kazuisztikusan kezelték ezt a kérdést. A teológiai alapon közelítők számára Szent Ambrus állásfoglalása volt az irányadó, aki úgy vélte, hogy bárhol lfıoz hasznot a (pórlz)tó'ke, az azsora. A pénzhitel utáni kamat elutasítása jórészt azon a bibliai hagyományon alapult, mely szerint a kamatszedés lényegében a rászorultságot zsákmányolja ki, így ellentmond a felebaráti szeretet elvének. Másrészt abból az antik természetjogi szemléletből is táplálkozott, amely terméketlennek tartotta a pénzt, egyedül csereeszközt látott benne. A gyakorlatiasabb szempontokat szem előtt tartó kánonjogászok számára azonban világos volt, hogy pénzgazdálkodás, pénzforgalom nyereség, tőkehozadék nélkül elképzelhetetlen. A kolostorok, egyházi intézmények gyakran egyfajta,,bankként is működtek, a lovagrendek létrejöttével pedig a klérus pénzügyletei, bankári tevékenysége igen komoly méreteket öltött. A katolikus Európában a 14. század elejéig, a rend feloszlatásáig a templomosok rendelkeztek a legszélesebb körű banki szervezettel. Számos fejedelem, uralkodó pénzügyeit is ők intézték. Északon, különösen a században, a német lovagrend pénzügyletei öltöttek jelentős méreteket, melyek révén a rend a Hanza-régió pénzügyi hatalmává vált. A korai középkorban még elsősorban zsidók foglalkoztak pénzkölcsönzéssel, pénzügyletekkel, mert rájuk nem vonatkozott a keresztényekre érvényes uzsoratilalom. A virágzó középkorban aztán egyre inkább keresztények léptek a helyükre: az egyházi intézményeken kívül számos kereskedőház tevékenysége fonódott össze bankügyletekkel. Minél fejlettebbé vált egy-egy térség gazdasága, pénzforgalma, annál kevésbé fordultak elő zsidó pénzemberek. A pénzügyletek terén különösen jelentőssé vált az itáliai bankárok szerepe, akiket a kor embere összefoglalóan lombardnak nevezett. Az uzsorát, pénzügyleteket ellenzők részéről azonban nem volt különbség a zsidó vagy keresztény uzsorások között, teljesen azonos módon ítélték meg őket. A középkor különböző pénzügyi-bankári tevékenységei közül a leggyakoribbak a hitelügyletek voltak. A kereskedelemben elsősorban az áruhitel játszotta a fő szerepet, de pénzkölcsönök is előfordultak. A kereskedelem fejlődésével a 13. században a mediterrán és északi kereskedelemben egyaránt nagy szerepe lett az áruhitelezésnek, amikor a kölcsön visszafizetésére csak az áru értékesítését követően került sor vagy megállapodás alapján év végi elszáınoláskor. Nagyobb összegű készpénzhitelt a középkorban többnyire uralkodók, fejedelmek, főurak és egyháznagyok vettek fel, így ezek sok esetben,,államhitel -formát is öltöttek. A hitelek visszafizetésének időpontjául általában egy-egy nagyobb egyházi ünnepet adtak meg. A pénzügyletekkel kapcsolatos ellentmondásos egyházi álláspont miatt a középkori üzletemberek, de pénzügyletekkel foglalkozó egyházi intézmények sem vállalhatták fel teljes nyíltsággal a hitelezést, kamatszedést. Ehelyett kibúvókat,

63 6/ Pónzrerıdszer ós pénzügyletek 55 kerülő utakat kerestek e tevékenységek,,álcázására. Ennek egyik elterjedt gyakorlata az volt, amikor a pénzkifizetés, majd annak visszafizetése két különböző helyen történt, hiszen az így előállott időkülönbség miatt a tranzakció lényegében hitelezést jelentett. Az eltérő helyszíneken realizált fizetések gyakran különböző pénznemekben is történtek, így a hitel után járó kamat lényegében pénzváltásnak minősült, amit viszont az egyház nem tiltott. Ezen pénzügyi műveletekkel összefüggésben jöttek létre a váltók, melyek egyfajta hitelpapírok szerepét is kezdték betölteni. A középkorban különösen az itáliai kereskedő- és bankházak folytattak tekintélyes nagyságrendű váltóüzleteket, elsősorban a Firenze-Barcelona-London-Brügge négyszögben. Egyházi hitelügyletek esetén a kamatot leggyakrabban a,,tized fogalmába burkolva legalizálták, s ebből a megfontolásból általában 10% kamatot (egyfajta,,tizedet ) számoltak fel. A középkori pénzügyletek során alkalmazott kamatláb nagyságát elsősorban a kihelyezési kockázat mértéke befolyásolta. Európában átlagosan a kamat mértéke 10-16% között mozgott, de a konkrét ügyletek alkalmával ettől jelentős eltérések is lehettek. A firenzei társaságok például helyi hitelek esetében 7-15% kamatot kértek, a külföldi kölcsönöknél viszont nem ritkán akár 30%-ot is felszámoltak. A kamat elleplezésének, legális formába öntésének kedvelt formája lehetett a késedelmi kártalanítás jogcíme is. A középkor pénzüzletei sorában nagy jelentőségük volt a zálogkölcsönöknek, melyeknek - látszatra - nem volt kamatvonzatuk. A zálogüzletek nem minősültek közvetlen hitelezésnek, hiszen itt a kölcsön fejében a meghatározott időre zálogként átengedett birtok jövedelmeiről való időszakos lemondás történt meg. A kölcsönzött pénz utáni kamatot a zálogbirtokból befolyó jövedelmek jelentették. Ennek azonban megvolt az a kockázati oldala, hogy nem lehetett előre kalkulálni a bevétel nagyságát. Zálogüzlet esetén a hitel a zálogot, s nem az adós személyét terhelte. A kölcsön viss-zafızetéséig a zálogbirtok a hitelező kezén maradt, de előfordulhatott az is, hogy a hitelszerződés megkötésekor meghatározták a zálog kiváltásának idejét. Egyes becslések szerint a zálogüzletek esetében kb % lehetett a kölcsön utáni nyereség mértéke. Ugyancsak széles körben alkalmazott hitelezési forma volt a járadékvásárlás, mely szintén a kamat elleplezésére szolgált. Ez ugyanis sem az egyházi, sem pedig a világi jog szerint nem volt tilalmas. Minden bizonnyal ennek tudható be az, hogy a 14. század végére például Frankfurtban a városi bevételek közel 50%-a, Nürnbergben pedig 35%-a a járadékvásárlásra fordított befektetésekből származott. A járadék és az érte fizetett összeg, azaz a befektetett tőke általában 1:10 arányú volt. Iáradékvásárlás esetén a kölcsönt felvevő csak a hitel mértékéhez igazodva, általában a befektetett tőke 10%-ának megfelelő mennyiségű járadékbevétel átengedésére kényszerült mindaddig, amíg minden adósságát ki nem egyenlítette. A járadékvásárláshoz kapcsolódó hitelek többnyire hosszú lejáratúak voltak, 10 évre vagy még annál is hosszabb időre szóltak. A hitelezés mellett a középkori pénzügyletek közül a pénzváltásnak (cambz`am) volt nagyon komoly szerepe. A pénzváltás alatt háromféle műveletet értettek: a) a régebbi hazai pénzeknek, b) a veretlen aranynak és ezüstnek, c) idegen

64 56 Pósán László pénzeknek hazai pénzre történő beváltását. Míg az első pénzváltási művelet szorosan összekapcsolódott a pénzkibocsátói jogokkal, addig a másik két forma nagyon is jelen volt a mindennapi gazdasági életben. A nemesfémek vásárlása, illetve eladása az arany-ezüst egymáshoz viszonyított értékarányának változása révén kínált üzleti lehetőséget, az idegen pénzek váltása pedig a pénzváltási illetéken túl árfolyamnyereségből származó spekulációt tett lehetővé. A 12. század végén Metzben a váltásra kerülő idegen pénzek értékének 2%-a illette meg a pénzváltót kezelési költség címén. Az azonnali pénzváltás (cambiam sine litteris, cambiam marzaale) mellett az időben későbbi, más helyszínen realizált, írásos bizonylathoz, szerződéshez kötött (eambiam per liıreras) pénzváltás ugyancsak elterjedt volt. A kereskedőknek a haszonszerzés mellett napi üzletvitelük szempontjából is létfontosságú volt a különböző európai pénzek, valamint árfolyamok ismerete, így nem meglepő, hogy már a 14. század közepén könyv is született e témáról: Francesco Balducci Pegolotti La practlea della mercatura című műve. A banki műveletek közül a középkorban letétek kezelését, azok forgatását, befektetését s ehhez kapcsolódóan szabályszerű számlavezetést legelőször a templomosok végezték, majd a 14. századtól egyre inkább az itáliai, majd délnémet bankárok is. Emellett pénzátutalással, pénzszállítással szintén foglalkoztak, s ehhez kapcsolódóan a templomosok már a 13. században kitalálták a csekk vagy az utalvány elődjét, mellyel megkímélték az ügyfelet a kockázatos s ezért igen költséges készpénzszállítástól. A középkori pénzügyletek sorában az egyes résztvevők gyakran csak harmadik szereplők voltak, amikor nem ők kértek hitelt, hanem csak kezességet vállaltak a kölcsön visszafizetésére. Különösen akkor, ha egy-egy hitelkihelyezés viszonylag nagy kockázattal járt, a hitelezőnek a kezes jelentett garanciát a befektetett tőke visszatérülésére.

65 7 éý? A századi válság ÉHÍNSÉGEK És TERMÉszETI csapások A KLAsszIKUs KÖZÉPKORI GAZDASÁG virágzó századait a 14. századtól egy új korszak követte, amelyet a történetírás késő középkornak, a középkor alkonyának nevezett el. A szakaszhatár húzását több olyan jegy megjelenése indokolja, amely a korábbi évszázadokra nem volt jellemző. A klasszikus vagy virágzó középkorban ( század) kiteljesedett rendszer a században sem bomlott fel, de működésében zavarok keletkeztek, és jellegében változás kezdődött. A középkor két szakasza között tehát egyszerre volt kontinuitás és szakadás. A kontinuitást fejezte ki, hogy a legfőbb ágazat, a mezőgazdaság termelési viszonyait továbbra is az előző századokban átalakult urasági rendszer határozta meg. A termelési technikában sem volt döntő változás. A században kialakult városhálózat és városi gazdaság szintén fennmaradt. A 14. század eleje és a 15. század közepe közötti időszakot a történetírás a 14. század válságának, a nyomorúság évszázadának, a,,csapások évszázadának nevezi. A fogalmak joggal használhatóak, ha az éhínségekre, a nagy járványokra és a háborús pusztításokra gondolunk. A csapások azonban nem egyformán érték egész Európát. A közép-európai régió és részben Hispánia a században inkább a Nyugathoz való részleges felzárkózás, mintsem a válság korát élte. A válság kifejezés használata Nyugat-Európát illetően sem csupán hanyatlásra utal. A válság átalakulással, fejlődéssel társult, amely a 15. század második felére megteremtette az újabb növekedési szakasz feltételeit. A késő középkori ember fohásza - A fame, bello et peste, libera nos Domirıe (az éhínségtől, a háborútól és a pestistől ments meg Uram minket) - a valóságot tükrözte. A századot olyan csapások érték, amelyek a korábbi évszázadokban csak ritkán és kis intenzitással fordultak elő. Ínséges esztendők a században is voltak, de az os, az ös és az ös esztendőket követően Európa évszázadokon át nem ismerte a tömeges éhínséget. A 13. század végétől kezdődött változás: gyakoribbá váltak a rossz termésű évek,

66 5 8 Papp Imre amikor a megtermelt javak csak szűkösen voltak elegendőek. Az es nyugat-európai és az 1309-es délnyugat-németországi még csak kisebb volt, viszont az es éhínség már egész Európára kiterjedt, és minden eddiginél nagyobb pusztulást hozott. Az éhínséget ragályos dizentériajárvány kísérte ben és ben az éhínséget pestis követte. A 14. századi Európa háromszáz év elteltével ismét kénytelen volt tartósan együtt élni az éhínséggel. Az as évek igen rossz termései Írország, Anglia, Franciaország, Skandinávia és Németország számára katasztrofális periódust hoztak ban a flandriai Ypern város fős népességének jó 10%-a halt éhen. A tengerhez közel fekvő és gazdagabb Brügge lakosságának az es éhínség idején viszont csak 5,5%-a halt meg, mert a távolsági kereskedelem révén sikerült gabonát vásárolnia. Katalóniában 1333-ban két hónapon át uralkodott az éhínség, mígnem sikerült a tengeren utánpótlást szerezni. Provence-ban 1338-ban tizedelte meg a népességet az éhhalál. Az eshez hasonló nagy méretű éhínség ugyan több nem volt, de a 15. század közepéig regionálisan gyakran előfordult. Flandriában például ban, ben és ben okozott magas halálozást. Katalóniában 1334 és a 15. század közepe között hét éhínség volt. A gyenge és a rossz termésű évek átlagban három évente tértek vissza, és tíz évente jártak jelentősebb éhínséggel Európa valamelyik régiójában. A mediterrán vidékeken nem ben, hanem az közötti tíz évben volt katasztrofális az élelmiszerhiány. A városok élelmiszerellátása és a vidéki szegénység táplálkozása állandó problémává vált. Az éhínség nemcsak a városban, hanem a magas népsűrűségű vidékeken is jelen volt, mivel a paraszti társadalom jó része föld híján nem tudta megtermelni a család szükségletét, vásárláshoz pedig nem rendelkezett elegendő pénzzel. Az élelmezési kríziseket természeti és társadalmi-gazdasági folyamatok együttes hatása váltotta ki. A középkori mezőgazdasági termelés volumenét az éghajlati ingadozások (az időjárás szeszélyein keresztül) sokkal inkább befolyásolták, mint napjainkban. A bő termés az élelmezésben nem okozott gondot, viszont a rossz termések mértékét a korabeli gazdaság - alacsony fejlettségi szintje miatt - nem tudta tompítani. A 14. század elejétől Európa éghajlata valamelyest hűvösebbé, csapadékosabbá vált. A hűvös esős nyarak és a zord, hideg telek gyakoribbá váltak között egymást követték az ilyen esztendők. Nyugat-Európa sok vidékén nem tudtak szántani, és ahol a mag ősszel a földbe is került, télen vagy kifagyott, vagy miután tavasszal kihajtott, hamarosan elrohadt a sok csapadék miatt. A 14. századtól a jégtakaró terjeszkedése miatt az Északi-tengeren a 60. szélességi körtől északra egyre ritkultak a hajóutak, majd a 15. század derekára Izland és Grönland között teljesen megszűntek. A Grönlandon korábban keletkezett kis települések elpusztultak. A kontinensen az Alpok gleccserei meghíztak és lejjebb húzódtak a völgyek felé. A hágókat télen vastagabban lepte be a hó, nehezítve az utazást. Feljegyezték, hogy 1303-ban és 1306-ban a Balti-tenger befagyott ban az egyébként enyhe éghajlatú Délnyugat-Franciaországban a Gironde befagyott.

67 7/ A századi válság telén a párizsi piacon a bor jéggé fagyott, ezért darabonként árulták, vett egyet-egyet, és a sapkájába téve vitte haza. Hosszabb távon az évi középhőmérséklet 1 C körüli csökkenése a vegetációban változást hozott. A kultúrnövények termeszthetőségének határai délebbre szorultak. Skandináviában még inkább összezsugorodott a gabonatermelésre alkalmas terület. Angliából és Németalföldről eltűnt a szőlő, délen időnként fagy pusztította a szőlőt és az olajbogyót. A lehűlés következtében kitolódott az aratás és a szüret időpontja. A gyakoribb nagy viharok, amennyiben a dagállyal összeadódtak, az atlanti partvidéken végeztek nagy pusztítást. Észak-Németalföld mélyen fekvő területeit és a tengertől elhódított poldereit gyakran árasztotta el a tenger. A korabeli angol forrásban (Szárıtóvetó'Pe'ter látomása) olvasható jövendölés többnyire beigazolódott: Öt év sem telik el, támad nagy írzseg, Folyók kiórıtenek, viharok tombolrzak, meddó' marad a föld. A PEsTIs És A HÁBORÚ Az alultápláltság, a higiénia és az orvosi ellátás hiánya a betegségek és járványok melegágya volt. A középkori betegségek és járványok története a források szegénysége miatt csak hiányosan ismert. Gyakori betegség volt a tuberkulózis, a görvély és a déli mocsaras vidékeken a malária. Iárványos betegségnek számított a dizentéria, a tífusz - IX. Lajos francia király és XXII. Iános pápa is az utóbbiban halt meg -, az influenza, a szamárköhögés és a himlő. Rettegett betegségnek számított az ókor óta ismert ázsiai eredetű lepra. Lepratelepek létrehozásával azonban lokalizálni lehetett, és a 14. századtól visszavonulóban volt. A századi Európa nem ismerte a nagy járványokat, így a legveszedelmesebbet, a pestist sem. A kora középkori, 541 és 767 közötti járványok után a pestis visszavonult és hosszú évszázadokon át nem fenyegette Európát től jelent meg ismét, de csak elszórtan, egy-egy vidéken. Történetében 1347-ben kezdődött új fejezet, amikor Azsiából Európába érkezve minden korábbi ványhoz képest erősebben támadott. Előidézője a Pastearella pestis baktérium volt. A kórokozók a beteg vérében, nyirokcsomóiban, tüdejében és köpetében mindenütt előfordultak. A kórokozókat a patkányok bolhái hurcolták szét, és ezután már emberről emberre is terjedt. Két változata volt: a bubópestis és a tüdőpestis. A bubópestis a vérkeringést támadta meg. A korabeli krónikák leírása szerint a bubópestisben szenvedők hónaljában tojás nagyságú daganatok jelentek meg, amelyekből vér és genny szivárgott, gyakran kelések és fekete foltok is ellepték a testet. A betegek erős fájdalmakra panaszkodtak. Az első tünetek után 4-5 nap múlva a fertőzöttek 60-80%-a belső vérzésben meghalt. Az alultápláltság, a rossz fizikai állapot rontotta a túlélés esélyét. Aki viszont túlélte, a bubópestist többet nem kapta meg. A bubópestis terjedésének az alultápláltság kedvezett, de az egészséges, jól táplált embert is megfertőzhette, legfeljebb az esélye volt nagyobb, hogy a baktériumok nem végeznek vele. A melegebb éghajlatú

68 60 Papp Imre régiókban és a nyári időszakban jobban terjedt, mint hűvösebb éghajlaton és télen. A virulensebb változata a tüdőpestis volt, amely belégzéssel terjedt. A betegség vérzéses tüdőgyulladásban nyilvánult meg, és magas láz, véres köpet, köhögés, verejtékezés kísérte. A fertőzéstől számítva egy-két napon belül a beteg meghalt. A fertőzöttek 100%-át elvitte, függetlenül attól, hogy milyen fizikai állapotban voltak. A hűvösebb éghajlaton és évszakban terjedt a leginkább. Tényleges természeti csapás volt. Az európai történelem legnagyobb járványát a két változat együttes terjedése váltotta ki. A járvány 1341-ben Belső-Azsiából indult hódító útjára Kína és nyugat felé. Indián és Perzsián keresztül 1346-ban érte el Európa keleti határát, megtizedelve az Aranyhorda népességét ben a tatárok éppen a genovai kereskedelmi lerakatot, Kaffát ostromolták, amikor kitört közöttük a járvány. Halottjaikat katapulttal a genovaiak táborába lőtték, ahol a járvány hamarosan szintén megjelent szeptemberében a visszatérő genovaiak hurcolták be a járványt az itáliai kikötőkbe. Innét Marseille-be került, majd 1348-ban a Rhône völgyén át és a szárazföldi utakon egész Nyugat-Európában elterjedt ben elérte Közép- Európát, 1350-ben Skandináviát, 1351-ben Oroszországot. A járvánnyal szemben nem volt hatékony védekezési mód. A betegek és az elhaltak ruháit elégették, az ápolók védőöltözéket vettek, különböző olajokkal, balzsamokkal, parfiimökkel és porokkal kenték be magukat, szájukban fokhagymát rágtak. Az illatoknak és füstöknek gyógyító hatást tulajdonítottak. A betegek ágyainál különböző illatos növényeket égettek. Az emberek tömegesen gyakoroltak bűnbánatot, hogy enyhítsék az ég haragját. Már a korabeli leírások is elismerték, hogy a menekülés a legjobb megoldás, még mielőtt megkapnák a fertőzést. Ez azonban csak a gazdagoknak volt részleges megoldás. Az között dühöngő járvány Európa kb millió fős népességének 20-30%-át döntötte sírba. A híres francia Froissart krónika megállapítása alig volt túlzó: kihalt a világ harmada. A pestis nem egyformán pusztította az egyes régiókat. A Mediterráneumban és Nyugat-Európában volt a legmagasabb arányú a pusztulás. A ritkábban lakott Közép-Európában, Skandináviában és Oroszországban viszonylag kevesebb áldozatot szedett. A kikötővárosokban, a nagyvárosokban és a sűrűn lakott agrárvidékeken szinte népességkatasztrófa következett be. Genova, Firenze, Hamburg és Bréma népességének közel kétharmada halt meg. London és Párizs népességének 25-30%-a halt meg. A németalföldi Ypern 30 ezer fős népessége 18 ezerre - 40%-os veszteség - zsugorodott. A provence-i Albi városának 1347-ben 2750 adófizető családfője volt, a járvány után csak 1100 maradt. A provence-i Rians völgy falvaiban a lakosság 50%-a halt meg 1348-ban. Ilyen méretű járvány több nem volt, de lokálisan gyakran visszatért a késő középkorban: ben, 1368-ban, ban, ban, ban, ben, 1412-ben, 1418-ban, ben, ben, ben, ben. Atlagban 1 1 évente érte Európát egy újabb pestis járvány. Ezekhez olykor egyéb járványok (nátha, himlő, dizentéria) társultak. A Német Birodalomban között csak harminckét olyan esztendő volt, amikor

69 7/ A századi válság 61 nem pusztított valamilyen járvány. A pestis újabb hullámainak szintén súlyos demográfiai következményei voltak: derékba törték az előző járványt követő népességregenerálódást, ez pedig egy újabb nemzedék létszámalakulására is negatívan hatott. Európa népessége - kisebb növekedési periódusokat leszámítva - a 15. század közepéig csökkent. A 14. század eleji milliós csúcsról 1350-re kb. 51, 1400-ra kb. 45 millió főre csökkent. A tartós népességnövekedés csak a 15. század második felében indult be, de 1500 körül is még csak kb. 70 millió ember élt a kontinensen. Anglia és Wales népessége a 14. század elején 3,75 millió fő volt, 1430-ban csak 2,1 millió (44%-os csökkenés). A középkori csúcsot csak a 16. század végére érte el ismét. A francia királynak 1300 körül jó 18 millió alattvalója volt, az 1420-as években csupán 13 millió (28%-os veszteség). A két nagy monarchiához képest Észak-Németalfoldet (a későbbi Hollandia területét) kevésbé pusztították a járványok: a 14. század folyamán népességének csupán 20%-át veszítette el. A 15. század közepére a veszteséget kiheverte, sőt a korábbi 800 ezer fős csúcsot meg is haladta. A népességcsökkenést a nyugat-európai településhálózat megritkulása kísérte. Gyakran egész falvak tűntek el: a népességet vagy elpusztította a pestis vagy az életben maradottak más településre menekültek. A,,pusztafalvak a 14. században gyakoriakká váltak. Ezt tükrözik a három nagy nyugat-európai nyelv kifejezései is: lost villages, villages dósertés, wüstzzmgerz. A pusztafalvak azonban a föld kimerülésének következményei is lehettek. Ilyenkor a népesség nagyobb része nem elpusztult, hanem egyszerűen elköltözött új földfoglalás reményében. Az éhínség és a pestis mellett a harmadik szerencsétlenség a háború volt, amellyel szemben a társadalom többnyire szintén tehetetlen volt. A háború a társadalmi-politikai berendezkedés velejárója volt, és számtalan oka lehetett, gyakorisága, tartóssága ingadozott. A század csúcsidőszaka lett a háborúknak. Egyik kísérőjelensége, de okozója is volt a válságnak. A fegyverforgató társadalmi csoportok (többnyire a nemesség) a termelés csökkenéséből adódó jövedelemkiesést többek között egy másik ország vagy társadalmi réteg javainak erőszakos elsajátításával próbálták pótolni. A százéves háborúban ez jól nyomon követhető. A háború a haditechnika színvonala, a harcmodor stb. miatt nem a csatatéren volt igazán öldöklő. A születő zsoldos hadviselés ugyan már nem nagyon bajlódott a hűbéri kor lovagias szabályaival, csak a győzelem volt a fontos, de a csatatéri halálos áldozatok számát nem túlzottan növelte. A háború a században is a váltságdíjért való hajsza volt. A harcos annak reményében fogott fegyvert, hogy befektetett vagyonát növelje. A fő cél az előkelő ellenség fogságba ejtése volt, váltságdíj reményében. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett a háború a békés lakosság számára. A szegényeket habozás nélkül mészárolták, mivel tőlük nem várhattak váltságdíjat. Pusztítóak voltak a vár- és városostromok is. A védelmi taktika fejlettebb lévén a támadónál, az ostromok elhúzódtak, a zárlat miatt az ostromlottak gyakran éheztek. Sikeres bevétel után, a hosszú ostromra kényszerítés miatt, bosszúból gyakran következett vérontás az elfoglalt városban.

70 62 Papp Imre. A romboló jelleg leginkább a fosztogatásban, sarcolásban, a zsákmányszerzésben és a járványok széthurcolásában nyilvánult meg. Előfordult, hogy a hadakozó felek saját vidékeiket dúlták fel, nehogy maradjon valami az ellenségnek. V. Károly francia király alatt Dugueslin többször is alkalmazta a,,felégetett föld taktikáját az angolokkal szemben. A társadalom csak részlegesen tudott védekezni. A lábon álló gabonát, a házat, a műhelyt nem vehette a hátára, hogy az erdőbe vagy a mocsárba meneküljön vele. A csapatok közeledtével legfeljebb az ingó vagyon egy részével és néhány lábon hajtott állattal lehetett elbujdosni. A háború tehát fokozta a másik két csapás pusztító hatását. A NÉPEssÉGcsÖKKENÉs GAzDAsÁGI KÖVETKEZMÉNYEI Európa 14. század eleji túlnépesedettségét az éhínség, a pestis és a háború drasztikus úton vezette le. A népességfogyás két közvetlen következménye a fogyasztás és a munkaerő csökkenése volt. Változatlan technikai feltételek és gazdálkodási rend mellett ez szükségszerűen a termőterüler, döntően a szántó visszahúzódásával és a termelés volumenének csökkenésével járt. Angliában, a winchesteri apátság szántója az 1270-es évekbeli csúcs után 1350-ig kb. 24%-kal csökkent körül az 1350-es terjedelemhez képest további 20%-kal lett kisebb a gabonaföld. Artois-ban (Dél-Németalföld) a douai-i apátság szántója között 42%-kal zsugorodott. A Iütland-félszigeten, Schleswig tartományban az egyházi birtokokon között közel 70%-kal csökkent a gabonatermelés. A 14. század folyamán Nyugat-Európában 30-50%-ra becsülhetjük a szántó zsugorodását. Az északnyugati vidékekről a szőlő szinte teljesen visszaszorult a termelés számára kedvezőbb éghajlatú régiók javára. A szántó visszaszorulása átrendezte a falvak határát. Az életben maradt népesség visszahúzódhatott a jobban termő területekre. A 14. század második felében csökkent a földhiány is. A családi kisgazdaságok, amelyek jó része a 13. század végére elaprózódott, a 14. század második felétől kikerekíthette területét. A jobb minőségű földekre visszahúzódó gazdaságokban ismét nagyobbak lettek a hozamok. Elegendő legelő révén nőhetett az állatállomány, így javulhatott a táplálkozás szerkezete is. Ez a természetes szaporodás emelkedését vonta maga után. A 15. század közepére a nyugat-európai mezőgazdaságban megszülettek az újabb fellendülés feltételei. A népességcsökkenés véget vetett az élelmiszerárak korábbi emelkedésének. A 14. század második felében és a 15. század első felében a mezőgazdasági termékek árai viszonylag alacsonyak voltak. Franciaországban a gabonafélék árai 1350 után ingadozásokkal, de tartósan csökkentek. Ha az 1350-es évek árait 100-nak vesszük, 1400-ban 76-nak, 1440-ben csak 60-nak tekinthetjük. Angliában is jelentős csökkenés volt. A winchesteri apátságban és között az árak 47%-kal estek. A kereslet jelentős csökkenésén túl a tartósan alacsony árak oka abban is rejlett, hogy a gabonát importáló nagyobb városok a a Baltikumból szerezték be szükségleteiket, igen kedvező áron.

71 7/ A századi válság 63 A gabonafélékhez képest a kézműipari termékek árai kevésbé süllyedtek, így az árszerkezetben kedvező változás kezdődött a városi gazdaság javára, mivel csökkentek a termelési költségek. Azonban ellentétes folyamat is kibontakozott: a munkaerő csökkenése miatt a bérek emelkedni kezdtek. A 14. század közepétől a 15. század második feléig a bérek vásárlóértéke gabonafélékben kifejezve közel megduplázódott. A középkori mezőgazdaságban a családi munkaerőhöz képest a bérmunkának csak kiegészítő szerepe volt. A városi gazdaságban viszont nélkülözhetetlen termelési feltétel volt. A válság a termelés régiók közötti átrendeződését és specializálódását indította el. A nyugat-európai gabonatermelés visszaszorulása a Baltikumban és a Mediterráneumban (Szicília, Calabria, Szardínia stb.) a gabonaszántó kiterjesztésére ösztönözte a gazdálkodást. A mediterrán vidékeken új kultúrák is megjelentek, mint a cukornád és a rizs termelése. A legjelentősebb változást a piacra termelő extenzív állattartás térhódítása hozta. A 14. századtól kezdtek kialakulni a juhtenyésztés nagy régiói. A 14. század tehát nemcsak hanyatlást, hanem átrendeződést is hozott az európai mezőgazdaságban. Ugyanez állapítható meg a városi iparról és a távolsági kereskedelemről is. A flandtiai és az észak-franciaországi nagymúltú városok posztóipara a 14. században ugyan válságba került, de a szomszédos kisvárosok és tartományok textilipara viszont növelte a termelését. Fejlődött a hollandiai, a rajna-vidéki és főleg a dél-németországi textilipar is. Itáliában a csökkenő posztótermelést a pamut- és selyemgyártás pótolta. A délnémet városok (Augsburg, Nürnberg) az európai fémiparnak is egyik központjává váltak. A 14. század a vas évszázada volt: a termelés és a feldolgozás technikája ekkor fejlődött a legtöbbet a középkor folyamán. A mezőgazdaság és az ipari termelés változásaihoz a távolsági kereskedelem részleges átrendeződése kapcsolódott. A 14. század elején a champagne-i vásárok lehanyatlottak. A vándorkereskedelmet helyhez kötöttebb kereskedelmi szokások váltották fel. A hanyatlást Itália és a nyugat-európai városok közötti közvetlen tengeri kapcsolat kialakulása is erősítette. Ezt követően a legfontosabb szárazföldi és belvízi kereskedelmi utak, amelyek Észak-Itáliát és Flandriát összekötötték, Franciaországtól keletre húzódtak. A lombard kereskedelem fő útvonala Dél-Németországon és a Rajna völgyén át vezetett Északnyugat-Európába. Észak-és Közép-Itália városai - kisebb átrendeződéssel - a 14. században is megtartották vezető szerepüket a levantei és a mediterrán kereskedelemben. Északnyugat-Európában Brügge továbbra is a távolsági kereskedelem egyik központja volt. A nagy változás kezdetét a 14. század második felében az angol külkereskedelem és a Hanza-városok kereskedelmének fellendülése hozta. A Hanza éppen a válság idején vált jelentőssé Nyugat-Európa számára gabona-, hal-, só-, bor-, nyersanyag- és textilkereskedelmével. A Hanza kapcsolta be a felfutó Balti térséget a nyugat-európai gazdaságba. A kései középkor európai gazdasága tehát nem egyszerűen válságos periódust élt át, hanem egy szerkezeti átalakulást és részleges területi átrendeződést. E tekintetben egy sokrétűbb korszak volt, mint az előző.

72 8 čý? A mezőgazdaság a században A 14. szazad OLYAN EsEMÉNYEKKEL köszöntött be, amelyek megkérdőjelezték az európai mezőgazdaság változásainak azokat a kedvező tendenciáit, amelyek már csaknem három évszázada tartottak. Kedvezőtlen változások voltak érezhetők Európa éghajlatában. Bár a 750 óta megnyilvánuló felmelegedés szekuláris trendje a 16. század derekáig nem tört meg, s az újabb kis jégkorszak csak ekkor kezdődött, a forró nyarak a 13. században már okoztak ellátási problémákat a megnövekedett népesség számára. A 14. század elején pedig az általános felmelegedés közepette erős lehűlés volt tapasztalható, ami olyan nedves nyarakat is eredményezett, hogy egyszerűen nem volt mód a gabonatermés betakarítására ben az esős hideg nyáron annyi csapadék hullott, hogy nemcsak a gabona nem érett be, de szántani sem tudtak. Erről panaszkodtak a 15. században a burgundiai falvak is. Aligha véletlen, hogy ahol sok volt a csapadék, egyre gyakrabban alkalmazták a bakhátas szántást, amelynél mód nyílt a felesleges csapadék elvezetésére. A 13. században már helyenként túlnépesedett Európa (Flandria vagy Brabant népessége az 50 főt is meghaladta négyzetkilométerenként) a nagy pestisjárvány előtt kétségkívül élelmezési zavarokkal küzdött, a járvány következményeként azonban munkaerőgondok jelentkeztek. Ennek kifejezője volt a munkabérek igen nagy arányú emelkedése. Angliában az uralkodó nemcsak a túlzott bérek kialakulását akarta elérni az június 18-án kiadott Ordorianee oflakoarers-szel, hanem azt is előírta, hogy minden munkaképes férfi és nő, aki nem kereskedésből, saját mesterségéből vagy földjéből élt, akár szabad, akár szolga volt, köteles volt szolgálatot vállalni, méghozzá olyan bérért, amilyet a pestis előtt kapott volna. A rendelet, amely 1351-ben törvénnyé vált, a munkaadókat is büntette, ha az előírtnál magasabb bért fizettek. Törvénnyel természetesen nem lehetett megakadályozni a gazdasági kényszerűséget. Winchesterben a munkabérek az es bázishoz képest 1340 és 1359 között 133%-ra, 1360 és 1379 között 169 %-ra, 1380 és 1399 között 188%-ra emelkedtek.

73 8 /A mezőgazdaság a században 65 Marseille környékén egy szőlőmunkás napi bére 1306 és 1434 között dénárról dénárra emelkedett. A munkások szempontjából nem lett roszszabb a helyzet a 15. században sem. Nem hiába nevezték az angol történészek a 15. századot a munkavállalók aranykorának. Hasonló volt a helyzet más nyugateurópai országokban is. Németországban a vvürzburgi zsákolók bére 1343 és 1390 között háromszorosára emelkedett. Lengyelországban, Krakkóban az közötti átlaghoz viszonyítva 1400 és 1450 között 60%-kal emelkedtek a munkabérek. A magas munkabérekben megmutatkozó munkaerőválság csak a 15. század végén enyhült, s végérvényesen csak a 16. században oldódott meg. A FÖLDMŰVELÉS Az agrárkrízis további jele volt a vidék elnéptelenedése és a mezőgazdaságilag hasznosított terület csökkenése. A helyzetet pontosan kifejezte egy 1383-ból származó konstanzi urbárium, amely szerint earia et agri in toto vacakant etfait pascaa pecorum, azaz a házak és a szántóföldek teljesen üresen álltak és a nyájak legelői voltak. A pusztásodásnak nevezett folyamat (wiistang) Európa minden részén jelentkezett. A században Németország 170 ezer településéből 40 ezer szűnt meg (23,5%). Egyedül Nürnberg közvetlen környékén ezer településsel lett kevesebb, mint korábban volt. Angliában alig valamivel volt kisebb mértékű a pusztásodás (lost villages), mint Németországban, mert 20%-ra becsülték az elhagyott falvak arányát. Itáliában kettősség érvényesült. Az északi és középső tartományokban nem volt nagy méretű a pusztásodás, Toscánában csak kb. 10%, délen azonban a 25%-ot is elérte, sőt Szicíliában és Szardíniában az 50%-ot is. Franciaországban a legtöbb elhagyott falu Languedoc-ban, Bordelaisban és az Ile-de-France-ban volt. A pusztásodás nem volt ismeretlen Közép- Európában sem. Magyarországon a 14. században elsősorban a mezővárosok szívó hatása érvényesült, számos megszűnt település olvadt be - főként az Alföldön - a mezővárosok határába. A falvak elnéptelenedésével együtt járt a szántóföldek csökkenése, illetve legelővé alakulása. Bizonyára nem volt véletlen, hogy többnyire a szerek és az apró falvak szűntek meg, gyakran éppen azok, amelyek a század nagy nekilendülése során irtásfalvakként születtek meg. Németországban pl. Würtenbergben, Svábföldön, a Harz hegységben és a Fekete erdőben 40%-ot is meghaladta az eltűnt települések aránya, éppen ott, ahol a században kiterjedt erdőirtás folyt. Az erdő gyakran visszahódította egykori terrénumát, az eltűnt irtásfalvak határa sok helyen újraerdősödött. Az esetek jelentős hányadában a falvak ugyan nem szűntek meg teljesen, de a jobbágytelkek száma kevesebb lett és a megszűnt telkeket legelővé alakították. A szántóföldek területének csökkenéséből fakadt a századi krízis legsúlyosabb következménye: a gabonatermelés visszaszorulása. Sajátos módon erősítik meg ezt a megállapítást a Fulda és Hersfeld könyéki talaj gabonaneműekre vonatkozó pollen vizsgálatai. Kiderült, hogy a 15. század vége előtt a

74 66 Orosz István legnagyobb arányú gabnonatermelés a 12. évszázad első évtizedében folyt, s ez a 14. század végére csaknem negyedére csökkent, s 1450-ig alig emelkedett. Franciaországban a művelt területek korlátozását (restrietion de liespaee ealtivó) szintén tapasztalni lehetett, azaz a korábban feltört, de gyenge termőképességű talajokat kivonták a termelésből. A gabonafélék termőterületének kisebbedése természetesen termeléscsökkenéssel járt együtt, mert a hozamok a században sem növekedtek. Korábban már említettük, hogy az,,agrárforradalom révén a hozamok elérték azt a nagyságot, amit az európai mezőgazdaság csak a század folyamán tudott túlszárnyalni. A termelés csökkentését az árak alakulása is indokolta. Míg a században a gabonaárak fokozatos emelkedését tapasztalhattuk, a században éppen ellenkező tendencia érvénysült, A westminsteri püspökség birtokán bázisnak tekintve az közötti két évtized gabonaárait, 1479-ig két évtizedenként az arányok: 88%, 99%, 72%, 76%, 71%, 59%, illetve 52%. Alig másfél évszázad alatt a gabonaárak csaknem felére csökkentek. Eközben a bérek, amint utaltunk rá, a 15. század végén sem voltak alacsonyabbak, mint a 14. század elején. Hasonló volt a helyzet a kontinensen is. Elzászban átlagához képest a gabonaárak az közötti időszakra 53%-ra süllyedtek. Königsbergben a rozsárak 1399-hez képest 1508-ig 36,5%-ra zuhantak vissza. A században azonban nemcsak a krízis és a depresszió volt tapasztalható, hanem a mezőgazdasági termelés szerkezetének megváltozása is. E szerkezetváltozás legfőbb jellegzetessége az állattartás előtérbe kerülése és súlyának megnövekedése. Abból a tényből, hogy a felszántott földek aránya csökkent, s a gabonaféléket a nagy árzuhanás miatt sem volt érvényes termelni, sőt a magas munkabérek miatt a termelés nem is volt kifizetődő, s egyébként is a megfogyatkozott népesség kevesebb cereáliát igényelt, eleve következett, hogy a pusztán maradt földeket leginkább legelőként lehetett hasznosítani, s ez fellendítette az állattartást. Valójában a növénytermesztés depressziójával az állattartás expanziója járt együtt. Az ALLAITARTÁS Az általános hanyatlás korszakában az állati termékek árai is csökkentek, de nem olyan nagy mértékban, mint a gabonáké. Elzászban az 1351 és 1375 közötti negyedszázadhoz képest ig 25 évenként %-ra csökkent az állati termékek ára, azaz még az utolsó negyedszázadban is jóval kisebb mértékben, mint a gabonaféléké. Érdemesebb volt tehát állattartással foglalkozni, mint földműveléssel. Ebben a helyzetben kiteljesedtek azok a folyamatok, amelyek csírái már ott voltak a században is. Az egyik ezek közül a juhtenyésztés fellendülése és a juhtenyésztő gazdaságok megszerveződése. A juhtenyésztés legfőbb haszna a gyapjú volt, különösen azóta, hogy a századi kézműipari forradalom eredményeként a tömegtermelésre is alkalma posztóipar nyersanyagát is biztosítani kellett. Az európai

75 8 /A mezógazdaság a században 67 juhtenyésztés fő központjai az Ibériai-félszigeten, Dél-Franciaországban, Angliában, Dél-Itáliában és a Balkánon, illetve a Kárpátokban alakultak ki. Ez utóbbiak kivételével a juhtenyésztő körzetek kapcsolatban álltak a két nagy posztókészítő centrummal: Észak- és Közép-Itáliával és Németalfölddel. Az Ibériai-félszigeten Kasztília volt a legelőváltó juhászat (translaamanee) legfőbb központja. A juhnyájak tulajdonosainak egyesülete, a Mesta már 1273-ban privilégiumot szerzett az uralkodótól. A szövetségnek a 15. század végén már háromezer tagja volt. Ha nem is igazolódott teljes mértékben az a feltevés, hogy a juhtenyésztés azért virágzott fel Kasztíliában, mert a fekete halál nyomán üresen maradtak a falvak és határukat csak legelőként lehetett hasznosítani, az kétségtelen, hogy a szántóföldi növénytermelés depressziója Kasztíliában is kedvezett a juhtenyésztés fellendülésének. A 15. században a juhállomány 1,5 millióról 2,7 millióra nőtt. Nagyon lényeges volt, hogy genovai telepesek meghonosították az afrikai eredetű finomgyapjas merinó juhot, amelynek gyapjúja könnyen értékesíthető volt a posztókészítőknél. A kasztíliai juhokat a hegyekben történő nyári legeltetés után télen a 800 kilométernél is távolabb lévő La Mancha, Estremadura és Andalúzia legelőire hajtották a privilégium által megjelölt útvonalakon, a eanadákon, amelyeken királyi vámhelyek is voltak. A tél elmúltával ugyanezt az utat visszafelé is megtették a nyájak a Mesta-tag tulajdonosok által felfogadott pásztorok, rabadánok kíséretében. Az ibériai legelőváltó pásztorkodásnak tehát nincs köze a nomadizmushoz, hiszen nem a juhok tulajdonosai vándorolnak állataikkal, s nincsenek állandóan úton. A juhok vándorlása állandó viszályok forrása volt, mivel - teljesen érthető módon - az utak mentén élő földművesek féltették vetéseiket a hatalmas juhnyájaktól, a Mesta tagjai viszont állandóan szélesíteni igyekeztek azokat az útvonalakat, amelyeken állataik eljutottak a téli legelőkre. A gyapjút többnyire genovai és firenzei kereskedők vásárolták fel és szállították el Itáliába. Hasonló helyzet alakult ki Dél-Itáliában is, ahol az Appenninekből a hegyek és az Adriai-tenger közötti területre hajtották az állatokat. A 15. század végén már itt is legalább 1,5 millió juh vett részt a téli és nyári legelők közötti vándorlásban. A vándorlás útvonalát I. Alfonz szabályozta ben. Rendelet jelölte ki a fő útvonalakat, a pihenőket és a megszabta a fizetendő illetékeket. Franciaországban a hegyi legelőket árverésen adták el azoknak, akik a kiégett síksági legelőkről nyáron a hegyekbe hajtották állataikat. Angliában a juhtenyésztés fellendülését azok a törekvések mutatják, amelyekben a tulajdonosok viszonylag korán elkerítésekkel akarják biztosítani a legelőt állataik számára. A földesúri juhtenyésztés érdekei jelentek meg már a 13. század első felében 1236-ban a mertoni statutumban, amely lehetőséget teremtett arra, hogy az uraságok a saját legelőrészüket elkeríthetik a parasztokétól, igaz csak olyan mértékben, hogy a jobbágyoknak is elegendő legelőjük maradjon. Az open field rendszeréhez ragaszkodó paraszti közösségek azonban bizonyára több helyen lerombolhatták az urasági legelők kerítéseit, mert 1285-ben a 11. westminsteri statutum már arról rendelkezik, hogy a falvak egyetemlegesen felelősek az uraságok kerítéseinek lerombolásáért. Az angol gyapjú a században

76 68 Orosz István többnyire még Flandriába került után azonban fokozatosan nő az angol posztókivitel, mert létrejött az ország saját posztóipara, s ezzel párhuzamosan csökkent, s a 15. században alacsony szinten stagnált a gyapjúkivitel. Sajátos állattartási rendszer alakult ki a kései középkorban a Balkán-hegység vidékén és a Déli-Kárpátokban: a vlach pásztorkodás. Az etnikailag a románok őseivel azonosított vlach pásztorok ekkor már legelőváltó, translaamance pásztorkodást folytattak, de a korai középkorban minden bizonnyal költözködő pásztorok (nomádok) voltak. A kései középkorban már csak a (férfi) pásztorok vándoroltak a téli és nyári legelők között. A telet többnyire a Havasalföldön töltötték. A bizánci illetve a bolgár államnak speciális karámadót (mandra) fizettek, vonuláskor pedig a Mestához hasonlóan útvámot (poriatikon). A században Szerbia és Bulgária hegyeiben transzhumáló vlachok adóneme az ötvened volt, azaz minden ötven juh után egy báránnyal tartoztak. A 13. század elején megjelentek a Déli-Kárpátokban és Erdélyben, majd fokozatosan az Északi- és Keleti-Kárpátokban is. Az itteni hegyi pásztorok azonban etnikailag már nem voltak románok, hanem a szláv lakosság köréből kerültek ki. Ez is arra utal, hogy a vlach elnevezés nem elsősorban etnikai hovatartozást, hanem életformát jelentett. Iuhnyájaik révén nem kerültek kapcsolatba az európai posztóiparral, mert a durva gyapjút ekkor még nem tudták az európai műhelyek feldolgozni. Változások tapasztalhatók a szarvasmarhatartásban is. Utaltunk rá, hogy a hús és az állatitermékek aránya a században kisebb mértékben csökkent, mint a gabonaféléké, ez relatíve kifizetődővé tette az állattartást. Értékesítési gondok pedig azért nem voltak, mert a húsfogyasztás e két évszázadban megnövekedett. Mivel a táplálkozásban döntő szerepe volt a marhahúsnak, ez a növekedés a szarvasmarhatartás átalakulását és fellendülését eredményezte. A húsfogyasztás mértékét jellemezheti, hogy Berlinben az akkor alig 8 ezres lélekszámú városban 1397-ben a húsfogyasztás naponta és fejenként 3 font volt. A késői középkorban általánosságban is évi 100 kilogrammra becsülték a fejenkénti fogyasztást. A fogyasztási igények kielégítésére három nagy marhatenyésztő körzet született meg. Az egyik Eszaknyugat-Németországban és Dániában, a másik az Alpok vidékén, a harmadik Közép- és Kelet-Európában, Podóliában és a magyar Alföldön. E központok a Hanza, a flandtiai és németalföldi, a Rajna-vidéki és az északitáliai városok ellátására specializálódtak. A kölni városi tanács 1492 októberében arról tudósított, hogy mindenféle ökröket hoztak a vásárra, magyar, lengyel, dán és orosz állatokat. A sziléziai Boroszló (Wrociaw) vámtarifái között már 1372-ben szerepelt a magyar ökörre kivetett vám. A pozsonyi vámnapló szerint 1401 és 1450 között 155 ezer magyar marhát hajtottak nyugati piacokra. A három említett körzet között volt bizonyos szakosodás. A dániai és északnyugat-németországi körzetben tej- és húsállatokat egyarát neveltek, mert a flandriai és rajnai városok tej-, sajt-, túró- és vajigénye is számottevő volt, a Hanza városok számára pedig a sózott vagy füstölt marhahús ugyanúgy fontos volt, mint ajsózott hal. Az Alpokban inkább tejtermelő gazdaságok jöttek létre, amelyek földesúri járadékukat is sajttal és vajjal teljesítették. Az almızvirtsclaaft valójában a magashegyek aljában lévő

77 8/ A mezőgazdaság a században 69 települések nyári legeltető gazdasága, ahol némi szénakészítés is előfordul. A lengyel és magyar alföldön valamint Podóliában húshasznú állatokat tartottak, amelyeket többnyire lábon hajtottak a németországi és itáliai piacokra. Itt tenyésztették ki a században azt a nagytestű, szélesszarvú (nálunk magyar szürkének nevezett) szarvasmarhát, amely 5-6 mázsás súlyt is elért, marmagassága centiméterrel is meghaladta a nyugat-európai állatokét. A lengyelországi és magyarországi szarvasmarhatartás üzemi formája a síkvidél<i, pusztai állattartás volt. A pusztásodás során megszűnt falvak határában jöttek létre a Magyarországon szállásnak nevezett állattartó telepek. Az állattenyésztés viszonylagos expanziója mellett nem tapasztalható viszszaesés a kertgazdálkodásban sem. Sőt a 14. század második felében és a 15. században ismét visszatérő százaz és meleg nyarak észak felé tolták el a szőlőhatárt. Németországban Mecklenburgban is voltak szőlőültetvények, sőt Winrich von Kniprode, a Német Lovagrend nagymestere a 14. század végén a rend tartományaiban is meghonosította a szőlőt. Franciaországban és Katalóniában sem érintette a válság a bortermelést, amit a növekvő export is magyarázott. Németországban fejlődött a lentermelés, aligha fiiggetlenül attól, hogy a flandriai üzemek nemcsak posztót de vásznat is készítettek. Sajátos fejlődést mutatnak Németországban a komlóültetvények, amit a növekvő sörfogyasztás magyaráz. FÖLDESÚRI, PARAszTI És EGYHÁZI BIRTOKOK A termelési rendszer helyzetét a században jól jellemzi G. Duby megállapítása, aki szerint szerint ez volt a földesúri gazdaságok kihalásának időszaka (defaillanee de la seignearie). Nyugat-Európában már a 13. században megkezdődött folyamatok a században kiteljesedtek. A kétközpontú uradalmak végleg múlttá váltak, a földesúri magánkezelésű gazdaságok megszűntek s a nagybirtok egyszerű adóztató rendszerré alakult át. Ez alól Közép és Kelet- Európa tűnt kivételnek. Európa e régiója gazdaságának fejlődésében és társadalmi szerkezetében is csak késve tudta követni nyugatot, sőt Oroszországban ez a felzárkózás a 15. század végéig meg sem kezdődött. Az Elbától keletre fekvő német tartományokban, valamint Lengyel-, Cseh- és Magyarországon a 15. században olyan jelenségek is tapasztalhatók voltak, amelyek előrevetítették a 16. században bekövetkező fordulatot. Egyelőre nem a birtokszerkezetben volt különbség, a földesúri magánkezelésű gazdaságok mindhárom közép-európai országban visszaszorultak, hanem a jobbágyság társadalmi helyzetében, amely a 15. század végén már nem tartott lépést a nyugat-európaival. Oroszországban viszont szinte változatlanul virult a kétközpontú, kora középkori gazdaság a szolgaságnak azokkal a szigorú formáival, amelyek Nyugat-Európát az ezredforduló előtt jellemezték. A hagyományos földesúri gazdaságok válsága és megszűnése elválaszthatatlanul összekapcsolódott a 14. századi válsággal. Természetesnek kell tartanunk, hogy alacsony gabonaárak mellett az urasági jövedelmek is csökkentek, különösen

78 '70 Orosz István a természetben beszedett járadékok esetében. De nem lehetett igazán jövedelmező a magánkezelésű gazdaságok működtetése sem. Franciaországban a Bordeaux környékén 1423-ban a káptalan tagjai szőlőjüket egy bordeauxi polgárnak adták bérbe, mert,,megfigyelték, hogy semmi hasznuk, sem előnyük nem származik abból, hogy saját kezelésükben tartják a szőlőt. Ebben a helyzetben érthető, hogy az uradalmak másutt sem kívánták tovább használni az urasági kezelésű földeket. A megoldás kettős lehetett: vagy bérletbe adták ezeket a földeket, vagy telekföldként osztották szét a birtok parasztsága között. Egyik megoldás sem volt igazán kifizetődő. A válságos helyzetben a bérleti díjak sem növekedtek, hanem minden korábbinál nagyobb mértékben csökkentek. Göttingen városában pl. az közötti földbérleti díjak a század végére 18 %-ra, tehát több, mint 4/5-del csökkentek. Nem lehetett sokkal jobb a helyzet a nem városi földek esetében sem. A telekföldekként történő szétosztása a terra dominicalisnak pedig igazán csak akkor volt célszerű, ha a járadékot a parasztok nem természetben, hanem pénzben fizették. Az áru- és pénzviszonyok fejlődése a században ezt már lehetővé tette, így a seigneuriális-rendszer,,kihalása különösebb megrázkódtatások nélkül mehetett végbe. A bárók és prelátusok uradalmaitól némileg eltérően alakult a szerzetesrendek birtokainak helyzete. A szerzetesrendek gazdaságai a korai középkortól fogva külön testként illeszkedtek be az európai feudális birtokstruktúrába. A bencések és a benedekrendi regula alapján a században újonnan szerveződött szerzetesrendek monostorai a birtokadományok révén gazdasági üzemek is voltak, ráadásul olyanok, amelyeket a világi birtokokra jellemző birtokaprózódás nem jellemzett, hiszen holtkézi birtokként nem az egymást követő szerzetesi generációk örökölték a birtokot, hanem a rend. A században a szerzetesek között a ciszterciták monostorainak és gazdaságainak volt a legnagyobb szerepe Európában. A Dijon melletti Citeaux és a Champagne-ban lévő Clairvaux volt a minta nemcsak a szerzetesi életben, de a gazdálkodásban is. A rendnek nagy szerepe volt a mezőgazdasági termőterüler - korábban már vázolt - európai kiterjesztésében. A ciszterciták ugyanis, az eredeti bencés elvekhez való viszszatérés jegyében a liturgikus istentisztelt mellett fonosnak tartották a testi munkát, a völgyekben ahol megtelepedtek az erdőirtás után virágzó gazdaságokat hoztak létre. Nemcsak földműveléssel, állattenyésztéssel és kertgazdálkodással, de iparral is foglalkoztak. Saját kezelésű gazdaságaik működtetéséhez nem volt szükségük jobbágyi robotszolgáltatásokra, mert ezeket a laikus testvérek (eonversi) művelték meg. A laikus testvérek közé kerülés a feudális függésben élő szolgaparasztok számára, különösen a században társadalmi emelkedést jelentett, ezért sokan jelentkeztek a monostorokban. A clairvaux-i rendháznak Szent Bernát halálakor már 700 lakója volt, többségük természetesen laikus testvér. A dunesi apátságban 1198-ban 1200 laikus testvért foglalkoztattak. Ha figyelembe vesszük, hogy a bencéseknek 1336 után 36 provinciájuk volt, mindegyikben többszáz rendházzal, a cisztercitáknak pedig a 14. század derekán mintegy 700 monostoruk, a szerzetesi birtokok jelentőségét és az azokban dolgozó laikus testvérek szerepét nem szabad alábecsülnünk. Annál kevésbé,

79 8/ A mezőgazdaság a században 71 mert e rendházak élen jártak az új mezőgazdasági eszközök és ismeretek, de az ipari eljárások terjesztésében is. A conversi a regula szerint a felszentelt papokkal egyenlő szabadságot élveztek, azaz kikerültek a feudális függésből. Ahhoz, hogy a rendbe léphessenek és fogadalmat tehessenek, urasági szabadságlevélre volt szükségük, ezt azonban az egyház lelki hatalma miatt a világi földesuraktól többnyire megkapták. A champagne-i grófok a 12. században pl. egyszer s mindenkorra megadták a szolgaparasztoknak (serf) és a jobbágyoknak (villain) a szabadságlevelet, ha be akartak lépni a kolostorba. A laikus testvérek aszkézise a nehéz fizikai munka miatt sokkal enyhébb volt, mint a felszentelt papoké. A közös imákban való részvételre és misehallgatásra csak vasár- és ünnepnap kötelezték őket, áldozniuk csak hétszer kellett egy évben (Claivaux-ban az 52 vasárnap mellett évente 29 ünnepnapot ültek meg, ezeken természetesen nem dolgoztak). Kevesebb böjtöt tartottak, mint a monachusok, élelmük kiadósabb és táplálóbb volt, éjszaka bőrökkel is takarózhattak, szakállt is viselhettek stb. Ugyanakkor az elöljáróknak s a munkájukat felügyelő celláriusnak feltétlen engedelmességgel tartoztak, a clausurában a külvilágtól, nőktől ugyanúgy elzárva éltek, mint a felszentelt papok. A szerzetesi gazdaságok gangriákra illetve forge-okra voltak osztva. A gangriák valójában majorok, az agrártermelés központjai voltak, a forge-ok, gyakran hatalmas csarnokok, az ipari munka helyszínei. A kolostori gazdálkodásnak nagy előnyei voltak, mind a földesúri, mind a paraszti gazdaságokkal szemben. A laikus testvérek révén nem voltak kiszolgáltatva a paraszti munkajáradéknak, mint a földesúr magánkezelésű földjei, de nem terhelte őket a család fenntartásának kötelezettsége sem, mint a paraszti gazdaságokat. A szerzetesi birtokok fogyasztása ugyanis mind az élelem (victas), mind a ruházkodás (vestitas) tekintetében minimalizálva volt, hiszen azt a regula szabta meg. A szerzetesi gazdálkodás olyan fogyasztói gazdálkodás, amely nem a termelés, hanem az előre (alacsonyan) meghatározott fogyasztás függvénye volt. Az eredményes gazdálkodás így sokkal hamarabb termelt értékesíthető felesleget akár az urasági, akár a paraszti birtoknál. A magas technikai szinten termelő kolostorok feleslegeik értékesítése révén gyorsan meggazdagodtak, holott céljuk ennek éppen az ellenkezője volt. Helyzetük a században nem különbözött attól, amilyen a században volt. Működésük rendjét csak az veszélyeztette, hogy a késő-középkori parasztság számára a társadalmi emelkedésnek más útjai is mutatkoztak, minthogy conversiként belépjenek a szerzetesrendekbe. Az utánpótlás útjainak eltorlaszolása viszont az egész rendszert válságba sodorhatta.

80 9 K Ipar és bányászat a században Az IPARI TERMELÉs ÚJ FORMAI A szazadban Az A TECHNIKAI, MŰSZAKI PoRRADALoM, amely az agrárátalakulással párhuzamosan a században a kézműiparban is lejátszódott, a században is folytatódott. A textilipar találmányai közé a vízszintes állású lábítós szövőszék mellé a fonást meggyorsító rokka is felsorakozott, amelynek első említése 1305-ből származik, bár elterjedésére csak a 14. század utolsó harmadában került sor. A 15. század végén már mindenütt használták azt a formáját, amely pedállal volt ellátva. A technikai találmányok sorát - a teljesség igénye nélkül is - hosszasan lehetne sorolni. A 14. századból származik a puskapor első technikai leírása (1326), az iránytű feltalálása (1315), az első ágyú megszerkesztése (1327), a karavella (1430), a könyvnyomtatás (1455), a magaskohó (a 14. század második fele), gyapjúkártolás (14. sz.) stb. A században sem változott az a helyzet, hogy Európában a textilipar volt a legfontosabb iparág. Ezt a késő középkor embere is így tartotta. Európa azonban még ekkor is agrárvilág volt, Angliában pl. a 14. században a lakosságnak mintegy 2%-át foglalkoztatta a textilipar. A posztógyártás a 13. század végén városi ipar volt. A céhes műhelyekben készült termékek jó minőségűek és jórészt exportra készültek, s luxuscikknek számítottak. Már ekkor is voltak azonban közepes minőségű textíliák is, amelyek félig városi, félig falusi terméknek számítottak, amelyeket városi vállalkozók megbízásából falusiak állítottak elő. Végül létezett a kora középkor óta a falusi háziipar, amely a paraszti lakosság ellátásában meghatározó szerepet játszott. A században nemcsak tovább élő, de növekvő számú céhek a termékminőség szabályozásának ürügyén ragaszkodtak a hagyományos eljárásokhoz, s monopóliumaik révén igyekeztek megakadályozni az új termelési eljárások elterjedését. A textilipar helyzetét nem lehet a mezőgazdaságtól elválasztva vizsgálni. Az agrárkrízis időszaka nem jelentette azt, hogy az állattenyésztés is hanyatlott volna a században. Az állattenyésztésen belül éppen a

81 9/ Ipar ós bányászat a században 73 juhtenyésztés nagy kiszélesedésének lehettünk tanúi. A gyapjú mint nyersanyag egyre növekvő mennyiségben állt rendelkezésre, így alapja lehetett a posztógyártás kiszélesedésének. A 14. századtól fogva azonban új nyersanyagok is megjelentek a textiliparban. A gabonatermelés visszaszorulásával egy időben szélesedett az ipari növények, a len és a kender termelése s lenvászon kedvelt fogyasztási cikké vált. A harmadik nyersanyag a gyapot volt, amely ugyancsak a 13. században jelent meg Európában és a 14. században eléggé széles körben elterjedt. Ugyanez mondható a selyemről is, amelynek előállítása a korai középkorban a bizánciak féltve őrzött titka volt. A században Európának két nagy posztógyártó központja volt: Közép-Itália és Flandria. A fentebb elmondottak után meglepetésként hathat, hogy a 14. században mindkét központ hanyatlani kezdett. Firenzében a 13. század kezdetén évente még 100 ezer vég szövetet gyártottak, ban már csak ezret, 1373-ban csak 30 ezret, 1383-ban pedig csak 19 ezret. (Nincs mód annak vizsgálatára, hogy a hanyatlás mennyire függött össze a demográfiai válsággal illetve a ciompók mozgalmával). Hasonló volt a helyzet Flandriában is. A hagyományos textilipari körzetek hanyatlása azonban nem jelentette az egész textilipar válságát, mert az iparágban szerkezetváltást, területi átalakulást és a termelés rendszerének módosulását is tapasztalhatjuk. A nyersanyagok körének szélesedése új termékek megjelenését eredményezte. Ezek közül a lenvászon terjedése érdemel figyelmet. A kor embere egyre szélesebb körben viselt alsóneműt, ami vagy lenvászonból, vagy gyapotszövetből készült, de egyre gyakrabban használtak a háztartásokban szintén lenvászonból készült lepedőt, asztalterítőt, törülközőt. A vitorlavászon révén új fogyasztóként jelent meg a tengerhajózás is, mivel a században egyre több (sokárbocos) vitorláshajó volt található Európa tengerein. A korszak jellegzetes terméke volt a barhentszövet, amely a finomabb szövetfélék közé tartozott. Szálfonala lenből, keresztfonala gyapotszálból készült. A nemesség és a városi polgárság is szívesen vásárolta, ruhák, finom kendők, abroszok készültek belőle. Az első barhentszövetek a mórok révén (valószínűleg Indiából) kerültek Európába. A 13. században gyártásának fő központja Barcelona volt, innen került Itáliába. Első központjai: Pavia, Verona és Bologna voltak, később azonban Genova és Cremona. Firenze hagyatló posztógyártását a barhent előállításával igyekezett ellensulyozni. A 14. század derekától előállításának fő központjai délnémet városok voltak. A gyapotfonál önmagában kevésbé volt alkalmas szövet előállítására, ezért nemcsak a len, hanem a gyapjú vetülékfonalának is használták. A 14. századtól rerjedőben volt Európában a selyemszövet gyártása is. Ennek fő központja az itáliai Lucca volt, de felzárkózott hozzá Velence, Milánó és Bologna is. A 15. században Firenzében is teret hódított a selyemszövés, nyilván ugyanolyan indokból, mint a barhent készítés. Franciaországban Lille volt a selyemgyártás központja. Az új posztóipar, amely másféle termékeket gyártott, mint a korábbi termelési körzetek, új központokat teremtett. Ezek között Franciaországban Normandia

82 74 Orosz István vált a legfontosabbá, de fejlődött a textilipar Languedocban is. Spanyolországban Katalónia vált új központtá. Németországban a délnémet városok (Speyer, Mainz, Frankfurt, Nürnberg, Ulm, Augsburg) alakítottak ki jelentős fonó és szövőipart. Közép-és Kelet Európában Lengyelországban (Leczyca, Sieradz) és Magyarországon (Bártfa) is születtek új centrumok. Flandriában lehanyatlottak a régi posztókészítő városok (Ypern, Brügge, Saint Omer, Gand), de újak emelkedtek fel helyettük (Courtrai, Lier, Tournai, Hondschoote). A területi változások tekintetében azonban a legfontosabb az angliai textilipari központ kialakulása volt. Ennek legfontosabb jele, hogy Anglia gyapjúexportáló országból a században posztóexportáló országgá változott. A posztógyártás fő központja Bristol, Salisbury, Winchester voltak. A megváltozott helyzetet jól jellemzi, hogy 1380-ban Toulouse-ban az értékesített posztók 80%-a még Flandriából vagy Brabantból származott, 50 évvel később azonban már ekkora volt az angol posztók aránya ben Anglia még csak 700 vég posztót exportált, 1390-ben már 30 ezret, 1402-ben pedig 50 ezret. A 15. század végén a gyapjúexport elérte a 90 ezer véget. A termelés rendszerének megváltozása többnyire abban jelentkezett, hogy a céhek fennmaradása ellenére a kihelyezéses termelés egyre gyakrabban fordult elő, megkerülve ezzel a céhes kötöttségeket is. A termékszerkezet átalakulása és a termelésnek a városokból a vidékre való áthelyeződése volt az ún. új posztóipar legfőbb jellegzetessége. A termelés szervezői valójában városi vállalkozók voltak. Ulmban pl. néhány tőkeerős városi vállalkozó volt a munkáltató, akiket kiterjedt posztókereskedésük miatt ivollberreknek is neveztek. Ezek a patriciusok ratsberrként a városi tanácsnak is hangadói voltak, s szoros kapcsolatban álltak a többi délnémet város posztóiparának képviselőivel is. Ők adtak megbízást a város, méginkább a vidék tőlük függő takácsainak, akinek száma az 500 vagy a 600-at is elérte. Az általuk vásárolt len- és gyapotfonalakat szétosztották a takácsok között, akik elkészítették a barhentszövetet. A durva fehérítetlen szövetet összevásárolták és a csaknem bérmunkásként alkalmazott fehérítőkkel és festőkkel véglegesen elkészíttették. A kész barhenteket Németalföldön, Itáliában, Közép-Európában jól szervezett formában értékesítették. A vállalkozó, anélkül hogy a munkamegosztás rendjén változtatott volna, a nyersanyag és a késztermék kézbentartásával az egész munkafolyamatot ellenőrizte, s a céhes kismestereket (a falusiak esetében esetleg a céhen kívüli kontárokat is) valójában függő helyzetbe hozta. Aligha kell mondanunk, hogy a megbízók, bár megélhetést biztosítottak a takácsoknak, nem voltak túlságosan rokonszenvesek. Iohannes de Dolcherát, az egyik genovai barhentkészítőt a források egyszerűen csak úgy emlegették,,]o/aannes de Dolebera, qui dieitar poreas (Dolchera, akit disznónak neveznek). A termelési struktúra megváltozása a posztó elnevezésében is megmutatkozott. A korábbi széles posztóval szemben a században egyre több volt a keskeny posztó. A széles és keskeny nem mérték, hanem minőséghatározók voltak. A céhes termelés szabványméretű posztót gyártott, ez volt a biztosítéka a minőségnek. Ez volt a széles posztó. A vidéki kontárok nem szabvány szerinti, azaz nem minőségi posztót állítottak elő, vagyis keskeny posztót. Az új posztóipar,

83 9/Ipar ós bányászat a században 75 amikor megkerülte a céhes kötöttségeket illetve alárendelt helyzetbe hozta a takácsokat, valójában keskeny posztót gyártott, akkor is ha a minőség nem lett rosszabb. Az új posztóipar létrejöttének társadalmi feltétele az volt, hogy vidéken, a falvakban is legyen elegendő fonáshoz és szövéshez értő munkás, aki betagozódhat ebbe a rendszerbe. Az agrárválság kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy azok, akik gabonatermelésből nem tudtak megélni, a háziiparban szerzett tapasztalataik révén új munkalehetőséget találjanak. Angliában a században nagyon sok paraszt azért vállalta a zsellérsorsot (eottager), hogy ne mezőgazdasággal foglalkozzék, hanem a gyapjúfonál értékesítésével keresse kenyerét. A posztóiparban alkalmazott új nyersanyag a gyapot, illetve az alsónemű viselése azzal a következménnyel járt, hogy az elhasznált ruhaneműből rongypapírt lehetett készíteni. Ilyen papírt először Itáliában és Spanyolországban készítettek. Az Alpokon túlra és Angliába az új termék azonban csak a 14. században jutott el. A rongypapír papírmalmokban készült, tovább szélesítve ezzel a középkor legáltalánosabb energiaforrásának, a vízikeréknek felhasználási körét. A timsóval kezelt papíron nem folyt szét a tinta, így a nagy tömegben előállított papír kiválthatta a középkor korábbi századainak állati eredetű és drága hártyáit, s biztosította, hogy a könyvnyomtatás feltalálása után töınegméretekben lehessen könyveket előállítani. A textilipar mellett a vas- és fémfeldolgozás volt az a terület, amelynek jelentősége a században emelkedett. Növekedett a társadalmi igény a vas- és fémtárgyakra. A középkor korábbi századaiban nemcsak a vas, de a nemesfémek kivételével más fémek is ritkán voltak használatosak a mindennapi életben. A változás példája lehet 1370-ben az acéltű feltalálása. A 15. századtól használnak a férfiak acélkéseket a borotválkozáshoz. Általánosan elterjed a kemény ólomötvözetből, az ónból készült edények, kupák használata. A fémfelhasználás szélesedésének hátterében ott volt a legfontosabb enetgiaforrás, a vízikerék újabb hasznosítási területe: 1321-től használták az érczúzó malmokat, 1323-tól a hidraulikus fújtatókat. A bütykös tengely használata tette lehetővé, hogy a vízikerék körmozgása egyenesvonalú mozgássá alakulhasson át és működtesse az érczúzó kalapácsot illetve a fújtatót. A fújtatót kovácsműhelyek mellett a vasolvasztásban is használták. A 15. század jelentős találmányai közé tartozik a magaskohó és az öntöttvas felfedezése. A magaskohó használatát nem tudjuk egy évszámhoz, vagy egy területhez kötni. Az bizonyos, hogy a 15. század második felében már használták Franciaországban Liége környékén és Németországban a Rajna-vidékén. A korábbi századokban a vasércet ún. katalán módszerrel olvasztották. Csonkakúp alakú, téglákkal bélelt gödörben érc- és faszénrétegeket raktak egymásra és kiégették. A gödör alján összegyült vas széntartalmát kovácsolás során távolították el. E kemencékben az égést csak a természetes huzat segítette elő, ezért többnyire hegytetőkre építették, ahol a légmozgás erősebb volt. Később terjedt az olyan bucakemence is, amelyhez a léghuzatot hidraulikus fújtató biztosította. Ezzel azonban a hámoroknak a folyóvizek mellé kellett telepedni, mert csak oda lehetett vízikerekeket telepíteni. A magaskohó legnagyobb előnye az

84 76 Orosz István volt, hogy egyszerre sokkal több vasat olvasztott minden korábbi eljárásnál. A katalán módszerrel működő kemencék egyszerre 4-5 kg vasat termeltek, a magaskohók ennek szeresét. A magaskohóban keletkezett öntöttvas valójában olyan módszerrel jött létre, mint a bronz. Előnye az volt, hogy formákba öntve készterméket lehetett nyerni, hátránya, hogy az öntöttvas magas széntartalma miatt rendkívül törékeny volt. A 15. században, de a későbbiekben is a vasolvasztás két formája még sokáig egymás mellett élt. A században, ugyanúgy, mint a textiliparban, a vas- és fémiparban is tapasztalhatunk bizonyos területi átrendeződést. Franciaországban a 14. század első felében az Ardennek és Champagne környékén alakult új vasfeldolgozó központ. Szép Fülöp király a Massif Centrál déli területeire telepített kovácsműhelyeket. Itáliában az Alpok völgyeiben, Aosta és Trentinó környékén volt Európa legjelesebb vasipari körzete. Németországban a Rajna-melléke után Felső-Pfalz, Stíria és Karintia lett az új centrum. Közép- és Kelet Európában számottevően fejlődött Magyarországon a felvidéki, Csehországban a sziléziai, Lengyelországban a kis-lengyelországi vasfeldolgozás. Angliában e századokban Durham és Sheffield környéke volt a vasipar központja. Igen fontos változások következtek be Svédországban, ahol Magnus Erikson király 1354-ben jelentős privilégiumokkal támogatta a vasipar fejlődését. A vasipar változásai hozzájárultak a hadiipar átalakulásához, amelyben a puskapor feltalálása döntő változásokat hozott ben öntötték az első ágyút (bronzból), amelyből az első elképzelés szerint még nyilakat lőttek volna ki. Lucca ostrománál 1341-ben, illetve a Crécy-i csatában már vasgolyókat lőttek ki az ágyúból. A 14. század végén már megjelentek az első puskák is. Minden kezdetlegességük és nehézkességük ellenére ezezk az eszközök átalakították a hadviselést, s a lovagi harcmód végét jelentették. A későbbi évszázadokban a tüzérség lett a legfontosabb fegyvernem Európa háborúiban. Az ágyúk tűzereje megkövetelte a várak és védőművek teljes átépítését, s új lehetőséget teremtett az építőmesterek számára. Az ágyú a hadviselést, a mechanikus óra az időmérést alakította át radikális formában. A korábbi századok időmérő eszközei (homokóra, napóra, vízióra stb.) számos fogyatékosságban szenvedtek. A mechanikus óra tette lehetővé, hogy az időmérés alapegysége, az óra a világ minden részén azonos hosszúságú időtartamot jelentsen. Az egyház által átörökített antik hagyományok szerint ugyanis az éjszakának és a nappalnak minden évszakban egyaránt 12 órának kellett lenni, ami a valóságban csak az egyenlítőn lehetett így. A mérséket égövön a különböző évszakokban a nappali és éjszakai órák időtartama változott. Londonban pl. a nappal hossza télen 7 óra 45 perc volt, nyáron 16 óra 30 perc. A kánoni óra ennek megfelelően télen 39, nyáron 89 perc hosszú volt. A mechanikus óra a 14. században lehetővé tette, hogy a bibliai időt felváltsa a kalmárok ideje. A nagy találmány a gátlókerekes billegő megalkotása volt. Így szerkeszthetett Wallingford apát az angliai St. Albans-apátság számára 1326 táján használható toronyórát. Itáliában Iacopo Dondi és fia, Giovanni voltak a század leghíresebb órakészítői. Padovában 1344-ben alkotott órájuk nemcsak óra, hanem naptár is

85 9/Ipar és bányászat a században 77 volt, mert az állandó és változó ünnepeket is mutatatta. A mozgatórúgó feltalálása után nemcsak toronyórákat, de asztali, majd a 15. század végén zsebórákat is gyártottak. Az egyenletes időmérésre alkalmas órák (kezdetben többnyire toronyórák) mély csodálatot váltottak ki a kortársakból. Csodálatos óramű, mely éjjelnappal méri a 24 órát. Éjjel egykor egyszer, kettőkor kétszer ami nagyon hasznos minden rendű embernek - lelkendezett egy kortárs. Az óra a pontos időbeli tájékozódást, a szemüveg a meggyengült látásúaknak a térbeli tájékozódás lehetőségét adta meg. Az első szemüvegek a 13. század végén jelentek meg, de ekkor csak a távollátók szemhibáját javító domború lencséket tudtak gyártani. A fehérüveg gyártás velencei (muranói) kikísérletezése 1463-ban tette lehetővé a későbbi évtizedekben, hogy a fehér üvegből a rövidlátóknak homorú lencsét is lehessen készíteni. A pontos időmérő eszköz az égbolton való tájékozódáshoz, így a biztonságos hajózáshoz is elengedhetetlen volt. A hajózás átalakulásához szükséges eszközök sorát az iránytű feltalálása nyitotta meg 1315-ben. Ehhez társult az araboktól átvett asztrolábium és a kvadráns használata, majd a 15. század végén az ún. Krentzstab (keresztbot, Iákob botja). Lehetővé vált, hogy a tengerészek kiszámíthassák a tengeri szélességi fokot. Atalakult a hajóépítés technikája is. Az atlanti partvidék hajósai a hajóépítés új technikáját tanulták el a déliektől, a Földközi-tenger mellékiek a vitorlák új alkalmazását. Az új hajótípus, a karavella a 15. század második felében lehetővé tette, hogy a portugálok egyre messzebb haladjanak Afrika partjai mentén dél felé, Kolumbusznak pedig azt, hogy eljusson Amerikába. A 15. század vívmányai között előkelő hely illeti meg a könyvnyomtatás feltalálását. A könyvnyomtatás egyik előfeltétele a papír volt, amely a 15. században már rendelkezésre állott. A fatáblára vésett kódexlapok kinyomtatásának is voltak előzményei a 14. század második felében. A könyvnyomtatásban azonban a döntő átttörés a Strassbourgban élő Gutenbergnek köszönhető, aki szétszedhető és bármilyen rendben összerakható öntött fémbetűkből készített és több példányban másolható oldalakat tudott nyomtatni. Gutenberg nemcsak a betűöntést, de a nyomtatást is feltalálta, minden bizonnyal a szőlő és olajbogyó-préseket utánozva. A híres 42 soros mainzi Biblia nincs dátumozva, valószínű megjelenési éve Az ugyancsak mainzi zsoltároskönyvet 1457-ben nyomtatták. A P.ANYAszAT A századean A 15. századot megelőzően Európa a nemesfémeket mindennél többre becsülte, így a középkor századaiban minél teljesebben igyekezett kiaknázni a nemesfémlelőhelyeket, s lázasan kutatott új bányák után. A 15. században a vas szerepének megnövekedése fontossá tette a vasérclelőhelyeket is, a mérhetetlenül megnövekedett,,aranyéhség azonban a nemesfémbányák fejlesztését is megkövetelte. A középkor korábbi századaiban a legfontosabb nemesérc bányák Dél-Hispániában és Németországban, a Harz-hegységben voltak. A késői középkorra az

86 78 Orosz István arany és ezüstbányászat központjai Csehországba, Karintiába, Magyarországra és a Balkánra, Boszniába tolódtak át. Számottevő ezüstbányászat folyt még Itáliában az Alpok déli lejtőinél, Szardíniában, Ischia szigetén és Kalabriában. A 15. században oly fontossá váló vasérc bányászatának központjai Granadában, Kasztíliában, a Pireneusokban, Champagne-ban és az Ardennek vidékén, a Harz-hegységben, Tirolban, a már említett Stiriában és Karintiában, Sziléziában és Kis-Lengyelországban, a Moszkvai Fejedelemségben és Svédországban voltak. A bronz öntvények készítése szempontjából is fontos réz igen gyakran nemesfém-ércekkel fordult elő, így Karintiában, Csehországban, Magyarországon, Sziléziában és Boszniában is. Voltak rézbányák Dél-Angliában Cornwallban, de lehetett ilyeneket találni a nemesfémércektől függetlenül Asturiában is. A legnagyobb készletek azonban a rézből is Svédországban voltak találhatók. Az ötvözetek szempontjából fontos ón legfőbb lelőhelye Dél-Angliában volt, az ólomé pedig az Ardennekben, a Harz-hegységben és Csehországban. A bányászati központoknak Közép-Európába kerülése e területeken befektetési problémákat okozott. Sem Magyarországon, sem Lengyelországban, még kevésbé Boszniában, nem voltak tőkeerős vállalkozók, gyakran még szakképzett munkások sem. A 14. században megkezdődik a bányamunkások keletre települése, de a 15. században a Fuggerek révén a tőkéé is. Az ércbányászat legnagyobb problémáját a bányák elvizesedése okozta, s az, hogy a mélyműveléshez még nem voltak megfelelő és elégséges eszközök. A válságos helyzet felszámolására történtek kísérletek. A svédek eredményesen alkalmazták a sziklák repesztéssel történő feldarabolását. Ez a felhevítés utáni vízzel locsolással történt meg. A víztelenítés megoldására próbálkoztak ugyan kezdetleges szivattyúkkal, nem sok eredménnyel. Ott, ahol a vizesedés veszélye nem fenyegetett, tárnák váltották fel a korábbi egyszerű aknákat, próbálkoztak a mélyen fekvő érc csigasorral történő kiemelésével. A vasipar fejlődése nemcsak a bányászat fejlesztését, a minél több érc felszínre hozatalát követelte meg, hanem minél több szén biztosítását a hámorok számára. A vasolvasztás az egész középkor folyamán faszénnel történt, egy-egy magaskohó működése töménytelen sok fa pusztulásával járt együtt. A század igazi nagy erdőirtói nem a parasztok, hanem az iparosok voltak. Az ércek mellett a kőszénbányászat is elkezdődött már a 13. században, Liége város és környéke életét ez határozta meg (a franciák máig is boaille-nek nevezik a kőszenet, ahogy a középkorban Liége környékén hívták). Angliában is megindult bányászata, a kőszenet azonban csak tüzelésre használták, nem ismervén a kokszolás eljárásmódját, a vasolvasztókban nem tudták értékesíteni. A nemesfém-, vasérc- és kőszénbányászat mellett, a klasszikus antikvitás óta nagy fontossága volt a sóbányászatnak. A sót nemcsak ételek ízesítésére használták, de a húsok, halak és más mezőgazdasági termékek, pl. a vaj tartósítására is. A fiistölés mellett a sózás a legfőbb tartósítási eljárás volt, de szerepe volt a sónak a bőrök kikészítésében, sőt az állatok táplálásában is. A században az állattenyésztés fellendülése, a hús- és halfogyasztás növekedése időszakában megnövekedett a só iránti igény. Ezt az igényt vagy a tengerpartok, mocsár-

87 9/ Ipar és bányászat a században 79 vidékek, folyótorkolatok, szigetek üzemszerűen megszervezett sólepárlóival, vagy a sóbányák kiakanázásával lehetett kielégíteni. Itt csak ez utóbbiakról szólunk. A sóbányászat lehetősége és a felhasználás területe nem mindig esett egybe, így a tengeri és szárazföldi sószállításnak már a klasszikus antikvitás óta kialakult tengeri és szárazföldi útvonalai voltak. Velence fellendülésében szerepet játszott az adriai só monopóliuma is. A késői középkorban a gabona és a bor mellett a só volt a nemzetközi kereskedelem harmadik legfontosabb terméke. Az ezredforduló után a sóbányászat centrumainak számítottak a burgundiai és champagnei bányák Franciaországban, a Salzburg környéki és a Harz-hegységbeli lelőhelyek Németországban, az itáliai Alpok bányái, az erdélyi, a kis- és nagylengyelországi (Wieliczka) sóbányák. A felhasznált só nagyobbik részét nem a bányákból, hanem lepárlóhelyekről nyerték, amelyeknek megvolt az a nagy előnyük, hogy hajóval voltak szállíthatók. A bányákból, kocka alakú tömbökben nyert sót gyakran tengelyen kellett szállítani, mert a lelőhelyek közelében olykor még folyók sem voltak. Münchenen a 15. század közepén évente 6-10 ezer kocsi haladt át, mindegyik kb. egy tonna sót szállított Salzkammergutból. A régi sóbányák esetében a században már ugyanolyan problémát okozott' a mélyművelés, mint az ércbányászat esetében. Az egyszerű aknák helyett a sóbányászatban is tárnákat kellett nyitni, olykor komoly szakértelmet kívánó dúcolással. Az élet minden területén csaknem nélkülözhetetlen só monopoltermék volt, s különlegesen nagy hasznot biztosított a kiváltság élvezőjének. Bolognában a 13. század végén időnként a beszerzési ár harmincszorosán is értékesítették a sót. Az európai bányászat a században igyekezett növelni termelését. Ez a hagyományos eszközökkel azonban csak részben sikerült. A felmerülő technikai problémák megoldására csak a későbbi századok találmányai révén kerülhetett sor.

88 10 čí A kereskedelem és a pénzügyek változása A KEREsKEDELMI ÚTVONALAK ATRENDEZŐDÉSE Az EURÖPAI KERESKEDELMI ÚTVONALAK jelentős mértékben átrendeződtek a késő középkorban. E változás leglátványosabb eleme a champagne-i vásárok hanyatlása s ezzel együtt a Franciaországon átvezető utak szerepének csökkenése volt, ami elsősorban politikai okokra vezethető vissza. A flandriai grófok és a francia királyok közötti hosszú háború ( ), majd a százéves háború másfél évszázadra bizonytalanná tette az eddigi útvonalak közlekedését. Az áruforgalom a Flandriát Itáliával összekötő tengely helyett, mely átszelte Franciaországot, más utakra terelődött. Megnőtt a tengeri szállítás jelentősége. A Gibraltári-szoroson keresztül történő hajózás azon túlmenően, hogy elkerülte a tartósan háborús térséget, jóval olcsóbb is volt. A genovai gályák már az 1270-es évek végétől elhajóztak Brügge vagy London kikötőibe, s 1298-tól ezek a szállítások már rendszeressé váltak után a velencei kalmárok is egyre szívesebben választották a Gibraltáron keresztüli hajóutat északra. A tengeri útvonalra helyeződő kereskedelmi forgalom Európa északi és déli része között azon túlmenően, hogy lehetővé tette a szállított áruk mennyiségének jelentős növekedését, a kereskedelmi kapcsolatok földrajzi körét is kiszélesítette. Ezt többek között az is jelzi, hogy a 14. század első felében készült mediterrán tengeri térképeken, ún. portolánokon a flandriai vagy angol kikötők mellett már a balti-tengeri német, sőt porosz és livóniai kikötők is szerepeltek. A késő középkorban másik nagy fontosságú dél-észak közötti új útvonal az alpesi utakon keresztül, a Rajna völgyén át vezetett Itáliából Németalföldre. Míg a közvetlen tengeri szállításnál az itáliai kereskedők általában maguk mentek Flandriába, az Alpokon át döntően délnémet kereskedők szállították a különböző árukat Dél-Németország piacaira vagy tovább északra. Azzal, hogy a szárazföldi szállítás Franciaországból a Felső-Duna és a Rajna térségébe terelődött, látványos fejlődésnek indultak a délnémet városok, és az itteni kereskedelmi-pénzügyi

89 10 /A kereskedelem ós a pénzügyek változása 81 vállalkozások (Welserek, Fuggerek, Ravensburgi Társaság, Kohler Társaság, Weishaupt Társaság stb.). A Földközi-tenger felől északra irányuló új útvonalak mellett az északi kereskedelem is bővítette földrajzi hatósugarát, s a maga számára új, közvetlen szállításokat lehetővé tevő utakat fedezett fel. A 15. században a heringhalászat és -kereskedelem gyorsan növekvő mennyiségéhez kapcsolódóan a Hanza hajói már rendszeresen felkeresték a francia és ibériai kikötőket, ahol sót vásároltak, sőt egyesek még a Gibraltári-szoroson is behajóztak, egészen az ibizai szalinákig. Egyes Hanza-kereskedők a portugál terjeszkedés első vállalkozásaiban is részt vettek. A virágzó középkorhoz képest a kereskedelmi utak terén látványos újdonságnak számított a szélesebb körű izlandi hajózás megindulása. A 14. század előtt a norvég királyok, akiknek Izland 1262-től a fennhatóságuk alá tartozott, megtiltották, hogy külföldi kereskedők Bergentől északra hajózzanak. A tiltásnak a 14. század végétől már egyre kevesebb foganatja volt. A tengeri kereskedelmi útvonalak a 15. század folyamán a portugál felfedezéseknek köszönhetően az Atlanti-óceán és Afrika nyugati partjai irányába szintén bővültek, de Európán belül is újabb területek kapcsolódtak be a kereskedelmi forgalomba, melynek révén ugyancsak új útvonalak jöttek létre. A 14. század előtt a Hanza-kereskedelem keleti útjai Novgorodba vezettek. A 14. századtól azonban a porosz, livóniai és észt területek is egyre nagyobb fontosságot nyertek, különösen az egyre nagyobb méreteket öltő gabonaexport révén. A porosz és lengyel belső területeken megtermelt gabona folyami úton, a Visztulán keresztül jutott el a danzigi vagy elbingi kikötőkbe s onnan Németalföldre vagy Angliába. A Magyarországon bányászott színes- és nemesfémek szintén ezen az úton kerültek el a piacokra. A folyókon történő belső szállítás mellett a 15. századtól megélénkülő, Észak-Itáliába és Dél-Németországba irányuló magyar élőállat kivitel ugyancsak új közlekedési utakat hívott életre. A kereskedelmi utak irányát nem csak különböző politikai vagy katonai események negatív hatásai befolyásolták. A késő középkorban gyakran az uralkodók kereskedelempolitikája is új irányokat szabhatott egy-egy korábbi útvonalnak, mint például Károly Róbert és Iános cseh király, amikor Bécs árumegállító jogának elkerülése érdekében igyekeztek Prága felé terelni a forgalmat. Még egyértelműbb politikai szándék állt Zsigmond Velencével szembeni, 1411-ben bevezetett blokádja mögött, melynek célja elsődlegesen az volt, hogy a levantei kereskedelemnek az eddigiekhez mérten nagyobb hányada bonyolódjék le Magyarországon keresztül. A KERESKEDELEM NÖVEKEDÉSE A válságidőszakban a kereskedelem visszaesése európai méretekben nemhogy nem következett be, hanem inkább annak nagyarányú növekedése volt megfigyelhető. A visszaesések rövid ideig tartó, időszakos jelenségek voltak csak, s elsősorban a helyi (azaz városi vagy azok szűkebb térségét érintő) piacokon

90 8 2 Pósán László éreztették hatásukat. A távolsági kereskedelemben a szállított áruk értékének és mennyiségének jelentős növekedésére került sor. Az egyes területek élelmiszerellátási problémái a korábbinál nagyobb lendületet adtak a mezőgazdasági termékekkel történő kereskedelemnek (elsősorban a Baltikumból és Kelet-Európából). Az iparcikkek, illetve nyersanyagok iránti kereslet is számottevő emelkedést mutatott: a katonai szükségletek szinte állandóan magasan tartották a fém- és textiláruk iránti keresletet, az építkezések növekvő üteme az építőanyagok szükségletét, a tengeri szállítás szerepének növekedése pedig a hajóépítéshez szükséges faáruk, kötelek, szigetelőanyagok, vitorlavásznak piacát biztosította. A váltók és az áruhitelezés terjedésével az esetleges pénzhiányos időszakok sem vetették vissza a kereskedelmet, a földrajzi látókör 15. századdal kezdődő fokozatos tágulása pedig új területeket kapcsolt be az európai gazdasági forgalomba. A pénzveréshez szükséges nemesfémek iránti állandó kereslet a legsúlyosabb időszakokban is életben tartotta a nemesfémpiacokat, illetve az ehhez kapcsolódó szállításokat. A késő középkori kereskedelmi forgalom növekedését jelentős nagyságrendű beruházások is elősegítették. Így 1398-ban készült el az a csatorna, mely Lübeck városát az Elbával, Közép-Európa egyik legfontosabb közlekedési útvonalával kötötte össze. De a Visztula alsó folyásánál is komoly hidrológiai munkálatokat igényelt a hajózhatóság biztosítása, amire a Német Lovagrend tetemes összegeket fordított. A században az uralkodók által felvett nagyobb kölcsönök fejében a hitelező kereskedők, illetve társaságok gyakran kereskedelmi előjogokat szereztek az adott országban, ami ugyancsak előmozdította a kereskedelem növekedését. A PÉNzRENDszER valtozásai Az 1270-es évektől megtorpanó gazdasági növekedés, majd egyre súlyosbodó válság pénztörténeti szempontból folyamatos pénzromlásban mutatkozott meg: egyre csökkent a vert pénzek értéke. A pénz értékének csökkenése kezdetben még nem feltétlenül jelentette ezüsttartalmának romlását, de a 14. század folyamán már erre is sor került. Az infláció a korabeli ármozgásokkal (a nagy kereslet magasan tartotta az árakat) is összefüggött, de az ezüstpénzek vásárlóértékét az is csökkentette, hogy a 14. század első felére jelentős mértékben megnőtt a forgalomban lévő nemesfém, elsősorban az ezüst mennyisége, s így ugrásszerűen emelkedett az aranynak az ezüsthöz viszonyított értéke. Mivel a napi használatban, piaci forgalomban elsősorban az ezüstpénzek domináltak, az áruk aranyban kifejezett értéke felhajtotta a piacon ezüstben számított árakat. A kettős nemesfémrendszerre épülő pénzrendszerben komoly belső arányeltolódás ment végbe, amit az átszámítási rendszer megváltoztatása nélkül csak az ezüstpénzek tisztaságértékének csökkentésével tudtak kiegyenlíteni. Míg a 13. században átlagosan 1:10 volt az arany-ezüst értékaránya, az 1330-as években 1:15-re változott, azaz az ezüst 50 %-kal veszített értékéből.

91 10 /A kereskedelem ós a pónzitgyek változása 83 A piaci ármozgások, nemesfémek árfolyamváltozásai mellett az egyes uralkodók pénzügypolitikája is hozzájárulhatott a pénzek inflálódásához. A pénzverés ugyanis önmagában bevételi forrást jelentett: a kivert pénz bizonyos százaléka a kincstárt illette. Minél több érmét készített egy pénzverde, annál magasabb volt a kincstárt illető hányad. A 13. századtól megfigyelhető általános drágulás, mely a 14. század első felében felgyorsult, jelentősen megnövelte a hadakozás költségeit is. A korabeli háborúk finanszírozására a fejedelmek gyakran a pénzrontás eszközéhez folyamodtak, s a névérték változatlanul hagyása mellett csökkentették pénzeik nemesfémtartalmát. A 14. század elején a kortársak IV. (Szép) Fülöp francia királyt tekintették a legnagyobb pénzrontónak. A piaci váltási árfolyamtól eltérő, hivatalos rögzített arany-ezüst váltási arány is fokozta az inflációt, hiszen ennek hatására a jó aranypénzek sokkal kisebb arányban jelentek meg a forgalomban.. A nemesfémek relációjában bekövetkezett változást a kínálati viszonyok megváltozása idézte elő. A Szentföld visszaszerzésének tervét dédelgető pápaság igyekezett megakadályozni a moszlimokkal folytatott kereskedelmet, ám a korabeli Európa aranyszükségletének tetemes részét az arab piacokon (elsősorban Egyiptomban) szerezte be. A tervezett keresztes hadjárat jegyében meghirdetett kereskedelmi embargók a nyers arany egyik fő forrását zárták el a keresztény világtól, s ez az arany árának ugrásszerű növekedését idézte elő. A 14. század első harmadában ezt a folyamatot tovább fokozta a magyarországi nemesércmonopólium, hiszen Európán belül csak Magyarország rendelkezett jelentősebb aranykészletekkel, valamint Károly Róbert király aranyfelértékelő politikája, amely a piaci kurzushoz képest is jelentősen, mintegy 27 %-kal felértékelte az aranyat. Az arany-ezüst árfolyamában fordulat 1344-ben következett be, amikor I. Lajos magyar király itáliai dinasztikus politikája finanszírozása érdekében piacra dobta a kincstár aranykészleteinek jelentős részét, s ennek hatására mérséklődött az arany ára: 1345-ben Firenzében 1:11 lett a váltási arány. A dömpingárat követően ugyan az európai piacokon lassan ismét emelkedni kezdett az aranyár, de az 1330-as évek magas szintjét csak az 1370-es években érte el ismét. A 14. század utolsó harmadától az ezüst értéke újra esett az aranyhoz viszonyítva, és ez súlyosan érintette a mindennapok pénzforgalmát, ahol továbbra is az ezüstpénzek voltak a meghatározóak. A forgalomban lévő pénzek értékvesztésének mérséklése, a kereskedelmi és piaci szempontok korábbinál is erőteljesebb érvényesítése érdekében a 14. század utolsó harmadától egyre több helyen került sor arra, hogy az eddig önállóan pénzverő hatalmasságok vagy városok összehangolják pénzpolitikájukat. Ún.,,pénzszövetségeket hoztak létre, melyben a tagok azonos pénzlábat fogadtak el maguk számára kötelezőnek, így azonos súllyal, nemesfémtartalommal ugyanolyan értékű pénzt bocsátottak ki. Gyakorlatilag közös pénzt hoztak létre, s így megnövelték egy-egy pénzfajta területi érvényességi körét, csökkentették a pénzváltás szükségességét, s mindezzel együtt megkönnyítették a kereskedelmet. Az egyik legjelentősebb ilyen pénzszövetség a vend pénzszövetség volt. mely szorosan kapcsolódott a Hanzakereskedelemhez. Az évi megállapodás Lübeck, Hamburg, Rostock,

92 84 Pósán László Stralsund, Wismar, Greifswald, Stettin és Denmin között egységesítette ezen városokban a pénzlábat, 1379-ben pedig a 4 dénárt érő Wittennel közös pénzt is létrehoztak. Az északi, Hanza-térséghez kapcsolódó vend pénzszövetségnél nagyobb jelentőségű volt az 1386-ban megalakult rajnai pénzszövetség, mely a közös ezüstpénzek, az ún. Wiefšpfennige (= 24 dénár) mellett a rajnai fejedelemségekben vert aranyguldenek pénzlábát, sőt külső megjelenését, bélyegképét is egységesítette. Ugyancsak a 14. század utolsó harmadában, 1382-ben jött létre az alsószász pénzszövetség is. Délnyugat-Németországban 1403-ban alakult az ún. Rappenszövetség Basel, Freiburg, Colmar és Breisach között, mely az itt készített Rappen nevű pénzérméről kapta a nevét (1 Rappen=2 dénár). Az 1404-ben létrejött sváb pénzszövetségben nem elégedtek meg azzal, hogy azonos pénzlábbal mindegyik tag ugyanolyan értékű pénzt állított elő, hanem 1423-ban úgy rendelkeztek, hogy a szövetség számára kizárólag Stuttgartban, Konstanzban és Ulmban vernek pénzt. A pénzszövetségek sem akadályozhatták azonban meg a vert pénzek értékvesztését, legfeljebb mérséklően hatottak annak ütemére, s hasonló folyamatok jellemezték Európa más területeit is. A középkor végére általános tendencia volt, hogy a dénárok, vagy a dénárok értékétől nem sokban különböző érmék (Rappen, Heller stb.) lényegében aprópénzzé degradálódtak. A korábbi századokkal ellentétben a késő középkori pénzrendszerben, összefüggésben a nemesfémek iránti tartósan magas kereslettel, Európa számos országában gyakorlattá vált a nemesfémexport átmeneti vagy akár tartós tilalma, s igyekeztek a kincstári arany-, illetve ezüstkészleteket növelni, hogy a gazdaság számára szükséges mennyiségű pénzérméket elő tudják állítani. A forgalomban lévő pénzek alacsony ezüsttartalma azzal is összefüggött, hogy a szükséges érmemennyiség előállításához nem állt rendelkezésre elegendő ezüst. Az előálló pénzhiány szinte egész Európát érintette, s mindenhol lefelé mozdította a pénzlábak alakulását. Számos helyen (mint például Ausztriában) az ezüstpénzek gyakorlatilag rézpénzek lettek. A huszita háborúk miatt szinte teljesen megszűnt a cseh ezüstbányák termelése, és a magyar ércbányászat is visszaesett. Az ezüsttermelés jelentősebb növekedése csak a 15. század második felétől következett be a szászországi és tiroli bányák kitermelésének növelésével. PÉNZÜGYLETEK És PÉNzRoMLAs A késő középkor századai minden válságjelenség ellenére pénztörténeti szempontból a gazdaság monetarizáltságának erőteljesebbé válásának időszakát jelentették. Ez a folyamat a pénzügyletek minden terén éreztette hatását, különösen a hitelezési gyakorlatban. Amíg a 14. század előtt a kamatok átlagosan 10-15% körül alakultak Európában, addig a században a pénz iránti megnövekedett kereslet kiszélesítette a pénzkihelyezési lehetőségek körét, s lejjebb nyomta

93 10 /A kereskedelem ós a pónzitgyek változása 85 a kamatok mértékét, átlagosan 5-8%-ra. Ielentősen bővült a pénzügyletekben résztvevők köre is: magánszemélyek vagy fejedelmek, egyháznagyok mellett egyre több város is aktív szereplőjévé vált a pénzpiacoknak. A késő középkorban egyre több város esetében vált fontos bevételi forrássá a hitelezés. A pénz megnövekedett szerepét mutatja az is, hogy a késő középkorban a záloghitelek révén akár egész tartományok is hosszabb-rövidebb időre gazdát cserélhettek, amikor az uralkodók, fejedelmek azonnali pénzszükségletük miatt gyakran folyamodtak nagy tartományok elzálogosításához. Luxemburgi Zsigmond például 1402-ben magyar aranyforintért zálogosította el Neumarkot. A záloghitelezési gyakorlatban - összefüggésben a készpénz iránti fokozódó kereslettel - egyre gyakoribbá váltak az alzálogba adások is, különösen a 15. század folyamán. Városok vagy városi polgárok hitelezéseinél gyakran nemesi birtokok, birtokrészek kerültek nem nemesek kezébe, s a nagy itáliai vagy délnémet bankházak fokozatosan komoly birtokossá is váltak. A készpénzes hiteltevékenység mellett a században a korábbi időszakhoz viszonyítva volumenében sokkal jelentősebbé vált az áruhitelezés, továbbá a pénzügyletek között ekkoriban jelentek meg a különböző hajóbiztosítási vállalkozások. A korábban is ismert váltók a 15. századtól egyfajta hitelpapír szerepet vettek át, s az azonnali készpénz nélküli fizetések illetve elszámolások szélesebb körű lehetőségével az esetleges pénzhiányos időszakokban is lehetővé tették a zavartalan kereskedelmet. Ahogyan a 14. század előtt, úgy a késő középkorban is keveredett a banki és kereskedelmi tevékenység, de a kereskedőházak a században már egyre gyakrabban fektették be pénzüket ipari vállalkozásokba, városi és falusi ingatlanokba, földbirtokokba. A Mediciek vagy a Fuggerek például igen jelentős földbirtokállománnyal és ingatlanok sorával rendelkeztek. Ezek megszerzése természetesen tetemes tőkét igényelt, és általában is igaz, hogy a késő középkori pénzügyletek nagyobb volumenű tőkék mozogtak, mint korábban. Ezt a bankházak szerkezetének változása tette lehetővé. Míg a 14. század előtt ezek a vállalkozások döntően a társaság tagjai által hozott tőkével (s annak hozadékaival) gazdálkodtak, addig a 14. századtól egyre jobban nőtt a kezelésükre bízott bankbetétek jelentősége. A Fuggerek saját tőkéjéhez például majd háromszor annyi idegen tőke, azaz pénzbetét társult. A késő középkori kereskedő- és bankházak abban is különböztek a korábbiaktól, hogy fióküzleteik (filiáléik) és ágenseik (megbízottaik) sokkal szélesebb földrajzi térségre terjedtek ki, s egyúttal nagyobb önállóságot is élveztek.

94 11 eýs A hűbériség A FRANK BIRODALOM UTÖDÁLLAMAINAK TÖBESÉGÉBEN vagy területeik jelentős részén a századtól hierarchikus jellegű és kölcsönös hűség által szabályozott kapcsolatrendszerré fejlődött a Karoling-kori vazallusi viszony. A társadalom birtokos nemesi rétegeit vertikális szálakkal átható hűbéri rendszer a Karolingutódállamokból Európa szélesebb térségeiben is elterjedt a század folyamán: a szicíliai normann királyságban, a Stauf-, majd Anjou-uralom alatti Dél- Itáliában, 1066 után Angliában, a keresztes hadjáratok nyomán a szentföldi keresztes államokban (s időlegesen a Latin Császárságban), valamint a reeonqaista nyomán az Ibériai-félszigeten. A Rajnától keletre fekvő német területeken, s különösen Skandináviában viszont a hűbéri rendszer kisebb mértékben hatotta át a társadalom szervezetét, a Német-római Császárság keleti határain túl pedig egyáltalán nem is alakult ki. A virágzó középkorra kifejlődött hűbériség sok szempontból különbözött a Karoling-korban már létező vazallusi-függőségi viszonyoktól. A Frank Birodalom idején a vazallitás és a feltételhez kötött adománybirtok még nem kapcsolódott össze szükségszerűen, vagyis nem volt minden vazallusnak feltételes adománybirtoka, és nem minden javadalmazás szólt vazallusnak. A vazallitás mindenekelőtt hűségen nyugvó személyi kapcsolatot, morális tartalmú viszonyt jelentett, s csak másodsorban volt jogi tartalma. Ez utóbbi elsősorban akkor vált hangsúlyosabbá, ha a vassi nem uránál lakott s nem ellátásban részesült, hanem feltételhez kötött adománybirtokot kapott és nem állt nap mint nap ura közvetlen fennhatósága alatt. Ilyen esetekben a fidelitas (hűség) kötelezettség lett, ami jogi formát öltött, esetleg még írásban is lefektették. A Karoling Birodalomban, majd az utódállamokban is (különösen Németországban) hosszabb-rövidebb ideig a vazallusok katonai szolgálatért kapott adománybirtoka, az ún. beneficium általában csak a megadományozott életére szólt, nem volt örökíthető és nem volt tovább adományozható sem. A beneficiumokhoz a legtöbb esetben nem kapcsolódtak közhatalmi ogosítványok.a virágzó középkor hűbéri rendszerének alapját azonban

95 11 /A bábóriseg 87 már nem a beneficium, hanem a forrásokban feudum megnevezésben szereplő feltételes adománybirtokok jelentették. (A 19. századi nyugati történetírásban ebből született meg a,,feudalizmus kifejezés, s azt a történeti időszakot jelölték vele, amelyben az ilyen típusú adománybirtokok domináltak.) A feudum korlátlan időre szóló feltételes adománybirtokként örökíthető, tovább adományozható volt, s különböző mértékű közhatalmi, politikai jogok (pl. bíráskodás, adóztatás, várépítés stb.) kapcsolódhattak hozzá. Az örökíthetőség és továbbadományozhatóság jelentette az előfeltételét annak, hogy a feudumra alapozódó, vertikális tagolódású függőségi viszonyok széles körű kapcsolatrendszerré teljesedjenek ki. Azáltal, hogy a feudumhoz közhatalmi jogosítványok is kapcsolódhattak, ez a megnevezés nem egyszerűen csak egy sajátos birtokkategóriát jelentett, hanem politikai tartalmat is nyert: a korábban oszthatatlan s az uralkodó által gyakorolt közhatalom felaprózódását a különböző hűbérbirtokosok között, azaz a magán- és közhatalom összefonódását. A feudum azonban nem csupán birtokadományt jelenthetett (bár kétségtelen, hogy ez volt a leggyakoribb), hanem különböző jövedelmi forrásokat (vámokat, vásárjogot, pénzverési jogot, évjáradékot, azaz ún.,,pénzhűbért stb.) is. A jövedelmek és járadékok hűbérként történő adományozása a középkori Európában ugyan mindenhol előfordult, de különösen gyakori volt Angliában, a normann Szicíliában és a Ieruzsálemi Királyságban. Egy 1101-ből származó szerződés szerint például I. Henrik angol király II. Róbertnek, Flandria grófjának évi 500 fontot fizetett ilyen ún. kamarai hűbér (feodnm de barsa) címén. Az egyháznagyok területeiken gyakran különböző egyházi jövedelemforrásokat (tized bizonyos hányadát, a világi bíráskodás jogát, különböző haszonvételi jogokat stb.) adtak hűbérbe. Abból következően, hogy a középkorban egy-egy hűbérúr alapvetően várakkal biztosította birtokait és hatalmát, a hűbérnek egy sajátos formája is kialakult, az ún. várhűbér (beneficiam castrense, benefieinm eastellanam, feudum castrense). Ez tulajdonképpen a hűbérúr várában végzendő őrszolgálatot és várvédelmi kötelezettséget jelentett. A feudum castrense is, hasonlóan az egyéb hűbérhez, rendszeres jövedelem vagy birtokadomány volt, s mindehhez általában az adott várban vagy közvetlenül annak közelében lakóhely és ellátás is társult. A várhűbéresek száma többnyire nem volt magas. A 13. században a németországi Friedberg várában szolgált, ám a 15. századra számuk közel 100-ra emelkedett ben a trieri érsek egyik várában, Montabaurban 28 várhűbéres (bargmann) élt. Egy-egy nagyobb várhoz azonban nemcsak lovagi várhűbéresek tartoztak, hanem egyszerű várkatonák is, mint például őrök (castodes) vagy a kapuknál folyamatos szolgálatot teljesítő ajtónállók (p0rtenarii). A várurat és családját kiszolgálók köre (szakácsok, lovászok, inasok stb.) nem minősült várhűbéresnek. A hűbér egy másik fajtája a bonor volt, amely valamilyen tisztséghez kapcsolódott, s ha az adott tisztséget új személyre ruházták, hivatalának idejére a honor haszonvételi jogát is megkapta. Ha bizonyos tisztségek (gróf, őrgróf, herceg stb.) örökletessé váltak, az eredetileg ezzel együtt járó honor is örökletes lett, s gyakorlatilag kötelezettségekkel terhelt, de ugyanakkor széles közhatalmi

96 8 8 Pósán László jogosítványokkal rendelkező feudumként tekintették. A privilegizált hűbér sajátos formáját jelentette a szabad bűbór. Az ilyen típusú hűbérrel rendelkező vazallus csak urához fűződő hűségének megtartására volt kötelezve, és amennyiben ehhez a hűbérhez vár is tartozott, akkor azt szükség (pl. háború) esetén köteles volt ura rendelkezésére bocsátani. A hűbéri korban azonban nem minden birtok vagy javadalom minősült feudumnak, hiszen az örökölt családi birtok, az allodium mentesült a hűbéri jogviszonyból fakadó kötelezettségek alól. Hatalmaskodás, kényszer hatása alatt azonban előfordulhatott, hogy az allodium tulajdonosa kénytelen volt eddigi kötöttségek nélküli birtokát hűbéri földnek (feadnm oblatam) tekinteni, s utána vazallusi szolgálatot teljesíteni anélkül, hogy tényleges adományban részesült volna. A hűbéri viszony szabad emberek közötti (a középkorban ez alapvetően nemest, lovagot jelentett) személyes, lényegében magánjogi kapcsolat volt. Ennek nem mond ellent az a körülmény sem, hogy ez a magánjogi kapcsolat gyakran közhatalmi jogosítványokat is magában foglalt, hiszen a hűbéri hierarchia különböző szintjein gyakorolt közhatalmi jogokat végső soron elvileg mindenki a királytól származtatta, aki ezeket különböző mértékben átruházta hűbéreseire, azok pedig e jogok bizonyos hányadait tovább adták saját vazallusaiknak. A társadalom katonáskodó-birtokos szabad rétegét piramishoz hasonló eszményi hierarchiában elképzelő hűbéri államfelfogásban az uralkodótól származó közhatalom magánhatalmak közötti felosztásából következően a király nem az államhatalom szuverenitásának letéteményeseként jelent meg, hanem legfőbb hűbérúrként (suzerein). A közhatalom területi széttagolódásának mértéke Európa különböző területein eltérően alakult. Egyes helyeken, mint például Normandiában, a királyi felségjogok gyakorlása a herceg kezében maradt, aki a tartomány további decentralizációját már egyáltalán nem nézte jó szemmel. Máshol (Anjou, Flandria stb.) ez a folyamat mélyebbre, azaz a grófságok szintjéig, megint más területeken a Karoling igazgatási egységeket jelentő grófságok bomlásával még annál is mélyebbre, egészen az egyes várurak szintjéig hatolt. Ebből következően a hűbérbirtokok nagysága és a hűbéres által gyakorolt közhatalom mértéke nem állt feltétlenül arányban egymással, illetve egy adott terület feletti közhatalmi jogok gyakran több vazallus között oszlottak meg. A személyes és dologi viszonyt is magába foglaló hűbériség elvi alapját a szabadság, önkéntesség és kölcsönösség jelentette. A hűbérúr (senior, dominus) és a hűbéres (vasallus, homo) közötti társadalmi, függőségi kapcsolat csak szabad emberek között jöhetett létre, azaz a földesúr-paraszt viszonylatában nem beszélhetünk hűbériségről. A vasallus ugyan csak feltételekhez kötötten birtokolhatta a neki juttatott adományt, de továbbra is szabad ember maradt. Mivel a dominus és a homo egyaránt szabad volt, a köztük lévő hűbéri kapcsolatot a kor jogi normái által szabályozott módon és esetekben mindkét oldalon fel lehetett mondani. A vazallusi viszony elvileg szabad akaraton alapuló, önkéntes kapcsolatot jelentett mindkét fél részéről, azaz a dominus szabadon dönthetett arról, kíván-e egy birtokot adott feltételekkel eladományozni, és az elfogadó is, hogy akar-e a felkínált feltételekkel homo lenni. (Ez utóbbi a valóságban persze nem

97 I I / A bábčrisóg 89 mindig volt így, de ennek ellenére a hűbéri korban a meghatározó elem mégis az önkéntesség volt.) A hűbérúr és hűbéres közötti alá- és fölérendeltségi viszonyt a kölcsönös hűség tartotta össze. A senior-vasallus kapcsolat nyilvános (tanúk előtti) ünnepélyes szertartással jött létre: a hűbéri szolgálat felajánlásával (bomagium), szóbeli akaratnyilvánítással és az ezt szentesítő hűségesküvel (_fidelitas). A hűbéri viszony magánjogi szerződéses tartalmát, a felek kötelezettségeit és jogait gyakran írásban, oklevélben is rögzítették, majd ezután került sor a megadományozott birtokba iktatására. A hűbéri kapcsolat a dominus és a homo élettartamára szólt, ha bármelyik fél meghalt, a hűbér örökítése érdekében a homagiumot meghatározott időn (általában egy év és egy napon) belül meg kellett ismételni. A hűbéri kapcsolat mindkét fél számára kötelezettségel<kel járt. A vazallusok által teljesítendő szolgálatokat a korban két szóval jelölték meg: aaxiliam et consilinm, azaz segítség és tanácsadás. Az aaxilinm elsősorban lovas katonai szolgálatot (militare servitinm) jelentett. Ennek mértéke az adomány nagyságától függött, azaz egy hűbéres feuduma jövedelméből nemcsak saját maga katonai felszereléséről volt köteles gondoskodni, hanem birtokának arányában meghatározott számú katonát is köteles volt kiállítani. A kishűbéresek (vavassores) többnyire csak személyesen tartoztak katonáskodni. A 12. századi normann Szicíliában például a eatalogas baronam összeírás tartalmazta a királyság hűbéreseinek birtoknagyság és jövedelem szerinti katonai kötelezettségét, azaz hány páncélos lovast (milites), könnyebb fegyverzetű lovast (servientes), gyalogost (pedites), számszeríjast (balistarii) kellett l<iállítaniuk. A Domesday Book néven ismert 11. századi angol birtokösszeírás is hasonló céllal készült. A 13. század első felében II. Frigyes császár Szicíliában évi 20 uncia arany értékének megfelelő jövedelmet biztosító hűbérbirtok esetében követelte meg vazallusaitól a páncélos lovas katonai szolgálatot. A 12. századi eatalogas baronam szerint Dél-Itáliában 1400 katonai szolgálattal tartozó hűbéres volt, akiknek az országot ért támadás esetén mintegy 8000 páncélos lovast (milites) és kb csatlóst (servientes) kellett II. Henrik angol király mintegy 5000 hűbérest tudott hadba szólitani, míg a Ieruzsálemi Királyságban a 12. század végén 1000 körül volt a hűbéresek száma. Abban az esetben, ha egy vazallus adománybirtokának jövedelme nem fedezte a lovagi hadba vonulás költségét, a kishűbéres könnyebb s olcsóbb fegyverzettel teljesített katonai szolgálatot, vagy pedig - különösen a 13. századtól - az a gyakorlat kezdett elterjedni, hogy több kishűbéres közösen szerelt fel egy páncélos lovast. II. Frigyes 1227-ben úgy rendelkezett, hogy 8 feadatorii köteles kiállítani egy lovagot. A fegyveres szolgálat lehetett szabályszerű hadi vállalkozás (expeditio) vagy egyszerű lovas kíséret (equitatio, cavalcata). Az expeditio kötelezettsége térben sok esetben korlátozva volt. A Német-római Császárság itáliai vazallusai például csak Itáliában, a németek pedig - a rómerzagtól (,,római úttól ) eltekintve - csak Németországban voltak kötelesek hadba vonulni. Németországban a korona vazallusai, sőt még a katonáskodó közszabadok is kötelesek voltak a királyt Rómába, a császárrá koronázásra (rőmerzug) elkísérni, s mivel ez a középkorban gyakran nem ment háborúság nélkül, a császárkoronázáshoz kapcsolódó kötelezettség gyakorlatilag támadó hadjáratban való részvételt

98 90 Pósán László jelentett. Az auxilium fogalmi körébe tartozhatott a hűbérúr várában teljesített fegyveres szolgálat is, de ez nem volt azonos a várhűbér tartalmával. A várhűbéresek mellett a várak állandó őrségét többnyire a dominus udvarában ellátást, esetleg fizetést kapó hivatásos katonák (bacellarii, stipendiarii) alkották. A lovagi katonai szolgálat jelentős költségekkel járt. Egy hűbéres lovagnak hadba vonulásához minimum három lóra volt szüksége: egy csatalóra (dextrarins), amelyet elsősorban csak az ütközetek során használt, a mindennapi közlekedéshez egy hátaslóra (palefridas) és egy málhás lóra (roncini). Ez már önmagában is komoly összeget jelentett, és a páncélzat, fegyverzet sem volt olcsó portéka, sőt ezek ára a középkorban szinte folyamatosan növekedett is. A katonai költségek emelkedésének több oka volt. Egyrészt a sodronypáncélokat a században fokozatosan felváltó lemezpáncélok eleve többe kerültek, másrészt a századi általános európai áremelkedés ezen termékeket is érintette. Nőtt ugyan a hűbérbirtokok jövedelmezősége is, de ennek mértéke nem tartott lépést az árak emelkedésével ban Genovában egy sisak 16, fél évszázaddal később már 32 solidusba került, ötven év alatt tehát megduplázódott az ára. Egy sodronypáncélért 120, 1250 táján pedig már 150 solidust kellett fizetni. Egy csatalóért akár egy kisebb birtok árát, közel 900 solidust is elkérhettek. Ezek a katonai kiadási tételek szinte állandónak voltak mondhatók, hiszen a felszerelés jelentős részét újra és újra pótolni kellett. A lovagnak egy-egy ütközet után gyakran új csatalóra, pajzsra, sisakra, páncélra, kardra stb. volt szüksége, s ez nem csekély anyagi terhet rótt rá. Minthogy a lovag némi kísérettel (csatlósokkal, fegyverhordozóval, apróddal) vonult a csatába, ez további komoly kiadási tételt jelentett. A katonai költségek hűbérbirtokból történő finanszírozhatóságának korlátozottsága miatt Európa legtöbb országában kialakult az a gyakorlat, hogy a vazallusoknak évente csak meghatározott számú, általában 40 napot kellet uruk szolgálatában saját költségükön katonáskodni. Ha a hűbérúr ennél többre tartott igényt, a 40 nap után már ő finanszírozta a kiadásokat, vagy zsoldot fizetett. A 40 napi hűbéri katonai szolgálat - figyelembe véve a korabeli közlekedési viszonyokat és utánpótlási lehetőségeket - gyakorlatilag alkalmatlan volt arra, hogy hűbéri kötelezettség alapján felállt hadsereggel támadó hadjáratot hajtsanak végre. A hódító háborúkhoz, a sereg fenntartásához igen sok pénzre volt szükség, így a középkori hadseregek általában nem voltak nagy létszámúak ben Fotevik mellett 300 német lovag győzte le Magnus dán király seregét. Az évi bouvines-i csatában az angol és francia had lovagokkal, csatlósokkal, gyalogosokkal együtt egyaránt kb fő volt, de Barbarossa Frigyes serege sem számolt főnél többet 1176-ban Legnanónál. Az 1296-ban Skócia meghódítására indult angol had lovasból és kb gyalogosból állt. Ezek a példák is jelzik, hogy a hűbérurak többnyire csak vazallusaik egy részét szólították fegyverbe, azaz egy hűbéres gyakran még az évi 40 napot sem mindig szolgálta le. Az olyan területeken, melyek szinte állandó katonai fenyegetettségnek voltak kitéve, mint pl. a szentföldi keresztes államok, a hűbéri katonai szolgálatnak még támadó hadjárat esetén sem volt időbeli korlátja. A Ieruzsálemi Királyság legközelebbi hátországát jelentő Cipruson is az Európában

99 11 /A hábóriseg 9]_ szokásos 40 nap helyett mintegy 90 nap volt a vazallusok saját költségén teljesítendő katonai szolgálat ideje. Mivel a középkori harcászatban hosszú ideig a nehézpáncélos lovagság jelentette a legfontosabb fegyvernemet, az ilyen felszerelés kiállítására képtelen kisvazallusok csak csekély harcértéket képviseltek, s nem mindig volt lehetőség arra, hogy közösen szereljenek fel egy páncélos lovast, a század folyamán megjelent a katonai szolgálat pénzen történő megváltásának lehetősége. Az ún. pajzspénz (scataginm) megfizetése s ezzel a személyes katonai kötelezettségek alóli mentesség elérése kezdetben csak a hűbéri hierarchia alsó fokán lévők, később a felsőbb hűbéresek számára is lehetővé vált. Az így befolyó pénzből zsoldosokat lehetett felfogadni, akik sokkal használhatóbbak voltak az uralkodó számára, mint a hűbéres csapatok. A hűbér alapvetően a katonai feladatok ellátását, az ahhoz kapcsolódó költségeket volt hivatva biztosítani, ezért a nők eredetileg nem voltak hűbérképesek. Eike von Repgow, a 13. század első harmadában írásba foglalt Szásztiikör (Sachsenspigel) szerzője a nőket még egyértelműen a hűbérképtelenek közé sorolta. Európa nyugati és déli területein azonban ekkor már egyáltalán nem volt szokatlan a női feudum. Háború esetén a hűbérbirtok női örököse személyesen ugyan nem teljesített katonai szolgálatot, de férje igen, és ha férje nem volt, akkor is a birtok jövedelme és nagysága arányában köteles volt felszerelni a megfelelő számú harcost, vagy ezt a kötelezettséget pénzzel kellett megváltania. A szicíliai normann királyságban a feudummal rendelkező női hűbéresek birtokuk jövedelmének felét fizették a katonai kötelezettség megváltásaként. A Jeruzsálemi Királyságban a kezdetektől magától értetődő volt a feltételes adománybirtok nőági öröklése. A női hűbérhez (feudum feminiam) hasonlóan kellett eljárni kiskorú, öreg, beteg vagy egyéb okokból (testi fogyatékosság, maradandó sérülés stb.) harcképtelen vazallusoknak is: katonákat állítottak ki vagy scutagiumot fizettek. E változások összefüggésben álltak azzal a folyamattal, melynek eredményeképp a században a hűbéri viszony kezdett egyre inkább eldologiasodni. A hűbérbirtokot elvileg nem lehetett felosztani, hiszen adott katonai kötelezettség társult hozzá, ezért általában csak egy fiú örökölhette. A hűbérúr örökösök közötti önkényes választásának elkerülése érdekében, de még inkább abból következően, hogy a legidősebb fiú vált leghamarabb alkalmassá a vazallusi kötelezettségek teljesítésére, sok helyen kialakult az elsőszülöttségi öröklés, a primogenitara szokása, sőt egyes országokban ezt törvénybe is iktatták, mint például a választófejedelmekre vonatkozóan 1356-ban Németországban. Az oszthatatlanság törvénye azonban mégsem mindig érvényesült. Eszak-Franciaországban gyakran a paragiamot alkalmazták, mely szerint a fıútestvérek között ugyan felosztották a hűbérbirtokot, de a senior szempontjából az mégis osztatlan maradt. A testvérek a legidősebbtől kapták az örökség egy részét, azzal a feltétellel, hogy segítik vazallusi kötelezettségeinek teljesítésében. Más területeken, mint pl. Németország különböző vidékein (Frankföldön, Hessenben, Baden- Württembergben, Elzászban vagy Pfalz területén) nem osztották fel a hűbért, hanem az örökösök közösen birtokolták azt, és homagiumot is közösen tettek.

100 92 Pósán László Ez gyakran még a feudumhoz esetleg hozzátartozó vár közös birtoklását és közös együttélést is jelentett (eoheredes). Bajorországban, Szászországban vagy Thüringiában ez ritkábban fordult elő, a keleti területeken viszont ismeretlen volt. Ha az örökös kiskorú volt, gyámot jelöltek ki mellé, rendszerint valamelyik rokonát. Ritkábban ugyan, de előfordulhatott, hogy a hűbérúr ideiglenesen visszavette a birtokot addig, amíg az örökös el nem érte a nagykorúságot. A vazallusok hadba hívása hat héttel megelőzte a gyülekezést. Azok, akik ennek nem tettek eleget, hűbérbirtokuk elvesztésével számolhattak. Kimentési okul csak betegség, fogság és lovagi magánharc (fehde) szolgálhatott. A tényleges katonai szolgálaton túl az auxilium tartalma a pénzbeli segítséget is magában foglalta. Az ilyen tartalmú aidasfieodales néven összefoglalt vazallusi kötelmek közé tartozott a fogságban lévő hűbérúrért fizetendő váltságdíj előteremtése, meghatározott összeget kellett fizetni a senior legidősebb fiának lovaggá ütésekor, legidősebb lányának férjhezmenetelekor, valamint ha a hűbérúr keresztes hadjáratra indult a Szentföldre. A fogságba esett seniorért túszként való helytállás ugyancsak az auxilium részét képezte. A vazallusok további kötelezettségeit a középkori források eonsilinm (,,tanácsadás ) szóval jelölték meg. Ez azzal járt, hogy meghatározott időben a vazallusoknak el kellett utazniuk urukhoz, meg kellett jelenniük annak udvarában (cartis, cnria), s bizonyos ideig ott kellett tartózkodniuk. A hűbérúr előtti személyes megjelenésükkel fejezték ki újra és újra hűségüket, nyomatékosították vazallusi jogállásukat. Egyes területeken, különösen Poroszországban, a Német Lovagrend államában, ahol csak a 14. században épültek ki teljes mértékben a függőségi viszonyok, a vazallusok személyes megjelenésük helyett rendszeres évi járadék fizetésével ismerték el uruk fennhatóságát. A senior udvarában megjelenő hűbéresek egyfajta vazallusi vagy udvari gyűlést, tanácsot alkottak, ahol a hűbérúr kikérte véleményüket fontos gazdasági, politikai, igazgatási, esetleg törvényhozási, sőt családi kérdésekben is. Saját panaszaikat, sérelmeiket, problémáikat ugyancsak itt tárták uruk elé. A vazallusi gyűlések egyúttal hűbéri bíróságként is működtek, ahol például a hűbérúr két hűbérese közötti vitás ügyben többi vazallusával együtt mint első az egyenlők között (prirnas inter pares) ítélkezett. A rendiség kialakulásával ( század) e vazallusi összejövetelek sok helyen, pl. a német tartományokban, rendi gyűlésekké (landtage) váltak. Maguk a hűbéri bíróságok a tartománygyűlések kialakulásával egyidejűleg legtöbb esetben megszűntek, s átadták helyüket a tartományúri bíróságoknak. Mivel a seniorok egyegy terület felett többnyire széles körű közhatalmi jogosítványokat (bannam) gyakoroltak, a vazallusoknak segíteniük kellett őket közigazgatási és az alattvalók feletti bírói feladataik ellátásában. A feudum egyik legfontosabb jellemzője ugyan továbbadományozhatósága, feltételekkel történő elidegeníthetősége volt, amellyel újabb magánjogi kapcsolaton alapuló függőségi viszony jött létre, ám mindehhez a vazallusnak előzetesen kérnie kellett ura hozzájárulását, ahogyan az adománybirtokon belüli özvegyi rész (ıvittnm) kijelölésénél is. A késő középkorban az előzetes hozzájárulás helyett azonban már elég volt a dominus utólagos beleegyezése.

101 11 /A ızzznazıfzjg 93 A hűbéri auxilium et consiliam kötelezettség vagy a hűség megsértése, a hűtlenség (felonie) a vazallus hűbérbirtokának elvesztésével járt (eommissnm) A hűbéresnek eredetileg nem volt joga a hűbéri szerződést egyoldalúan felbontani, legfeljebb akkor, ha a hűbérúr visszaélt hatalmával. A vazallus jogai közé tartozott, hogy ha hűbérurával támadt peres ügye, akár a főhűbérúrhoz, azaz a királyhoz fellebbezzen. A 11. század végétől Európa egyes területein, elsősorban Franciaországban és Lotharingiában lehetővé vált, hogy egy vazallus felbontsa a szerződést, ha döntését ünnepélyesen bejelentette és lemondott a hűbérbirtokról (diffidatio, diffidneiatio). A hűbéri kapcsolat a hűbérúr számára is jelentett kötelezettségvállalást. A senior nem sérthette meg vazallusa jogait, s köteles volt védelmet (defensio, proteetio) nyújtani számára. Ha valamely más hűbérúr vagy annak embere megtámadott egy vazallust, a megtámadott számíthatott ura fegyveres segítségére. A seniornak szükség esetén a bíróság előtt is ki kellett állnia vazallusa mellett. A hűbérúrnak gondoskodnia kellett hűbérese megélhetéséről. Ezt többnyire hűbérbirtokkal vagy egyéb jövedelemforrás átengedésével elégítette ki, de előfordulhatott az is, hogy saját udvarában biztosított számára ellátást, mint az angol hoasehold knigths, a francia bacheliers, vagy az itáliai vassi non casati esetében. A hűbérúr szolgálata közben elszenvedett károkat a dominus megtérítette vazallusainak. A senior szerződésszegése ugyancsak a hűbéri jogviszony megszűnését vonta maga után: ezután nem az eddigi senior, hanem annak dominusa számított a feudum adományozójának, azaz az érintett vazallus közvetlen hűbérurának. A hűbérbirtokok felett kettős tulajdonjog érvényesült: a hűbérúré és a vazallusé, és egyik sem rendelkezhetett szabadon a birtokkal, kötötte őt a másik fél joga. A hűbéri lánc esetén e jogok bonyolult szövevénye alakult ki. A hűbéri viszony a középkori nemzetközi kapcsolatokban is szerepet játszott, hiszen gyakran előfordult, hogy az egyik uralkodó a másik előtt homagiumot tett. Az uralom jogi értelemben vett kiterjesztésének ez volt a leggyorsabb módja. Az uralkodó, mint legfőbb hűbérúr birtokokat adományozott közvetlen hűbéreseinek (vassi regales), ők seniorként abból saját vazallusaiknak (vassi vassoram) juttattak, akik az utánuk következőknek szintén adhattak lejjebb birtokot, s így a hűbéri társadalomnak egy olyan eszményi hierarchikus képe alakult ki, amelyben a vazallusok kizárólag a közvetlen felettük álló dominushoz kapcsolódtak. A homo hominis (vasalli) mei non est homo (vasallas) meas (,,a vazallusom vazallusa nem az én vazallusom ) jogelve, melyre a hűbéri piramis ideája épült, a 10. századi Franciaországban számos régióban még a valóságban is érvényesült, ám ez a közvetett hűbéri láncolat más területeken nem működött. Normandiában, Angliában vagy Szicíliában az alvazallusok, akárhol is helyezkedtek el a hűbéri hierarchiában, közvetlenül a hercegnek, illetve királynak is hűséggel és szolgálattal tartoztak. A közvetlen hűbéruruknak tett homagium csak úgy volt érvényes, ha nem sértette az uralkodónak tett hűségesküt. Ez azt jelentette, hogy egy nagyhűbéres nem szólíthatta fegyverbe vazallusait a királlyal szemben. A Normandiából elterjedő hűbéri rendszer jellegéből adódóan az angol vagy szicíliai király hatalma sokkal szélesebb körű volt, mint például a francia uralkodóé.

102 94 Pósán László Ahogyan az adományozható földek fogyatkozni kezdtek, a 11. századi Nyugat-Európában kialakult az a gyakorlat, hogy egy vazallusnak több hűbérura is lehetett. Anjou grófja például Anjou után a francia király, Poitou után pedig az aquitániai herceg hűbérese volt. A 12. században Champagne grófja 10 másik uraság vazallusa volt. Ha különböző hűbérurai egymás elleni magánháborúik során hadba szólították, gyakorlatilag nem tudott eleget tenni az auxilium kötelezettségének. Mivel több dominusa is volt, az egyik vagy másik hűbérúr iránti vazallusi kötelezettségek elmulasztása miatt valójában nem kellett tartania feuduma elvesztésétől. Abból következően, hogy egy hűbéresnek több hűbérura is lehetett, zavarok keletkeztek a hűbéri rendszerben. Ennek kiküszöbölése érdekében a 12. században a hűbéri eskünek két típusa alakult ki. A homagium simplex, azaz az egyszerű hűbéreskü csak consilium kötelezettséggel járt, így ezt a fajta esküt egy vazallus több senior előtt is letehette. Homagiam ligitumot azonban, mely az auxilium kötelezettséget is magában foglalta, kizárólag csak egy hűbérúrnak lehetett fogadni. A királyok természetesen arra törekedtek, hogy ez a bizonyos egyetlen dominus, az angol és normann uralkodókhoz hasonlóan, ők legyenek. A homo ligias rendszerrel azonban nem annyira a hűbéri rendszer működését sikerült helyreállítani, az inkább a királyi hatalom megerősödését mozdította elő. Franciaországban a 13. században homagium ligitumot már csak az uralkodónak lehetett tenni, s ezzel a királyi hatalom fokozatosan visszaszerezte a nagy hűbérbirtokok feletti ellenőrzést. A korona immár nemcsak elvben, hanem ténylegesen is elismertette legfőbb hűbérúri hatalmát (snzereinetó), s erre alapozva a királyi hatalom a szuverenitás irányába kezdett elmozdulni. Az ilyen irányú változásban nagy szerepük volt a 13. század második felétől a római jogból minderre igazolást merítő legistáknak, akik a késő antikvitás jogrendjében a császárt elvben megillető soavenaireté tartalmát a királyokra is érvényesnek tekintették. A hatalom ezen új felfogását a király császár a saját országában (rex est imperator in regno sao) megfogalmazással fejezték ki. A soavenairetó fogalom azt a főhatalmat jelentette, amelynek mindenki alávetett, amely mindenkivel szemben érvényes, s amelyet nem korlátozhat a vazallusi-hűbéri viszony kölcsönös jellege. A politikai gyakorlatban ez azzal járt, hogy az eddigi, hűbéri magánhatalmakra felaprózott közhatalmi funkciókat egyre inkább királyi tisztségviselők látták el, így az egykori feltételes adománybirtokokhoz kapcsolódó közhatalmi jogosítványok fokozatosan kezdtek visszakerülni a koronához. Ennek következtében a kései középkorban lassú bomlásnak indult maga a hűbéri rendszer is.

103 12 éýˇ? A nemesi társadalom A PELTÉTELI-ıEz KÖTÖTT ADOMÁNYBIRTOK (feudum) és a kölcsönös kötelezettségeken alapuló hűbéri viszony (vazallitás) összekapcsolódása az ezredforduló táján felgyorsította és megszilárdította a nemesség elkülönülését a feudális társadalom más rétegeitől. Bár a szabadság fogalma átértékelődött, hiszen az uralkodó (legfőbb hűbérúr - sazerain) kivételével minden nemesnek kellett, hogy legyen hűbérura, a nemességhez való tartozás elméletileg a szabad állapot szinonímájává vált. A hűbéri láncolat kialakulása ugyanakkor megteremtette a lehetőségét annak is, hogy a nemesi társadalom ne csak gazdaságilag és társadalmilag, hanem politikailag és jogilag is egymástól különböző rétegekre tagolódjon. Új vonásnak számított a nemesség örökletessé válása, míg a korábbi viszonyokhoz hasonlóan tagjai továbbra is szorosan kapcsolódtak a fegyveres szolgálat vállalásához, a katonáskodáshoz. Ehhez kapcsolódott, hogy a kor ideológiája a nemességet a korabeli társadalom felosztásában a harcolók (bellatores) kategóriájába sorolta, elkülönítve őket az imádkozóktól (oratores - egyháziak) és a dolgozóktól (laboratores). A fizikai munka, a földművelés vagy a kézművesség gyakorlása nem fért össze a nemességgel. A nemesség megerősödésében komoly szerepet játszott az uralkodói hatalom meggyöngülése. A központi hatalom egyre kevésbé tudta ellenőrizni és összefogni a korábbi időszakban (az immnnitasok révén) magánkézre jutott közfeladatok (igazságszolgáltatás, jövedelmek beszedése) birtoklóit, akik így egyre szabadabban gyakorolhatták (keményebb kifejezéssel: bitorolhatták) az eredetileg uralkodói jogosítványokat. A hűbériség révén kialakult kölcsönös kötelezettségvállalás az első generációk időszakában biztosíthatta a személyes hűséget, az örökletesség, a személyes kapcsolatok elhalványulása azonban e kötelékek - és vele együtt az engedelmesség - lazulásához, esetleg teljes megszakadásához vezethetett. A virágzó feudalizmus kora, a középkor középső szakasza (amit a német nyelv I-Iochmittelalternek, az angol Central Middle Agesnek nevez) Európa szinte minden államában anarchiával, belső harcokkal, torzsalkodással járt.

104 96 Barta ]ános - Pósán László A középkori nemesség ugyanis erős öntudattal igyekezett élni azokkal a jogokkal, amelyeket szabadságából és a hűbéri láncolatba való betagolódásából próbált kikövetkeztetni, még akkor is, ha ezek a valóságos vagy vélt jogok ellentétbe kerültek a központi hatalom érdekeivel. A nemesség társadalmi-vagyoni elkülönülése a 12. században kapott végleges alátámasztást a jogi elkülönüléssel, amit a nemesség a lovaggá avatás követelményével fejezett ki a leginkább. (A jogi elkülönülés taszította le végleg a parasztságot jogfosztott állapotába.) A nemesek peres ügyeit a jobbágyokétól eltérő módon, külön szabályok szerint működő hűbéri bíróság tárgyalta, de a nemes mindennapi életében is egy sor kiváltsággal rendelkezhetett: fegyvert hordhatott (helyenként a vadászat is az ő kiváltsága volt), nemesi módon öltözködhetett, az osztályától elvárt életvitelt folytathatott, igyekezett elkerülni a népesség más rétegeivel való keveredést. ` A források hiányosságai miatt aligha tűnik eldönthetőnek az a nyugati (főleg a francia és német) történetírást élénken foglalkoztató kérdés, hogy mennyiben leszármazottja a középkori nyugat-európai nemesség a barbár (germán) törzsinemzetségi előkelőknek és a római korból magukat átmentett patricius-birtokosoknak, vagy legalább a Karoling-kori lovagoknak. A folytonosság (kontinuitás) megléte, legalább a Karoling-kortól, az arisztokrácia körében a legvalószínűbb. Az ARIszToKRAcIA És A LovAGsAG Az arisztokrácia előjogait a születéshez kapcsolta, hatalmát azonban birtoka biztosította. A hűbéri korszakban az eredetileg nem adománybirtokok is ezt a jelleget vették fel, a leghatalmasabb birtokosokat is betagolva a hűbéri láncolatba. Birtokára alapozva tudta megvédeni a főhűbérúr a neki alárendelteket, elsősorban vazallusait, akiket a hűbéri eskü kötött hozzá, de birtokának művelőit (azaz jobbágyait) is. De ennek alapján tudta érvényesíteni a hűbéreseivel szemben támasztott jogait is. A főhűbérúr kiterjedt birtok fölött rendelkezett, megerősített helyen (várban) lakott, fegyvereseket toborzott, ellátta a környező vidék védelmét, s ennek fejében a környék lakosaira - a birtokát meghaladó területi érvényességgel - tudta rákényszeríteni az általa gyakorolt közhatalmat (ban) jelképező igazságszolgáltatást és adószedést. Növekvő hatalma a központi kormányzattól függetlenülő territóriumot hozott létre, amelynek önállóságát az elhatárolódó igazgatáson kívül az önálló hadviselés gyakorlata is jelképezhette. A kor nagyhűbéresei a 9. századtól kezdtek maguknak erődített lakóhelyet emelni. Ez kezdetben fából épített lakótornyokat jelentett, amelyeket sebezhetőségük, tűzveszélyességük miatt hamarosan a kőtornyok (donjonok) váltottak fel. A kezdeti primitív kétszintes elrendezést - amelyben a földszinten helyezték el az őrséget és a gazdasági helyiségeket, míg a várúr és családja az emeletet foglalta el- hamarosan a többosztatú és többszintes várak váltották fel. A vár hadi és gazdasági jelentőségén túl társadalmi-társasági központtá vált. Itt készültek a lovagi pályára a vazallusok fiai, de szívesen látogattak ide a kor vándorénekesei (minnesángerei) és mutatványosai is. Egyegy várról nagy tekintélyű családok vagy politikai pártok vehették nevüket

105 12 /A nemesi társadalom 97 ı (Habisburg - Habsburgok, Waiblingen - ghibellinek). Az arisztokrácia tagjai legszívesebben egymás között házasodtak. A nemesség alsóbb rétegét a lovagok alkották. A nem szabad rétegektől a fegyverforgatás, a katonáskodás révén különültek el, aminek fejében juttatásban, legtöbbször földadományban részesültek. Az adománybirtok szolgálta a földesúr-lovag megélhetését, beleértve katonáskodásának feltételeit. Ez utóbbi pedig igen költséges volt. A kor nehézlovas harcmodora külön harci mént követelt meg, amely mellett a lovagnak külön, közlekedésre használt hátaslovat, valamint teherhordó lovakat kellett tartania, páncélt vagy sodronyinget, sisakot, pajzsot, nyerget, kengyelt, fegyvereket (kardot, buzogányt, lándzsát) kellett vásárolnia. Ilyen költségek fedezése még a mezőgazdasági technika tökéletesedése mellett is a hadilétszámok csökkenéséhez vezetett. Egy lovag kiállításához legalább 150 hektárnyi uradalomra volt szükség. A lovagok száma alatta maradt a falvakénak, egy faluból álló, középnagyságú grófság legfeljebb embert tudott felszerelni. A lovagok felkészülése a hadi pályára, képzésük hosszú időbe telt. A harcnak megvoltak a szabályai, amelyeket valamely nagyúr udvarában lehetett elsajátítani. A lovagi harcot sokszor tévesen egyéni párviadalok sorának képzelik el. A valóságban már ekkor fontos volt a kisebb csoportok (batailles) együttes mozgatása, ami a harcoló lovagokban az összetartozás érzését, a családi-nemzetségi és hűbéri kapcsolatok fontosságát fokozta. A koronahűbéres (arisztokrata) és a kislovag között a hűbéri láncolatban több fokozat is lehetett. Az arisztokrácia tagolódását fejezhette ki a feudális címek hierarchiája. Klasszikus formájában ez öt fokozatú volt: herceg, gróf (comes), márki, algróf (vice-comes, vieomte), báró. A hűbéri függés rendszere azonban további differenciálódást tett lehetővé. Németországban a császári hadsereget az ún. hadipajzs (heeresschild) hét fokozata alapján állították ki. A császári pajzsot a tartományi fejedelmek (fiirst) egységei követték, köztük is különbséget tett az, hogy sikerült-e választófejedelmi rangra (knrfiirst) emelkedniük, vagy sem. Több rétegre bomlottak a kisebb hűbéresek is, voltak, akiket szabad eredetük szerint neveztek el (freiherr, magyarra gyakran báróként fordítják), másokat szolgaeredetük szerint (miniszteriálisok). A 10. századi Franciaországban a közvetlenül az uralkodótól függő leghatalmasabb 12 hűbéres egymás közötti egyenlőségét azzal fejezte ki, hogy magát,,egyenlőnek (pares, pair) nevezte. A hercegektől az egypajzsú lovagokig tartó láncolatnak itt nyolc fokozata volt. A század demográfiai növekedése a nemességet is érintette. A családtagok szaporodása, a több gyermek a birtok megosztásának veszélyével járt. A termőföldek növelése, az erdőirtások, legelőfoglalások a században nem tudtak lépést tartani a birtokos családok igényeivel. A főúri családok egy részében azzal igyekeztek védekezni a túlnépesedés ellen, hogy nem vállaltak több gyermeket vagy a fiatalabbakat egyházi pályára adták. Nem egy főúri család halt ki amiatt, mert az örökös - a család egyetlen férfi tagja - váratlanul elhunyt vagy házassága gyermektelen maradt, testvérei - ha voltak - egyházi pályán működtek. (Az ezredfordulón a német császári trónt betöltő szász dinasztia is

106 98 Barta ]ános - Pósán László azért halt ki, mert a családban szokásos viszálykodás megelőzésére a fiatalabb fiúkat egyházi pályára adták. A dinasztia utolsó uralkodó tagjának, az 1024-ben gyermektelenül elhunyt II. Henriknek volt egy őt túlélő öccse, Brúnó, aki azonban pap volt. Az augsburgi püspökségig jutó testvér 1029-ben halt meg.) Más nemesi családokban nem feltétlenül korlátozták az utódok számát, s nem irányítottak minden fiatalabb fiút az egyházba. Még a leghatalmasabb családokban is előfordulhatott a testvérek közötti hatalmas vagyoni és társadalmi különbség. A kisebb családokból kikerülő birtoktalan, fegyverüket bárkinek felajánló kóbor lovagok pedig a középkor tipikus alakjaivá váltak. Egyedeik jogilag még a nemességhez tartoztak, társadalmilag azonban már aligha. Ahogyan a nemességből ki lehetett kerülni, ugyanúgy volt mód, ha meglehetősen szűkösen, arra is, hogy a társadalom más tagjai bekerüljenek a nemességbe. Az uralkodó vagy nagyobb hűbérúr szolgálata még mindig járhatott együtt a birtokadományozással s ezáltal a nemesítéssel. Ritkán, de nemességet lehetett szerezni szerencsés házassággal. Végül a kiemelkedés módja lehetett a meggazdagodás, az uralkodónak nyújtott anyagi segítség (kölcsön, adomány), amit az a kölcsönadó (rendszerint városi polgár) nemesítésével jutalmazott. A hűbéri korszak nemese sajátos ellentmondásban élt. A lovagi kor erkölcsi normáit morális imperativuszok határozták meg: a vallás és a törvények követelményeinek való feltétlen engedelmesség, az igazság szolgálata, a nagylelkűség, önzetlenség, a nők tiszteletének megkövetelése. A korszak krónikásai dicshimnuszokat zengtek a lovagi ideálról és ennek megvalósulásáról néhány kiemelkedő hősben. Nem a békés építőket tisztelték, hanem a lovagkirályokat, a szaracénok és angolok ellen egyaránt küzdő IX. Szent Lajos francia királyt, vagy a kalandorságra hajló Oroszlánszívű Richárd angol uralkodót. Az oklevelek is szívesen emlegették a megadományozottak lovagi erényeit. A valós élet azonban szögesen ellentmondott ezeknek a követelményeknek. Mivel a decentralizálódó állam többnyire nem tudott érvényt szerezni törvényeinek és az igazságszolgáltatás (bíróság) határozatainak, az érintetteknek gyakran fegyverrel kellett kivívniuk igazukat. Bár a hűbéri eskü kimondta, hogy megszegése a birtok visszavételével és a nemességtől való megfosztással jár együtt, a hűtlenséget, az árulást nehéz volt megtorolni. A feudális magánháború (fehde) ezáltal intézményesült, sőt nem egyszer magánsérelmek elintézésének eszközévé is vált. Ez persze elfajulását eredményezte, ami korlátozásához kellett, hogy vezessen. A lovagi erények idealizálásával párhuzamosan megjelentek a panaszok is az állandósuló harcokra, fosztogatásokra. A magánháborúkat a 11. század elejétől korlátozták, az Isten békéje (treaga Dei) először csak ünnepnapokon, később a hét bizonyos napjain tiltotta a háborúskodást. A harcok szünetében az uralkodóhoz lehetett fordulni, aki - a rendiség erősödésével bekövetkező hatalmi növekedéssel - lassan visszavette kezébe az ügyek irányítását. A rendi korszak bizonyos átrétegződést és átértékelődést hozott a nemesség soraiban. A központi hatalomnak sikerült fokozatosan visszavennie azokat a jogokat, amelyekről korábban a nagybirtokosok javára lemondott (igazságszolgáltatás, adószedés), egységes pénzrendszert vezetett be, amely véget vetett a

107 12 /A nemesi társadalom 99 territoriális urak pénzverésének. Mindez persze saját államigazgatási szervezet (intézményrendszer és apparátus) kiépítéséhez kellett, hogy vezessen. A 13. században, a pénzgazdálkodás terjedése folytán, gyengült a nagybirtokosok gazdasági fölénye is. Már nem feltétlenül a birtok nagysága határozta meg a belőle származó jövedelmet, hanem árutermelő képessége. A nagybirtokos fényűző életmódjának fedezése egyre több idegen árucikket igényelt (textíliák, fűszerek), a fényes udvari élet fenntartása (a kíséret, az állandósuló vendégsereg eltartásával, lovagi tornákkal), de magának a lakóhelynek a gondozása is egyre költségesebbnek bizonyult, amit a birtokos csak kölcsönök felvételével tudott fedezni. A gazdasági hanyatlás, az eladósodás hozzájárult az arisztokrácia politikai visszaszorulásához. Philipp de Beaumanoir, a francia király főhivatalnoka 1280 táján már arról írhatott, hogy Saját birtokán mindegyik báró szuverén. De a király mindegyikük felett áll. ügyel az igazságra az egész királyságban, amelyben minden törekvését a közjó megvalósulásának rendeli alá, s amit megparancsol, azt végre kell hajtani. A század francia királyai a hűbéri kötelezettségek, mindenekelőtt a fegyveres szolgálat számonkérésével igyekeztek engedelmességre kényszeríteni koronavazallusaikat. Az arisztokrácia tekintélye sokszor külsőséges megnyilvánulásokra korlátozódott, mint a francia pair-ek aktív részvétele a koronázási szertartáson. A központi hatalom megerősödése a territoriális hatalomra törekvő arisztokrácia számára kedvezőtlennek bizonyult. Nyugat-Európa nagy monarchiái közül talán csak a Német-római Császárságot tekinthetjük kivételnek, ahol a leghatalmasabb tartományi fejedelmeknek a császárválasztás jogának gyakorlásával továbbra is sikerült a birodalom sorsát meghatározó komoly politikai szerepet betölteniük. A nagybirtokosoknál erőteljesebben sújtották a változások a lovagokat. Iövedelmeik csökkenése, birtokaik osztódása elszegényedésükhöz vezetett. A belháborúk megszűntével katonai tevékenységük lehetősége is összeszűkült. Lovagváraik elfoglalása, kóbor bandákba szerveződött csapataik felszámolása a központi hatalom népszerűségét növelhette. A lovagseregek leverésével, váraik megszállásával kezdték a francia állam központosítását a 12. században VI. és VII. Lajos francia királyok. A tartományi fejedelmek hűségét tárgyalásokkal biztosító Habsburg Rudolf német-római császár a 13. század utolsó negyedében állítólag Thüringiában 66, a Rajna mentén 70 lovagvárat foglalt el és romboltatott le. A lovagoknak a főúri vagy királyi szolgálat sem mindig tudott elegendő jövedelmet nyújtani a méltó megélhetéshez. Amikor Bertran de Born francia lovag a 12. század végén szolgálatát ajánlotta Poitiers grófjának, büszkeségébe aggodalom vegyült:,,segíteni akarlak. Van pajzsom, hogy védjem a testem, és sisakom a fejemre. De hogyan vonuljak harcba pénz nélkül? Egy másik lovag, aki 1248-ban birtokai nagy részét elzálogosította, hogy csatlakozhasson a keresztesekhez, 1269-ben Szent Lajos hívására, hogy újra vegye fel a keresztet, szegénységére hivatkozva hárította el a kérést. A külsőségekben jól észlelhető változások a lovagi ideált is átalakították. A vitézség helyére a bölcsesség lépett, az eszményi lovag már nem annyira a harcos, mint inkább a bölcs ember (prad homme) lett. A születési előjogok és a hadi érdemek értékvesztését mutatja, hogy a nemességbe

108 1 00 Barta ]ános - Pósán László jutás feltételei között megjelent a hivatal vagy a közvetlen pénzfizetés (a nemesség vásárlása) is. A születésüknél fogva nemesek (szív vagy kard nemesei) rétege mellett kialakult a nemességet szerzettek rétege (ruha-nemesei vagy taláros nemesek). Későbbi hanyatlása ellenére a nemesség mindvégig meghatározó szerepet töltött be a középkorban. Kiváltságai, mentességei az adózásban, az igazságszolgáltatásban a korszak végéig érvényben maradtak, sőt helyenként túlélték azt. A közhatalmi feladatok elvesztése ellenére döntő maradt a nemesség befolyása a politikában is, hiszen továbbra is leghatalmasabbjai foglalták el az állam vezető tisztségeit, ők töltötték be a királyi tanácsadók szerepét. (Egyedül a francia udvarban találunk arra kísérletet, hogy a főúri és egyházi főméltóságokat tanult, a jogi ismeretekben jártas tisztségviselőkkel - az ún. legistákkal - váltsák fel.) De a nemességen kívül nem akadt más társadalmi csoport a helyi közigazgatás feladatainak ellátására sem. Továbbra is számos nemes vett részt a korabeli hadi vállalkozásokban, ha nem kötelességből, akkor zsoldért. MINIszTERIALIsoK És EGYÉB KAToNAsKoDö ELEMEK A középkori társadalomban a hadakozás, még ha számos forrás az ellenkezőjére is enged következtetni, nem kapcsolódott össze kizárólag a nemesi-lovagi társadalommal. Számos egyéb katonáskodó csoport is létezett. Különösen Németországban alkotott számarányát tekintve jelentős társadalmi réteget az ún. miniszteriális réteg, mely lényegében fegyveres szolgálattal tartozó katonáskodó szolgákat jelentett. A 12. században a nemesi családok és a miniszteriálisok aránya kb. 1:50 volt. Iogállásukból következően a miniszteriálisok sokkal engedelmesebb és megbízhatóbb fegyveres réteget alkottak, mint a hűbéresek, ezért nem meglepő, hogy a Száli, de még a Stauf uralkodók is erőteljesen erre a csoportra igyekeztek támaszkodni. A királyok mellett a kolostoroknak, püspökségeknek, grófoknak, váruraknak stb. is voltak miniszteriálisaik, de köztük és az uralkodói fennhatóság alá tartozó ministeriales imperii között jelentős különbségek voltak. Uruktól szolgálati birtokot kaphattak, melynek nagysága a 2-3 hufétól akár több száz hufe nagyságú is lehetett. Birtokuk jövedelméből kellett fedezniük katonáskodásuk költségeit, ami nem volt csekély, mert a hűbéresekkel ellentétben, akiknél a hűbérjog pontosan megszabta, hogy egy évben hány napot kötelesek saját költségükön vazallusként hadakozni, a miniszteriálisok uruk parancsára korlátozások nélkül kötelesek voltak hadba vonulni. A szolgálati birtok nem volt örökíthető, azt uruk bármikor visszavehette. Szolgastátusukból következően közvetlenül uruk bíráskodott felettük, csak annak beleegyezésével köthettek házasságot, nem minősültek jogképesnek, uruk elajándékozhatta, de fel is szabadíthatta őket. Szolgálati birtokuk révén azonban nem egyszer jobb anyagi körülmények között voltak, mint számos, kisebb birtokkal rendelkező szabad. Abból következően, hogy szolga mivoltuk miatt erőteljesebben kötődtek urukhoz, az gyakran e rétegből származókat nevezett ki fontos tisztségekbe, melynek révén hatáskört tekintve is a szabadok fölé kerültek. Mindezek következtében a

109 12 /A nemesi társadalom 101 szabadok és a miniszteriálisok közötti határ kezdett elmosódni, s azt követően, ho y a Stauf-korban jogot szereztek arra, hogy közvetlen uruk mellett más úttól valódi, hűbérjogi értelemben vett feudumot kapjanak, a meglévő különbségek még inkább eltűntek. Egyre több szabad számára vált vonzóvá a miniszteriális státushoz kötődő anyagi háttér és lehetséges tisztség, így a 13. században már igen sokan beléptek ebbe a csoportba. Ezzel együtt kezdett megváltozni a miniszteriális helyzet is: a miniszteriálisok közé belépett szabadok felett nem érvényesült az úr joghatósága, személyükben jogképesnek számítottak, uruk engedélye nélkül köthettek házasságot, s fokozatosan a szolgálati birtok is öröklődővé vált. A miniszteriálisnak nevezetteknek is lehettek vazallusaik, így az egykori katonáskodó, birtokkal rendelkező szolgaréteg és az alsóbb birtokos szabadok összeolvadásából a 13. század végére Németországban létrejött az ún. lovagság, azaz az alsó nemesség. Számos területen megmaradt a katonáskodó szabadparaszti réteg szerepe is. A században Németországban ide tartoztak az ún. királyi szabadok (agrarii milites), akik évi adót (censas annaalis) fizettek, katonáskodtak és közmunkát teljesítettek (várépítés, utak, hidak karbantartása stb.). Királyi földön kaptak katonai szolgálatuk fejében telkeket, amit a kötelezettségekkel együtt örökithettek, de nem idegeníthették el. Katonáskodó, lényegében szabadparaszti rétegek a középkori Európa más tájain is voltak: így Frízföldön (ahol a késői Karoling-kortól a tengerpart őrzését látták el), Svájcban vagy a Pireneusokban (ahol a hegyi utakat védelmezték), Skandináviában (ahol a társadalomfejlődés sajátossága miatt fennmaradt a közszabadok viszonylag széles rétege), Bizáncban, Oroszországban és Magyarországon is (ahol elsősorban a székelyek és a kunok jelentettek ilyen katonáskodó szabadparaszti csoportot). A hűbéri társadalomban a leginkább elterjedt birtokadomány mellett számos helyen ismert volt az ún. várhűbér is, mely egy-egy várban teljesítendő védelmi, várőrzési kötelezettséget foglalt magában, melynek fejében a várhűbért vállaló szállást, teljes ellátást, fegyverzetet és a paraszti telekkel kb. azonos nagyságú birtokot kapott. Várhűbért általában nem annyira nemesek, hanem személyükben szabadparaszti elemek, többnyire telepesek (hospes) vagy akár városi polgárok vállaltak. Különösen gyakori volt ez a keleti kolonizációs német területeken. A városok polgárai ugyancsak katonáskodtak. I. (Barbarossa) Frigyes császár évi rendelete például megengedte a kereskedőknek, hogy kardot és egyéb fegyvereket viseljenek. A gazdagabb patríciusi családok lényegében lovagi fegyverzetben tudtak hadba vonulni, békeidőben pedig gyakran maguk a városok is rendeztek a lovagi tornákhoz hasonló viadalokat, s nemcsak Itáliában, hanem az Alpoktól északra is. A virágzó középkorban még fegyveres városi polgárok hadakozása révén növelték hatalmukat az itáliai városállamok, vagy vetették meg az alapjait számos kelet-baltikumi városnak, mint például Rigának vagy Elbingnek. Az egyes országok katonai-védelmi rendszerében ugyancsak fontos szerepük volt a falakkal, felfegyverzett polgárai által védett városoknak, melyek sok esetben még támadó hadjáratokhoz is állítottak ki katonai kontingenst. Ez utóbbi azonban már inkább fizetett, felfogadott katonákat jelentett.

110 1 02 Barta ]ános - Pósán László A hűbéri kor is ismerte a pénzért hadakozó katonákat, az ún. zsoldosokat, csak még nem olyan mértékben alkalmazták őket, mint a késői középkorban. A 11. században a Földközi-tengeren megjelenő normannok például az első évtizedekben az egymással háborúzó különböző dél-itáliai fejedelmek szolgálatába szegődtek. De IX. Leó pápa seregében is számos zsoldos hadakozott, amikor 1053-ban a normannok ellen indított hadjáratot. II. Frigyes császár ugyancsak alkalmazott zsoldosokat, ahogyan a kor más fejedelmei is. A középkorban nemcsak etnikailag, hanem gyakran még vallásilag is elkülönülő, speciális katonáskodó népelemekkel is találkozhatunk. II. Frigyes például a Lucera térségébe áttelepített szicíliai moszlim népességtől (akik szabadon gyakorolhatták lakóhelyükön vallásukat) könnyűlovas íjászszolgálatot követelt, de a felmerülő költségeket a kincstár fizette. A császár szaracénjai lényegében katonáskodó szolgák voltak, s mint ilyenek, némileg hasonlítottak a miniszteriálisokra. A szentföldi keresztes államok hadrendjében katonáskodó, s a helyi lakosság soraiból rekrutálódó tnrkopolok ugyancsak elkülönültek etnikai és vallási szempontból a hódító frankoktól. A középkor hivatásos hadseregét a szerzetes lovagrendek alkották, melyek a keresztes eszméhez és hadjáratokhoz kapcsolódva jöttek létre. Tagjai a szokásos szerzetesi fogadalmak (szegénység, engedelmesség, szüzesség) mellett arra is esküt tettek, hogy életük végéig küzdenek a kereszténység és a hit védelme érdekében. A templomosok és a johanniták a Szentföldön küzdöttek a moszlimokkal, a Német Lovagrend Európa északkeleti részén a pogány balti népek ellen, az Ibériai-félsziget katonai rendjei pedig a mórok ellen harcoltak.

111 13 6%? A paraszti népesség Az EZMDFORDULÖ UTANI EURÖPA PARAszTI TÁRSADALMA még számos kora középkori vonást őrzött. Az uraságok hatalma alatt élő népesség eredet szerint különbözött egymástól: voltak szolga és szabad eredetű jobbágy-parasztok, sőt az urasági magánkezelésű földek (terra indominicata) műveléséből nem hiányöztak azok a szolgák, akiket uruk nem ültetett telekre. Angliában a Domesday Book szerint 1086-ban még olyan szolgákat is összeírtak, akiknek nem volt telkük, hanem az uraságok udvarában éltek és földműves munkával, pásztorkodással, vagy ipari tevékenységgel foglalkoztak. Franciaországban a 11. században az urasági udvarban élő szolgák (famali) már nem alkották a parasztnépesség nagyobbik részét, de még nem is zsugorodtak össze jelentéktelen csoporttá. Németországban is csak a 11. századot követően változik meg a szolgaság (anfreiheit) értelme, s kezdi jelenteni a nem szabad eredetű jobbágyokat. Közép- és Kelet-Európában, az ezredforduló táján született új államokban, Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon és a Kijevi Ruszban az európai feudális rendbe való beilleszkedés nemcsak azt jelentette, hogy ekkor kezdődött meg az önálló, szabad kistermelők alávetésének és szolgáltatások fizetésére kötelezésének folyamata, ami Nyugaton már több évszazaddal korábban megtörtént, hanem azt is, hogy a megszülető egyházi és világi nagybirtokok rabszolgamunkát is alkalmaztak üzemeikben. (Ilyen volt a magyar pródiam, vagy a holopok munkájára épülő orosz votesina.) A Nyugat-Európában a 11. században bekövetkező - korábban már elemzett - üzemszervezeti változások leglényegesebb eleme nem a földesúri magánkezelésű üzem, hanem annak rabszolgákkal történő megművelésének megszűnése volt. Ennek társadalmi hatása az első olyan kérdés, amit az európai parasztság szempontjából vizsgálnunk kell. A telekre nem ültetett szolgákkal műveltetett urasági földek megszűnése szoros függésviszonyt hozott létre a paraszti telekbirtokosok (akár szabadok, akár szolgák masusairól legyen is szó) és a magánkezelésű urasági földek között. Az urasági magánkezelésű földek megművelése

112 1 04 Orosz István I ugyanis a telkes parasztság gazdasági erejetől, munkajáradékának mértékétől függött. Ez a robot a teljes személyi alávetettség esetén sem volt korlátlan, hiszen az uraságnak biztosítani kellett a jobbágy önfenntartását is. Azt is mondhatjuk, hogy a saját kezelésű föld nagysága a rendelkezésre álló robot nagyságától, végső soron a telekföldet művelő parasztok számától függött. Ez a függés egy másik síkon is jelentkezett. A szolgák telekre ültetésével az uraságoknak nem volt szükségük saját eszközállományra gazdaságuk működtetéséhez. Ezt a szolgálatra kötelezett jobbágyok eszközei helyettesítették. Így azonban az agrárforradalom technikai és technológiai változásai nem az urasági, hanem a parasztgazdaságokat erősítették. Nyugat-Európában csak idő kérdése volt, hogy a jobbágyparasztok gazdasága mikor nő az uraságiak fölé, hiszen az eszközök hiányában a magánkezelésű földesúri birtok elveszítette kezdeményező szerepét a tehnikai fejlődésben, robotmunkára alapozva pedig rentábilitása is alacsonyabb volt, mint a parasztgazdaságoké. Olyan helyzet alakult ki, amelyben a terra indominicata fennmaradása a jobbágygazdaságok függvénye volt, ez a helyzet azonban fordítva nem állott fenn. A parasztgazdaságok sikerét végső soron az áru- és pénzviszonyok fejlődése és a piac teremtette meg. A piac azonban azt is elősegítette, hogy az uraságoknak saját háztartásuk és famíliájuk fenntartásához ne legyen szükségük önálló gazdaság működtetésére, azaz a vázolt folyamatok második szakaszaként megszűnjenek az elkülönített urasági földek. Ez a folyamat Nyugat-Európában a 13. században kezdődőtt el, s a 15. századra többé-kevésbé be is fejeződött. Közép- Európában, időbeli késéssel ugyan, de hasonló tendenciákat tapasztalhatunk, míg a Kelet-Európát reprezentáló Oroszországban a 15. század végéig megmerevedett a kora középkori üzemi struktúra. FÖLDTULAIDON És JOBBÁGYI FÜGGÉs A parasztság az ezredforduló utáni Európában még mindenütt a társadalom legnépesebb csoportja volt, s az maradt a középkor végén is. Létszámaránya 90% alá még a kontinens legvárosiasabb körzeteiben, Észak-Itáliában és Németalföldön sem csökkent. Társadalmi állapotának lényegét a személyi függőség és az ebből fakadó szolgálatra kötelezettség (servitas) alkotta. Ebből fakadt, hogy személyi és dologi jogai mindig csonkák voltak, bár állapotukat csak egy széles skálán lehet elhelyezni a teljes szolgai alávetettségtől a névleges függésig, s a teljes tulajdonnélküliségtől a valóságos tulajdontól alig különböző örökhaszonbérletig. Nem lehetséges azonban a feudális viszonyok között szabad és teljes földtulajdonjoggal rendelkező jobbágy, hiszen az ilyen parasztok már nem jobbágyok, hanem szabad kistermelők. A jobbágyi fiiggés urasági hatalmat jelentett a föld és a rajta lakó emberek felett. A kettőt azonban a középkorban nem lehetett egymástól elválasztani. Annak ellenére sem, hogy a jobbágynak gyakran nem ugyanaz volt földesura (grundherr), akinek személyében alávetettje volt (leibherr), vagy akinek joghatósága alatt élt Qıferichtsherr). A jobbágyság, mint sajátos állapot a dolognak

113 13 /A paraszti népesség 105 tekintett szolga és a szabad kistermelő között, alapvetően meghatározta a földtulajdon helyzetét is a középkorban. A Iustinianus kódexében megfogalmazott antik tulajdonjognak két sarkalatos elve volt: a tulajdonos korlátlan rendelkezési joga tulajdonával (ius de snbstantia rei disponendi), valamint az, hogy egy dolgon csak egy tulajdon lehet (dnoram in solidam dominiam esse non potest). A középkori földtulajdon egyiknek sem felelt meg. A hierarchikus jellegű hűbéri jogban többen tekinthették sajátjuknak ugyanazt a földet, s nem lehetett elvonatkoztatni a földön lévő jobbágyi használattól sem. A telekre ültetett szolga már nem volt dolog, megművelt földjével elszakíthatatlan kapcsolatba került. A rendelkezés szabadságának korlátai mellett tehát ugyanarra a földre a középkorban többféle jogosultság is érvényesülhetett (erre született a középkori latinságban a condominiam kifejezés). A feudális földtulajdon semmiképpen sem írható le a római jog kategóriáival még a földesúr és jobbágy viszonylatában sem. A földbirtokos kénytelen lemondani a kizárólagos rendelkezésről, hogy a jobbágyot járadékfizetőként és magánkezelésű földje termelési feltételeként megtarthassa. Az új viszonyok között a földre azért nem lehetett érvényesíteni az uraság kizárólagos rendelkezési jogát, mert a jobbágyot már nem lehetett dologként (res) elsajátítani. Ez a folyamat - úgy tűnik - Nyugat-Európában a 11. században fejeződött be, amikor a földesúri reservéket sem rabszolgák (mancipia), hanem frissen telekre ültetett szolgák (eommanentes), illetve már a korábbi századokban telken élő servi (hominesfacientes servitia - szolgálattal tarozó emberek) művelték meg. A Közép-Európát (is) reprezentáló Magyarországon ez a folyamat csak a 13. században zajlott le, Oroszországban viszont a holopok (házi) szolgaságának fenntartásával a 15. század végéig változatlanul maradt a 11. század előtti helyzet. A hűbéres hierarchia J) megszületése után általános volt az a felfogás, hogy nnlle terre sans sezgneur (nincsen föld úr nélkül), mert ez volt a valóság. De teljesen jogos Hajnal István megjegyzése is: nincs paraszt, még szolga sem a föld használatára való igény nélkül. Azt, hogy a jobbágyok földre vonatkozó birtokjoga, használati joga valós tulajdonjogi elemeket tartalmazott, az bizonyítja leginkább, hogy az újkor hajnalán a tulajdonos földesurak hajlandók lettek volna teljes tulajdoni joggal átengedni a föld harmadát jobbágyaiknak (triage), hogy kétharmadát szabad tulajdonként ők is megtarthassák. A személyi alávetettség forrását kétségkívül a hajdani rabszolga állapotban kell keresnünk. A rabszolga (servas, maneipiam) személyében is ura tulajdona volt, dologként rendelkezhetett vele a római jog szerint korlátlanul. A szolga személlyé (persona) válása azt is jelentette, hogy élhetett a személyeket illető jogokkal, megnevezései is utaltak egykori szolga mivoltára (homines de corpore, homines proprii), de egykori szolgaságának elemei járadékká szelídültek. Mindenekelőtt fejének megváltásáért (valójában életéért cserébe) fejadót (capat, tapatienm), a házassága engedélyezéséért házasságkötési adót (foris maritagiam, bedemandsreeht), halála esetén azért, hogy javait utódaira hagyhassa örökösödési adót (mortuariam) kellett fizetni, de azt is tudomásul kellett venni családjának, hogy az uraság hagyatékának egy részét a maga számára foglalhatja le (besthaapt,

114 1 06 Orosz István heriot). Ez Németországban gyakran azt jelentette, hogy az uraság tisztje végigjárta az elhalt jobbágy gazdaságát, és legjobb állatait, ingóságait lefoglalta. A személyes alávetettség legfőbb kifejezője azonban a röghözkötöttség volt. A szolga eredetű paraszt örökösen hozzá volt láncolva ura földjéhez, arról nem távozhatott el. Igaz, ez a huzamos együttélés a földdel erősítette is a szolgaparaszt használati jogát, nemzedékek során természetessé vált, hogy a paraszt és a föld elválaszthatatlanul összetartozik. Idővel megjelent az ingatlan paraszti birtok elidegenítésének lehetősége is, de ezért is Németországban az érték 1/3-át, 1/5-ét kellett az úrnak átengedni. Fanciaországban is joga volt a földesúrnak illetéket kérni a jobbágyi birtok elidegenítésekor (laademiam, droit de reliefi droit lods et ventes). Mindezek eredetileg a szolgaeredetű parasztok megkülönböztető adói voltak, s emlékeztettek az egykori servus állapotra. A jobbágy felett érvényesülő joghatóság legfontosabb kifejezője az uraság bíráskodási joga volt, ami valójában közhatalmi (királyi) jogosítványként került magánkézre. Sorsa Európa különböző országaiban más és más volt. Franciaországban még az újkorra is fennmaradt, s a nemesség rangjelölőjévé vált, noha az uraságok számára ekkor már sokkal több teherrel, mint előnnyel járt. Hasonló volt a helyzet Közép- és Kelet-Európában is. Angliában II. Henrik bírósági reformjának idején a jobbágyok a földesurak joghatósága alatt maradtak, a békebírák intézményének kialakulása a 14. században azonban az állam befolyását erősítette a magánuraságokkal szemben. A földesúri joghatóság következménye volt, hogy a jobbágyok jogképessége is csonka volt. Idegenekkel szemben jogait ura képviselte, keresetét, tanúságtételét szabadokkal szemben nem fogadták el. A szolga eredetű parasztokat Európa különböző országaiban különböző névvel illették. Angliában villain, Franciaországban serfi Németországban leibeigen. A telekre ültetett szolgák és a helyenként még az urasági udvarban élő rabszolgák mellett a 11. századi Európában szabad eredetű, a közszabadok sorából lesüllyedő parasztokat is találhatunk a falusi népesség sorában. Bár az egyes rétegek közötti arányokat nem ismerjük, valószínűleg ez utóbbiak voltak a nagyobb számban. A függésbe került egykori szabadok mellett voltak még valódi szabadok is, akik a korai középkorban általános közszabadok maradványainak tekinthetők. Angliában a Domesday Book szerint elsősorban az egykori dán jog területén éltek nagyobb számban. De voltak függésbe nem került szabadok Spanyolországban, s életek franei (szabadok) a nagybirtok keretén kívül Franciaországban is. Németországban a szabad parasztok körzetének számított Tirol, Svájc, Frízföld, Ditmarschen. Közép- és Kelet-Európában az államalapítások titán a társadalom nagyobbik fele még közszabadokból állt, akik csak a következő évszázadban járták be azt az utat, amit a frank szabadok a 7-9. században. A századi európai paraszttársadalom átalakulásának legfontosabb eredménye a szolga és szabad eredetű jobbágyok közötti kiegyenlítődés volt. A században még elég éles különbségek voltak a szabad és szolga telkek között (mansi ingenniles, mansi serviles). Ez a különségtétel a században azzal veszítette el értelmét, hogy a szolgatelkek már nem telekre ültetett szolgák

115 13 /A paraszti népesség 107 gazdaságai voltak, hanem olyan szolga eredetű jobbágyoké (serj), akik személlyé válva szolgaságuk nyomát a fentebb említett külön járadékok formájában őrizték. Röghöz (és az uraság személyéhez) kötöttségükkel szemben a függésbe került szabadok nem voltak örökösen hozzáláncolva az urasághoz és földjükhöz, mert szabadon elköltözhettek egy másik (kedvezőbb feltételeket biztosító földesúr) birtokára, bár a jobbágyi állapotból ők sem léphettek ki. A földesúri alávetettség és paraszti szolgálatra kötelezettség (servitas) ugyanis, mind a szolga, mind a szabad eredetűek esetében olyan társadalmi státus volt, amelyet az egymást követő generációk örökségként kaptak elődeiktől és örökségként adták át utódaiknak. A jobbágyságban ugyanúgy beleszületett valaki, mind a nemességbe, vagy a polgári rend kialakulása után a polgárságba. Az európai jobbágyság egységesülését az is elősegítette, hogy a nagybirtokok szolgáló népének soraiból a különböző, nem paraszti foglalkozású rétegek fokozatosan kiváltak. Nemcsak a fegyveres szolgálatot teljesítők, de a földesúri udvar iparosai is, akik a születő városok polgárságának egyik fő elemét alkották, s akik helyét a társadalmi emelkedés a polgári rend soraiban jelölte ki. Hovatovább olyan helyzet alakult ki, amelyben a jobbágy a falusi (villanns) és a paraszt, földműves (rasticas) azonos fogalmakat takartak, azaz a 1 1. század végétől vált a jobbágy egyértelműen falusi földművessé. A szabad eredetű függő parasztokat Franciaországban villain-nek, a német tartományokban hórig-ıiek, Oroszországban szmerd-nek nevezték. Egyedül a magyar nyelv képes a különböző eredetű, de egységesült uradalmi népességet egyetlen kifejezéssel (jobbágy) illetni. A személyi és dologi jogok (különböző mértékű) csonkasága, a földbirtoklás és használat sokféle lehetősége, az általános járadékfizetési kötelezettség, amely különbözött a szabad hűbéresek szolgálatától, mégis a 11. század végétől a nyugat-európai parasztságon belül olyan egységet és azonosságot teremtett, hogy nyugodtan beszélhetünk jobbágyrendről, még mielőtt az európai rendiség megformálódott volna. A társadalom három ordójáról már a 11. század első felében írások születtek (Adalberon laoni, Gerhard cambrai püspök). Mindketten a papok (oratores), a katonák (bellatores vagy pngnatores) és a parasztok (laboratores) rendjét különböztették meg. Ez a hármas felosztás a későbbiekben is megmaradt, ha nem is mindig hasonló formában ban egy svábföldi krónikaíró a bárók, a városiak és a szegények rendjét különböztette meg. A,,hivatások különbözőségét, s mindenkinek a saját hivatásában való megmaradását a század egyházi írói (Canterbury Anselm, Laoni Anselm, Aquinói Tamás) Szent Pálra hivatkozva (1.Kor ) hirdették. A laboratores kategóriájába a 11. században elvben még a földesúri udvarok nem paraszti lakossága is beletartozott. A későbbi ábrázolásokban azonban - pl. egy 15. század végéről származó fametszeten - a dolgozókat mindig mezőgazdasági munkásként jelenítették meg.

116 1 08 Orosz István PARAszTI szolgaltatások A jobbágyi állapot legmeghatározóbb elemét a szolgáltatásokat, járadékokat a sokféleség ellenére négy nagy csoportba: pénz-, termény- és munkajáradék, valamint az urasági monopóliumok lehet besorolni. Ez utóbbiak nem voltak mindenütt általánosan elterjedve, leginkább Franciaországot jellemezték, s kevésbé Németországot vagy Angliát. A banalitásoknak nevezett monopóliumoknak, amelyek egyébként a korai középkorban még ismeretlenek voltak, nem volt más alapjuk, mint a ban, azaz a földesuraknak az a joga, hogy büntetés mellett parancsolhat vagy tilthat valamit szolgáló népeinek. Valójában tehát a földesúri joghatóságból származott, s Marc Bloch szerint a kis helyi hatalmasságok kezén bírói szerepük kifejlődése miatt különlegesen megerősödött. A banalitásokat más helyeken, (így Magyarországon) regale néven ismerték. Ezek közé tartozott az uraság korcsmatartási joga, amely szerint a jobbágyok az év nagyobbik felében csak a földesúr által kimért bort és sört fogyaszthatták. Különösen Dél-Franciaországban az is előfordult, hogy a parasztok csak az uraság tenyészállatait (mén, bika) vehették igénybe, s gabonájukat is csak az urasági állatokkal nyomtathatták. Nem tarthattak fenn a jobbágyok malmokat (droit de moatare), s Franciaország nagy részén kenyerüket is csak az urasági kemencékben süthették meg (four banal). A szőlőtermő vidékeken a mustkészítéshez is az urasági prést kellett használniuk (droit de pressarage). Minden urasági eszköz használatáért természetesen bért kellett fızetni. A monopóliumok közé tartozott a földesurak vadászati joga, amely egész Európában általános volt s több helyen az is, hogy a halászó vizek is az uraságoknak voltak fenntartva (droit de garenne). A járadékok sorában a munkajáradék volt a legsúlyosabb (frondienst, corvée). Robotolni volt köteles a jobbágy igaerejével, vagy ha nem volt neki gyalogszerrel, többnyire az uraság magánkezelésű földjén, de az uraság által meghatározott más helyeken is (pl. várépítésnél, hajóvontatásnál, védelmi feladatok teljesítésénél stb.). A munkajáradék nagyságában is lehetett különbség aszerint, hogy szabadvagy szolgaeredetű jobbágyoknak kellett teljesíteni. A szabaderedetűek esetében előfordult, hogy a robot csak évi néhány nap volt, míg a szolgaeredűeknél a Karoling-kor örökségénél heti három nap, de kivételesen a heti hat napot is elérhette (homines qaotidiani). A terményjáradékot a földesúrnak fizetett terményhányad és az egyháznak fizetett tized képviselte. Mértéke az 1/6-tól 1/ 14-ig terjedt, s Franciaországban igen szemléletes módon campi pars-nak (champart), mezőrésznek nevezték. A bibliai alapokra hivatkozva fizetett egyházi tized (deeima) fokozatosan vált csak paraszti szolgáltatássá. A munka- és terményjáradék mellett a században is kellett pénzjáradékot is fizetni (censas, terragiam) földbér fejében a telekhasználatért, a szolgaeredetű parasztoknak - amint láttuk - fejadóként is. A járadékrendszer nem volt fiíggetlen a földesúri gazdaság, a domininm szerkezetétől. Amikor a földesúri magánkezelésű gazdaságok fokozatosan eljelentéktelenedtek a században, a munkajáradék szerepe is csökkent. Mivel pedig a munkajáradék a személyes alávetettség fontos kifejezője volt,

117 13 /A paraszti népesség 109 visszaszorulásával a jobbágyok függése is fellazult. Különösen érezhető volt ez a szolgaeredetű jobbágyok esetében, akik e folyamat eredményeként emelkedtek fel a szabaderedetűek szintjére. A járadékok rendje a század előtt nagyon kevés helyen volt írásba foglalva. Többnyire a szokásjog és a hagyomány volt az alapja a fizetési kötelezettségeknek. Nem véletlen, hogy Franciaországban a szokások (coatnmes) magát a fizetési kötelezettséget is jelentették. A JOBBAGYI KÖTELÉI<EK LAzULÁsA A században a jobbágyok,,felszabadításának folyamata a legszembetűnőbb ben Meissen város püspöke, 1180-ban VII. Lajos, 1187-ben II. Fülöp Ágost király szabadít fel szolgaeredetű parasztokat ban IX. Lajos egy faluban mintegy 300 szolga állapotú jobbágyát,,ékesíti fel... a szabadság örök ajándékával. A 13. században egy sor itáliai város bocsát ki felszabadító dekrétumokat, 1256-ban Bologna, 1289-ben Firenze. IX. Lajos évi rendelete a királyi birtokok összességére mondja ki, hogy a szolgaságok (servitudes) szabadságokká (franchises) alakuljanak, mert a természetjog szerint mindenki szabadnak kell hogy szülessék. A király példát kíván mutatni a többi földesúrnak is, hogy emeljék szolgarendű népüket (hommes de corps) a szabadság állapotába. Hasonló folyamatok zajlottak Angliában és Spanyolországban is. Ez utóbbiban a mórok elleni küzdelem erősítette meg a költözési joggal és sokféle privilégiummal rendelkező parasztságot, s számolta fel a kora középkorban még létező szolgaeredetű népességet. A jobbágyok századi felszabadulása természetesen nem a feudális függésből való kikerülést jelentette, hanem azt, hogy a szolgaeredetű jobbágyok felemelkedtek a szabaderedetűek szintjére, s megszűntek azok a járadékok, amelyek a szolga eredetből fakadtak, s megszűnt a földesúr személyéhez és földjéhez láncoltság is. X. Lajos rendelete azt is kimondta, hogy mortaarinmot, foris maritagiamot a felszabadulás után nem lehet szedni a jobbágyoktól. A fejadó megszüntetését általában azért nem említik a dokumentumok, mert azt már régóta nem is szedték a serfektől sem. A szolgaeredetű parasztok felszabadítása pénzbeli ellenszolgáltatás fejében történt, s ezért olyanok is voltak, akik nem kívántak a szabadsággal élni. A paraszti árutermelés fejlődése azonban az esetek többségében lehetővé tette, hogy a jobbágyok kifizessék az időnként nem csekély összegeket. A földesuraságokat az ismétlődő kereszteshadjáratok is arra ösztönözték, hogy igyekezzenek felszabadítani jobbágyaikat, mert így szereztek a hadjáratba vonuláshoz szükséges jövedelmet. A felszabadulás folyamata azonban valójában egy kialakult helyzetet törvényesített. A szolgaeredetű parasztok röghöz kötöttsége ellenére a században a falu népe állandó mozgásban volt. Az új földek művelésbe vonása, az erdőirtás nyomán születő sokezer új település, a német parasztok keletre vándorlása s a városok kialakulása után a parasztok városba települése mind olyan tényezők voltak, amelyek a falusi népesség állandó hullámzását eredményezték.

118 1 1 0 Orosz István Az egyik helyről elszökött röghöz kötött paraszt a másik úr birtokán már,,szabadságok birtokában telepszik meg, hiszen a föld igazi értékké csak a paraszti művelés révén válik. Az irtás nehéz munkáját pedig eleve csak privilégiumok birtokában volt hajlandó elvégezni a jobbágy. A században született az a mondás, hogy a városi levegő szabaddá tesz, annak a valóságos helyzetnek az alapján, hogy a városba költözött jobbágyot, ha ura egy évig és egy napig nem követelte vissza, akkor már kikerült fennhatósága alól. A parasztok városba vándorlásának folyamatát ellentétes rendeletekkel sem lehetett megakadályozni, az irtásokat pedig maguk az uraságok is kezdeményezték. A rodnng maehtfrei (az irtás szabaddá tesz) a században ugyanolyan valóságot fejezett ki, mint az, hogy a városi levegő szabaddá tesz. Nem véletlen, hogy a német történetírás a paraszti szabadságok sorában külön foglalkozik a rodangsfreiheittel, azaz azzal a szabadsággal, amit a parasztok az irtás révén nyertek el. De a szabadság elnyerésének lehetőségét teremtette meg a keleti kolonizáció is. Közép-Európában, Cseh-, Lengyel- és Magyarországon a nyugati (francia, német, itáliai) vendégek (hospes) megkülönböztető szabadságjogokat szereztek, akármilyen állapotúak voltak is hazájukban. Ráadásul a német jogú telepítések a szláv jogú települések társadalmi emelkedését is elősegítették, azaz a parasztságot Közép-Európában is kiemelték a szolga állapotból. A vázolt folyamatok végeredményét egy francia történetíró (Guy Forquin) úgy foglalta össze, hogy a parasztság a 13. század végére elnyerte a személyes szabadságot, és a serfek csak egy kis részét jelentették a francia jobbágyságnak. Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy ez a helyzet egész Nyugat-Európára jellemző volt. A szolga és szabad eredetű nyugat-európai parasztság kiegyenlítődése a szabadok szintjén természetesen nem jelentette azt, hogy a jobbágyság vagyonilag is egységessé vált. Az árutermelés a parasztok között is rétegződést teremtett, s a telkes jobbágyok mellett kialakította a földtelen napszámosok (manouvriers, cottiers) rétegét is. A földesúri magánkezelésű birtokok gyakran bérletekké, Itáliában feles bérletekké (mezzadria) alakultak át, amelyek már a 13. században, inkább azonban a 14-ben új paraszti rétegeket teremtettek (leaseholderg paehter). Az európai parasztság társadalmi átalakulásának második szakasza a 14. század végén és a 15. században zajlott, amit az angol történetírás end ofvillainage-nak, a jobbágyrendszer végének szokott nevezni. Valójában e korszakban, a 13. században a szabad eredetű jobbágyok szintjén egységesült parasztság lépett feljebb a szabad kistulajdon felé vezető úton, anélkül, hogy az angol freeholderek kivételével végleg kikerült volna a feudális függésből. Az európai tudományosságban általános az a felfogás, hogy a század a nyugat-európai parasztság társadalmi emelkedésének időszaka volt. Alfons Dopsch e korszakot a német parasztrend virágkorának nevezte. Friedrich Lütge szerint a nyugati parasztság gazdasági és szociális helyzete olyan jó volt, mint soha korábban és később. E megállapításokban nagyon sok igazság van, s azt is magyarázzák, hogy a 11. század közepe és a 14. század kezdete között miért hiányoznak Nyugat-Európa életéből a nagy parasztfelkelések, amelyek a 14. század

119 13 /A paraszti népesség második felében és a 15. században megrázták a Nyugat társadalmát. Fegyveres összetűzésre a parasztok és a földesurak között Franciaországban - nem számítva az albigens és kathar mozgalmat, amelyek nem voltak tisztán paraszti jellegűek ben a pastoureaux- mozgalom során került sor, amikor magyarországi Jakab mester prédikációinak hatására a parasztok soraiban is népszerű keresztes mozgalom a papság és az uraságok ellen fordult. A keresztes ideológia már korábban is mozgósító erő volt a parasztság soraiban. Nemcsak 1095-ben, hanem 1212-ben is, a köztudatban gyermekek kereszteshadjáratának nevezett mozgalomban is, amelyről Georges Duby és kutatótársai mutatták ki, hogy nem a gyermekek, hanem a béresek, mezőgazdasági cselédek és időszaki napszámosok gyülekezete volt. ( A krónikákban szereplő pner; pueri a kor latinságában inkább jelentett szegény mezőgazdasági bérmunkást, mint serdületlen gyermeket). Itáliában a ferences tanítások szélsőséges ágából nőtt ki az apostoltestvérek mozgalma, a 13. század derekán Segarelli, majd az ő máglyára küldése után Fra Dolcino vezetésével. Dolcino ferences novíciusként jártas volt a teológiában, a Bibliából kiszámította, hogy 1303 és 1306 között a történelemben fordulatnak kell bekövetkeznie, mert Isten egy új békepápát ad majd az embereknek. E kiliasztikus várakozás hitelét növelte VIII. Bonifác pápa bukása és erőszakos halála. Dolcino Novara majd Varallo vidékén többször eredményesen harcolt a keresztesek ellen, végül azonban 1307 márciusában vereséget szenvedett, s kegyetlen kínzások után kivégezték. Mind a pastoaranx-k, mind az apostoltestvérek mozgalma azok közé a parasztmozgalmak közé tartozott, amelyek ideológiáját az eretnek tanítások adták, s a paraszti egyenlőség megvalósítását a bibliai tanításokra támaszkodva igyekeztek megvalósítani. Ebben is különböztek a századi felkelésektől, amelyekben az eretnek törekvések már csak egy részét alkották a paraszti célkitűzéseknek.

120 14 éý? A városi társadalom A KÖzÉPKoRI városok LAKÖI együttesen, testületileg jutottak kiváltságaikhoz, ami azt feltételezte volna, hogy a társadalomban is azonos helyet foglaljanak el. Egyenlőségük azonban legfeljebb kifelé mutatkozó látszategyenlőség volt, ami nem akadályozta meg, hogy a városi lakosságon belül vagyoni különbségek ne keletkezzenek, vagy hogy a lakók többsége ki ne maradjon a város politikai vezetéséből. A városi lakosságon belül a vagyoni állapot, a foglalkozások különbözősége, valamint a politikai befolyás lehetősége eltérő rétegek, csoportok kialakulásához vezetett. Iövedelmezőségük alapján rangsorolták az egyes foglalkozásokat és a hozzájuk kapcsolódó céheket. A jelentősebb bevételt biztosító foglalkozások képviselői pedig több jogot és nagyobb befolyást követeltek maguknak a város irányításában azoknál, akiknek jövedelme szerényebb maradt az övékénél. A városi kiváltságok eredetileg minden lakost megillettek. Mindegyikük polgárnak számított, akár kézműves vagy kereskedő, akár más foglalkozású volt. A polgár ınentesült a városon kívüli hatóságok fennhatósága alól és települése védelmét élvezte. A városi kiváltság azt is jelentette, hogy a falakon belül semmiféle nemesi kiváltság nem érvényesülhetett. A pármai Fra Salimbene ferencesrendi szerzetes a 13. század első felében Franciaországban megdöbbenve tapasztalta, hogy a városokban csak polgárok laknak, a lovagok és nemesek váraikban és vidéken maradnak. Meglepetését az okozta, hogy Itáliában nemesek is nagy számban költöztek a városokba, ott azonban - s ezen a 12. század közepén a német Freisingi Ottó püspök csodálkozott el- alávetették magukat a városi hatalomnak s kereskedelemmel és üzlettel foglalkoztak. A 12. század végétől azonban Nyugat-Európa városaiban a helyi hatóságok a beköltözőket már nem mindenütt akarták a korábbi szabadságjogokban részesíteni. Szűkült azok köre is, akik a város irányításában részt vehettek. A település politikai vezetése néhány család befolyása alá került. Szűk csoportjuk tagjait patrieinsoknak nevezték. A patriciátust többnyire a távolsági kereskedők (mercatores) alkották, de helyenként a

121 14/ A városi társadalom városba költöző szabad katonaelemeknek (Németországban a miniszteriálisoknak) vagy földbirtokosoknak is sikerült közéjük emelkedniük. A kézművesek nem jutottak be a patríciusok közé. Németországban a kereskedő patriciusok vették át Köln, Regensburg és Bécs irányítását, de erősek voltak többek között Augsburgban, Ulmban, Nürnbergben, Lipcsében, Hamburgban, Lübeckben is. A miniszteriálisok befolyása leginkább Straíšburgban, Zürichben, Mainzban és Trierben érvényesült. A városba költöző birtokosok Osnabrückben, Münchenben és Soestben jutottak be a patriciátus soraiba. Németország városaiban a patriciusok a 14. századtól kezdve külön társaságokat (egyesületeket) alakítottak (Szent György Testvéri Társaság Danzigban, Fekete Fejáek Társasága Rigában, Asztaltársaság Ulmban, de elnevezhették magukat arról a vendégfogadóról is, amelyet látogattak: Konstanzban a,,kandúr, Ravensburgban a Szamár fogadó volt a központjuk). Iövedelmeik között egyre nagyobb szerepet kapott a kereskedelmi és ipari nyereség, háttérbe szorítva a birtokról és házakból származó jövedelmeket. Megszólításukban a Sire, Sir, Ser, Herr került előtérbe. A patriciusok gyorsan kiszorították a többi réteg képviselőit a várost irányító hatalmi testületekből. Gentben között a 39 városatyát mindig ugyanazon családok tagjai közül választották. Arrasban a tanács kooptálással egészítette ki tagjait (azaz a hivatalban lévő tanácsnokok önmaguk hívtak be a testületbe új tagokat). Az 1194 óta érvényben lévő rendszerrel a patríciusoknak sikerült abszolút hatalomra szert tenniük a városban. A 13. századi francia jogász, Philippe de Beaumanoir szerint: Több jó város van, amelyben a szegényeknek és a középszerűeknek nincs beleszólásuk a város irányításába. Minden a gazdagok kezébe jutott. Ha egyik évben egyiküket választják polgármesternek, esküdtnek vagy adóbegyűjtőnek, akkor a következő évben a testvére, az unokaöccse vagy más közeli rokona kerül e pozícióba. Gyakran előfordul, hogy a várost irányító gazdagok magukat és rokonaikat kevésbé adóztatják meg, mint amennyire méltányos volna, és így a terhek a szegényeket sújtják. Velencében a Nagy Tanács (Gran Consiglio) 1297-i határozata a tagságot örökletessé tette. Ezután csak olyanok foglalhattak benne helyet, akiknek ősei is e testület tagjai voltak. A patríciusoknak nem egyszer fegyveres mozgalommal kellett uralmukat megszilárdítani. A városokban gyakoriak voltak a politikai indíttatású összetűzések, amelyek során a különféle beállítottságú csoportok igyekeztek a hatalmat megragadni. Miután a firenzei céhek, amelyek között a várost vezették, vereséget szenvedtek, át kellett engedniük a hatalmat a nemesi támogatást élvező ghibellineknek. (A ghibellin név Itáliában eredetileg a császárpártiakat jelentette s a Hohenstauf család Waiblingen nevű várának eltorzított elnevezéséből származott.) 1267-ben újabb, ezúttal gaelf beállítottságú nemesi csoport ragadta magához a hatalmat, hogy 1284-ben a tanácsban a 12 vezető céh képviselői jussanak vezető szerephez. (A gaelf név a rendszeresen a Hohenstauf császárokkal szemben álló Welf szász hercegi család nevéből származik.) A firenzei polgárok testülete 1293-ban az,,igazságszolgáltatás rendje (ordinamenti della giastizia) kibocsátásával pecsételte meg a nagyok (magnati) feletti

122 1 14 Barta ]ános győzelmét, amelyben azonban végül befolyást engedett a 147 vezető nemesi család tagjainak, guelfeknek és ghibellineknek egyaránt. A hatalomhoz jutó zsíros nép (popolograsso) a leggazdagabb polgárokat jelentette, élükön a 7 vezető,,céh tagjaival: idegen árukkal kereskedők, pénzváltók és -kölcsönzők (bankárok), selyemszövők, posztósok, boltosok, fűszerkereskedők és orvosok, szűcsök és prémkereskedők tartoztak közéjük. A firenzei eseményekkel gyakorlatilag egy időben (1288) Bolognában is kudarcba fulladt a kiskézművesek kísérlete arra, hogy befolyást szerezzenek a város irányítására, amit itt három vezető,,céh ragadott magához: fegyverkovácsok, pénzváltók és -kölcsönzők, kereskedők. Kölnben a kézműveseknek a 13. században az érsek támogatásával sikerült elérniük, hogy helyet kapjanak a városi önkormányzat szervezeteiben. A patríciusok (akiknek köréhez itt főleg bor- és posztókereskedők, valamint pénzkölcsönzők tartoztak) azonban hamar kiszorították őket onnan. A 14. század a patríciusok és a céhek közötti folytonos harcban telt el, amelyben a hatalom többször is gazdát cserélt ban úgy tűnt, hogy a céhek véglegesen kezükbe kerítik a város igazgatását, az akkor létrejött nagytanácsba azonban nem sokkal utóbb patríciusokat is beengedtek. A meggazdagodott iparosokból és a régi patriciátushoz tartozó kereskedőkből új arisztokrácia formálódott, amely zárt testületté nyilvánította a nagytanácsot. A céhek lázongása ellen védekező flandriai patríciusok a 13. század végén IV. (Szép) Fülöp francia királyhoz fordultak segítségért, amivel ürügyet szolgáltattak az uralkodónak, hogy Flandriát hódoltassa. A francia uralom azonban a városokban tovább élezte az ellentétet. Brügge polgárai 1302 májusában lemészárolták a francia helyőrséget és több helyi patríciust is megöltek ( brügge-i hajnali istentisztelet ). Amikor pedig IV. Fülöp megtorló hadjáratot indított a tartomány ellen, az július 1 1-i kortrijki (francia nevén courtrai-i) csatában őt is legyőzték (,,sarkantyúk csatája - a győztesek halomba rakták az elesett fi`ancia lovagok sarkantyúit). A firenzei és kölni példa igazolhatja, hogy a céhek névleges győzelme mégsem feltétlenül jelentette a kézművesség tényleges bejutását az egyes városok irányításába. A városok többségében azonban formálisan is fennmaradt a patrícius irányítás. Különösen érvényesült ez a nagy észak-itáliai és németországi kereskedővárosokban. Lübeck patriciátusa 1379-ben szervezte meg a maga,,társaságát, amelybe vonakodtak felvenni az,,újgazdag kereskedőket. Ez utóbbiak már 1384-ben felkelést szerveztek a tanács ellen, ami vereséggel és a vezetők kivégzésével végződött. Lübeck városa továbbra sem nem volt hajlandó a régi kereskedők kiváltságait veszélyeztető engedményeket tenni. Nürnbergben ezzel szemben, ahol erős kézművesipar alakult ki, hajlottak a kézművesekkel kötendő kompromisszumra. A városi lakosság nagyobb halandósága mégsem tudta megakadályozni azt, hogy régebbi patríciuscsaládok kihaltával az egyes városok vezetésében újabb családok is szerephez jussanak. A gazdag patríciusokban kialakuló öntudat groteszk ellentmondáshoz vezetett. A gazdag patríciusok és a vidéken élő elszegényedett lovagok kölcsönösen lenézték egymást. A nemesek számára elfogadhatatlan volt, hogy társadalmilag megbecsült ember városban lakjon és alávesse magát a városi közösségnek. A

123 14/ A városi társadalom patriciusok ugyanakkor azt akarták volna megakadályozni, hogy vagyonuk nemesi kézre kerüljön. Ha egy bécsi polgárleány nemeshez ment férjhez, minden jogát elveszítette a családi örökségre. A nemesi családba házasodó lübecki polgárlány csak annyit vihetett magával, amennyit magán viselt (gyakorlatilag ez a ruháját jelentette). Később uralkodói vagy tartományi fejedelmi közbeavatkozásra a hasonló tiltásokat igyekeztek felszámolni, s éppen a nemesség és polgárság összeházasodását szorgalmazták. A kölcsönös lenézésen azonban ez sem feltétlenül tudott segíteni ban Reischachi Bilgerin lovag Hans Besserernek, egy kiemelkedő ulmi patríciuscsalád tagjának lekezelő levelet írt, amire az utóbbi hasonló hangvételű levéllel válaszolt. A rákövetkező epés levélváltásban a lovag kétségbe vonta, hogy a polgárokból akár egy vadászat kutyafalkáját ki lehetne alakítani, mire Besserer azzal válaszolt, hogy Bilgerin az eredetével való hencegés helyett inkább azt mérné fel, hogy a kedvenc fogadójában fogyasztott italok és az ételeket ízesítő fűszerek közül melyeket köszönheti a kereskedőknek. A patriciusok a városon belül külsőségekkel és életvitelükkel igyekeztek elhatárolódásukat igazolni a többi polgártól. Lakóházaik a városi gótika kiemelkedő darabjai lettek, Nürnberg gazdag patríciusházait a 15. században még az itáliai Aeneas Sylvius Piccolomini bíboros (a későbbi II. Pius pápa, ) is csak fejedelmi épületekhez tudta hasonlítani. A berendezést számos művészi alkotás gazdagította, többek közt a család nevezetes tagjainak neves festők által készített portréi. A patriciusok számos luxusárut vásároltak, különleges textíliákat, ékszereket. A városi tanácsok hiába próbálták a terjedő luxust rendeletekkel korlátozni, a leggazdagabb családok semmibe vették e szabályozásokat. A sziléziai Breslauban (ma Wrociavv), ahol a tanács az i nagy pestisjárvány (,,a fekete halál ) után a luxusellenes rendeletek érvényesítésével igyekezett gátat szabni a fényűzésnek, 1368-ban két tekintélyes polgár is lemondott polgárjogáról és más városba költözött, mivel feleségük nem viselhette az általuk megvásárolt drága ruhát. A terjedő luxus, a nyereség kivonása a gazdasági tevékenységből sok polgári vállalkozás csődjéhez és családjuk elszegényedéséhez vezetett. A gazdag polgárság életútja nem maradt mentes a látványos bukásoktól sem. A sienai Buonsignori család pénzintézete (Gran Tavola) 1298-tól küzdött nehézségekkel és 1307-ben csődbe jutott. A kiemelkedő családok tagjai haláluk után is különleges elbánásban részesedtek, hiszen városuk templomában temetkezhettek, sírköveik máig hirdetik dicsőségüket és néha tragikomikus szemlélettel sorsukat is. A lübecki Godard Wigerinck sírkövén, amelyet saját és négy - sorban elhalt - felesége címere díszít, egy férfialal<ra támadó sárkánytestű asszony arra utalhat, hogy a derék polgár házasságai mégsem lehettek örömteliek. A középkori városok lakosságában idővel az elszegényedett elemek, a plebejusok jutottak túlsúlyra. Számukat a mesterré válás megnehezedése, a céhek bezáródása után a bérmunkássá degradálódott legények is szaporították. De plebejussá válhattak az olyan céhek mesterei is, amelyek egy hosszabb termelési folyamat valamely középső helyét elfoglalva (mint a posztógyártás közbülső állomásai) sem a nyersanyagbeszerzésben, sem a késztermékek árusításában nem jutottak ki a piacra. Egy, a 14. század végén a flandriai Douai-ben élő patrícius,

124 1 1 6 Barta ]ános Sire Iehan Boinebroke posztókereskedő ellen folyó perből kiderült, hogy milyen erős volt a gazdag emberek befolyása a kézművesek, munkások, alkalmazottak szegény rétegére, akiknek pénzük, munkájuk, lakásuk is tőlük függhetett. A textiliparban dolgozók sanyarú helyzete a szépirodalomba is bekerülhetett. Chrétien de Troyes 1190 előtt írt Oroszlánlovag című verses regényében a szövőnő így panaszkodik: Nagy szegénységben élünk / s meggazdagszik a mi érdemünkből / az, aki számára dolgozunk. A méltán elégedetlenkedő plebejus elemek könnyen felhasználhatók voltak a patriciusok és a céhek harcában, de számos esetben indítottak önállóan harcot saját helyzetük javításáért. A században Nyugat-Európa számos városában alakult legényszövetség, amelyben a legények elsősorban bérük emeléséért és munkaidejük csökkentéséért harcoltak. Flandriában sztrájkok szerveződtek (Douai, 1245), Gentben 1280-ban általános lázadás tört ki. Ielentős szerepet játszottak a plebejusok olyan városi mozgalmakban, mint az Etienne Marcel által vezetett párizsi felkelés (1358) vagy a firenzei eiompók felkelése (1378). Így végül a városi lakosok kiváltságokban megnyilvánuló egyenjogúsága, továbbá azok a belső törekvések, amelyek a statutumok, valamint a céhlevelek kibocsátása vagy a lakosok által szervezett testületek (testvériségek) révén megpróbáltak egyensúlyt teremteni a különféle városi rétegek között, a valóságban már nem érvényesülhettek. A városi lakosság meglehetősen differenciált állapotban várta az újabb korszak kezdetét.

125 1 5 A Az egyházi társadalom Az EGYHÁZ EURÓPA TÖRTÉNETÉNEK abban az időszakában, amikor a hűbérvi- A. szoity_a_fársadalom egészét átszőtte, külön világ maradt, amely saját törvényei szerint élt, s nem oldódott fel az őt körülvevő világban. Pedig a külső látszat igen gyakran nem ezt mutatta. Az egyházi és a világi főrangúak életmódjában a külső szemlélő nagyon kevés különbséget láthatott. Az egyházi főméltóságok a cluny reform ellenére még az ezredforduló utáni időben is inkább feudális nagybirtokosnak tűntek, mint a keresztény eszmék és a krisztusi szeretet terjesztőinek. Az egyház egységét az ordo jelleg biztosította A klerikusok és laikusok elkülönülését az a teológiai elv tette szükségessé, amely az egyházi rendet olyan szentségnek tekintette, amely a keresztény hívők közösségéből egyeseket sajátos feladatokra rendelt az evangélium szolgálatában. E rendnek különböző fokozatai voltak az ostiariustól az áldozópapig és püspökig. A legfelső fokozatokban a középkor kezdetétől fogva a papság lényegét és a laikustól való különbözőségét az eucharisztikus áldozat bemutatásában és Krisztus bűnbocsátó hatalmának közvetítésében látták, amelyre jogot az áldozópap a felszenteléssel (ordinatio) nyert. Az áldozópapoktól a püspökök, vagy a szerzetesi közösségek apátj ai a joghatóság (iarisdietio) gyakorlásában különböznek. Az egyházi hierarchia legmagasabb fokán a püspökök álltak, akik közül a különlegesen fontos helyek főpapjait érsekeknek, a keleti egyházban metropolitának nevezték. Róma város püspökének, a pápának különleges helyzetét és tekintélyét az egyházban már a korai középkorban is tapasztalni lehetett. A Péter apostol utódainak tekintett pápák kormányzati hatalmát a 9. századtól kezdve kezdték úgy értelmezni, hogy Krisztus helytartójaként (vicarins Christi) teljhatalommal rendelkezik az egész egyház vezetésére és kormányzására. Először a Pseudo Isidorusiféle Gyűjtemény kívánta dokumentumokkal is igazolni a római egyház felsőbbségét a többiek felett, másrészt azt is, hogy az egyházi hatalom felsőbbséget élvez a világi hatalommal szemben is. Ezeknek az elképzeléseknek gyakorlati megvalósítását kísérelték meg Róma püspökei a században a császárság és

126 1 1 8 Orosz István a pápaság ismétlődő küzdelmeiben, s ezek a harcok vezettek el 1308-ban a pápák avignoni fogságához. A pápák kormányzati hatalma az egyházon belül kiterjedt mind a világi papságra, mind a szerzetességre. A 11. századra már kiépült az egyházközségeken, illetve plébániákon nyugvó egyházi igazgatási-kormányzati rendszer, az újonnan krisztianizált közép- és észak-európai országokban legfeljebb azzal a különbséggel, hogy a plébániák hálózata sokkal ritkább volt, mint az egykor Karoling Birodalom területén. A keleti ésa nyugati egyház között fontos különbségnek tűnik, hogy a plébániarendszert összefogó püspöki egyház a világi életbe szervesebben belenőtt, mint a kolostorokra támaszkodó keleti egyház. Ennek természetesen nemcsak előnyei, de hátrányai is voltak. A világi papság fegyelmi helyzete sokkal rosszabb volt, mint a fogadalmat tevő szerzeteseké. Az egyházkerületeket vezető püspökök javadalmai, betagozódásuk a legfőbb hűbérurak közé vonzóvá tette a püspöki méltóságot az arra alkalmatlanok között is. Nem véletlen, hogy a cluny-i mozgalom egyik fő célkitűzése a simonia, azaz a püspöki javadalmak és méltóság pénzen való vásárlása elleni harc volt. Nem állítható, hogy a században minden megoldódott volna e tekintetben a nyugati egyházban. Érdemes ebből a szempontból Clairvaux-i Szent Bernát véleményét megvizsgálni, aki könyvet írt a Piispókõk erényeiről és kőtelességeiről (Traetatns de moribas et offieio episeoporam). Szent Bernát az általa elképzelt ideális püspökhöz képest nagyon sötétnek látta a 12. századi főpapok helyzetét. Úgy vélte, minden püspöknek az apostolok unokájának kellene lennie, de ez oly ritka eset, hogy megcsodáljuk, ha egyre akadunk.. Nem fukarkodott az általa alkalmatlannak tartott püspökök kemény bírálatával. Ardutius genfi püspöknek azt írta:,,sajnálatos, hogy vagy semmi, vagy legalábbis nem elég érdemeket szereztél a püspöki méltóságra. A püspökök erényeiről szóló írás eredetileg Henrik sensi érsekhez írt levél volt 1126-ban, aki szintén nem tűnt az apostolok méltó utódának. A legfőbb mondanivalója, hogy a püspökség,,ministeriam, non dominiam (szolgálat és nem uralom), arra utal, hogy az egyház főpapjai a-püspöki méltóságot a hatalom forrásának és nem Krisztus szolgálatának tekintették. Elsősorban a fényűzés ellen kelt ki, különösen a bíborral díszített hermelinpalást ellen. A tisztaság, a szeretet és az alázatosság erényét ajánlja a püspökök figyelmébe. A pápa feltétlen híveként elítéli azokat a főpapokat, akik a király buzgó alattvalójaként Krisztus helytartójának nem adják meg azt, ami az egyház és Isten rendelése. Franciaország, de valószínűleg az egész nyugati kereszténység helyzetét jól jellemzi, hogy Szent Bernát kénytelen fellépni a gazdag családok fiatal tagjainak egyházi javadalmakba ültetése ellen. Az évi reimsi zsinat tiltotta ugyan serdületlen gyermekek egyházi méltóságba emelését, ennek azonban nem sok foganatja volt. Szent Bernát joggal kifogásolhatta, hogy,,egyre-másra emelnek egyházi méltóságokra ifjakat, akik még az egyházi rendet sem vették föl. A vallásosság alacsony színvonala különösen ott szembetűnő, ahol a püspökök fiatal emberek, akiket származásuk segített a püspökségre. Nagy traumát okozott számára, hogy barátja, Champagne grófja is azt kérte tőle, hogy támogassa kiskorú fiát több egyházi javadalom megszerzésében. A barátság sem akadályozta meg, hogy

127 15 /Az egyházi társadalom 119 elveihez ragaszkodva azt válaszolja: az egyházi méltóságokra csak azoknak szabad pályázniok, akik az azokkal járó kötelességeket tudják is, akarják is teljesíteni. Szent Bernát példái természetesen szélsőséges esetek, s aligha jellemzőek arra a mintegy 500 püspökre, akik a században egyidőben működtek a nyugati kereszténység területén. Az egyházi főrendek (prelati) azonban összefonódtak a feudális államrenddel, a hűbériség részét alkották annak ellenére, hogy a főpapoknak tilos volt hűbéri esküt (homagium) tenni. A 11. század végén sokan voltak olyan püspökök, aki bevallották, hogy méltóságukat pénzért vásárolták a világi uralkodótól, majd hivatalukat a pápa kezébe tették le és Róma adományaként kapták vissza. A püspökök feudális úrként viselkedtek nemcsak öltözködésükben, táplálkozásukban, úri passzióikban, de a hívekhez való viszonyukban is. A 12. század egyik legjelesebb püspökének életrajzírója a jámborság szokatlan megnyilvánulásaként és kimagasló erényként említette meg, hogy bérmáláskor a püspök leszállt lováról, s úgy bérmálta a gyermekeket. A püspökségek területi eloszlása a nyugati világban igen egyenetlen volt. Míg Itáliában, vagy Franciaországban a városok döntő többségének volt püspöke, az újonnan kereszténnyé vált területeken két tucatot sem érte a püspökségek száma, s ezek is küzdelmek árán érték el függetlenedésüket a birodalmi érsekségektől. A legnagyobb különbségek az itáliai és északi-keleti püspökségek között voltak, hiszen az új keresztény területeken országrésznyi földek és hívek tartoztak egy-egy püspök fennhatósága alá. A század legfontosabb jellemzőjének az tekinthető, hogy nyugati világ püspökei egyre szorosabban kapcsolódtak a pápai udvarhoz. Ez Németországban vagy Angliában nem ment végbe konfliktusok nélkül. Az érsekek és püspökök alkották Európában az egyház leggazdaga_bb csoportját. Nagy előnyük volt a laikus arisztokráciával szemben a szoros kötődés az intellektualizmushoz. Az a tevékenység, amit az egyházi főméltóságok a királyi kancelláriában vagy az uralkodói adminisztráció egyéb területein végeztek, még egyáltalán nem vált el az egyházi funkcióktól. Az, ami ellen Szent Bernát hadakozott, mindvégig gyakorlat maradt, hogy az uralkodók értelmiségi jellegű szolgálatokat egyházi állásokkal honorálnak, gyakran csak utóbb bekövetkező felszentelésekkel. De ez még a jobbik eset volt. Gyakran csak az történt, hogy előkelő családok különösebb érdem és elkötelezettség nélkül főpapi stallumokba ültették gyermekeiket, rokonaikat. A _századi európai főpapságról elmondható, hogy a kiválasztódás anomáliái ellenére is sokan rendelkeztek közülük kiváló képességekkel, s gyakran úgy nyerték el tisztségüket, hogy már volt tapasztalatuk a hatalom gyakorlásában. Igazat kell adnunk R. W. Southernnek:,,az, hogy korábbi tapasztalataik és hatalmuk inkább világi, mint egyházi jellegű volt, inkább előnynek számított, mint hátránynak. Igen ritkán fordult elő, hogy ennek következtében kevésbé eltökélten védték volna a püspöki jogokat. Egyetlen püspök sem vetette bele magát elszántabban a jogaikért folyó küzdelembe, mint azok, akiket korábbi kötelezettségeik az e jogokkal való szembeszállásra kényszerítettek. A középkori társadalomnak egészen végig ez maradt egyik alapvető vonása.

128 120 Orosz István A püspökök legfontosabb feladatai közé tartozott egyházmegyéjük (dioecesis) világi papságának felügyelete. A visitatiók azonban gyakran nem voltak eléggé alaposak, a felkészületlen püspökök nem követeltek magasfokú ismereteket és szilárd erkölcsiséget papjaiktól sem. A vidéki papság nemcsak püspökétől függött, hanem világi kegyurától is. Iskolázottsága hézagos, teológiai felkészültsége meglehetősen gyenge volt. Vallásos funkcióit inkább csak a gyakorlat által szerzett ismeretei alapján végezte. Az írás, olvasás ismerete már kevébé volt gond, mint a Meroving- és Karoling-korban, de magas műveltségű papokat még mindig nehéz volt találni a falvakban. A vidéki papság híveivel élt egy életet, szemhatára ritkán terjedt túl a lelki gondozására bízott település határán. Clairvaux-i Szent Bernát az ismeretszerzést és az alázatot ajánlotta leginkább az alsópapság figyelmébe, bizonyára azért, mert a falusi papság nem volt elég művelt és fennhéjázó életet élt. Bernát 1140-ben párizsi, 1147-ben kölni klerikusok előtt beszélt az alsópapság helyzetéről, életmódjáról és az általa szükségesnek vélt változtatásokról. Kölnben a dologtalan életet és a jómódot ostorozta, mert földi javakban dúslakodik ez az egyház, de annál ínségesebb az erények dolgában. Párizsban az alsópapság állapotát azért találta szomorúnak, mert sokan hivatástudat nélkül léptek egyházi pályára, s ezért minden tisztelet és megfontolás nélkül végzik munkájukat. Az alsópapság lesúlyosabb vétkének azonban a klerogamiát tartotta, azt, hogy a falusi papok többsége ágyast tartott. Pedig a cluny-i mozgalom a cölibátust a világi papságnál is kötelezőnek tartotta abból a megfontolásból, hogy a szentséggel felruházott férfinak, aki közbenjár az égi hatalmaknál, távol kell tartani magát a nőktől. A klerikusok és laikusok között e területen is szigorú választóvonal keletkezett, s zsinati határozatok igyekeztek keresztülvinni a gregorianus felfogást ben a bourgesi zsinat kizárta az egyházi rendből a papok fiait, megtiltotta, hogy bárki paphoz, diakonushoz vagy azok fiaihoz adja leányát, vagy bárki pap vagy diakonus feleségének leányát vegye nőül. Egy harminc évvel később tartott zsinaton még mindig azt kellett kimondani, hogy a kanonokoknak el kell bocsátani feleségüket, bár a falusi papoknak némi beletörődéssel megengedték, hogy megtartsák feleségüket, ha már volt nekik. A házassághoz ragaszkodó papok ellenérvei abból indultak ki, hogy az önmegtartóztatás Isten kegyelmi ajándéka, aki nem kapja meg, nem kényszeríthető szüzességre. Szent Pálra hivatkozva állították, hogy a házasság a bujaság elleni orvosság, ami érvényes a laikusok között, érvényesnek kell lenni a klerikusok táborában is. Ezzel azonban a gregoriánusok legfontosabb alapelvét sértették meg, azt, hogy a klerikusokra csak az isteni, a laikusokra az emberi törvények vonatkoznak. A 11. század végére győzedelmeskedett a cluny felfogás, elhallgattak az ellenvélemények, a gyakorlat azonban a 12. században is nagyon nehezen változott meg. Hiába mondta ki az egyház, hogy a klerikusok számára nincs sem törvényes, sem törvénytelen feleség, az elveket figyelmen kívül hagyó valóság a paráznaság vétkére kényszerítette a papság egy részét. Szent Bernát nem általánosított, mert azt is mondta, tudja, hogy ezerszámra vannak olyanok is, akiket az Isten,,m gőrzött a maga számára. A cölibátus általánossá válásáról a világi papság soraiban azonban a 12. században még nem

129 15/ Az egyházi társadalom 121 beszélhetünk. Az, ami a világi papság között csak nehézségek árán vált általánossá, a papság másik jelentős csoportja, a szerzetesek számára már évszázadok óta a fogadalomból származó valóság volt. A SZERZETESRENDEK A szerzetesség történetében a században két jelentős fordulat is lejátszódott. Az egyik: új szerzetesi kongregációk kiválása a bencések soraiból a 11. században és a 12. század elején, a másik: az ún. koldulórendek megszületése a 13. században. A benedeki regulát megtartó új szerzetesrendek az eredeti bencés életformához akartak visszatérni, s a meggazdagodás miatt bírálták a clunyieket. A meggazdagodás igaz volt. Kiváltó okát *Georgejs Diibyt követve abban találhatjuk meg, hogy a szerzetesi gazdálkodási' olyan fogyasztói gazdaság, amely nem a termelés, hanem az előre meghatározott szükségletek (a victas- élelem, és a vestitus- ruházkodás, felszerelés) függvénye volt. Ezeket a szükségleteketíı regula határozta meg A 11. századi termelési és értékesítési feltételeket kihasználva a bencések valóban egyre gazdagabbak lettek, mert a megtermelt javak jelentős hányadát a regula okán alacsony fogyasztás miatt értékesíthették. Az új rendek a gazdagsággal szemben a szegénységet és egyszerűséget hangoztatták. Szent Romuald (' *1027) alapította a kamalduliakat, aki nemcsak visszaállította az eredeti bencés regulát, de még szigorított is rajta. A magányos (remete) életet előbbre valónak tartott a közös életnél, szerzeteseit nem kolostorban, hanem különálló kunyhókban helyezte el. A szemlélődő életet tette alszerzetesi élet központi elemévé. A ciszterciták rendjét Szent Róbert molesmei apát (' '1100) alapította a Dijon melletti Citeaux-ban. A rendet azonban utódai, Szent Alberich és Szent István szervezték meg. A ciszterciták legnagyobb hatású apátja Szent Bernát volt, aki Clairvaux-ban, Champagne-ban alapított rendházat. A ciszterciták elvonultak a városokból, új földeket tettek művelhetővé és ismét középpontba állították a kétkezi munkát. Nem szedtek tizedet, nem voltak jobbágyaik, de a kolostoraikba tömegesen özönlő laikus testvérek (conversi) révén csakhamar virágzó mezőgazdasági ésipari üzemeket hoztak létre. Gazdaságaik akkor is jól működtek, amikor a bencés gazdaságok a jobbágyság helyzete miatt válságba kerültek. Néhány évtized múlva ugyanúgy meggazdagdtak, mint a korábban bírált clunyek. A 11. században született harmadik rend a karthauziaké volt, amelyet ben Chartreuse-ban Szent Brunó hozott létre. Bár nem a bencés regula alapján állt, monasztikus rend volt, ahogy a cisztercitáké és a kamaldúliaké. Az igazi kihívást azonban a bencés regula alapján álló szerzetesrendeknek nem ők, hanem a Szent Norbert xanténi kanonok, majd magdeburgi érsek által alapított premontrëiek jelentették. Ők nem az igazi benedeki regulához, hanem Szent Ágoston szelleméhez tértek vissza, s úgy vélték, hogy a püspökök mellett működö világi kanonokokat kell összegyűjteni szerzetesi közösségbe. Nem akartak elvonulni a világból, hanem éppen a lelkipásztori munkát és a prédikálást tekintették fő feladatuknak. ív/

130 122 Orosz István A keresztesháború következményeként született lovagrendek két ordo, az oratores és a bellatores hivatását kívánták összekapcsolni. Az európai társadalomra a legnagyobb hatást azonban a 13. században alakult két kolduló rend, a domonkosok és a ferencesek gyakorolták. Valószínűleg egyik rend sem született volna meg az eretnekmozgalmak fellendülése és a középkori városok kialakulása nélkül. Szent Domonkos (Domingo Guzman) Diego osmai püspök kanonokjaként éveken keresztül fáradozott a dél-franciaországi albigens eretnekek megtérítésén. Munkája eredménytelesége miatt vett maga mellé segítőtársakat, s alapította meg a prédikáló testvérek rendjét (Ordo Pratrnm Predikatoram). III. Honorius pápa 1216-ban erősítette meg rendjét, amely az ágostonos regula alapján 1220-ban az apostoli szegénységet is magára vállalta, s ezzel is harcot kezdett azok ellen az eretnekségek ellen, amelyek gazdagsága és fényűzése miatt is tiltakoztak az egyház ellen. A prédikálás alatt a domonkosok nemcsak az egyszerű emberek közötti igehirdetést értették, hanem a tudományok művelését és az egyetemi oktatást is. Soraikból olyan kiváló tudósok kerültek ki, mint Aquinói Tamás, Albertus Magnus, Eckhart mester, Tauler Iános, Seuse Henrik és mások. Igaz, a domonkosok között rettegett inkvizítorok is voltak. A Domonkos név latin formájából (Dominieas) szójátékot csinálva gyakran nevezték őket Domini eanesnek, az Úr kutyáinak. A másik kolduló rendet Assisi Szent Ferenc ( ) alapította Kisebb Testvérek Rendje (Ordo Fratram Minorum - mfnoriták) néven. Ferenc nem volt felszentelt pap, egy jómódú kereskedő gyermekeként az itáliai aranyifjak életét élte, míg egy betegség rá nem döbbentette,.hogy a világi javak gyűjtése helyett Isten útján kell járnia, amit csak a szegények, betegek és kitaszítottak támogatásával tehet meg. A bajok gyökerét az anyagiasságban, a szegények és gazdagok ellentétének végletes kiéleződésében látta; A szegénységet magasablbrendű értéknek tartotta, s követőit igyekezett a šszegénységbenst megtartani ban egy tucat tanítvány követte, s Itália-szerte, hirdették a Krisztusi szegénységet. Mozgalma 1223-ban szerveződött renddé III.-Honorius pápa jóváhagyásával. Igazi misztikus volt, nem sokat törődött filozófiával, teológiával. A kereszténység lényegét a szeretetben, a szegények és elesettek támogatásában találta meg, s mindent megtett az erkölcsi megújulásért. Követői fogadalmat tettek a szent szegénységre, ami azt is jelentette, hogy élelmüket, Iıuhájukat is koldulással szerezték meg. Halála után rendjének csak egy része ragaszkodott az apostoli szegénységhez (spiritaalisok), másik részük a a többi szerzetesrend módján élt (eonventaalisok) s rövidesen ugyanolyan jelentős szerepet játszottak az egyetemek életében is mint a domonkolsok (Bonaventura, Roger`Bacon, Duns Scotus, Occ-am, Marsili-us).y, Mindkét rend nem eltávolodni, hanem közel kerülni akart a világhoz. Fő működési területük a városokban volt, rendházaik is a városokban *épültak fel. Gyors elterjedésük és nagy sikerük egyben az európai társadalom szerkezeti változásának is hű tükre.

131 16 A Rendi társadalom és rendi állam A RENDEK A KÖZÉPKORI TÁRSADALOMBAN RENDEKNEK azokat a csoportokat szokták nevezni, amelyek tagjai lényeges vonásokban azonos jogállásúak voltak, kiváltságokkal rendelkeztek, ezeket a kiváltságokat örökletesen birtokoltak, s erdekeiket politi-" kai síkon (az államéletben) is képesek voltak képviselni és' védelmezni. Rendi társadalom elképzelhetetlen olyan privilégiumok nélkül, amelyek nem egy személynek, hanem közösségeknek szóltak, s amelyek a kiváltságoltakat másoktól megkülönböztették. A szabadságok -nak is is nevezett kiváltságok örökletessége nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy az atyák társadalmi státusát nemzedékeken keresztül a gyermekek is örökölték, vagy (a papság esetében-azt), hogy az adott rendbe kerülés felruházta az illetőt a rendet fnegillető jogokkal. Az azonos jogállás, bár gyakran csak fikció volt, lehetőséget teremtett rá, hogy a rend tagjai a kívülállókkal szemben egységesen léphessenek fe_l. A politikai képviselet pedig megteremtette a középkori állam működésében azokat a helyi és országos intézményeket (parciális gyűlések, parlamentek), ahol a rerldek érdekérvényesítésére lehetőség nyílott., A rendiség a középkori társadalom nagy átrendeződésének eredménye volt, amelyben a privilegizált csoportok egymással kialakított kapcsolatai foglalták el a hűbérviszony személyes alá- és fölérendeltségi viszonyát - Hajnal István találó vélekedése szerint a századi Európában a rendek kifejlődésével a hűbéries-személyes formák egymás fölé épülése átfordult a rokon formák egymáshoz kapcsolódásává. A hűbéres viszonyban a társadalom vertikális tagozódása volt a ineghatározó. Az uralkodótól a jobbágyparasztig mindenki egy hierarchikus láncolat része volt, de a hierarchia azonos szintjén állók között nem volt érdekkapcsolat. A rendiség ezt a horizontális kapcsolatrendszert teremtette meg, s ezáltal új alapokra helyezte a társadalom egészét. Az azonos érdekű csoportok összetartozásának kialakulásában fontos szerepe volt a hivatastudatnak. Az ordo a hivatas azonossagat jelentette mar a korai

132 1 24 Orosz István középkorban is, ha többnyire vallásos képzetekkel kapcsolódott is össze. A rendek együvé tartozásának ideológiája, illetve ennek egyes elemei jóval korábban megjelentek, mint a társadalom átrétegződése. A 11. században két francia püspök (Adalberon laoni és Gerhard cambrai-i) jóvoltából vált ismertté a három ordóról (papok, katonák, parasztok) szóló tanítás. Az ordóval azonban az Isten által rendelt hivatás is összekapcsolódott, hiszen a maga helyén mindenkinek szolgálatot (officinm) kellett teljesítenie. Philipp de Beaumanoir lovag, a francia király hivatalnoka Clermont de l Oise-ben a beauvaisis-i szokásjogról írt könyvében (Contnmes da Beaavaisis) a három rend (nála: a nemesek, a nem nemes szabadok és a jobbágyok) közötti szolidaritást foglamazta meg, amelynek alapja az volt, hogy mindenkinek teljesíteni kell a társadalmi státusa által rárótt feladatokat. Rajmundus Lullus pl. ( ) El libro de caballeria c. könyvében 1280-ban a jó lovagot szinte misztikus dicsfénnyel övezte. Egy téves etimológia alapján úgy vélte, hogy a lovag latin neve (miles), az ezer számnévből (mille) származik, s ezért írta, hogy a lovag, rendjének méltósága révén mindenkinél alkalmasabb a nép irányítására, mert ezrek közül van kiválasztva. A papság különleges szerepét sok egyéb mellett a bűnbocsátó hatalom biztosította. Az ordo eleriealis, az egyházi rend, már a korai középkortól fogva elkülönült a laikusoktól. A rendi átrétegződés hosszú folyamat volt, amelyet három tényező, ahűbéres hierarchia bomlása, az egyházi rend példája és a városok megjelenése mindenképpen befolyásolt. A hűbéri kapcsolatok válsága a hűbérviszony eldologiasodásával kezdődött. Az a természetes kapcsolat, hogy a hűbérbirtok a hűség jutalma ellentétére változott akkor, amikor a feudumok örökíthetőségével az örökösnek azért kellett hűségesnek lenni urához, és azért kellett szolgálatokat teljesítenie, mert birtokot örökölt, amely szolgálatokra kötelezte őt. Ráadásul az örökségek révén egy-egy vazallusnak több (olykor 10-20) seniora is lehetett, s nem volt könnyű eldöntenie, melyiknek tartozik szolgálatokkal, s milyen sorrendben kell ezt urainak teljesítenie. A 11. századtól kezdve kétségtelen történtek kísérletek a személyes hűségkapcsolat felbomlásának megakadályozására. Hódító Vilmos Anglia elfoglalása után - mint ismeretes - a salisbury esküben 1086-ban minden alattvalójától hűséget követelt, az alvazallusoknak is ő lett a legfőbb hűbérura. II. Fülöp Agost francia király a század fordulóján a homo ligias rendszer kiépítésével akarta elismertetni, hogy minden alattvalónak első hűbérura az ufalkodó (dominus ligias ante omnes). Ezek a próbálkozások azonban nem vezettek eredményre. A valóságot néhány évvel később Durandus mendei püspökífogalmazta meg: homo vasalli mei, non est vasallus meas, azaz az én emberem (vazállusom) vazallusa nem az énvazallusom. A személyes kapcsolatok meglazulása a hűbéres hierarchia lényegét kérdőjelezte meg, s szétrombolta a társadalom vertikális tagozódását. De az új társadalmi elrendeződést elősegítette a partikularizmus erősödése is, ami nélkül nem született volna meg a rendiség. Ebben szerepet játszottak a különféle immunitások, amelyek államhatalmi jogosítványokat adtak a megadományozottnak, s precedens teremtettek a hatalomban való részesedésre.

133 16 / Rendi társadalom és rendi állam 125 A papság valójában már a korai középkortól kezdve rendet alkotott a laikus világban (ordo elericalis), s a századok során olyan megkülönböztető privilégiumokra tett szert, amelyek mintái lehettek más csoportok renddé szerveződésének is. E jogok a században dekrétumokban is megfogalmazódtak. Az egyháziak egysége III. Ince pápa jogalkotásának is központi gondolata volt, amikor a klerikusok egyforma szabadságáról szólt, mert mindannyian egy test vagyunk Krisztusban (una corpus in Christo). Ez a nézet nemcsak a klérus különállását fogalmazta meg, de - a pápa törekvéseitől függetlenül - azt is, hogy Szent Péter utóda nem egyedüli birtokosa minden hatalomnak, mert az a fej mellett a tagokat is megilleti, miként azt III. Ince kortársa, Párizsi Iános domonkos szerzetes állította. A klérust illető kiváltságok közül a privilegium canonis, az egyházi személyek sérthetetlenségének joga volt a legfontosabb ben törvénybe iktatták, hogy aki világi papra vagy szerzetesre kezet emel, azt ki kell átkozni az egyházból. Ebben a században győzedelmeskedett az az elv is, hogy egyháziak felett csak egyházi bíróság ítélkezhet. Ez a jog a klerikusokat ugyan már korábban is megillette, érvényesülése azonban többnyire a világi hatalomtól függött. A 12. században azonban volt olyan precedens, amely a klerikusok e jogát kétségbe vonó királyi hatalommal szemben az egyház győzelmét eredményezte. Angliában II. Henrik a clarendoni határozatokban 1164-ben a királyi bíróságok hatáskörét bűnügyekben az egyháziakra is kiterjesztette. Kancellárja és barátja, a canterbury érsek Becker Tamás azonban uralkodójával szemben is megvédelmezte a klérus jogait, s ezért életével fizetett. Mártíromsága azonban megoltalmazta az egyház jogait, Henriknek nyilvános vezeklésben kellett feloldozást nyernie az őt sújtó egyházi átok alól. A III. lateráni zsinat 1179-ben és a IV ben az ordo clericalis adóktól és szolgáltatásokról való mentességéről (privilegium immunitatis) hozott határozatot, amelfet a világi uralkodók is megerősítették. Ha ezek mellett azt is figyelembe vesszük, hogy mind a világi főpapokat, mind a szerzetesrendeket földesúri jogok is megillették, vagyonbiztonságukat az uralkodói hatalom garantálta, s az egyházat Nagy Károly óta megillette más urak jobbágyai esetében is a tizedszedés joga, előttünk áll az egyházi rend, mint corpus, ordo, a maga jól körülhatárolt kiváltságaival, amelyek mások számára is vonzók lehettek. Az egyházi rend mellett a században megkezdődött a városlakók szabadságainak uralkodói megerősítése is. A három ordóról született elméletben a 11. század elején a laboratores ldfejekéssel még mindenkit illettek, aki nem volt pap, vagy lovag. A dolgozók tömegéből azonbán kiváltak a városlakók, akik a falusi földművelőkkel szemmel'a tái;e-ejdalmi emelkedés) útján az urasági függésből is felszabadultak, míg a jobbágynák megmaradók az alávetettség szigorúbb formájából enyhébb formájába kerültek, de úri hatalom alatt maradtak. A városok,,felszabadulása az ún. kommunajog elnyerésével történt, amely a városlakókat nem egyénenként, hanem közösségként emelte ki a földesúri hatalom alól. A laoni kommuna története mutatja, hogy e folyamat nem ment végbe küzdelem

134 1 26 Orosz István és ellentmondások nélkül. A kommuna jog a társadalom más csoportjai számára gyűlöletes újdonság volt. A 12. század elején Guibert de Nogent azt írta, hogy communia autem novum ac pessimum nomen (a kommuna pedig új, és a legveszedelmesebb név). A laonihoz hasonló harcot folytattak püspökük ellen Santiago de Compostella lakói is a 12. században. A kommuna jog nem kevesebbet jelentett, minthogy a város a saját territóriumán megszerezte a földesurak immunitását, kormányzati autonómia illette meg a közösséget, ami kiterjedt a királyi adók kivetésére és behajtására is. A városok jogosulttá váltak vámok szedésére, a vásártartásból származó jövedelmekre, polgáraik felett első fokon maguk ítélkeztek, joguk volt a települést fallal körülvenni, és saját katonaságot tartani. A kommunák magukat gyakran a béke védelmére alakult közösségeknek tekintették (communia pro pace), s a 11. század végén és a 12. században nemcsak Franciaországban, de Spanyolroszágtól Anglián keresztül a Német Birodalom keleti határáig elterjedtek, nem is beszélve Itáliáról, ahol már században alakultak földesúri függés nélküli városok. Ezt a függetlenedést gyakran a püspökökkel szemben kellett elérni, akik a Német-római Császárság visszaállítása után az uralkodótól szerezték meg a közigazgatás, igazságszolgáltatás jogát és a királyi regaliákat. Milánó pl. 980 után hat évtizeden kereszül vívott elkeseredett küzdelmet püspökei ellen, míg 1044-ben kivívta fiíggetlenségét s megszerezte azokat a jogokat, amelyek korábban a püspököt illették.. A kommunák, mint autonóm városközösségek mellett magasabb szerveződések is létrejöttek. A városszövetségek közül legismertebbek a 12. század végén született északnémet városszövetség a Hanza, amely a kereskedők universitasának nevezte magát (universi mercatores imperii Romani Gotlandinamfrequentes - a Római Birodalom Gotlandot felkereső kereskedőinek közössége), vagy a különböző spanyol városok hermandadjai (testvériségei), köztük az északi városok szövetsége, amely a gyapjúkereskedelmet ellenőrizte. A városokban már a kommuna jog megszerzése előtt is működtek alacsonyabb szintű testületek (corpus). Ezek közül a gildék, korporációk többnyire kereskedő társulatok voltak, mintájukra szerveződtek meg az iparos közösségek a céhek. E testületek igen gyakran kapcsolódnak a hitélethez és vallási társaságok (confraternitasok) formájában jelennek meg. Testületként születtek meg az első egyetemek, amelyekben a tanárok és a diákok alkottak közösséget (universitas magistrorum et scolarium)_autonómiával és megkülönböztető privilégiumokkal. A legkülönfélébb corporatióknak, fraternitásoknak, societásoknak se szeri, se száma a században. E testületlek többnyire a hatalom (királyi, pápai, földesúri) beleegyezésével jöttek létre, s működésüket,oklevéllel biztosították. Nagy szerepük volt abban, hogy a testületi elv, amely a rendiség legfontosabb alapja, polgárjogot nyert Európa életében. A rendiség ideológiai megalapozásában fontos szerepet játszott az egyes országok uralkodói esetében annak kinyilvánítása, hogy a király a hatalom teljességéval (plenitudo potestatis) rendelkezik, s teljes szuverenitását a császári hatalom nem korlátozza. A pápaság és császárság küzdelmei, amelyekben a pápa

135 16/ Rendi társadalom és rendi állam 127 kétségbe vont a császárok főhatalmát, hozzájárult ennek az elvnek a megfogalmazásához, mert így lehetett kisebbíteni a császárok szerepét. III. Ince pápa 1204-ben,,Per venerabilem kezdetű bullájában a francia királlyal kapcsolatban fogalmazta meg a később többek által hangoztatott elvet, hogy rex est imperator in regno suo, a király császár a saját királyságában, azaz a hatalom teljességének birtokosa. Az elvet más országok uralkodói is érvényesnek tartották saját királyságukban. A hatalom teljességével rendelkező uralkodót így nem korlátozhatta a császár abban, hogy a hatalom gyakorlásába, ha szükségesnek látja, alattvalóit is bevonja. A római jog újjáéledését és recepcióját a császári hatalom segítette elő. A bolognai egyetem magisztere Irnerius és társai 1158-ban a roncagliai birodalmi gyűlésen mutatták be Barbarossa Frigyesnek az újonnan felfedezett római jog gyűjteményét, Iustinianus kódexét. Ennek alapján igazolták a császár korlátlan hatalmát ( Quad imperatorem placuit, legis habet vugforem - ami a császárnak tetszik, az a törvény erejével bír). A császár ennek hatására élő jognak nyilvánította a római jogot és 'a középkori császárok törvényeit besorolta a Iustinianus kódex törvényei közé.. A római jogelvek között azonban volt egy olyan is, amely a rendi mozgalmak fő` célkitűzésévé és hivatkozási alapjává vált: Quod omnes tangit, ab omnibus comprobari debet - ami mindenkit illet, azt mindenki által meg kell erősíteni. A rendek törvényes beleegyezési jogát valójában a római jog elvére hivatkozva követelték a későbbi rendi gyűlések. A rendiség kifejlődésében még egy elem volt, ami szerepet játszott az átalakulás ideológiai alátámasztásábanz a királyságnak közösségként, méghozzá az országlakosok (regnicola) közösségeként való meghatározása. A communitas regni természetesen nem jöhetett volna létre, ha alacsonyabb szinteken nem léteztek volna communitasok, universitasok. Gerics Iózsef szerint A communitas (universitas) fogalom már meglehetősen széles körben elterjedt, és rendkívül sokféle vonatkozásban alkalmazták, mielőtt az országos communitas (universitas) szerepében találkozhatnánk vele ben, amikor Simon Monfort a királyi hivatalnokokból és a főhűbéresekből álló királyi tanácsot a grófságokból származó lovagok és a városok képviselőivel egészítettek ki, ez utóbbiakat communitas regninek, az ország közösségének nevezték. Az universitas, communitas kifejezés az alacsonyabb szintű közösségekből felemelkedett a legmagasabb szintre, az ország (privilegizált) lakosságát kezdte jelenteni. A társadalom rendi átrétegződése elsősorban, a nemesség, városi polgárság és a parasztság viszonyát formálta át. A városok lakossága kikerülvén a földesúr joghatósága alól, a személyes szabadság birtokosaként szerveződhetett renddé, s követelhetett jogokat az ország irányításában is. A nemesség renddé válása főként a parasztságtól való teljes elhatárolódást eredményezte. Azok a közbülső rétegek, amelyek a korai középkorban a szolgálat természete szerint a nemesek és a jobbágyok között helyezkedtek el, most véglegibetagozódnak a nemesi vagy a parasztrendbe. Az ezredfordulón még maradványaiban élő közszabadok csoportja véglegesen belehullt a parasztrendbe, a ministeriálisoknak viszont sikerült a nemesi rend sorába eınelkedni. A parasztság, bár számára a rendi átrétegződés

136 1 28 Orosz István kétségtelen a társadalmi emelkedés időszaka volt, Európa legtöbb államában nem került az országrendiség státusába. Politikai képviselthez csak a skandináv államokban jutott vagy olyan parasztközösségekben, mint Svájc, amelyekben a feudalizációból maradtak ki az egykori szabad parasztok, s így őrizhették meg a korai középkorból származó poltikai jogaikat is. A nemességnek vagy a városi polgárságnak jogi állapotként való megfogalmazása egyfajta megmerevedést eredményez a társadalomban. Igaz, voltak olyan európai országok, mint pl. Anglia, ahol a nemesség nyitott társadalmi csoportnak tekinthető, mert egy bizonyos jövedelemhatáron felül bárki bekerülhetett soraiba, Európa nagy részén azonban a nemesség jogilag zárt renddé válik, s azonossá lesz a földtulajdonosokkal. Marc Bloch szerint szociális presztízsük is ebből fakad, s ez választja el őket véglegesen a földtulajdonosnak nem, legfeljebb birtokosnak és haszonélvezőnek tekinthető parasztságtól. A nemesség azáltal lesz a társadalom egyik rendje, hogy a korábban rá jellemző teljes szabadságot mind a papság, mind a városi polgárság megszerzi. A papság, bár a leghamarabb viseli magán a rendek sajátosságait, nem tel<inthető zárt csoportnak, nem lehet beleszületni, csak a kánonjog rendelkezéseinek megfelelően a laikusok közül a felszentelés révén belekerülni. Az egyházi rend a középkori felfogás szerint is Krisztus által alapított szentség, amely lelki hatalommal ruházza fel a klerikusokat, s ezáltal minden laikus csoport fölé emeli. Az elvi különségtétel mellett az egyes privilégiumokat azonban az egyháziak is fokozatosan szerezték meg. A városok polgári rendje a szabadság és a rendi jogállás kivívása után sajátos kettősségben élt. A polgári jogállást ugyanúgy, mint a nemesit, születés révén lehetett megszerezni, azaz a városi polgár gyermeke is polgárnak született. Ugyanakkor a városokban nemcsak a születés révén lehetett polgárjogot szerezni, hanem más formák között is, főként a polgárjog elnyeréséért járó taxa megfizetésével. A parasztság számára a város volt a jobbágyi állapotból való kiszabadulás lehetősége. A városok számára viszont ennek a bevándorlásnak az engedélyezése a továbbélés esélyét adta meg, hiszen a középkori városok népessége a természetes szaporodás révén nem növekedett volna. A RENDI ÁLLAM A rendi állam intézményei teremtették meg azt a lehetőséget, hogy a kiváltságos rendek élhessenek az ország ügyeibe való beleszólás lehetőségével. Ezek közé az intézmények közé a parciális vagy területi és az országos rendi gyűlések tartoztak. A rendi országgyűléseket a történeti hagyomány a Simon Monfort által 1265-ben összehívott parlamenttől szokta számítani, amikor a résztvevők köre a grófságonként választott két-két lovaggal, és a városok ugyancsak két-két képviselőjével egészült ki. A század végén 1295-ben I. Edward visszanyúlt a Monfort-i hagyományhoz, amikor a bárók tanácsát ismét kiegészítette a grófságok (country) és a városok követeivel. Az angol történetírásban ezt szokták a mintaparlamentnek

137 16/ Rendi társadalom és rendi állam 129 tekinteni. Nem kétséges azonban, hogy olyan rendi gyűlések is voltak, amelyek korábbiak az angol parlamentnél, vagy közel egykorúak azzal. Így Hispánia államai közül IX. Alfonz király Leonban 1188-ban már olyan tanácskozást (curiát) hívott össze, amelyben a püspökök és világi főurak mellett a városok választott követei is részt vettek. Ezen az első hispániai rendi gyűlésen már megfogalmazódik a rendek politikai érdekérvényesítésének legfontosabb elve, a törvényes beleegyezési jog, mert a király arra tesz ígéretet, hogy nem üzen háborút, nem köt békét és nem tart törvényszéket,,nisi cum concilio episcoporum, nobilium et bonorum hominum (csak a püspökök, nemesek és a jó emberek tanácsával együtt). A jó emberek elkülönítve la nemesektől és a püspököktől aligha jelentett mást, mint a városi követeket. Katalóniában 1218, Aragóniában 1247, Valenciában 1283, Portugáliában 1254, Navarrában 1330 tekinthető a rendi gyűlések kezdetének. Itáliában Friaulban, amely az aquileiai pátriárka fennhatósága alá tartozott, a 13. században a széküresedés (vacantia) idején működött olyan consilium, amely a törvényalkotásban is részt vett. Másodlagos kérdésnek tekintve, hogy melyik rendi gyűlést illeti meg Európában az elsőség joga, arra figyelmet kell fordítanunk, hogyan alakultak ki azok az országgyűlések, amelyekben a privilegizált rendek mindegyike, tehát a köznemesség és a városi polgárság is részt vett, s hogyan született meg a rendek részvétele a törvényalkotásban, illetve a jogalkotásban törvényes beleegyezési joguk, amely létrehozta a dualista rendi monarchiát. Otto Hintze 1941-ben megjelent könyve (Staat und Verfassung) óta az európai rendi gyűlések két típusát szokták megkülönböztetni: a háromkamarás és kétkamarás parlamenteket. A háromkamarás országgyűlésekben külön üléseznek a papok, a nemesek és a városi polgárok, mert a jogilag egységes nemesség, papság és polgárság alkotja a három rendet. A kétkamarás parlamentekben viszont a felsőházban a főrendek a felsőpapság (prelati) és a főurak (barones, magnati), az alsóházban pedig a köznemesség és a városok képviselői tartották gyűléseiket. Hintze még azt is megállapította, hogy az egykori Karoling-birodalom területén, illetve ott, ahol a római hagyományok erősek voltak, háromkamarás parlamentek születtek (Franciaországban, a Nápoly-Szicíliai királyságban, Németországnak az Elbától nyugatra lévő tartományaiban). Különleges eset Aragónia, ahol külön üléseztek az egyháziak, a világi főurak, a köznemesek és a polgárok, azaz négy kamara alkotta a cortest. A peremvidékeken:kasztíliában, Angliában a Skandináv államokban, Németország keleti tartományaiban, Cseh-, Lengyel- és Magyarországon viszont kétkamarások voltak a rendi gyűlések. A korai középkor uralkodói szakrálisnak tekintett hatalmát az alattvalók elvben nem korlátozhatták. A legfőbb hűbérúrnak tekintett király azonban a jogalkotásban támaszkodott főhűbéreseire. A rendi országgyűlések előzményei sorában számításba kell vennünk a királyi tanácsot, a curia regist, vagy magnum consiliumot. Ezekben a legfőbb egyházi és világi méltóságok egyénként, mint a király hűbéresei vettek részt. A tanácsadás vazallusi kötelezettségük volt ugyanúgy, mint ahogy az ő vazallusaik tartoztak nekik auxilium mellett consiliummal is. Az uralkodó azonban nem volt köteles sem meghallgatni e tanácsokat, még

138 1 3 0 Orosz István kevésbé elfogadni. Akkor hívta össze a magnum consiliumot, amikor szükségét érezte, és úgy döntött, ahogy jónak látta. Az ilyen uralkodói tanácsokban a funkciók még nem váltak külön, nemcsak a jogalkotás műhelyei voltak, hanem a jogszolgáltatásé is. Az uralkodói tanácsok szerepének alakulásában figyelembe kell vennünk, hogy a legnagyobb hűbérurak igyekeztek elérni, hogy a király ne döntsön nélkülük generális kérdésekben, s erre időnként kényszeríteni is akarták azokat az uralkodókat, akik kormányzásával elégedetlenek voltak, vagy akiket már uralkodásuk kezdetén e helyzethez akartak idomítani. IX. Alfonz kasztíliai-leoni király uralkodása első évében aligha kényszertől mentesen hívta össze az említett cortest. A városok jelenlétére bizonyára a királyi pénzügypolitika szempontjából volt szükség. Az angol Magna Cartát is csak úgy lehet a parlamentarizmus előzményeként figyelembe venni, hogy benne Földnélküli Iános biztosítékot nyújt arra, hogy külön adókat csak a bárói tanács hozzájárulásával fog kivetni, azaz a bárói tanács olyan jogot szerzett, ami később a parlament illetékességi körébe került. Hasonló volt a helyzet az,,oxfordi proviziókkal is 1258-ban, amely szerint III. Henrik a 15 fős bárói tanács hozzájárulása nélkül semmiféle döntést nem hozhatott. Az a helyzet tehát, hogy az uralkodót törvény, vagy esküje kötelezte arra, hogy valamilyen testülettel együtt alkot törvényt, nem volt ismeretlen már a rendi országgyűlések megszületése előtt sem. Igaz az uralkodók ezt a szuverenitás csorbításának tekintették. III. Henriket pl ben a pápa oldozta fel az oxfordi proviziók betartására tett esküje alól. Abban, hogy a hűbéri jellegűnek tekinthető curia rıugják vagy magnum consiliumok kisnemesekkel és városiakkal is kibővűlve rendi gyűlésekké alakultak át, sokféle tényező játszhatott szerepet. Az egyik/a már említett elv, hogy a sokakat érintő dolgokat sokak által kell megerősíteni. A mindenkit érintő dolog az adófizetési kötelezettség volt. A királyság legfontosabb anyagi bázisát a városok jelentették, érdekük volt tehát az uralkodóknak, hogy a városok beleegyezésüket adják az adókivetéshez. Ugyanakkor az adók behajtása is többnyire a vidéki nemességre és a városokra volt bízva, ez is indokolta részvételüket az országos politikai akaratképzés fórumán, a rendi gyűlésben. Hozzájárult a királyi tanácsok rendi gyűléssé alakulásához az organikus államszemlélet, az a,,szervanalógia, amely már a 12. században Iohn Salisbury Policraticusában is megjelent. De nemcsak ő hirdette, hogy az állam feje és testrészei összetartoznak, de Aquinói Tamás is, aki szerint mint az állat teste különböző egymáshoz kapcsolt és rendelt tagokból áll, úgy áll minden ország és minden gyülekezet különböző és egy célra szentelt személyekbő1. Páduai Marsilius szerint a test tagjai közötti harmóniához hasonlóan az országban a kormányzás harmóniáját csak a hatalom egyensúlyával és (az uralkodó és az alattvalók közötti) arányos elosztásával lehet biztosítani. Habsburg Rudolf 1274-ben a birodalmi gyűlésre szóló meghívó levelében arra hivatkozott:,,lehetetlen, hogy az egész testet a fej kormányozza a tagok támogatása nélkül. 1 A rendi gyűlések kialakulásának folyamata és működésének rendje azonban Európa különböző országaiban eltérően alakult azon túlmenően is, hogy formailag

139 16 / Rendi társadalom és rendi állam 131 I I három, vagy kétkamarás parlamentek alakultak. Franciaországban az elsó altalános rendi gyűlés, az États Généraux összehívása 1302-ben Szép Fülöp király nevéhez fűződik, aki a királyi tanácsnál szélesebb támogatást akart szerezni a pápa ellen folytatott harcához. Nem a királyi tanácsot bővítette ki, a parlament Franciaországban, Angliával ellentétben a későbbi évtizedekben legfelsőbb bírósággá vált. Az általános rendek azonban egyáltalán nem voltak rendszeresek a 14. században, többször előfordult, hogy az északi és déli tartományok külön gyűlést tartottak. A francia rendi gyűlések nem jutottak el oda, hogy a törvényalkotásban meghatározó szerepet játszottak volna. Fontos jogosítványuk lett azonban az adómegajánlás. Ebből a szempontból jelentős volt az évi Márciusi Nagy Ordonnance, amely a rendek jogává tette a hadiadónak nemcsak megajánlását, de beszedésének ellenőrzését is. A rendi gyűlések rendszeres tartását segítette volna elő az a döntés, amely szerint három évenként akkor is ülésezni kell, ha a király nem küld meghívólevelet. Az adómegajánlás joga azonban 1439-ben csorbát szenvedett, mert ekkor állandó hadiadót szavaztak meg a rendek a királynak, így a későbbiekben nem hozhattak közös döntést az uralkodóval az adók ügyében. Nem is volt a 15. század második felében csak két általános rendi gyűlés Franciaországban. A francia rendi gyűlés gyengesége ellenére is az abszolutizmus l<ia1al<uj:áñ sa előtt az uralkodók általában figyelembe vették a rendek véleményét. A terül i rendi gyűlések reˇndszeresebbek voltak az országosaknál, de a partikularizmus Franciaországban nem volt olyan erős, mint Németországban, igy a parciális rendi gyűlések szerepe is csak a helyi igazgatás és adózás tekintetében volt számottevő. Angliában a már említett 13. százzičli kezdetek is fontosak voltak, bár általános az a vélemény, hogy a Simon Monfort által lefektetett elvek és az Edward által létrehozott Mintaparlament működési rendje csak a későbbi évtizedek során valósultak meg. Ugyanakkor 1297-ben már I. Edward biztosította a rendek adómegajánlási jogát a Confirmatio chartarum-ban, amikor kimondottal, hogy a hűbéri eredetű adókat csak a rendek hozzájárulásával lehet kivetni és behajtani (De tallagio non concendendo). Az angol parlament két háza a Lordok háza, (House of`lords) és a Közösségek Háza (House of Commons) I. Edward uralkodása alatt 21 alkalommal, meglehetős gyakorisággal ülésezett, de a törvényalkotás mellett a bárói tanács egykori bíi`áskodási jogaiból is sok elemet megőrzött. A parlament elé kerülő ügyekben a vádat az Alsóház képviselte, ítéletet a Lordok háza hozott. A hispániai félsziget államaiban a rendi gyűlések (cortes) nem teljesen azonos módon működtek annak következtében, hogy a rendi fejlődés sem volt teljesen megegyező. Kasztíliában a rendek gyengék voltak a királyhoz képest, s ennek megfelelően valószínű, hogy a király akaratából összehívott gyűléseik nem rendelkeztek a törvényalkotás jogával. A kasztíliai főnemesség nyomasztó súlya ellen a kisnemesek (hidalgók), és a városok testvériségek (hermandades) létrehozásával védekcztek. Egészen ellentétes volt a helyzet Aragóniában, ahol négy rend, és Katalóniában, ahol három rend volt tagja a cortesnek. Egyik államban sem az

140 1 32 Orosz István uralkodótól függött a rendi gyűlések összehívása és működése. Aragóniában 1307 után évente háromszor ülésezett a cortes és az ülések közötti időszakban is működött egy állandó bizottmány (diputación permanente) az ügyek vitelére. Katalóniában is volt egy hét tagú állandó testület (generalitat) két egyházi, két nemesi és három városi taggal, de a cortest csak három évenként volt kötelező összehívni. A rendi jogokat a két államban már 1283-ban illetve 1287-ben elismerte az uralkodó. A rendi intézmények, bár korlátozták az uralkodói hatalmat, valójában nem gátolták a központosítás erősödését. A király a rendi országgyűlések révén sokkal szélesebb rétegekre támaszkodhatott, mint korábban, nem volt kiszolgáltatva a báróknak, akik a hűbéres hierarchia révén mind a vazallus kisnemeseket, mind a városok polgárságát elzárták a központi hatalomtól. A hűbériség korának uralkodója elméletileg korlátlan hatalommal rendelkezett, a gyakorlatban azonban csak annyival, amennyit a nagyhűbéresek hagytak számára. A rendiségben az uralkodó a dualista hatalommegosztás révén lemondott ugyan a hatalom teljességéről, de a megmaradó rész valóságos hatalom volt. Ez alól egy kivétel volt: Németország, ahol a rendi átalakulás nem járt együtt a császári hatalom erősödésével, de megerősítette a fejedcýmek hatalmát. E helyzet kialakulásának előzményei között fontos szerepet játszott II. Frigyes két intézkedése 1220-ban és 1231-ben. Az évi kiváltságlevelében (Confoederatio cum principibus ecclesiasticis- szövetség az egyházi fejedelmekkel) nemcsak a spolienrecht-ről mondott le, azaz arról a jogról, hogy a végrendelet nélkül elhalt egyházi méltóság hagyatékát az uralkodó örökli, de a királyi regáliákat (pénzverés, vámszedés, várépítés, városalapítás, bíráskodás) is az egyházfejedelmek kezére adta, s lemondott a megüresedett hűbérbirtokok uralkodói háramlásáról is ben ugyanezeket a kedvezményeket (favor) a világi fejedelmeknek is biztosította (Statutum in favorem principum). Az egyházi és világi fejedelmek e privilégiumok által domini terrae lettek, azaz birtokukon élvezték a plenitudo potestatist. Az évi statutum még azt is elrendelte, hogy törvényeket (constitutiones) vagy új jogokat a fejedelmek csak akkor vezethetnek be, ha először a tartomány előkelőinek egyetértését megszerezték (nisi meliorum et maiorum terre consensus primitus habeatur). Ezáltal a rendi egyezkedés a birodalom és a császár szintjéről a territóriumok és a fejedelmek szintjére került. A legfontosabb rendi intézmény nem a birodalmi gyűlés (Reichstag), hanem a tartományi gyűlés (Landtag) lett, amely a helyi hűbérurak és vazallusaik gyűléseiből alakult ki. Ebben az is közrejátszott, hogy a Birodalmi Gyűlés, amely végleges formáját csak a 15. században nyerte el, roppant nehézkesen működött. A három kamarás rendszernek megfelelően külön tanácskoztak az ún. választófejedelmek, a világi és egyházi fejedelmek és a birodalmi városok. E kollégiumok és a császár csak együttesen alkothattak törvényt, amelynek végrehajtása azonban a tartományuraktól függött, merta végreható hatalom csak a tartományok szintjén működött. A Reichstag más parlamentekkel szemben nem játszott szerepet az uralkodó megválasztásában sem, mert IV. Károly császár 1356-ban a nürnbergi birodalmi gyűlésben kihirdetett Aranybullája szerint a rómaiak királyát, akiből egykor 1 ıı

141 16/ Rendi társadalom és rendi állam 133 császár lesz, a hét választófejedelem (a trieri, mainzi és a kölni érsek, a cseh király, a pfalzi palotagróf, a szász herceg és a brandenburgi őrgróf) választja. A bulla szerint a megválasztott uralkodónak azonnal meg kell erősíteni a választófejedelmek hűbéreit, privilégiumait, jogait és szabadságát, azaz a választás rendjét a későbbiekben sem lehetett megváltoztatni. Itáliában eltérő úton haladt az északi és a déli tartományok rendi fejlődése. A nápolyi-szicíliai királyság a spanyol államokhoz hasonlóan háromkamarás rendi gyűlést hozott létre, a rendiség azonban délen sem volt túlságosan erős. Északon viszont a rendi átrétegződésnek voltak sajátos vonásai. A gazdag városok nagyon korán felségjogokat szereztek nemcsak a városon belül, hanem a környékükön (contado) is. Ezzel valójában lehetetlenné tették a nemesség önálló renddé fejlődését. A nemesek a városi jogok birtokosai lettek, de ezáltal nem élhettek külön nemesi jogaikkal Közép- és Kelet-Európában Bizánc és Oroszország fejlődésében a 15. század végéig nem találjuk nyomát a rendi átalakulásnak, így a rendi intézmények kialakulásának sem. Bizánc bukása erre a 15. század második felétől semmiféle lehetőséget nem teremtett, Oroszországban viszont a 16. században ýıltak olyan kezdemények, amelyek hasonlítottak a nyugat-európai preparlament ris formákhoz. A három közép-európai országban azonban a században számottevő rendi átalakulás kezdődött, s kialakultak a legfontosabb rendi intézmények is. Csehország német választófejedelemség volt, helyzete megfelelt a német territoriális rendi fejlődésnek. A királyi tanács (rada) itt is országos bírósággá alakult, nem az országgyűlés egyik házává. A rendi gyűlés sajátossága volt a 15. században - nem függetlenül a huszita mozgalmaktól -, hogy a nemesség és a városi polgárság mellett nem volt tagja a papság, mert az 1421-ben Caslavban tartott országgyűlésen a papokat kizárták a részvételből. Morvaországban viszont 1437-ben még a városok képviselői hiányoztak, két évvel később azonban már nem. Lengyelország helyzetét meghatározta, hogy egész Európában itt volt a legnagyobb a köznemesség (szlachta) aránya a népességen belül. A 14. század derekán ez a vidéki kisnemesség meg is teremtette a saját territoriális képviseleti testületét, a sejmiket. A/rendi privilégiumok megszerzése Nagy Lajos király évi kassai kiváltságlevelével kezdődött, amely biztosította a nemesség adómentességét, és kimondta, hogy minden kötelezettséget csak beleegyezésükkel róhat ki rájuk az uralkodó. Az évi czerwinski dekrétum csak bírói ítélet alapján engedte meg a nemesi birtok elkobzását. 1,430-ban egy kiváltságlevél a nemesek személyi jogait erősítette meg, mert kimondta: nemes személyt csak bírói ítélettel lehet elfogni és börtönbe vetni. Az évi piotrkówi gyűlés határozata a király jogait csorbította, mert az uralkodó döntéseihez négy főúr (pan) beleegyezése volt szükséges. Az országos rendi gyűlések (sejm) Lengyelországban egyre inkább a főrendek és a köznemesség harcának színterévé váltak. IV. Kázmér király az évi nieszawai statutumokban a köznemesség katonai szolgálatát (ami az adómentesség indoka volt) a sejmikek hozzájárulásától tette függővé ban a piotrkówi statutumokban a nemlesség az ország egész területére érvényes vámmentességet

142 1 34 Orosz István szerzett. A kétkamarás országos rendi gyűlések végső formáját az évi radomi határozatok teremtették meg. A főrendek a felső táblán, a sejmikek követei az alsó táblán üléseztek. Ekkor mondták ki, hogy,,nihil novi sine consensu, semmilyen újítás nem lehet egyetértés nélkül, amit Lengyelországban úgy értelmeztek, hogy az országgyűléseknek egyhangú döntéseket kell hozni, ami a későbbiekben megbénította a rendi gyűlések működését. A Skandináv államokban a rendi országgyűlések sajátossága a parasztrend politikai képviselete. Hajnal István szerint Skandináviában a parasztság szövetkezésszerű autonómiája elég erős arra, hogy az országos rendi képviseletbe is behatolhasson. Mindhárom északi államban a rendi átalakulás még azelőtt bekövetkezett, mielőtt a szabad parasztságot sikerült volna feudális függésbe vonni. Így mind a dán rendi gyűlésnek, a dannehofból születő riksdagnak, mind a svéd parlamentnek (ugyancsak riksdag) külön rendként voltak tagjai a parasztok, akik jobbágygyá tételét a későbbi századokban éppen rendi képviseletük akadályozta meg. A skandináv államokban a nemesség, papság és a polgárság mellett a parasztság a negyedik rend volt. A kétkainarás parlamentek hasonló sajátosságokat mutattak, mint a peremvidékek azonos intézményei. / A rendi gyűlések futólagos áttekintése is eléggé meggyőzően mutatja, hogy a politikai akarat kifejeződésének intézményi feltételei biztosítva voltak a századi Európában. A rendi gyűlések nem voltak a modern demokrácia képviseleti rendszerének középkori előzményei, de működésük arra utal, hogy a dualista rendi monarchiákban az uralkodó és a rendek közötti hatalommegosztásnak volt valóságos tartalma, s a rendi képviselet a korábbi századokhoz képest szélesítette a hatalomban részt vevők körét. "

143 1 7 M A válság hatása a társadalomra A NEMEsI TÁRSADALOM válsága A 14. századi válság És ÁTRENDEZÖDÉS nem szűkítheá le a gazdaságra. A gazdasági folyamatok szoros kölcsönhatásban álltak a társadalmi viszonyokkal. A mezőgazdasági termelés fő hordozója, a paraszti gazdaság az urasági rendszer, a nagybirtok szerves részét képezte. Gazdálkodása a járadékrendszeren, az uraságnak járó szolgáltatásokon keresztül meghatározta az uraság földből származó jövedelmét. A nyugat-európai uraság a kései középkorban már alapvetően járadékélvező volt, vagyis nem tartott fenn saját kezelésű gazdaságot. A dologi és bíróiadminisztratív jogok alapján szedett járadékok a paraszti gazdaság hozadékának többnyire a szokásokban megszabott hányadát vitték el. A járadékoknak tehát volt egy meghatározott aránya, rátája. A terményjáradék általában a termés 8-10%-át vitte el, a pénzben fizetett cenzus pedig egy fix összeg volt, amely nem követte a termelés évi ingadozását. Az urasági monopóliumokból (malomtartás, piactartás stb.) származó illetékek szintén szabott mértékűek voltak. A virágzó évszázadokban a nemesség jövedelme nőtt, mivel mindig újabb telki gazdaságok keletkeztek, amelyek újabb járadékot fizettek. Egy-egy telki gazdaság járadékkötelezettsége azonban nem nőtt, sőt a termelékenység növekedésével az össztermékhez képest inkább csökkent. Egyrészt az új földek feltörésekor a termelőt hosszú időre kedvezmények illették, másrészt ha a telki gazdaság növelte a termelését, az össztermésből akkor is több maradt, ha a járadékok arányosak maradtak. Az urasági elsajátítás tehát nem fölözött le minden növekményt, vagyis a járadékráta csökkenő tendenciájú volt. Változás a 13. század utolsó harmadától kezdődött: a paraszti gazdaságok száma még nőtt, így az urasági járadék is, viszont a termelékenység kezdődő csökkenése miatt a járadékráta csökkenése leállt. A nemesi társadalom számára a kedvezőtlen áttörést a,népességcsökkenés hozta. A paraszti gazdaságok számának csökkenése a nemesi bevételek csökkenését váltotta ki. A nemesi társadalom ezt több úton-módon próbálta ellensúlyozni. Egyrészt a megmaradt gazdaságokból

144 136 Papp Imre törekedett több járadékot kisajtolni, gyakran a szokások megsértésével. A járadékráta emelése hosszabb távon csak akkor lehetett eredményes, ha a jobb földekre visszahúzódó paraszti gazdálkodásban ismét nőtt a termelékenység. A jövedelemkiesést azonban ez csak részben pótolhatta. A föld hozadékának elsajátításában a 14. századtól a nemességgel versenyre kelt az állam. A rendszeres állami adóztatás a kései középkorban Európa-szerte általánossá vált. Ezért az arisztokrácia és a lovagság (köznemesség) az állami bevételek újraosztását igyekezett a maga javára fordítani. A királyi hatalom és a nagy arisztokrata csoportok közötti konfliktusoknak egyik fontos forrása ez volt. A harmadik törekvés a jövedelmek pótlására a háború volt, vagyis más országokban, társadalmakban megtermelt javak erőszakos eszközökkel való elsajátítása. A váltságdíj, a hadisarc, a harácsolás szintén csak részben volt megoldás. A kisnemesség egy részének a zsoldos foglalkozás rendszeres jövedelmet hozhatott, más nemesi csoportok - főleg a vidéken élő kisnemesség - viszont áldozatai is voltak a háborúnak. A háborúból való haszonhúzás igen bizonytalan megoldás volt. Inkább a nemességen belüli jövedelem átcsoportosulást, mintsem az egész nemesség gazdagodását hozta. A százéves háború krónikása, Froissart eztá-ól megfogalmazta:,,...hol az-egyik nyer, hol a másik, aszerint, hogy kinek kedvez a hadiszerencse. A három csapás a nemesi társadalomban sok családot vitt a romlásba. Az éhínség ugyan nem sújtotta, mint a köznépet, viszont a pestis és a háború igen. A nemességnek a társadalomban betöltött katonáskodó funkciójából adódóan a felnőtt férfi népesség körében az átlagosnál magasabb volt a halálozási arány. A 14. században Nyugat-Európában csökkent a nemesség létszáma: több nemesi család halt ki, mint ahány közrendű család felemelkedett. A kihalt nemesi családok birtokai szerencsés kalandorok vagy felkapaszkodó polgárok kezére kerültek. A nemesség fogyását részben pótolta a nemességbe való felemelkedés. A 14. századtól hűbérbirtok fegyverforgatással nem foglalkozók kezébe is kerülhetett, akik egy-két nemzedék elteltével a nemesség tagjainak számítottak. A városi módos polgárok számára hűbérbirtok vásárlásával lehetőség nyílott, hogy nemessé váljanak. A nemessé válásnak megmaradt a régi útja is, a fegyverforgatással való felemelkedés. A 15. századtól - különösen Franciaországban - új jelenség volt a király embereinek, a legistáknak a nemessé emelése. Az udvari tisztségek viselőit, a parlament (királyi bíróság) tagjait a francia uralkodók gyakran emelték nemesi rangra. A király talárral és tollal való szolgálata nemeshez illő funkcióvá kezdettválni. Az így kialakuló réteg a későbbi taláros (hivatalnok) nemesség ősének tekinthető. PARAszTI TÁRsADALoM És PARASZTPELKELÉSEK A költözés szabadságában jogilag egységes paraszti társadalomban a 14. századra jelentős differenciálódás ment végbe. A túlnépesedés a paraszti birtok elap- Í Í Í Í 1 I I ıı ıı ' I 0 I I Í ' rozodasahoz vezetett. A felhalmozodo folos vıdekı nepessegnek a varos csak kis hányadát tudta a falai közé fogadni. A más régiókba való elvándorlás lehetőségei

145 1 7/ A válság hatása a társadalomra 137 is beszűkültek. Az elaprózott telekkel rendelkező és a birtoklásból kiszoruló rétegek létfenntartásának azonban még voltak forrásai a faluban. Az urasági gazdálkodás visszavonulásával az urasági földeknek csak egy része vált paraszti birtokká. Ielentős hányada felett az uraság megtartotta a használati jogát és bérletbe adással húzott belőle jövedelmet. A paraszti birtokhoz képest a bérleti föld több jövedelmet hozott tulajdonosának, mivel a járadék megszabását nem korlátozták a szokások. A bérleti föld iránt a paraszti társadalomban a két szélső rétegnél nőtt meg az igény. A faluban meggyökeresedő áru- és pénzviszonyok következtében kialakult egy vékony módos paraszti réteg, amely a bérleti földekkel igyekezett kikerekíteni árutermelő gazdaságát. A gyakran hektárnyi gazdagparaszti gazdaságban a családi munkaerőn kívül napszámra is szükség volt. A módos földműves és a a birtoktalan napszámos kölcsönösen egymásra utalt rétege volt a késő középkori falunak. A bérleti föld iránt a szegényparaszti rétegekben volt a legnagyobb igény. A pauperizáció a 14. század elejére jelentős folyamattá vált a nyugat-európai faluban. Ezt tompította valamelyest a néhány hektáros kisbérleti gazdaság és a közös használatú földekből (legelő, erdő, mocsár stb.) való részesedés. Az elszegényedés és a vagyoni különbségek ellentéteket szültek a falusi társídalmon belül. Ezeket azonban a külvilággal szembeni egymásrautaltság és az összetartozás tudata ellensúlyozta. A vidéki társadalmon belüli konfliktusok fő frontvonala nem a paraszti társadalmon belül, hanem a parasztság és a birtokos rétegek (nemesség, egyház) között húzódott. A század Nyugat-Európában a sorozatos parasztháborúk kora volt. Lázadások, felkelések a virágzó évszázadokban is voltak, de méretük és gyakoriságuk elmaradt a késő középkoriakéhoz képest. A konfliktusok indítékai többnyire a válságos évszázadban keletkeztek, a nagyobb szabású felkelések feltételei pedig a korábbi évszázadokban születtek meg. A személyi függés fellazulásával, az áru -és pénzviszonyok kifejlődésével a paraszti társadalom kiléphetett eddigi zárt világából. A fuvarozás, a piacra járás megismertette velük a várost és a környező vidéket. A paraszti tudat a szülőfalut és a környező vidéket foglalta magában. A paraszti látókör kiszélesedése nélkülözhetetlen előfeltétele volt a nagyobb szabású szervezkedésnek. Ez azonban sosem szélesedett országos méretűvé. Az úri társadalom részéről való sanyargatás gyakran emlegetett oka a parasztfelkelések kitörésének. Ez azonban ilyen egyszerűen nem ad magyarázatot. A parasztság beleszületett társadalmi állapotába, amelyet többnyire e1fogadott.,a szegénység sem lehet önmagában magyarázat. A parasztháborúk szervező erői mindig a módosabb rétegek voltak, a szegényparasztság csupán résztvevőként szerepelt. Akkor folyamodnak feékeléshez, amikor egy javuló társadalmi állapot hirtelen megtört. A 14. század válsága a törések sorát hozta. Az éhínség, a pestis és a háború következményei (járadékemelés, sarcolás, a paraszti szabadság megkurtítása stb.) megtörtek egy eddig elfogadott állapotot. A járadékráta emelése nemzedékek óta létező szokást változtatott meg a paraszti társadalom rovására. Angliában a nemesség egy része a mezőgazdasági termékek kereskedelmébe való

146 138 Papp Imre bekapcsolódással próbálta jövedelinét növelni, konkurenciát teremtve a paraszti gazdálkodásnak. Még kedvezőtlenebb következménnyel járhatott az urasági gazdálkodás visszaállítása. A népességcsökkenést követő béremelkedés miatt a nemesi társadalom kisebb csoportjai a jogilag szabad paraszti népesség megkötésével próbálták biztosítani a munkaerőellátást. A második szolgaság azonban már nem tudott gyökeret verni a nyugati társadalmakban, viszont a kialakításának a kísérlete is veszélyérzetet teremtett a paraszti társadalomban. A parasztháborúknak nem volt mindig kiforrott, egyértelmű törekvése. Ösztönös és tudatos elemek keveredtek a paraszti eszmékben. Gyakran az elkeseredés volt a fegyverfogás legfontosabb közös oka, amelyen túl a felkelésben résztvevők többféle érdeket érvényesítettek. A paraszti törekvések heterogének, eklektikusak voltak. A falu nem élt elszigetelten a társadalom többi rétegétől. A paraszti eszmék többnyire más társadalmi rétegektől származtak. A paraszti társadalom elsősorban az egyházi hierarchia alsó szintjével, (falusi papokkal, szerzetesekkel, vándorprédikátorokkal) és a városi polgárokkal érintkezett a mindennapi életben. Tőlük ismerte meg a különböző eretnektanokat. A felkelők táboraiban gyakoriak voltak egyházukból kiszakadt eretijék papok és szerzetesek. Az eretnekségből leginkább az ősi egyenlőség gondolata vert gyökeret, amely tagadta az úri hierarchiát. Az angliai lollardoknál Iohn Bull azt prédikálta, hogy egyformán Isten gyermekei vagyunk. Ez tükröződött a Wat Tyler-féle parasztháború programjában (smithfieldi program). Az egyenlőségeszmény másik változata a rendi társadalomba illő egyenlőséget képzelt el: a parasztság is nyerjen rendi privilégiumokat. Budai Nagy Antal erdélyi felkelésében ez a változat fogalmazódott meg. A felkelések többsége nem kívánta a társadalmi rendet felforgatni. A királyhűség és a felkelés legitim, a törvényességet betartó gondolata gyakorta fellelhető a mozgalmakban. Konkrét követeléseikben a járadékszedés szabályozását, a szokásjog betartását, és nem az úr-paraszt viszony eltörlését fogalmazták meg. Majd minden parasztmozgalomban fellelhető a patriotizmus, amely a szűkebb szülőföld (pátria) szeretetét, a termelési feltételek védelmezését és az idegengyűlöletet foglalta magába. Leginkább a háborúk, az idegenből (más vidékről) betört katonák váltották ki. A jelentősebb parasztháborúk sorát az északnyugat-itáliai Dolcino-felkelés ( ) nyitotta meg, majd között a nyugat-flandriai követte ban a franciaországi Iacquerie, ben az angliai Wat Tyler-felkelés tört ki között az eretnekmozgalmak, városi plebejus felkelések és parasztmozgalmak együtteséből álló huszita háborúk dúltak ben Dél-Svédországban az Engelbrecht Engelbrechtson-féle háború tört ki a dán uralommal szemben ben az erdélyi Budai Nagy Antal vezette felkelés tartotta rettegésben a régiót ban Katalóniában Pedro Iuan Sala hívta fegyverbe a parasztokat szabad állapotuk megnyirbálása miatt. A Dolcino-felkelés az eretnekmozgalom fegyveres változata volt. A Ferences rendből kivált apostoli testvérek - vezetőjük Dolcino - szították. Szegénységet hirdettek, és a javak közös elosztását akarták megvalósítani. Az egyházi hierarchiát és a tizedszedést sem kívánták fenntartani. Dolcino 1304-ben fegyverbe szólította

147 17/ A válság hatása a társadalomra 139 a parasztokat, mert elérkezett az új világ hajna1a, amelyet együtt kell megteremteni. A felkelést keresztes lovagok verték le. A nyugat-flandriai háború a korabeli flamand krónika szerint különös kegyetlenségéről volt nevezetes. A felkelést a jómódú és kedvezményeket élvező hospes leszármazottak robbantották ki 1323-ban, miután a földbirtokosság a francia királynak fizetendő pénzbírság miatt szokásban nem lévő járadékokat vetett ki. A felkelők soraiban ismert volt a városokból kiszivárgott plebejus eretnekség is. A begárdok - testvéri közösségbe tömörült takácsok, akik szerzetesi fogadalom nélkül kolostorokat alapítottak - prédikátorai az egyházi hierarchia és a fényűzés ellen szónokoltak. A felkelést a francia király csapatai fojtották vérbe 1328-ban. Három évtized elteltével, 1358 tavaszán a francia királyságot újabb, a francia paraszt gúnynevéről (Iacques Bonhomme - Együgyű Iakab) elnevezett parasztháború, a Iacquerie rázta meg. Közvetlenül a százéves háború okozta pusztulás váltotta ki. A paraszti társadalom meghasonlott saját uraival. A feudális társadalom funkcionális rendjéből adódóan a nemesség nemcsak járadékélvező, hanem a paraszti világ védelmezője is volt. Ezt a kötelezettségéfa francia nemesség a háborúban elszenvedett veresége miatt nem tudta teljesíteni. A paraszti társadalom fogott fegyvert, hogy megvédje pátriáját a fosztogató angol és francia lovagokkal szemben. A felkelés Beauvaisis, Ile-de-France, Picardia 's Champagne területére terjedt ki. Vezére, a katonaviselt, jó szervező Guillaunfe Caillet (Carle) kezdetben sikereket ért el és a párizsi felkelőkkel is kapcsolatot épített ki. A felkelésnek azonban nem volt határozott programja, az idegengyűlölet és az elkeseredés vezérelte. A háború kimenetelét a pártütő arisztokrata, Gonosz Károly navarrai király döntötte el. Caillet-t tőrbe csalva - tárgyalásra híva - lovagjaival lemészárol tatta a vezér nélkül maradt parasztokat. Wat Tyler angliai felkelése több kedvezőtlen változásból eredt. Közvetlen kiváltó oka II. Richárd között sorozatosan kivetett fejadója (poll-tax) volt. Ehhez társult a nemesség j övedelemnövelő törekvése. A mezőgazdasági termékek kereskedelmébe való bekapcsolódással a paraszti árutermelést sújtotta. A munkaerő biztosítása érdekében a copyholder réteget próbálta ismét a birtokhoz kötni. Az 1381 tavaszán Kentben és Essexben fegyvert fogó parasztok Londont is megszállták és tárgyalásra kényszerítették a királyt. A paraszti követelések két megfogalmazást nyertek. A Mile End-i program a szolgai állapot maradványainak eltörlését, egységes, szerény mértékű pénzjáradék bevezetését és a paraszti kereskedés szabadságát kérte. A program elismerését a jogszerűségre hivatkozva királyi oklevélbe kívánták foglaltatni. A módos parasztság mellett a szegénység is megszerkesztette a maga követeléseit. A smithfieldi program két legfontosabb pontja az egyházi földek felosztása és a nemesi kiváltságok eltörlése volt. Az eretnektanok erős befolyást gyakoroltak a szegényparasztokra. A háború osztozott a többi parasztháború sorsában. II. Richárd szorult helyzetben elfogadta a követeléseket, mire a parasztok zöme hazatért. Wat Tylert a londoni lord mayor(po1gármester) meggyilkoltatta, így a maradék paraszti erővel már nem volt nehéz elbánni.

148 140 Papp Imre A fentiekhez hasonlóan a többi európai parasztháború is vereséggel végződött. A nemesség katonai fölénye mindenütt egyoldalúvá tette az erőviszonyokat. A parasztmozgalmak nem változtatták meg a feudális rendszert. A válság kísérőjelenségei voltak és nem a megoldói. A varosi TARSADALOM És KONFLIKTUSAI A járványoktól és éhínségektől megtizedelt városi népesség hamarabb kezdett ismét növekedni mint a vidéki. A nagyobb főn felüli - városok elsődlegesen a bevándorlásból pótolták elveszített népességüket. A jelentősebb városok a század fordulójára ismét hasonló számú lakossal rendelkeztek, mint száz évvel korábban. A legurbanizáltabb régió ekkor is Dél-Németalföld, Észak- és Közép- Itália, Észak-Franciaország és a Rajna-vidék volt. Flandriában, Észak- és Közép-Itáliában a népesség 20-25%-a lakott városban. Franciaország és Németország népességének 8-10%-a, Angliáénak 5-6%-a volt Városlakó. A három legnagyobb város közötti lélekszámmal - Velence, l\/lilánó és Párizs volt körüli népessége volt Firenzének, Genovának és Granadának. 50 és fő között mozgott London, Köln, Gent, Nápoly, Córdoba, Siena és Palermo népessége. Brü.ggében ember élt lélekszámú városból már több tucat volt. A több ezer európai városbó egfeljebb kétszáznak haladta meg a népessége a főt. A privilégiumok megszerzése révén renddé szerveződő városok csak kifelé, más társadalmi-politikai tényezők felé képeztek egységet. A városi rend belülről egy hierarchikus, sokféleképpen tagolódó, társulásokból, testületekből álló társadalom volt. Tagolódása összetettebb volt, mint a vidéki társadalomé. A vagyoni tagozódáshoz foglalkozás szerinti tagozódás társult. Sokkal több foglalkozást folytató csoport élt, mint vidéken. A virágzó középkorhoz képest a kései középkor városi társadalma jóval differenciáltabb lett, felerősödtek a vagyoni különbségek és jelentősen megnőtt a szegény rétegek aránya. A hármas tagozódás a kései középkorban is megmaradt, de megváltozott arányokban. A maiores urbis, a városi felső réteg maga is összetettebbé vált. Legerősebb csoportja a nagykereskedőkből, bankárokból, járadékosokból álló patríciusság volt. Nagy befolyást élveztek az egyház nagyjai (püspökök, apátok stb.) és a nemesek is. A kései középkorban nőtt a városban lakó nemesség száma és aránya. A városi felső réteg a népesség néhány százalékát tette csak ki, viszont a városi vagyon felével-harmadával is bírhatott. A 14. század közepén a Bardi és a Peruzzi család vagyona két-két millió forintra rúgott. A 15. század elején a Mediciek vagyona is meghaladta a két millió forintot. A velencei Cornaro család ingatlan vagyona dukátot tett ki, évi üzleti forgalma elérte a dukátot. Iacques Coeur francia nagypolgárnak a 15. század közepén livre befektetett vagyona volt. Az augsburgi Welser család márka értékű vagyonnal büszkélkedhetett. A patríciusságnál csak a nagy arisztokrata családok voltak gazdagabbak.

149 17/ A válság hatása a társadalomra 141 A kereskedelemből és pénzügyletekből felhalmozódó hasznot teljes mértékben sosem forgatták vissza a kereskedelembe, hanem földbirtok és ingatlanvásárlásra költötték. A 15. század közepén a Mediciek pénzük 12%-át fektették földbirtokba. A században nőtt a városi gazdag rétegek földbirtokvagyona. A vagyon és a hatalom összefonódott. A 14. századig a legtöbb várost a felső réteg irányította, legfeljebb néhány befolyásos céh képviselője részesült még a hatalomból. Firenzében a 13. század végén 21 céh képviselte magát a tanácsban, de ebből ténylegesen csak három - a pénzváltóké, a bankároké és a posztósoké - gyakorolt hatalmat. A városok irányításában a nemesség is fontos szerephez juthatott. A 14. század végén például Toulouse-ban a városi tisztségek 25%-át lovagok, 22%-át a törvény emberei (jogtudó polgárok), 26%-át gazdag kereskedők töltötték be. A nagyvárosokban a vezető réteg gyakran a hatalomért egymással vetélkedő csoportokra bomlott. Itáliában a guelfiek és a ghibellinek csatároztak egymással. A városi konfliktusok, felkelések egyik típusát éppen a vezető családok és pártjaik közötti összecsapások képezték. Az egyes csoportok a céheket és a plebejusságot ösztönözték felkelésekre a másik párt' hatalma megdöntésére. A virágzó évszázadokban a városi társadalom gerincét a középrétegek, a céhekbe tömörült kézművesek alkották. Helyzetük a kései középkorban megváltozott. Arányuk csökkenni kezdett a plebejus rétegek javára. A plebejusság a 15. századra a városi népesség 60-70%-át is elérhetteirlgyanakkor a 14. század elejétől a középrétegek harcot indítottak a városi hat om megszerzéséért, a,,céhdemokrácia megteremtéséért. A kézművesség és a patriciátus érdekellentétéből származott a városi társadalmon belüli küzdelmek második, de legfontosabb típusa. A konfliktusok fő fészkei a nagy kézműves iparral rendelkező németalföldi, Rajna-melléki és itáliai városok voltak. Velencében, a Hanza városokban, a francia és az angol városokban a céhek küzdelme valamelyest gyengébb volt. A nagy kereskedő városokban a patriciátus mobilabb volt, új csoportokat tudott magába építeni, tért engedve a legbefolyásosabb céheknek is. Angliában és Franciaországban a királyi hatalom tompította le a konfliktusok élét. A 'céhek és a városi felső rétegek érdekellentéte gazdasági természetű volt. A távoli régiók számára termelő céheket a nagykereskedelem elszakította a közvetlen piactól. Az árakat saját haszonszerzése szempontja és nem a céhek termelési költségeinek alakulása szerint szabta meg. A piacok 14. századi szűkülése és átrendeződése a céhek szegényedését és a nagykereskedelemnek való alárendelődését hozta. A céhek a városi hatalom megszerzésével akartak fordítani a helyzeten: a nagykereskedőket a céhek ügynökeivé kell tenni, hogy diktálni lehessen számukra az árakat. A dél-németalföldi városok 14. századi történetén végighúzódtak ezek a küzdelmek. Liege-ben a 13. század vége óta felkelések sorozata zajlott, mígnem 1384-ben a patriciusok feladták a küzdelmet és a város irányítása a céhek kezébe került. Politikai jogokat azonban csak az nyert, aki tagja volt valamelyik céhnek. A város lakosainak többsége ezután is kimaradt ai közügyek irányításából. Csupán az történt, hogy egy szűkebb kiváltságolt csoportot egy szélesebb, szintén kiváltságolt réteg váltotta fel. A 14. század folyamán hasonló változás ment végbe Utrechtben, Ypernben, Brüggében és Gentben is.

150 142 Papp Imre A 14. század végén és a 15. század elején a Rajna mentén, Lotharingiában és Franciaországban törtek ki felkelések a városi hatalom átrendezése érdekében ban Mainzban és Speyerben, 1396-ban Kölnben, 1382-ben Metzben, ben Párizsban, ban Montpellier-ben, között Rouenban történt változás a város vezetésében. A felkelések gyakran kompromisszummal végzőfltek: a városok irányításán a céhek és a patriciusok osztozkodtak. Itália ipari városaiban (Firenze, Milánó, Ferrara, Verona, Lucca stb.) sajátosan alakult a felső és a középrétegek politikai küzdelme. A városok vezetésébe a leggazdagabb céhek már korábban bekerültek. A küzdelem itt a nagy és a hatalomból nem részesülő, de a mesterségek zömét tömörítő kisebb céhek között folyt. Az egyik legjelentősebb ipari és bankárvárosban, Firenzében az 1293-as alkotmány az ún. nagy vagy öreg céheket alkotó,,zsírosnép kezébe adta a hatalmat. A céhek gazdaságilag egymásnak alárendelt hierarchiát alkottak. A bankárok, a pénzváltók és a posztókereskedők céhei a többi fölé kerekedtek, elszakítva azokat a nyersanyag és a késztermék piacától. A közép és a kis céheket alkotó,,kisnép (popolo minuto) lényegében bérmunkát végzett a nagyok számára, de maga is végeztetett bérmunkát a céhekből kizárt legényekkel és segédmunkásokkal, a,,rongyosokkal (ciompi). / 1378 júliusában kiszolgáltatott helyzetük miatt a kis céhek és a ciompók felkelést robbantottak ki, amely átmenetileg győzött. városi kormányzatot választottak, amelybe a ciompók vezetői is bekerültek. A ciompók elérték, hogy céheket hozhassanak létre. A,,zsírosnép viszont bezárta műhelyeit és kereskedőházait, amely munkanélküliséghez vezetett. A ciompók árulással vádolva vezetőiket, újabb felkelést indítottak, amelyet azonban az egymással összefogó többi céh levert, a rongyosok céheit pedig feloszlatták. A város irányítása ismét a,,zsírosnép kezébe került, amely 1382-ben a,,kisnép céheit is feloszlatta. A társadalmi hierarchia megváltoztatásának kísérlete tehát kudarccal végződött. Az éles társadalmi ellentéteket az 1380-as évektől a Medici család saját hatalmának kiépítésére használta fel. A,,kisnép elégedetlenségét felszítva megdöntötte a patrícius kormányzatot és tyrannist épített ki. Milánóban a Visconti, Ferrarában a d'este, Veronában a Scaliger család épített ki hasonló társadalmi konfliktusok közepette zsarnokságot. A 14. századi válság, a piac és a termelési szerkezet változása következtében a céhek számára átmenetileg lezárultak a növekedés lehetőségei. A céhek kénytelenek voltak korlátozni a mesterek számát. A tisztes megélhetés biztosítása érdekében szigorították a termelés szabályozását és a városi piacon élvezett monopóliumaikat. A céhek bezárkózása következtében az iparos városokban felduzzadt a szakmát kitanult, de mesterré válni nem tudó legények száma körül a londoni és a párizsi céhek tagjainak közel 60%-át az ilyen legények tették ki. A céhekben a társadalmi mobilitás lelassult, egyre inkább csak az tudott mesterré válni, aki örökölte apjától a műhelyt. A 14. század második felében' a Hanzavárosokban a mesterek kb. 50%-a örökölte apja foglalkozását ban Gentben a 280 sörfőzőből 230 (82%) örökölte a mesterséget. Firenzében 1350 és 1450 között a műhelyt öröklő mesterek aránya 27%-ról 80%-ra emelkedett.

151 1 7/ A válság hatása a társadalomra 143 A növekvő számú legények a mesterekkel szemben a mesterré válás feltételeinek enyhítése, a bérek biztosítása és az önsegélyezés érdekében társulásokat, kompániákat hoztak létre. Ellensúlyozásukra a céhmesterek városközi szövetségeket kötöttek, amelynek keretében megegyeztek, hogy egymás legényeit nem fogadják be. Ilyen szövetséget hoztak létre 1383-ban a Rajna menti városok kovácsmesterei. A plebejus rétegek felduzzadása más forrásokból is táplálkozott. Megnőtt a mesterséget nem találó bevándorlók száma is, akik segédmunka és napszám vállalásával igyekeztek megélni. A nagyvárosokban a fényűzés terjedésével a cselédség létszáma szintén megnövekedett. A város más marginális rétegek (csavargók, koldusok stb.) lakhelyévé is vált. A plebejus rétegek a társadalmi feszültségek legfőbb hordozóivá váltak. Körükből robbant ki a városi felkelések harmadik típusa, amelyet a megtervezett program hiánya és a részleges spontaneitás jellemzett. A felkelők legfontosabb követelése a munkához való jog biztosítása volt. Rossz termésű években a magas kenyérárak miatti gyakoriak voltak a spontán éhséglázadások, amelyek a raktárak és a pékségek kiürítésére irányultak. A plebejus rétegek fogékonyak voltak az ere/pnektanokra, az idegenek és a más hitűek gyűlöletére. A németalföldi városokban a begárdok tanait - krisztusi szegénység hirdetése, aszkézis, a gazdagok gyűlölete - tették magukévá. A járványok idején az antiszemitizmus lángolt fel körükben. A 14. századi pogromok a hispániai városokból kiindulva söpörtek végig Nyugat-Európa városaiban. Strafšburgban az 1349-es pogrom az 1800 fős zsidó közösségből 900 fő halálát követelte. A plebejus mozgalmak a parasztháborúkhoz hasonlóan a társadalmi válság kísérőjelenségei voltak.

152 18 čý? A középkori egyház I \ A KEREszTÉNYsÉG TERJEDÉSE MÍG A KORAI KÖZÉPKÖREAN a Karoling Birodalom jórészt egy politikai keretben egyesítette a nyugati kereszténységhez tartozó területeket, a Karoling-állam széthullása után az ezredfordulót követően a kereszténység földrajzi keretei szélesedtek. Európa északi és keleti részein új államok jöttek létre, melyek a latin kereszténységhez kapcsolódva teremtették meg legitimitásukat. Dániában az Angliát és Norvégiát is meghódító Nagy Kanut ( ) uralkodása idején szilárdult meg a kereszténység, nem utolsósorban angolszász térítők segítségének köszönhetően. Nagy szerepe volt az angolszász missziónak Norvégiában is, ahol az ország megtérése Ió Haakon trónra lépésével (935) kezdődött el, de csak Szent Olaf ( ) idején erősödött meg. A norvég királyok nyomására vette fel a kereszténységet a norvég fennhatóság alá tartozó Izland és Grönland lakossága is. Svédországban lassabban haladt a krisztianizáció ban Olaf király ugyan áttért a keresztény hitre, de a nép körében még erős ellenállás volt tapasztalható, így uralkodóvá csak a 12. században vált. A keresztény Európa keleti határainál leghamarabb a morvák és a csehek váltak a nyugati egyház részévé. Mindkét népnél a térítés már a 9. században megkezdődött, s a 10. században már intézményi keretei is kialakultak: 973-ban létrejött a prágai püspökség, mely szervezetileg a német birodalmi egyházhoz tartozott. A lengyelek megtérése I. Mieszko 966. évi megkeresztelkedésével kezdődött. 998-ban Poznanban már megalakult az első lengyel püspökség, Vitéz Boleszláv ( ) pedig elérte, hogy II. Szilveszter pápa 1000-ben felállította az önálló lengyel egyháztartományt és a gnieznói érsekség alá három püspökséget rendelt. A magyarok körében Géza fejedelem ( ) korától kezdődött a missziós tevékenység, de a kereszténység megszilárdulásához itt is a királyi hatalom erős támogatására volt szükség. A keresztény Európa földrajzi terjeszkedése azonban nem állt meg az ezredforduló táján kereszténnyé váló új államok határánál. A keresztes háborúkkal

153 _ 18 /A középkori egyház 145 meginduló katonai expanzióhoz kapcsolódó erőszakos térítés, az ún.,,kardmiszszió időlegesen a szentföldi keresztes államok, valamint a Latin Császárság révén a Közel-Keletre, és a Balkánra is kiterjesztette a latin kereszténységet. Az Ibériaifélszigeten a reconquista ilyen vonatkozásban már tartós sikert könyvelhetett el, ahogyan az Elbától keletre, a pogány szláv és balti népek földjén végbemenő krisztianizáció is. Itt a katonai előrenyomulás nagyarányú telepítő mozgalommal kapcsolódott össze, ami igen sok területen gyökeresen megváltoztatta az etnikai viszonyokat, s együtt járt az egyházszervezet kiépülésével az Elbától egészen a Finn-öbölig. Európa utolsó pogány népe, a litván az évi lengyel-litván perszonálunió létrejöttét követően Iagelló király politikájával összefüggően vált kereszténnyé, illetve épülhetett ki Litvániában is a katolikus egyházszervezet. AZ EGYHAZREFORMOK A Karoling Birodalom széthullását követő 9-10,Ázázadi anarchikus állapotok, külső támadások súlyos károkat okoztak a katolikus egyháznak. Az egyes utódállamok uralkodói már nem voltak képesek megvédelmezni az egyházat, s a hűbéri széttagolódásból eredő világi és egyházi természetű problémák (belháborúk, az előkelők magánegyház-törekvései, egyházi elvilágiasodás stb.) megoldásának igénye a 10. századtól felvetette az egyház reformjának kérdését. Az egyik törekvés az volt, hogy a problémák megoldása érdekében a Nagy Károly korabeli mintára ismét meg kell erősíteni az uralkodók egyház feletti rex et sacerdos hatalmát. Mivel a zűrzavaros időszak legnagyobb egyházi kárvallottjai a védtelen s gazdag kolostorok voltak, az uralkodó egyházi főségének s ezzel együtt invesztitúrajogának megerősítésére irányuló egyházi reformelképzelés a lotharingiai szerzetesi körökből indult ki, központjában Gorze kolostorával. A nyugati császárság eszméjét 962-től feltámasztó német-római császárok, mind az Ottók, mind II. és III. Henrik a lotharingiai reformmozgalomban saját hatalmuk, s az egyetemes császári hatalom erősítésének eszközét látva felkarolták és támogatták azt. A másik nagy reformelképzelés alapgondolata az volt, hogy az uralkodók nem bizonyultak alkalmasnak feladatukra, köztük az egyház és a hitélet megvédelmezésére s biztosítására, ezért szigorúan el kell határolni egymástól az egyházi és a világi szférát. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az uralkodó nem rendelkezik egyház fölötti hatalommal, nem sacerdos, hanem csak a világi hatalom letéteményese, azaz rex. Ezt a gondolatot ugyancsak szerzetesi körökben fogalmazták meg először, Burgundiában, Cluny kolostorában. A clunyi reform az egyház szabadságáért (libertas ecclesiae) és emancipációjáért szállt síkra, és az uralkodók helyett a pápát tekintette az egyház fejének. Az egyház szabadságát a pápai exemptio eszközével vélte megvalósíthatónak, amely kivette volna a kolostorokat az uralkodók által beiktatott püspökök, érsekek joghatósága alól, s közvetlenül a pápának rendeli alá. Ez egyúttal a feudális széttagolódás világi erőinek magánegyház-törekvései ellen is irányult. A reform és a hatékonyabb fellépés érdekében Cluny dominanciájával nagy bencés kolostorszövetségek, kongregációk

154 1 46 Pósán László jöttek létre. Cluny az egyházban is tapasztalható szabadossággal szemben az aszkézist és az eredeti bencés regulához való visszatérést hirdette. A burgundiai szerzetesi reform az egyház belső szervezeti életében a világi papi hierarchia (püspökök, érsekek) helyett az apátok szerepét akarta megnövelni, s a pápai egyházkormányzat kiépítését nem az egyházmegyékre, hanem a kolostorokra akarta alapozni. A clunyi mozgalom így egyértelműen a Karoling birodalmi egyházszervezetben kialakult s az uralkodónak alárendelt püspökségekkel szemben foglalt állást. támogatást kapott a világi előkelők oldaláról is, akik meg kívánták fosztani a királyokat szakrális funkciójuktól, hogy világi személyként csak primus inter pares (első az egyenlők között) legyen. Az egyház oldaláról nézve ez annyit jelentett, hogy az uralkodók feladata a jövőben csak az egyház világi eszközökkel történő védelmezése (advocatia ecclesiae). Ebben a megközelítésben a burgundiai reformmozgalom Szent Agoston két kard teóriájához nyúlt vissza, mely szerint az egyházat illeti a spirituális hatalom s vezető szerep, a királyokat a világi hatalom gyakorlása, s e két hat lom egymással egyenrangú. Míg a clunyi reform a felkent királyoknől: alárendelt egyházat a világi hatalommal egyenrangúvá kívánta tenni, addig a 11. században jelentkező itáliai egyházreform már a sacerdotium világi főhatalmának elvét fogalmazta meg. Humbert bíborosnak az egyházi hatalmat a világi fölé helyező elméletére alapozva II. Sándor pápa és Hildebrand (a későbbi VII. Gergely) a pápaság korlátlan világi és egyházi szupremációját, univerzális főhatalmát akarta megvalósítani. A VII. Gergelyről később gregoriánlusnak nevezett irányzat a fő hangsúlyt az invesztitúra kérdésére helyezte. Az egyházi méltóságok beiktatási jogának megszerzésével vélte megvalósíthatónak az egyházon belüli tényleges pápai központosítást, egyházkormányzat megteremtését, valamint a világi hatalom egyházi befolyásának megszüntetését. Ez a program az egyházszervezet központosítását a clunyi elképzelésektől eltérően nem a kolostorokra, hanem az egyházmegyékre, a világi egyházi hierarchiára kívánta építeni. Ennek révén a gregoriánus elvekhez kötődő személyeket lehetett - politikai szempontból is fontos - egyházi tisztségekbe emelni. A clunyi reform által szorgalmazott út nem tette volna lehetővé a pápai politikához hű emberek tisztségekbe kerülését, a bencés regula szerint ugyanis az apátokat a szerzetesi közösség választotta, így a kolostorokra nem lehetett volna tényleges pápai központosítást alapozni. A királyok által gyakorolt invesztitúra mellett a világi szféra a rokoni-családi kapcsolatok csatornáin keresztül is hatást gyakorolhatott az egyházszervezetre, ezért a reformpápaság minden egyházira egy szegregatív, korábban csak a kolostorokra érvényes szigorú aszketikus morált kényszerített. A cölibátus kiterjesztésével megtiltotta a papi házasságot. Ezzel éles választóvonalat húzott az egyházi társadalom főméltóságai és a világi arisztokrácia közé, mellyel két nagy csoportra osztotta a keresztény társadalınat: clerusra és populusra. A világi rendhez tartozás legfontosabb ismérvének a házasságot tekintette, így ezen kritérium alapján az uralkodókat is a világiak közé sorolta s hivatásukat kizárólag az egyház védelmezésére (advocatia ecclesiae) szűkítette. Egyúttal kialakította a jó és keresztény király eszményét, aki az egyháznak szolgál s kardját a pápa akarata szerint forgatja.

155 18 /A középkori Egyház 147 Ezzel a pápa egyedüli megítélésétől függő tartalmat adott az uralkodói alkalmasság, az iõíoneitas Karoling-kori elvének. A kor uralkodóira nézve ennek politikai veszélyessége abban rejlett, hogy az öröklési rend mechanizmusába a dinasztikus mellé beemelte a választás elemét, amely kiszélesítette a trónviszályokkal kapcsolatos belháborúk lehetőségét. A világi főhatalomra vonatkozó gregoriánus politikai programot a VII. Gergely által kiadott Dicmtus pvıpae fogalmazta meg, mely egyértelműen kimondta, hogy a pápa uralkodókat tehet le trónjukról, s egyedül ő használhat császári hatalmi jelvényeket. A reformpápaság nem rendelkezett közvetlen világi kényszerítő eszközökkel, így az intemlictum (szentségek kiszolgáltatásának tilalma) és az excommunicatio (egyházból való kiátkozás) fegyverének alkalmazásával az egyház univerzális hatalmi igénye az uralkodókkal szembeforduló világi szférában talált fegyveres támaszra. Az egyházpolitikában majd három évszázadig meghatározó gregoriánus irányzat fennmaradását lénfitgében az arisztokráciának a közhatalmi jogosítványoknak minél szélesebb körét magánkézbe történő megszerzésére irányuló törekvése tette lehetővé. A gregoriánusok által képviselt egyház feletti pápai primátusság kérdése nemcsak a latin nyugaton okozott feszültségeket a császári hatalommal, hanem a keleti császársággal is konfliktusokat indukált. A cezaropápista bizánci egyház sem politikai, sem egyházi szempontból nem tudta elfogadni a Szentszék egész egyházra kiterjedő joghatóságát. Úgy vélték, Róma és Konstantinápoly pátriárkája egymással egyenrangú. Az egyházirányítást érintő kérdések mellett teológiai nézetkülönbségek is terhelték a viszonyt, s mindez oda vezetett, hogy 1054-ben a keleti és nyugati egyház között, egymás kölcsönös kiátkozását követően szakadás (sc/aismzz) következett be. A PÁPA1 KözPoNTosÍTÁs ERősöDÉsE A gregoriánus reformmozgalom központosított egyházszervezetet, tényleges pápai egyházkormányzatot akart megvalósítani. A pápaság és császárság között kirobbant invesztitúraviszály így nemcsak az univerzális hatalom kérdéséről szólt, hanem a régi és az új egyházszervezeti elképzelésektől is. A 11. század második felétől kezdődő egyházon belüli pápai központosítási folyamatban sor került az egyházi méltóságok betöltésének kánoni szabályozására. Legelőször a pápaválasztás módját változtatták meg az évi lateráni zsinaton, mely a bíborosok döntésére bízta a pápa megválasztását, kizárva ebből a folyamatból a császár befolyását. Az évi III. lateráni zsinat már azt is szabályozta, hogy a bíborosi kollégiumnak kétharmados szavazati aránnyal kell megválasztania az új pápát. Ugyanakkor a bíborosok kinevezése a pápa joga lett, ahogyan az egyházmegyék határainak megállapítása is. IX. Gergely 1234-ben arra kötelezte a püspököket, hogy négyévente személyesen számoljanak be a pápa előtt egyházmegyéjük állapotáról. Míg korábban a zsinatokat többnyire az uralkodók hívták össze, a gregoriánus reform ezt a jogot szintén a pápa kezébe adta.

156 148 Pósán László A`pápai teljhatalmú megbízottak, a legátusok, majd az évi IV. lateráni zsinatot követően az inkvizíció ugyancsak fontos szerepet játszottak az egyházi centralizációban, hiszen a helyi püspököktől függetlenül avatkozhattak be egyegy egyházmegye életébe. Az egyházon belül növekvő pápai hatalom a 12. század utolsó harmadától, III. Sándor pápától a saját kezébe vette a szentté avatási jog gyakorlását (ami korábban a helyi egyházi méltóságok hatáskörébe tartozott), ahogyan a IV. lateráni zsinattól az ereklyék jóváhagyásának jogát vagy az új szerzetesrendek megalakulásának engedélyezését is, hogy megelőzze az olyan laikusok által alapított rendek létrejöttét, melyek nagyon könnyen az eretnekség irányába tolódhattak el. A pápaság súlyát és tekintélyét szolgálta az is, hogy a korábban tisztelt lokális szentek helyett a kereszténység egyetemes szentjei (az apostolok, Szűz Mária, Szent Iózsef stb.) kerültek a szentkultusz középpontjába. Az egyház Róma központú szervezeti rendjének megerősödését az egyházkormányzattal összefüggő kérdések írásos ügyvitelének kialakulása tovább segítette. Az apostoli kancellária fdglalkozott az oklevélkiadással és egyéb adminisztrációval, az apostoli kamara pedig a pénzügyeket intézte és 1300 között épült ki a pápai kormányzati rendszer, amit II. Orbán pápa korától kezdtek Curia Romamınak nevezni. Kialakításában különösen az ún. jogászpápák (III. Sándor, III. Ince, IV. Ince, VIII. Bonifác) játszottak nagy szerepet. A pápai hatalom az egyház egyetemességét hangsúlyozva a 12. századtól egységesítette a liturgiát, egyértelművé tette a hitélethez kapcsolódó álláspontját, és a skolasztikához kapcsolódóan rendszerbe foglalta teológiai elveit. Megszilárdult az a tétel, hogy az egyházi tanítás kérdésében a végső döntés joga a pápát illeti meg, mert a pápa - VII. Gergely álláspontja szerint - tévedhetetlen. Hasonló fejlődési utat járt be a kánonjog is: 1050-ben jóformán még nem is volt, 1300-ra azonban már lényegében teljes és lezárt rendszert alkotott. A 12. századtól a kánonjog rögzítette a bűnök pontos hierarchiáját s azt, hogy több, igen súlyos bűn alól egyedül a pápa adhatott feloldozást. Az egyházon belüli centralizáció, valamint a világi papokra is vonatkozó aszketikus elvárások a középkori klérusban nem mindenhol találtak pozitív fogadtatásra. Azok az egyháznagyok, akik az uralkodók kegye folytán kerültek egy-egy egyházi méltóságba, saját érdekeik által is vezéreltetve szembehelyezkedtek a gregoriánus politikával, és a világi invesztitúrát helyeselve a császár mögött sorakoztak fel. Azokon a területeken, ahol nem érvényesült a császár hatalma, a magánföldesúri befolyástól tartó egyháziak döntően a pápaság mögé álltak, különösen a szerzetesek. A pápaság sikereiben nagy szerepük volt azoknak a szerzetesi közösségeknek, amelyek a püspöki hatalommal szemben a pápában, a pápai examptiőban látták legjobb védelmüket: a 11. században a clunyi szellemet még őrző bencéseknek, a 12. századtól azoknak az új rendeknek, melyek az ekkor jelentkező új vallásossághoz kapcsolódóan jöttek létre (ciszterciták, lovagrendek, Agoston-rendiek stb.), majd a 13. századtól a kolduló rendeknek (ferencesek, domonkosok).

157 18 /A középkori egyház 149 A szerzetesség MEGÚJULÁSA Az ezredforduló apokaliptikus várakozásai miatt felerősödött vallásosság hullámai még hosszú ideig hatással voltak a kor emberére. Európa terjeszkedése, a kereskedelem és városok fejlődése, a korábbi századokhoz viszonyítva egy dinamikusan változó világ ~ mindez sok olyan új kihívás elé állította az egyházat, amelyhez hozzá kellett igazítania a reform és a pápai központosítás miatt átalakuló szervezeti-intézményi rendszerét. E folyamat leginkább látható új elemét a 12. századtól kezdődő új szerzetesi reformmozgalom jelentette. Új rendek jöttek létre, megtörve ezzel a bencések eddigi,,monopóliumát. A 12. században megjelent legnagyobb hatású új szerzetesi közösség a cisztercita rend volt, mely a bencés kolostorokhoz képest szigorúbban értelmezte Szent Benedek reguláját. U ancsak a bencés regula szigorú értelmezése alapján szerveződött a karthauziakíıilendje is: a világtól való elvonulásukat nemcsak életterük megválasztásával fejezték ki, hanem azzal is, hogy állandó hallgatást, valamint a húsételtől való teljes önmegtartóztatást fogadtak. A 12. század elején alakult s az alapul vett regula szerint bencés hajtású rendek mellett, ezektől eltérő, a hitéletnek különösen a prédikációs és lelkipásztori részét előtérbe helyező szerzetesi közösségek is alakultak, mint például a Xanteni Szent Norbert által alapított premontrei rend 1121-ben. Újdonságnak számított, de ezen tevékenységhez szorosan kapcsolódott a világiakat is magában foglaló ún. harmadrend létrehozása s ezáltal a hitélet elmélyítése a laikus társadalom szélesebb köreiben. A premontreiek Szent Ágostonhoz nyúltak vissza, s az Agostonrendi regula alapján élték életüket. Az evangéliumi felebaráti szeretethez kapcsolódó keresztény tanítás gyakorlati felvállalása hívta életre a szociális és karitatív tevékenységű középkori szerzetesrendeket, melyek a premontreiekhez hasonlóan ugyancsak a társadalomban élve tudtak eleget tenni vállalt feladataiknak. A trinitáriusok rendje a muzulmán fogságba került keresztények kiváltásának céljából jött létre. A mindennapi élet szempontjából talán ennél is fontosabb feladatokat láttak el a betegápolással foglalkozó rendek, mint a Szent Antal-, vagy a Szentlélek-rend. A legismertebb ilyen tevékenységű középkori szerzetesi közösség a Szent Lázár-rend volt, melynek tagjai a kor legrettegettebb betegségében, a leprában szenvedőket ápolták. Részben a betegápoláshoz kapcsolódtak a 12. századtól megjelenő szerzetesi lovagrendek is, fő hivatásuk azonban az egyház és a keresztény hit fegyveres védelme volt. A szigorúan centralizált szervezetű lovagrendek tagjai a szokásos szerzetesi fogadalom (szegénység, szüzesség, engedelmesség) mellett arra is esküt tettek, hogy Krisztus katonáiként életük végéig harcolnak a kereszténység ellenségei ellen. Népszerűségüket, széles körű európai elterjedésüket a szerzetesi és a lovagi eszmény összekapcsolásának köszönhették, s egyúttal a pápaság állandó fegyveres erejét alkották. Azok a lovagrendek, amelyek először még csak betegápoló célzatú közösségek voltak, s csak később alakultak lovagrenddé, mint a johanniták vagy a Német Lovagrend, katonai funkcióik mellett a későbbiekben is megőrizték szociális jellegüket, míg a templomos rend kezdettől a katonai

158 1 5 0 Pósán László feladatokat helyezte középpontba, ahogyan az Ibériai-félsziget spanyol és portugál egyházi lovagrendjei, valamint a Baltikumban 1202-ben alapított kardtestvérek rendje is. A premontreiek által kitalált harmadrendet a lovagrendek is létrehozták. A világi lovagoknak nem kellett feltétlenül szerzetesi fogadalmat tennie ahhoz, hogy a rendhez tartozzanak, hanem lehetőségük volt arra, hogy csak meghatározott időre (egy-két évre) csatlakozzanak féltestvérként a szerzetesi lovagokhoz. A 12. század folyamán a világi társadalomban és a klerikusok egy része körében is egyre nagyobb teret nyertek az egyház apostoli szegénységére vonatkozó elképzelések, amelyek az egyházzal szemben álló mozgalmak mellett a 13. század elején életre hívták a kolduló rendeket. Az első kolduló rend, a domonkos rend a szegény egyházat követelő eretnekmozgalmak elleni egyházpolitika jegyében 1216-ban jött létre a pápaság kezdeményezésére. A korábbi rendektől eltérően itt nemcsak a rengqa gok, hanem a rend egésze számára kötelező volt a szegénység. A fő hangsúlyt az igehirdetésre, prédikációra helyezték, emiatt gyakran prédikáló testvéreknek is nevezték őket. A középkori Európa teológiailag legfelkészültebb klerikusai többnyire domonkosok voltak, s nem véletlen, hogy a kor skolasztikus teológiájának nagy összegzését, rendszerbe foglalását elvégző Aquinói Szent Tamás ugyancsak domonkos rendi volt. Széles körű prédikációs tevékenységük s alapos teológiai felkészültségük miatt IX. Gergely pápa rájuk bízta a pápai inkvizíció vezetését és az eretnekek elleni küzdelmet. A 13. században a domonkos rend szintén létrehozta a maga,,harmadrendjét. Az Assisi Szent Ferenc által alapított másik kolduló rend, a ferences rend létrejötte jóval több nehézséggel járt, hiszen a ferences eszmék egy része közel állt az egyházat kritizáló eretnek tiltakozások szelídebb formáihoz. Közel egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1223-ban III. Honorius pápa elismerje az új szerzetesi közösséget. A domonkosokkal összehasonlítva az alapvető különbség az volt, hogy Szent Domonkos számára a szegénység eszköz volt ahhoz, hogy a társadalom alsó rétegeihez közel kerüljön, Szent Ferencnél azonban ez volt az elérendő cél. Csak a 13. század második felétől kezdett itt is kialakulni a teológiai ismeretek és felkészültség követelménye, melynek következtében a 14. század elejétől egyre több felkészült ferences teológus tűnt fel az európai egyetemeken. A dominikánusok mellett a középkori teológia nagy alakjai, Bonaventura, Duns Scotus, William Ockham ferencesek voltak. A ferences rendnek 1212-től a klarisszák révén női ága, második rendje is volt. A karmelita rend eredetileg remete közösségként jött létre a Szentföldön, a Karrnel-hegy ún. Illés-barlangjában. Szabályzatát 1226-ban ismerte el III. Honorius pápa. Kolduló renddé akkor alakult át, amikor a muzulmánok kiszorították a keresztényeket a Szentföldről, s a rend tagjai Európa különböző országaiban telepedtek le. Az új szerzetesrendek gyors gyarapodásának a IV. lateráni zsinat vetett véget, amely a pápa engedélyéhez kötötte az új szerzetesi közösségek létrejöttét. A kolduló rendek engedélyezésétkövetően azonban Európában a 16. század második felében kezdődött katolikus megújulásig már újabb szerzetesi közösségek nem alakultak.

159 18/ A középkori egyház A PÁPASÁG-osÁszÁRsÁG KÜZDELMEI A gregoriánus pápaság egyházpolitikai és világi főhatalmi törekvései szükségképpen konfliktust eredményeztek az egyházi és világi univerzális hatalom eszményét s ezzel együtt a Karoling-hagyományokat képviselő császársággal, mely hosszú ideig nem akarta tudomásul venni az időközben megváltozott viszonyokat. A VII. Gergely és IV. Henrik közötti katonai összecsapásáig fajuló ellentét egyúttal a császár és a vele szembeforduló német fejedelmek belháborúja is volt. Gergely pápa személyes bukása ellenére, mely az invesztitúraháborúk első szakaszának végét jelentette, az egyház egyetemes főhatalmát hirdető politika újra és újra támogatásra talált a fejedelmek önállósodási törekvéseiben, valamint a császári hatalom megerősödésétől tartó világi erők körében. Különösen az Itáliára kiterjeszkedő Császári hatalomtól tartó toszkán hercegség, valamint a dél-itáliai normann királyság jelentett ebből a szempontból szóba jöhető szövetségest. Az 1122-ben megkötött wormsi konkordátum is csak átmeneti nyugvópontot jelentett ebben a küzdelemben, merta Németországban hamarosan kirobbanó trónharc a Welfek és a Staufok között ismét kedvező helyzetet teremtett a pápai poliıjka kompromisszum nélküli megfogalmazására. A trónt végül 1138-ban a Stauf-ház feje, III. Konrád foglalta el, de a két Qalád ellentéte egy évszázadon át újra és újra fellángolt, kedvező politikai helyzetet teremtve ezzel a pápaság törekvései számára. A két hercegi ház hosszú ellentéte a pápa és a császár párthíveinek szélesebb körű elnevezésére is rányomta bélyegét: a császár (és a Staufok) ellenfelei a Welf család neve után guelfiiek nevezték magukat, párthívei pedig glaibellinnek. (Ez utóbbi név valószínűleg a Hohenstaufok egyik svábföldi várának, Waiblingennek a nevéből származott.) Az univerzális hatalomért folytatott küzdelem a Staufok idején vált a legkiélezettebbé. A szász és a száli dinasztia idején ugyanis a császárság még csak a késő Karoling-kori birodalmi egyházban. (s az ehhez kapcsolódó hatalmi rendszer fenntartásában) gondolkodott, a Staufok korában azonban, különösen I. Frigyes, VI. Henrik és II. Frigyes uralkodása alatt - a római jog újrafelfedezésével összefüggésben - megjelentek a dominatus korára és a bizánci típusú cezaropápizmusra emlékeztető gondolati elemek, míg ennek ellentéteként a pápaság főhatalmi törekvése III. Ince korában egy teokratikus berendezkedésű Imperium Christiamzımmal fenyegetett. A küzdelmet kiélezte az a körülmény is, hogy a Staufok Németország helyett hatalmukat döntően a gazdag Itáliára kívánták alapozni, közvetlenül fenyegetve ezzel a pápai államot. I. (Barbarossa) Frigyes két évtizedes itáliai háborúi ugyan nem hozták meg a kívánt eredményt, de fia, VI. Henrik házasságával megszerezte az addig a pápaságot támogató dél-itáliai normann királyság koronáját s harapófogóba fogta az egyházi államot. A pápaság gyors bukása csak azért nem következett be, mert a császár fiatalon meghalt, s a Welf-Stauf háború kiújulásával a birodalom ismét súlyos válságba került. Ez a helyzet tette lehetővé, hogy a pápaság III. Incével hatalma csúcsára érkezzen, s rövid időre valóban a kereszténység tényleges uralkodójának érezze magát. A gregoriánus politika sikerét mintegy betetőzte és a Szentszék megnövekedett hatalmát fejezte

160 1 52, Pósán László ki Európa addigi legnagyobb zsinata, a közel 1300 egyházi méltóság részvételével 1215-ben összehívott IV. lateráni zsinat, mely megerősítette az egyház tekintélyét és pozícióját. A pápaság és császárság konfliktusa során a katonai és politikai eszközök mellett mindkét fél folyamatosan teológiai és jogi érvekkel is igyekezett igazolni törekvéseit. Az egyház a kánonjog és a skolasztikus teológia megalkotásával s rendszerbe foglalásával igyekezett a maga javára billenteni a mérleget, a császári hatalom pedig az antikvitáshoz visszanyúlva a római jogban keresett hatékony támaszt. Az érveket azonban a célszerűség és a gyakorlati szempontok szerint igen változatosan használták. Az egyház is érvelt ugyanis római-antik elemekkel, mint például a hamisított,,constantinusi adománylevél esetében (mely szerint Nagy Konstantin császár, miután székhelyét az általa alapított új fővárosba, Konstantinápolyba helyezte át, a birodalom nyugati részeinek kormányzását Róma püspökérle bízta), vagy amikor a császári és királyi hatalom korlátozott voltának kimutatására az antik népszuverenitás elvére hivatkozott. Ez az elv a társadalomszerveződés terén kétségkívül a rendiség fejlődésének irányába vezetett, de a pápaság számára is rejtett magában veszélyeket, hiszen az egyházon belül a zsinat felsőbbségének korlátozó erejével fenyegetett. Elsőbbségének igazolására a császárság is talált teológiai érveket, melyek kifejtésére az egyházon belüli konkurenciaviszonyok következtében mindig lehetett szakértő klerikusokat találni. A hatalma csúcsára érkezett pápaság főhatalma mellett olyan szellemi és teológiai tekintélyek érveltek, mint Thomas Becket püspök vagy a skolasztika legnagyobb alakja, Aquinói Tamás. Ezzel szemben a császári univerzalizmus hirdetői, mint például a bolognai legisták vagy éppen Dante, a pápaság alávetésében látták Itáliai politikai egységének előfeltételét. A két univerzális igény, a Sáceráotium és az Imperium közötti küzdelem a kereszténység ideális politikai egységéért végül is az eredeti célok szöges ellentétét, a politikai gondolkodás gyors ütemű laicizálódását eredményezte. Az érvek pro és kontra keresgélésében, a fellendülő publicisztika nyomán előtérbe kerültek olyan problémák, hogy mi az állam és az,,alattvalók viszonya, mi a hatalom és a jog forrása stb. A problémakör nem maradt a kanonisták és a legisták ügye, hanem áthatotta a klérus és a lovagság műveltebb rétegeit, s az államjogi traktátusokon túlmenően beleivódott a szorosabban vett irodalom tematikájába is. Ez a korszak volt a reneszánsz előtt a középkori kultúra igazi intellektualizálódásának ideje. A 13. század első felében zajlott le a pápai és császári hatalom utolsó és egyben legnagyobb összecsapása, amely végül mindkettőt romlásba taszította, a keresztény világ feletti főhatalom illúzióját pedig felváltotta az önálló monarchiák realitása. Az Imperium és a Sáceráotium közötti küzdelem II. Frigyes uralkodása alatt érte el csúcspontját, aki szicíliai királyságát olyan központosított világi állammá fejlesztette, amelyből kizárt minden egyházi befolyást. Fizetett és tanult hivatalnokrétegre támaszkodva (ezek képzésére alapította a nápolyi egyetemet) gátlástalanul és széles államférfiúi látókörrel a célszerűség elvei szerint kormányzott. Hatalma a Balti-tengertől egészen a Szentföldig terjedt, így a kor leghatalmasabb uralkodója volt. A pápasághoz való viszonyát jellemzi, hogy a kortárs

161 18 /A középkori egyház 153 klerikusok többsége az Antikrisztust látta benne megtestesülni, többek között azért is, mert itáliai királyságában toleráns valláspolitikát folytatott, s szaracén csapatai is voltak, melyekre többszöri egyházi kiátkozása alkalmával is támaszkodni tudott. Frigyes óriásira növekedett hatalma alapjaiban veszélyeztette a Szentszék és a gregoriánus politika törekvéseit, olyannyira, hogy a pápaság kénytelen volt székhelyét Rómából átmenetileg a franciaországi Lyonba helyezni és IX. Lajos támogatását keresni. A Stauf-fenyegetés II. Frigyes halála (1250) után sem szűnt meg, ezért a Szentszék a fokozatosan megerősödő nyugati monarchiákhoz fordult segítségért. IV. Sándor ( ) még angol segítséget kívánt igénybe venni, utódai pedig a francia orientáció mellett döntöttek, melynek következtében IV. Orbán és IV. Kelemen személyében francia pápák kerültek az egyház élére, akik hat francia bíborossal bővítették ki a bíborosi kollégiumot. E pápai politika eredményeként Anjou Károly 1268-ban valóban leszámolt a Staufokkal, s uralma alá vonta Dél-Itáliát és Szicíliát. Az Anjou-segítségnek azonban nagy ára volt: a pápaság nem tudta elhárítarıi az egyre jobban növekvő francia befolyást. IV. Márton például megválasztása előtt Franciaország kancellárja volt, s pápaként is leplezetlenül képviselte a francia érdekeket. Az Anjouk szicíliai uralmát lerázó felkelést, az évi,,szicíliai vecsernyét követően, miután Szicíliában az Aragóniai-ház került a trónra, keresztes hadjáratot hirdetett Péter aragóniai király ellen. V. Celesztin pápa már olyannyira az Anjouk befolyása alá került, hogy székhelyét is áthelyezte Nápolyba (1294). A középkori pápafőség utolsó nagy képviselője, VIII. Bonifác (1294-ll303) az egyház univerzális hatalmának érvényesítésére és a francia befolyás visszaszorítására törekedett. Poliúkája szükségszerűen összeütközésbe sodorta IV. (Szép) Fülöppel, Franciaország királyával, s ebben a küzdelefnben a pápaság alulmaradt. Fülöpnek a Szentszék felett aratott diadala oly teljes volt, hogy V. Kelemen pápa már székhelyét sem Rómában, hanem a franciaországi Avignonban rendezte be. Vele kezdődött a pápaság hetvenéves ún. avignoni fogsága. A francia király azzal tetőzte be győzelmét, hogy megsemmisítette a pápai hatalom fegyveres és pénzügyi támaszát jelentő templomos lovagrendet. Ezzel gyakorlatilag a pápa világi főhatalmát hirdető gregoriánus egyházpolitika végérvényes kudarcot szenvedett. A Szentszék századi politikáját meghatározó gregoriánus irányzat így elveszítette a harcot a világi uralomért, de sikerre vitte az egyházszervezet átalakítását és centralizálását. MILES CHRISTT És A KEREszTEs HÁBORÚK A középkorban a,,harcoló egyház tartalma nem csak a császársággal vívott harcot jelentette. Altalánosabb értelemben a háborúhoz és a katonáskodáshoz való viszony megváltozásáról volt szó. Egyértelműen világi értékek nyertek, megfelelően spiritualizálva, egyházi jóváhagyást, mint például a bátorság, vitézség, ha az a kereszténység védelmét, illetve érdekét szolgálta. A miles Christi megteremtésére a klérus rítusokat, keresztény szertartásokat alakított ki (például lovaggá avatáskor

162 1 54 Pósán László megáldotta a leendő lovag fegyvereit), hogy minél erősebben kösse a korabeli Európa katonáskodó rétegét az egyházhoz. A középkori lovag így az egyház általi befogadással vált keresztény lovaggá, s ezzel együtt a Krisztus-kép is kezdett megváltozni: a hívő és Isten kapcsolata a hűbérúr-vazallus kapcsolat formáját kezdte ölteni, s Krisztus égi hűbérúrrá vált. Nemcsak bocsánatos bűnné, hanem egyenesen Istennek tetsző cselekedetté is vált az emberölés akkor, ha az szent ügy érdekében történt. A kereszténység ellenségei (muzulmánok, ortodoxok, pogányok) ellen indított szent háborúk, azaz a keresztes hadjáratok mindenképpen ide tartoztak, hiszen ezeknek nagyon komoly politikai üzenetük is volt. Az egyház felhívására s az egyház által megjelölt ellenség ellen meginduló hadjáratok, melyek Európa egész keresztény lovagságát mozgósították, egyúttal az egyetemes pápai főhatalom egyértelmű s világos kifejezései is voltak. A háborúhoz való viszony megváltozását és az egyház militarizálódását a harcos szentek - elsősorban Szent Mihály és Szent György - kultuszának terjedése is jelezte, ahogyan a harci erényekkel rendelkező uralkodók (IX. Lajos, I. László stb.) szentté avatása is ehhez a tendenciához tartozott. A klerikusok hadakozására vonatkozó egyházi tiltások is fokozatosan megenyhültek. A püspökök, apátok katonáskodása már a Karoling-korban általános volt, s ez a gyakorlat a későbbiekben tovább erősödött. Az egyház hadakozással kapcsolatos álláspontja változásának ékes bizonyítékai a lovagrendek voltak, melyek szerzetes tagjai élethossziglani katonáskodásra tettek fogadalmat, s kétségkívül\nagy szerepük volt a kereszténység határainak s ezzel együtt a pápai hatalom földrajzi hatósugarának kiterjesztésében, különösen az Ibériai-félszigeten és a Baltikumban. A gregoriánus reform ugyan megfosztotta az uralkodókat szakrális jellegüktől, viszont a társadalom sokkal szélesebb köre számára kínált hasonló tartalmat azzal, hogy fegyveres szolgálatuk az egyház érdekében Isten akarata szerint történik. A vallás által is legitimizált lovagi katonáskodás kikezdte az uralkodóhoz fűződő vazallusi kapcsolatokat is, hiszen a hűbérúr parancsaihoz képest a hadakozásra szóló egyházi felhívás elsőbbséget élvezett. Nem véletlen, hogy a 12. században a korábbi szakrális jellegüktől megfosztott uralkodók, sőt maguk a császárok is szükségét érezték annak, hogy a hit védelmében keresztes hadjáratokra vállalkozzanak, s így részesüljenek az egyház által újonnan kínált szentségekből. Azzal, hogy a lovagi életforma s így a hadakozás, vallási tartalommal telítődött, a középkori Európában századokon keresztül fennmaradt a keresztes háború eszménye. ERETNEKMOZGALMAK És 1NKv1zÍc.1ó A 11. századtól kezdődő nagy változásokra a szerzetesi reformmozgalom mellett spontán laikus reagálás is történt: először a remetemozgalmak, majd vándorprédikátorok, végül eretnekségek formájában. A középkori kereszténység, mely az egyházszervezetben intézményesült, irányt és egyúttal határt is szabott a vallásosságnak. A hitélet ugyanakkor számos ellentmondással is terhelt volt: a vallás

163 18 /A középkori egyház 155 alapját, szilárd pillérét jelentő Szentírás maga is több évszázad kulturális hagyományát tartalmazta. Ebből szükségképpen a kereszténység többféle értelmezésére, az adott korban elfogadott normától való eltérésre is mód nyílott. A 12. században a klerikus Pierre Abélard Sic et Nou (Igen és nem) című művében éppen azt fejtegette, hogy a Bibliából minden igazolható és minden cáfolható is. A keresztény eszmerendszer ellentmondásosságát a mindennapi élet szintjén szükségképpen bekövetkező vulgarizáció is erősítette. Az adott időszakban egyházi normának számító rendszertől való eltérés eretnekségnek minősült, olyan súlyos bűnnek, melynek elkövetői tudatosan fordultak el a keresztény tanításoktól. A középkor legnagyobb hatású teológusa, Aquinói\Szent Tamás egyértelműen az eretnekek szigorú megbüntetése mellett érvelt: Az eretnekség bűn, és nemcsak kiközösítést érdemel, de halált is, mert nagyobb rossz megrontani a hitet, mely a lélek élete, mint hamis pénzt bocsátani ki, mely a világi életet szolgálja. Mivel a pénzhamisítókat jogosan ölik meg az uralkodók mint a közjó ellenségeit, az eretnekek is megérdemlik ugyanezt a büntetést. Az ezredforduló utáni Európában megjelenő eretnekmozgalmak valamilyen alapállásból a meglévő egyházi és hitéleti rendszert tagadták. Kevesellték koruk egyházi vallásosságát, és annál szigorúbb - a gyakorlati élettel is sokszor nehezen egyeztethető - vallásgyakorlatot követeltek. Azt, amikor a vallási erények szigorú gyakorlása egyének vagy kisebb csoportok aszketikus élethivatásaként jelent meg, az egyház elismerte, sőt saját tekintélyének erősítésére is támogatta. Amikor azonban ez a követelmény a keresztény társadalom egészének szegezett türelmetlen elvárásként jelent meg, azzal szemben az egyház szigorúan fellépett. Ahogyan az egyházon belül is felerősödtek az aszketikus eszmények, úgy a kereszténység intézrrlényes rendszerét bíráló vagy tagadó eretnekségek is az apostoli szegénység jegyében léptek fel. Az arrasi eretnekek úgy vélték, hogy az evangéliumi életforma megvalósítása, az önmegtartóztató élet önmagában elegendő az üdvözüléshez, és nincs szükség az egyház közvetítő szerepére. A valdensek azt képviselték, hogy a laikusok is szabadon prédikálhatnak és gyóntathatnak, nincs szükség egyházi épületekre, mert az egész világ Isten temploma, a hit kérdésében egyedül csak a Biblia az irányadó, s egyedül csak a szegény életet élők Krisztus és az apostolok igazi követői, és a gazdagok bűnben élnek. A legtöbb középkori eretnekség feleslegesnek ítélte a templomokat, s ezzel együtt az egyház létét is megkérdőjelezte. Elutasították a kereszt tiszteletét, mert az, mint Krisztus kínhalálának eszköze, nem méltó a tiszteletre. Ugyanilyen rosszallással tekintettek az emberi kéz alkotta oltárokra, szentképekre, a zsoltáréneklésre, a templomi harangszóra is. Csaknem valamennyi eretnekség elutasította a bűn és az erény közötti,,középutat, azaz a bocsánatos bűnök skolasztikus teológiáját, és ezzel együtt a purgatórium létét. Haszontalannak ítélték a gyónást és a bűnbánatot, s gyakran elutasították a házasság intézményét is, mely éppen ekkoriban, a 12. században emelkedett az egyházi szentségek sorába. A klérus nem véletlenül vélte úgy, hogy a 11-l3. század között jelentkező eretnekségekkel feje tetejére állt a világ.

164 1 56 Pósán László A legtöbb eretnekség többnyire megmaradt laikus mozgalomnak, ám a katharok egészen az intézményesülésig, az önálló, manicheista apokrif tradíciókra épülő ellenegyház létrehozásáig is eljutottak. Az eretnekmozgalmak által képviselt dogmatikai-vallási tanok kétségkívül az egyházszervezetet is befolyásolták, s nagymértékben elősegítették a század fordulójának azt a megújulását, mely III. Ince egyházreformmal is felérő egyházpolitikájában öltött testet. III. Ince a megegyezés és a részleges integráció alkalmazásával az új és nemkívánatos jelenségek egy részét hozzá tudta illeszteni az egyház intézményes rendszeréhez. A korábban eretneknek bélyegzett mozgalmak egy részét (a humiliátusokat vagy a Durand de Huesca vezette valdens csoportot, az ún. szegény katolikusokat ) - szigorú engedelmesség fejében - Jisszafogadta az egyház kebelébe. Az apostoli életüket most már pápai jóváhagyással élő csoportok legfőbb feladata az lett, hogy kifogják a szelet az egyház eretnek riválisainak vitorlájából. Mivel az apostoli életet hangsúlyozó mozgalmak tanaik hitelességét életvitelükkel és külső megjelenésükkel is alátámasztották, az ellenük való fellépés jogosságát az egyháznak is hasonló módon kellett morálisan megalapoznia. E politika tette lehetővé a ferences mozgalom egyházi elfogadását és hívta életre - nagyon is tudatosan - a szegénységeszmét magas teológiai felkészültséggel ötvöző domonkos rendet, hogy a ferencesekkel és más apostoli életet élő, de Rómának engedel- \meskedő csoporttal együtt felhasználja a klérus egészének érdekében. Azzal, hogy a szegénységeszmét hirdető mozgalmak egy része a hivatalos egyház szervezetébe integrálódott, s az eretnekek népszerű szimbólumait, érvelési rendszerét a pápaság szolgálatába állították, maguk lettek az eretnekség elleni küzdelem élharcosai. A katolikus prédikátorok gyakran az előítéletek felszításával is igyekeztek a közhangulatot befolyásolni. Ennek jegyében került be az eretnekek elleni prédikációkba az antikvitásból örökölt orgiavád, mely arra épített, hogy az eretnekmozgalmak többsé e bírálta a házasság intézményének beemelését az egyházi szentségek sorába. Igy kézenfekvő magyarázatnak tűnt, hogy a szexuális szabadosságot hirdetik. Az egyházi propaganda az eretnek tanítások hitelét igyekezett aláásni, s azt sugallta, hogy az eretnekek csak színleg élnek apostoli életet, hogy leplezzék éjszakai vad orgiáikat. Ha az engedékenység és a prédikációs meggyőzés politikája csődöt mondott, a,,megrögzött eretnekek fizikai megsemmisítése, kiirtása következett. Az ellenük (például katharok, valdensek, stedingek ellen) hirdetett keresztes háborúk mellett ezt a célt szolgálta az inkvizíció megalapítása is, továbbá a IV. lateráni zsinatnak azon döntése, hogy a világi hatóságok kötelesek megbüntetni az eretnekeket. Az új egyházpolitikát, mely a megegyezés és a megsemmisítés alternatíváit egyaránt magában foglalta, mindenekelőtt a kolduló rendek vitték sikerre, különösen a domonkosok, akikre az inkvizíciót is bízták.

165 19 čý? Franciaország a században -Ing, A CAPETING-MONAROHIA KJALAKULÁSA 987 MÁJUSÁBAN EGY Évıo TARTÓ URALKODÁS után V. Lajos király meghalt. A Karoling-dinasztia nyugati ágából egyetlen trónra ültethető férfi élt, a volt király nagybátyja, Károly alsó-lotaringiai herceg. Francia hercegség, Normandia és»burgundia országnagyjai azonban az ielorieitás (uralkodásra való alkalmasság) elve alapján Hugót ( ), a Robertida család tagját, Francia hercegét ültettek a trónra. Ezzel egy új, később Capetingnek nevezett dinasztia került hatalomra. Francia hercegségről (Párizsi-medence) Franciaországnak nevezett volt nyugati frank királyság új uralkodója, elődeihez képest szintén nem gyakorolt országos hatalmat. Capet Hugo a 9. század végétől tartó feudális széttagolódás korában alapított új dinasztiát. A sok hatalmi pólusú partikuláris állam éppen a 11. századtól teljesedett ki. A század elején kb. 29, a 12. század elején kb. 50 territoriális államból állt a királyság. A széttagolódás lehetőségét az adta, hogy a francia uralkodók nem rendelkeztek a hűbéri hierarchia minden szintjével (a 11. század folyamán hét-nyolc szint alakult A közismert mondás - a hűbéresem hűbérese nem az én hűbéresem - a valós gyakorlatból származott. Az első Capeting királyok csak a nekik hűségesküt tett hűbéresekkel rendelkeztek. A hűbéri állami berendezkedésnek három szintje alakult ki. A században a hercegségek és a grófságok, a 11. században a várkerületek (váruradalmak). A hercegségek (normandiai, bretagne-i, aquitániai, gascogne-i, burgundiai, Ilede-France-i) olyan territoriális államok voltak, amelyekben a hercegek a királytól származtatták hatalmukat, de trónjukat dinasztikus úton örökítették. 'A kormányzásban a Karoling-kor intézményeire támaszkodtak. Az uralmi központjaik környékén a grófságokat közvetlenül udvari embereikkel kormányozták, a távolabbi területek élén saját hierarchiájukra támaszkodó hűbéres grófok álltak. A 10. század közepétől szaporodni kezdtek a Karoling uralkodók birtokaiból kiszakadó önálló grófságok (flandriai, touraine-i, champagne-i, anjou-i stb.). A hercegségek központjaitól távol fekvő grófságok egy része (maine-i, blois-i, poitou-i,

166 1 S 8 Pupp Imre burgundiai, auvergne-i, rodez-i, toulouse-i stb.) is elszakadt a hercegi hatalomtól. Az önállóvá váló grófságok politikai berendezkedése a hercegségekéhez hasonlított. Hatalmi potenciál tekintetében nem biztos, hogy különbség volt hercegség és grófság között. Volt időszak, amikor például a flandriai grófság katonailag erősebb volt, mint a király Ile-de-France-i (Francia) hercegsége. A felaprózódástól csak a normandiai hercegség menekült meg hatékony berendezkedéséből adódóan. A normann herceg hűbéreseinek hűbéresei felett is megtartotta jogait. A grófságokat visszahívható tisztségviselőkkel kormányoztatta és az egész állam területére érvényes rendelkezéseket hozott. A hűbéri állam legalsóbb szintje, a várkerület kialakulása a kővárak (eástrum) elterjedésével állt kapcsolatban. A grófok a 1 1. századtól egy-egy kisebb vidék (págus, páys) feletti uralmuk biztosítására kővárakat kezdtek építeni. A várak élére várnagyokat (custelláuus) neveztek ki, akiket katonai, bíráskodási és közhatalmi jogok gyakorlásával ruháztak fel. Ebből adódóan, megfelelő anyagi háttérrel a várnagyok számára is lehetővé vált az önállósodás a gróffal szemben, akinek a hatalma esetleg egy másik gróf támadása miatt éppen meggyengült. A várnagyok az algrófokat (vicárius) maguk alá rendelve, a vár védelmét bízva rájuk, a vidék tényleges uraivá váltak. A védelem és a közrend biztosítása fejében a népességtől rovásadót (tuille) szedtek. A váruradalmi rendszer elterjedése nemcsak a széttagolódási folyamatot, hanem annak korlátját is hordozta. Ez volt a legkisebb területi egység, amely még képes volt államhatalmi funkciókat ellátni. A feudális széttagolódás így nem volt egy végtelen, korlátlan folyamat. Eletképesek mellett mindig voltak tönkremenő váruradalmak is, amelyeket egy nagyobb politikai egység (hercegség, grófság) vagy egy másik váruradalom kebelezett be. A széttagolódáshoz tehát integráció is párosult. A széttagolódáshoz és az integrációhoz a politikai egységek és a hűbérurak állandó csatározásai párosultak. A feudális anarchia a rendszer velejárója volt. Túlkapásai, normák nélküli eljárásai azonban veszélyeztették a társadalmi rend, a termelés működését és a fegyvertelenek létbiztonságát. Az anarchia korlátozására indította el az egyház a 975-ös és a 987-es Le Puy-i (Auvergne tartomány, Franciaország) majd a es charroux-i és az 1010-es poitiers-i lokális zsinatokon az Isten békéje-mozgalmat (Páx Dei). A béke zsinatokon, amelyeken világiak is részt vettek, határozatok születtek az egyház iránti tisztelet betartására, az emberek és a javak védelmére. A határozatok megszegőit átokkal sújtották. A sok zsinat arra utal, hogy a megszegőkben nem volt hiány. Sokszor határoztak békehad felállításáról, a püspökök pedig vazallusokat fogadtak a határozatok megszegői ellen. A század fordulóján a legtöbb zsinatot Aquitániában tartották. Az 1020-as években Burgundia lett a mozgalom központja, az 1040-es években pedig az északi tartományokban is elterjedt. Ezzel kezdődött a mozgalom második szakasza, amely az Isten békéjét Isten fegyvernyugvásának (Treugá Dei) hirdetésével kapcsolta össze. A béke és a fegyvernyugvás egymás szinonimája lett. A fegyvernyugvásra hozott határozatok értelmében szerda estétől hétfő reggelig és minden egyházi ünnepnapon tilos volt egymásra fegyvert fogni. Háborúzni csak az év 90 napján lehetett. Tiltották, hogy lovagok fegyvert emeljenek

167 I 9/Fráuciuország á I I-I 4. százáálum 1 59 a védtelenekre, a fegyvertelenekre. Erre meg is kellett esküdniük. A mozgalomhoz a francia király is csatlakozott. A béke, a politikai megbékélés eszménye bekerült a világi gondolkodásba ben II. Róbert francia király és II. Henrik német-római császár a Meuse partján összehívott gyűlésen egyetemes békét hirdetett. A 12. századtól a Loire völgyétől északra a királyi hatalom irányítása alá került a mozgalom ben VII. Lajos 15 napos országos békét hirdetett. A 13. századra egyre inkább a királyi hatalom növekvő súlya biztosította az anarchia megzabolázását. A Capeting király a feudális széttagolódás részeseként csupán Ile-de-France-i hercegségében gyakorolt tényleges uralkodói hatalmat. Mint koronás fő, azonban különbözött a többi hűbéri fejedelemtől. A király,,első az egyenlők között (primus inter pares) valós megállapítás volt, mert mint felszentelt, megkoronázott királyt a többi fejedelem is elismerte, annak ellenére, hogy a hercegek és a jelentősebb grófok többsége már semmilyen alárendelt kapcsolatban nem volt vele, még a koronázásra sem járt el. A királyság intézménye megmaradt tehát, ahogy a központi-tisztségek is, de országos jogkört nem gyakoroltak. A FRANCLA KIRÁLYSÁG FELEMELKEDÉSE Capet Hugo utódainak hatalma a 12. század második feléig lényegesen nem növekedett. II. (Jámbor) Róbert ( ) és I. Henrik ( ) uralma többnyire a környező fejedelemségekkel folytatott viszálykodásokkal telt el. I. Fülöp ( ) alatt a szerény méretű királyság külpolitikai helyzete kedvezőtlenné vált, miután Vilmos normandiai herceg 1066-ban meghódította Angliát és angol király lett. Valamelyest viszont növelte a királyi tekintélyt az uralkodása végén a reformpápasággal kötött megegyezés. Ennek értelmében a francia király megtartotta a püspökök temporáliába való beiktatási jogát. Az erősödő pápai hatalommal szemben ez eredménynek számított. A királyi hatalom erősödése VI. (Kövér) Lajos ( ) és VII. Lajos ( ) alatt kezdődött. A mélypontján túljutó hűbéri széttagolódás egyre több lehetőséget biztosított számukra az uralkodói hatalom regenerálódásának. A koronát már elődeik is úgy tudták megtartani, hogy a legitim fiú örököst még életükben megkoronáztatták, kiküszöbölve a választás lehetőségét. A választás és az öröklés kettősségének esetlegessége lassan feledésbe merült, és a 12. század végére már csak a dinasztikus rend szerinti örökléssel lehetett a trónra ülni. A Capeting királyok házassági politikája is a hűbéri viszonyokhoz alkalmazkodott. Kevés kivételtől eltekintve nem a külföldi uralkodó házakba, hanem a franciaországi nagy hercegi és grófi családokba nősültek a béke, a szövetségkötés vagy a tartomány öröklésének reményében. A következő századokban a házasság révén való öröklés a területszerzésben éppen olyan sikeres eszköz volt, mint a fegyver. A királyi hatalom először a Capeting birtokokon belül erősödőtt meg. VI. Lajos eredményesen vette fel a küzdelmet a birtokain élő engedetlen hűbérurakkal: váraikat leromboltatta vagy saját helyőrségével megszállta, az egyház

168 1 60 Papp Imre nagyjaival pedig szoros kapcsolatot épített ki. Mint az egyház védelmezője, a feudális anarchia szélsőségeivel szembeni harchoz jelentős anyagi támogatást szerzett a püspököktől és az apátoktól. A király szolgálatába álló kis hűbéreseket az egyház szerelte fel. VI. Lajos korában kezdődött és VII. Lajos alatt fejeződött be a királyi birtokok igazgatásának átalakítása. Több koronabirtok egyesítéséből közigazgatási egységet alakítottak ki. A prévóté (elöljárói körzet) élén álló prévót (királyi elöljáró) eredetileg a királyi birtokok jövedelmeinek kezelője volt. Ehhez most közhatalmi feladatok ellátása társult, és a prévöt a helyi bíráskodás, katonaállítás és közigazgatás letéteményese lett. Az első királyi tisztviselők a prévöt-k voltak. Körzetük a királyi hatalom hatékony gyakorlásának a kísérleti telepe, a hűbéri anarchia felmorzsolója lett. A szegény lovagok közül kikerülő elöljárók tisztségüket nem hűbéri kötelék keretében gyakorolták. Körzetüket bérelték, a bérletet három évre kapták a királytól. Iárandóságuk a bérleti díj és a királyi jogosultságokból befolyt jövedelem közötti különbség volt. VI. és VII. Lajos korától volt születőben az erős királyi hatalom eszménye. Első kidolgozója Suger (kb ) Saint-Denis-i apát volt. A paraszti származású apát VI. Lajos tanácsadója lett, és amikor a király között részt vett a második keresztes hadjáratban, az országot is kormányozta. Nagy szerepe volt a királyhoz hű püspöki kar kialakításában. Felfogása szerint a királynak minden hűbéres - a vazallusok vazallusai is - hűséggel tartozik. Ezt az eszményt szolgálta a Nagy Károly kultusz: a királyságnak ismét olyan erősnek kell lennie, mint a Nyugat első császára idején volt. A múltból való erőmerítés, a királysághoz való tartozás tudatának hirdetése eseményeket formáló erővé vált ben VI. Lajos segélycsapatokat kért a környező nagy hűbéri tartományoktól (Burgundia, Flandria, Anjou, Aquitánia) az országba betörő V. Henrik német-római császár ellen. Az auxiliumot több mint száz év óta először teljesítették a főhűbéresek. Ugyan még egyedi eset volt, de így is a királyi hatalom erősödését fejezte ki. A Capeting királyság felemelkedésével egy időben a birtokaitól nyugatra fekvő tartományok szintén az egyesülés útját járták. Az anjou-i Plantagenet család Maine és Touraine megszerzése után 1144-ben Normandiára is kiterjesztette hatalmát. Ezt követően Plantagenet Henrik nőül vette VII. Lajos volt feleségét, a nagy déli tartományt, Aquitániát öröklő Eleonórát ben az angol trónt is megszerezte. Ettől kezdve száz éven át a háborúk sora (első százéves háború) folyt a Capeting-monarchia és a Plantagenet-birodalom között. A Capeting-királyságtól többszörösen nagyobb, Anglián kívül a kontinensen Normandiától a Pireneusokighúzódó tartományokat is magába foglaló birodalommal szemben kezdetben sikertelenül vették fel a harcot a francia királyok. Az erőviszonyok miatt VII. Lajos délkelet felé a Rhône és a Saöne irányába igyekezett területeket (Macon-grófság, Lyon környéke) szerezni. Az egységesítő törekvésekben VII. Lajos legfontosabb támasza az egyház volt. Az új területeken az egyház és a fegyvertelenek védelmezőjeként, a váruraságok megfélezőjeként lépett fel. Az új tartományok új jövedelemforrást jelentettek, lehetővé téve a királyi közigazgatás fokozatos kiépítését.

169 I 9/ Fráriciáország u I I-14. százááháu 161 A királyi hatalom érvényesülésében és a monarchia területi gyarapodásában a 12. század végétől ment végbe döntő fordulat. A két folyamat egymást erősítette. A királyi hatalom hatékonyabbá válása szorosan összefiiggött a hűbéri viszony átalakulásával: az integráció erősebb folyamattá vált a széttagolódásnál. Ezt a francia király egységes hűbéri hierarchia kialakítására használta fel. A piramis csúcsán elhelyezkedő királynak a legalsóbb szinten lévő egyszerű lovag is a hűbérese. Megszakadt a korábbi gyakorlat, mely szerint a király vazallusai vazallusainak már nem volt közvetlen ura. Homágium ligitumot csak a királynak lehetett tenni, és csak ezen típusú hűségesküt lehetett elismerni. Az új rendszert először II. Fülöp Ágostnak ( ) sikerült hatékonyan alkalmaznia a főhűbéresek egy részével szemben. A sok kisebb hűbéres mellett a király suzeráiu hatalmának elismerésével a tartományurak ismét ténylegesen a koronához tartoztak. Tartományaik azonban nem kerültek közvetlenül a király igazgatása alá. Ez csak akkor következett be, ha a hercegi, grófi család kihalt, vagy a homagium ligitum megszegése miatt a király hűbéri bírósága elvette a tartományt. Ilyen esetekben a francia király nem adta ismét hűbérbe a területet, hanem közvetlen hatalma alá vette, kiépítve rajta a királyi közigazgatást. A folyamat önmagát erősítővé vált: a királyi területek gyarapodása újabb erőforrásokat biztosítottak a további területi expanzióhoz. A 12. század végétől az egyháznagyok és a homo ligius (,,odaláncolt hűbéres ) rendszer mellett a kommunák születése is a királyi hatalom támasza lett. Az együttes kiváltságok szerzésére törekvő városok a világi nagyurakkal és egyháziakkal szemben könnyedén váltak a király szövetségeseivé. Formálisan a király vazallusnak tekintette a kommunát, valójában azonban egy közösséggel alakított ki kapcsolatot, amely már nem hűbéri, hanem sokkal inkább rendi jellegű volt. A kommunajogokat - pénz és katonaállítás fejében - elsősorban a nagy hűbéri tartományok világi és egyházi birtokaira osztogatták a francia királyok. Saját birtokaikon viszont csak korlátozott jogokat adományoztak, nehogy a királyi hatalom korlátaivá váljanak. Párizs például sosem nyert egységes kommunajogot. A városok és a király tartós szövetsége hosszabb távon a hűbériség bomlását erősítette, növelve az uralkodó cselekvőképességét. II. Fülöp volt az első Capeting uralkodó, aki sikeres területszerzésbe kezdhetett Angliával szemben. Trónra lépését ilyenkor gyakori főúri lázadások kísérték, amelyeket hat évig tartó belháborúk sorával tudott csak leverni. Miután a harmadik keresztes háborúból ( ) visszatért, Iános angol király kontinentális birtokainak megszerzésébe fogott ben Iánost hűbéresévé nyilvánítva a francia pairek hat egyházi és hat világi főméltóságból álló bírósága el f'd\ idézte arra hivatkozva, hogy vazallusa menyasszonyát elcsábította, amit a hűbéri egyezség tiltott. Miután Iános király az engedelmességet megtagadta, a bíróság hűtlen vazallusnak bélyegezve megfosztotta franciaországi birtokaitól. Az ítéletet II. Fülöp fegyverrel hajtotta végre ben Normandiát, ben Anjou-t, Berry-t, Maine-t, Touraine-t és Poitou-t szállták meg a francia csapatok. Csupán Guyenne maradt angol kézen. A Capeting-királyság területe közel a négyszeresére nőtt. Ezzel az európai erőviszonyok is megváltoztak: Franciaország

170 1 62 Papp Imre nagyhatalommá kezdett válni. A folyamat visszafordítása érdekében Földnélküli Iános IV. (Welf) Ottó német-római császárral és a flandriai gróffal szövetséget kötve háborút indított II. Fülöp ellen. A német Hohenstaufok és III. Ince pápa támogatását élvező II. Fülöp azonban 1214-ben a bouvines-i csatában döntő győzelmet aratott. A fővárossá váló Párizsba visszatérő király ekkor kapta az Augustus (Agost) melléknevet. A nagy tekintélyre szert tevő király - kisebb területeket nem számítva - nem törekedett további hódításra. Támogatta viszont a III. Ince által a dél-franciaországi albigens eretnekek ellen indított kereszteshadjáratot ( ). Fia, Lajos észak-francia lovagok élén 1215-ben az eretnek toulouse-i grófság ellen vonult. A hadjárattal elkezdődött a Capeting-királyoktól eddig teljesen független déli országrészek belügyeibe való beavatkozás. A gyors területi növekedés a királyi közigazgatás hatékonyabbá tételét követelte meg. Ezt szolgálta a háilliáge-oknak, délen pedig séuécháusséknak nevezett királyi bírósági és igazgatási kerületek kiépítése. A fővárostól távol fekvő területeken ezen egységek voltak hivatottak érvényesíteni a királyi akaratot. Élükön a huilli (háiulus) vagy sériéchulok, az úr képviselői álltak. A 12. század második felében a háilli a Karoling-kori missihez hasonlóan a király alkalmi megbízottai voltak. Körbejárták az országot, hogy ellenőrizzék a prévöt-k tevékenységét. A tisztséget II. Fülöp állandósította és több prévôté-ból álló kerületet rendelt alá. A szegény lovagok közül kikerülő bailli a prévöt-khoz hasonlóan nem voltak részesei a hűbéri hierarchíának. A király által kinevezett és fizetett tisztviselők voltak. Megjelenésükkel a prévöt-k szerepe lecsökkent, ezután csupán a királyi jövedelmek kezelését és a köznép feletti bíráskodást végezték. Hatáskörük jó része tehát átszállt a baillira. Ők hívták hadba a király vazallusait, elnököltek a fellebbviteli helyi királyi bíróságokon, feleltek a közrendért és felügyelték a királyi jövedelmek beszolgáltatását. Tevékenységükről évente többször számot kellett adniuk a királynak. Kerületükben nem lehetett birtokuk, és néhány év elteltével váltogatták őket, nehogy összefonódjanak a nagy helyi hűbérurakkal. A háilliáge-ok és a séuécháussék 1789-ig fennmaradtak. Az igazgatás mellett a hadállítás átalakítása is megkezdődött II. Fülöp korában. A lovagság intézménye nagyobb szabású hadjárat viselésére már nem volt~alkalmas. A hűbéri haderő még sokáig megmaradt, de szerepe csökkenni kezdett. A király vazallusainak száma ugyan jelentős volt, deigénybevételüknek korlátai voltak. A hűbéri paktumnak megfelelően a király csak negyven napig vihette háborúba vazallusait. Ezen túlmenően fızetség járt nekik. Hatékonyabbnak bizonyult, ha a király zsoldosokat fogadott. Erre két lehetőség adódott: a városi milícia és a zsoldért felfogadott lovagok alkalmazása. II. Fülöp Agost a bouvines-i csatában hűbéres vazallusok mellett a városi milíciákat és a zsoldos lovagokat is bevetette. Az államigazgatás mellett a haderőben is megjelent a hűbériségen kívül álló intézmény.

171 I 9/Fráuciáország á I I-I 4. százuelhárz 163 A CAPETING-MONARCHIA FENYKORA A középkori francia állam a 13. században és a 14. század elején élte virágkorát millió fős népességével, fejlett tartományi és központi intézményeivel, magas királyi jövedelmeivel Európa legnagyobb monarchiája volt. A II. Fülöp Agost által teremtett kedvező feltételekkel utódai körültekintően éltek. VIII. Lajos ( ) az angolokkal folytatva a háborút, a Garonne-ig terjesztette ki a királyság határát. Igy a királyság a nagy déli tartomány, Languedoc szomszédjává vált, ahol az albigens eretnekek leverése után belháború tört ki. A helyi nemesség és a városok fellázadtak a toulouse-i grófi tisztséget megszerző északi lovag, Simon de Monfort ellen. Az eretnekeket leverő északi lovagok csak úgy tudták megtartani helyzetüket, hogy 1224-ben a tartományt felajánlották a francia koronának. A toulouse-i grófság 1229-ben került véglegesen a koronához. VIII. Lajos utódai alatt elsősorban a királyság szervezetének átépítése ment végbe. A 12. század végétől bomló hűbéri államból a 14. század elejére megszületett az egységes királyi állam. Ebben IX. (Szent) Lajosnak ( ) és IV. (Szép) Fülöpnek ( ) jelentős szerepe volt. A mélyen vallásos IX. Lajos uralkodásának első két évtizedében III. Henrik angol királlyal volt kénytelen háborúzni, hogy megtartsa az elődei által megszerzett területeket. Az első százéves háborút az 1259-es párizsi béke zárta le: III. Henrik csak egyetlen kontinentális tartományt - Guyenne-t - tarthatta meg, hűségeskü fejében. IX. Lajos külpolitikáját a keresztes háborúk folytatása érdekében a keresztény összefogás eszménye vezérelte. Ezért 1259-ben kiegyezett az aragon királlyal is, miután lemondott a volt barcelónai őrgrófság feletti hűbéri jogáról. A békés külső környezet és a belső társadalmi változások tették lehetővé az állami intézmények újabb refomjait. A reformok hátterében a legisták (törvénytudók, a törvény lovagjai, a király emberei ) rétegének kialakulása és az általuk kidolgozott, a gyakorlatban is érvényesülő új hatalom eszmény állt. A legisták II. Fülöp korában jelentek meg, de csak a 13. század második felében lett nagy szerepük. Közös érdekeik alapján - a királyt fizetés fejében tanácsokkal, igazgatással és bíráskodással szolgálni - külön réteggé szerveződtek. Szegény sorsú lovagokból és felemelkedni vágyó polgárokból verbuválódtak, jogi képesítést szerezve valamelyik egyetemen (Bologna, Montpellier, Orléans, Párizs stb.). Egyúttal a világi értelmiségi réteget is alkották. Számukra a hűbéri viszonyoknak már nem volt jelentősége, csupán egyetlen feladatot tartottak szem előtt: a királyi hatalom szakszerű érvényesítését. A 14. századra a király környezetében tanácsot adó legisták tevékenységében szinte feloldódott a királyi akarat. A királyi akarat országos érvényesítésében a vidéken élő legistáknak volt nagy szerepe, amennyiben aprólékos, de következetes tevékenységükkel felmorzsolták a hűbériségnek a királyi hatalomra nézve hátrányos megnyilvánulásait. A királyi bíráskodás számára praktikus, a nép nyelvére fordított kézikönyveket szerkesztettek. A legisták közös gondolkodásmódja tanulmányaikból is fakadt. A 12. század végén a bolognai egyetemről kiindulva Európában újjáéledt a római jog ismerete. Ez nem csupán a polgári, a büntető-és a közjog megkülönböztetését, a hatékonyabb

172 1 64 Papp Imre igazságszolgáltatást hozta, hanem új hatalmi eszményt is sugallt. A római jogból származott az uralkodói hatalom teljességének a gondolata. Valószínűleg a délfranciaországi legista, Thomas de Pouilly fogalmazta meg ben a híressé vált elvet: a király császár a saját királyságában (rex est imperator in regno suo). Ez egyrészt azt fejezte ki, hogy a francia király felett Istenen kívül nem áll semmilyen hatalom, sem a pápai, sem a császári. A másik értelmezése a király és az alattvalók viszonyára vonatkozott. A király nem egyszerűen minden hűbéres hűbérura suzeraiuje, hanem minden országlakó uralkodója, vagyis teljes hatalommal bír, így souveraiu is. IV. Fülöp nagyhatalmú legistájának, Guillaume de Nogaret-nek tulajdonítják a királyhoz írt sort: Nincs bírád... csupán Isten... A souveraiu hatalom eszménye a században nem a majdani abszolutizmus uralkodói hatalmát, csupán az uralkodói hatalom mindenki által való elfogadtatását fejezte ki. Valójában az uralkodói hatalmat még sokáig korlátozták a társadalomban erősen élő hűbéri kapcsolatok, az egyéni és a születő testületirendi és tartományi privilégiumok. IX. Lajos reformjai is csak arra irányultak, hogy a királyi hatalom elsődlegessége érvényesüljön. Az egyik legfontosabb a bíráskodás korszerűsítése volt ban a korona birtokokon betiltotta az istenítéletet és a bajvívást, mint perdöntő eszközt. A pereskedő feleknek - ha nem tudtak megegyezni - a király, mint legfőbb bíró előtt kellett megjelenniük. IX. Lajos alatt alakult ki a többszintű királyi bíráskodási rendszer. A hűbérúr bíróságának ítéletével szemben a baillihoz lehetett fellebbezni, majd a királyi tanácson (curia regis) belül külön ülésező legfőbb bírósághoz, amelyet a 13. század végétől parlameutumnak kezdtek nevezni. A király az ország megnagyobbodásából adódóan személyesen nem tudott minden ügyet elrendezni, ezért a legfőbb bíráskodási jogát a parlamentre bízta. A hűbéri viszonyt érintő ügyekben a 13. század végéig a pair-ek bírósága ítélkezett. Ekkor viszont beolvadt a parlamentbe. IX. Lajos a királyi birtokokon betiltotta a belháborút és a vérbosszú gyakorlását. A tiltás megsértéséért akár halálbüntetés is járhatott. Ennek ellenére a vérbosszú az ország északi vidékein még sokáig ismert maradt, mert bíróság előtti bizonyítása nehézségekbe ütközhetett. A nem királyi kormányzású tartományokban a magánháborúk tiltását a negyven királyi nap helyettesítette. A szembennálló feleknek ennyi idő állt rendelkezésre, hogy a megtorlás helyett a királyi bírósághoz forduljanak től a királyi bírósági körzeteket (hailliage) az országot járó királyi vizsgálóbiztosok, enquéteur-ök ellenőrizték. Az áru- és pénzviszonyok fejlődésével a pénz az állam számára is felértékelődött. Ez vezetett IX. Lajos pénzreformjaihoz. A 11. században több száz hűbérúrnak volt pézverési joga. II. Fülöp Agost korától számuk erősen csökkenni kezdett, de még így is kb. harminc hűbérúr verhetett pénzt IX. Lajos korában. A királyi pénzt úgy lehetett megerősíteni, ha a leromlott értékű dénárok helyett új pénzt hoz forgalomba az uralkodó. A velencei,példát követve 1266-ban IX. Lajos kibocsátotta a 12 dénárt érő tours-i garast, majd a 25%-kal nagyobb értékű párizsi garast. A garas a champagne-i vásároknak köszönhetően Európa-szerte elterjedt pénzzé vált. Szintén itáliai hatásra került sor aranypénz verésére. A királyi aranydénár 10 tours-i garast ért. A királyi pénzeket minden tartományban kötelező

173 19/ Franciaország a I I-14. százaáhau 165 volt elfogadni. Az utókorban a francia történelem legnagyobb uralkodói közé emelt IX. Lajos második keresztes hadjárata alatt, 1270-ben halt meg Tuniszban ben az egyház szentté avatta. Fia, III. (Merész) Fülöp ( ) tovább gyengítette a nagy hűbérurak hatalmát. Kinyilváníttatta, hogy ezután csak a király üthet valakit lovaggá és hűbérbirtokot csak a király engedélyével lehet elidegeníteni. III. Fülöp sokat civakodott rokonságával - így Anjou Károllyal is - a koronabirtokok visszaszerzése érdekében. Eredményeként került vissza a király igazgatása alá Auvergne, Valois és Poitou tartomány. IV. (Szép) Fülöp korára a Német-római Császárság hanyatlásával Franciaország Európa vezető monarchiájává vált. Szerepéhez azonban társult a pápai hatalommal való konfliktus is. VIII. Bonifác ( ) a pápai hatalom főségének határozott képviselője volt. Azt hirdette, hogy a pápaság a teljhatalom (plenitudo potestatis) birtokosa, és tekintélyével (auctoritas) a földi világ kormányzására hivatott, a világi uralkodók csupán a pápai akarat végrehajtói. Köztudott, hogy IV. Fülöp monarchiájában ennek az ellenkezője fogalmazódott meg a királyi souveraiu hatalom meghirdetésével. A két fél közötti ellentét 1296-ban robbant ki, amikor IV. Fülöp adót vetett ki az egyházra (ezzel a francia királyok gyakran éltek). VIII. Bonifác a Clericos laicos című bullájában viszont megtiltotta az egyház megadóztatását. IV. Fülöp erre - híres kancellárja, a polgári származású legista, Pierre Flote tanácsára - a Rómának járó péterfillérek kivitelét állította le. VIII. Bonifác átmenetileg meghátrált, és engedélyezte, hogy a franciaországi egyház,,önkéntes adományt tegyen a királynak ben azonban zsinatot hívatott össze a francia király elítélésére. Válaszul IV. Fülöp 1302-ben az általános rendi gyűléssel hozatott határozatot a pápa ellen. Flote kancellár ekkor fogalmazta meg először az egyetemes egyházzal szemben a királyi hatalomnak alárendelt egyház gondolatát. A pápa erre adta ki a híres Unam sauctam kezdetű bulláját, amelyben ismét a pápai hatalom főségét hirdette meg tavaszán VIII. Bonifác kiátkozta a francia királyt, mire Guillaume de Nogaret egy zsoldos csapattal Itáliába ment, és ottani ellenfeleivel szövetkezve megtámadta a pápát. Bonifác hamarosan meghalt. Utóda, XI. Benedek engedékenynek bizonyult és feloldotta az átkot. Halála után, 1305-ben a megfélemlített bíborosok V. Kelemen személyében francia pápát ültettek a trónra, aki Róma helyett 1309-től Avignonba tette át székhelyét. A pápák,,avignoni fogsága 1378-ig tartott. A francia királyi hatalom tehát győzelmet aratott a pápák univerzális hatalmi törekvései felett. IV. Fülöp győzelmét csupán flandriai politikájának kudarca árnyékolta be. Miután Champagne-i Iohannával kötött házassága révén 1284-től Champagne a királysághoz került, a gazdag dél-németalföldi tartományt, Flandriát is közvetlen kormányzása alá akarta vonni. A gróf ugyan a francia király hűbérese volt, de teljes önállóságot élvezett. Városai Angliával és Franciaországgal egyaránt szoros gazdasági kapcsolatban álltak. A városokban a kereskedő patríciusok és a céhek között azonban állandó ellenségeskedés folyt, amelybe Anglia és Franciaország egyaránt beavatkozott. IV. Fülöp háborúba keveredett a városi céhek milíciáival,

174 166 Papp Imre amelyektől vereséget szenvedett. Az 1302-es courtrai-i csatában fordult elő először, hogy városi gyalog sereg lovagokat vert meg. I. Edward angol királlyal való megegyezés után 1305-ben a grófság mégis a francia király hatalma alá került, de a jövőt illetően az angol-francia ellentétek forrásává vált. Röviddel a flandriai ügyek után a Templomos Lovagrenddel került összeütközésbe a királyi hatalom. A keresztes háborúk idején a templomosok voltak Európa legjelentősebb bankárai. A Szentföld eleste titán Párizsba tették át székhelyüket. A keresztes háborúk eszménye még élt, de gyakorlati folytatása reménytelennek bizonyult. A rend elveszítette eredeti létjogosultságát, viszont a zarándokoknak és az uralkodóknak való kölcsönzés révén jelentősen meggazdagodott. IV. Fülöp is jelentős összegekkel tartozott a rendnek. A templomosok ugyan Franciaországban tevékenykedtek, de csak a pápának voltak alárendelve, így a francia király nem avatkozhatott be ügyeikbe. Az állam elvilágiasítására törekvő királyi hatalom ezért döntött a felszámolásuk mellett ban a király és a befolyása alatt álló egyházi inkvizíció a rend tagjait perbe fogta. Az 1311-ig húzódó eljárás során vezetőit eretnekséggel, hitetlenséggel és homoszexualitással vádolták. A bűnösség elismertetetését követően a pápa ben feloszlatta a rendet. Vagyona az ispotályosoké (Szent Iános Lovagrendé) lett. Vezetőiket részben már 1310-ben, részben 1314-ben máglyán elégették. A francia monarchia központi intézményrendszere a 14. század első harmadára teljesedett ki. A Capeting királyok a Karoling-korból egy pontosan nem körülhatárolható udvart és tisztségviselői kört örököltek. A királyi udvar a 13. század folyamán lényegében két, egymástól élesen nem elkülönülő intézménnyé vált. Az egyik az ún. királyi ház (hótel-le-roi) volt, amelyen belül részlegesen megkülönböztethetjük a királyi palotát szolgáló és az országos főtisztségeket. A palotát szolgáló tisztségek a királyi család tekintélyét voltak hivatottak emelni. Az udvarnagyi (seuescalcus) tisztség megszűnése (1191) után a főistállómester (comes stahuli, cormétahle) méltósága növekedett meg: ő lett a királyi hadak főparancsnoka. Beosztottjai a marsallok és az admirálisok voltak. A főistállómestert a főkamarás (camerarius, chamhrier) követte a méltóságok sorrendjében. Ő ügyelt a királyi palotára. Az udvar ellátásáért a főpohárnok (hutellarius) volt felelős. Az udvari főtisztségek szerepe csökkenő volt a 14. század folyamán. Nőtt viszont az országos ügyeket intéző tisztségek súlya. IV. Fülöp korára a kancellár (cancellarius, chaucelier) lett a legbefolyásosabb. A 13. század végéig általában egyháziak közül került ki. IV. Fülöptől gyakorivá vált, hogy legista, többnyire polgári származású tölti be a tisztséget. A kancellár a királyi tanács tagja volt, és a király után az első ember a parlamentben. A törvények, rendeletek, oklevelek ınegfogalmazója és kiállítója volt. Mellette tevékenykedett a főpecsétőr Qaráe ales sceaux), aki helyettesíthette is a kancellárt. A kancellárián a 14. századra már több tucat előadó, tanácsos, jegyző és írnok dolgozott. A monarchia másik nagy intézménye a törvénykezést és a kormányzást egyaránt végző királyi tanács (curia regis, corlseil) volt. A 13. század második feléig alaktalan volt, a király akaratától függött, hogy mikor kik voltak a tagjai. Hol szűkebb, hol nagyobb keretekben működött. Altalában azonban a befolyásos

175 I 9/ Franciaország a I I-14. százaclhan 167 nagy hűbéresekből állt. A király legtöbbször itt ült törvényt, itt döntött háborúról, békéről és pénzügyekről. A 13. században szaporodni kezdett az országos érvényű törvények száma. A tanács hozzájárulása jogilag nem volt érvényességi kelléke a király döntéseinek. Az uralkodók általában mégis a tanács közreműködésével döntöttek, mivel a királyi birtokokon kívüli tartományokban a tényleges hatalmat gyakorló főhűbéresek nélkül nem tudtak volna végrehajtani semmit. IV. Fülöp legtöbbször csak a legistákból álló kistanácsot (conseil écroit) vagy titkos tanácsot (conseil secret) hívta össze. A királyi tanácsot, annak megfelelően, hogy milyen feladatra ült össze, eltérő névvel illették. Amikor a törvénykezéshez és az országkormányzáshoz adott tanácsot, curia in consilio, amikor bíráskodott, curia in parlamento, amikor a király pénzügyeit vette számba, curia in comptois volt. Ennyi fiınkciót a 13. század végére ugyanazon keretekkel már nem tudott ellátni. Ezért három, egymástól elkülönült szervvé vált. A 14. század elejétől királyi tanács alatt már csak az első funkciót ellátó intézményt értették. A másik két feladatkör betöltésére létrejött a már említett legfelsőbb királyi bíróság, a párizsi parlament és a számvevő kamara. A párizsi parlament szervezeti kerete az és az évi rendeletek alapján alakult ki. A legfelsőbb bíráskodás mellett a bíráskodásra vonatkozó rendeletek megalkotása is a feladata volt. A számvevő kamara 1320-ban nyert végleges szervezeti keretet. Feladata a királyi birtokok és az állam mindenféle jövedelmének számontartása és a kezelés ellenőrzése volt. Közvetlenül a kincstári kamara állt alatta, amely 1295 óta működött, miután a király visszavette a templomosoktól az állami jövedelmek kezelését. A Capeting-királyok jövedelmei a 12. század végétől az ország gyarapodásából adódóan jelentősen nőttek és szerkezetük is átalakult. A királyi bevételeknek két nagy csoportját különböztették meg: a,,rendes, megszokott és a rendkívüli jövedelmeket. A,,rendes, megszokott jövedelmek a királyi birtokokról, a király földesúri banalitás jogaiból és főhűbéresi jogaiból származtak. A rendkívüli bevételeket - ezek is rendszeres jövedelmek voltak - a közvetett adók, a vámok, a bíráskodás illetékei, a városok és az egyház adói adták. Portára kivetett, évente szedett egyenes adó nem volt. IV. Fülöp tervezte először, de csak a városokra vetette ki, és nem minden esztendőben. II. Fülöp Agost korában a bevételek jó harmada még a királyi birtokokról származott. A 14. századra ez az arány jelentősen lecsökkent a,,rendkívüli bevételek javára. A jövedelemszerkezet tehát a hagyományos bevételektől a modernebb adóbevételek felé tolódott el. Ehhez a jövedelem jelentős növekedése párosult. II. Fülöp Agostnak ban évi kg színezüstnek megfelelő bevétele volt. Sógora, III. Béla magyar király kb kg színezüstnek megfelelő jövedelmet élvezett. II. Fülöp ekkor még csak egy kis királyság uralkodója volt között IV. Károly francia király bevétele már évi kg színezüst volt. Károly Róbert magyar király bevétele ugyanebben az időszakban kg körül mozgott. A francia király bevételei száz év alatt tehát %-kal nőttek. Mindez azonban nem volt elegendő a kiadások fedezésére. IV. Fülöp rendszeresen pénzhiánnyal küszködött, ezért gyakran folyamodott a pénzrontáshoz és a kölcsönhöz.

176 20 čý8 Franciaország a százéves háború korában I \ A százéves HÁBORÚ IV. Fülöpöt három fia - X. Lajos ( ), V. (Hosszú) Fülöp ( ) és IV. Károly ( ) - követte a trónon. Azon túl, hogy rövid ideig uralkodtak, egyiküknek sem volt fiúgyermeke, így a dinasztia 1328-ban egyenes ágon kihalt. A korona IV. Fülöp testvérének a fiára, Valois Károlyra szállt, aki VI. (Valois) Fülöp ( ) néven uralkodott. A trónra azonban III. Edward angol király is igényt tartott, mivel édesanyja IV. Fülöp leánya volt. A francia trónöröklés szokásai viszont csak a fıúágat ismerték el. Leányágon férfi csak akkor örökölhetett, ha az elhunyt királynak fiúági rokona egyáltalán nem volt. III. Edward végül is elismerte VI. Fülöpöt, és Guyenne birtoklása miatt kénytelen volt hűségesküt tenni az új királynak. A viszály ezzel csak pillanatnyilag ült el. Flandria és Guyenne kibékíthetetlen ellentétek forrása volt a két monarchia között. Az önálló, de jogilag a francia király hűbéres tartoınányának számító Flandriában IV. Fülöp óta éleződtek ki az angol-francia ellentétek, és a megegyezés mindig csak ideiglenesre sikerült. Anglia legfontosabb exporttermékéből, a gyapjúból a flamand városokban szőttek posztót. Az angol királynak és a nemességnek jelentős bevétele származott az exportból, a flamand céheknek pedig az angol gyapjúból szőtt posztó exportálása volt a fő megélhetése. A flamand grófok és a városok patríciusai viszont a céhekkel folytatott állandó viszálykodásban a francia királyra támaszkodtak, aki gyakran beavatkozott a grófság belügyeibe. Angliát aggasztotta, hogy a grófságban tartózkodó francia csapatok bármikor elfoglalhatják a posztót importáló két legfontosabb kikötőt, Brüggét és Calais-t. Délen Guyenne-ben, ahol sok angol nemesnek volt szőlőbirtoka, és ahonnét az angol királyt is szép jövedelem illetett, szintén gyakori volt az összeütközés. A francia legisták valamilyen jogcímen újabb és újabb területeket igényeltek vissza a tartományból. Ez sértette az angol érdekeket. III. Edward a hatalmi viszonyokat kedvezőnek ítélve, háborúra szánta el magát. A flamand városok mellett

177 ' 20/ Franciaország a százéves háboru korában 169 \ `ı a német-római császár, Bajor Lajos támogatására is számíthatott. Az angol király 1337-ben ismét felújította igényét a francia trónra, amely lépést lvi. Fülöp a hűbéri eskü megszegésének tekintette, és Guyenne. elfoglalására készült. Ezzel kezdetét vette a több, mint száz évig tartó háború. A százéves háború négy szakaszból ( , , és ) álló háborúk sorozatából tevődött össze, amely háborúkat rövidebb-hosszabb fegyverszünetek szakítottak meg. A két nagy ellenfél közötti háborúkat kisebb háborúk sora (francia-flamand, francia-burgundiai, angol-burgundiai és francia polgárháború) egészített ki. III. Edward 1338-ban átkelt Brabantba és 1340-ben francia királlyá nyilvánította magát. Az első összecsapásra tengeren, a Schelde torkolatánál, Sluys mellett került sor 1340-ben, és az angolok győzelmével végződött. VI. Fülöp 1341-ben Bretagne megszerzésével akarta feledtetni a kudarcot: egyik rokonát, Iohannát jelölte a hercegi trónra. Ellenfelei III. Edwardot_hívták segítségül, aki csapataival végigdúlta a partvidéket. Az angol és a francia szárazföldi hadak azonban csak 1346-ban, ea dél-németalföldi Crécy mellett mérték össze erejüket. A csatában a király által fizetett fegyelmezett íjászgyalogságból, walesi pikásokból és lovagokból álló angol sereg fölényes győzelmet aratott a francia lovagi haderő felett. A fegyelmezetlen, az egyéni bátorságra adó francia lovagok tehetetlenek voltak az angol íjászokkal szemben. III. Edward alkalmazta először az ágyút, amely azonban még nem volt hatékony fegyver. A csatatéren maradt 4000 halottból 1500 francia lovag volt. Több jelentős nagy hűbéres mellett a király öccse is elesett. Itt halt meg a franciák oldalán harcoló I. Luxemburgi (Vak) Iános cseh király is. A következő évben Calais kikötője került angol kézre, fontos támaszpontot biztosítva. VI. Fülöp, hogy talpra állítsa hadait, bevezette a só és az ital fogyasztási adóját és direkt adóként füstpénzt vetett ki ben Dauphiné hercegi családjának kihalásával a tartomány a francia királyra szállt, de VI. Fülöp a mindenkori trónörökös apanázsának, javadalombirtokának nyilvánította. Ettől kezdve a francia trónörökös neve a áauphin lett. II. (]ó) Iános ( ) szintén nem rendelkezett kiemelkedő képességekkel, és elődjéhez hasonlóan a lovagi harcmodor híve volt. Lovagi hadseregét ő is újabb adók kivetésével és á pénzrontásból származó jövedelemmel akarta eltartani. A hatékony királyi kormányzás hiánya felerősítette a nagy hűbérurak szerepét. Az 1320-as évektől érdekeik érvényesítésére egy-egy nagy család köré tömörülve szövetségeket, ligákat hoztak létre. Az 1350-es években a központi kormányzás megszerzéséért indítottak támadást a király és egymás ellen. A torzsalkodásba az angol király is beavatkozott. II. Iános unokaöccse, Gonosz Károly navarrai király híveivel együtt III. Edwardhoz pártolt és felkelést szított Normandiában ben lejárt a pestis idején kötött fegyverszünet, és az angolok ismét háborút kezdeményeztek. A kiváló hadvezér, a Fekete`herceg (III. Edward fia) vezetésével Guyenne tartományból indítottak támadást. A két sereg 1356 szeptemberében találkozott Poitiers-nál. A franciák semmit sem okultak- a tíz évvel ezelőtti kudarcból, és most is súlyos vereséget szenvedtek. A francia lovagság egy része ismét a csatatéren maradtvagy fogságba került. ]ó Iános király az utóbbiak

178 11 '70 Papp Imre \ sorsában osztozott. III."Edward oly magas váltságdíjat kért a királyért, hogy a francia rendek vonakodtak megszavazni, így Ió Iános fogságban töltötte hátralévő éveit. A kormányzást apja haláláig (1364) Károly trónörökös gyakorolta. D A dauphinnek nehéz évei következtek. A.vereség hatására az országban polgárháborús állapot alakult ki. Az arisztokrácia és a lovagság egy része a királyi család*ellenlábasához, Gonosz Károlyhoz pártolt. A köznép viszont az úri társadalommal hasonult meg. A rendek, ainelyek összehívásáról a nehéz helyzetben nem lehetett eltekinteni, már 1355-t'ől szembeszálltak a királyi hatalommal ben a Nagy Márciusi Rendelet elfogadtatásával rendi kormányzást kényszerítettek a trójnörökösre. Károly azonban hamarosan elbocsátotta a rendi gyűlés tanácsosait, mire a párizsi kereskedők elöljárója (polgármester), Etienne Marcel vezetésével 1358 februárjában a fővárosban felkelés tört ki. A királyság helyzetét 1358 májusától tovább súlyosbította a Iacquerie nevű parasztháború. A két felkelésen a trónörökös csak a pártütő Gonosz Károly támogatásával -tudott úrrá lenni ban a bretigny-i békével lezárult ajháború első szakasza, és a királyság lélegzetvételhez jutott. A békével a franciakirályság nyugati sávja (Guyenne, Gascogne, Poitou, Calais) ismét Angliához került. III. 'Edward csupán annyi engedményt tett, hogy lemondott a francia trónról. V. (Bölcs) Károly a békét a belső helyreállításra használta fel. A művelt uralkodó az erős királyi hatalom híve volt, de körültekintő politikát folytatott. Angol mintára hadseregreformot vezetett be. Kivitelezője, Bertrand du Guesclin breton zsoldoskapitány fegyelmezett sereget szervezett zsoldos lovagokból és íjászokból. A tüzérséget is a hadszervezet részévé tette. Erődítményeket emeltetett és újjáépíttette a flottát. Az első próba, Gonosz Károly leverése (1364) sikeres volt. A katonai reformhoz pénzre volt szüksége a királynak, viszont az adóztatható népesség a pestis miatt kb. 30%-kal csökkent. Ezért körültekintően próbálta növelni a bevételeket. A só- és az italforgalmi adót véglegesítette, de a füstpénzt mérsékelte és továbbra is csak alkalomszerűen szedte. A királyi hatalom helyreállítása lehetővé tette, hogy 1369-ben a franciák kezdeményezésével kiújuljon a háború. Az összeütközéshez a két ország kasztíliai politikája vezetett. Az angolok jelöltjével szemben a francia király támogatottja, a Trastamara család került a kasztíliai trónra, amely a flottáját a franciák rendelkezésére bocsátotta. Az angol királynak viszont megromlott a viszonya a jelentős hajóhaddal bíró németalföldi városokkal ben La Rochelle-nél az angolok csatát veszítettek a franciákkal szemben, így fölényük megszűnt a tengeren. Az elkövetkező évek a franciáknak a szárazföldön is sikereket hoztak. Sok apró csata ésvárostrom sorozatával az angol területek egyre fogytak. V. Károly halálakor, 1380-ban már csak Calais volt angol kézen között szüneteltek az összecsapások. VI. Károly ( ) trónra kerülésével a királyi hatalom ismét meggyengült és a nagy hercegi családok ligái közötti kisebb polgárháborúk kora következett. Az elmebeteg király helyett hol testvére, Lajos, az orléans-i herceg kormányzott a nagy déli arisztokrata családok, az armagnacok támogatásával, hol a nagybátyja, Merész Fülöp ( ) burgundiai herceg a cahochienek (párizsi céhek) segítségével. A 15. század elejére az orléans-i herceg lett a legerősebb.

179 20/ Franciaország a százéves háhorá koráhan 171 Uralmának az új burgundiai herceg, Rettenthetetlen Iános (1404,-1419) úgy vetett véget, hogy 1407-ben Párizsban az utcán nieggyilkoltatta ben a burgundiai párt is megbukott. A burgundiai herceg ekkor V. Henrik angol királlyal kötött szövetséget a kormányzás visszaszerzése reményében. Az angol király ezt kontinentális területeinek visszahódítására használta fel. A francia király lovagi seregei 1415-ben a picardiai Azincourt-nál vették fel_a harcot az angolokkal, de most is úgy jártak, mint a korábbi nagy csatákban (Crécy, Poitiers): súlyos vereséget szenvedtek. A francia nemesség újabb nemzedékének színe-virága maradt a csatatéren. A baillik kb. 40%-a esett el, az Orléans-i herceg pedig fogságba került. A szégyenletes vereség után a kormányzást Károly trónörökös vette át, de egyenlőre nem tudott úrrá lenni a belháborún. Franciaország három részre szakadt. Az északi-északkeleti tartományok (Flandria, Picardia, Champagne) és Párizs az angol szövetséges burgundiai herceg kezébe kerültek, a nyugati tartományokat pedig az angolok uralták. Károly trónörökös Bourges-ba volt kénytelen visszavonulni. Országrészét nevezték,,bourges-i királyságnak ban Ió Fülöp ( ), az új burgundiai herceg és az oldalára átállt királyné rábírta a beteg király, hogy kössön békét az angolokkal. A troyes-i békeszerződés értelmében VI. Károly a trónt örök időkre az angol királyra hagyta, aki feleségül vette Katalin leányát. A szerződés ténylegesen nem egyesítette a két monarchiát. A Károly trónörökös által elutasított troyes-i béke csak rövid időre vált valóra ben az angol és a francia király is meghalt. A kiskorú VI. Henrik ugyan francia király is lett, de Károly ezt nem ismerte el, és Poitiersban VII. Károly ( ) néven királynak nyilváníttatta magát ig jelentősebb katonai esemény nem történt, viszont a három országrész közötti erőviszonyok változóban voltak. Ió Fülöp, miután Németalföld és Észak-Franciaország a birtokába került és a császárságtól is szerzett tartományokat, elég erősnek érezte ahhoz magát, hogy lazítson az angol szövetségen. VII. Károly a skótokkal, a bretagne-i herceggel és az aragon királlyal szövetkezett. Mindez Anglia pozícióit gyengítette. Károlynak kedvezett, hogy az angol és a burgundiai uralommal szemben a társadalomban erősödött a monarchiához való tartozás tudata, amely patriotizmussal, a szülőföldhöz való ragaszkodással egészült ki. A királyság volt az egyetlen remény, amelytől a szülőföld megvédését elvárhatták. Az angolok, hogy megakadályozzák a bourges-i királyság megerősödését, 1428-ban háborút indítottak. Ez év októberében ostrom alá vették VII. Károlynak a Loire völgyétől északra fekvő legfontosabb erődítményét, a déli területek,,kapuját, Orléans-t. Az ostromlott városon csak felmentő seregek segíthettek. A király és környezete azonban nem hitt ebben a lehetőségben. Ekkor, 1429 márciusában jelent meg a királyi udvarban Ieanne d'arc, hogy néhány száz fős seregével, királyi engedéllyel Orléans védelmére keljen. A tizenhét éves doınrémy-i születésű leánynak, aki férfiruhát és fegyvert viselt, már híre volt. Ieanne-nak égi látomásai voltak, amelyek meggyőzték, hogy az ország megmentőjének kell lennie. Látomásait, hogy az ország megmenthető a végső leigázástól, a kor embere elhitte. Némi fontolgatás után VII. Károly is megengedte, hogy Orléans felmentésére induljon. A város felszabadítása 1429 májusára

180 1 72 Papp Imre sikerült, és ezzel országos híre lett. Csodatevő szűznek vélték, akinek isteni küldetése van, és előbb-utóbb győzni fog az idegenek felett. Orléans felmentésével elindult a felszabadítás hosszú folyamata. VII. Károlyt még 1429 júliusában megkoronázták Reimsben. A koronázást követően Ieanne d'arc lelkesítésével további városokat és tartományokat foglaltak vissza. Míg a franciák lassan szentnek tekintették, addig az angolok szemében boszorkánnyá vált. Az egyház nagyjai közül is többen vélekedtek így. A nőgyűlölet, a nő és a boszorkányság összekapcsolása nem volt idegen a korabeli iegyháziaktól májusában Ieanne a burgundiai herceget szolgáló Luxemburgi herceg fogságába került, aki.pénz fejében kiadta az angoloknak. Az angolok azt hitték, hogy az Orléans-i Szűz életének kioltásával a franciák szerencsecsillaga is lehanyatlik májusában eretnekség és boszorkányság vádjával Rouenban elégették. A máglya nem szakította meg a franciák sikereit ben a burgund herceg végleg elpártolt Angliától, hogy hercegségét teljesen független államnak ismertesse el VII. Károllyal ban Párizs is visszakerült a király hatalmába. A francia seregek - akárcsak az előző század végén - sok kis győzelemmel araszoltak előre az angolok által megszállt területeken. VII. Károly reformjainak köszönhetően, hadszervezetük már felvette a versenyt az angolokéval ben Normandia, 1451-ben Bordeaux és Bayonne is visszakerült a koronához. A háború a déli Castillon erődítményének visszafoglalásával ért véget 1453 júliusában. Az ország területén csak Calais városa maradt az angolok kezén. A középkor leghosszabb és legnagyobb háborúja békekötés nélkül fejeződött be. KözPoNTosÍTÁs Es RENDISÉG A FRANCIA MONARCHLÁBAN ı A győztes háború kedvezett a centralizáció és a területi terjeszkedés felújításának, s mindez a rendi fejlődéssel is szoros kapcsolatban állt. A században a királyi intézmények és a királyi hatalomnak alárendelt hűbériség megújulása határozta meg a területi integrációt. A 13. század végére azonban a hűbéri kapcsolatok fellazultak. A király még sokáig hűbéreseinek tekintette alattvalóit, de valójában már nem egy-egy hűbéressel, hanem csoportokkal állt kapcsolatban. Az egyházat követően a városi kommunák és a nemesi csoportok is privilégiumokat szereztek. A nagyobb hűbéresek a hűbéri szerződésben foglalt egyéni jogaikkal viszonyultak az uralkodóhoz. Miután a királyi hatalom IX. Lajos korában egyértelműen föléjük kerekedett, és egyénenként már nem tudtak hatékonyan fellépni a királyi hatalommal szemben, ligákba tömörülve igyekeztek a kölcsönösséget fenntartani. A lovagoknál még inkább szükséges volt az együttes szervezkedés privilégiumok nyerésére a nagy hűbéresekkel szemben. A királyi bírósági körzetek kiépülésével a seniorok bíráskodása alól sikerült kikerülniük. Egy-egy kisebb régió vagy királyi közigazgatási egység keretében rendszeres gyűléseket alakítottak ki, hogy közösen képviseltessék magukat más csoportokkal szemben. * A 14. századra kialakuló rendek közül csak az` egyház érvényesítette országosan privilégiumait. A nemesség és a városok sokkal inkább tartományokhoz

181 20/ Franciaország a százéves háhorá koráhan 173 voltakkötöttek. Ez a francia hűbéri fejlődés erős helyi intézményeiből adódott, amelyek a rendi szervezkedésnek is keretet adtak. A tartományt uraló hűbérúr nemcsak a királlyal volt kénytelen osztozkodni a hatalmon, hanem volt hűbéreseivel is, a helyi rendekkel, mivel fennállt a veszélye, hogy a rendek a királlyal lépnek kapcsolatra. Amikor egy-egy hűbéri tartomány a koronához került, a királyi intézmények ugyan l<iépültek, de önmagukban nem voltak elégségesek a kormányzásra. Így kénytelenek voltak a helyi rendekre is támaszkodni, elismerve jogaikát. A tartományi autonómiák elismerésének első nagy hulláma ban volt: Normandia, Languedoc, Champagne, Artois, Picardia, Poitou, Anjou, Touraine, Auvergne és még több kisebb tartomány szerzett szabadságlevelet a'királytól. A folyamat a században végig tartott, mivel az autonómia jellege változott és még új tartományok (Aquitania, Gascogne, Provence, Burgundia, Bretagne) is kerültek a koronához. A tartományok helyi ügyeiket többnyire maguk intézhették. A 15. századra a magánjogra vonatkozóan minden tartomány saját, írásba foglalt ún. szokásjoggal rendelkezett. A déli tartományokban, az ún. írott jog vidékein a római jogból indult ki az igazságszolgáltatás. A Loire völgyétől északra lévő tartományokban a frank és a római jog hatására született szó szerinti szokásjog volt érvényben. A bíróságok mindenütt a helyi szokásjog szerint ítélkeztek. A királyi hatalom csak korszerűsíteni igyekezett a szokásjogokat. A tartományok és a királyi hatalom viszonyában a legfontosabb kérdés az adózás volt. A hűbéri korszakból eredt, hogy szükség esetén a király meghatározott formában, együttes tanácskozáson (consilium) auxiliumot, megsegítést kért tartományi hűbéruraitól. Az auxilium adót is jelenthetett a fegyveres szolgálat helyett. A 13. század végétől a hűbérurakat a tartományi rendek váltották fel. Az uralkodó által kért, majd a 15. század közepétől kivetett adót a tartományi rendi gyűlések szavazták meg, osztották el, és általában maguk a rendek isszedték be. A tartományok érdekeit a központi hatalom felé a tartományi rendi gyűlések képviselték, amelyek többnyire három kamarába (egyházi, nemesi, városi) szerveződtek. Ügyeik intézésére tisztségviselőket választottak, a rendi intézmények működtetéséhez tartományi adót vetettek ki. Az első helyi rendi gyűlések délen, a több kis tartomány együtteséből álló Languedoc-ban alakultak ki. Az aganais-it 1182-től említik a források. Languedoc egészének tartománygyűlése 1303-tól ülésezett rendszeresen. A 15. század végére húsznál több tartományban volt rendi gyűlés (Artois, Picardia, Normandia, Bretagne, Anjou, Maine, Marche, Orléanais, Touraine, Burgundia, Auvergne, Limousin Dauphiné, Bourbonnais, Guyenne, Gascogne, Languedoc, Provence stb.). Ile-de-France tartományban sosem működtek helyi rendek, itt a királyi intézmények egyedül kormányoztak. A tartományi rendek és a király hatalma sosem volt egyensúlyban. Miután minden tartományban ő szerezte meg a volt tartományúr hatalmát, és hatalmas saját intézményrendszerrel rendelkezett, egy-egy tartománnyal szemben mindig túlsúlyt tudott elérni. A francia monarchia tehát egy olyan központosított állammá vált, amely az országos méretű kormányzást a helyi autonómiák megtartásával, beépítésével érvényesítette.

182 1 74 _ Papp,Imre A tartományi rendi gyűlésekkel párhuzamosan IV. Fülöp alatt létrejött az általános (országos) rendi gyűlés (Étatsgénéraux) is, amely azonban országosan csak ideiglenesen tett szert olyan súlyra, mint a tartományi gyűlés a maga régiójában. A király akaratából létrejött képviseleti intézmény volt, amely tartósan nem tudott jelentős ellensúly lenni. Hol csak tanácsadó (consultacive), hol határozathozó (clélihéracive) is volt. Nem ülésezett kialakult rend szerint, mindig a király döntése alapján gyűlt össze. A sokféle tartományi érdekeltség miatt az országos rendek nem tudtak egységes politikát kialakítani. IV. Fülöp még a hűbéresei gyűléseként tekintette a rendeket, amelynek a korábbi századokban is volt hagyománya. A király, különleges auxilium kérésekor a lehető legtöbb hűbérest próbálta összehívni. Az első két országos rendi gyűlést - az 1302-est és az ast - IV. Fülöp hasonló célzattal hívta össze. Bizonyította a világ előtt, hogy az ország, az alattvalók, vagyis a három rend követei VIII. Bonifác pápa és a templomosok ellenében a királlyal tartanak. Az országos rendi gyűlés nem a tartományi gyűlések követeiből állt. Mivel a király hívta össze, a királyi bírósági körzetek (hailliage, sénéchaussée) szolgáltak alapul a képviseletnek. A három rend, az egyházi, a nemesi és a közrend (városi) követei külön kamarában üléseztek. Hosszú időn keresztül keveredett a személyes meghívás és a választás. A követek csak választás útján való delegálása a 15. század közepére alakult ki. Időnként egy-egy rend is tartott országos gyűlést ben például a nemesek gyűlésének sikerült megakadályoznia, hogy a király által tervezett rendkívüli adót kivessék. Az utolsó Capetingek és az első Valois-k az uralkodói hatalom gyengülése és az angol katonai győzelmek miatt gyakran szorultak a rendek összehívására (1317, 1320, 1321, 1329, 1333, 1343, 1346, 1347), leginkább azért, hogy külön adót szavazzanak meg. A rendek beleszólást nyertek az adókivetésbe anélkül, hogy ezt az uralkodók alkotmányosan elismerték volna. Az Étatsgénéraux elnevezést 1343-ban használták először, pedig nem volt általános, országos jellegű. Az es években gyakran két rendi gyűlés ülésezett: az északi langue á'oui és a déli langue ı:l"oc nyelvű ben Ió Iános az északi és a déli gyűlést egyszerre hívta össze, hogy suhsicliumot (segítség, rendkívüli adó) kérjen. A rendek hatalma az 1350-és években volt a legerősebb ben kiújult az Angliával folytatott háború, és ismét nagy szükség volt a rendekre. Az északi rendi gyűlés 1355-től kezdeményező szerepre tett szert. Az újabb adókat csak az állam megreformálásának királyi ígérete ellenében szavazta meg. A rendi gyűlés egy olyan rendi monarchiává akarta formálni Franciaországot, amelyben a rendeknek lenne túlsúlya az uralkodói hatalom ellenőrzésére kiépített intézményeivel tavaszán majd őszén ismét összeült a rendi gyűlés. Az utóbbin a polgári rend képviseltette magát a legnagyobb létszámban - nyolcszáz követből négyszáz polgár volt -, mivel a lovagság Poitiers-nál vereséget szenvedett az angoloktól tavaszán a rendi gyűlés a trónörökössel elfogadtatta a Nagy Márciusi Orvlonnance-t, amely a rendek kezébe adta a hatalmat. A rendkívüli adók kivetése, beszedése) és felhasználásának ellenőrzése a rendek feladata lett. A beszedést választott végrehajtók (élu-k), az ellenőrzést pedig kilenc választott rendi főbiztos (rendenként három-három) végezték. A hadsereghez is kilenc főbiztost

183 20/ Franciaország a százéves háhorá koráhan 175 küldtek. Ellenállási jog illette a rendeket a királyi hivatalnokok törvénytelennek ítélt eljárásaival szemben. Eltörölték a sóadót, és helyette direkt jövedelemadót vetettek ki. Háború, béke és pénzverés ügyében is a rendeket illette az elsőség. A rendi gyűlés ezután rendszeresen ülésezne és önmagát is összehívhatná ban valóban önmaguktól ültek össze a rendek. Az északi rendi gyűlés hatalma nem szerves fejlődésből eredt, hanem a körülmények adta lehetőségekből. Túlsúlyát a háborús vereség, a párizsi felkelés és Gonosz Károly támogatása biztosította. A párizsi felkelés és a Iacquerie vereségével, majd az 1360-as békével a kedvező körülmények elmúltak. A lovagság és az egyház rossz szemmel nézte a polgári rend megerősödését. V. Károlynak így sikerült fokozatosan ellensúlyoznia a rendeket után csak 1367-ben és 1369-ben hívott össze rendi gyűlést, amely különösebb feltétel nélkül megszavazta a kért adókat. V. Károly - a rendi gyűlés helyettesítésére - állította fel a szűk körű ún. eló'keló'kgyá'lését a három rend általa meghívott tagjaiból. A kormányzásra alkalmatlan VI. Károly alatt a belháborúk és az angol hódítás következtében a rendi gyűlés ismét megerősödött, amelyet a burgundiai herceg a maga javára igyekezett felhasználni. A trónörökös Károly is többször támaszkodott a rendekre ban ténylegesen általános rendi gyűlést hívott össze, amely a támogatásáról biztosította. A katonai győzelmek következtében az 1440-es éveket követően a rendi gyűlések ritkultak. XI. Lajos és VIII. Károly csak egyszer-egyszer ban és ben - hívta össze a rendeket. Ekkor vált szokássá, hogy a követek választásakor ún. panaszfüzeteket szerkesztenek a rendek, amelyekben tudatják a királlyal követeléseiket ben volt a rendek részéről az utolsó kísérlet, hogy választott biztosaikat bejuttassák a kormányzásba. A próbálkozás nem járt sikerrel. VII. Károly korától a rendek ismét alárendelődtek a királyi hatalomnak. VII. Károly a királyság visszahódításával párhuzamosan, a rendek támogatását élvezve, az állam átfogó átalakításába kezdett ban a bourges-i egyházi zsinaton kiadatta a híres Pragmatica Sanctiót, amelynek értelmében a püspöki székeket a király ja-vaslattevő jogának megtartásával kánoni választással töltik be. A Rómának járó péterfilléreket minimális összegre korlátozták. A határozat egyszerre szolgálta a király és az egyház rendi autonóm érdekeit, és lerakta a következő századokban kiteljesedő gallikán egyház (államegyház) alapjait ben az államháztartás reformjára került sor. A rendi országgyűléssel véglegesíttette az évente kivetendő egyenes adót, a királyi taille-t. Az ország északi felében személyi jövedelemadóként, délen vagyonadóként fızették. A rendek véglegesen lemondtak a taille évenkénti megszavazásáról, melynek fejében megerősíttették a királlyal, hogy az egyház és a nemesség mentes a fizetése alól. Szabályozták a közvetett adók szedését is. Ekkor jelent meg a közvetett adók bérbeadása. Az adóbérlő - általában gazdag polgár - előre befizetett egy összeget a kincstárba, amelyet a közvetett adók behajtásából kapott vissza kamatostul. Az állam így gyorsanijuthatott nagyobb összegekhez, mielőtt még az adók befolytak volna. Ez az állam számára felértékelte a gazdag polgárságot, amelynek egyes tagjai a királyság pénzügyeinek intézőivé váltak, és nagy befolyásra tettek

184 1 76 Papp Imre szert az udvarban. Ilyen volt Iacques Coeur, aki egy szűcsmester fiából VII. Károly kincstartója lett, és busás vagyonra tett szert. Az adórendszer átalakulása a 15. század második felében megduplázta az állam bevételeit, és tovább csökkentette - néhány százalékra - a királyi birtokokból és a király feudális jogaiból származó jövedelmek arányát. A két meghatározó tétele a bevételnek a taille és a közvetett adó lett. V. Károly korában az állam évi bevétele átlagban 2 millió tours-i livre volt, a 15. század végén jó 4 millió. A 15. század második felében a gazdasági élet alakulása is kedvezett az államnak. A hosszú válság után fellendülés kezdődött, ismét nőtt a népesség, a művelt föld és fejlődött az ipar és a kereskedelem is., Az állami bevételek növekedése tette lehetővé a hadsereg átalakítását. VII. Károly 1439-ben betiltott minden magánhadsereget és 1445-től új szervezetű zsoldos királyi haderőt állított fel. Ennek az volt a lényege, hogy a szálfegyverekkel felszerelt páncélos lovagot más fegyverzetű alakulatba illesztette be. Az új alakulatban két mozgékony lovas íjász (rendszerint szegény nemes), egy gyalogos íjász, egy inas és egy apród szolgált a lovag vezénylete alatt. Ezt az alakulatot lándzsának nevezték, mert tagjai háromszög alakban rendeződtek el az élen járó lovag mögött tól minden község köteles volt ötven háztartás után egy íjászt kiállítani. A centralizáció VII. Károly és utódai alatt sem jelentette az autonómiák felszámolását. VII. Károly a párizsi parlament országos jogkörét megszüntetve Languedoc-ban, Dauphinéban és Aquitániában is szerveztetett parlamentet. A 15. század végéig még Provence-ban, Burgundiában, Normandiában és Bretagne-ban jött létre legfelsőbb királyi bíróság. A parlamentek szerepe kibővült: a bíráskodás és az erre vonatkozó rendelkezések hozása mellett jogává vált, hogy minden királyi rendeletet bejegyezzen, s előtte megvizsgálja törvényes voltát. Kifogás esetén óvást emelhetett a királynál. A parlamentek így egy sajátos ellenőrző intézménnyé kezdtek ıválni. Polgári származású tagjai közül sokan nemessé váltak, megalapozva a leendő taláros nemesség kialakulását. XI. Lajos ( ) a királyi hatalom további kiépítése teréngpja politikáját folytatta. Titkosrendőrséget hozott létre, kiépítette az udvar és a tartományok közötti gyorsabb érintkezés érdekében a postaszolgálatot. Korában jelentek meg a merkantilista gazdaságpolitika első elemei, Lyonban meghonosíttatta a selyemgyártást, a polgárságot a külkereskedelem növelésére ösztönözte. Növelte a hadsereg létszámát és korszerűsítette a tüzérséget. Az apanázsként vagy hűbérként bírt tartományokban a hercegek auronómiájának felszámolására törekedett. Ez váltotta ki a közjóléti liga létrejöttét (1465), amely a kései középkor legnagyobb szerveződése volt a királyi hatalommal szemben. A liga valódi vezetője Merész Károly ( ), burgundiai herceg volt. Burgundiát Merész Fülöp ( ), V. Károly öccse kapta apanázsként ]ó Iános királytól. Házassága révén Flandria grófja is lett, majd utódai, Félelemnélküli Iános ( ) és ló Fülöp ( ) egész Németalföldet megszerezték. Ió Fülöp 1435-ben békét kötött a francia királlyal, aki Burgundiát önálló államnak ismerte el. Merész Károly a császárságtól szerzett tartományokkal (Lotharingia, Elzász,

185 I 20/ Franciaország a százéves háhorá koráhan 177 Rajna-vidék egy része) növelte államát. A burgundiai hercegek a francia királyság és Németország között egységes rendi monarchiát kovácsoltak a sokféle tartományból. Dijoni fényűző udvarukban született meg a majdani abszolút monarchiák számára mintául szolgáló bonyolult udvari etikett. Államigazgatási módszereiket később a Habsburgok használták fel ben úgy tűnt, hogy a közjóléti liga kerekedik felül: a monthléry-i csatában a francia király vereséget szenvedett és békére kényszerült. IX. Lajos ezután a diplomácia és a cselszövés eszközével vágott vissza. Ellensége ellenségeivel, a svájciakkal és a német fejedelmekkel kötött szövetséget, akik háborút indítottak Merész Károly ellen ben a Nancy melletti csatában a burgundiai herceg elesett, és seregei vereséget szenvedtek. Burgundia törzsterülete fiúörökös híján a francia királyra szállt. Németalföld viszont - Artois-t és Picardiát kivéve - a születő Habsburg birodalom része lett ben az Anjou-házból való provence-i gróf hunyt el fiúörökös nélkül, így ez a tartomány is a francia királyra szállt. XI. Lajos uralkodásának végére már csak Bretagne nem tartozott a király közvetlen hatalma alá. II. Ferenc breton herceg azonban 1488-ban szintén utód nélkül hunyt el. A hercegséget VIII. Károly ( ) szerezte meg, miután 1491-ben feleségül vette az elhalálozott herceg leányát, Annát. Bretagne fejlett rendi intézményekkel rendelkezett, amelyet a francia király figyelembe vett és nagyfokú autonómiát hagyott a tartománynak. VIII. Károly bármennyire is szervezett államot örökölt, kiskorúsága alatt a királyi hercegek fellázadtak, hogy nagyobb szerephez jussanak a kormányzásban. A királyi hatalom a rendekre támaszkodva (1484-es rendi gyűlés) törte le őket. VIII. Károly ezután Európa egyik legerősebb államának uralkodójaként hódító politikába kezdett. Az Anjou-ház nápolyi trónigénye alapján 1494-ben az itáliai háborúk és a Habsburg-francia vetélkedés hosszú sorát indította el.

186 ` 2 1 %? Anglia a században Q A BATEA UX-I FALisZóNrEG AzzAL ZÁRUL, hogy: Harold királyt megölték. A hastingsi ütközet (1066) hatásában csak az ugyancsak cezúrának tekintett bosworthi csatáéhoz (1485) mérhető, ahol hasonlóképpen király, III. Richárd esett el nem csupán szimbolikus választóvonal, hanem valóban mérföldkő értékű változást hozott. A történetírás sokáig nemzeti katasztrófának tartotta, szembeállítva az idegen elnyomókat a szászokkal, a szabadság bajnokaival (vö. a Robin Hood-mondakörrel). A normann hódítás előítélektől mentes megközelítése szerint a hűbériség kiépülésével, a kormányzati újításokkal Anglia levált Európa perifériájáról, egy germán-skandináv kultúrkörről, s a francia műveltség kulturális gyarmatosításával a centrum felé fordult és bekerült a latin kereszténység,,dinamikus expanziójába. A társadalmi, politikai és a hadi szervezet új formái s a művészet terén történt változás olyan politikai egységet, társadalmi és gazdasági dinamizmust eredményezett, amely megszabta az ország további történeti kereteit s helyét Európában. Hastingset nem lehet pusztán katonai műveletként, a normannok őseire hivatkozva egy kései viking portyaként látni: tudatos, a trón megszerzésére tervezett politikai vállalkozás volt, ami megalapozta a királyok rendkívül erélyes központosító politikáját is. Vilmos herceg trónjoga körül volt bástyázva: rokonságban állt Hitvalló Edwarddal ( ), az utolsó Cerdic-házi királlyal, aki egyes források szerint Vilmosra hagyta országát; mások szerint Harold esküdött hűbért Vilmosnak; s erre hivatkozva pápai támogatással, Szent Péter zászlajával szállt partra a bitorló Harold ellen. Edward udvartartásában s az egyházban már számos normann található, s már 1066 előtt van, aki Angliában birtokot szerez. Vilmos szövetségre lép Keménykezű Harald norvég királlyal, aki leköti a szász erőket - nem a viking rokonság alapján, hanem egy politikai alku részeként (Stamford Bridge-i csata). A Hódító nem csak egy csatát nyert, Poitiers-i Vilmos jól világít rá módszereire: egyetlen nap alatt uralma alá vetette Anglia minden városát. Megszerezte a stratégiai pontok feletti ellenőrzést, gyorsan megkoronáztatta magát, és

187 21 /Anglia a százaclhan 179 megkérdőjelezhetetlenné tette hatalmát ( ). A krónikás is úgy látja, hogy a szászok azért szenvedtek vereséget, mert nem emeltek várakat. A Faliszóínyeg is tanúsítja, hogy a Hódító várakat építtetett, azokat helyőrségekkel látta el. A normann várrendszer gyorsan kiépült s a központi hatalom támasza lett (a Domesclay Bookban 49 kővár szerepel). A megyékben a normann sherijf uralma is vitathatatlan. Vilmos egyes stratégiai pontokon várnagyságokat szervezett (castelleria), ahová hűséges báróit helyezte, akik a megyei hatalomtól független parancsnoklatot kaptak. Vilmos azt a szilárd hatalmat akarta megvalósítani, mint Normandiában, ahol vaskézzel törte le az anarchiát. Kifejezésre juttatta az angolszászoknál nem kiforrott patrimoniális hatalmat: ő minden föld ura. A,,minden földbirtok a szuveréntől származik elvét alkalmazta: csak a király bírhat alloáiumot/proprietast, a többi birtokos csak fieuáumot, katonáskodási feltétellel terhelt tulajdont. Vilmos birtokba vette Anglia teljes területét, az összes erdőt és a szántók egyhetedét kisajátította. A király legfelsőbb hűbérúri jogát helyezte új alapra: meg akarta akadályozni azt, hogy ne alakuljon ki az az év utáni válság és tartományúri anarchia, melyben a többszörös és kereszt-vazallitás erdőjében a hűbérúr vazallusait a főhűbérúr ellen hadi szolgálatra kényszeríthette. A salisbury-i eskiiben (1086) minden hűbéres esküt tesz, hogy közvetlenül csak a királynak tartozik hűséggel, s az ilyen homagium ligitum előnyt élvez más egyéb homagiummal (simplex) szemben. A király elvonta a senioroktól az alvazallusok hűbéri ügyeiben való döntést is (Fegyverzetról szóló Assziza, 1181). Vilmos nem tiltotta ugyan a párviadalt, de jelentős összegű büntetéssel sújtotta a párbajozó feleket. A tartományi anarchia elkerülésére Vilmos nem összefüggő birtoktestekben adott földeket, hanem kisebb egységenként (szétszórt birtokstruktúra). Egy birtokosnak több megyében is lett birtoka, így az összeköttetés nehézkes volta miatt nem lehetett területi hatalmat építeni. (Angliában a területi hatalom nem a magánbirtokokra építve alakul ki a Rózsák Háborúját megelőzően, hanem járulékos úton, a helyi bírói-igazgatási hatalom feletti befolyás megszerzésével.) A tulajdonlást dokumentálták: 1086-ban született meg a Domesalay Book (Ítéletnapi Könyv), a páratlan adminisztrációról és írásbeliségről tanúskodó összeírás: a király látni akarta, mekkora hűbéri kötelezettség teljesítésére van nemeseinek potenciálja. I(özPoNTosÍTÁs Es ALKOTMÁNYOSSÁG A században Angliában a királyi tekintély képes kontrollt biztosítani alattvalói felett, míg a Capetek a koronára támadó rablólovagokkal küszködtek. Anglia királya clominus rex címet viselt, éreztette, személyes parancsa mindenek feletti, s ha meg is hallgatta a curia regist, ő volt mint szuverén, az egyedüli döntőbíró. Itt nem valósul meg a politikai hatalom dezintegrálódása, a területi és politikai anarchia, a királyi hatalom nem forgácsolódik szét, mint Franciaországban. Ez is indukálja, hogy a központi hatalom alkormányos korlátozása is korán felmerül politikai programként, így a rendek is rövid idő alatt szerveződnek

188 1 8 0 Bárány Attila érdekképviselői testületekké. A központosított államszervezet kiépítése három uralkodóhoz köthető: 1. Henrik, az igazság oroszlánja ( ); 11. Henrik, a jog atyja ( ); és I. Edward, az angol Iustinianus ( ). Az angol államszervezet I. Edward korára egy páratlan, a rómaiak óta ismeretlen kohéziójú gépezet lesz. A királyi akarat mindenekfelettiségét filozófiailag is megalapozza II. Henrik Dialogus tle Scaccario-ja: nem alattvalóik dolga a királyok tetteit megvitatni vagy elítélni, s egyértelműen elutasít minden, a hatalom korlátozására irányuló törekvést, például az adószedés ellenőrzésének igényét: pénzre nemcsak háború, hanem béke idején is szükség van. A király kikerülheti bármilyen fórum kontrollját s egy személyben is dönthet, ha az adott esetet koronaüggyé minősíti. A királyi kúria a 12. századra szétvált Nagytanácsra, Exchequerre és központi bíróságokra. Az igazgatás a bárók és prelátusok kezéből szakemberek, elsőként a királyi tanács élén álló főbíró kezébe került: a justiciarius főtanácsos, mint Lanfranc érsek, akinek Vilmos reformjaiban nagy része volt. Kezdetben a curia bírói, végrehajtói és törvényhozói szerepet játszott, beleszólása volt a vámok kivetésébe stb. Kormányszerepe később elsorvadt, kormányzati szervek váltak ki belőle. A században újjáalakul Nagytanáccsá (consilium regis), már a bárók rendi törekvéseivel összefüggően. Mellette kormányként az állandó Kistanács alakult ki, amelyben fizetett szakemberek, legisták is ültek, de a rendek beleszólást nyertek a tagok (councillors) kinevezésébe. Az 1066 előtt is működő, a nagypecséttel hitelesítő királyi kápolna titkárságát Vilmos teszi Kancelláriává (Chancery) A királyok később úgy kerülik meg a nagypecsétet birtokló kancellárt - aki gyakran a canterbury-i érsek -, hogy a magán- vagy titkos pecsétet (Privy és Signet Seal) használják, s külön magán- és titkospecséti kiskancelláriák alakulnak, amelyeket fő döntéshozatali szervekké fejlesztenek, különösen a Rózsák Háborújában, IV. Edward ( ) idején, ami előremutat a Tudor-abszolutizmusra. Az Exchequert, számvevőszéket I. Henrik hozza létre (scaccarium - sakktábla-kamara), ahol egy sakktábla rajzolatú asztalon számoltatták el a calculatorok a sheriffieket, és az adatokat leltárba véve (Pipe Rolls) folyamatos képet nyertek a megyék pénzügyeiről. Működését a Dialogus tle Scaccario szabályozta. Fokozatosan kialakult egy Számvevőszéki Bíróság, egy fellebbviteli igazságszolgáltatási fórum. Az angol alkotmányosság első dokumentuma az I. Henrik által kiadott koronázási charta (Carta Lihertatum, 1100). Henriknek bátyja, II. Rufus Vilmos ( ) halála után nem volt joga a trónra, az idősebb Normandiai Róbert örökölte volna. Óriási felzúdulás kísérte Rufus országlását, önkényes lépéseivel szemben felléptek a bárók. Rufus főhűbéresi jogainak a szokásjogot felborítva szerzett érvényt, többszörös összegű reliefiıt (hűbéri örökösödési illeték) és gelclet (a dánpénz utódja) hajtott be. Annak, hogy Henriket megkoronázzák és megválasszák királynak (rex electus), feltételei voltak. Ezért Henrikkel a chartában megígértették, hogy nem tartja üresedésben a papi javadalmakat; nem szed önkényes reliefit; és a lovagokat mentesíti a geltl alól. A chartát a Magna Carta előképének tekintik, bár nem teljesen alulról szerveződő elégedetlenségi mozgalom követelte ki,

189 21 /Anglia a százaclhan 181 hanem a király is úgy látta jónak, hogy ezzel szilárdítsa meg bázisát. A charta ugyan nem fogalmaz meg kiforrott rendi igényeket, mégis Európában egyedülálló alkotmányos dokumentum, a királyi jogosítványok meghatározott, törvényes keretek között tartásán őrködik. Henrik Európa egyik legszilárdabb uralmát valósította meg, ezért is sikerült lányát, Matildát és a női ág öröklését elfogadtatnia. Ő is electusként lépett a trónra, a Nagytanácsnak a 12. század közepén királyválasztó joga volt, s a király a henriki chartára tett esküt. A királyi tekintély alkotmányos korlátozása vezeti a bárókat és prelátusokat, amikor követelik, a király kérje ki tanácsukat (counsel). Matilda férje, Gottfried, Anjou grófja - jelvényéről, a rekettyeágról a plante genet melléknevet kapta - a Plantagenetek ősatyja (1202-ig, amíg Anjou grófjai, a ház neve Anjou). Ugyan a bárók elfogadták Matilda öröklését, mégis amikor eltűnt I. Henrik összetartó ereje, a nőágon rokon Istvánt, Blois gróíját választották, megint csak a charta megerősítésének feltételével. Polgárháború tör ki, a báróknak egyre nagyobb engedményeket tesznek a felek, így a Nagytanács ellenőrző szerepe megnő ban megkötötték a Winchesteri egyezményt, melyben István fiává fogadta Matilda fiát, Henriket, aki Blois halála után a trónra lépett. II. Henrik Európa legstabilabb adminisztratív monarchiájává tette Angliát. Legkedveltebb kormányzati eszköze a writ (leirat) volt, királyi tisztviselőkhöz intézett személyes rendelet, amelyet nem kellett a tanács elé vinni: a személyes `hatalomgyakorlás eszköze, a rendek mindig korlátozni akarják. A király mindent ezzel old meg, birtokot, vámmentességet ad, engedelmességre szólít. A király keze az ország minden zugába elért. Bárki igényelhetett writet közvetlenül a királytól, egy vitás ügyben, pl. birtokperben, s a király tisztviselőjével kivizsgáltatta az ügyet. Henrik alapvetően megreformálta a jogrendszert. A bírák a Common Laıv alapján ítélkeztek, amit meg kell különböztetni a királyi jogtól (Statute Law), s amely szokásjogra és precedensekre épült (amely kulcsdátuma Henrik király halála napja lett, szeptember 3.). Az ún. vándor- vagy utazó bírák (itinerantjustices) intézménye a király személyes jelenlétét biztosította a megyékben. A vándorbírónak elsődleges jogköre volt a helyi érdekek által esetleg befolyásolt sheriffiıl szemben. Az utazó bírák látogatása közötti időben is érezhető volt a monarcha tekintélye, mivel volt lehetőség a fellebbezésre a központi bírói szervekhez: kialakul a Polgári Bíróság (Court of Common Pleas), amely a királyt nem érintő ügyekben döntött a legfelsőbb fokon; s a Királyi Tábla (King s Bench), amely a királyt érintő ügyekben döntött, s ún. semmitószékként is működött, ahová bármely bírói döntést megkérdőjelezve lehetett fellebbezni. A Kancelláriában létrejön egy méltányossági bíróság (equity), amely, ha a Common Law alkalmazása folytán hibák merülnek fel, jogorvoslást adott. A vándorbírói és fellebbviteli fórumok a földesúri úıiszéket lehetetlenné tették. A vándorbírák fóruma körzeti királyi bírósággá válik, s a bejárt,,vándorút állandósul (Eyre). Henrik igazságszolgáltatási reformjának talán legfontosabb intézménye az esküdtszék (;`ury- lat. jurata). Az esküdtek társasága angolszász eredetű: 12 szabad ember esküje kellett valaki ártatlansága bizonyításához (eskütársak - ipsi juratores). Az 1166-os Clarenáoni Assziza állítja fel, ez az ún. Nagy Esküdtszék (Grantl

190 1 82 Bárány Attila ]ury, a századok,,12 és minden község 4 törvénytisztelő embere ) vizsgálta ki a büntetőügyeket, gyűjtötte össze a bizonyítékokat, tanúvallomásokat, terjesztette elő a vádat ben eltörlik az istenítéleteket, helyébe a bizonyítás lép. A vádat a 12 fős kis vagy vádesküdtszék (Petty ]ury) tárgyalta, s hozta meg egyhangúlag a verdiktet (vere clictum). A Nagy Assziza (1179) kiterjesztette jogkörét polgári ügyekre is, főleg tulajdonvitákban döntött, a király érdekeinek megfelelően, sokszor a helyi bárók ellenében től már minden ügyben kötelezően a jury dönt. A megyei közigazgatásban kiépül a békebírói (]ustice of the Peace) intézmény, amelyet az esküdtszékek mellé rendelnek, hogy a magántulajdon és a személyek védelmét lássa el (1361). A királyi háztartást leíró Constitutio tlomus regis hírt ad az ott élő évjáradékosokról: a király legistái, klerikusai a király személyét képviselik vidéken, pl. vándorbíróként. A királyi méltóságviselői hivatalok központi gazdasági-jogi szervek lettek, ahová a király nem bárókat, hanem saját legistáit ültette. A Kamara (Chamber) II. Edwardtól ( ) a pénzügyeket fogja össze; az asztalnokmester, a Királyi Ruhatár (Warclrobe), a király magánvagyonának perselye a hadi finanszírozás hivatalává válik, élelemmel, fegyverrel látja el a sereget. Ennek költségvetésébe a király sokszor a parlamentnek sem engedett betekintést. MAGNA CARTA Es PARLAMENTARIZMUS A Magna Carta sokkal többről szól, mint az adómegajánlás joga. A Magna Cartában kifogásolt adókat rendszerint (Földnélküli) Iános ( ) nyakába varrják, pedig az adóterhek már Iános előtt megnövekednek: egyrészt fejadó jellegű a II. Henrik által 1188-ban, keresztes hadjárat céljára kivetett Szaladin-tized, másrészt II. Henrik és I. Richárd ( ) többször is megnövelt mértékű scutagiumot (hadváltság, pajzspénz) kér; továbbá, amikor a fogságba esett Richárd váltságdíját kell összegyűjteni (150 ezer londoni márka, csillagászati összeg, kb. 30 tonna ezüst). Az önkényes intézkedések sorát is Richárd kezdi meg, amikor a tisztségviselőktől magas illetéket követel, hogy megváltsák pozíciójukat. Az 1190-es évek közepén is pattanásig feszülnek az indulatok, a bárók csak azért nem kelnek fel, mert igen erős a Henrik-féle hatalmi bázis, s sokan Henriknek köszönhetik birtokaikat. Richárd, annak ellenére, hogy nincs Angliában, erélyes kormányzást biztosít kitűnő francia legistáival. Henrik állama olyan szervezett, hogy a hivatalnokok a bárói ellenzékkel szemben egyedül is el tudják kormányozni. Richárd gondoskodott a kormányzásról, tervezeteket dolgozott ki távolléte idejére. Iános regnálásához képest Richárd alatt még működött az állam. Mire Iános trónra kerül, Richárd háborúival felemészti apja országainak vagyonát. Iános, hogy feltöltse kincstárát, óriási felháborodást kiváltó eszközökhöz folyamodik: adót vet ki a bérletekre; hűbérúri jogát jogtalan előnyökre használja ki: nem nagykorúsítja a nagykorúságot elért örökösöket, hogy_gyámsági jogát tovább élvezhesse; nem adja ki az özvegynegyedet. Felségsértésre hivatkozva, törvényes bírói eljárás nélkül földeket konfiskál ban saját jelöltjét akarta

191 21 /Anglia a százaclban 183 canterbury-i érseknek, s a pápa jelöltjét, Stephen Langtont be sem engedte az országba, amiért III. Ince interáictummal sújtotta. A király ide-oda kapkodva nyirbált meg privilégiumot, sértett meg szokásjogot. Csak úgy fogadták vissza a hívők nyájába, hogy elismeri hűbérurának a pápát, s óriási összeget fizet Rómának. Apja műve a jog kíméletlen betartatásán nyugodott, fiát viszont joggal érezhették a bárók despotának. Miután a rendkívül költséges hadjárata vereséggel végződött (Bouvines, 1214), a bárók már nem tűrtek tovább és Runnymede mezején elfogadtatták vele a Nagy Szabadságlevelet (1215. június 15.). A Magna Carta Libertatum megtiltja a felségjog szokásjogon kívüli gyakorlását és az ítélet nélküli letartóztatást. Kiemeli az 1100-as carta megsértését, ami az alkotmányos korlátozás igényének folyamatosságát bizonyítja. A meghatározott eseteken (elsőszülött fiú lovaggá ütése, váltságdíj, idősebb lánya kiházasítása céljából) kívüli más adók (tallagium) kivetése céljából a királynak össze kell hívnia `a királyság közös tanácsát, prelátusokat, apátokat, grófokat, bárókat és közvetlen hűbéreseit az ügy tárgyalására (megbeszélés, parlamentum). Ellenőrzési jogot nyer egy választott, 25 fős bárói tanács: rendi képviseleti szerv, az egész ország közösségét reprezentálja (communa totius terrae). A tanács jogosult, ha a király vagy egy hivatalnoka valamely cikkelyt áthágná, s nem orvosolná a sérelmet, hogy,,nyugtalanítsanak és sanyargassanak bennünket, vegyék be várainkat, foglalják el földjeinket, azonban,,személyünk épségben maradjon. Már 1216-ban alkalmazták is ezt az ellenállási artikulust: a bárók ellenkirállyá választották a francia trónörököst s felajánlották neki a koronát (az első bárók háborúja). A franciák partra szálltak Angliában. A dinasztiahű bárók azonban a király halála után fiát, Henriket emelték a trónra, s a franciák meghátráltak. III. Henrik ( ) uralkodását egyrészt a kormányrúdnál álló idegen, Poitou-beli és savoyai tanácsadói kísérik végig, másrészt kudarca, hogy a Magna Carta által meghatározott politikai limitációk között kormányozzon. Állandó pénzéhségben szendved, melyből külpolitikai vállalkozásokkal akar kitörni, önkényes adókat vet ki s többször is megsérti a Magna Cartát. A Szicília megszerzésére tervezett keresztes hadjárata szinte csődbe vitte az országot. Az elődei által megszervezett központi pénzügyigazgatás működésképtelenné vált. Többször alkalmazták ellene a Magna Carta ellenállási cikkelyét, 1234-ben az ellenzéknek sikerült is egy időre eltávolítani tanácsadóit. A király ellenfele az új szerepre törő Nagytanács is, amely akkor ült össze, ha döntő fontosságú, pl. külpolitikai, adókérdésekben kellett dönteni: a parlament előtt ez is fontos alkotmányos fórum, s sokszor a közrendek, lovagok, kereskedők képviselői is helyet foglalnak benne, így, egyfajta országtanácsként a 25 fős bárói tanácsnál nagyobb képviseletet hordoz ra Henrik helyzete ellehetetlenült: a Magna Carta megerősítése nem vezet célra, a király úgyis megsérti, ezért Simon de Monfort, az elégedetlenek élére állva az oxfordi gyűlésen követeléseket (províziók) intéz a királyhoz. Az Oxforcli Proviziók rendi-alkotmányos jellege kiemelkedő, a hatalom társadalmi ellenőrzését intézményesítette. A rendek konföderációja jött létre, communitas regni Angliae, az angol nemzet közössége, a közrendeket is magában foglalván, akik kölcsönös esküt tettek. A communitas rákényszerített a királyra egy 15 fős, a király és a közösség

192 Ő Bárány Attila által közösen választott, bárói-lovagi állandó tanácsot, amely előtt a királynak évente háromszor meg kellett jelennie megbeszélésen (parlamentum) és beszámolnia az ország ügyeiről. A parlamentum bárói és lovagi képviselőkkel már 1213-ban és 1254-ben megjelenik, de a Proviziókban válik állandó intézménnyé: a 15 fős tanács joga, hogy összehívjon egy 12 fős parlamentumot, amelyen a király,,beszél, beszámol a szélesebb képviseletet jelentő fórum előtt. Az ország,,teste, universitasa politikai képviseletet nyer. Nincs meghatározva, kikből álljon a 12 fős tanács, de már 1265 előtt is a lovagságot és a városi polgárságot is reprezentálta. A Simon Monfort-féle Parlament már csak szabályozza a két alsóbb rend képviseletét (2-2 lovag megyénként, 2-2 polgár városonként). A lovagok képviselői már 1265 előtt is részt vettek a parlamentumokon, a Montfortparlament csak abban jelentett újítást, hogy a városi rend képviseletét is rögzítette. A parlament születése inkább 1258-hoz köthető, amit a követek vehemens megnyilatkozásai miatt őrjöngő (Mad) Parlamentnek neveznek. A 15-fős tanács beleszólást nyert mind a központi, mind a helyi kormányzati tisztségviselők kinevezésébe; a kancellár, a kincstárnok, a főbíró egy évre kapta megbízatását s számadást kellett adniuk. Az Oxfortli Províziók korlátozásai előrébb mutatóak, mint a Mintaparlament megszületésével a királyra rótt kötelezettségek, s a bárói tanács nagyobb jogosítványokkal rendelkezik, mint az Alsóház. A províziókat a király vonakodva bár, de elfogadta ben az újabb parlament kiadta a Westminsteri Proviziókat, amely felállított egy a kincstárat felügyelő pénzügyi bizottságot; amegyékben panaszbizottságokat hozott létre, amelyek a sheriffek visszaéléseit vizsgálták ki. A províziók ellen a király döntőbíróként Szent Lajos királyt kérte fel, aki a korona védelmében döntött, kijelentvén, ilyen províziók nem kötik a király kezét. Kitört a második bárók háborúja ben a lewes-i csatában Montfort seregei legyőzték és fogságba ejtették III. Henriket. Az ellenzék táborában is szakadás következett be, egyes bárók a Westminsteri Províziók mérsékeltebb pontjai teljesítése fejében kiegyeztek a királlyal ben az eveshami ütközetben Montfort vereséget szenvedett és elesett. A király az 1266-os Kenilızvorth-i tlictumban eltörli a parlamentek rendelkezését, kivéve a kevésbé radikálisakat: a király gyámsági jogának bizonyos korlátozását, például azt, hogy nem foglalhatja le a hűbéresei birtokát, ha késnek a scutagium fizetésével. A rendi követelések csak minimális mértékben valósulnak meg. A másik nagy törvényalkotó I. Edward. Ő alapozta meg Anglia alkotmányának,,testét. Külpolitikai sikereit az államszervezésben kamatoztatta. Elnyerte a skótok pörölye titulust: az ősi skót koronázási ereklyét (Scone-i kö) trónjába építtette; véglegesen Angliához kapcsolta Walest. Az ifjú Edward ugyan leverte Montfort mozgalmát, de konszolidálta viszonyát a bárókkal s felismerte, ha pénzre van szüksége, kompromisszumot kell kötnie a rendekkel ben elébe ment a bárói követeléseknek, amelyek nehezményezték a tervezett adókat és összehívta az ún. Mintaparlamentet, a Montfort-parlament által megszabott keretben. A rendek egyetértési (pl. adómegajánlási) jogát (assent) alkotmányos joggá emelte, amit az újrakiadott Magna Carta is leszögezett (Continuatio Cartarum, 1297). Kemény kézzel szerzett érvényt a királyi jogoknak: bármilyen privilégiumot,

193 21 /Anglia a százatlban 185 birtokjogot, akár egyházi, akár világiak bírták, írásos dokumentummal kellett igazolni a király előtt (quo warranto törvény). Aki erre nem volt képes, attól a birtokot visszavették. Sok elorozott, jogcím nélküli föld került vissza eredeti tulajdonosához, így a középbirtokosság az intézkedés támogatójává vált. A király új adományhoz kötött minden birtokbírhatást. Edward újra megteremtette a politikai stabilitást, amely lehetővé tette unokájának, III. Edwardnak, hogy éveken keresztül seregekkel ostromolja Franciaországot. Az angol királyok rendkívüli hatalma kihat az egyházzal való viszonyukra is. Az egyházat Vilmos,,normannizálta, szász klerikus nem kerülhetett püspöki vagy apáti pozícióba. Az egyház az első, amely testületi kiváltságai védelmében, rendi érdekei képviseletében szembeszáll a királlyal után az invesztitúra a király kezében maradt. I. Vilmos nem engedett abból, hogy az egyházfői jogok őt illetik meg. Az angol uralkodó főkegyúri jogai páratlanok: angol ember a király jóváhagyása nélkül nem ismerhet el semmiféle pápai tekintélyt; pápai vagy zsinati határozatok nem érvényesek Angliában, amíg a király helyben nem hagyja; báró vagy királyi tisztségviselő egyházi bíróság elé nem állítható. A Rufus alatt az egyházzal kitörő konfliktust 1107-ben I. Henrik oldja meg a Westminsteri Konkordátummal: lemond a gyűrű és a pásztorbot átadásáról, a spolium (az elhalálozott prelátusok anyagi javai) és regalia jogáról (a vakanciában lévő javadalmak haszonélvezete); hozzájárul, hogy a püspököt a káptalan válassza, annyihoz ragaszkodva, hogy az udvarában válasszák, s a jelölt még felszentelés előtt tegyen hűbéri esküt a királynak. II. Henrik felrúgja a konkordátumot az es Clarenáoni Konstitációkkal, amely kimondja, hogy azok a klerikusok, akiket bármilyen ügyben megidéznek és vádolnak, a királyi bíró idézésére a király kúriájába fognak jönni s ott felelnek. Az egyház korporatív jogai sérülnek, hiszen a király a máshol megkérdőjelezhetetlen privilégiumot sérti meg, azt, hogy a világi vétket elkövető klerikus felett is egyházi bíróság ítélkezhet. A Konstitúciók a pápai kiközösítést előzetes királyi ellenjegyzéshez kötik; megtiltják, hogy egyháziak a király engedélye nélkül elhagyják az országot; illetve kikötik, hogy a püspökválasztás a király kápolnájában történjen, az ő hozzájárulásával, a megválasztott tegyen hűségesküt a királynak, és csak ezután szenteljék fel. Becket Tamás szembeszáll a királlyal, száműzetésbe kényszerül, majd a megegyezés reményével visszatér. Mivel Henrik nem enged a cikkelyekből, 1170-ben meggyilkoltatja az érseket a canterbury-i székesegyház oltára előtt. A király penitenciát gyakorol, s bár az Avranches-i kompromisszumban (1172) a Konstitúciók visszavonását ígéri, nem teszi meg. Az invesztitúra a király kezében marad: hiába mondja ki a Magna Carta, hogy szabad akaratunkból garantáljuk az egyházi választások szabadságát, a királyok nem tartják be, s maguk döntenek a javadalmakról. Még szélesebbre terjeszti a főkegyúri jogot I. Edward: az 1279-es Holtkézi statutum lefekteti, hogy az egyház nem szerezhet birtokot a király engedélye nélkül, és csak királyi engedéllyel vihetik a tizedet Rómába - ami előrevetíti az angol egyház önálló, sajátos fejlődését. I. Edward korától az egyház is fizet minden, világiakat terhelő adót.'tovább szűkülnek az egyház jogai: a Statute of Provisors (1351) minden pápai kinevezést megtilt angol javadalmakba; a király

194 1 86 Bárány Attila ítéletei ellen nem fellebezhetnek egyháziak, s ha a pápához fordulnának, elkobozzák birtokaikat. Anglia gyakorlatilag elszakad Rómától. A parlament szervezeti és működési kereteit a Modus Tenendi Parliamentum (1320 k.) rögzíti. A parlament az ország egész közösségét képviseli (tota communitas Angliae). A lordok és közösségek háza (House oflords, House of Commons) is rögzül, az utóbbi communitasokat jelöl, azaz a parlamenti képviseleti csoportok is rendekké formálódnak. A Mintaparlament ellenére az Oxfordi Províziókban megfogalmazott rendi követeléseknek csak minimális köre valósul meg. Ezeket csak a század folyamán sikerül megvalósítaniuk a rendeknek, s többször is konfliktusba kerülnek a királlyal. A lordok II. Edward egy kegyence eltávolítása céljából rendelkezéseket (Ordinances) kényszerítenek ki a királytól: nevezzen ki egy állandó bárói-püspöki kormánytanácsot, ami ellenőrzi az állami jövedelmek teljes körét és a királyi adományokat; a kormányhivatalnokok legyenek neki felelősek (131 1 A király kegyencét egy időre száműzik, de a király erőre kap s a rendelkezéseket eltörli. A rendi ellenzék vezetőit legyőzi (Boroughbridge-i csata, 1322) és kivégezteti. Az első lépcsőfok az alkotmányos jogok bővítésében az assent jogának kiterjesztése: 1297-ben csak a hűbéri eredetű adók, a scutagium és a tallagium kivetése volt egyetértéshez kötve. A parlament szerepe megnő, amikor III. Edward ( ) háborúi megindítása érdekében új, de parlamenti hozzájáruláshoz kötött adókat vezet be (pl %-os jövedelemadót) re minden adó, illeték, vám kivetését parlamenti kontroll alá helyezik. A gyapjúkereskedelem vámja, a borbehozatalt terhelő tonnapénz és a nyersbőrre kivetett fontpénz garantálása a parlament kezébe került. Később az Alsóház kivívja, hogy minden pénzügyi kérdést elé kell terjeszteni. III. Edward és a parlament együttműködése Európában egyedülálló politikai jelenség. Uralkodása végén az Alsóház önállóan választ elnököt. A király által a House of Commons élére kinevezett Speaker sokszor a király érdekeit képviselte, s ha úgy kívánta, el kellett halasztani a döntést egy, a rendek által propagált ügyben, feloszlathatta a gyűlést. Az 1376-os ]ó Parlament kivívja, hogy önnön kebeléből válassza elnökét. Visszatérő rendi követelés az évenkénti parlament. Az ülésezés nem rendeződik, esetleges, csak a királytól függ, mikor hívja össze a parlamentet, nem köti semmilyen alkotmányos kötelezettség. Nem lesz évenkénti, folyamatos ellenőrzést biztosító fórum, ad hoc jellegét megtartja, s ezért sem tartja a történetírás parlamentáris monarchiának a későközépkori Angliát. A parlamentnek vannak jogosítványai, de nincs abszolút jogköre, hiszen, ha a király nem szorul rá az adómegszavazásra, bármit megtehet, évekig, ellenőrzés nélkül. A tiszviselők felelősségrevonása (impeachment) is csak a Csodálatos Parlamentben válik alkotmányos joggá, amely 1386-ban korrupció vádjával leváltatja és bebörtönzi a kancellárt, majd, mikor a király, II. Richárd visszajuttatja tisztébe, a bárók egy csoportja (Apelláns Lordok) vezette rendi mozgalom fegyveres konfliktusba torkollik. Az Apellánsok győznek s a Kegyetlen Paiilament bíróság elé idézi, birtokaitól megfosztja (az ún. attainder jogelve szerint a bűnös nem bírhat tulajdont), majd halálta ítéli a király kegyenc-minisztereit (1388).

195 21 /Anglia a században 187 Nem csak az Alsóház, hanem a 14. században a bárók is őrködnek az alkotmányosság betartásán. Az arisztokrácia viszi véghez két királynak a trónról való letételét (depozició). A depozíció II. Edward esetében (1326) döntően nem alkotmányos mozgalom, inkább konspiráció egy szűk csoport (Izabella királyné és szeretője, Roger Mortimer) vezetésével Edward kegyencuralma megdöntésére. A királyi tekintély még olyan erős, hogy Izabella hangsúlyozza, hogy a királyi vérből származó trónörökös nevében kormányoznak. II. Richárd ( ) sem veszi figyelembe a Magna Cartát, prerogatíva útján és kegyencekkel kormányoz (Richárd,,zsarnoksága ), de akkor már van a rendek kezében felelősségrevonási jog. Richárdot maga a parlament mondatja le, egy társadalmi front egyetértésével. Ezúttal az ellenzék nem magyarázkodik, miért választ a trónra alkalmasabb személyt (Lancaster IV. Henrik). Természetes, hogy a király megsértette a néppel kötött szerződését, így nem jogosult a koronára: letétele teljesen jogszerű. Ezek a nézetek is jelen vannak Angliában, már Iohn of Salisbury megfogalmazza őket Policraticusában. Az alkotmányos mozgalom szépséghibája, hogy Richárd, II. Edwardhoz hasonlóan, gyanús körülmények között meghal. A parlament igazi politikai szerephez a Lancasterek idején jut: IV. Henrik ( ) alatt szinte évente gyakorolja az assentet, mivel a királynak, trónjoga elismertetésében állandó felkelésekkel kell szembenéznie, így rá van szorulva az adóra. Henrik jogászait hívja meg a gyűlésekre, hogy többséget szerezve keresztülvigyen egyegy javaslatot, de a Tudatlan Parlament kivívja, hogy királyi előjogon meghívott legisták ne vehessenek részt az üléseken. A Lancaster-tartományokra és magánhadseregére támaszkodva azonban IV. Henrik folytatni tudja a Plantagenet-ősök művét s vissza tudja állítani a stabil központi hatalmat. A Tudorok uralmát gyakorlatilag előkészítő központosító IV. Edward olyan eszközökkel él, amelyeket majd az abszolutizmus foganatosít (pl. a Csillagkamara bírói funkciója felségsértési perekben). Az ANGOL-FRANCIA KoN1=L1KTUsoK EvszÁzADA1 ( ) A százéves háború ( ) konfliktussorozata nem választható külön a megelőző századok angol-francia összetűzéseitől. A százéves háború csak előzményeivel együtt, az ún. első százéves háborúval ( ), az Anjou-birodalom és a Capetek harcaival összhangban tárgyalható. A két ország konfliktusai átszövik az 1066-tal kezdődő korszakot, s az 1337-ben induló háború nem más, mint a többi, néhány évig tartó viszály egyike, a soha meg nem szakadó ellenségeskedések sorát folytatja, abba teljesen beleillik. A több száz éves háborúskodásban ugyanúgy része van Hódító Vilmos hadjáratának, mint a bosworthi csatának, amelyben Tudor Henrik francia csapatok segítségével szerzi meg a koronát tól Anglia sorsa öszekapcsolódott királyai francia hűbérbirtokosokként bírt tartományaival, s hűbérurával, Franciaországgal. Az összetűzések akkor kezdődtek, amikor a normandiai herceg angol földre lépett, s a hercegség hatalmára féltékeny I. Fülöp kihasználta az alkalmat és Normandiára támadt. A francia király

196 188 Bárány Attila Anglia és Normandia egyesítését akarta megakadályozni. I. Vilmosnak sikerül elhárítania a francia hatalmi törekvéseket. Halála után Normandiát öröklő fıa,,,rövidcsizmás Róbert harcol öccse, I. Henrik ellen, francia szövetségben, de Henrik a tinchebrai-i csatában legyőzi (1106), s Normandia angol kézbe kerül. A 12. század trónharca Matilda és István között is angol-francia konfliktus, hiszen Blois István francia báró, a Capetek rokona, francia segítséggel szerzi meg a koronát. Plantagenet Henrik lesz a Capetek legveszélyesebb ellenfele, mivel feleségül véve a VII. Lajostól elvált Aquitániai Eleonórát, a Loire-tól a Pireneusokig húzódó aquitániai hercegség az ölébe hullik (1152). Anglia királyaként az övé Normandia, s mindezt örökölt grófságaival (Anjou, Maine, Touraine) egy kézben összpontosítva létrehozta az ún. Anjou Birodalmat. II. Henrik kezében volt Franciaország kétharmada, a Capet koronabirtokok többszöröse, amelyek harapófogóként szorították be a francia királyt Párizs környékére. A Skóciától Navarráig elterülő birtokok csak gyarapodtak: a Bretagne örökösével kötött házasság folytán Henrik egyik fia nyerte el a hercegséget. Hűbéri esküt tett a skót király is. Henrik birodalmát értékes szövetségekkel és házasságokkal is körülvette: a Szászország, Kasztília, Szicília, Bretagne, Toulouse alkotta gyűrűvel,,megfojtotta a Capetingeket. Unokatestvérei ültek Ieruzsálem trónján, így a családban maradt a keresztény világ egyik legjelentősebb tel<intélye, amelynek szava sokat nyomott a latban: nem véletlen, hogy a történelem egyedüli angol pápáját is ekkor választották meg, aki olyan hálás volt, hogy Henriket Írország urává tette. Az Anjou Birodalom tragédiája, hogy túl korán született. Az angol királyi hatalom nem volt azon a fejlettségi szinten, hogy a hűbéres jogon bírt tartományokat koronabirtokká téve államot kovácsoljon össze. Hűbérbirtokok konglomerátuma maradt, mert szembekerült a nagy formátumú II. Fülöppel, aki minden eszközt kihasznált, hogy Henrik ne formálhasson államot: a Plantagenet fiúkat apjuk ellen fordítja. Henrik úgy hal meg, hogy fiával, Oroszlánszívű Richárddal harcol. Fülöp Richárddal szemben pedig öccsét, Iánost tüzeli ellenállásra. Már Richárd alatt megkezdődik a Birodalom bomlása, II. Fülöp Normandiát dúlja, s a király állandóan hadban áll, hogy francia területeit megtartsa. Amikor Iános kerül a trónra, már Fülöp van nyeregben, Iános Anjou birtokai felett sem tud hatalmat gyakorolni ben II. Fülöp Agost a pairek bírósága elé idézi és hűbéri kötelezettségei elmulasztásának vádjával hűbérbirtokaitól megfosztja Földnélküli Iános királyt ig Fülöp visszahódítja Anjou-t, Maine-t, Normandiát. Aquitánia kivételével elúszik az Anjou-birodalom. Iánosnak még sikerül egy nagy európai koalíciót létrehozni a franciák ellen, de miután vereséget szenvednek Bouvines-nél 1214-ben, Anglia nem is remélheti, hogy valamennyit is visszaszerezzen a birodalomból. A chinorıi szerződésben egyetlen aprócska szelet marad a tortából, Gascogne és a Bordeaux-tól Bayonne-ig terjedő keskeny tengerparti sáv (Guyenne). A birodalom egyszerű hűbérbirtokká olvadt: az 1259-es párizsi békében III. Henrik hűbéri esküt tett, mint Aquitánia hercege, de csak Guyenne maradt a kezében. A százéves háborúban a lovagkirályok, III. Edward és V. Henrik ( ) egy időre visszaszerzik az Anjou Birodalom területeit. III. Edward és a Párizsba

197 21 /Anglia a században 189 bevonuló V. Henrik alatt ér el Anglia egy olyan politikai grandeurt, amelyet csak századok múltán mondhat ismét magáénak. Anglia már nem hagyható figyelmen kívül a nemzetközi diplomáciában, szava sokat ér mind a pápai, mind a császári udvarban, csapatai jelen vannak flandriai, ír, skót, itáliai, spanyol és portugál hadszíntereken. III. Edward sikere abban állt, hogy a hadsereget,,modernizálta, motiválttá tette, társadalmi konszenzust és parlamenti bázist teremtett. A százéves háború okai dinasztikusak és gazdaságiak. III. Edwardot származása - anyja révén Szép Fülöp egyetlen egyenesági férfiutódja volt - a francia trón örökösévé tette ban kihalt a Capetek főága, s a hűbéri jog szerint Edwardot illette volna a trón. A franciák viszont előbányászták a száli frankok törvénykönyvéből (Lex Salica), hogy nő nem örökölheti a királyságot, s a korábbi szokásjogról eltérve tették meg királynak a Valois-oldalág fejét ben Edward bejelentette igényét a trónra és felvette címerébe a Capet fleur-de-lys-t. A háború kitörésében az érdekszférák összeütközése mellett a konkrét gazdasági haszonszerzés is szerepet játszott. A casus belli Aquitánia, a bordeaux-i bor és Flandria, a flamand posztó kereskedelmének a haszna. Az ún.,,gascogne-i kérdés régi puskaporos hordó volt. Aquitánia nagymértékben járult hozzá az angol állami jövedelmekhez: csupán a bordeaux-i vám a koronabevételek negyedét adta. A flamand kapcsolat, Anglia éltető eleme, századokra nyúlik vissza: az angol gyapjút átszállították a csatornán és Brügge, Gent és Ypern takácscéhei a kész posztót visszavitték. A gyapjúkivitel a 14. századra olyan méreteket öltött, hogy Európa jelentős részét az angol gyapjúból készült flamand posztóval látták el. Westmiıisteri Máté írja, a világ minden nemzetét az angol gyapjú tartja melegen, amelyet a flamandok szőnek posztóvá. A 14. században Anglia is gyárt posztót, olcsóbbat, durvább szövésűt, amit a flamandok közvetítenek a kontinensre, pl. Genovába és Szicíliába. Anglia érdekeit sértette, hogy a Capetek a flamand városok felett szorosabb ellenőrzést akarnak szerezni. A flamand városokban virágzott a banktőke, s a polgárság képes volt anyagilag is támogatni az angolokat, hogy függetlenségét biztosítsa. A háborúban az angol terv egy olyan hídfőállás megkaparintása volt, amely biztosítja a gyapjúkereskedelem zavartalan lebonyolítását: a szerepet Calais töltötte be, amelyet 1347-ben foglalnak el. Calais tanúsítja, hogy a százéves háború nem hagyományos konfliktus, a cél nem a területfoglalás, hanem olyan stratégiai pontok ellenőrzése, amelyekkel a gazdasági haszon lefölözhető. Calais egyedül többet jelentett az angoloknak, mintha hatalmas territóriumokat hajtottak volna fennhatóságuk alá. A században az európai textilforgalom tekintélyes része a calais-i piacon koncentrálódott. Ha Anglia mindenről le is mond ban, Calaishoz 1558-ig ragaszkodik. Az angolok képesek olyan békéket kötni, mint az 1375-ös brügge-i, amelyben elveszítik óriási francia területeiket, csak öt város marad a kezükön, de éppen Franciaország kulcsai: Bordeaux, Calais, Harfleur, Cherbourg és Bayonne! Hogyan győzhetett Anglia a világ legkiválóbb lovagi hadserege felett, s kényszerítette szégyenletes békékre a pápaságot kordába hajtó, s császári címre áhítozó Szép Fülöp nagyhatalmát? A válasz Edward katonai forradalmában keresendő,

198 190 Bárány Attila ami nemcsak hadszervezési és stratégiai újításokat jelentett, állott mögötte egy jelenség, amely döntően befolyásolta a társadalom fejlődését: az,,elkorcsosult (bastard) feudalizmus, amely révén létrejött az ún. szerződéses zsoldoskompániákból álló hadsereg. A vazallusi kötelezettség elhalványulásával a lordok arra kényszerültek, hogy magánhadseregeiket szerződéses csatlósokkal (retainer) töltsék fel, akik katonai szolgálatot vállalva írásbeli szerződést (indenture) kötöttek urukkal, azok pedig a királlyal, kötött időre (egy hadjáratra) vagy élethossziglan. A hűbéri viszonyok,,korrumpálódtak. Edward lombard hitelekből és a parlament jóváhagyta adókból napi zsoldot fizetett, ami nagy vonzóerőt jelentett. A döntően juhtenyésztésből élő nemesség és a bérlőparasztság, amelyet a kis jégkorszak állatjárványai, a gyapjúkivitel visszaesése súlyosan érintett, tömegesen jelentkezett retainernek, s a háborúból megélt. Egy lovas bevétele meghaladta egy középbirtokos jövedelmét. A kisebb népességű és gazdasági potenciálú Anglia csak francia területek kirablásával tudott sikereket elérni. A zsákmány- és fogolyszerzést a király propagálta is: a demoralizáló rablóhadjárat, a chevauchée adja meg a háború jellegét. Lényegét Edward, a Fekete Herceg fogalmazta meg: az országot tönkretettük. A haditechnikában fejlettebb angol hadsereg, a tűzgyorsaságban páratlan hosszúíjjal harcoló lovasíjászok és a gyalogos lovagok, katasztrofális vereségeket mértek a nehézkes franciákra (Crécy, 1346; Poitiers, 1356; Azincourt, 1415). Az azincourt-i győző, V. Henrik, beteljesítve Edward álmát, fiát a francia trónra ülteti. VI. Henriket 1431-ben Párizsban koronázzák Rex Francorummá. V. Henrik meg akarja tartani hódításait, a várakba helyőrségeket rak, a francia állami jövedelmeket behajtja, saját, intézményrendszert épít ki. Normandia és Ile-de-France megszállása költségeit már nem bírja el Anglia, a nemesség is jóllakottá válik, szövetségese, Burgundia is elhagyja, valamint a Ieanne d'arc fellelkesítette franciák honvédő harcán sem tud úrrá lenni. Angliának fel kell adnia az állásait: a castilloni csatában vereséget szenved és elveszíti hódításait (1453). A Rózsák HÁBORÚJA ( ) A történészek sokáig hitték, hogy a rózsák háborúja idején Anglia vérben úszott, a kegyetlen csaták és brutális gyilkosságok mészárszékké tették. A középkor és az újkor vízválasztójának tekintették, melyben a régi arisztokrácia helyébe, miután kipusztította önmagát, egy teljesen új lépett. Ez a mítikus szemlélet ma már nem állja meg a helyét: tudjuk, a főnemesség halálozási aránya nem kiugró, sőt, átlagos volt: nem volt emberpusztító háború. A béke lakhelyét nyugodt termelés és konjunktúra jellemezte; a hadi tevékenység nem volt több egy évnél; a seregek kisszámúak voltak; s nem a két rózsa vérmes testvérháborúja zajlott. Már a rózsák háborúja előtt döntően megváltozik az angol arisztokrácia szerkezete és mentalitása. Az anglo-normann arisztokrácia átalakul és kialakul egy új elit, amely birtokai kiterjesztésére, tartományúri hatalomra törekszik; a politikában való részvételben látja léte garanciáját. Érdekeik később összeütköznek, minden család dominanciára tör, végül egymás ellen fordulnak. A bastardfeudalism

199 »_ 21 /Anglia a században 191 forradalmi mentalitásbeli változást hoz. A szerződtetettekből álló magánhadsereg békeidőben is állandósul, s tagjait adminisztratív, pl. békebírói pozíciókba bejuttatva a nagybirtokos helyi politikai befolyási övezetet próbál építeni (affinity). Kifejlettebb formájában nem hadi szolgálatról van szó, hanem arról, hogy a megyei tisztviselőket a nagybirtokos pénzeli, vagy saját embereit juttatja tisztséghez, így informális befolyása a megyében megkérdőjelezhetetlen lesz. A kezében tartja az egész megyét, s ha nincs is összefüggő birtokteste, ő dönt mindenben, fokozatosan átveszi a királyi hatalmat, egyfajta különutas tartományúri hatalmat épít. Emellett birtokai is megnőnek, hiszen egyrészt a háborúból meggazdagodik, földeket vásárol, várakat épít, másrészt a királyok óriási birtokadományaiból részesül. III. Edward és II. Richárd 21 earlı címet adományozott, amit folytat a Lancaster-ház is, hogy megalapozza helyzetét a trónon. VI. Henrik ( ) alatt a királyi birtok nagymértékben csökken, a hódítások megtartása óriási öszszegeket ró a koronára, a kincstár az államcsőd szélére kerül, a király kölcsönt kér nagy báróitól, s sokszor zálogbirtokokkal, zálogba adott jövedelmekkel fizet. Amikor a bárók csak egymás rovására tudnak terjeszkedni, egymás ellen fordulnak. A rózsák háborúja kitörésében ez a döntő: létrejön két oldal, de alapvető érdekeik azonosak: a politikai-gazdasági pozíciók újraelosztása. A dinasztikus kérdés, amely mentén a két rózsa felsorakozik, az, hogy a Lancaster-, vagy a York-háznak van legitimitása, másodlagos, inkább ürügy. A hatalomtól a Lancasterek alatt távol állók azért küzdenek, hogy új trónjelöltjük, York hercege mögé állva bekerüljenek a hatalom bástyái mögé, s miután York fia, IV. Edward néven trónra lép, az ellentétes oldal akar viszajutni. Ielképes, hogy az 1455-ös első St. Albans-i, majd az 1460-as Wakefieldi csatában is csupán az a néhány báró esik el, akik a Lancaster és a York-ház legfőbb politikusai. A rózsák pártjainak küzdelmei nem a csatatéren, hanem politikai síkon zajlottak. Ezt tanúsítja, hogy a parlament legmagasabb alkotmányos jogköre, egyfajta királyválasztó szerepe ebben az időszakban alakult ki. Amikor Yorki Richárd 1460-ban bevonult Londonba, a parlamenttel mondatta ki saját házának trónöröklését. Fia, Yorki IV. Edward is királynak proklamáltatta magát (1461). III. Richárdot is a nagytanács és a parlament nyilvánította régensnek (1483). A parlament kezébe politikai hatalom került, igaz, sokszor a fegyverek árnyékában, de döntött a trónöröklésről. A háború fontos színtere a parlamenti ülésterem volt, a képviselők megnyerése sokszor fontosabbnak bizonyult, mint egy csatatéri diadal. A parlament mondhatta ki ugyanis a korrupció (attainder) és felségsértés (creason) vádját, így a rivális családok birtokait konfiskálhatták. A parlament III. Richárdot is megregulázta, s eltörölte a királyi,,ajándék szedését. Richárd sem önhatalmúlag hozta meg döntéseit, hanem tanácsával: a,,zsarnok csupán egy machiavellisztikus központosító volt, aki hasznos gazdaságpolitikai intézkedéseket hozott, emelte a helyi igazgatás hatékonyságát és a megyékben helyreállította a rendet. A háborút végül az zárta le, amikor Henrik, a Lancaster-ház örököse partra szállt Walesben, és 1485-ben a borthworthi csatában legyőzte Richárdot.

200 J 22 H Az angol társadalom a középkorban GAZDASÁG Es NÉPESSÉG A SZÁSZ-NORMANN TULAIDONOSVÁLTÁSSAL nem torpant meg a mezőgazdasági termelés, a hódítás nem volt területpusztító. A művelés alá vont terület igen kiterjedt volt (a 20. század elején megművelt földek 80%-át tette ki). A Domesday Book településről ad tanúságot. Már a 12. századból van rá példa, hogy a birtokos bekeríti a közföldi (common field) legelő egy részét. Ezt a bekerítést (enclosure) nem szabad összetéveszteni a későbbi, 16. századi formájával, a paraszti szántótelkek elvételével és juhtenyésztés céljára való kisajátításával. A földesúr az 1235-ös mertoni statutumban jogot nyer arra, hogy kihasítson egy darabot a common field legelőjéből és egyesítse majorságával, de úgy, hogy a maradék a parasztoknak elegendő legyen állataik legeltetésére. A birtokosok nem a paraszti telkeket sajátítják ki, nem űzik el őket földjeikről s a 13. század végéig nem juhokat tenyésztenek, hanem gabonát termelnek. Az enclosure a 17. századig nem nagyarányú, nem vált ki ellenérzéseket, s hozzájárul a piacra termelő nagybirtok jövedelmezőségéhez. Megnőtt az igény a gabonára, így a faluközösségek is kaptak jogot, hogy közföldi területeket a szántóhoz csapjanak. A szántógazdálkodás, a nyílt mező (open field) rendszere a 13. századig képes eltartani a népességet. A szántókon két- vagy háromnyomásos gazdálkodás folyt, a kéthárom fieldet sávokba, furlongokba osztották, amelyeken a parasztok azonos sorrendben kaptak parcellákat. A koraközépkorban a ceorlök egymástól távol eső, individuális gazdaságai lassan fejlődtek kontinentális értelemben vett falvakká, s az angol falu ma is megtartja szórt szerkezetét, amelyben a házak nem sorban vagy koncentrikusan helyezkednek el. A legelőn sok helyütt önálló, körülhatárolt parcellákon legeltettek (a kőkerítések még ma is láthatóak). A 12. században felfut a gyapjútermelés, s a 10. század óta megtelepült flamand kereskedők a gyapjú helyébe mennek, vidéki piacokon is vásárolnak. Legendás az angol-flamand gyapjúkapcsolat, de Anglia gabonával is ellátta a flamandokat, akik cserébe nemcsak posztót, hanem Levante luxuscikkeit és kontinentális

201 22 /Az angol társadalom a középkorban 1 93 iparcikkeket is hoztak. A gyapjúkereskedelmet nemcsak a flamandok ellenőrizték, abba az angol világi és egyházi birtokosok is bekapcsolódtak. A gyapjúkereskedelem Anglia fő jövedelemforrásává válik, a 14. század közepén 40 ezer bálát visznek ki évente (kb tonna). A hazai posztószövés is fejlődik - a keletangliai feltörekvő posztóvárosok (Beverly, Stamford, Lincoln) céhei minőségi munkát végeznek - s az angol posztó a 14. századra előretör az európai piacon. Az angol kereskedők a közvetítő kereskedelemből is kiveszik részüket, nem szorulnak másodlagos szerepkörre a Hanza mögött a Baltikum és Skandinávia termékeinek - fa, méz, viasz, prém, sózott hal - az atlanti kikötőkbe való; eljuttatásában. Az angol kereskedőpolgárság gyors előretörése ellenére a kereskedelem nagy része állt zsidó és lombard bankárok kezében. Nagy érdemeket szereznek a király törekvéseinek finanszírozásában, különösen a firenzeiek a százéves háború megindításában. Ennek ellenére a zsidókat több atrocitás, pogrom is érte, majd 1290-ben I. Edward kiűzeti őket Angliából. Az Ítéletnapi Könyv adminisztratív remeke ellenére nem tudunk pontos értéket a népességről, mivel nem vontak be minden területet a felmérés alá (pl. London is kimaradt), így Anglia lakosságát 1,75 és 2,25 millió közé becsülik. A 13. században a művelés alá vont föld arányának megnövekedése miatt a népesség rendkívüli mértékben megugrik, s már 4,8 és 6 millió közé tehető. A népesség azonban már a nagy pestisjárvány előtt csökkenni kezd. Már a Fekete Halál előtt súlyos gazdasági válság, a jelentősebb lehűlés s a velejáró állandó esőzések, a termőterüler és -időszak leszűkülése következtében csökken a művelt terület, hihetetlen mértékű a gabonaár inflálódása (átlagban 400%-os, de városokban 600% fölötti). A válság előtt Anglia túlnépesedett volt, földje alig tudta eltartani lakóit, s mivel elértek a művelés alá vonható földek határáig, akut volt a gabonahiány. Az éhínségek állandósultak, amikor a Fekete Halál érkezett, már legyengült, rosszul táplált s betegségek sújtotta embereket támadott meg. Aldozatául esett a lakosság egyharmada, egyes becslések szerint 35-40%-a. A pestis utáni időszakról konkrétabb demográfiai képet alkothatunk, hiszen az 1370-es évektől vannak fejadó-összeírások: 2,5 millió körül lehetett a lakosság. A 14. század válságainak a pestissel együttes eredménye, hogy a lakosság a felére csökkent 50 év alatt. Egészen a 16. századig stagnál a népesség, és a 13. század végének 5 millió fölötti csúcsértékét a századig nem éri el. A PARAszTsÁG A Domesday Booknak kiváló adatai vannak a 1 1. századi paraszti társadalom tagozódására. Vannak személyükben szabad jobbágyok (villein/villanus, 41%); házas vagy telkes,,zsellérek, majorsági robotmunkát végző, 1-től 5 acre-ig terjedő földdel rendelkező kunyhólakók, cottagerek, bordari vagy cottari (32%); skandináv származású szabadok, sokeman-ek (14%); és szolgák, serfiãk (9%). A népesség több mint kétharmada személyében szabad állapotú paraszt volt. A villein megtartotta szabadságát, noha a szabadság inkább az eredetre, mintsem a mindenkori státuszra

202 194 Bárány Attila vonatkozott. A forrásokban kifejezetten szabadnak jelölt parasztok a sokemanek voltak. A 13. századra egységesül egy többé-kevésbé homogén villein réteg, amikorra már a teljes személyi kötöttség állapotában él. Kialakulásának egyik útja a ceorl lesüllyedése, jobbággyá válása: robottal terhelt földet kap urától, ami még nem jelenti szabadsága teljes elvesztését, hiszen katonáskodik a szász fjırdben, de a normann hódítással ezt fokozatosan elveszíti és kötötté, churllé válik. A villein átlagban acre közötti telekkel rendelkezik (yardland), robotterhei az 1066 előtti heti 1 napról heti 2-3 napra nőttek - az aratási időszak másfél hónapjának heti 5 napi munkája mellett. Földbért fizetett a villein és a cottager is. A parasztnak azonban joga volt jóval szürkület előtt abbahagynia a majorsági szántást, s a maga földjével foglalkozni. A 12. századból megfigyelhető a villanusi birtok felaprózódása, vannak féltelkesek. A kunyhólakó cottagerek viszont már nemcsak a házuk környéki belsőkertet (curtilage) művelik meg, hanem van töredékteleknyi, 2-4 acre-nyi saját földjük is. A kötöttségektől mentes földön, a sokeon gazdálkodó sokemanek is függésbe kerülnek ugyan a normann báróktól, de előjogaik nem csorbulnak, csupán bérlőkké válnak. Földbért fizetnek a fölébük rendelt nagybirtokosnak, de robottal nem tartoznak (socage). Iogilag ők maradnak a tulajdonosok, el is adhatják birtokolt területüket (freehold), ha a nagybirtokosnak járó földbért a vásárló átvállalta. A szabad státus egyes elemei megmaradnak. Vannak olyan jobbágyok, akik megőrzik a királyi bírói fórum előtt való megjelenés jogát, azaz az úriszék Angliában már a királyi bíróságok kiterjesztése előtt sem teljes. A 12. században megjelenik a szolgáltatások pénzzé való kommutálódása után a copyholder, a szolgáltatásokat meghatározó s azok sérthetetlenségét biztosító irat másolatát bíró jobbágy. A bérlet, leasehold nem tűnik el sohasem: a sokemanek utódai, megőrizve maguk és gazdaságuk szabadságát, önálló bérletet vállalnak nagybirtokokon (leaseholder). Már a században vannak, akik egész birtoktesteket bérbe vesznek. A szolgák nagy száma szabadul fel már a 10. századra, de csak a 13. század végére tűnnek el: házhelyre (cottage) ültetik őket, cottagerként saját beltelken gazdálkodhatnak, majd felemelkedhetnek a telkes vagy résztelkes villanusok közé. Nem-szabad eredetüket azonban a források mindig kifejezésre juttatják (serf). A jobbágyterhek igen változatosak, a nyári robot 6 héttől 9-ig terjedhet, a földbér acre-enként 3 pennytől 2 shillingig (24 penny). A gyapjútermelő Lincolnshireben például a nagybirtokos földjét kiadja legelőnek, parasztbérlői robot helyett magas földbért fizetnek (6 shilling). Akkor indul meg a bérlő villein a szabad bérlővé válás útján, amikor jobbágyi státusza átalakul és copyholder lesz. Európában az elsők között megy végbe a commutatio, de az aratásideji robot sokáig megmarad, úgymint más szolgáltatások, pl. a fuvarozás (carting) is. A 14. században egy villein a birtokos majorságán földet bérelve olyan vagyonra is szert tehet, hogy vásárolni tud. Iogi kiegyenlítődés történt a tulajdonlásban, egy 13. századi törvény elismerte a szabad földet vásárolt jobbágy jogát földje fegyveres védelmére. A századi freehold-birtokos jobbágyok úrbéri terheiket copyholdban, évi egyösszegű bérleti díjként fizetik, robottal nem tartoznak, ha egy összegben örökre megváltják jobbágyterheiket, freeholddá válik copyholdas telkük is.

203 22/ Az angol társadalom a középkorban 195 Nem hagyható figyelmen kívül az 1381-es parasztfelkelés. Ha ennek okait árnyaltabban akarjuk bemutatni, s nem csak a felkelők ún. Mile End-i programjából indulunk ki, más következtetésekre jutunk, mint az, hogy a felkelők el akarták törölni a jobbágyságot és kommunisztikus elveket vallottak. A pestis utáni évtizedek válságának tendenciái közepette a lecsökkent népesség miatt 1348 után a legnagyobb érték a munkáskéz volt, így emelkedtek a bérek és a birtokosok bérınunkásokat akartak inkább alkalmazni, mivel egy időre összedőlt a pénzgazdálkodás, s gabonára volt szükségük, ezért nem is adtak ki bérletet, vagy felemelték a lease díját. A bérlő parasztok, copybolderek munkásnak álltak, s a kötött állapotúak is oda szökdöstek, ahol magas volt a bér. Ez ellen lépett fel a király a munkásokról szóló rendeleteivel - Ordinance of Labourers, 1349; Statute of Labourers, A kisebb nemesek megélhetését akarta megvédeni a nagybirtokosokkal szemben, mert azok nagyobb bérrel csábították el a parasztokat. Ezért az 1346-os állapothoz kötötték a béreket. A már szabad, bérlő parasztokat azonban nem akarták visszakényszeríteni jobbágysorba. A felkelők célja az volt, hogy minden paraszt legyen szabad bérlő, s ne jobbágy. Nem a tulajdont akarták eltörölni, hanem azt elérni, hogy a föld arányosan legyen elosztva mindnyájuk közt. Egalitariánus elképzeléseik voltak, de nem akarták megdönteni a társadalmi rendet, s a Iohn Ball-féle nézetekkel nem azonosultak. A felkelésnek nem sok köze van Wyclifhez és az egyházi reformhoz sem. A felkelők fő sérelme kézzelfogható: a fejadó, illetve annak 3 év alatti négyszeresére emelése; valamint az ingóvagyonok megadóztatása, a lay subsidy. A felkelés bázisát nem csak a parasztság adta, hanem városi céhes polgárok, mint Wat Tyler is, gazdag bérlőparasztok, alsópapság, vidéki birtokintézők. A NEMEssEG Szembetűnő a századi angol társadalom kétlakisága, két nyelv és kultúra egymás mellett élése. Malmesbury-i Vilmos úgy látja, az ország külföldiek lakhelyévé és idegenek tulajdonává válik. A normann francia nyelve kiszorítja az angolt a 14. század elejéig. A betelepülés nem áll le, a francia földön dúló anarchiában egzisztenciájukat vesztett lovagok áramlanak be, az új királyok pedig magukkal hozták udvartartásukat. Az angolszász nemeségen belül a században óriási vagyoni távolság húzódott az 5 hide birtokkal rendelkező thegn és a több megye felett is ellenőrzést gyakorló earlı családok között. Vanak thegnek, akik függésbe vontak más thegneket, de még nem feudum útján. Harold earl trónralépésével óriási méretűre növekedett a királyi birtok, ezt kaparintotta meg Hódító Vilmos. A hódítás nem csak egy idegen nyelvű elitet honosított meg, teljes mértékben transzformálta a szász struktúrát. A Domesday Book idején már nincs akkora szakadék a nemességen belül. Eltűnt a többezer fős szász birtokosság (a földjövedelmeknek 4%-a maradt szász kézen), s helyébe lépett egy sokkal szűkebb nemesség, élén 200 uradalommal, a többi normann lovag pedig egységnyi birtokot nyert. A szász

204 1 96 Bárány Attila földeket kisajátították, s akik meg is váltották birtokaikat, azok is hűbérként kapták vissza, korlátozott örökítési joggal. Az earlöknek és más főhűbéreseknek (tenentes in capita) már nem volt kiugróan nagy birtokuk. A szétszórt birtokstruktúra korlátozta ugyan a tartományi hatalmat, de egy báró földjeinek döntő része két-három, gyakran egymással határos megyére esett. A szórt birtokokat nem úgy kell elképzelni, hogy minden báró birtokolt egy-egy megyében néhány falut: a nagybirtokosoknak volt egy összefüggő birtokteste, amelyre építve nem lehetett ugyan tartományúri hatalomra törni, de az biztosított egy szilárd gazdasági bázist. A szórt struktúra nehézkessé tette az úriszékek működését s magában rejtette a királyi bíróságok térhódítását is. A vazallitás gyorsan megszilárdult, de a szubinfeudáció (ti. a főhűbéresek hűbérbirtokot adnak tovább), nem igazán hódított teret. Legfeljebb a kétlépcsős hűbéri lánc képzelhető el, a középbirtokos bárói vazallus ritkán ad tovább földet. A knight réteg nem egyszerű köznemesség, hanem speciális státuszú lovagság (knighthood). Az ún. kvóta-rendszerben a hűbéres a királytól kapott föld hányadában fegyverest állít ki (servitium debitum): 20 font évi jövedelem után 1 nehézpáncélos lovast, ez a,,lovag hűbére, knightü fee (feudum militis). Az egy lovas kiállítására képes, 1 knzghtisfeevel, 20 fonttal bíró birtokos számíthatta magát lovagnak. Akik e jövedelemszint alatt álltak, nem bírhattak lovagi címet, esquire-ök (scutarius - pajzshordó) lettek. A lovagság határa nincs formálisan meghatározva, csak anyagi határ létezik, alulról nyitott. A scutagium elterjedésével lesznek olyanok, akik nem akarnak bekerülni a lovagságba, a katonai szolgáltatásokat inkább megváltják, csak ne kelljen katonát állítaniuk. Sőt, hogy ne kelljen személyesen hadba vonulniuk, megpróbálták eltitkolni bevételekeit, s maradni a 20 fontos határ alatt. Csökkent a katonai bázis, pedig súlyos büntetés terhe mellett próbálták a birtokosokat reális vagyonuk bevallására kényszeríteni. Ezért fejlesztik ki a királyok a szerződéses zsoldosságot. A lovagság nem zárt csoport, a katonai kiválóság, lojalitás, a kormányzati szolgálat révén ki lehet emelkedni, s bejutni az arisztokráciába. A 15. század arisztokráciája nagyrészt homo novus, lovagi és esquire-i eredetű. Születőben van a hivatalnok nemes, aki a király fő támasza a században, már nem a csatatéren, hanem az adminisztrációban. A központosításban a bírói-végrehajtási pozíciót vállaló középbirtokosok játsszák a főszerepet: ők adják az esküdteket, a békebírókat, illetve gyakran ők az alsóházi képviselők is (knight of the shire). A nemesség rétegződését az 1379-es poll tax összeírásaiból ismerjük. Középeurópai szemmel meglepő, hogy még a legfelül álló peerek, a Lordok Házába szóló örökletes meghívólevelet (summons) elnyerő családok is fizetnek fejadót. Őket megilleti a lord címzést, legyenek akár hercegek, earlök, vagy egyszerű bárók. Csak élethossziglani felsőházi tagságot kapott a banneret, akinek joga volt zászlaja alatt kompániát vezetni. Alattuk álltak a gentlemanek: a lovagok, az esauireök; legalul a vidéki, megyei, country és countygentlemanek, akik viselhettek nemesi címert, s a nemesi életmód fenntartására elegendő 5 fonttal rendelkeztek. Náluk gyakran nagyobb jövedelemmel bírtak parasztbérlőik, a freehold- birtokos yeomanok, akiket viszont nem tekintettek gentlemannek. A 13. század

205 22 /Az angol társadalom a középkorban 197 végéig minden nemest megilletett a noble címzés, később a nobility csak a lordokat jelöli. Az alattuk lévők gentlemanek, akik azonban a 16. század előtt nem egyenlősíthetőek a koraújkor vállalkozó nemességével, a gentryvel. Marc Bloch szerint a szó francia vagy német értelmében a középkori Angliának nem volt nemessége, az átlagos szabad embert alig lehetett megkülönböztetni a nemestől. Az angol társadalom nem ismeri azt a merev választóvonalat nemesi és nem-nemesi tagjai között, ami Közép-Európában évszázadokig szabályozta a társadalom működését. A nemesség alsó határát a vagyon húzta meg, az 5 fontot jövedelmező föld vagy városi ház szintje alatt nem nevezte magát senki nemesnek. Nem volt a nemességnek formális, felsőbb tekintély által leírt jogi feltétele, az anyagi határvonal is informális, közös egyetértéssel fenntartott, de nem kötelező hatályú szokásjog volt. Bárki felvehette a nemességet, nem volt törvényi korlátja. A nemesi címer a 14. századra a gentlemanek között elterjedt, de sosem kapott nagy szerepet, inkább külsőség. Bárki igényelhetett nemességet a címerkirálytól, annak heroldjai megvizsgálták, méltó-e vagyona révén a cím viselésére, képes-e nemesi módra öltözködni, felfegyverezni magát. A 15. században 300 fontnyi ingóvagyon is elég volt: egy polgár gyapjúkészlete révén is nemessé válhatott. Ki is lehetett esni a nemességből, az armális nem jelentett örök elrendeltséget. A társadalom korán elindult a modernizálódás útján: az egyén lehetőségei inkább anyagi helyzetétől függtek. A parlamenti választójogot is 40 shillingnyi freehold meglétéhez kötik. A későközépkorban a köznemesség önálló, a peeragetől távolodó státuszcsoport képét mutatja. Az 1330-as évektől külön ülésezik a Lordok és a Közfendek gyűlése, a Commons külön rendként szerepel, önálló politikai jogokért küzd a bárókkal sokszor szemben. A városi POLGÁRSÁG A szász burhök a század folyamán piaci központokká, boroughkká fejlődtek. Hódító Vilmos és utódai arra törekedtek, hogy minden megyében legyen olyan borough, amely alkalmas közigazgatási központként a kormányzati ellenőrzésre. A király gyakran emelt borough rangra és ruházott fel piac-, vásártartási joggal, falépítési engedéllyel kereskedelmi csomópontokat. A királyok a boroughba pénzverdét telepítettek, amivel a kereskedelem élénkítésére törekedtek. A boroughk adománylevélben megkapták azokat a szabadságjogokat, amit a 10. századi civitasok, a nagy helyőrségek (Chester), a szász királyi rezidenciák és püspöki székhelyek (Winchester) élveztek: a főbíró kinevezésén kívüli autonómia (esküdtek választása), s a személyes katonai kötelezettség alóli mentesség. A városok egy része valódi kereskedelmi központ volt, amit az ott élő polgárok (burgess, burgensis) nagy száma is bizonyít ban legalább 20 borough rendelkezett 1000-nél nagyobb lélekszámmal (York: 9000; Lincoln, Norwich: 6000). A városok fontosságát az ezüst pennyt verő pénzverdék nagy száma is elárulja. Kezdetben minden város királyi vagy egyházi város volt, a lakosok pedig

206 198 Bárány Attila vagy a már ott élő, kereskedelemmel és iparral foglalkozó szabad háztulajdonosi réteg soraiból, vagy a király által odatelepített és odaköltöző királyi jobbágyokból kerültek ki. A nagybirtokosok házat tartottak fenn a boroughkban, termékeik piacra vitelét megkönnyítendő, ugyanis a században bekapcsolódtak a kereskedelembe. A városok növelni akarták autonómiájukat, a 12. század végén a kommunális mozgalom jelentős London mellett Yorkban és Gloucesterben. Példaértékű I. Henrik London számára adott kiváltságlevele (charter), amely megadja az egyösszegű adófizetés, s a kommunán belüli adó összegyűjtésének a jogát (firma burgi); a vámmentes kereskedést, valamint azt, hogy polgára nem köteles a városon kívül perbe szállni, a pert a város szokása szerint kell lefolytatni. A városi tulajdon szabad polgári hűbérré (burgage) vált. Ezen jogokat kapja meg Newcastle, Bristol, Oxford, Ipswich. A király által kinevezett reeve az önkormányzatiság útjában áll. A londoni kommuna az 1190-es évektől saját elöljárót választ ( mayor), ezt Iános 1215-ös chartere megerősíti, s egy 24 tagú, aldermanekből álló, bírói és végrehajtó jogokkal felruházott, választott tanácsot rendel mellé. London mayoije rendkívüli jogot kap: tagja a Magna Carta 25 fős tanácsának. Mayort és tanácsot választ Northampton és Oxford is. A kommunális törekvések fő hajtóerejét a kereskedő gildék (gilda mercatoris) képezték. A burgessek érdekképviseleti mozgalma gildéik által indul meg. A kereskedő gilde több, mint egy céh: fontos gazdasági kiváltságokat nyer, például csak gilde-tagok vásárolhatják fel a gyapjút. Gildék és céhek alapítását is kiváltságlevelek rögzítették, az elsők között II. Henrik ad a londoni takácscéh számára: senki sem űzheti e mesterséget az ő engedélyük nélkül. Később a király nem egyes városokat támogat, hanem bevezetik a Staple intézményét: I. Edwardtól korlátozták a külkereskedelmet egyes városokra, s a kontinens egyes városaira koncentrálták a gyapjúszállítást. Ha a Staple-be tartozó kereskedők vállalták például, hogy csak Brüggébe szállítanak, kizárólagos kiváltságot nyertek. Előrelépést hozott a kiváltságolt vállalkozó kereskedőtársaságok (Merchants Adventurers) királyi támogatása. Az első üzleti társulás 1407-ben kap kiváltságlevelet, amely monopóliumot ad bizonyos termékek értékesítésére a kontinensen. A monopóliumokat később az importcikkekre is bevezetik és adományozzák társaságoknak. Ez lesz a Tudorok egyik fő gyakorlata. A században már világi nagybirtokosok is alapítanak várost ig 140 újonnan települt városról tudunk. A gazdasági centrumok a tengeri kereskedelemben érdekeltek, mint a rajnai üveg, a balti prém, a nyersbőr vagy textilfestő-anyagok elosztói: megszületnek a későbbi nagy kikötők, Boston, Hull, Portsmouth, Bristol. Többnyire Londonban koncentrálódik a kereskedelem, amely 1500-ra Európa egyik legnagyobb városa lesz, 50 és 65 ezer közötti népességgel. Néhány városnak - York, Exeter, Norwich - van 5 és 10 ezer közötti népessége, s a többi város többségében 1500-nál kevesebben élnek.

207 23 Í Németország a középkorban A SzÁLı osászárok Es Az 1NvEszT1TÚRA-KÜZDELMEK Az Ottók által létrehozott hatalmi rendszer, mely a germán hadikirályság elvét a Karoling-tradíciókkal és a frank birodalomhoz képest sokkal erőteljesebb egyház feletti fennhatósággal egyesítette, III. Henrik császár ( ) halálát követően bomlásnak indult. A királyi hatalom meggyengülése IV. Henrik ( ) kiskorúsága idején kezdődött. Anyja, Ágnes császárné (1062-ig), majd Anno kölni érsek és Adalbert brémai érsek (1065-ig) régenssége alatt megerősödött a hercegek és fejedelmek hatalma, de a birodalmi egyháznagyok is helyzetük erősítésére törekedtek. A királyság belső meggyengülése egyúttal kedvező helyzetet teremtett a pápaság számára is. Az egyház nem kérte a birodalom beleegyezését az új pápa, IX. István megválasztásához (1057) - hosszú idő óta ez volt az első szabad pápaválasztás. Mivel a római nemesség saját pápát akart az egyház élére állítani, IX. István halála után az egyházreform hívei és a császári udvar együttesen állt ki az új pápa, II. Miklós ( ) mellett, aki az évi lateráni zsinaton megfogalmazta a császártól független pápaválasztás elvét, mely a császárnak csak utólagos jóváhagyását rögzítette ben a Németországban összehívott birodalmi zsinat érvénytelennek nyilvánította a lateráni döntéseket, azaz a leendő arcvonalak már ekkor kezdtek körvonalazódni. IV. Henrik 1065-ben vette kezébe a kormányzást. Az uralkodói hatalom erősítését célzó lépései - királyi várak építése a törzsi hercegségekben, a jogilag szolga állapotú királyi miniszteriálisok szabadok feletti intézkedési és bíráskodási jogkörrel történő felruházása - a legerősebb törzsi hercegségben, Szászországban között fegyveres felkeléshez vezettek. Henrik ugyan leverte a szász lázadást, de helyzetét tovább nehezítette a pápasággal fennálló feszült viszony ban VII. Gergely néven az egyházreformok harcos hívét, Hildebrandot választották meg pápának, aki a bíborosi kollégium döntése alapján teljes jogú pápának tekintette magát, s még utólagosan sem kérte a német uralkodó jóváhagyását.

208 200 Pósán László Hivatalba lépése után megalkotta a szimoniákus eretnekség fogalmát, s ezen jogcím alapján néhány főpapot (akiket korábban a császár nevezett ki) letett tisztségéből. Egyúttal megfogalmazta a pápa egyetemes főhatalmának elvét is (Dictatus papae) ben a római zsinaton megtiltotta a laikus invesztitúrát. Értelmezése szerint az uralkodók, így a császár is, világi személy, aki nem nevezhet ki püspököket vagy érsekeket. VII. Gergely ezzel a lépésével az Ottók korának uralkodói hatalmának alapját, a császártól függő birodalmi egyházszervezetet támadta meg. A birodalom világi előkelői nem nézték jó szemmel IV. Henriknek a királyi hatalom megerősítésére irányuló törekvéseit. A német egyháznagyok azonban, akik a császárnak köszönhették tisztségüket, egyértelműen a gregoriánus elképzelésekkel szemben sorakoztak fel, s 1076-ban a császár elnökletével megrendezett wormsi zsinaton letették a pápai trónról VII. Gergelyt. Ettől az évtől számíthatjuk az invesztitúraharcok kezdetét, amikor világossá vált a pápa és a német fejedelmek többségének szövetkezése. Politikai törekvéseik közös vonása, ami IV. Henrik számára igen veszedelmesnek tűnt, az volt, hogy kétségbe vonták az uralkodó Isten felkentje elvét. Az uralkodó ugyanúgy világi személy, mint a fejedelmek, első az egyenlők között, s méltóságát az alkalmasság (idoneitas) elve alapján tölti be. Az idoneitas hiánya esetén pedig új uralkodót kell választani. Ezzel a tényleges császárválasztás gyakorlatát akarták bevezetni Németországban. A wormsi zsinat döntésére az évi római zsinat azzal válaszolt, hogy kiközösítette IV. Henriket, alattvalóit feloldozta hűségesküjük alól, s megtiltotta számára a birodalom kormányzását. Ez gyakorlatilag Henriknek a trónról való letételét jelentette. A császár hívei úgy látták, hogy az uralkodó kiátkozásával a pápa a királyság lerombolója (destructor regni) és belháborút szít ban a IV. Henrikkel szemben fellépő fejedelmek Treburban gyűlést tartottak, s ultimátumot intéztek a császárhoz: amennyiben egy éven belül nem tudja feloldoztatnia magát az egyházi kiközösítés alól, végleg elveszíti koronáját. A délnémet hercegek (bajor, sváb és karintiai) ezért lezárták az alpesi hágókat, hogy Henrik ne küldhessen követeket a pápához, és a pápa se jöhessen Németországba, akit egyébként ők maguk hívtak döntőbírónak Augsburgba. A hírre, hogy VII. Gergely elindult Rómából Németország felé, IV. Henrik merész lépésre szánta el magát: 1077 januárjában átkelt az Alpokon, és Lombardiába érkezett. Itteni hívei azonnal felsorakoztak mögé, a pápa pedig Canossa várába húzódott. Hugo clunyi apát közvetítésével 3 nap után sor került az egyházi átok alóli feloldozásra, így Henrik ismét legitim uralkodó lett. Az ellenzéki fejedelmek ennek hírére 1077 márciusában Forchheimben Rudolf sváb herceg személyében ellenkirályt választottak. Sváb Rudolf megválasztásával belháború tört ki a birodalomban, mely 1080-ban IV. Henrik győzelmével és Rudolf halálával végződött (Hohenmölsen). A pápa ismételt kiátkozása (1080) ezért már nem járt olyan következményekkel, mint korábban, sőt a császár az évi bressanone-i zsinaton III. Kelemen személyében ellenpápát állított. Ezzel a lépéssel a háború eszkalálódott, s Itália is hadszíntérré vált ban Mantova mellett Henrik legyőzte a VII. Gergelyt támogató toszkán hadakat, s a lombard városok is sorban meghódoltak előtte.

209 23/ Németország a középkorban ben Róma megnyitotta kapuit IV. Henrik előtt, Gergely pápa pedig az Angyalvárba menekült, és a dél-itáliai normannok segítségét kérte. A császár nem akart új frontot nyitni, ezért kivonta csapatait, a megérkező normannok azonban feldúlták és kirabolták Rómát. VII. Gergely igazi bukását éppen ez a normann,,segítség okozta: a népharag elől kénytelen volt délre menekülni, s ott is halt meg (1085, Salerno). A német belháborúk így is életben tartották az invesztitúra-küzdelmeket, ahogyan az invesztitúra körüli viszály is állandósította a belső harcokat, melyeken IV. Henrik négy évre szóló birodalmi béke meghirdetésével kívánt úrrá lenni (1103, Mainz) ben újabb fegyveres harc robbant ki, melynek élén a császár fia, V. Henrik ( ) állt, aki attól félt, hogy támogatók hiányában elveszítheti utódlási jogát. Trónra lépése után azonban apja politikáját folytatta: ő is miniszteriálisaira igyekezett támaszkodni, s gyakorolta a világi invesztitúrát, amit az évi pápai zsinat ismételten megtiltott. V. Henrik az örökölt nehéz belső helyzet rendezéséhez a fejedelmi ellenzék külső bázisát jelentő gregoriánus pápaságot kívánta leszerelni, s már 1111-től tárgyalásokat folytatott a pápával. Az álláspontokat azonban csak az 1122-ben a kölcsönös engedmények alapján megkötött wormsi konkordátummal sikerült közelíteni egymáshoz. V. Henrik és II. Calixtus megállapodása értelmében különválasztották az egyházi és világi tisztségekbe való beiktatás kérdését. Az egyházi méltóságokba történő beiktatás a pápa joga lett, a világi, birodalmi hűbérekbe és tisztségekbe való beiktatás pedig a császáré. Németországban a püspököket a klerikusok választották, a pápa csak szentesítette ezt a választást (azaz gyakorolt invesztitúra jogot), illetve a szentesítés megtagadásával megvétózhatta azt. A püspökválasztás kizárólag az uralkodó vagy megbízottai jelenlétében történhetett, s a felszenteléshez a császár egyetértésére is szükség volt. A birodalmi tisztségekbe és hűbérekbe még a püspökké szentelés előtt beiktatták az éiintetteket, akik így - de jure - még nem püspöki minőségben tettek hűbéresküt. Ezzel a császár, ha már nem is volt közvetlen ura a püspökségeknek és birodalmi kolostoroknak, továbbra is jelentős befolyást gyakorolt a német egyház felett. Burgundiában és Itáliában viszont a császár megbízottai nem lehettek jelen a püspökválasztáson, s az egyházi méltóságba történő beiktatás megelőzte a világi tisztségekbe vagy hűbérbe való beiktatást. Az Egyházi Allamra egyik megoldás sem vonatkozott, itt érvényesült a pápai invesztitúra. A birodalmi hűbéreket is kézben tartó püspökök és érsekek az uralkodó,,tisztségviselőiből a birodalom nagy hűbéresei, ún. birodalmi egyházi fejedelmek lettek, és komoly befolyást gyakoroltak Németország későbbi történetére. A STAUFOK KORA V. Henrik 1125-ben bekövetkezett halálával férfiágon kihalt a száli dinasztia, s ezzel együtt jelentős belső változások kezdődtek. Mindeddig Németország lényegében örökletes monarchia volt, ahol az uralkodó a designatio elve alapján (az előd javaslata az előkelők egyetértésével), a vérségi jog szerint (a királyi

210 202 Pósán László nemzetség tagjai sorából) nyerte el koronáját. A száli család kihalását követően valós tartalommal került előtérbe a fejedelmek királyválasztó joga, amit III. Lothar (1125) majd III. Konrád (1138) trónra kerülésekor alkalmaztak is. A Staufokkal (I. Frigyessel) azonban újra a dinasztikus elv erősödött meg, hogy majd e dinasztiát és az interregnumot követően immár végérvényesen a királyválasztás elve határozza meg Németország történetét. V. Henrik halála előtt egyetlen testvérének, Agnesnek a legidősebb fiát, (Stauf) Frigyes sváb herceget tette meg a száli családi birtokok örökösévé, aki ezáltal a birodalom leghatalmasabb fejedelme lett, s a régi vérségi-rokonsági jog alapján igényt formált a koronára. Az egyházi és világi előkelők azonban nem akartak nagy hatalommal, kiterjedt családi birtokállománnyal rendelkező uralkodót. A fejedelmek királyválasztó jogának legfőbb képviselője Adalbert mainzi érsek volt, akinek sikerült elérnie, hogy Mainz legyen a királyválasztás helyszíne. Az 1125 augusztusában megrendezett mainzi királyválasztó gyűlés előtt a fejedelmek többségének egyetértésével először szabályozták a választás rendjét. A 4 nagy törzsi-etnikai területet (Frankföld-Lotharingia, Svábföld, Bajorország, Szászország) előkelő képviselte, s mindegyik törzs állíthatott saját jelöltet. A választás előtt a mainzi érsek azt kérdezte a jelöltektől (Frigyes sváb, Lothar szász herceg, III. Lipót osztrák őrgróf), hogy elfogadják-e majd a megválasztott személyt királynak, Stauf Frigyes azonban gondolkodási időt kért, így a királyválasztás már nélküle zajlott le. A fejedelmek számára két tényező tette Lothart a trónra,,alkalmasnak : egyrészt elmúlt 50 éves, nem volt fiúgyermeke, másrészt sem a száliakkal, sem a Staufokkal nem állt rokonságban. Mivel az egyház is mellette sorakozott fel, 1125-ben ismét szász kézbe került a német korona. A Staufok nem ismerték el a választott új királyt, s 1126-ban fegyveres harc robbant ki a közel azonos erőket felvonultató két tábor között. Katonai téren eleinte a Staufok bizonyultak sikeresebbnek: 1126-ban Csehország földjén, 1127-ben pedig Nürnbergnél győzték le Lothar seregeit tól azonban megváltozott a katonai helyzet: Lotharnak és a Welfekıiek sikerült a Staufokat a gazdag észak-itáliai területekről visszaszorítani Svábföldre. Hatalma erősítése érdekében Lothar meg akarta szerezni a császári koronát, ezért messzemenő engedményekre is hajlandó volt. II. Ince hódolatot kért a német királytól, s a wormsi konkordátumot felrúgva teljes körű pápai invesztitúrát akart gyakorolni. Feltételei elfogadását követően 1133-ban Rómában császárrá koronázta III. Lothart. A kortársak többsége mindezt úgy értékelte, hogy a császár a pápa hűbéresévé vált. Lothar 1137-ben bekövetkezett halála után veje, a Welf`Büszke Henrik lett Németország leghatalmasabb fejedelme: a bajor hercegség mellett örökölte Szászországot, Itáliában pedig Toszkánát. Erre a hatalmi bázisra építve a Welf-ház jó reményekkel nézett az új királyválasztás elé. A fejedelmek azonban most sem akartak nagy családi hatalommal rendelkező uralkodót, s 1138-ban a Staufok kezébe került a korona. Ezzel ismét kiújult a német belháború. A Stauf-Welf ellentét évtizedekre a birodalom legfontosabb belpolitikai kérdésévé vált. III. Konrád ( ) a német királyság szokásjogára hivatkozva - nevezetesen, hogy egyetlen fejedelem

211 23 / Németország a középkorban 203 sem birtokolhat egyszerre két hercegséget - felszólította Büszke Henriket, hogy valamelyikről mondjon le. Mivel erre nem volt hajlandó, birodalmi átokkal sújtották, s mindkét hercegségét, Szászországot és Bajorországot is elveszítette. A Staufoknak átmenetileg sikerült ugyan nagy riválisukat háttérbe szorítani, de a Welfek ellenállása nem tört meg. III. Konrád volt az első német uralkodó, aki szentföldi keresztes hadjáratra vállalkozott ( ), s az ő uralkodása idején kezdődött - ugyancsak a keresztes háború jelszavával - az Elbától keletre fekvő pogány szláv földek meghódítása is (1147). Konrád sohasem lett császár, ezért a keresztes hadjárattal igyekezett egyházi legitimációt szerezni. Mivel fia, Henrik 1150-ben meghalt, unokaöccsét, Frigyes sváb herceget jelölte meg örökösének, akit Konrád halála (1152) után Frankfurtban a fejedelmek nagy többséggel választottak meg királlyá. Trónra lépése lehetőséget kínált a belháború befejezésére és a két nagy család közötti béke megteremtésére. I. (Barbarossa) Frigyes ( ) kiegyezett a Welfekkel, akik a megállapodás értelmében visszakapták Bajorországot. A béke érdekében tett engedmény azonban jelentősen csökkentette az uralkodói hatalom súlyát, ezért ennek ellensúlyozására a birodalom leggazdagabb térségében, Itáliában akart szilárd hatalmi bázist teremteni. 38 éves uralkodásából 16 évet Itáliában töltött és hat alkalommal vezetett ide hadjáratot. Frigyes egyházpolitikája, valamint az, hogy figyelmének középpontjába Itália került, érthetően aggodalommal töltötte el a pápaságot és az autonómiájukat féltő észak-itáliai városokat. A császár ellenes városok Milánó körül csoportosultak ben kettős pápaválasztásra került sor: a császárellenes erők III. Sándort, a császárpártiak pedig IV. Viktort választották pápának, s ezzel 18 évig tartó schisma kezdődött. A lombardiai ellenállás központját, Milánót, 1162-ben Frigyes megfosztotta városi jogaitól, leromboltatta falait, lakóit jobbágysorba vetette és 4 falura osztotta el közepére egész Lombardia meghódolt a császár előtt, III. Sándor pápa pedig Itália elhagyására kényszerült. Németországon belül viszont a Welf Oroszlán Henrik szász-bajor herceg nagyon komoly hatalmat épített ki magának, s szinte királyként uralkodott Németország jelentős részei felett. Itáliában az önállóságukat féltő városok csak ideig-óráig hódoltak meg a császár előtt: Milánó vezetésével és III. Sándor támogatásával létrehozták az első Lombard Ligát. Leveréséhez Frigyes Oroszlán Henrik segítségét is kérte, aki ennek fejében a goslári ezüstbányák átengedését kérte, amire a császár nem volt hajlandó. A Welfek irányába tanúsított politika ezzel jelentősen megváltozott, különösen annak fényében, hogy a viszonylag kis haderővel felvonuló I. Frigyes 1176-ban Legnano mellett súlyos vereséget szenvedett a lombard városoktól. Az évi velencei békében kénytelen volt elismerni az itáliai városok önkormányzatát, kiváltságait, és kibékült III. Sándor pápával is. Barbarossa Frigyes belátta, hogy Németországban már nem lehet feltartóztatni a partikuláris törekvéseket. Az egyes fejedelmek helyi hatalmát úgy kívánta csökkenteni, hogy a nagy területekre kiterjedő hercegségek helyett számszerűen sokkal több, de kisebb territóriumot magába foglaló fejedelemség jöjjön létre. E politikai szándék jegyében megkezdte a törzsi hercegségek szétdarabolását.

212 204 Pósán László 1180-ban a Welfek hatalmát rossz szemmel néző fejedelmek egyöntetű támogatásával birodalmi bíróság elé idézte a katonai segítséget megtagadó Oroszlán Henriket, akit megfosztottak minden birtokától. Oroszlán Henrik apósához, az angol királyhoz menekült. A Staufok németországi hatalmi bázisát jelentő Svábföld kivételével ezzel 1180 után megszűntek a törzsi hercegségek. I. Frigyes új legitimitást akart adni a császári hatalomna.k, s a császár egyetemes főhatalmának elvét fogalmazta meg. Ez a politikai eszme a pápaság és a keresztény világ felett uralkodó császárság megteremtésének programját jelentette. Frigyes ennek érdekében gyakorlati lépéseket is tett: már 1157-ben hűbéri függésbe kényszerítette a lengyel fejedelmeket és I. Waldemar dán királyt ban fiát, Henriket, a dél-itáliai normann királyság örökösnőjével, házasította össze, s így harapófogóba szorította az egyházi államot. Ahogyan III. Konrád, úgy ő is vállalkozott keresztes hadjáratra, s s hadjárat során Kis-Azsiában vesztette életét (1189). Fiának, VI. Henriknek ( ) két ellenféllel is szembe kellett néznie: Frigyes halálhírére Oroszlán Henrik angol támogatással betört Németországba, Szicíliában pedig a Staufok örökösödését ellenző ún. normann párt Leccei Tankrédot kiáltotta ki királlyá, aki szövetséget kötött Oroszlánszívű Richárd angol királlyal, s elismerte őt hűbérurának között azonban a helyzet fokozatosan Henrik javára változott. Kiverte Németországból Oroszlán Henrik hadait, a Szentföldről hazatérő angol király pedig fogságába esett (1192), ahonnan két év elteltével csak óriási, márkányi ezüst (kb kg) váltságdíj ellenében szabadulhatott, továbbá el kellett ismernie, hogy Anglia a birodalom hűbéres tartománya, s ezért évi 5000 font ezüst cenzust köteles fizetni. II. Angelosz Izsák bizánci császár lánya Henrik testvére, Fülöp felesége lett, így megcsillant annak a lehetősége, hogy a baszileiosz halála után Stauf uralom alatt egyesítsék a nyugati és a keleti császárságot. Henrik a normann királyság mintájára örökletessé akarta tenni a német trónt, s ennek érdekében a mainzi birodalmi gyűlésen (1196) hajlandó volt messzemenő engedményeket tenni a fejedelmeknek. Az örökletes monarchia terve azonban a fejedelmek elutasításába ütközve megvalósíthatatlannak bizonyult ben bekövetkezett váratlan halálával megszűnt a perszonálunió a birodalom és a normann királyság között, ismét felerősödött a pápaság főhatalmi törekvése, Németországban pedig kiújult a Staufok és Welfek közötti hatalmi harc. A fejedelmek egy része VI. Henrik testvérét, Fülöp sváb herceget választotta királlyá ( ), míg a másik párt Oroszlán Henrik fiát, IV. (Welf) Ottót ( ). Ottó a pápától várta legitimitásának megerősítését, ezért komoly engedményeket tett a Szentszék számára: lemondott a pápa által megszerzett itáliai birodalmi birtokokról (1201). A 13. század első két évtizedében így a pápaság hatalma csúcsára érkezett: III. Ince autoritásának általános erősítése mellett területi hatalmát is megnövelte, sőt VI. Henrik fiának, Frigyesnek gyámjaként Szicília kormányzását is kezébe vette. Miután 1208-ban Bambergben meggyilkolták Sváb Fülöpöt, III. Ince császárrá koronázta Ottót, aki az évi speyeri szerződésben a pápa javára lemondott a wormsi konkordátumban szereplő császári jogokról. Megkoronázását követően azonban Ottó ki akarta terjeszteni

213 23/ Németország a középkorban 205 hatalmát Szicíliára. Ezzel a lépésével nyíltan szembekerült a pápával, s III. Ince egyházi kiátkozással sújtotta. A fejedelmek többsége elpártolt a kortársak által,,szűkmarkúnak tartott Ottótól, trónfosztottnak nyilvánították (1211), s az ekkor 16 éves Frigyest, VI. Henrik fiát választotta királlyá. II. Frigyes ( ) a német előkelők többségének támogatása mellett a Welfekkel szemben külső szövetségeseket is keresett: egyezséget kötött II. Valdemár dán királlyal, s felújította a francia szövetséget ben Aachenben királlyá, majd 1220-ban Rómában császárrá koronázták. Németországban elődei politikáját folytatva további kiváltságokban részesítette a fejedelmeket: 1220-ban az egyházi, 1231-ben pedig a világi immunitások területét lényegében államjogi önállósággal rendelkező territóriumnak ismerte el. Ez összefüggött fiának, Henriknek német királlyá választásával. A fejedelmi hatalom növekedése elé ugyanakkor II. Frigyes bizonyos korlátot is akart állítani, amikor a kiváltságok megadása mellett kimondta az,,alattvalók (azaz a tartományi nemesség) azon jogát, hogy csak az ő beleegyezésükkel hozhatnak a fejedelmek új törvényeket, illetve vethetnek ki új adókat. Ez a császári intézkedés a német rendi fejlődés első fontos lépése volt. Frigyes hatalmát maga is Dél-Itáliára és Szicíliára építette, ahol viszont jól szervezett, központosított rendszert épített ki. Az között Dániával vívott háborúban visszaszerezte a Valdemár királynak 1214-ben átengedett területeket, s a Német Lovagrend poroszországi hódításait támogatva a birodalom politikai érdekszféráját a Baltikumra is kiterjesztette ben Frigyes megfosztotta koronájától fiát, Henriket, aki 1234-ben a lombard városokkal szövetkezve apja ellen fordult ben, amikor Cortennova mellett győzelmet aratott az ún. második Lombard Liga felett, a német koronát másik fiának, a későbbi IV. Konrádnak adta át. A császár és a fejedelmek által közösen Mainzban meghirdetett évi országos békével kezdődik a német történelemben később oly fontos szerepet játszó ún. birodalmi béke elve. A Dél-Itáliában kiépített központosított államszervezetnek köszönhetően II. Frigyes a többszöri egyházi kiátkozás és ellenkirályok fellépése ellenére haláláig szilárdan ült a trónján, Az INTERREGNUM Es KÖVETKEZMENYEI Az utolsó Stauf-uralkodó, IV. Konrád ( ) és az első Habsburg-király közötti közel két évtized legitim uralkodó nélküli, zűrzavaros korszak volt (interregnum) A fejedelmi, nemesi, városi szerveződések, csoportok vették át az uralkodói feladatokat, így a birodalom a 13. század második felére a formálódó rendek konglomerátumává vált. Az évi kettős királyválasztással az uralkodó választásának gyakorlata vált általánossá, és a dinasztikus elv elveszítette jelentőségét. Ekkor, az interregnum időszakában kezdett kiformálódni az a fejedelmekből álló királyválasztó kollégium, amelyet egy évszázaddal később az Aranybulla (1356) szentesített. Az évi kettős királyválasztást követően Németországban Ottokár cseh király tett szert számottevő hatalomra, aki anyai ágon rokonságban állt a Staufokkal.

214 206 Pósán László Szinte uralkodói hatalomra tett szert Németországban, és császári ambíciókat kezdett dédelgetni. A német interregnum nem szolgálta a pápaság érdekeit, mert a birodalom gyengesége miatt nem volt komoly ellensúlya az Itáliában erősödő francia befolyásnak, ezért az 1270-es évek elején X. Gergely pápa ismét egy erősebb Németországot szeretett volna. Az évi királyválasztásra összegyűlt fejedelmek, akik a hatalmas családi birtokállománnyal rendelkező Ottokart nem akarták a trónon látni, egyhangúlag Habsburg Rudolf grófot, a sváb hercegség leggazdagabb grófját választották királlyá. I. (Habsburg) Rudolf ( ) megválasztásakor kötelezte magát, hogy a fejedelmek egyetértése nélkül nem idegenít el birodalmi javakat. A német országos rendiség fejlődésének fontos állomása volt az évi birodalmi gyűlés Nürnbergben, amelyre Rudolf már minden kiváltságos réteg képviselőjét meghívta (korábban a birodalmi gyűléseken ez még nem így volt). Az évi birodalmi gyűlésen egyértelműen megfogalmazódott a reformatio imperii, azaz a birodalom korporatív-rendi érdekeket szem előtt tartó reformjának a gondolata. Ottokar nem ismerte el Rudolf megválasztását, s megtagadta birodalmi hűbéreinek visszaadását. A stájer rendek elégedetlenségét kihasználva, akik 1276-ban szembefordultak Ottokarral és Rudolf hűbéreseinek nyilvánították magukat, a Habsburg uralkodó háborút indított a cseh király ellen ban - magyar támogatással - a morvamezei csatában nagy győzelmet aratott. Ottokar birtokai így Rudolf kezébe kerültek, aki az évi nürnbergi birodalmi gyűlésen megszerezte a fejedelmek hozzájárulását ahhoz, hogy Ausztriát, Stájerországot és Szlavóniát családi birtokává tegye. Abban, hogy a Habsburgok a fejedelmek támogatását maguk mögött tudhatták családi hatalmuk megalapozásakor, nagy szerepe volt annak, hogy Rudolf nem a birodalom középső részein számos fejedelmi érdeket sértve, hanem a keleti határoknál alakította ki tartományúri hatalmát. A halála után királlyá választott Nassaui Adolf ( ) - a Habsburgok példáját követve - családi birtokállományának gyors növelésére koncentrált. Rudolffal ellentétben e törekvéséhez nem szerezte meg a fejedelmek támogatását, akik 1298-ban letették a trónról, s Habsburg Rudolf fiát, Albertet választották királlyá. I. Albert ( ) apja politikáját folytatva megerősítette és bővítette a fejedelmek kiváltságait, biztosítva ezzel hallgatólagos beleegyezésüketfa Habsburg családi hatalom további erősítéséhez ban a Habsburg családon belüli osztozkodással elégedetlen unokaöccse, Parricida Iános meggyilkolta Albertet. Albert halála után IV. (Szép) Fülöp francia király is szóba került, mint lehetséges új uralkodó, de a német fejedelmek nem akartak egy nagy hatalmú, erőskezű királyt. A mainzi és a trieri érsekek kezdeményezésére1308 novemberében a trieri érsek testvérét, Henrik luxemburgi grófot emelték a trónra, akinek nem volt számottevő családi hatalmi bázisa. VII. Henrik ( ) a Habsburgokhoz hasonlóan keleten igyekezett kiépíteni családi hatalmát. Fiát, Iánost 1310-ben összeházasította az 1306-ban elhunyt cseh király, II. Vencel lányával, s így a Luxemburg-ház majd egy évszázadra megszerezte a cseh koronát. Henrik - kihasználva a pápaság meggyengülését és avignoni fogságát - újra vissza akarta

215 23/ Németország a középkorban 207 állítani Itáliában a birodalom egykori hatalmát ben Milánóban Itália királyává, majd egy évvel később császárrá koronázták ban hadjáratot indított Róbert nápolyi király ellen, aki nem ismerte el császári fennhatóságát, de útközben maláriát kapott és meghalt. A pisai dómban temették el. Halálát követően viszály tört ki Németországban, ami 1314-ben kettős királyválasztáshoz vezetett (a 3uxemburgokkal rokon Bajor Lajos és Habsburg-házi Szép Frigyes). A Luxemburgoknak a Habsburg-érdekszférána.k számító keleti térségekben kiépülő családi hatalma tartós viszályt, rivalizációt eredményezett a két dinasztia között. Ha Németország belpolitikai viszonyait a 12. században a Stauf-Welf ellentét határozta meg, a 14. században a Luxemburg-Habsburg ellentét teremtett sok szempontból hasonló helyzetet. Bajor Lajos ( ) Anglia, míg Habsburg Frigyes Franciaország (és az avignoni pápaság) külpolitikai támogatására számíthatott. A kiéleződő ellentétekhez kapcsolódott a svájci kantonok szövetkezése és harca is ben I. Rudolf halála után Uri, Schwyz és Unterwalden védelmi célú szövetséget kötött a Habsburgok territoriális törekvéseivel szemben, és értelemszerűen Bajor Lajos oldalára álltak, aki 1315-ben megerősítette a kantonok birodalmi szabadságát. Erre támaszkodva ugyanebben az évben a svájciak a morgarteni csatában legyőzték a Habsburgok lovagi haderejét, s továbbra is közvetlenül a császár fennhatósága alatt maradtak. Lajos és Frigyes küzdelme nyolc évig tartott, végül 1322-ben a mühldorfi csatában a trónviszály Bajor Lajos javára dőlt el, aki a Franciaország által támogatott XXII. Iános pápa személyében új ellenféllel találta magát szemben, s ezzel 1323-ban megkezdődött a középkori pápaság-császárság küzdelem utolsó felvonása. Lajos az avignoni pápával szemben azt hangsúlyozta, hogy választás révén nem csak német király, de császár is lett, s ez független a pápai megerősítéstől, egyházi ügyekben pedig nem a pápát, hanem az egyetemes zsinatot illeti a legfőbb döntés joga. Megkísérelte a birodalom hatalmát visszaállítani Itáliában, s 1327-ben haddal vonult a félszigetre, ahol Paduai Marsilius Defensorpacis című művében kifejtett,,népszuverenitás elvére hivatkozva a római nép kezéből elnyerte a császári koronát (1328), majd egy ferences szerzetes személyében V. Miklós néven ellenpápát állított. Politikai megerősödése után Lajos az 1330-as évek végétől a Wittelsbachok családi hatalmát igyekezett gyarapítani Tirolban, Karintiában (tehát a legyőzött Habsburgok rovására), és az Alsó-Rajna térségében (az ősi, luxemburgi birtokokhoz közel). Ez a dinasztikus hatalomgyarapítás azonban az 1340-es évek közepére szembefordította vele a fejedelmeket, akik 1346-ban kimondták trónfosztását, s Luxemburgi Iános cseh király fiát, IV. Károlyt választották uralkodóvá. Mivel a trónról letett Bajor Lajos ekkor már súlyosan beteg volt (a következő évben meg is halt), a birodalomban nem robbant ki belháború.

216 208 Pósán László A LUxEMBURGoK KORA IV. Károly ( ) uralkodói hatalmának központjává a jól kormányzott Csehországot tette meg ban Prágában ő alapította az első német egyetemet. Ahogyan elődei, úgy ő is törekedett családi-dinasztikus hatalmának erősítésére: megszerezte Felső-Pfalzot (1353), Brandenburgot (1373), negyedik felesége révén pedig jogcímet szerzett utódainak Pomerániára. Kisebbik fiát, Zsigmondot I. Lajos magyar király lányával és örökösével jegyezte el. Ezzel a lépéssel - a korábbi választott német uralkodók gyakorlatától eltérően - a birodalom határain kívül is igyekezett a Luxemburg-ház pozícióit erősíteni. Fő célja egy olyan Luxemburg hatalmi bázis kialakítása volt, mely Közép-Európa politikai értelemben számottevő területeit foglalja magába: Cseh- és Morvaországot, Magyarországot, Brandenburgot. Bajor Lajostól eltérően politikai céljai között nem szerepelt a pápai hatalom egyetemes zsinat általi korlátozásának gondolata, így 1355-ben őt pápai legátus koronázta császárrá. Németországban azonban az uralkodói hatalom erősítése érdekében kísérletet tett az egykori birodalmi egyház, az uralkodó egyháznagyok feletti hatalmának visszaállítására. A birodalom Károly uralkodása alatt visszatért a Stauf-kori két kard teóriájához, mely szerint a pápát a keresztény világban a spirituális főség illeti meg, míg a császárt a világi főhatalom. Politikájához igyekezett megszerezni a fejedelmek támogatását, s az évi Aranybullájában szentesítette az interregnum kora óta kialakult uralkodóválasztás gyakorlatát: tartósan rendezte és szabályozta a német királyválasztást, s ezzel évszázadokra meghatározta a birodalom belső politikai struktúráját. Az Aranybulla a korábbi választások egyhangú szavazást igénylő elvével szemben - melynek hiánya esetén kettős királyválasztásra is sor kerülhetett - a többségi szavazás elvét, és a fejedelmek általános választójoga helyett a 13. század második felében kialakult nagy választófejedelmek, azaz a 7 fő udvari tisztségviselő kizárólagos választási jogát szentesítette. A mainzi érsek töltötte be hagyományosan Németország, a kölni Itália, a trieri pedig Burgundia kancellári tisztségét, a rajnai palotagróf a főétekfogó, a szász herceg a birodalmi főparancsnok, a brandenburgi őrgróf a főkamarás, a cseh király pedig a főpohárnok volt. Szabályozta a választás lebonyolításának menetét: a császár halálát követő három hónapon belül a mainzi érseknek össze kellett hívnia a választófejedelmi kollégiumot, a választás eredményét pedig 30 napon belül köteles volt kihirdetni. Az a választófejedelem, aki nem jelent meg, az adott választás alkalmával nem élhetett szavazati jogával. Ha az uralkodó halálát követően a mainzi érsek mégsem hívná össze a választókollégiumot, a fejedelmek akkor is kötelesek összegyűlni és királyt választani. Az Aranybulla rögzítette a szavazás sorrendjét: először a trieri és a kölni érsek szavazott, majd a cseh király, a pfalzi palotagróf, a szász herceg, a brandenburgi őrgróf, s a legvégén a mainzi érsek. Szavazategyenlőség esetén az ő voksa döntött. A kiváltságlevél előírási szerint a választófejedelemségek feloszthatatlanok lettek, nem válhattak családi osztozkodás tárgyává. A választófejedelmi méltóság örökletes jellegű, s ha egy választói ház kihalna, a császárnak kötelessége az adott fejedelemségbe egy új családot beiktatni.

217 23 / Németország a középkorban 209 A választófejedelmeknek részt kellett venniük a birodalom kormányzásában úgy, hogy minden évben, négy héttel Húsvét után a császár által megjelölt városban összegyűlnek, s ott az uralkodóval a birodalom helyzetéről tanácskoznak, így rendszeres időközönként ülésező birodalmi tanácsot alkotnak. A választófejedelemségekben a birodalmi, azaz uralkodói felségjogon szedett jövedelmek a választófejedelmet illették meg. Az Aranybullában biztosított kiváltságok révén IV. Károly elérte, hogy idősebbik fiát, Vencelt választották utódául (1376). Ióllehet Károly fiai megosztották a Luxemburg családi örökséget, IV. Vencel ( ) kezében elegendő birtokállomány maradt ahhoz, hogy megfelelő hatalmi bázisa legyen a kormányzáshoz. Uralkodása alatt Németországot állandó társadalmi és politikai nyugtalanság jellemezte, melynek legfőbb oka a tartományi fejedelmek helyi központosító törekvése volt. Ez első helyen a fejedelmek és a városok között okozott konfliktust, hiszen a városok a fejedelmi fennhatóság helyett közvetlen, ún. birodalmi jogállást igyekeztek elérrri, autoritásukat ki akarták terjeszteni a városfalakon kívülre is, és önálló, nagy városi territóriumokat szerettek volna kialakítani. Vencel képtelen volt felülkerekedni a számtalan érdekütközésből adódó konfliktusokon: igyekezett visszaszorítani a városszövetségeket, de a fejedelmek territoriális törekvéseinek is szeretett volna gátat szabni. Ilyen körülmények között lehetetlen volt tartós birodalmi békét teremteni ban a sváb és a rajnai városok Döffingennél illetve Wormsnál komoly katonai győzelmet arattak a fejedelmi hadak felett, de a béke csak 1389-ben állt helyre, amikor a két nagy rendi erő kiegyezett és 6 évre szóló országos béke-megállapodást kötött. Vencel helyzete a családi hatalmát jelentő Csehországban is romlani kezdett: az 1380-as évek végétől egyre erősebbé vált az a nemesi ellenzék, mely azt sérelmezte, hogy a király a fontos kormányzati posztokra nem főnemesi, hanem alsóbb társadalmi rétegekből származó személyeket ültetett. Ellentétbe került a cseh egyháziakkal is, amikor új püspökséget akart alapítani, s ennek anyagi alapjainak megteremtéséhez egyéb egyházi javakból szeretett volna elvenni. Mindezek következtében családi tartományaiban is tartós bizonytalansággal kellett számolnia. Helyzete erősítése céljából a 14. század végén Vencel - apja példáját követve - már hajlandónak mutatkozott az avignoni pápa elismerésére, ha az hozzájárul ahhoz, hogy a birodalom egyházi méltóságait - köztük a három rajnai egyházi választófejedelmet - csak a király beleegyezésével lehessen beiktatni tisztségükbe. Egy ilyen lépés egyértelmű, 5:2 arányú szavazati többséget jelentett volna a mindenkori királyválasztásokon, azaz dinasztikus öröklési rend kiépülésének veszélyével fenyegetett. Emiatt a rajnai választófejedelmek kezdeményezésére 1400-ban Vencelt megfosztották német uralkodói méltóságától, s Ruprecht rajnai palotagrófot választották új királlyá. Vencel és a Luxemburgok nem ismerték el Pfalzi Ruprechtet ( ) uralkodónak, így fegyveres harc robbant ki Németországban, amit tovább bonyolított a még mindig tartó egyházi schisma kérdése is. A német klérus nagyobbik része, köztük a mainzi érsek, elismerte a pisai zsinaton (1409) megválasztott, a franciák által is támogatott V. Sándor pápát. Ruprecht hadjáratot indított a franciák által támogatott mainzi érsek ellen, de a hadjárat során életét vesztette május 18-án.

218 2 1 0 Pósán László Ruprecht halálával Vencel előtt megcsillant a lehetőség a német korona visszaszerzésére, de a választófejedelmi kollégium többségét alkotó rajnai választók kitartottak 1400-ban hozott döntésük mellett, s a bátyja törekvéseit keresztező, ugyancsak a német koronára vágyó Zsigmondot választották királlyá. Luxemburgi Zsigmond ( ) trónra lépésével több szempontból is új fejezet kezdődött Németország történetében. A konciliarista törekvések felkarolásával, valamint kitartó, ügyes diplomáciával kezébe vette a nyugati kereszténységet megosztó egyházszakadás kérdésének rendezését, és sikerült egyetemes zsinatot összehívnia a birodalom földjén, Konstanz városába, ahol közel háromévi tárgyalások ( ) eredményeképpen felszámolták a schismát. Az egyház helyzetének konszolidálása, ami az európai politikai viszonyok alakulását is jelentősen befolyásolta, lényegében Zsigmond politikai sikere volt, aki így újra tekintélyt és súlyt adott nemzetközi szinten és belföldön is az uralkodói méltóságnak, és ismét kétségbevonhatatlanná tette a birodalom autoritását a keresztény világban. Zsigmond, aki általában személyesen elnökölt a zsinat ülésein, a pápa egyházon belüli primátussága helyett inkább az egyetemes zsinat elsőbbségét képviselőket támogatta, s ebben a kérdésben a német egyházi fejedelmek is az ő oldalán álltak. Ezzel lényegében az univerzalisztikus császárság politikai elvét támasztotta fel, hiszen az egységében helyreállított egyház ismét erős császári befolyás alá került. Az egyház megreformálása mellett Zsigmond uralkodása alatt merült fel először komolyan a birodalom átfogó reformjának a gondolata is. Ezt nem csak az 1434-ben született és Zsigmondnak tulajdonított Reformatio Sigismundi című írás jelezte, hanem az is, hogy ezzel a kérdéssel a birodalmi gyűléseken a rendek szintén foglalkoztak. A nürnbergi (1422) és a frankfurti (1427) Reichstagokon például zsoldoshadsereg fenntartására szolgáló egységes birodalmi adó bevezetésének lehetőségeiről tárgyaltak. A Reformatio Sigismundi átfogó elképzeléseket vázolt fel a belső béke megteremtésére, a pénzrendszer és az igazságszolgáltatás átalakítására vonatkozóan. Tizenhat cikkelyből álló reformprogramját összefoglalóan Zsigmond 1434-ben ismertette a frankfurti birodalmi gyűlésen. Az egymást keresztező különböző rendi érdekek miatt azonban a reformok gyakorlati megvalósítására nem került sor. Elődeitől eltérően hosszú kormányzása alatt Zsigmond általában élvezte a rendek és a fejedelmek támogatását, amelyre a török illetve huszita háborúi miatt nagy szüksége is volt. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy Németországban Zsigmond nem törekedett családi hatalom kiépítésére, hatalmi bázisát Magyarország jelentette, így nem sértette a fejedelmi érdekeket. Az interregnum korától ő volt az első olyan uralkodó, aki nem rendelkezett a birodalomban tartományúri, dinasztikus háttérrel. Zsigmond a belpolitikai viszonyok konszolidálásával és újrarendezésével igyekezett ellensúlyozni Németországban hiányzó családi hatalmát. Azon túl, hogy jó viszonyt alakított ki a választófejedelmekkel, a városokat és a birodalmi nemességet is igyekezett megnyerni magának. Támogatta a rendi szerveződéseket, s 1422-ben a német lovagság egészét közös, birodalmi szintű kiváltságban részesítette. Zsigmond egy széles rendi szövetségre és támogatásra támaszkodva akarta erősíteni a korona súlyát. Az 1420-as évektől maga

219 23 / Németország a középkorban 21 1 avatkozott be a nagyobb magánháborúkba, s rendelt el uralkodói tiltással fegyvernyugvást. Az évi nürnbergi birodalmi gyűlésen törvény született arról, hogy fél éven belül minden háborúskodást be kell fejezni. Híveinek számát Zsigmond azzal is gyarapította, hogy új fejedelmi családokat emelt fel: 1415-ben a Hohenzollernek a brandenburgi, a Wettinek pedig a szász választófejedelemséget kapták meg ben bátyja, Vencel halálát követően, Zsigmond meg akarta szerezni a Luxemburg-ház birodalmon belüli családi tartományát, a cseh koronát, de ez csak a huszitákkal vívott hosszú háborúk, majd megegyezés után 1436-ban sikerült. Véget vetett a 14. századot végig kísérő Luxemburg-Habsburg ellentétnek is, amikor lányát Habsburg Alberthez adta feleségül. Halála után a választófejedelmek Albertet választották Németország királyává, s ettől kezdve lényegében mindvégig a Habsburg-házból választották az uralkodót. A KEsŐ KÖZÉPKOR HABSEURG-URALKODÓI A frankfurti birodalmi gyűlésen II. (Habsburg) Albertet ( ) választották uralkodóvá. Albert nemigen tudott a birodalomra figyelni, mivel elsősorban a Magyarországra és Csehországra vonatkozó uralkodói jogainak elismertetésével volt elfoglalva. Különösen Csehországban járt ez sok nehézséggel, ahol fegyverrel kellett elismertetnie jogait a Podebrad György vezette huszita (kelyhes) ellenzékkel. II. Albert 42 évesen, ben halt meg maláriában, amit akkor kapott meg, amikor a török támadásának hírére Szeged környékén éppen hadjáratra készült. Halála után unokaöccse, III. Frigyes ( ) lett Németország királya, aki egyúttal Albert fiának, a magyar és a cseh korona örökösének, Lászlónak is gyámja lett. volt az utolsó olyan császár, akit még Rómában a pápa koronázott meg (1452). Uralkodása második évtizedében jelentősen megrendült hatalma: 1453-ban Ausztriában, azaz családi tartományában, hatalmi bázisán, testvére, Albert vezetésével felkelés tört ki ellene, s csak szerény területek maradtak a kezén. Helyzete 1457-től kezdett újra erősödni, amikor Cillei Ulrik magyarországi meggyilkolását követően megszerezte a Cilleiek stájerországi birtokait. II. Albert fia, László ugyanebben az évben halt meg, de örökségére nem tudta rátenni a kezét: Magyarországon Hunyadi Mátyást, Csehországban a kelyhesek vezérét, Podébrad Györgyöt emelték a trónra. III. Frigyes elsősorban ausztriai hatalmának helyreállításával volt elfoglalva, ezért Magyarországgal kapcsolatosan - a Habsburgok jövőbeni trónigényének biztosítása mellett - hajlott a megegyezésre, s 1463-ban Bécsújhelyen békét kötött Mátyással. Ugyanebben az évben sikerült legyőznie testvérét, és egész Ausztria a kezébe került. III. Frigyessel kezdődött a Habsburgok családi birtokainak gyors ütemű növelése: a Luxemburgok példáját követve a birodalom határain kívül igyekeztek növelni territoriális hatalmukat, s ehhez a leggyorsabb útnak a sikeres házassági politika bizonyult. Fiát, Miksát, Merész Károly burgundiai herceg lányával és

220 2 12 Pósán László örökösével házasította össze. Az évi nancy-i csata után (melyben Merész Károly is életét vesztette) Burgundia, s ezzel együtt a gazdag Németalföld is a Habsburgok kezébe került. Ennek azonban ára volt: el kellett fogadniuk a burgund rendek által összeállított kiváltságlevelet, mely gyakorlatilag érvénytelenítette a burgund hercegek korábbi központosító törekvéseit. A burgund hercegséghez tartozó gazdag területekre ugyanakkor Franciaország is igényt tartott, így a Habsburgok és a franciák két nagy háborút is vívtak Burgundia birtoklásáért ( , ). III. Frigyes ugyan sikeresen növelte családi hatalmát a birodalmon kívül, Németországban viszont családi birtokait komoly veszteség érte a Hunyadi Mátyás magyar királlyal folytatott háborúk során: 1485-ben Mátyás elfoglalta Alsó-Ausztriát és Stájerországot. Szorult helyzetében a birodalmi rendek segítségét kérte családi birtokainak visszaszerzéséhez, s 1486-ban birodalmi gyűlést hívott össze Frankfurtban. Mivel Mátyás katonai fenyegetése a Habsburg örökös tartományok mellett a cseh választófejedelmi tisztséget is érintette, ami felborította volna a választók közötti hatalmi viszonyokat, a fejedelmek készek voltak támogatni a császárt, de ezt feltételhez kötötték. A frankfurti birodalmi gyűlésen a fejedelmek a tartományi szintű központosítás létrehozásában látták a birodalmi reformok lényegét és célját. Ennek megvalósítása érdekében az uralkodói részről is több tárgyalópartnert akartak, s római királlyá választották Frigyes fiát, Miksát, akivel könnyebben szót tudtak érteni. Az évi nürnbergi Reichstagon Henneberg mainzi érsek javasolta, hogy a birodalmi gyűlés három kollégiuma (azaz a választófejedelmek, a birodalmi fejedelmek és a birodalmi városok) megbeszéléseiket zártan tartsák, hogy kivédhessék az uralkodó esetleges befolyásolási kísérleteit illetve azokról kizárják a császárt és tanácsosait. A gyakorlatban mindez azt jelentette, hogy a rendek az uralkodó nélkül akarnak dönteni a birodalmi béke, a kamarai bíróság, a külső támadások elleni háború és egyéb fontos kérdésekben, ezért ezek a javaslatok III. Frigyes számára elfogadhatatlanok voltak, így a reformok ügye ezúttal sem jutott előrébb. A két évvel későbbi frankfurti Reichstagra már minden birodalmi szabad város meghívót kapott, s nem csak azok, amelyeket a császár kívánt ott látni. A birodalmi gyűlés szervezetét ekkor, az évi frankfurti gyűlésen szabták meg egyértelműen, s ennek alapján a jövőben már minden birodalmi város ezen joga alapján jogosult lett részt venni a Reichstagon. A birodalmi rendi jog elvének keresztülvitele csökkentette a császár befolyási lehetőségét és megerősítette a Reichstag pozícióját. Mátyás évi halála után ismét erősödtek a Habsburgok pozíciói: a magyar csapatok kivonását követően visszaszerezték ausztriai és stájer birtokaikat. III. Frigyest fia, I. Miksa ( ) követte a trónon. Családi hatalmát szerette volna észak-itáliai irányban erősíteni, de a Burgundia megszerzésében sikertelenül járt Franciaország ugyancsak Itália felé tájékozódott ben VIII. Károly francia király elindította a Habsburgokkal több mint fél évszázadig tartó itáliai háborúkat. Miksa a birodalmi rendek támogatására szorult, ben Wormsba birodalmi gyűlést hívott össze. A 15. századi reformtörekvések sorában ez a Reichstag hozta az első nagyobb sikert. A rendek keresztülvitték a

221 23 / Németország a középkorban 213 kamarai bíróság felállítását. Ez elsősorban fellebbviteli bíróság volt, valamint a birodalmi békét megszegőkkel szemben lépett fel. Székhelye 1527-ig Frankfurt lett. A kamarai bíróság fenntartására bevezették az első állandó birodalmi adót, a gemeine pfenniget. Az évi wormsi birodalmi gyűlésen örök tartományi és birodalmi békét mondtak ki, azaz megtiltották a magánháborúkat. A Reichstag évenkénti összehívásáról is döntöttek, s ezzel a rendi gyűlés állandóságát rögzítették. A rendek előretörésének ellensúlyozására Miksa saját császári adminisztrációt igyekezett létrehozni ban megújította az udvari tanácsot és az udvari kancelláriát. A Habsburg családi birtokok kancellárja most birodalmi ügyekben is illetékességet kapott, gyengítve ezzel a a mainzi érsek a befolyását, aki hagyományosan a birodalom kancellárja volt. Miksa folytatta a sikeres Habsburg házassági politikát. Fia, Szép Fülöp 1496-ban feleségül vette a spanyol katolikus királyok lányát, Iohannát, s ezzel biztosította unokája, Károly számára a spanyol trónt, és a spanyol koronához tartozó egyéb területeket (Nápolyt, Szicíliát, a Baleár-szigeteket, az újvilági birtokokat). Az itáliai háborúban bekövetkezett kedvezőtlen fordulat miatt (1515-ben Marignano mellett Miksa súlyos vereséget szenvedett, és egész Észak-Itália a franciák kezébe került) kiegyezett a Iagellókkal, amit kettős házassági szerződéssel erősítettek meg. Unokája, Ferdinánd feleségül vette Ulászló király lányát, Annát, másik unokája, Mária pedig feleségül ment Ulászló fiához, Lajoshoz. A reformok az évi augsburgi birodalmi gyűlésen is folytatódtak. A rendek bevonásával birodalmi kormányt hoztak létre a rendi alapon kialakítandó német egység érdekében. A birodalmi kormány székhelye Nürnberg lett. Húsz főből állt, s a király, vagy egy, a tagjai sorából választott elnök vezetésével ülésezett. A kormány tagjait a rendek választották. Az első birodalmi kormány azonban nem sokáig működött, 1502-ben feloszlott. Hat birodalmi körzetet hoztak létre, de a körzetekre történő felosztásból kimaradtak a Habsburgok németországi tartományai és a választófejedelemségek. A birodalmi körzetek lettek a birodalmi haderő katonaállítási, valamint a jogrend és a béke betartásáért felelős egységei. Élükön egy világi és egy egyházi előljáró, ún. kapitány állt, akiket az adott körzet rendjei választottak től a körzetek száma, a Habsburg tartományok és a választófejedelemségek besorolásával 10-re emelkedett. A Iagelló uralom alatt álló választófejedelemség, Csehország nem lett besorolva a birodalmi körzeti rendszerbe. Miksa alapvetően realista politikus volt, de számos irreális és idealista tervet is dédelgetett. Felismerte, hogy a török milyen komoly veszélyt jelent Európára, s élete végén olyan keresztes hadjáratról álmodott, amely az ő vezetése alatt egy egyetemes birodalomban egyesítette volna a Keletet és a Nyugatot ben felvetette azt, hogy saját személyében egyesíti a keresztény világ két legnagyobb méltóságát, a császári és pápai tisztséget. A franciákkal vívott háborúk miatt az volt az álma, hogy elfoglalja Párizst, és megsemmisíti Franciaországot. A középkori lovagi erények gyakorlása miatt a kortársak és az utókor az utolsó lovagnak is nevezte Miksát.

222 24 6% Hűbériség és rendiség Németországban A NÉMET HŰBERISEG A száli királyok, az Ottókhoz hasonlóan, törzsi hercegségekből álló királyság urai voltak, s egyúttal ők maguk is egy törzsi területre (Frankföldre) támaszkodhattak. Németország történetében az uralkodói hatalom érvényesítésében a kezdetektől fontos szerepet játszott a magánhatalmi háttér nagysága. Az Ottók és a Száliak korában a király saját törzsi területeire, később pedig - különösen az interregnum korától - tartományúri, családi birtokaira támaszkodhatott. Emiatt a német uralkodók a 13. század második felétől legfontosabb feladatuknak családi birtokaik növelését tekintették. A birodalmat században az uralkodó, a törzsi hercegek és az egyházi előkelők testesítették meg, ami a gyakorlatban a dinasztikus öröklés automatizmusa helyett a designatio (előkelők egyetértésével az előd javaslata) és a vérségi elv (uralkodói család tagjai sorából) alapján a királyt választották, majd egyházi felszentelését követően megkapta a birodalmi hatalmi jelvényeket (koronát, birodalmi kardot, szent lándzsát). A száli és korai Stauf időszakban törzsi hercegek formálisan ugyan a király vazallusai voltak, de az uralkodó és a hercegek viszonylatában alapvetően még nem hűbérjogi elemek érvényesültek, hanem sokkal inkább a személyes hűség volt a meghatározó, hiszen a hercegek nem a koronától származtatták tisztségüket, hanem a régi germán népjogból, törzsük akaratából, melynek semmi köze sem volt a hűbéri elvekhez. Míg korábban a hercegség földjén az uralkodói akaratot és hatalmat elvileg a herceg jelenítette meg, addig IV. Henrik az egyes törzsi területeken lévő koronabirtokokon kialakított várkörzetekre igyekezett alapoznia hatalmát, s az itteni várak irányításával megbízott saját embereit ruházta fel az adott körzetekben a királyi hatalom érvényesítésével. Mindemellett várnagyai (advocatus, vogt) általában nem is szabad származásúak voltak, hanem az uralkodó szolga állapotú ministerialisai közül kerültek ki, így a jogszolgáltatás terén szolga statusú személyek ítélkezhettek akár szabadok felett is.

223 24/ Hábérsiég és rendiség Németországban 21 5 A birodalom tisztségviselőinek számító érsekek, püspökök 1122 után saját világi hatalommal bíró fejedelmek is lettek, s ennek megfelelően egyre inkább önálló érdekeik alapján viszonyultak a koronához. A nagy törzsi hercegségek létét az egyházi fejedelmek nem nézték jó szemmel, s támogatták I. (Barbarossa) Frigyesnek a törzsi hercegségek megszüntetésére irányuló politikáját. Az ban lezárult folyamat eredményeképpen számszerűen több, de kisebb területi hatalommal rendelkező, már nem etnikai határokhoz igazodó territoriális világi fejedelemség jött létre. A 13. századra a királyság alapja egyértelműen a hűbérjog lett, de a hűbéri kapcsolatok rendszere korántsem hálózta be teljes mértékben a társadalmat, a birtokok számottevő hányada továbbra sem minősült fizudumnak. Az öröklött magántulajdonú, családi birtokot, az allodiumot nem terhelték hűbéri kötelezettségek, így például egy német nemes gyakran csak birtokainak azon részének arányában volt köteles hűbéri szolgálatot ellátni, amennyi feudumnak számított. A törzsi hercegségek felszámolásával párhuzamosan a Staufok korporatív jelleggel elismerték a birodalmi fejedelmek különleges előjogait, akik az uralkodó mellett a birodalom hatalmának hordozói, illetve szabályozták a hűbéri viszonyokat, definiálták a hűbéri jog tartalmát. Mivel a hűbéres világi fejedelmek közvetlenül a császárhoz kapcsolódtak, a birodalmi fejedelmek sorába emelkedett őrgrófok, palotagrófok vagy tartományi grófok jogállása immár azonos lett a hercegek jogállásával. A birodalmi fejedelmek (principes imperii) legfontosabb közös előjoga a legmagasabb közhatalom gyakorlásában való részvétel volt a consilium és consensus révén, azaz a legfontosabb döntésekbe való beleszólás által. De nagy szerepük volt a hűbéri bíráskodásban illetve jogalkotásban is. A birodalmi fejedelmek csoportjának kialakulásával együtt formálódott ki Németországban a hűbéri rangsort szabályozó ún. hadipajzs intézménye. A 7 fokozatú hűbéri hierarchia csúcsán az uralkodó állt, őt második helyen az egyházi fejedelmek, majd a világi fejedelmek (herceg, őrgróf, palotagróf, tartományi gróf) követték. A 4. fokozatba azok a szabad urak (grófok, bárók) tartoztak, akik a fejedelmek vazallusai lettek. A 13. század első felében lejegyzett Sachsenspiegel szerint az azonos hierarchikus fokon állók között nem alakulhatott ki hűbéri viszony, ahogyan az alacsonyabb fokon állótól sem kaphatott egy magasabb rangú hűbéri adományt. A közvetlenül a császárhoz kapcsolódó koronavazallusnak számító, ún. birodalmi grófok, vagy az ún. birodalmi lovagok száma már a 12. század végén igen jelentős volt, körük sokkal szélesebb volt a birodalmi fejedelmek csoportjánál. A német hűbéri rendszerben nem érvényesült az uralkodó háramlási joga, helyette a hűbérbirtokok eladományozási kényszerének elve vált gyakorlattá. Az örökösök nélkül elhunyt vazallusok birtokai ugyan visszakerültek a koronához, de azokat egy év és egy nap elteltével a királynak újra el kellett adományoznia valamelyik hívének. A német királyok tehát nem tudták a nemesi családok kihaltával gazdátlanul maradt földekkel gyarapítani birtokaikat. A német hűbérjog ezen sajátossága nagy mértékben hozzájárult a német partikularizmus állandósulásához.

224 2 1 6 Pósán László Míg az allodium nőágon is örökíthető volt, addig a hűbérek csak férfiágon öröklődtek, de nem kizárólag az elsőszülött fiú volt rá jogosult, hanem egyenes ági férfi leszármazottak hiányában számos területen az oldalági férfi rokonok is. A primogenitura csak a választófejedelemségek esetében lett kötelező (1356). Leginkább Németország nyugati területein, a francia és burgund területekhez közel volt nagyobb arányú a hűbérek nőági örökítése, a királyság nagyobbik részén azonban ezt többnyire nem gyakorolták. A német hűbéri-függőségi rendszer további sajátosságát a fegyveres szolgák csoportja, az ún. miniszteriális réteg jelentette, mely számarányát tekintve igen jelentős társadalmi csoportot alkotott. A miniszteriálisok szolgálati birtokot kaptak uruktól, amit azonban nem örökíthettek. Ennek jövedelméből kellett fedezniük katonáskodásuk költségét, s uruk parancsára korlátozások nélkül kötelesek voltak hadba vonulni. Közvetlenül uruk joghatósága alá tartoztak, szolga állapotukból következően nem minősültek jogképesnek, s csak uruk engedélyével köthettek házasságot. Mivel az uruk iránti hűségük és lojalitásuk sokkal erősebb volt, mint a hűbéresek esetében, Németországban az uralkodók és a fejedelmek is hosszú ideig igyekeztek e rétegre támaszkodni. Gyakran fontos tisztségekbe is helyezték őket, ahol hatáskörükből adódóan a szabadok fölé kerültek. Társadalmi jelentőségük növekedésével presztízsük is emelkedett, s a 12. század közepétől lassan kezdett elmosódni a határ a kisebb szabad nemesek és a miniszteriálisok között. Annak következtében, hogy egyre több szabad vált miniszteriálissá, s hogy a Staufok gyakran igen magas tisztségekbe emelték őket, a miniszteriálisok sajátos jogállása a társadalomban gyakorlatilag már nem volt érzékelhető, s nem jelentett megkülönböztetést. E fejlődés eredményeképpen a 13. századra már saját váraik, sőt vazallusaik is lehettek. A 13. század közepére a miniszteriálisok és az alsó nemesi réteg összeolvadásából kialakult egy jogilag egységes alsó nemesi társadalmi réteg, amit a középkori Németországban lovagságnak neveztek. Az eredetileg uralkodói, azaz birodalmi miniszteriálisokból lettek a közvetlenül a császár alá tartozó kisebb koronavazallusok, a birodalmi lovagok. A birodalmi lovagság lett a 13. század második felétől az alsóbb nemesség rendi érdekeinek legfőbb hordozója. A birodalmi lovagság legnagyobb arányban az egykori Stauf családi- és koronabirtokokon (Svábföldön, Frankföldön, a Rajna-vidéken és Elzászban) élt, ott, ahol a császárok korábban nagy mértékben támaszkodtak a birodalmi miniszteriálisokra. A fejedelmi miniszteriálisok és a helyi alsóbb nemesség összeolvadásából jött létre a tartományi nemesség rétege. A RENDISEG NÉMEToRszAoBAN Németországban a rendi szerveződések a 13. század közepétől, az interregnum időszakától kezdtek jelentősebbekké válni, de nem voltak előzmények nélkül. A Staufok korában a törzsi hercegségek felbomlásával kiszélesedett azoknak a fejedelmeknek a köre, akiknek a consilium és consensus révén beleszólása lehetett

225 24/ Hűbérsiég és rendiség Németországban 217 a birodalom irányításába. Az utolsó nagy törzsi herceg, Oroszlán Henrik elleni évi per, mely a császár elnöklete alatt a birodalmi arisztokrácia bíráskodását jelentette, már a territoriális fejedelmek egyfajta rendi bíráskodásának előzményeként is felfogható. A hatalmukat szélesebb nemesi bázisra alapozó Stauf királyok idején már bizonyos uralkodói intézkedések jogszerűségéhez szükséges lett a fejedelmek beleegyezésére. Így például hozzájárulásuk nélkül az uralkodó nem idegeníthetett el birodalmi javakat, illetve nem mellőzhette őket hűbérjogi ügyekben, hűbéri bíráskodásban ban a mainzi udvari gyűlésen VI. Henrik már egyfajta közös testületként tárgyalt az örökletes monarchiával kapcsolatos tervéről a fejedelmekkel. Ahogyan a középkori Európa nagy részén az egyház volt az, mely leghamarabb renddé szerveződött, s politikai jogait másokkal elismertette, úgy Németországban is leghamarabb az egyházi fejedelmek szereztek birodalmi szintű, közös testületi kiváltságokat 1220-ban, majd ennek mintájára alig egy évtizeddel később a világi fejedelmek is (1231). Két évvel később II. Frigyes császár fia, Henrik német király az összes olyan adót eltörölte, amelyet Barbarossa Frigyes óta a fejedelmek beleegyezése és hozzájárulása nélkül vezettek be ben törvénybe foglalták, hogy a birodalmi javak elidegenítése érvénytelen, ha nem a király választásán szavazattal rendelkező fejedelmek többségének egyetértésével jóváhagyottan történt. A szövetkező városok birodalmi szinten is jelentős politikai súlya legelőször az interregnum időszakában mutatkozott meg az 1254-ben alakult Rajnai városszövetséggel. A városok politikai jelentősége és szerepe a későbbiekben tovább erősödött: az évi Aranybulla nem véletlenül tiltott meg mindenféle városszövetséget, s figyelemre méltó, hogy a 14. század utolsó harmadában a városok katonai téren még a fejedelmekkel is sikeresen szálltak szembe. A kereskedelmi érdekek védelmére alakult Hanza a középkor legnagyobb városszövetségeként még önálló külpolitikát is folytatott. A birodalmi városok számottevő politikai súlyuk ellenére a középkor folyamán csak eseti jelleggel vettek részt a 13. század folyamán a birodalmi curiából fokozatosan kinövő Reichstag ülésein. Alkalomszerűen ugyan meghívták a városok képviselőit a birodalmi gyűlésekre, de csak 1489 után nyerték el a jogot, hogy rendszeresen részt vehessenek a birodalmi rendi gyűlésen. Az évi wormsi Reichstag volt az első olyan gyűlés, ahol immár a német országos rendiség véglegesen rögzült keretei között folytak a tárgyalások. A Reichstag három kollégiumból vagy ún. curiából épült fel: az elsőt a választófejedelmi kollégium jelentette, a másodikat a birodalmi fejedelmek, a harmadikat pedig a birodalmi városok alkották. Az alsóbb nemesség Németországban nem rendelkezett országos szintű rendi képviselettel, még a közvetlenül császári joghatóság alá tartozó birodalmi lovagok sem. Számukra és a birodalmi gyűlésen képviseleti joggal nem rendelkező többi rendnek a tartományi szintű rendi intézmények jelentettek politikai mozgásteret. A territoriális államiság jogi alapjait II. Frigyes és évi törvényei teremtették meg, melyek egyúttal megszabták azt is, hogy a fejedelmek tartományuk

226 2 1 8 Pósán László kisebb vagy nagyobb alattvalóinak egyetértése nélkül nem hozhatnak új törvényeket. A tartományi fejedelmi hatalom kialakulásával összefüggően kezdtek megjelenni az adott területeken a helyi szokásjogok írásba foglalt változatai, a tartományi joggyűjtemények, mint például a Sachsenspiegel (13. század első fele) vagy a Schıvabenspiegel (1275 körül), melyek még pontosabban szabályozták a fejedelmek és alattvalóik viszonyát, az öröklési jogot, az ingatlannal kapcsolatos kérdéseket, a családjogot, a helyi hűbéri jogot stb. A fejedelmi hatalom fő támaszai általában a közvetlen fennhatóságuk alatt álló tartományi miniszteriálisok voltak, akik urukat szolgálva egyúttal arra törekedtek, hogy elnyerjék a helyi, születési nemesség legfontosabb kiváltságait. E jogokat megszerezve viszont ez a réteg, mivel igen erős összetartozási tudata volt, hiszen tagjai eredetileg ugyanannak a fejedelemnek a kíséretéhez tartoztak, nagyon hamar önálló politikai szereplővé vált. Bajorországban például 1255-ben a tartományi béke megtartására nem csak a herceg, az egyháznagyok, grófok és nemesek tettek esküt, hanem új elemként a miniszteriálisok is. Ez már a tartományi rendi gyűlés, a Landtag előfutárának volt tekinthető, hiszen világossá tette, hogy mely társadalmi rétegek szavatolják a tartományban a békét és a jogot, s kik alkotják a fejedelem mellett a tartományt, a Landot. Az egyes tartományok rendi fejlődése mind a rendi gyűlések felépítésében, mind pedig a tartományi politikai jogokkal rendelkező rendek számát tekintve különbözött ugyan egymástól, de egy szempontból mégis volt közös vonásuk: tanácskozásaik - a Reichstag mintájára - kuriális rendszerben folytak. Ott, ahol önállóan szerveződtek (mint például Stájerországban Ausztriában, vagy a kölni választófejedelemségben), külön üléseztek a grófok és a szabad urak (bárók) az alsóbb nemesség, a lovagság képviselőitől. Bajorországban viszont e rétegek együttesen alkották a tartományi nemesség rendjét. A tartományi egyház ugyancsak önálló kúriát alkotott, ahogyan a városok is. Egyes német területeken (Svájc, Tirol, Voralberg, Baden, Kelet-Frízföld, Mecklenburg) a szabad parasztság ugyancsak önálló tartományi rendet s kúriát jelentett. Németországban a valódi rendi képviselet nem birodalmi, hanem tartományi szinten valósult meg, de ez a rendiség sehol nem fejlődött a tartományúrral egyenrangú és az államot hordozó tényezővé, a rendek sehol sem váltak a fejedelmi kormányzás tartós és intézményes befolyásolására alkalmas tényezővé. A tartományi rendek többnyire képtelenek voltak a sok helyütt kivívott pozícióikat megszilárdítani, megőrizni, így a fejedelemségek szintjén a középkor végére már figyelemre méltó központosításról' beszélhetünk. Kialakult a tartományok önálló, sokszor igen fejlett hivatalszervezete, hadserege, pénzügyi rendszere, bíráskodása.

227 25 rýa Itália a középkorban \ ÉszAK-ITALIA A 11. század közepén Itália északi része itáliai királyság néven a Német-római Császársághoz tartozott, melynek igazgatási központja Pávia volt. Az észak-itáliai városok többnyire egy-egy városúr püspök fennhatósága alatt álltak, de a pápaság és császárság között kirobbanó invesztitúra-küzdelmek kedvező politikai helyzetet teremtettek a nagyobb szabadság elnyerésére. A 12. századtól gyors növekedésnek induló kereskedelem és kézműipar révén a városokban egyre jelentősebb vagyonok kezdtek felhalmozódni, s ezzel együtt nőtt politikai súlyuk is, míg a 1 1. századi nagy tartományuraságok (toszkánai, veronai, ivreai őrgrófságok) jelentősége csökkent. A városúr püspökök jövedelmei is döntően a földbirtokokból származtak, így pozíciójuk a városon belül jelentősen gyengült. A városok sok esetben fokozatosan,,kivásárolták a püspököt, és különböző jogokat, privilégiumokat szereztek maguknak. A városi polgárok közösségei, a communák a maguk kezébe vették a bírói, közigazgatási hatalmat. A kommuna legfőbb szerve a polgárok népgyűlése (arengo, concio, assemblatorium, parliamentum) lényegében csak véleményt nyilvánító fórum volt, illetve ez választotta a tényleges döntéseket meghozó tanácsot és a város ügyeit intéző consulokat. Ez utóbbiak száma városonként és koronként eltérő volt. Az észak-itáliai fejlődés egyik legfőbb sajátosságát az jelentette, hogy itt a felemelkedő városok falai közé költözött a vidéki nemesség is, azaz a kommunák őket is magukba foglalták. Montferrat őrgrófjai Asti város legtekintélyesebb polgárai lettek, Biabdrate gróíjai Milánóban szereztek polgárjogot, s Lavagna grólja is inkább volt genovai polgár, mint feudális nemes. Elsősorban a hegyvidéki területeken maradtak meg jobban a feudális birtokosok. A feltörekvő kommunák a környezetükben lévő vidék, az ún. comitatus (contado), azaz az egykori városúrpüspöki közigazgatási terület fölötti fennhatóság megszerzésére is törekedtek, s élükre egy tisztségviselőt (podesta) állítottak. A várost övező térségben így megmaradt a földesúri járadékok rendszere (amit a kommuna kapott) és a robotköteles

228 220 Pósán László parasztság. Ez a körülmény a contado földjén élőket gyakran arra ösztönözte, hogy a városba költözzenek, ott jobb megélhetést keressenek és a polgárjog előnyeinek legalább kis részét élvezhessék. A megszerzett területek megtartása, biztosítása érdekében a 12. század közepétől a városok egyre több ún. filiálét, telepet hoztak létre, melyek lakói az anyaváros polgáraival azonos jogállásúak voltak. Különösen Emilia, Romagna, Lombardia és Piemont térségében volt ez gyakorlat. Ezek a telepek általában katonaistratégiai pontokat, fontos közlekedési útvonalakat ellenőriztek. Az ún. contado megszerzése a kommuna számára nem csak adóztatási illetve katonaállítási területének kiterjesztését jelentette, hanem a kommuna élelmezésének (vagy annak egy részének) biztosítását is, hiszen a korszakban egy nagyobb lélekszámú várost kizárólag élelmiszerimport révén szinte lehetetlen volt ellátni. Problémával járt a városoknak a növekvő lakosság elhelyezése és védelmezése is, azaz a fallal védett területek növelésére (és ezzel együtt komoly kiadásokra) kényszerültek. Az itáliai városok közötti rivalizálás gyakran katonai összecsapásokhoz vezetett. Genova és Pisa érdekei például leggyakrabban Szardínia és Korzika, azaz a Ligur-tenger feletti ellenőrzés miatt ütköztek. A Firenze és Siena közötti viszály generációkon keresztül tartott. Modena érdekei leginkább Bolognával ütköztek, Milánóé Cremónával, Páviáé pedig Piacenzával. A katonai konfliktusok szorosan kapcsolódtak a gazdasági rivalizáláshoz, de mindezek mellett építészeti, művészeti téren is komoly presztízsküzdelem volt az egyes kommunák között. A városok közötti rivalizálás erős lokálpatriotizmust alakított ki, de ha érdekeik úgy diktálták, gyakran szövetségre is léptek egymással. De nemcsak a városok között, hanem a városokon belül sem uralkodott mindig béke. Az egyes patríciusi és nemesi családok közötti ellentétek gyakran fegyveres összecsapásokig fajultak, melyek elsimítását megnehezítette a vérbosszú íratlan szokása. Ezt a helyzetet tovább bonyolította, hogy a pápaság-császárság küzdelme során a 12. század második felében az egyes városokon belül is kialakultak a gueý és ghibellin csoportosulások. Az itáliai városokban a szellemi és vallásos élet terén sem uralkodott békesség. A 12. század második felétől egyes városokban a lakosság igen nagy hányada vált az eretnek, különösen az apostoli szegénységet hangsúlyozó irányzatok követőjévé. A 13. század második felében Észak-Itáliában átalakult a városok többségének hatalmi rendszere, és egy új igazgatási forma jött létre, a signoria. Ez az egyeduralomnak egy sajátos formája volt (a signore = úr szóból), amikor egy-egy személy vagy család - ügyesen kihasználva a belső társadalmi feszültségeket, politikai küzdelmeket - megszerezte a város feletti hatalmat. Az esetek többségében sikerült ezt a hatalmat örökletessé tenni, dinasztiát alapítani. A signoria általában békét és nyugalmat teremtett a városokban, ami kedvezett a gazdasági fejlődésnek is. A signorék általában nem elégedtek meg csak egy város és az ahhoz tartozó contado feletti fennhatósággal, hanem uralmukat több városra is igyekeztek kiterjeszteni, s ezzel jelentősen átrajzolták Észak- és Közép-Itália politikai térképét. Az új helyzetet az évi lodi béke rögzítette. Velence létrehozta szárazföldi birtokát, a Terra Fermát, Milánó a milánói hercegséget, Firenze pedig kiterjesztette fennhatóságát Toszkána nagy részére.

229 25/ Itália a középkorban 221 VELENCE Az észak-itáliai városok sorában sajátos színt képviselt Velence, mely a 11. században Bizánc itáliai befolyásának csökkenése ellenére formálisan elismerte Konstantinápoly fennhatóságát, uralkodó pozíciót vívott ki magának az Adriaitengeren, s nyitva állt előtte a tengeri út a görög területekre, ahol egyre erőteljesebben növelte kereskedelmi jelenlétét. A normann terjeszkedés hatására Velence szorosabbra fűzte kapcsolatát Bizánccal (1082), melynek fejében újabb kiváltságokat kapott: az egész birodalomban vámmentesen kereskedhetett. Ez jelentősen hozzájárult Velence gazdaságának gyors növekedéséhez. VII. Gergely és IV. Henrik viszályában a város semleges maradt, amit a császár azzal,,honorált, hogy 1095-ben kiváltságokban részesítette a Pó-síkságon, valamint az alpesi átkelőknél. Velence sokat profitált a keresztes hadjáratokból is: a tengeri szállítás mellett kiváltságokat és kereskedelmi telephelyeket szerzett a Szentföldön, majd ban Bizánctól megkapta az Égei-tengeren a szabad kereskedelem jogát. A 12. század végén már mintegy velencei kereskedő élt bizánci területen. A 13. századtól Velence gazdasági érdekkörének mind jelentősebb részét igyekezett politikai ellenőrzése alá is venni, így az egyik legfőbb ösztönzője volt a Konstantinápoly elfoglalására indult 4. keresztes hadjáratnak, melynek azután ő lett a legnagyobb haszonélvezője. A keleti kereskedelemben sokkal komolyabb pozíciókat szerzett, mint fő kereskedelmi riválisa, Genova. Kiterjedt tengeri birodalmára és flottájára támaszkodva Velence volt a középkorban a tenger igazi ura. Hatalma az Isztriától Dalmácián és a Peloponnészoszon keresztül Krétáig, és a égei szigetekig terjedt. Telephelyei, kereskedelmi lerakatai voltak a Szentföldön, a Fekete-tengernél, és Egyiptomban is tól közvetlen fennhatósága alá került az Adria bejáratának,,kulcsa, Korfu szigete, mely egy 1500-ból származó irat szerint az egész velencei állam,,szívének számított. A 15. századtól Itáliában is növelte területeit: 1404-ben fennhatósága alá vonta Veronát, két évvel később Padovát, majd Bresciát, Bergamót és egy sor kisebb várost, a század közepére pedig megteremtette itáliai territoriális birtokát, a Terra Fermát. Nyugati irányú terjeszkedése során összeütközésbe került a kelet felé terjeszkedő Milánóval, s ez hosszú háborúskodáshoz vezetett a két állam között ban a török elfoglalta Velencétől Szalonikit, 1453-ban kiszorult Konstantinápolyból, 1470-ben elveszítette Negropontét, a fontos búzatermő szigetet, 1475-ben pedig kénytelen volt feladni az azovi-tengeri Tanát is. Veszteségei ellensúlyozására azonban nem csak a szárazföldön terjeszkedett, hanem 1479-ben elfoglalta Genovától a Levante kereskedelemben fontos szerepet játszó Ciprus szigetét. A török előrenyomulása ellenére, még ha veszített is korábbi pozícióiból, kereskedői ott voltak Szíriában vagy Egyiptomban. Politikai szervezetét tekintve Velence egyfajta nemesi köztársaság volt, ahol az idők folyamán egy sor politikai reform következtében igen bonyolult igazgatási, hatalmi rendszer alakult ki. A város élén álló doge (dux) már a 7. század végén feltűnik a forrásokban, a 12. században azonban létrejönnek mellé a városi communa választott szervei és intézményei, egyre inkább korlátozva hatalmát,

230 222 Pósán László mely végül már csak a reprezentációra szorítkozott ben megalakult a doge tanácsa (consilium ducis), majd a senatus, végül a 13. század elején a Nagytanács (Maggior Consiglio). A doge tanácsába egy évre szóló megbízatással a város egyes kerületei (sestiere) küldtek egy-egy küldöttet. A Nagytanács választotta meg a magisztrátus és a többi tanács tagjait, törvényeket szavazott meg, kegyelmi jogkört gyakorolt. Idővel átvette a népgyűlés szerepét is, amelynek legfontosabb feladata egy jelölőbizottság javaslata alapján a doge megválasztása volt ben örökletessé vált a Nagytanácsban a tanácsosi tagság, melybe csak a legelőkelőbb nemesi és patríciusi családok tartozhattak, akiknek a neve az ún.,,aranykönyvben szerepelt. A középkor végén a Nagytanács, mely eredetileg a 13. század elején még fős volt, tagot számlált. Funkcióit fokozatosan különböző kisebb testületek vették át, mint például a fellebbviteli bíróságként működő és a törvényjavaslatokat előkészítő Negyvenek Tanácsa (Quarantia), vagy az 1310-ben létrejött Tízek Tanácsa (Consuflio dei Dieci), mely szinte korlátlan hatalommal rendelkezve gyakorlatilag bárkit ellenőrizhetett, még magát a dogét is. A 14. századtól jól működő besúgó- és hírszerző rendszert építettek ki az állam biztonságának megóvása érdekében. Ugyanez az elv a külpolitikában is érvényesült: Velence tartott először állandó követeket, diplomáciai képviseletet külföldi országokban, akiknek rendszeres jelentéseket kellett hazaküldeniük. Az államot a Serenissima Signoria nevű testület irányította, mely a dogéból, 6 hercegi tanácsosból és a Negyvenek Tanácsának 3 vezetőjéből állt. A megválasztott doge tisztsége élete végéig szólt, de ha nem tartotta be a hercegi tanács vagy a Nagytanács döntéseit, akkor a hercegi tanács javaslatára vissza is hívhatták. l\/iivel a Földközi-tenger melléke soha nem volt bővében a gabonának, alakosság ellátása Velencében is komoly odafigyelést követelt. Már a középkorban volt,,búzahivatala, mely ellenőrizte a gabona és a liszt behozatalát, eladását. Lisztet csupán két hivatalos helyen lehetett árusítani, s a dogét naponta kellett tájékoztatni a raktáron lévő készletek alakulásáról. Mihelyt a készlet lecsökkent egy évre elegendő mennyiségre, azonnal állami szintű gabonabeszerzést rendeltek el. Velence, mely hatalmát és gazdagságát a tengeri kereskedelem révén alapozta meg, a középkorban folyamatosan fejlesztette hajóparkját. A 13. század közepe táján állította forgalomba a buzonavis nevű új gályatípust, mely az eddigi átlag 200 tonna helyett 500 tonna űrtartalmú volt. Az északnémet kogge földközitengeri,,utánérzete, a coccha 1315-ben jelent meg először Velencében. A hajózás és szállítás fejlődésével együtt járt a kereskedelmi jog és törvénykezés fejlődése is. A 13. század folyamán már 2 tengeri törvénykönyv is született a lagúnák városában: 1235 és 1255 táján. A 14. század közepétől jelentkező általános európai gazdasági válság, mely jelentős mértékben visszavetette a kereskedelmi konjunktúrát, Velencében is a kézműipar megélénkülését eredményezte, főleg a selyem-, és üveggyártás területén.

231 25/ Itália a középkorban 223 GENOVA A földközi-tengeri kereskedelemben Velence nagy riválisa, Genova földrajzi fekvéséből adódóan komoly helyzeti előnnyel rendelkezett az Északnyugat- és Közép- Európába történő szállításoknál, s ennek köszönhette gyors gazdasági és politikai erősödését. A 11. században még Pisával közös vállalkozásokat szervezett a muzulmánok ellen, de a 12. században már egyre gyakrabban alakultak ki érdekellentétek, konfliktusok a két város között a Tirrén-tenger feletti ellenőrzés, továbbá a kereskedelmi pozíciók kérdésében. A 12. században Genova komoly kereskedelmi kiváltságokat szerzett a dél-itáliai normann királyságban, sőt Korzika nagy részét is már ellenőrzése alá vonta. Ahogyan Velence, úgy ő is, mint nagy hajóparkkal rendelkező szállító, haszonélvezője volt a keresztes hadjáratoknak, s jelentős telephelyeket hozott létre a Szentföldön. A Földközi-tenger nyugati medencéjében századokon át Genova volt a legjelentősebb hajóépítő város. A 4. keresztes hadjárat következtében ugyan romlottak kereskedelmi pozíciói az Égei- és a Fekete-tenger térségében, de a Latin Császárság bukásával a Feketetengeren, a Krímben és a Kaszpi-tenger térségében kereskedői szinte monopol helyzetbe kerültek. fő központjuk Kaffa volt. A 13. század utolsó harmadától Aragónia is egyre komolyabb befolyásra tett szert a Nyugat-Mediterráneumban de a legnagyobb súlya továbbra is Genovának volt, különösen azt követően, hogy 1284-ben a Meloria szigetnél vívott tengeri csatában legyőzte nagy vetélytársát, Pisát. A 14. századi válság Genovát is érzékenyen érintette. A 15. századi török előrenyomulás, tekintettel arra, hogy jóval kevesebb tengeri birtoka volt, mint Velencének, közvetlenül kevésbé érintette a várost. Velence azonban a keleten elszenvedett veszteségeit Genova rovására igyekezett mérsékelni, s 1479-ben elfoglalta tőle Ciprus szigetét. Genova a 15. század másodi felében keleti kudarcait a Földközi-tenger nyugati medencéjében próbálta ellensúlyozni, elsősorban Németalföldön és az Ibériai-félszigeten. Igyekezett jó kapcsolatokat kialakítani a spanyol királyokkal, melynek következtében a genovaiak Sevillában szerezték be az afrikai aranyat, míg a velenceiek ebből az üzletből ki voltak rekesztve. A 15. század utolsó harmadára a genovai kolóniák jelentős befolyást szereztek Spanyolország pénzügyeire. A Levante térségében Velence miatt elszenvedett pozícióvesztés késztette Genovát arra, hogy anyagi eszközökkel támogassa az Indiába vezető közvetlen útvonal keresését, a földrajzi felfedezéseket. Mind a portugál hajósok expedíciói, mind pedig Kolombusz vállalkozása mögött tekintélyes genovai tőke állt. Genovában 6 consul intézte a közigazgatás, 4 a bíráskodás feladatait, de külön tisztségviselők foglalkoztak a hajózás, a vásárok és piacok ellenőrzésének vagy a katonai ügyeknek a kérdésével. A 13. század közepétől a hatalom jellege itt is megváltozott: az egymással torzsalkodó nemesi családokkal szemben a popolo minuto a város élére emelte Guglielmo Boccanegrát ( ). A Grimaldi nemesi klán ugyan véres utcai harcokban megdöntötte hatalmát, de a Boccanegra családnak Simone vezetésével 1339-ben mégis sikerült Genovában signoriát teremteni, aki a városi életből teljesen kizárta a nagy guelf családokat,

232 224 Pósán László a Doria, Fieschi és Grimaldi klánokat. Simone Boccanegra a köznépre és a ghibellin oldalra támaszkodva egyfajta diktatúrát teremtett, és velencei mintára felvette a doge címet. A század végén Genova Milánó fennhatósága alá került. MILÁNÓ Kedvező földrajzi fekvése (rajta keresztül futottak az alpesi hágókon átvezető hegyi utak) nem csak gazdasági előnyökkel járt, de fontos katonai-stratégiai szerepet is jelentett Milánó számára. A közvetítő kereskedelemnél gazdasági életében sokkal jelentősebb volt a saját maga által előállított termékek kivitele. A lombardiai vasbányászatra alapozva Milánó elsősorban fémtermékeket, főleg fegyvereket, továbbá lovakat és textíliákat exportált ban már több mint 100 műhelyben gyártottak páncélokat és fegyvereket, s ekkoriban alakult meg a ferrari társaság is, a vastermékek előállítóinak és értékesítőinek szervezete. Milánóban az öntözésre és belső vízi szállításra alkalmas csatornázás régi múltra tekintette vissza. A Naviglio Grande munkálatai 1179-től egészen 1257-ig tartottak. A Ticino vizét majdnem 50 km hosszú nagy csatorna szállította Milánóba ban készült el a több mint 30 km Martesana csatorna, mely az Adda vizét vezette a városba. Milánóban 23 fő alkotta a városi tanácsot. Ebből 10 az előkelő nemesek sorából került ki (capitanei, nobili), 8 az alsóbb nemességből (motta), 5 pedig a vagyonosabb polgárság köréből. Észak-Itáliában először itt kaptak helyet a városvezetésben a kézműves kis- és középpolgárok képviselői: 1198-ban alakult szervezetük, a credenza di Sant) Ambrogio is küldött egy consult a városi tanácsba től a kereskedők (mercanti) gildéje is jogot nyert erre. A 13. század második felében a Torrigiani család teremtett signoriát Milánóban, de velük szemben 1311-ben VII. Henrik császár támogatásával Matteo Visconti, mint birodalmi vicarius, szerezte meg a város feletti hatalmat. Uralmát sikerült örökletessé tenni, s a Viscontiak vezette Milánó a 14. században fokozatosan kiterjesztette uralmát a környékbéli területekre. Bologna, Pisa és Perugia megszerzésével jelentős területi fejedelemséget hoztak létre ben a család férfiágon kihalt, s egy rövid köztársasági időszak után a Firenze által is támogatott híres condottiere, Francesco Sforza lett Milánó hercege ( ). Uralmát neki is sikerült örökletessé tenni. Egyik fia, Lodovico il Moro volt az, aki nápolyi ellenségeivel szemben 1494-ben behívta Itáliába a franciákat, s ezzel elszabadította a fél évszázadig ( ) tartó itáliai háborút. FIRENZE Közép-Itáliában a 12. század folyamán fokozatosan hanyatló Lucca helyét egyre inkább Firenze vette át. Kommunáját a császár 1183-ban ismerte el. A 13. század végén Velence és Milánó mellett Itália északi felének harmadik nagyvárosa. Lakóinak száma 1200 és 1300 között ről re növekedett, s ennek

233 25/ Itália a középkorban 225 közel egyharmada a textilipar különböző ágazataiban dolgozott. Mintegy 300 cég foglalkozott posztókészítéssel, festéssel. Gazdagságának másik fő forrása a banküzlet volt: több mint 70 bankház működött a városban, melyek közül többnek pénzügyi tevékenysége egész Európára kiterjedt. Nagy szerepük volt a pápaság pénzügyeinek kezelésében és hatalmas kölcsönöket folyósítottak a korabeli uralkodóknak. A szicíliai normannok és II. Frigyes korábbi próbálkozásai után Firenze volt az első olyan állam, ahol 1252-től rendszeres aranypénzverés kezdődött (fiorino d"oro). Míg a században a polgári vagyonok elsősorban ingóságból (pénz, nemesfém, árukészlet stb.) álltak, a 14. századdal kezdődő általános válság, valamint annak következtében, hogy Firenze is egyre jelentősebb területeket vont fennhatósága alá, a földbirtok is egyre fontosabb vagyonná kezdett válni. Firenze belső fejlődése a céhuralom irányába mozdult el ig a firenzei céhek 3 nagy csoportba tartoztak. A hatalmat gyakorló gazdag polgárság, a popolo grosso 7 nagy céhbe (art maggiori) szerveződött. Az arti minori (kiskereskedők, helyi pénzváltók, ötvösök stb.) 5 céhből állt, míg a további 9 céh, mely a kevésbé jelentős és megbecsült mesterségeket, azaz az alsóbb városi rétegeket foglalta magába ben az arti minori 5 céhe felvételt nyert a 7 nagy céh soraiba, s ettől kezdve ez a 12 céh tartotta kezében a hatalmat ben a további 9 céh is helyet kapott a városi testületekben. Ezt a helyzetet az 1293-ban kiadott városi alkotmány kodifikálta. Csak az élhetett polgári jogaival, aki valamilyen céhnek tagja volt, a magasabb tisztségekre azonban csak a nagyobb céhek 30 év feletti tagjaiból (mintegy 6000 ilyen személy volt) sorsoltak kéthavonta. Az így két hónapra választott városi vezetőtestület - azaz a zászlótartó (Gonfaloniere) és a 6, majd 8 prior - fizetést kapott. Egy sor egyéb választott testület (melyek már nem kaptak fizetést) segítette munkáját. A várost fenyegető veszélyek esetén a 14 éven felüli férfi polgárok gyűlése teljhatalommal ruházhatta fel az ilyen esetekben felállítandó szükségbizottságot (balia). A köztársaság a 12 nagyobb céhbe tartozó gazdag kereskedő- és bankárcsalád irányítása alatt állt. Az oligarchikus hatalom azonban még nem jelentette a különböző nemesi és patríciusi klánok közötti viszálykodás és ellenségeskedés megszűnését. A 14. század első felében például a Cerchi (fehérek) és a Donati (feketék) közötti békétlenségnek esett áldozatul Dante is. Firenze a 14. század folyamán kiterjesztette uralmát Arezzóra, Pistoiára, Pisára és Livornóra. A 15. század elején az Albizzi család jutott döntő befolyáshoz. Az Albizziek ellenfelei a Szentszék bankárjaként nagy vagyonra szert tevő Mediciek köré csoportosultak, akik a rivális oligarchacsaládokkal szemben a köznép felé tájékozódtak től Cosimo Medici lett Firenze tényleges ura, a köztársaság feje (capo della republica), jóllehet semmiféle városi tisztséget nem viselt. Ezeket barátai, párthívei töltötték be, ő pedig hatalmas vagyonára támaszkodva tudta befolyásolni a belpolitika eseményeit. Cosimo idején Firenze kibékült Milánóval és ott hatalomra segítette Francesco Sforzát, és az ő kezdeményezésére jött létre a béke Milánó és Velence között is (Lodi, 1454). Ezzel mintegy 40 évi békeidőszak (pax Italiae) köszöntött a félszigetre, mely jelentősen elősegítette a reneszánsz

234 226 Pósán László felvirágzását. Firenze Lorenzo Medici (il Magnifico) idején ( ) ért gazdasági és kulturális életének csúcsára. Halála után két évvel a város kormányzását megreformálni kívánó, s a világi hívságokat, így a művészeteket is elutasító dominikánus Savonarola hatására a Medicieket száműzték a városból, ahová az itáliai háború rnegindulásával (1494) francia csapatok vonultak be. Az EGYHAZI ÁLLAM A középkori Patrimonium Petri, azaz az Egyházi Allam Bolognától Terracináig terjedt, de formálisan hűbérúri fennhatósága alá tartozott Dél-Itália és Szicília is. VI. Henrik császár halála (1197) után III. Ince pápa számos területre (Campagna, Ancona, Umbria, Sabina) kiterjesztette a pápai hatalmat, egészen az Adriáig. Róma környéke - Campagna, Maremma és Agro Pontino a tengerpartig, illetve a hegyvidék egy része - szinte lakatlan volt, míg az umbriai síkság, a malária mentes Sabina, a Sacco-völgy vagy a Monti Ciminitől északra elterülő részek igen jelentős népsűrűséggel rendelkeztek. A pápai állam 6 provinciára volt felosztva, mindegyikben egy rector in temporalibus intézte a világi ügyeket (akik többnyire a pápák rokonai és kegyencei közül kerültek ki), s mellette egy-egy magas rangú főpap az egyháziakat. A helyi nemesség a rectornak tartozott hűbéresküt tenni, aki a katonai parancsnokság mellett a provincia főbírája is volt. Mindegyik provinciában létezett általános gyűlés (parlamentumgenerale), amelyen kötelező volt az arra jogosultak részvétele, de az egész államnak nem volt egységes parlamentje. A Patrimonium Petrzben, s elsősorban a fővárosban, Rómában a 12. század közepétől 4 politikai tényező gyakorolt jelentősebb szerepet: maga a pápa, a németrómai császár, a latiumi nagy feudális családok és a római popolo évi felkelésével kiformálódó kommuna, mely antik hagyományokra építve létrehozta a senatust, valamint a főbb városi tisztségeket. Annak ellenére, hogy a birodalmi seregek leverték a római kommunát, a város későbbi fejlődése során mégis kialakult egyfajta polgári autonómia. A nemesi klánok közötti viszálykodás megfékezésére az évi római felkelés után egy ismert bolognai jogászt, Brancaleone degli Andalót hívták meg a város irányítására, aki 1258-ig tartó kormányzása idején nem kevesebb, mint 140 nemesi tornyot romboltatott le a városban. Gyakorlatilag teljhatalmat gyakorolt, s önálló pénzt is veretett Roma caput mundi (Róma a világ fővárosa) felirattal től IV. (Szép) Fülöp francia király nyomására a pápaság székhelye közel 70 évre Avignonba került. Ezen időszakban az Egyházi Allam szinte teljesen szétzüllött a nemesi családok és a pápai területekre szemet vetett szomszédok harcaiban. Az avignoni pápák országuk védelmét a nápolyi királyokra bízták, akiket senatorrá, a pápai állam főkapitányává nevezték ki ben és 1354-ben egy Cola di Rienzo nevű nótárirıs,,néptribunnak kiáltotta ki magát. A köznépre támaszkodva megszerezte a város feletti hatalmat, s elűzte a nagy arisztokrata családokat. A rendet pápai legátusként között Aegidus Albornoz

235 25/ Itália a középkorban 227 bíboros, Toledo érseke állította helyre. Az ő nevéhez fiííződik az Egyházi Allam törvénykönyvének (Constitutio Iıigidianae) kiadása is, mely egészen 1818-ig érvényben volt. A római nemesség túlzott befolyásának ellensúlyozására a város élére - az észak-itáliai városokban gyakorlattá vált podesta tisztség mintájára - egy kívülről hívott senatort állított, akit a pápa nevezett ki, s fél évig volt hivatalban. A schisma, majd a zsinati mozgalom során meggyengült, vallási tekintélyében megrendült pápaság a 15. század második felében itáliai territoriális államként igyekezett erősíteni helyzetét. III. Calixtus személyében ( ) a spanyolországi Borgia család került a pápai trónra. IV. Sixtus ( ) már mindenekelőtt itáliai fejedelemnek tekintette magát és a vezető szerep megszerzésére törekedett a félszigeten. VIII. Ince ( ) a spanyol kézen lévő Nápolyi Királysággal támadt konfliktusában Firenzével szövetkezett, s ennek érdekében bíborossá emelte Lorenzo Medici 13 éves fiát, Giovannit később X. Leó néven pápa lett). Az állandó pápai zsoldos sereg megteremtése VI. Sándor ( ), és fia, Cesare Borgia nevéhez fűződik. A sereg tagjait döntően a svájci kantonokból toborozták. VI. Sándor már nem csak az Egyházi Allam itáliai vezető szerepére törekedett, hanem egy közép-itáliai Borgia királyság létrehozására is. E szándék előtt a térség vezető állama, Firenze jelentette a legnagyobb akadályt, ezért a franciákkal és a belső ellenzékkel szövetkezve száműzetésbe kényszerítette a várost vezető Medici családot, de törekvései kudarccal végződtek, ahogyan fiának is azon elképzelése, hogy a pápai állam tényleges uraként szekularizálja azt, illetve saját uralma alatt egyesítse Itáliát. DEL-ITALIA Es SzIcÍLrA A szazadean A 11. század elején Dél-Itália és Szicília nagyon megosztott volt politikailag. A szigetet szaracénok tartották kezükben, a félsziget déli részén pedig Capua, Benevento és Salerno longobard fejedelmei, valamint Bizánc osztozott. A legenda szerint a szaracén támadások visszaverésére a salernói fejedelem fogadott fel először normann harcosokat az ezredforduló táján, majd a normannoknak Apulia földje kínált újabb katonáskodási terepet, ahol a bizánci centralizációval szemben az egyes városok önállóságuk erősítésére törekedtek ben meghalt II. Baszileosz császár, s ezt követően jelentősen meggyengült Bizánc hatalma Dél-Itáliában. Felerősödtek a különböző, egymással is szemben álló partikuláris erők, s ez a helyzet tovább növelte a normannok katonai jelentőségét. Rainulf normann vezér a nápolyi hercegnek nyújtott katonai támogatásáért cserébe Capua és Nápoly között 1030-ban megkapta az aversai grófságot. Ezzel a normannok először szereztek Dél-Itáliában önálló territóriumot, ahová az elkövetkező évtizedben egyre több normann érkezett Normandiából. Közülük a legtevékenyebbek a Hauteville testvérek (William, Drogo, Humfi`ed) voltak. A korabeli források szerint a görög fennhatóság alatt álló területekre támadó normannok élén 12, a harcosok által választott vezér állt, akik egymással egyenrangúak voltak. A századi normann belviszályokban az uralkodók legfőbb ellenfelei

236 228 Pósán László éppen ezen első vezérek leszármazottai közül kerültek ki ben a meghódított Melfiben sor került a görögöktől elhódított területek első felosztására. A 12 normann vezér között a baráti (amicitia) szövetség volt a meghatározó, amit esküvel erősítettek meg. Elsődleges funkciója a külső fenyegetésekkel (Bizánc, pápaság, Német-római Császárság) szembeni közös katonai védelem volt. Az évi területfelosztáson túl a katonai parancsnokok maguk közül VVilliam de Hauteville személyében egy első számú vezért (grófot) is választottak, akinek Melfi lett a székhelye. Az aversai grófság mellett így Apuliában létrejött egy újabb normann tartomány. IX. Leó pápa 1053-ban hadjáratot indított Apulia akkori ura, Guiscard Róbert ellen, de a Civitate melletti csatában súlyos vereséget szenvedett, s ő maga is fogságba esett. Ugyanebben az évben a normannok a bizánciak felett is nagy győzelmet arattak. A katonai sikerek jelentősen megerősítették a grófi tekintélyt, amelyre alapozva Guiscard Róbert családi hatalmát igyekezett növelni, a normann vezérektől pedig hűségesküt követelt. Hűbéri szálakkal összetartott társadalmat akart kiépíteni Apuliában, s 1059-ben felvette a hercegi címet ben Salerno is normann uralom alá került, ezzel Dél-Itáliában az utolsó langobard hercegség is megszűnt. Ielentősen megerősödött a hercegi hatalom, mely külső legitimitását azzal is fokozta, hogy formálisan elismerte a pápa hűbéri főségét (1080). Dél-Itália megszerzése mellett a normannok figyelme a 11. század közepén az arab uralom alatt álló Szicíliára is kiterjedt. Guiscard Róbert testvérét, Rogert, Messina elfoglalásával bízta meg. Roger 1064-ben Palermónál jelentős tengeri győzelmet aratott, 1072-ben elfoglalta Palermót, 1088-ban Syracusát, s 1091-re befejezte a sziget meghódítását. Ugyanebben az évben még megszerezte Málta szigetét is. Már a normann hódítás előtt a sziget népessége három különböző hitű és etnikai csoportra oszlott: az ortodox görögökre, az arabokra és a zsidókra. Maguk a hódítók katolikusok voltak. A realitásokat és gazdasági érdekeket figyelembe véve a normannok a kezdettől fogva toleráns valláspolitikát folytattak, így Szicília különleges, egyedi helyzetet foglalt el a középkori Európában. A hadseregben jelentős arányban mohamedánok is szolgáltak, a törvények arabul, görögül és latinul egyaránt írásba lettek foglalva, és az államigazgatás terén is mindegyik népcsoportból kerültek ki tisztségviselők. A Hauteville-család dél-itáliai ágának (Guiscard Róbert leszármazottai) kihaltával (1127) az itteni birtokokat is II. Roger ( ) örökölte, aki saját uralma alatt akarta egyesíteni a félsziget déli részét és Szicíliát ban a beneventói szerződésben a pápa és a bárók is elismerték II. Rogert, aki így perszonálunióban egyesítette Szicíliát és Dél-Itáliát. Az 1130-as kettős pápaválasztás után Roger Anaclet pápát támogatta, aki azzal,,viszonozta ezt, hogy 1130-ban Palermóban királlyá koronázta őt. II. Ince is kénytelen volt elismerni, hogy Roger ténylegesen egyesíti szárazföldi és szicíliai birtokait, a normann uralkodó viszont elfogadta azt, hogy de iure ő a Szentszék hűbérese. II. Roger a politikailag immár egységes normann királyságot a törvények és a közigazgatás terén is egységesíteni akarta. A központi kormányzati szerv a curia regis volt (1 160-tól consilium regis), és a normann királyság számos arab és görög eredetű tisztséget is átvett. Az ammiratus (emír) Szicíliában eredetileg

237 25 / Itália a középkorban 229 Palermo város kormányzója volt. A normann államban előbb a pénzügyekért felelős királyi tisztségviselő lett, majd hamarosan egyfajta,,első miniszterré vált (magnus ammiratus). Ahogyan a flotta, úgy szárazföldi csapatok feletti parancsnoklás sem volt normannokra bízva táján jött létre Szicília és Calabria gazdasági ügyeinek legfőbb irányító szerve, az arab eredetű ad-diızvan al-ma mur, melyet egy moszlim származású kamarás irányított. Itt tartották nyilván az adózókat, a birtokösszeírásokat, vezették a bevételi és kiadási számadásokat körül állították fel a szintén arab eredetű diıvan at-tahqiq al-ma mur tisztséget, mely egyfajta,,számvevőszék szerepét töltötte be. A kancellári feladatokat általában az udvari káplán látta el. II. Roger személyesen is ellenőrizte a pénzügyeket és a közigazgatást. Az, hogy egy uralkodó ilyen ügyek iránt ennyire érdeklődik, még szokatlan volt a korban. A normann királyság tisztségviselői a kincstártól rendszeres fizetést kaptak, ami a középkori Európában még szintén ismeretlen volt. A kancellária több nyelvű volt, görög, arab és latin notariusok egyaránt dolgoztak ott ben az arianói udvari gyűlésen II. Roger az egész királyságra vonatkozó egységes törvénykönyvet adott ki. Uralkodása alatt jelentek meg az ún. justitiarok, akik többnyire a nemesség soraiból származó, felsőfokú bíráskodási joggal felruházott királyi tisztségviselők voltak. A királyság szárazföldi hadereje hűbéres lovagokból (milites), segédcsapatokból (servientes) és gyalogosokból (pedites), valamint fizetett harcosokból (milites stipendiarii) állt. A hűbéresek katonai kötelezettségeit a catalogus baronum összeírás tartalmazta, mely Szicílián kívül a szárazföldi vazallusokra is vonatkozott. Apulia és Calabria kb. 2800, Szicília pedig kb lovagot tudott felvonultatni, ami a középkori viszonyok között igen komoly hűbéri haderőnek számított. A legtöbb európai országról eltérően a normann királyságban a vazallusok nem évi 40, hanem 90 napot voltak kötelesek saját költségükön hadakozni, s nem csak az ország védelmében, hanem támadó hadjáratokban is. II. Roger a városokban és vidéken egyaránt várakra alapozta hatalmát. Ezek helyőrsége többnyire normann és moszlim katonákból állt. A várak élén a castellanusok álltak. ' A királyságban az egyház nem játszott politikai szempontból fontos szerepet, mert felette az uralkodó erős ellenőrzést gyakorolt. A király invesztitúra joga mellett az egyház gazdaságilag is a koronától függött: a kincstár az uralkodói regálé bevételek egytizedét folyósította évente a mintegy 145, kis területű egyházmegye püspökének. II. Roger 1140-ben átalakította a pénzrendszert: az eddigi pénz, a romesine mellett bevezette a dukátot, melynek nagyobbik hányada réz volt (1 dukát = 8 romasine), a teljesen réz follarest, és egy kisebb ezüstpénzt, az ún. harmad dukátot (tercia ducalis). A pénzrendszerben megmaradt z arab eredetű arany tari, és a bizánci arany solidus is. A normann királyságban még nem voltak közvetlen egyenes állami adók. A királyi uradalmak jövedelme mellett a kincstár legfontosabb bevételi forrását a vámok jelentették, hiszen Szicília ellenőrizte a Földközi-tenger nyugati és keleti medencéje közötti hajózást, illetve fontos tranzitállomást jelentett a Levante térségébe irányuló tengeri közlekedésben.

238 23 0 Pósán László DEL-ITALIA A szazadban II. Vilmossal ( ) férfiágon kihalt a Hauteville-ház. Orököse lánya, Konstancia lett, VI. Henrik felesége, s ilyen jogcímen az új Stauf uralkodó jogot formált a normann királyságra. A normann bárók egy csoportja, a német párt Henrik mögött sorakozott fel, másik részük azonban egy normann trónkövetelőt, Lecce-i Tankrédot támogatta. A császárság hatalmi túlsúlyával szembeni küzdelem végül kilátástalanná vált, és a királyság a Staufok kezébe került. A szembeszegülő normann bárókkal VI. Henrik császár brutális kegyetlenséggel számolt le, és német miniszteriálisaira támaszkodva újra erőskezű kormányzást vezetett be ben bekövetkezett halála után azonban emiatt erős ellenállás bontakozott ki a Staufokkal, a szigeten megtelepedett német lovagokkal s normann híveikkel szemben. Konstancia, az özvegy császárné fia, Frigyes számára csak úgy tudta biztosítani a szicíliai koronát, hogy III. Ince pápát kérte fel fia gyámjának és a sziget kormányzását ellátó régensnek ban, a gyámság lejártával Frigyes lett a normann királyság uralkodója. A Stauf kézen lévő déli területekre IV. (Welf) Ottó császár is igényt támasztott. Amikor Ottó hadat üzent Frigyesnek, III. Ince pápa egyházi átokkal sújtotta és a német fejedelmek körében igyekezett támogatókat keresni, de egyúttal megeskette Frigyest, hogy a német korona elnyerése után sem fogja a két királyságot egyesíteni. Amikor Frigyes 1220-ban visszatért a normann királyságba, a két ország de iure nem egyesült, gyakorlatilag azonban igen. Frigyes a normann királyoknál is keményebben lépett fel a városi autonómiák ellen, így nagy mértékben hozzájárult az Észak- és Dél-Itália közötti strukturális különbségek megszilárdulásához. Szicília belsejében három hadjárattal kényszerítette engedelmességre a szaracénokat, akiket azután áttelepített a szárazföldre. A lázadó arabokból a korona hű szolgálói lettek. Frigyes személyes és autokratikus kormányzást épített ki, mely a kor legjobban szervezett bürokratikus intézményére támaszkodott. Visszavonta az észak-itáliai kereskedővárosok kiváltságait, monopolizálta az exportot, sőt külön állami kereskedelmi flottát állított fel. Elődei nyomdokaiba lépve augustalis néven aranypénzt veretett, mely a későbbi, firenzei aranyforintnak is mintául szolgált ben (a görög és latin nyelven egyaránt lejegyzett) melfi konstitúciókkal a középkor legmodernebb világi törvénykönyvét alkotta meg ben Nápolyban egyetemet alapított, hogy a királyságnak legyen elég tanult, és képzett hivatalnoka, s ettől az érdektől vezérelve megtiltotta, hogy alattvalói külföldi egyetemeken tanuljanak. Frigyes 1250-ben bekövetkezett halála után utóda fia, IV. Konrád lett, akinek helytartójaként Itáliában féltestvére, Manfréd kormányzott. A pápaság 1254-ben, IV. Konrád halálát követően Provance grófját, Anjou Károlyt ismerte el a szicíliai királyság örökösének, s arra bíztatta, hogy fegyverrel lépjen fel a Staufok ellen ban Anjou Károly csapatai Beneventónál legyőzték Manfrédot, aki maga is elesett a harcban. Németországból Konradin nagy sereggel vonult Itáliába a Staufbirtokok megvédésére, de 1268-ban Tagliacozzónál súlyos vereséget szenvedett a franciáktól. Dél-Itália és Szicília az Anjouk uralma alá került.

239 25/ Itália a középkorban 231 A Staufok feletti győzelemmel Károly hatalma csúcsára emelkedett: Itáliában senki sem volt, aki sikerrel szállhatott volna szembe vele. Politikai befolyása az egész félszigetre, sőt az észak-afrikai és balkáni partokra is kiterjedt. Az állandó harcok miatti hadiadók a küzdelmek lezárultával is megmaradtak, ami komoly elégedetlenséghez vezetett március 30-án Palermóban felkelés robbant ki a francia uralom ellen (,,szicíliai vecsernye ). A felkelés élén egykori Stauf-párti nemesek álltak. A felkelés során mintegy 2000 franciát öltek meg Palermóban és környékén, Messinában felgyújtották az ott horgonyzó Anjou-flotta hajóit. A déli események hatására Észak-Itáliában is a Stauf-párti ghibellinek kerekedtek felül, megrendítve ezzel Károly politikai befolyási területét. Aragónia a nőági örökség jogcímén igényt tartott Szicíliára szeptemberében III. Péter serege partra szállt Palermóban, s 5 hónapi harc árán az egész szigetet elfoglalta. Az Anjouk nem mondtak le Szicíliáról, és a háború hosszú évekig elhúzódott ben a caltabellottai békében II. (Anjou) Károly ugyan lemondott Szicíliáról, de utóda, Róbert 1309-től egészen 1341-ig újra és újra kísérletet tett visszafoglalására. Aragónia a 14. század első harmadában tovább erősítette pozícióit a Földközi-tenger nyugati medencéjében, s 1326-ban megszerezte Szardínia szigetét. A fennálló hatalmi viszonyokat a pápaság és az Anjouk uralma alatt álló nápolyi királyság csak 1372-ben, az aversai békében ismerte el. A Staufok utáni évtizedekig háborús időszakban Szicíliában egyre nagyobb jelentősége lett a rendek gyűlésének. Már III. Péter aragón királyt is a rendi gyűlés hívta meg a szicíliai trónra. A szicíliai rendiség kiformálódásában nagy szerepe volt az aragón hatásoknak. Az Aragón-ház uralkodása idején a szigeten a nemességnek két nagy csoportja alakult ki: az ún. catalani és a latini csoport. Az elsőbe az Ibériai-félszigetről érkezettek, az utóbbiba pedig a régi normann (illetve Staufkori német) birtokos réteg leszármazottai tartoztak ben az aragónok a nápolyi királyságot is uralmuk alá hajtották. A Dél-Itáliában megtelepedő Anjouk a campaniai kikötővárosban, Nápolyban alakították ki székhelyüket, s Szicília elvesztése után fővárosukról nevezték el az egész királyságot is. I. Károly ( ), II. Károly ( ) és I. (Bölcs) Róbert ( ) uralkodása idején még állandó kísérletek történtek a sziget visszavételére, ami jelentősen megterhelte a kincstárat. A gyakori pénzhiányból sok esetben a nagyobb főúri családok segítették ki a koronát, amit az uralkodók általában birtokadományokkal, akár egész tartományok elajándékozásával honoráltak, így a 14. században meggyengült a királyi hatalom. A nápolyi királyságban a trón nőágon is örökölhető volt, így Bölcs Róbertet unokája, Iohanna ( ) követte, akit még gyermekkorában (1333) feleségül adtak az Anjouk magyarországi ágához tartozó András herceghez, Károly Róbert fiához. Amikor Andrást 1345-ben meggyilkolták, bátyja, I. Lajos magyar király haddal vonult Itáliába, hogy megfossza rokonát a tróntól. Iohanna újabb házassággal igyekezett javítani helyzetén, s egy másik rokonához, Tarenti Lajoshoz ment feleségül (1347). A királyi pár Lajos magyar király hadai elől Franciaországba menekült, s csak a magyar seregek kivonulása után tértek vissza Nápolyba. Iohanna harmadjára az aragóniai III. Iakabhoz, Mallorca urához ment

240 232 Pósán László feleségül, majd negyedszerre egy német zsoldoskapitányhoz ban a nemesség többsége, méltatlannak találva Iohanna utolsó házasságát, Durazzói Károlyt ismerte el királynak, akit a magyar uralkodó és a pápa is támogatott ban VI. Orbán pápa, mint a királyság hűbérura, megfosztotta Iohannát királynői rangjától. Belső gyengeségét a korona külső térnyeréssel igyekezett ellensúlyozni, s tevőlegesen beavatkozott a magyarországi öröklési kérdésekbe, de ban Budán meggyilkolták Durazzói Károlyt. Fiát, Durazzói Lászlót ( ) 1402-ben a magyar bárók egy része ugyan ellenkirállyá választotta, de a magyar korona, az Anjou-örökség megszerzése most sem járt sikerrel. Lászlót ismét egy királynő követte, II. Iohanna ( ). A nápolyi trón utolsó Anjou királya Renó ( ) volt ben Aragónia uralma alá hajtotta az országot.

241 26 Í Az Ibériai-félsziget államai A REooNQU1sTA A 711-TŐL MÓR URALOM ALA KERULT HISPANIA, az al-andalusznak nevezett córdobai kalifátus 1031-re közel 30 kis helyi államra (taifára) hullott szét. Al-Andalusz szétaprózódásával majdnem egyidejűleg születtek meg az egyes keresztény államok is: León, Kasztília, Katalónia, Navarra és Aragónia. A keresztény királyságok uralkodói a vizigót királyok leszármazottainak tekintették magukat, s belső berendezkedésükre komoly hatást gyakoroltak az egykori gót tradíciók. Al-Andalusz széthullása ugyan kedvező helyzetet teremtett a keresztény uralkodóknak a mór uralom alatt álló területek visszahódítására, de ez a folyamat, az ún. reconquista csak a 11. század második felében vette kezdetét. Ehhez a gregoriánus egyházi reform nyomán megjelenő harcoló egyház és a keresztények szent háborújának eszménye adott döntő lökést, melynek mozgósító hatása külső katonai támogatás lehetőségét biztosította a kis keresztény királysá'goknak. Aragónia 1064-ben indított mórok elleni hadjárata komolyabb katonai eredményt ugyan még nem ért el, de a történeti tudatban ez az évszám jelzi a nyugati keresztes háborúknak is nevezett reconquista kezdetét. Aragónia mellett Kasztília is bekapcsolódott a reconquistába. VI. Alfonz ( ) 1077-ben felvette a,,spanyolföld összes népének császára címet, s ezzel megfogalmazta az egész félsziget feletti hatalmi szándékát ben elfoglalta Toledót és a toledói mór taifátust. Sevilla és a többi arab fejedelem az észak-afrikai almorávida állam segítségét kérte. Az afrikai berber hatalom 1086-ban Zallacánál legyőzte VI. Alfonz seregét, s a félsziget déli részein átmenetileg megszilárdította az iszlám hatalmát ban a spanyol és francia lovagok meghódítoták Portó környékét és a Duero-folyó völgyét, ahol a Pireneusokon túlról érkezettek vezére, Burgundiai Henrik fennhatósága alatt létrehozták a portugál grófságot. A 12. század elején Aragónia is folytatta a reconquistát: I. (Harcias) Alfonz ( ) elfoglalta Tudelát (1114) és Zaragozát (11 18) ben Aragónia egyesült Katalóniával, s megvetette a lábát az Ebro-folyótól délre. A félsziget nyugati partvidékén a portugál grófság

242 234 Pósán László fokozatosan önállósult és erősödött, majd a bragai érsekség alapításával (1104) egyházszervezetileg is önállóvá vált. Henrik gróf fia, a későbbi I. Alfonz, angol keresztesek segítségével elfoglalta Lisszabont (1147), majd átkelt a Tajo-folyón s bevette Boja (1163) és Evona (1165) városát. Katonai sikereinek köszönhetően királlyá kiáltották ki, de Portugália csak 1179-ben vált külföldön is elismert, önálló királysággá, amikor III. Sándor pápa királyi címmel ruházta fel I. Alfonzt. Az Ibériai-félsziget déli területeit ellenőrzése alá vevő új iszlám hatalom 1195-ben Alcarosnál nagy vereséget mért VIII. Alfonz ( ) kasztíliai király seregére. Ez intő jel volt a félsziget addig egymással is gyakran viszálykodó keresztény uralkodóinak, s összefogtak ben Las Navas de Tolosánál Kasztília, Aragónia és Navarra seregei döntő győzelmet arattak az almohádok felett. Ez új lendületet adott a reconquistának, s megnyílt az út Córdoba és Sevilla felé. III. (Szent) Ferdinánd kasztíliai király ( ) - akinek uralkodása alatt ban végérvényesen egyesült a kasztíliai és a leóni korona - elfoglalta a Dél fontos folyójának, a Guadalquivirnek völgyét és a jelentős mór városokat: Ubedát (1233), Córdobát (1236), Iaént (1246), Sevillát (1248). Utóda, X. Alfonz ( ) megszerezte Cádiz városát is (1262). Nyugaton a portugálok I. Sancho ( ) idején meghódították Algarve tartományt, II. Sancho ( ) és III. Alfonz ( ) uralkodása alatt pedig kijutottak egészen a déli tengerpartig. I. Iakab ( ) 1238-ban meghódította a keleti tengerpart egyik fontos központját, Valenciát. A 13. század végére a reconquista egyelőre befejeződött, a félszigeten már csak Granada és a hegyektől védett tágabb körzet maradt mór uralom alatt, melynek elfoglalására csak két évszázaddal később került sor. A félsziget többi részén 4 keresztény királyság osztozott: Kasztília, Aragónia, Navarra és Portugália. KAszTÍLrA A dél felé terjeszkedő Kasztília a 11. században az állandó háborúskodás miatt szinte lakatlan nagy területek ura lett, ahol e földek újbóli benépesítésének, megművelésének (repoblación) feladatával kellett szembenéznie. A gyéren lakott térségeken a gazdasági élet megszervezését és a katonai védelmet egyszerre kellett megoldani. A földművelés és a hadakozás így ezekben a térségekben nem válhatott el egymástól. Katonáskodó szabadparaszti és kisnemesi közösségek (caballeros villanos) jöttek létre, melyek körében hosszú ideig fennmaradt az ún. behetria intézménye, azaz az a jog, hogy maguk választhatták meg földesurukat. A mórokkal szembeni állandó katonai készültség miatt Kasztíliában európai viszonylatban is tekintélyes létszámú, jórészt kisbirtokos (hidalgo) nemesi réteg jött létre, akik közül számosan a Pireneusokon túlról érkezett föld nélküli lovagok leszármazottai voltak. Míg a városokat túlnyomó részben a keresztény telepesek foglalták el, a vidéki népesség megmaradt muzulmánnak. A század folyamán így Kasztília (ahogyan Aragónia is) különböző etnikumok, vallások és kultúrák együttesének, keveredésének földje, a három vallás országa lett.

243 26 /Az Ibériai-félsziget államai 235 A határvédelemben és a földek újbóli betelepítésében a 12. század második felétől egyre nagyobb szerepe lett az egyházi lovagrendeknek: a Calatrava Rend 1158-ban, a Santiago de Compostela (vagy Szent Iakab) Rend 1170-ben, a San Iuliao de Pereiro-Trujillo 1176-ban. A lovagrendek megjelenése az Ibériai-félszigeten részben a hispániai egyházszervezetben erősödő francia befolyással is összefüggött, alapításukban nagy szerepet játszottak a ciszterciták. A francia egyházi befolyás mértékét jelzi, hogy Toledó visszafoglalása után az itt helyreállított egyházmegye első érseke francia klerikus lett. A reconquista sikerei nyomán megerősödő Kasztília a 13. század második felében az európai politika porondjára is kilépett: X. (Bölcs) Alfonz IV. Konrád császár halála (1254) után, nőági örökösödési jogcímre hivatkozva megkísérelte megszerezni a német-római császári koronát. A bevételek növelése érdekében folytatott folyamatos pénzrontó politika, valamint a királyi hatalom erősítését célzó törvénykönyve (Las Siete Partidas) a nemesség ellenállását is kiváltotta, s 1271-ben nyíltan fegyvert fogott a király ellen. Az állandó hadsereg szerepét betöltő lovagrendek szintén X. Alfonz ellen fordultak. Alfonz leszámolt a nemesi lázadókkal (még saját testvérét, Fadique herceget is kivégeztette), de a lovagrendeket nem háborgatta, mivel a határok katonai őrizeténél szüksége volt rájuk. A konfliktus csak Alfonz halálával ért véget, utóda, IV. Sancho ( ) a lovagrendekre igyekezett támaszkodni, és hatalmas birtokadományokban, illetve jelentős kiváltságokban részesítette őket. A kasztíliai arisztokrácia és a lovagrendek egyik fő gazdasági forrását már a 13. század második felében a hatalmas juhnyájak képezték. Az évi nemesi felkelés lecsillapításában például nagy szerepe volt annak, hogy a juhtenyésztő kasztíliai,,érdekszövetkezés, a Mesta 1273-ban királyi kiváltságokat kapott. Kasztília száraz fennsíkjain, ahol nem állt rendelkezésre jelentősebb számú munkaerő, a hatalmas világi és egyházi birtokokon szükségszerűen a juhtenyésztés került előtérbe. A 14. századtól terjedt el a spanyol és az Észak-Afrikából behozott juhok kereszteződéséből származó, finom gyapjút adó merino fajta. Az itt megtermelt gyapjú nagy része a németalföldi posztógyártó műhelyekben került feldolgozásra, de az itáliai, különösen a firenzei posztókészítők is szívesen vásároltak spanyol gyapjút. A kasztíliai juhtenyésztés a magas északi vidékek és a déli síkságok legelői közötti vándoroltatásra épült. A több százezer juh évenkénti mozgása, az ebből származó konfliktusok kezelése követelte meg a juhtenyésztők jól szervezett és szabályozott intézményének, a Mestának a létrehozását. A működését átfogóan szabályozó királyi rendeletek azonban csak 1492-ben születtek meg. Szervezete 4 quadillóra (régióra) tagolódott Soria, Segovia, Cuenca és León központokkal, melyek 2-2 küldöttet delegáltak a Mesta vezetésébe. IV. Sancho és fia, IV. Ferdinánd ( ) uralkodása alatt Kasztília a szicíliai vecsernyét követően az Anjouk oldalára állt, így ellenséges viszonyba került a Szicília trónját megszerző szomszédos Aragóniával. XI. Alfonz ( ) idején, 1340-ben került sor a marokkói szultán vezetésével az afrikai mórok utolsó támadási kísérletére Hispánia ellen, de Salado mellett a portugál-kasztíliai sereg nagy győzelmet aratott. I. Péter ( ) alatt között véres

244 236 Pósán László belháború robbant ki. A király féltestvére, Trastamara Henrik Franciaországba menekült, majd francia csapatokkal megerősítve 1369-ben megszerezte a koronát, míg Pétert meggyilkolták. Belpolitikai szempontból a Trastamara-ház győzelme a kasztíliai arisztokrata családok további erősödésével járt. Mintegy 25 hatalmas főúri család uralta az országot. A grandok óriási birtokai (senoriói) gyakran az ország határain túlra is kiterjedtek (például Aragóniába), emiatt a 14. század második felétől egyre inkább előtérbe került a kasztíliai arisztokrácia vezető szerepével és érdekei szerint megvalósuló ibériai egység gondolata. Az első kísérlet az egység megvalósítására I. Iános uralkodása ( ) alatt történt, aki azonban az aljubarrotai csatában (1385) súlyos vereséget szenvedett a portugáloktól. A 15. század folyamán Kasztília és Aragónia 4 háborút is vívott egymással, s az közötti katalán felkelők már egyenesen Kasztília királyát, IV. Henriket ismerték el uralkodójuknak. Izabella ( ) néhány évvel a kasztíliai trónra lépése előtt, 1469-ben titokban férjhez ment Aragóniai Ferdinándhoz. Az uralkodó párnak súlyos háborús helyzettel kellett szembenéznie, hiszen V. Alfonz portugál király trónigénnyel lépett fel. A portugál fenyegetés 1476-ban múlt el, amikor Toro mellett Izabella és Ferdinánd csapatai nagy győzelmet arattak. Kasztília és Aragónia uralkodóinak házasságával kezdetét vette a félsziget tényleges politikai egyesítésének folyamata, jóllehet ez még hosszú ideig nem jelentett valódi egységet. A katolikus királyok - ahogyan Izabellát és Ferdinándot nevezték - lényegében a két nagy spanyol királyság katonai erejét egyesítette a reconquista befejezéséhez. Egy évtizedig tartó hosszú háborúban ( ) elfoglalták Granadát, s ezzel végleg megszűnt a mór uralom Hispánia földjén. A reconquista befejezésével azonban nem ért véget a spanyol expanzió: 1515-ben elfoglalják Navarrát, az észak-afrikai partvidéken megszerezték Melillát (1497) és Oránt (1509), Kolombusz évi felfedezése után pedig az Újvilág földjén is kezdetét vette a terjeszkedés. A reconquista során megszerzett térségekben nagy létszámú, nem hűbéri függőséggel járó, hanem saját tulajdonú földdel rendelkező lovagi-kisnemesi, valamit katonáskodó szabadparaszti réteg alakult ki. Ezzel párhuzamosan a déli irányú terjeszkedés során hatalmas királyi, egyházi és főúri senoriók is létrejöttek, melyek elidegeníthetetlenek, feloszthatatlanok voltak. A feltételhez kötött, tovább adományozásra épülő hűbéri rendszer tehát a társadalom felső rétegében sem formálódott ki. A nagybirtokosok általában a senorióikba integrálódott hidahqók felfogadásával állították ki magánkatonaságukat, sőt a királyi kincstár is gyakran nagyobb összegeket adott a grandoknak, hogy azok meghatározott létszámú állandó katonaságot tartsanak fenn. A kasztíliai arisztokrácia katonai képességét tehát nem korlátozták a hűbéri katonáskodás időbeli keretei, így politikai súlya gyorsan növekedett, és a 14. század közepétől lényegében uralma alá vonta az egész királyságot. A visszafoglalt területek benépesítésének igénye a parasztság és a városi népesség számára ugyancsak kedvező viszonyokat teremtett, s a városokba is jelentős katonaelem költözött. A fueróval (szabadságot biztosító oklevéllel) rendelkező falusi és városi települések, valamint a különböző vallási és etnikai csoportok sajátos jogokat,

245 26 /Az Ibériai-félsziget államai 237 szabadságokat, önkormányzatot kaptak. Erős és szabad, a lakosok gyűlésére (concejón) támaszkodó falusi, városi és kisnemesi közösségek fejlődtek -ki, melyek bizonyos célok érdekében gyakran szövetségeket, vagy ún. testvériségeket (hermandad) hoztak létre. A legkorábbi hermandad 1170-ben jött létre Cáceres városában. A 13. században a városok és nemesek hermandadjai leginkább az uralkodók pénzrontása és a grandok önkénye ellen léptek fel. Mivel ezek a szervezetek már a 12. században kialakultak, a politikai jogokat gyakorló helyi rendi gyűlések (cortesek) is Hispániában jelentek meg a legkorábban Európában, Leónban már 1188-ban, a többi államban pedig a 13. század közepén. A cortes neve arra utal, hogy a király által (corte - királyi udvar) összehívott gyűlésekből, a corte generalból nőtt ki. Mivel Kasztília uralkodója külön-külön volt León, Toledo, Galicia, Murcia, Iaén, Córdoba és Sevilla királya is, a rendi struktúra is ilyen kisállami logika szerint szerveződött. A kisállami rendi gyűlések nem ülésezhettek a király jelenléte nélkül, s a legtöbb esetben inkább csak tanácskozási joggal rendelkeztek, törvényhozásival nem. A kasztíliai cortesek, mint intézmények így nem rendelkeztek számottevő politikai súllyal. A 15. század második felére ugyan a kasztíliai korona egyszerűsödött, s 1482-ben már csak 5 területre osztották az országot (Kasztília, León, Toledo, Murcia, Andalúzia), de továbbra is a belső egység hiánya jellemezte. A kasztíliai rendi fejlődésben a században még nagy szerepük volt a városoknak, autonóm közösségeknek, de később, a nagy tartományuraságok kialakulásával a legtöbb város a század folyamán elveszítette képviseleti jogát. A 15. században a politikailag meggyengült városokat a központi hatalmat erősíteni igyekvő uralkodók fokozatosan ellenőrzésük alá vonták. A választott tanácsok helyét a király által kijelölt regidorokból álló tanács vette át, a városok vezetése pedig királyi kormányzók (corregidor) kezébe került. A regidori tisztséget a korona áruba bocsátotta, s így tett szert új jövedelemforrásra, melynek növelése érdekében gyakran megemelte egy-egy város tanácsának létszámát. A kasztíliai rendi gyűléseken az egyháziaknak is viszonylag csekély szerepük volt. A 15. században a legfelső kormányzati szinten kezdtek kiformálódni azok az',,összkasztíliai jellegű intézmények, az ún. tanácsok, melyek egy-egy nagyobb feladatkör irányítását látták el, mint például a Királyi Tanács, a Lovagrendek Tanácsa, az Inkvizíció Tanács stb. A korona minden országát az alapoktól az udvarig átfogó egységes igazgatási rendszer azonban nem alakult ki. A 15. század első felében már megjelent az alkirályi intézmény is, melynek később, különösen a 16. században európai nagyhatalommá váló Spanyolország történetében lett jelentősége: 1430-ban Andalúzia ügyeinek irányítására egy alkirályt neveztek ki. A kasztíliai központosítás a Katolikus Királyok alatt ért el komoly eredményeket. Támaszkodhattak a hatalmas, szinte az egész félszigetre kiterjedő nagy szervezetre, a Mestára, s mivel az uralkodó fokozatosan megszerezte a lovagrendek nagymesteri tisztségeit, e rendek anyagi erőforrásaira. Ezzel az uralkodók olyan állandó katonai erőre is szert tettek, melynek finanszírozásához nem kellett a rendekkel egyezkedni az adókat illetően ban a központosító törekvéseket az ekkorra már a korona ellenőrzése alá vont városok szintén támogattákf

246 23 8 Pósán László A királyi hatalom megerősítésében fontos szerepe lett az inkvizíciónak is. A katolikus királyok táján állították fel Sevillában a koronának alárendelt, tényleges funkcióját tekintve lényegében az államnak alárendelt szervezetet, melynek hatásköre a kasztíliai és az aragóniai korona területeire egyaránt kiterjedt. Az inkvizíció tagjait az uralkodók jelölték ki, tevékenysége titkos volt, s az elítéltek vagyona az udvart, az inkvizíciót, valamint a feljelentőt illette meg. Az inkvizíciót nem korlátozták kiváltságok, előjogok. A kasztíliai korona országaiban az egyház egésze is állami ellenőrzés alá került, s évi adót fizetett. A század végére létrejött egy legfelső központi világi bíróság, az ún. audiencia. A katolikus királyok megreformálták a Királyi Tanácsot, s kizárták belőle a grandokat. A kisebb nemesség soraiból származó hivatalnokokra (letrados) igyekeztek támaszkodni. A mór háború után megerősödött királyi hatalom ellenőrzése alá vette vagy leromboltatta a katonai célú főúri várakat, a korábban jogtalanul, önkényeskedés által szerzett földeket elkobozta, betiltotta a magánháborúkat, s a granadai térségben bevezette az ún. repartimiento rendszerét, melynek értelmében a visszahódított földeken a királyi birtokadományok csak külön kiváltság révén örökíthetőek. Atalakították a hadsereget is: míg a Granada elleni háború első szakaszában a főnemesek által kiállított magáncsapatok domináltak, addig a háború végére már kiépült az állandó királyi zsoldossereg. A 15. század végére a Hispániát addig jellemző tolerancia véget ért, a hit kérdése az államhűség kérdésévé vált ben a nem kikeresztelkedett zsidókat kiűzték a félszigetről, 1499-ben pedig rendelet kötelezte a granadai mórokat az áttérésre, melynek következtében délen arab felkelés tört ki ( ). Ennek leverése után a muzulmánok vagy keresztény hitre tértek, vagy el kellett hagyniuk Spanyolországot. Az elűzöttek vagyona a kincstárt gazdagította. Abban, hogy Izabella és Ferdinánd a két királyság közül Kasztíliában látott hozzá a központosításhoz, kétségkívül nagy szerepe volt annak, hogy itt a rendiség politikai jelentősége elmaradt Aragónia mögött. Gazdasági szempontok is közrejátszottak abban, hogy a spanyol egység megteremtése során az uralkodók Kasztíliára építettek: népessége (azaz adófizetőinek száma) jóval nagyobb volt, mint Aragóniának táján a kasztíliai korona mintegy 4,5 millió, míg az aragóniai kb. csak 1 millió lakossal rendelkezett, s ez az arány a 15. század végére tovább romlott. A 14. század egész Európát sújtó pestisjárványai az Ibériai-félszigeten is komoly pusztítást okoztak, Kasztíliában a nagy járványok következtében a lakosság közel 40%-a elpusztult. A 15. század második felétől kezdődő demográfiai növekedés következtében 1480 körül Kasztília népessége ismét elérte a 14. század eleji 4,5 milliót, míg Aragónia lélekszáma 0,8 millió körül maradt. A kasztíliai uralkodói bevételek közül az alcabala nevű forgalmi adó volt a legjelentősebb, amit eredetileg XI. Alfonz vezetett be 1342-ben a marokkói muzulmán támadás visszaverésének finanszírozására. A 15. században már állandó kincstári bevételt jelentett, amit a kasztíliai korona összes országában fizetni kellett, még a nemeseknek is ben már a kirlyi jövedelmek 75%-át az alcabala tette ki.

247 26 /Az Ibériai-félsziget államai 239 ARAGÓNIA Kasztíliához hasonlóan az aragón királyság is több kisebb, egykori állam területét foglalta magába: Aragónia mellett ide tartozott Katalónia, a reconquista során meghódított Valencia, Mallorca, majd 1282 után Szicília is. Ezen kívül a 13. század közepéig fennhatósága kiterjedt a dél-franciaországi Montpellier és Roussillon térségére. Itt sem volt egységes országos rendiség, hanem minden tartománynak önálló, s Kasztíliával ellentétben igen erős rendi intézményei alakultak ki. Az aragón királyoknak a nagy politikai súllyal rendelkező cortesek ellenére mégsem kellett a korona összes rendjével egyszerre tárgyalnia, s válságos időszakokban jobban tudtak egyik avagy másik tartományukra támaszkodni. A korona mindegyik országa egyenrangú volt, ezért elvben az uralkodót mindegyik tartományban meg kellett koronázni. A gyakorlatban Zaragoza maradt a koronázó város, ami azonban nem fejlődött fővárossá. Ióllehet Valencia és Mallorca is a korona része volt, a királyság igazi súlyát Aragónia és Katalónia jelentette, gazdasági és kulturális téren ez volt a királyság meghatározó területe, ezért az uralkodó dinasztia elsőszülöttje mindig ezeket a tartományokat örökölte, míg a másodszülöttek a korona peremterületeihez tartozó területek királyai lettek. I. (Hódító) Iakab ( ) foglalta el az araboktól a Baleárokat s Valenciát. A katalán kereskedelem érdekeit is szem előtt tartva az aragón királyság figyelme már igen hamar a Földközi-tenger nyugati medencéje felé fordult. A Baleárok megszerzése ( ) után a század közepén a Mediterráneum legerősebb hatalmával, a Staufokkal alakított ki rokoni kapcsolatokat. Iakab fia, a későbbi III. Péter ( ) feleségül vette II. Frigyes császár unokáját, s ezen a jogcímen a szicíliai vecsernye idején trónigénnyel lépett fel Szicíliában. A felkelők hívására legyőzte Anjou Károly flottáját, és elfoglalta a szigetet. Fiai között megosztotta koronáját: Alfonz örökölte Aragóniát, Katalóniát és Valenciát, Iakab pedig Mallorcát és Szicíliát. Bátyja halála után II. Iakab ( ) lett a korona mindegyik országának ura. Aragónia 1326-ban megszerezte Szardíniát is. V. (Bölcs) Alfonz ( ) alatt tovább folytatódott Aragónia expanziója a Földközi-tenger nyugati térségében, s fennhatósága alá vonta a nápolyi királyságot is (1442). A század második felében a királyság Kasztíliával folytatott háborújának kiadásai miatt az elégedetlen katalán rendek elszakadási törekvésekkel léptek fel, s között Kasztília királyát, IV. Henriket ismerték el uralkodójuknak. A rendek megmozdulásával egyidejűleg Katalóniában nagy parasztfelkelés is kibontakozott ( ) a nemességgel szemben. Katalóniában már igen korán, 1285-ben korlátok közé szorították a parasztság szabad költözködési jogát, megtiltották, hogy a költözködési váltság (remensa) megfizetése előtt a parasztok elhagyják lakóhelyüket. A 14. századi demográfiai és gazdasági viszszaesés idején e rendelkezést többnyire nem tartották be, de a 15. század második felében kezdődő újabb fellendülés korában már egyértelműen érvényt akartak ennek szerezni ban eltörölték Katalóniában a remansát. Ferdinánd ( ) a Kasztíliai Izabellával kötött házasságával trónra lépését követően létrehozta a spanyol politikai egységet.

248 240 Pósán László Ahogyan Kasztíliában, úgy Aragóniában is már igen korán, a 13. század első felében megjelentek az országos rendi intézmények: Katalónában 1218-ban, Aragóniában pedig 1247-ben. A reconquista sikerei után a század második felében Valenciában is kialakult a helyi cortes (1283). Katalóniában 3 (nemesség, egyház, városok), Aragóniában és Valenciában pedig 4-4 rend (főnemesség, nemesség, egyház, városok) formálódott ki, melyek külön-külön üléseztek. Kasztíliával ellentétben az aragóniai királyságban a rendek jelentős erőt képviseltek. Meghatározott időközönként kötelező volt összehívni a cortesek ülését. Aragóniában 1307-től évente háromszor is ülésezett a rendi gyűlés, az ülések közötti időszakban pedig az ügyek vitelére és ellenőrzésére egy állandó rendi bizottság (diputación permanente) alakult. Katalóniában 3 évente kellett összehívni a cortest. A nagyobb időköz ellensúlyozására a katalán rendek létrehozták a 7 tagú generalitatot, mely 1365-től olyan állandó rendi testület volt, mely a cortes jogaival lett felruházva. Tagjait a rendi gyűlés választotta: 2 nemest, 2 egyházit és 3 városi személyt. Ahogyan ennek összetétele is mutatja, a rendi szervezetekben igen nagy súllyal vettek részt a gazdag katalán kereskedővárosok: a nagyobbak 4-5, a kisebbek 2 képviselővel rendelkeztek a cortesen. NAVARRA Es PORTUGALLA Az Ibériai-félsziget történetében Navarra, a kis északi királyság nem sok szerepet játszott, leginkább arra kellett figyelnie, hogy a két nagy királyság, Kasztília és Aragónia között megtarthassa önállóságát. Bölcs Sancho idején ( ) mindkét állammal hadakoznia kellett, fia, Erős Sancho ( ) pedig függetlensége megtartása érdekében francia támogatást keresett. A rendi fejlődés megindulása Navarrában majd száz évvel később következett be, mint a többi spanyol királyságban: általában 1330-tól datálják. A 15. század folyamán különböző házassági kapcsolatok révén Navarra átmenetileg Aragóniához került ( ), de végérvényesen csak Ferdinánd csatolta a spanyol koronához 1515-ben. A reconquista során megszületett portugál királyság (1 179) a 13. század közepén belső válságba került annak ellenére, hogy a azázadban jelentősen gyarapodott területe ben, a trónváltáshoz kapcsolódva felkelés tört ki az új uralkodó, III. Alfonzzal ( ) szemben. A közel 10 évig tartó belháború 1256-ban az általános rendi gyűlés összehívásával ért véget. A század utolsó harmadában és a 14. század elején figyelemre méltó városi fejlődés indult meg Portugáliában, amit a 14. század közepének általános európai válsága vetett vissza. A portugál koronáért folyó belső harcokba Trastamara Henrik, kasztíliai király is beavatkozott. E küzdelmek idején az arisztokrácia mellett a lovagrendek, s különösen az Avis Rend vált egyre jelentősebb belpolitikai tényezővé ban, Ferdinánd halála, s ezzel a Burgundi uralkodóház kihalta után, e rend vezetőjét választották I. János ( ) néven királlyá, ami a saját jelöltjét támogató Kasztília újabb támadását eredményezte, de az aljubarrotai csatában (1385) a kasztíliai hadak súlyos vereséget szenvedtek.

249 26 /Az Ibériai-félsziget államai 241 Ferdinánd külpolitikáját követve I. Iános 1386-ban feleségül vette III. Edward angol király lányát, s ezzel hosszú időre megszilárdította az angol-portugál szövetséget. A kül- és belpolitikai értelemben is megerősödő Portugália a 15. századtól expanzív politikát kezdett folytatni Afrika irányába: 1415-ben meghódította Ceutát, mely megnyitotta előtte a Földközi-tenger kapuját, Tanger elleni támadása (1437) azonban kudarcot vallott. Ezt majd csak több mint három évtizeddel később V. Alfonznak ( ) sikerült elfoglalnia 1471-ben. Afrika mellett a portugál királyság az atlanti térség felé is nagy érdeklődést mutatott: megszerezte Madeirát (1419), az Azóvi- (1439), valamint a Zöldfoki-szigeteket (1445). A 15. század közepére a portugálok elérték a Guineai-öblöt, ahonnan fekete rabszolgákat, aranyport és elefántcsontot hoztak Európába. A nyugat-afrikai partokra irányuló portugál hajózásban és felfedezésekben kiemelkedő szerepe volt Tengerész Henrik hercegnek ( ), aki Sagresben létrehozta a világ első tengerészeti iskoláját, és támogatta az afrikai partvidék felderítésére induló expedíciókat. Az afrikai arany lelőhelyeihez akart eljutni. Az 1460-as években a portugálok már megerősített kereskedelmi állomást létesítettek az Aranyparton. Az afrikai felfedezőutakat végül 1497-ben koronázta átütő siker, amikor Vasco da Gamma Afrika megkerülésével az Indiai-óceánon keresztül ért el Indiába. Az afrikai aranykereskedelem királyi monopólium volt, melynek révén a 15. század második felében évente már mintegy fél tonna arany érkezett Portugáliába. Az afrikai termékek kereskedelmén kívül az Atlanti-óceánon szerzett szigetek is komoly gazdasági lehetőségeket biztosítottak: indigó-, cukornádés gyapotültetvényeket hoztak létre, melyek megművelésére Afrikából szállítottak fekete rabszolgákat. Az atlanti szigetekről származó cukor kereskedelmét a század utolsó évtizedeiben hozott rendeletek (1480, 1490, 1498) kizárólag a portugál kereskedőknek engedélyezték. A dinamikusan növekvő kereskedelem nagyobb értékű s értékálló pénzek forgalomba hozatalát kívánta meg, így 1477-ben, az afrikai aranyra alapozva, V. Alfonz kibocsátotta a cruzadót, Portugália első saját veretű aranypénzét. Portugália társadalmi viszonyai a reconquista során kialakult állapotokat tükrözték. A visszafoglalás bázisát jelentő északi területeken (Porto környéke) a hűbéri viszonyok voltak a meghatározóak. A középső részeken (Lisszabon térsége) az atlanti kereskedelembe bekapcsolódott városok tettek szert komolyabb politikai súlyra. A déli területeken, ahol hosszú ideig még napirenden voltak a mórok elleni háborúskodások, az egyházi lovagrendeknek volt nagy szerepe. Az itteni jóval gyérebb népesség magyarázza azt, hogy a 15. században miért alkalmaztak a nagybirtokokon egyre több fekete rabszolgát. A 13. század folyamán Portugáliában is megindult a rendi fejlődés. Az évi országos cortes még nem rendelkezett kialakult szervezettel, intézményi struktúrával. Ez majd csak a belháborúkat lezáró évi coimbrai gyűléstől számítható. Az itt hozott szabályozás értelmében a portugál országos rendi gyűlésen 11 egyházi méltóság, 72 nemes, 50 városi küldött, valamint a lovagrendek képviselői foglalhattak helyet.

250 27 6-ýˇü A keresztes államok A KEREszTEs HADJARATOK A keresztes hadjáratok eszméje a cluny-i, de még inkább a gregoriánus egyházreform szellemiségével összefüggésben született meg a 11. században. Ekkorra a korai kereszténység pacifizmusát felváltotta az egyház és a kereszténység érdekében vívott háború értéke, s ehhez kapcsolódóan formálódott ki az ideális lovag képe is, aki Krisztus katonájaként (miles Christi) az egyház útmutatása alapján a hit érdekében forgatja kardját. Odo, cluny-i apát ( ) fogalmazta meg először, hogy egy világi személy akkor is élhet Istennek tetsző életet, ha nem válik meg fegyvereitől. A 11. század közepére a nyugati kereszténységben kiformálódott a szent háború eszméje, mely a korábbi, pogányokkal szembeni védekező harcokkal ellentétben már offenzív tartalmú volt. A harcos szentek (például Szent György) kultuszának terjedése mellett ezt az új szellemiséget jelezte az is, hogy az egyház katonai erényekkel is rendelkező uralkodókat avatott szentté, a templomképeken megjelentek a harci jelenetek és a győzelmek emlékére egyre gyakrabban alapítottak templomokat, kápolnákat. A vallási és katonai értékek olyannyira áthatották egymást, hogy 1064-ben II. Sándor pápa már szent háborút hirdetett a hispániai mórok ellen, amelyben megjelent a keresztények pogány fogságból történő megszabadításának gondolata. Mivel az iszlám hódítás során számos egykori keresztény terület került moszlim kézbe, ahol jelentős kegyhelyek, zarándokközpontok is voltak (mint például Ieruzsálem), a keresztény szent helyek felszabadításának eszméje szorosan összekapcsolódott a zarándoklat és az ehhez tartozó bűnbocsánat gyakorlatával. Caesaiius von Heisterbach szerint egyetlen jeruzsálemi zarándoklattal annyi bűnbocsánatot lehetett nyerni, mintha 60 évig szüntelenül böjtölne valaki. A pogányok elleni szent háború és a zarándoklat ténylegesen 1095-ben kapcsolódott össze, amikor II. Orbán pápa a clermonti zsinaton meghirdette a Szentföld felszabadításáért indítandó keresztes háborút. A pápai felhívásban az

251 27/ A keresztes államok 243 eddigiekhez képest az új elem az volt, hogy ez a háború Isten akaratából történik, így az abban résztvevők lényegében egy új szövetséget kötnek az Ürral, ahogyan egykor az Ó- és Újtestamentum idején. Ez a háború egyúttal lehetőséget kínál a bűnöktől való megtisztulásra, az üdvösség elnyerésére. Foucher de Chartres, francia krónikás szerint II. Orbán pápa a következőket mondta Clermontban: Ha azok, akik oda bevonulván (ti. a Szentföldre) életiiket vesztik az utazás közben, szárazon avagy vizen vagy a pogányok elleni csatában, akkor azon órában megbocsáttatnak báneik... Azok is, akik korábban ahhoz szoktak hozzá, hogy magánháboráskodásban bűnös módon hivók ellen harcoljanak..., azok is, akik mindeddig rablók voltak..., azok is, akik hitvány bérért voltak zsoldosok, most bizony mind elnyerhetik az örök jutalmat. A 12. század első felében Clairvaux-i Bernát azt írta, hogy vedd fel a keresztet, és mindenért, amit bűnbánó szivvel meggyóntál, azonnal bánbocsánatot nyersz. A században Isten fegyveres szolgálatára és a bűnbocsánat elnyerésére már nem csak a Szentföldön, hanem minden olyan helyen lehetőség nyílt, ahol az egyház keresztes háborúra szólított fel. Az egyház minden lehetséges ellenfelére III. Ince pápa terjesztette ki a keresztes eszmét. A középkorban tehát az minősült keresztes háborúnak, mely a pápa felhívására szerveződött, bizonyos világi kiváltságokkal és teljes búcsúval kapcsolódott össze, s mozgósító ereje többnyire egész Európára kiterjedt. A keresztes háború így a lovagi-katonai életformát, értékrendet ötvözte a lelki üdvösség elnyerésének lehetőségével, alkalmat kínált a laikusoknak arra, hogy életmódjuk radikális változtatása nélkül üdvözüljenek. Egy korabeli krónikás, Guibert de Nogent szerint most az Úr a szent háborával új lehetőséget kinált a lelki üdvösség elnyerésére, s ehhez immár nem szükséges szerzetesként hátat fordítani a világi életnek. A keresztes fogadalmat tett lovag így fogadalma idejére a szerzetesekkel azonos megítélésűvé vált. Mivel a gregoriánus egyházreform megszüntette a királyok korai középkorból származó szakrális méltóságát, s csak primus inter pares-nek tekintette őket a nemesek között, a 12. századtól maguk az uralkodók is szükségét érezték, hogy a keresztes hadjáratokban való részvétellel részesüljenek az egyház által újonnan elismert *legitimációból és tekintélyből (még akkor is, ha a konkrét cselekvésük mögött számos egyéb, például politikai-hatalmi megfontolások szintén meghúzódhattak). A középkori Európa történetében a krónikák számos keresztes hadjáratról emlékeznek meg. Kétségtelen, hogy a legnagyobb, a köztudatban leginkább megmaradó erőfeszítések a pogányok elleni szent háborúk során történtek, melyek többnyire új területek meghódítását s ott hosszabb-rövidebb ideig fennálló új államok létrehozását is jelentették. A.pogányok alatt elsősorban a moszlimokat értették (arabokat, szeldzsuk és oszmán törököket), de az európai, még megkeresztelkedetlen nyugati szláv és balti népek elleni katonai akciókat is ide sorolták. Az iszlám elleni küzdelemre Európán kívül és belül egyaránt földrajzi értelemben több helyszín is kínálkozott. Az évi keresztes háborúra vonatkozó pápai felhívás a Szentföldet nevezte meg a hadjárat céljának, melynek nagy részét a korabeli forrásokban,,frank megnevezésben szereplő nyugati lovagok gyakorlatilag az első hadjárattal ( ) ineghódítottak, s ott négy,

252 244 Pósán László nyugati mintájú hűbéres államot hoztak létre: a jeruzsálemi királyságot, valamint ennek három hűbéres államát, az antiochiai fejedelemséget, az edesszai és a tripoliszi grófságot. Szentföldre irányuló további hadjáratok ( , , , , , ) lenyeg.-ebcn zi muzulmán támadások miatt ezeket a fokozatosan zsugorodo területeket igyekeztek megvédelmezni. Edessza (1144), de különösen Ieruzsálem (1187) elestét követően III. Ince pápa azt hangsúlyozta, hogy Isten többszöri szolgálattal teszi próbára a keresztényeket, mert egyszeri peregrinációval (zarándoklattal, azaz keresztes vállalkozással) még nem lehet bűnbocsánatot nyerni. A keresztesek nem elsősorban átgondolt politikai-katonai célokat követtek, hanem Isten minél nagyobb szolgálata lebegett szemük előtt. Hosszabb távon ez komoly problémát okozott a szentföldi keresztes államok konszolidációjában, mert az Európából szinte folyamatosan érkező kisebb-nagyobb fegyveres zarándokcsoportok üdvösségük elnyerése érdekében arra törekedtek, hogy minél hamarabb harcolhassanak a moszlimokkal, állandó háborúkba sodorva ezzel az itt inegtelepedett frankokat ben az utolsó keresztény erősség, Akkon elestével a Szentföld végleg iszlám uralom alá került. Az arab Észak-Afrika szintén alkalmat adott keresztes hadjáratra, s muzulmánok ellen Európában is lehetett hadakozni. Az Európán kívüli helyszínektől eltérően az Ibériai-félszigeten a reconquistának nevezett több évszázados küzdelem ( ) végleges eredménnyel zárult: az itteni keresztény királyságok fokozatosan egész Hispániára kitetjesztették fennhatóságukat. A 14. század közepétől az oszmán hatalom megjelenése jelentett fenyegetést Délkelet-Európában. A törökök elleni keresztes vállalkozások már nem támadó, hanem védekező jellegűek voltak. Katonai szempontból többnyire kudarccal végződtek, mint Luxemburgi Zsigmond évi vállalkozása, vagy ha sikeresek is voltak, hatókörük viszonylag szűkebb térségre korlátozódott (1456 Nándorfehérvái`). Az európai pogány, jórészt animisztikus hiedelmű népek elleni keresztes háborúk (1147-től) a Német Birodalom határait növelték meg kelet felé, s új német tartományok (Brandenburg, Mecklenburg stb.) jöttek létre. A középkori német szerzők az Elbától keletre fekvő pogány szláv területeket úgy tekintették, mint a mennyei Ieruzsálem (üdvösség) elnyerésének helyszínét. A Baltikumban a poroszok, litvánok, észtek, lettek stb. ellen vezetett hadjáratok eredményeként egy új, keresztes állam jött létre a Német Lovagrend uralma alatt. A latin kereszténység határain kívül az egyház nemcsak a pogányok, hanem a schismatikuok (ortodoxok) elleni fegyveres fellépéseket is pártfogolta, hiszen Nyugaton, különösen az évi egyházszakadást követően, úgy tartották, hogy a görögök hite nem is hit (Graeca fides nulla fides). Petrus Venerabilis cluny-i apát (12. század) szerint a hamis keresztények (azaz az ortodoxok) veszélyesebbek, mint a pogányok, akik soha nem ismerték Krisztust. Az ortodoxok elleni keresztes hadjáratok eredményeképpen szintén új, nyugati mintájú, többnyire rövid életű hűbéres államok jöttek létre a Mediterráneumban: között a latin császárság és hűbéres államai (thesszalonikéi királyság, athéni hercegség, peloponnészoszi vagy moreai fejedelemség), a ciprusi királyság ( ),

253 27/ A keresztes államok 245 valamint a johannita lovagrend rodoszi állama ( ). Északon a ruszok elleni keresztes vállalkozások (1240-ben a svédek, 1242-ben a német lovagrend) kudarccal végződtek, ahogyan a balkáni katonai fellépések is csak ideig-óráig voltak eredményesek. A katolikustól eltérő vallásosságot képviselő eretnekségek felszámolására a 13. századtól az egyház szintén hirdetett keresztes hadjáratokat, mint például a dél-franciaországi katharok vagy albigensek ( ), illetve 200 évvel később a cseh husziták ( ) ellen. A valdensek, bogumilok, stedingek, az ún. apostoli szegények, joachimisták stb. mozgalmaival szemben ugyancsak gyakran vettek igénybe világi fegyveres erőt. A 13. századtól a pápák az európai keresztény fejedelmekkel való konfliktusokban is igyekeztek a keresztes háborúra apellálni. Mivel ezekben a viszályokban a napi politikai aktualitáson kívül hitbéli különbözőség nem állt fenn, tényleges mozgósító ereje az ilyen jellegű felhívásoknak nem volt. A JERUzsALEMi KIRALYSAG A nyugati lovagok már az első keresztes hadjárattal elfoglalták a Szentföld jelentős részét. Katonai sikerüket alapvetően az iszlám világ politikai és vallási megosztottsága tette lehetővé. A lotharingiai, észak-franciaországi és rajna-vidéki kereszteseket vezető Bouillon Gottfried Magyarországon és a Balkánon át szárazföldi úton, Toulouse-i Raimund és Tarentumi Bohemud (Guiscard Róbert normann király fia) pedig tengeri úton érkezett Konstantinápolyba, ahol a három lovagsereg gyülekezett, majd Kis-Ázsián keresztül indult tovább Palesztina felé. Nikaia mellett és Dorülaionnál (1097 nyara) legyőzték I. Kilidzs Araszlán szultánt, s ezzel megnyílt az út a Szentföldre. A keresztes sereg bomlása azonban már 1098-ban megkezdődött, amikor Bouillon (Gottfried testvére (Boulogne-i) Balduin Kis-Örményország királyi családjába házasodott be, s apósa gyors halála következtében nagy és gazdag tartomány ura lett. Az általa alapított edesszai grófság jelentette a védőszárnyat a keresztes fősereg felvonulásához. Antiochia Bohemud birtoka lett (antiochiai fejedelemség), így a fősereg már Balduin és Bohemud egységei nélkül, lecsökkent létszámban indult az egyiptomi kézen lévő Jeruzsálem elfoglalására ben a város és környéke ugyan keresztény kézbe került, de a tengerpart még csaknem végig iszlám fennhatóság alatt állt. Jeruzsálemet csak egy keskeny folyosó kapcsolta össze Jaffával (azaz a tengerrel) és a keresztény világgal. Ha a keresztény Jeruzsálem élni akart, meg kellett szerezni a kikötővárosokat, és állandó kormányzatra volt szüksége. A hadjárat résztvevői a lotharingiai herceget választották meg az új keresztény állam élére. Bouillon Gottfried a királyi címet visszautasította, s csak a Szent Sír védelmezője titulust használta ( ), az országot pedig pápai hűbérként vette birtokba. A világi kormányzás kialakítása mellett Jeruzsálem elfoglalása után ideiglenes latin pátriárkát is választottak Arnulf személyében. Bouillon Gottfried halálát követően a Szentföldön

254 246 Pósán László maradt keresztesek öccsét, Balduint, Edessza urát választották meg az ország élére, aki már királyként vette kézbe a kormányzást. I. Balduin ( ) Genova segítségével sorra foglalta el a jelentősebb városokat: Arszufot, Caesereát, Akkont, Beirutot és Szidónt. Megszerzésükkel nem csak a tengeri kijáratot, hanem a két északi frank államtól, Antiochiától és Edesszától eddig elválasztó földsávot is keresztény ellenőrzés alá lehetett venni. Jeruzsálem katonai segítséget nyújtott Raimund grófnak is Tripolisz elfoglalásához (1109), s ott egy új keresztény állam megteremtéséhez (tripoliszi grófság). Az új államban állandósult a választókirályság elve. II. Balduin ( ) elődje politikáját folytatva sokat tett a királyság belső rendjének megteremtése érdekében: ő adott először írott törvényeket az országnak az évi nablusi zsinaton. Uralkodása idején alakult meg a Szentföldön az állandó katonaság funkcióját is betöltő első egyházi lovagrend, a templomosok rendje (1 1 18), mely egyedül csak a pápának volt alárendelve. Velence segítségével Balduin elfoglalta Türosz városát, s ezzel a tengerpart végig a keresztesek fennhatósága alá került. II. Balduint veje, Anjou Fulko ( ) követte a trónon, aki nagyszabású várépítkezésekkel igyekezett megteremteni a határok biztonságát. Erre annál is inkább szükség volt, mert uralkodása alatt véget ért a latinok eddigi expanziója, s megkezdődött az iszlám világ ellentámadása. Fulko 1143-ban egy vadászbalesetben vesztette életét. A trónváltás körülményeit kihasználva (utóda 13 éves fia, III. Balduin lett), a szeldzsukok 1144-ben elfoglalták az edesszai grófságot. Ez a kereszténységet ért súlyos veszteség Európában új keresztes hadjárat ( ) meghirdetéséhez vezetett, melyet III. Konrád német és VII. Lajos francia uralkodók vezettek, de célját, Edessza visszaszerzését nem érte el. A szentföldi keresztény államok száma háromra csökkent ban 9 hónapi ostrom után Jeruzsálem elfoglalta az utolsó, még moszlim kézen lévő palesztinai kikötőt, Askalont. Balduin király szövetséget kötött Bizánccal, s 1157-ben görög hercegnőt vett feleségül. Házassága azonban gyermektelen maradt, utóda testvére, Amalrich lett ( ), aki ugyancsak görög feleséget választott. A királyság biztonsága érdekében fő célja az Egyiptom feletti hatalom megszerzése volt ben Szaladin szeldzsuk uralkodó saját uralma alatt egyesítette Egyiptomot, Szíriát, és Mezopotámia egy részét. Az iszlám harapófogóba zárta a keresztes államokat ben a frank csapatok Askalon mellett nagy győzelmet arattak Szaladin felett, de a győzelem ellenére Jeruzsálemben a bárói csoportok belső küzdelme miatt meggyengült a keresztények helyzete. A jeruzsálemi zavaros belső helyzetet látva 1187-ben Szaladin támadást indított Jeruzsálem ellen. Hattin-nál döntő vereséget mért a keresztes seregekre, majd sorra elfoglalta Akkont, Jaffát, Szidónt, Askalont, sőt magát Jeruzsálemet is. A Szent Város eleste ismét megmozgatta a nyugati kereszténységet, s a kor három leghatalmasabb európai uralkodója (Oroszlánszívű Richárd, II. Fülöp Agost és I. Frigyes) indított keresztes hadjáratot ( ) visszaszerzésére. A hadjárat ért el ugyan részsikereket (pl. Akkon visszafoglalása), de Jeruzsálem továbbra is muzulmán kézen maradt ban meghalt Szaladin szultán, s ezzel ismét megbomlott a moszlimok egysége. Fiai között hatalmi harc tört ki, ami lehetőséget

255 27/ A keresztes államok 247 adott Champagne-i Henrik királynak ( ) az ország újjászervezésre. Halála után Ciprus királya, Amalrich követte a trónon, amitől a frank bárók a szigetország támogatását remélték. De nagy reményeket fűztek az Európában szerveződő új keresztes hadjárathoz is, amelyik végül a Szentföld megsegítése helyett Konstantinápoly elfoglalásával és a latin császárság létrehozásával ért véget ( ). A palesztinai frankok nyugati segítség hiányában nem kockáztatták a béke megbontását, al-adil szultánt pedig lefoglalták birtokai egyben tartásának gondjai, így a keresztes államok egy darabig békében élhettek. Az közötti ötödik keresztes hadjárat az országot délről fenyegető Egyiptom ellen irányult. Damietta átmeneti elfoglalása ellenére (1218) a vállalkozás politikai és katonai értelemben egyaránt kudarccal ért véget ben II. Frigyes császár feleségül vette a királyság örökösnőjét, Izabella de Biienne-t, s magának követelte a jeruzsálemi koronát. Jogai érvényesítésére között haddal indult a Szentföldre (6. keresztes hadjárat). A moszlimokkal azonban nem bocsátkozott nagy ütközetekbe, a főszerep a diplomáciának jutott. Katonai erődemonstrációk csak a tárgyalások érdekében történtek ben Jaffában a császár (s jeruzsálemi király között) megegyezett al-kamil szultánnal. Jeruzsálem visszakerült a keresztények fennhatósága alá, ahol azonban szabad vallásgyakorlat és bejárás illette meg a moszlimokat ban nagykorúsága elérésével HohenstaufKonrád lett a király ( ), aki azonban személyesen nem ment Palesztinába, így távollétében régens kormányozta az országot. Az uralkodó személyes jelenlétének hiányában még inkább felerősödtek a királyság belső széthúzó erői (a lovagrendek önálló politikája és egymás közötti rivalizálása, a különböző bárói csoportosulások, az itáliai kereskedővárosok viszályai stb.), amit a moszlimok ki is használtak: 1244-ben ismét elfoglalták Jeruzsálemet. A IX. Lajos francia király vezette újabb keresztes hadjárat ( ) még kísérletet tett a katonai helyzet megváltoztatására, de kudarcot vallott ben Egyiptomban a mamelukok államcsínnyel magukhoz ragadták a hatalmat, majd uralmukat megszilárdítva és kiterjesztve (1260-ban Bajbarsz szultán egyesítette Egyiptomot és Szíriát) offenzívát indítottak a frank területek ellen. Caesarea, Haifa, Toron, Arszuf (1265) Jaffa, Antiochia (1268), Margat, Montfort ( ), Tripolisz ( ) után 1291-ben az utolsó keresztény erősség, Akkon is elesett. A jeruzsálemi királyság belső életét a korabeli Európa országaihoz viszonyítva igen részletes törvényi keretek szabályozták. Az uralkodót választották, ám ennek ellenére az első évtizedekben mégis viszonylag széles hatalmi jogkörrel rendelkezett. A hűbéresek kizárólag az ő engedélyével adományozhatták tovább birtokaikat, Ő nevezte ki a jeruzsálemi pátriárkát és a szentföldi egyházi méltóságokat, döntéseit utódai nem változtathatták meg. Koronázásakor esküt kellett tennie a királyság törvényeire (Assizákra), melyek a római jog elemei mellett jórészt francia, lotharingiai és flandriai jogszokásokat ötvöztek. A magasabb udvari tisztségek nem voltak örökletesek, de ha a király valakit elmozdított tisztségéből, anyagilag kártalanítania kellett. A főbb tisztségviselőket csak a bárók egyetértésével lehetett

256 248 Pósán László kinevezni. Az udvarnagy (sénéchal) irányította a kincstárat, felügyelte a királyi várakat és szervezte a koronázási illetve egyéb udvari ünnepségeket. A connétable, a hadsereg parancsnoka felelt a sereg megszervezéséért, a hadellátásért, ő ítélkezett a nemesek között katonai természetű vitás ügyekben, s ő ellenőrzése alá tartozott a hadipénztár. Helyettese, a marsall toborozta és vezette a zsoldosokat, felelt az uralkodó személyes biztonságáért, és bíráskodott a nem nemesi származású katonák felett. A kancellári tisztséget általában egyházi személy töltötte be. Az ő feladata volt az oklevelek kiállítása, az írásbeli ügyintézés irányítása. Az írásbeliség fontosságát a jeruzsálemi királyságban jelzi az, hogy az uralkodó rendszerint írásban szólította fel hűbéreseit hadbavonulásra. Az igazságszolgáltatás központi intézménye a La Haute Cour, nem csak a nemesek felett ítélkező hűbéri bíróság volt, hanem egyúttal országos kérdésekről tanácskozó testület, egyfajta koronatanács is. Ülésein a király elnökölt (távollétében a connétable), melyen a koronavazallusok, a főpapok és a palesztinai kikötővárosokban nagy súllyal jelen lévő itáliai kereskedelmi kolóniák képviselői voltak elen.a 12. század második felétől már ez a testület döntött minden lényeges kérdésben. A nem nemesi származású frank (latin) lakosság felett a Cour des Bourgeois ítélkezett. Városi rendeleteket is kibocsáthatott, így napi városkormányzati funkciókat is betöltött. A Cours de la Fonde a helyi lakosság ügyeiben volt illetékes. A királyság 13 kis méretű nyugati egyházmegyére tagolódott, élén a jeruzsálemi pátriárkával. A helyi lakosság többsége vagy ortodox vagy moszlim volt, de ezeken kívül a szír, örmény, grúz, kopt és zsidó felekezetek szintén léteztek. Az egyházi méltóságok betöltéséről a király döntött. Az antiochiai fejedelemség nem függött ugyan a jeruzsálemi királytól, de az ottani pátriárka hivatalba lépéséhez ugyancsak kellett az uralkodó beleegyezése. A római klérus az ország védelmére összesen mintegy fegyverest állított ki. A városok szintén meghatározott főnyi kontingenseket szereltek fel, ahogyan a rendszeres pénzjövedelemben részesített, vagy adománybirtokkal rendelkező vazallusok is. A század fordulóján a jeruzsálemi királyság kb. 800 nehézpáncélos lovagot tudott kiállítani. A frank gyalogosokon kívül a helyi lakosság soraiból verbuvált turkopolok általában könnyűlovasként szolgáltak. Az ország katonai képességeit illetően a 12. század végétől nagy szerepe lett az egyházi lovagrendeknek. A templomosok és johanniták együttesen közel annyi nehézpáncélost (kb. 600-at) tudtak felvonultatni, mint maga a l<irályság. Az első évtizedeket még az erős királyi hatalom jellemezte, amikor a vazallusok egyértelműen az uralkodótól függtek. Ez az időszak a koronabirtokok túlsúlyának kora volt: a királyi dominiumok gazdagabbak és kiterjedtebbek voltak, mint a hűbéresek minden birtoka együttvéve. Az első jeruzsálemi királyok nem is minden vazallusnak adományoztak földet, hanem gyakran saját bevételeikből évi rendszeres pénzadományt folyósítottak. Nem egy esetben örökíthető adományok helyett a jeruzsálemi királyok csak a megadományozott életére szóló beneficiumokban részesítették lovagjaikat. Az uralkodói birtokokat királyi tisztségviselők, castellanusok vagy vicomte-ok igazgatták, akiknek 3 havonta kellett elszámolniuk. A 12. század első harmadának végéig a királyok még eredményesen tudták

257 27/ A keresztes államok 249 érvényesíteni a hűbérhalmozás tilalmát, s ebből az okból gyakoroltak ellenőrzést az özvegyek újbóli házassága felett is között kezdődött a nemesség erősödésének időszaka, amikor kialakult egy befolyásos bárói réteg, s a beneficiumok is átalakultak örökíthető feudummá. Kialakult egy vékony, tizegynéhány egymás között házasodó főúri családból álló réteg, mely mintegy 24 seigneurie (óriásbirtok) fölött rendelkezett. A nemesség súlyának növekedését 1163 után Amalrich király angol, francia és normann mintára a hommage lige rendszerrel igyekezett korlátozni, amely valamennyi birtokos és lovag számára bevezette a feltétlen hűbéri kötelezettséget. A bárói hatalom döntő előretörésének időszaka a 12. század végétől kezdődött, ami az Assizákban öltött jogilag kodifikált formát. Ezek jelentősen korlátozták a királyi hatalmat és megerősítették a nagyhűbéresek helyzetét. Az 1230-as évektől, jórészt abból is következően, hogy a megkoronázott királyok gyakorlanˇlag nem tartózkodtak a Szentföldön, a monarchia belső viszonyai anarchikussá váltak, s a főnemesség gyakorlatilag,,kifosztotta az államot. A század második felére a királyság minden belső kohéziója, összetartó ereje szertefoszlott. Ennek egyik legnyilvánvalóbb jele az volt, amikor 1277-ben Anjou Károly évi 4000 arany járadékért megvásárolta a jeruzsálemi koronát. A királyságban a nyugatról érkezett klerikusok, lovagok és családtagjaik törpe kisebbséget alkottak, létszámuk összesen fő lehetett. A tengerparti városokban politikai és gazdasági szempontból jelentős, néhány százfős itáliai kolóniák voltak, melyek önkormányzattal, külön egyházi szervezettel, bírósággal, adó- és vámmentességgel rendelkeztek. A kolóniák élén az anyaváros által kinevezett tisztségviselő állt. A népesség túlnyomó többségét a helyi keresztények alkották (ortodoxok, maroniták, monofiziták, örmények stb.). A királyság megalakulását követően ugyan számos muzulmán emigrált, de így is jelentős területen a lakosság iszlám hitű maradt. A déli határ mentén és a Jordánon túl nomád beduin törzsek éltek. A falusi lakosság túlnyomó többsége moszlim és helyi keresztény volt. A parasztok elsősorban a terméshozam különféle százalékait fizették földesuruknak, továbbá - ha moszlimok voltak - fejadót. Várépítkezéseknél jelentős robotterhek is hárultak rájuk. f A SZENTFÖLD EGYÉB KERESZTÉNY ÁLLAMAI Az edesszai grófságot az Eufrátesz középső folyása mentén Boulogne-i Balduin alapította, aki ezzel a Jeruzsálem felé vonuló fősereg oldalát, illetve ütköző zónaként a Szentföldön alapított új államok védelmét is biztosította. Jeruzsálem királya, mint hűbérura, fegyveresekkel támogatta az edesszai grófot. Az új állam több irányból is fenyegetett helyzetben volt, gyakran vitázott Jeruzsálemmel, és Antiochia fejedelmével is igen feszült volt a viszonya. A moszuli uralkodó, Zengi, kihasználva e viszályokat, 1144-ben négyheti ostrom után elfoglalta Edesszát, s ezzel a muzulmánok eltöröltek egy keresztes államot, mely beékelődött az iszlám területekbe. Ettől kezdve a frankok csak a Földközi-tenger mentén éltek.

258 250 Pósán László Antiochia 1098-ban került a keresztesek kezére és Bohemud, normann herceg birtoka lett, akinek nagy szerepe volt a város elfoglalásában. Belső helyzete erősítése érdekében száműzte az ortodox pátriárkát, s helyére egy latin klerikust állított. A hercegség területe nem volt nagy: az Orontész alsó folyásának völgye, az antiochiai síkság és az Amanosz-hegység alkotta. Fontos karavánutak érték itt el a tengerpartot, selyem-, szőnyeg-, kerámia-, üveg- és szappankészítő ipara a közelmúlt háborúi ellenére komoly bevételeket biztosított. Antiochia 1259-ben volt kénytelen meghódolni a Szíriában előrenyomuló Hülegü mongol kán előtt, majd 1268-ban egyiptomi sereg foglalta el, s ezzel megszűnt a hercegség ben a frank Kelet összes vezetője összesereglett Tripolisz falai előtt, melyet a tenger felől genovai és provance-i hajók vontak blokád alá. A sikeres ostromot követően a város Raimund toulouse-i gróf fia, Bertrand birtoka lett, aki a közeli Jeruzsálem királyát ismerte el hűbérurának. Tripolisz sorsa a 12. század végétől követően összefonódott Antiochiával, melynek eleste (1268) után annak ura, VI. Bohemud Tripoliszba tette át székhelyét ben azután a moszlimok Tripoliszt is elfoglalták. A ciprusı KIRALYSÁG Ciprust a harmadik keresztes hadjárat idején, 1191-ben Oroszlánszívű Richárd angol király foglalta el a bizánci császárral szemben fellázadt helytartótól, aki a sziget görög lakossága számára sem rendelkezett megfelelő legitimitással. A győzelmet követően Richárd a várakba keresztes helyőrségeket ültetett, a közigazgatás élére pedig ideiglenesen két főbírót rendelet. Mivel unokaöccsét, Champagne-i Henriket szerette volna a jeruzsálemi trónra ültetni, 1192-ben cserébe Ciprust átengedte Guido de Lusignannak ( ), Jeruzsálem addigi uralkodójának. Az új keresztes államba többnyire francia származású, korábban már Szíriában és Palesztinában megtelepedett nyugati nemesi családok sarjai költöztek át, akik jelentős földbirtokokat kaptak. Amalrich de Lusignant ( ) Champagne-i Henrik hirtelen halálát követően (1198) jeruzsálemi királynak is megválasztották, így Ciprus és a jeruzsálemi királyság perszonálunióra lépett egymással. Amalrich halála után felbomlott a perszonálunió. A 13. század folyamán szinte rendszeressé váló régenskormányzás nagymértékben megnövelte a nemesség súlyát és politikai szerepét. A ciprusi bárók és nemesek ugyanis III. Hugo ( ) azt követelték, hogy a királyság határain kívül 4 hónapnál tovább ne kelljen hűbéres katonai szolgálatot teljesíteniük, mint eddig. Ezt követően Ciprus már nem tudott fegyveres segítséget nyújtani a szentföldi keresztes államoknak. A jeruzsálemi koronához ennek ellenére Ciprus jelentette a hátországot és hatalmi bázist, amit Bajbarsz egyiptomi szultán is nagyon jól tudott. A sziget elfoglalására irányuló kísérlete (1271) ugyan kudarcot vallott, de a Szentföldön egyre több keresztény területet vett ellenőrzése alá. Az iszlám uralom alá került

259 27/ A keresztes államok 25 1 földekről a frank nemesség Ciprusra menekült. Az utolsó szentföldi keresztény város, Akkon elestét (1291) követően a védők és a lakosok is Cipruson találtak menedéket. A Szentföld elvesztésével a sziget a második vonalból a kereszténység és az iszlám frontvonalába került. A ciprusi uralkodók nem nézték jó szemmel a Ciprusra menekült johannita rend katonai és külpolitikai önállóságát, és emiatt még a pápasággal is konfliktusba kerültek. A viszony azt követően, hogy a johanniták 1306-ban hozzáfogtak Rodosz meghódításához (ahová 1310-ben át is települtek), ismét rendeződött. A templomosok közül szintén sokan menekültek Ciprusra ben a pápa az egész keresztény világban elrendelte az eretnekséggel vádolt templomosok letartóztatását, de a szigeten a belviszályok miatt ez csak 1310 után történt meg. A pápa által 1312-ben feloszlatott templomos lovagrend javait a johanniták kapták meg. Annak ellenére, hogy Ciprus szinte az iszlám világ torkában feküdt, közvetlen veszélyben mégsem forgott, mert a fában szegény moszlim hatalmaknak nem volt megfelelő tengeri flottája ahhoz, hogy komoly hadjáratot indítsanak a sziget ellen. Számukra Ciprus csak akkor jelentett volna fenyegetést, ha egy újabb keresztes hadjáratban a támaszpont szerepét tölti be. Ciprus 1489-ben Velence uralma alá került, s egyúttal a terjeszkedő oszmán birodalom elleni harc előretolt,,helyőrsége lett. Minden bizonnyal az itt kiépített velencei erődöknek is köszönhető volt, hogy a szigetet a török csak ben tudta birtokba venni. RoDosz: A JOHANNITA LOVAGREND ALLAMA A nyugati kereszténység utolsó jelentős szentföldi erődítményének, Akkon városának eleste (1291) után a szíriai és palesztinai frankok visszatértek Európába, vagy a Közel-Kelethez közeli Ciprus szigetére menekültek. A Szentföld két nagy lovagrendje, a templomosok és a johanniták is ugyanezt tették, de míg a templomosok figyelme inkább európai birtokaikra irányult, addig a johanniták igyekeztek az új helyzethez alkalmazkodrıi, s fogadalmukhoz híven továbbra is Keleten akarták a kereszténységet védelmezni. A johannita lovagok először Ciprus szigetén szerettek volna megtelepedni, a sziget frank uralkodóháza azonban nem szívesen látta a jól szervezett s kizárólag csak a pápának engedelmeskedő lovagrendet. Az így kialakult helyzet arra késztette a johannita nagymestert, hogy önálló johannita államot hozzon létre a Földközi-tenger keleti medencéjében. Erre a célra a térségben a szeldzsuk kézen lévő Rodosz szigete tűnt megfelelőnek, mely névlegesen 1248 óta Genova birtokában volt ban a johanniták szerződést kötöttek az itáliai kereskedővárossal, melynek értelmében a törökök kiűzése után birtokukba vehették a szigetet között a johannita rend kiűzte Rodoszról a szeldzsukokat, és hozzálátott önálló államának kiépítéséhez. A sziget fővárosát hatalmas védőfal rendszerrel vette körül és a part mentén számos várat épített fel. A Szentföldön még páncélos lovasként hadakozó lovagok rövid időn belül kiváló hajósokká váltak,

260 252 Pósán László akik a keresztények tengeri hajózásának védelmét tekintették immár élethivatásuknak. A 14. század folyamán számos támadást indítottak a moszlimok ellen szárazföldön és tengeren egyaránt. A római kereszténységet megosztó ún. nyugati schisma a johannita renden belül is szakadást eredményezett, a rend belső egysége csak Philibert de Naillac ( ) nagymester, irányítása alatt állt helyre. Az oszmánok támadásai Rodosz ellen II. Mohamed szultán uralkodása idején indultak meg. Pierre d'anbusson nagymester ( ) vezetésével a johanniták 1480-ban még sikerrel védelmezték a szigetet, de négy évtizeddel később, 1522-ben II. Szulejmán seregét már nem tudták feltartóztatni, s Rodosz török kézre került. Az elmenekülő lovagok előbb Szicíliában próbáltak megtelepedni, majd 1530-ban, V. Károly német-római császárnak köszönhetően a Földközi-tenger keleti és nyugati medencéje közötti hajózást ellenőrző Máltán találtak új otthonra. A johanniták rodoszi állama a rend igazgatási rendszeréhez igazodva épült ki. Az állam és a rend élén az élethossziglan választott nagymester állt, aki minden fontosabb ügyben a rend főbb tisztségviselőiből álló nagymesteri tanáccsal és a szigeten lévő lovagok gyűlésével, a nagykáptalannal együtt hozta meg a döntéseket. A rend 7 nyelvre (lingue), nyelvek szerinti,,tartományra tagolódott, melyek élén egy-egy, az adott lingue lovagjaineü< gyűlése által választott tisztségviselő, a nagyprior (főperjel) állt. A nagypriorok egyúttal a rend 7 fő tisztségét is betöltötték, azaz ők alkották a nagymesteri tanácsot. A provancei előjáró volt a rend nagypraeceptora, a francia a főispotályos, az auvergnei a lovagok katonai parancsnoka (marsall), az itáliai a hadiflotta irányítója (admirális), a spanyol felelt a rend napi szükségleteinek ellátásáért (élelmezés, ruházat stb.), az angol volt a segédcsapatok és partvédő őrség parancsnoka, a német pedig a várak, erődítmények állapotáért, valamint a zsoldosok felfogadásáért és irányításáért felelt ben Rodoszon összesen 286 johannita lovag élt. A johannita rend hadiflottája, várépítései, fegyverarzenálja óriási összegeket igényelt. A rodoszi földbirtokok, szélmalmok, borkimérések, kikötői vámok stb. bevételei önmagukban nem voltak elégségesek mindezek finanszírozására, ezért a lovagok igyekeztek egyéb forrásokat is teremteni. Jelentős hajóparkjukra építve kereskedelmi tevékenységet is folytattak. A kereskedelem mellett a johanniták pénzügyekkel is foglalkoztak. A 14. század első évtizedeiben jelentős tőkekihelyezéseik voltak különböző itáliai bankházaknál. A templomos rend feloszlatása után (1312) a johannita lovagok kapták a templomosok javainak túlnyomó részét, mintegy firenzei aranyfoiint értékben. A 14. század közepére kiteljesedő általános európai válság miatt visszaeső kereskedelem, az itáliai bankcsődök stb. komoly finanszírozási probléma elé állította a lovagokat. A johannita állam így ezután a keresztény világban lévő birtokainak anyagi bázisára épült, azaz kívülről finanszírozták. A johannita államban nem alakult ki befolyásos világi nemesség, a közhatalom nem forgácsolódott szét, azt osztatlanul a lovagrend gyakorolta. A toleráns valláspolitika következtében a különböző felekezetek (katolikusok, ortodoxok, zsidók örmények) békében éltek egymás mellett.

261 28 éýr? A skandináv országok a középkorban Az osszefoolalo TÖRTÉNETI MUNKÁK mostohán kezelik a viking kor lezárulása utáni Skandinávia történetét, s a térség történelmének csúcspontjaként tekintett svéd abszolutizmus és észak-európai grandeuıje idejéig méltánytalanul kevés teret szentelnek a skandináv középkornak. Nem mondhatjuk, hogy a térség centrális, az európai történelem alakulása szempontjából döntő jelentőséggel bírt volna a 11. század közepe, Nagy Knut államának lehanyatlása után, de az államok politikai fejlődése olyan fontosságú dokumentumokat eredményezett, amelyek a Magna Carta által meghatározott európai alkotmányos-parlamentáris fejlődés fő irányához szorosan kapcsolódnak. A skandináv rendiség alapvető forrásai az európai alkotmányosság történetéből kihagyhatatlanok. A skandináv térség olyan páratlan társadalmi-politikai képződményeket produkált - lásd a svéd bányász-parasztok önálló parlamenti rendként való megjelenése -, amelyek az európai történelem e vonulatát gazdagabbá teszik, s a rendi államról vallott elképzeléseket szélesebb kontextusba helyezik. A viking kor véget ért: az új korszak hajnalán már szentéletű államszervezők ülnek a trónon, mint az utolsó viking hőst, Keménykezű Haraldot követő, államépítő Békés Olaf Norvégiában ( ), a viking hadjáratokat egyszer s mindenkorra lezáró Szent Knut Dániában, és a keresztes hadjáratra induló Szent Erik Svédországban ( ). A keresztény egyház intézményesül, Brémai Ádám 1070 körül már 650 templomról tud csak Dániában. A brémai érsekségtől független egyház megszervezése Lundban új keretet ad a kereszténység végérvényes elterjedésének (1104). kor virrad Dániára: Szigurd norvég király már jeruzsálemi zarándokutat tesz. Bevezetik a tizedet, Svédországba is behívják a cisztercieket, s az uppsalai pogány áldozó-szentély feldúlásával és a helyén püspökség alapításával északon is elterjed a római vallás. Még a rúnakövek feliratai is keresztények lesznek, Krisztus jelével és bibliai tematikával. Az egyház erejét mutatja, hogy a. 14. században a térség adja az egyház egyik legkiemelkedőbb karizmatikus reformerét és politikusát: Szent Brigittát.

262 254 Bárány Attila DANIA A középkori Dánia nem azonos a mai dán állam területével, sokkal nagyobb területet foglal el és társadalmi-gazdasági fejlődése tekintetében sokszínű. Egyik legértékesebb része a vásárairól Európa-szerte híres Skăne, az Oresund-szoros mentén fekvő heringkereskedő központokkal ma Svédország része. Északon gyér népesség, szórt paraszt-gazdaságok jellemzik, délen, a német térséggel inkább közösséget mutató Schleswigben pedig a nagybirtokos arisztokrácia gabonatermelő gazdaságai. Délen kialakulnak a hűbériség bizonyos formái, északon legfeljebb a beneficiális formák találhatók meg. Dániát a 12. század derekáig súlyos anarchia sújtja: Szent Knut is mártíromságot szenved. A válságból az egyik kivezető út a külpolitikában formálódott. A 12. század közepén megújul a dán terjeszkedés: már nem a régi viking szellemben, hanem egy állam területfoglaló tevékenysége révén. Nem az Északi-tengert közrefogó nagyhatalomról álmodoznak, csupán a gazdaságilag értékes pontokat szerzik meg. I. (Nagy) Valdemár ( ) hosszas belső harcok után helyreállítja az egységet és hódításokba kezd. A 12. század második felében meghódították Holsteirıt, Rügent, Mecklenburgot, Pomerániát és Észtországot. A legfényesebb lap a dán történelemkönyvekben Lübeck elfoglalása. Rövid időre létrejött egy dán balti-tengeri kereskedelmi monopólium: a városok a 12. század közepétől betöltötték a Hanza szerepét, s közvetítettek árukat (pl. heringet) Londontól Flandrián át a rajnai városokig. A Hanzának tulajdonított befolyás sokszor túlzott, pedig a Hanza csak a 13. század közepétől tudja megtörni a dán monopóliumot. A skandináv történetírás a hódító hagyományok folytatását tulajdonítja a Valdemároknak. I. Valdemár kiemelte Dániát a politikai jelentéktelenségből, európai tekintélyt szerzett: lányát Fülöp Agosthoz adta feleségül. Az angolellenes koalíció fontos láncszemét alkotva lekötötte Welf Oroszlán Henriket. A dánok balti kereskedelmét a német Drang nach Osten fenyegette. Dániát csak az északnémet nagybirtokosok, a Hanza-városok, az egyház és a Német Lovagrend együttes ereje volt képes térdre kényszeríteni. II. Győzedelmes Valdemár ( ), több nagy hódítás után 1227-ben a bornhövedi csatában vereséget szenved, s le kell mondania a hódításokról. (1346-ig Észtországot a Lovagrend árnyékában is megtarthatta, sőt, Reval vált a Baltikum terményeinek fő beszerzési központjává.) A dán befolyás a balti kereskedelemben nem szűnt meg, a Sund-i szoroson, Kattegaton és Skagerrakon át vezető nyugati utat továbbra is ellenőrizték. A Hanza uralma 1370-ig nem lehetett teljes, hiszen Dánia továbbra is terjeszkedett keletre: 1360-ban az értékes Visby svéd Hanza-város elfoglalásával újra a Hanza és a teuton állam riválisává vált. A Hanza hosszú harcok után, csak svéd segítséggel gyűrte le Dániát: bevonultak Koppenhágába és a kereskedelmi monopólium átadására kényszerítették IV. Valdemárt (1370 stralsundi béke). A Hanza jogot nyer arra, hogy a dán királyválasztáson részt vegyen. A skandináv kereskedelmet ezután a Hanza uralta, s látta el hallal a Nyugatot, gabonával Északot. Pomerániai Erik még egy kísérletet tett, hogy megkaparintsa Észak közvetítő kereskedelmét: 1429-ben bevezette a Sund-vámot az Öresundon

263 28 /A skandináv államok a középkorban 255 keresztülhaladó hajókkal szemben, s megpróbálta a kalmari unió erejével legyőzni a Hanzát. Nagy Valdemár minőségi változást hozott a hatalomgyakorlásban. Sikerült megtörnie a jarlok fél-autonóm, oligarchikus hatalmát, s patrimoniális államot hozott létre. Pénzt veretett, állandó adókat vetett ki, újjáalkotta a királyi közigazgatást. Megerősítette Kékfogú Harald sáncrendszerét, a Danevirket; kővárakat építtetett, várkörzeteket (varlán) hozott létre, melyek élére királyi helytartókat nevezett ki, akik behajtották az adókat, védték a király békéjét, megszervezték a szabadok katonáskodási kötelezettségét. Később a helytartó a körzeti bíráskodást is ellenőrizte. Szövetségesévé tette az egyházat, adómentességet garantálván számára és elismerve bíráskodási különállását. II. Valdemár nagy, a balti hatalmi viszonyokat is befolyásoló fegyvertényt hajtott végre: a pápánál kijárta, hogy Észtország és Kurland, a német orientáció célpontjai a dán (lundi) érsek fennhatósága alá kerüljenek. Ezek a külpolitikai sikerek megszilárdították a Valdemárok belpolitikai helyzetét: a piacokat nyerő feltörekvő dán városi polgárság volt a legfőbb támogatója, de mögötte állt az új földek megszerzéséért hálás parasztság és lovagság is (herreman - a lovas katonai szolgálatra képes szabadok adómentességet kapnak ben). Ily módon a központi hatalom súlya megnőtt. Ennek bizonyítéka az egész országra kiterjedő földbirtok-kataszter, a Liber Census is, amely rögzítette a tulajdonviszonyokat, s elejét vette az önkényes földszerzésnek. A 13. század végére a központi hatalom elejét vette a magánháborúknak: a király békéje megsértéséért fővesztés és birtokelkobzás járt. Amikor a király kibővítette a főbenjáró vétkek és a felségsértési ügyek körét, a nagybirtokosok fellázadtak ben a dán Magna Carta, a Nyborgi Szabadságlevél kiadására kényszerítették Erik Glippinget. A charta korlátozta a király törvényalkotó jogát: a bárók a király által alkotott új állami jogot nem fogadták el, csak az ősi,,,örökölt jogot, vagyis az állami jog alkotásába beleszólást akartak. A Danehof előtt kellett a dán királyoknak az alkotmányra megesküdniük koronázásuk előtt: a Nyilatkozat így koronázási dokumnetummá vált. A Danehof a királyi kíséretet (hird) alkotó főuri nemzetségekből alakult ki. A hird tagjai nemcsak katonáskodtak, hanem adminisztratív pozíciókat is betöltöttek: a helyi thingeken mint királyi küldöttek vettek részt, vagy missi dominiciként ellenőrizték a királyi domíniumokat. A Danehof csak a bárókat foglalta magában, a többi rend még nem jutott el arra a fokra, hogy érdekérvényesítőként lépjen fel. A században a Danehof jelentősége elhomályosult: a szűkebb uralkodói tanács, a Riksrád vette át szerepét. Ennek az Allamtanácsnak a tagjait a király személyesen hívta meg, így politikájának hű képviselői, legistái is bekerülhettek. A király nem tehette meg, hogy a bárók leghatalmasabbjait ne hívja meg, így a Riksrád a bárók érdekeit is képviselte. Az alkotmányosság tetőpontjának azt a Koronázási dokumentumot tekintik, amit a kalmari unió megkötésekor Pomerániai Erik adott ki, s amely mind a svéd, a norvég és a dán monarchiára egyaránt érvényes volt (Kronungsdokumentet). A Riksrád tekintélye Pomerániai Erik után nő meg, amikor a törvényalkotásban, felső bíráskodásban, adók kivetésében a királyi jogokat magához vonja,

264 256 Bárány Attila a király helyett kormányoz, sőt, a királyválasztásba is döntő beleszólása van. Egyedül 1468-ban volt arra példa, hogy a király összehívja a régi népgyűlést, s ily módon országgyűléssé (Riksdag) tegye, alkotmányos jogokat nyújtván számára. A Riksdag magában foglalta a parasztok és a polgárok képviselőit is. A király az országgyűlést főként az Allamtanács ellen akarta felhasználni, az adómegszavazási jogát egyedül a kezébe kívánta helyezni, de ez a törekvés megtört az Allamtanács ellenállásán. A 14. század elején meggyengül a központi hatalom. Hosszú interregnum után IV. Pirkasztó Valdemár ( ) újabb kísérletet tesz a központi hatalom megerősítésére: mellékneve is ennek az újító szándéknak a jelképe (,,új nap pirkadt Dánia egén ). Valdemár az egyház segítségével megfosztja a bárókat az önkényesen elfoglalt zálogbirtokoktól (redukció). Valdemár műve ad alapot arra, hogy Dánia újra a skandináv térség vezető hatalmává váljon, s lánya, Margit királynő ( ), minden idők legnagyobb északi uralkodója megalkothassa a Kalmari Uniót. Margit felismerte, hogy a skandináv államok egyedül erőik egyesítésével törhetik meg a Hanza egyre nyomasztóbbá váló gazdasági és politikai befolyását. Rájött arra, hogy a skandináv államok önálló arculatukat, autonóm fejlődésüket, függetlenségüket a német expanzió árnyékában és a század gazdasági válsága hatásai alatt nem őrizhetik meg. Ezért volt szükségszerű a hadi, gazdasági és külpolitikai közösséget hozó kalmari unió (1397). Margit királynő először fiát, a norvég királyt ismertette el dán királynak, majd halála után maga lett régens, s elfogadtatta mind a dán, mind a svéd rendekkel unokaöccsének, Pomerániai Eriknek trónöröklését (1389/ ). Erik nagy energiával vetette magát harcba a Hanza ellen, a Sund-vámra válaszul viszont a németek blokádot hirdettek, így a Hanzához szoros szálakkal kötődő dán gazdaság katasztrofális helyzetbe került. Országlása kudarcba fulladt, lemondatták után német hercegek szerzik meg a koronát, a Riksrãd úgy gondolja, állandósíthatja hatalmát, ha idegeneket hív meg a dán trónra, akik sem a nyelvet, sem a honi viszonyokat nem ismerik, s az arisztokrácia bábként kezelheti őket. A középkor végét a,,zsarnok II. Keresztély uralkodása jelenti ( ), aki megpróbál abszolutisztikus eszközökkel kormányozni: eltávolítja a hatalomból az Allamtanácsot, megnyirbálja a nemesi kiváltságokat, pl. a királyválasztás jogában. A rendek ekkor még erősebbek: megfosztják a tróntól, s a Riksrâd viszszaszerzi különleges kormányzati hatalmát. SvÉDoRszÁG A leghosszabb ideig Svédországban tart az átmenet a viking korból a keresztény patrimonium korába. Itt a legbizonytalanabb a király pozíciója, szinte újratermelődik a germán hadikirályság, hiszen a trón betöltéséhez semmilyen legitimitás vagy az uralkodóval való rokonság nem kellett, a legerősebb nemzetség feje lett a király. Nincs egységes állam, a törzsi tartományokban részkirályok uralkodnak. A varég kor után meghatározó momentum a Folkung-dinasztia uralomra jutása.

265 28 /A skandináv államok a középkorban 257 A kor jellegzetes alakja a ház alapítója, Birger Jarl ( ), aki birtokaira támaszkodva a királyi hatalmat kezébe veszi, s utódait a trónra emeli. A jarl már nem nemzetségfőt jelöl, hanem az angolszász ealdormanhoz hasonlóan királyi domíniumokat is igazgat s kormányzati jogokkal rendelkezik. Törvényeivel modernizálta az országot: megszüntette a tűzpróbát, a magántulajdon védelmében is szigorral lépett fel. Törekedett az egyház szövetségének fenntartására: szavatolta a tizedet, s az egyházi birtokok megsértését szigorú büntetésekkel sújtotta. A Folkung-ház nagy államszervező királyai III. Hombárzáró Magnus ( ) és IV. Magnus Eriksson ( ) voltak. III. Magnus letörte a jarli nemzetségek szította anarchiát. alapozta meg a patrimoniális regnumot, és a római jog néhány elemének a jogrendbe emelésével megszilárdította a monarcha személyes uralmát. Magnus Isten kegyelméből lett király, s kenték fel homlokát, ezzel is hangsúlyozván, trónjoga megkérdőjelezhetetlen. A szabadok ősi katonáskodási kötelezettsegét - tengeri szolgalat és hajófelszerelés (leding v. leidang), amely a viking idők elmúlta után anakronisztikussá vált - állandó hadiadóvá alakította. Nagy jelentőségű a társadalom fejlődésében a nemesség meghatározása: 1280-ban az alsnö`i rendelet kijelölte a nemesi státus határait. Azok a szabadok, akik képesek voltak lovon harcolni, mentessé váltak minden adó, vám és illeték alól, illetve jogot nyertek, hogy azoktól a szabadoktól, akik a nemzetségi földterületükön éltek, s akik erre a lovaskatonai szolgálatra nem voltak képesek, beszedjék az adót. A befolyt adójövedelmekből királyi várakat építtetett, amelyeket állandó helyőrséggel látott el. Királyi várkörzetek hálózata, ispánságok rendszere jött létre, melyekkel az állam adminisztratív jelleget öltött. Apolta az egyházzal való kapcsolatokat. Magnus támaszkodott a parasztokra, a legenda szerint,,hombárzáró mellékneve onnan ered, hogy a szabad parasztság védelmében eltörölte a vendéglátás jogát, azt, hogy a parasztok kötelesek elszállásolni és megvendégelni az utazó nagybirtokosokat és püspököket kíséretükkel együtt (gabonaraktáraikat nem kellett többé megnyitniuk). A finn és karéliai partok kereskedelmét a svédek szerzik meg: az,,új földön (Nyland) megalapítják a prémkereskedelem kiindulópontját, Viborgot. A 12. századtól megindul a terjeszkedés a balti piacok felé, de a névai csatában megállítja őket Alekszandr Nyevszkij nagyfejedelem (1240). Novgoroddal 1323-ban egyezményben osztják fel a piacokat. A kereskedelem központja a Folkungok által alapított Stockholm lesz. IV. Magnus Eriksson - aki a norvég trónt is megszerzi -, a,,törvényalkotó foglalta írásba az első, minden tartományra érvényes törvénygyűjteményt (az ósvéd nyelvű Landslag, 1347). A Landslag a szokásjogok és a királyi jog, rendeletek együttese. A 14. század közepére felerősödnek a rendi törekvések. A bárók aggódva nézték a király egyre növekvő személyes autoritását: a világi és egyházi nagybirtokosok kikényszerítették az egyeduralom korlátozását. Magnus adja ki a svéd Magna Cartát, a Királyi Nyilatkozatot (1319), amely rögzítette az uralkodó kötelességeit: elsősorban az adók kivetését és a királyi jövedelmek elidegenítését szabályozta. A svéd nemesség az ősi, jó jogot Szent Erikhez, az Igazságos

266 25 8 Bárány Attila uralkodóhoz ( ) vezette vissza, nosztalgikus szimbolikával övezve fel, s szembeállította a király által önhatalmúlag bevezetendő,,idegen,, jogokkal. Az,,esküvel fogadott törvényekből formálódott ki és vált koronázási esküvé a Királyi Nyilatkozat. A dokumentum a szabad parasztság libertásait is rögzíti: kimondja, hogy szabad ember nem tartóztatható le, s,,a király senkit sem fog megfosztani vagyonától, hacsak nem a törvény és a bíróság törvényes ítélete alapján. A svéd Landslag megerősíti a Szabadságlevél cikkelyeit. Kimondja, hogy a királyi hatalom választáson és nem öröklésen alapszik, és rögzíti a szabad parasztság helyi gyűléseinek (thing) jogát az uralkodó kijelölésében. Rendi alkotmányos dokumentum: a király esküt tesz arra, hogy a svédekkel együtt fog kormányozni ; illetve betartja, hogy nincs joga új terheket és szolgáltatásokat kivetni, kivéve, ha idegen sereg akarja feldúlni az országot; vagy ha valaki az országon belül lázadna az uralkodó ellen; vagy ki kell házasítania gyermekeit; vagy várakat kell építenie. A rendi jogok szempontjából jelentős, hogy a fentebbi esetekben sem vethet ki adót önhatalmúlag a király. A Landslag a Magna Cartánál is előbbre mutat, további ellenőrző szerephez kötve az adókivetést, és a parasztságot is döntéshozó pozícióba juttatja. A királynak nemcsak az országos gyűlés előtt kell esküdnie, hanem végigjárva a helyi gyűléseket az összes szabad előtt is meg kell azt ismételnie (Eriksgata - a király útja). Svédországban is az arisztokrácia - mely itt volt a legszámosabb Skandináviában - vett részt az alkotmányosság fórumain. A Danehofhoz hasonló, hirdből kifejlődő szervezet itt a jarlokból álló udvari tanács (Herredag), amely már a Nyilatkozat előtt is beleszólást nyert az adókivetésbe és törvényhozásba. A Herredag jogkörét csorbítani kívánta a király, s egyre nagyobb teret engedett egy állandó tanácsnak, az egész nemességet reprezentáló Riksrãdnak, a Herredag pedig a puszta címet viselő méltóságviselők társaságaként jelentéktelenségbe süllyedt. Eleinte a Riksrädban a rendek nem képviseltették magukat, a Danehofhoz hasonlóan arisztokrata többségű intézmény volt, viszont a király maga hívta meg a küldötteket, s rajta a nagybirtokosok mellett klerikusok, lovagok is megjelenhettek. A királyi hatalom a 14. század közepére újult erőre kap. IV. Magnus politikája nyitást jelentett, ami leginkább itt is a redukcióban érhető tetten. Halála után a központi hatalom kitejesztésétől félő svéd arisztokrácia egy német fejedelmet, Mecklenburgi Albertet hívja meg a trónra. Erősödött a német befolyás, amit kihasználva Margit királynő megszerezte a rendek támogatását, elűzte Albertet a trónról (1389), s Pomerániai Eriket ismertette el. XIII. Erik hozzá hű dán és német helytartókkal kormányozta Svédországot, megnövelte a parasztság adóit, új vámokat vetett ki, valamint a Hanzával való háborúi következtében Svédország sem jutott a vas- és rézeladásból származó haszonhoz. Nőtt az ellenszenv a dán uralommal szemben, az uniót a svédek egyre kevésbé érezték egyenjogú államközösségnek. Széles elégedetlenségi mozgalom alakult ki, 1434-ben az ércbányászok vezetésével kitört lázadás az összes rendet egyesítette. Vezetőjének, Engelbrekt Engelbrektssonnak mártírhalála után tovább folyt a dánellenes küzdelem, és elérték, hogy Svédországot az unión belül kormányzók igazgassák. A kormányzók

267 28 /A skandináv államok a középkorban 259 alatt az állam csak formailag az unió része, gyakorlatilag a Sture-házi korinányzók uralkodtak ban azután II. Keresztély leszámol a kormányzókkal és az ország önállóságával: az államtanács és a Riksdag nélkül kormányoz. Véres kézzel építi ki személyes hatalmát, a kormányzó dinasztia 82 arisztokrata hívét kivégzik (stockholmi vérfürdó). Az újabb nemesi felkelés, élén Vasa Gusztávval, a Hanza segítségével megdöntötte a dán uralmat, s az unió felbomlott ban az új nemzeti királyt a svéd Riksdag választotta meg: a Vasák trónrakerülését azóta is a svédek nemzeti ünnepükként ünneplik. A 15. századra a polgárság és a parasztság is meghívólevelet kapott a Riksrăd üléseire, azaz az országos népgyűlés és az Allamtanács közösen ülésezett: ben Arbogában létrejövő fórum állandósult és rendi országgyűléssé, Riksdaggá vált. A Riksráddal szemben a Riksdag nemzeti fórum lett. A kormányzó mindig meghívta a városi és paraszti rendeket is ben új, országos királyválasztó gyűlést hívtak össze, s a királyválasztó dokumentumot a minden egyes tartományból küldött 12 igaz ember, illetve a,,összes városának képviselői írták alá. A Riksdagon állandósult a 4 rend - nemesek, más birtokosok, továbbá az ércbányász parasztok és városi polgárok - kollégiuma. NoRvÉGrA A középkori Norvégia a mainál jóval nagyobb területre terjedt ki: a Shetland-, Orkney- és Feröer-szigetek, az 1260-as évekig a Hebridák és a Man-sziget is hozzá tartozott, amivel ellenőrizhette az Anglia és Írország közötti kereskedelmet ben Izland és Grönland is meghódol. Hatalmas területei ellenére Norvégia nem skandináv nagyhatalom. A politikailag és társadalmilag szervezettebb dán arisztokrácia rendelkezik norvégiai birtokokkal is, s a helyi előkelők nem tudnak velük versenyre kelni, így a norvég társadalomban és politikában az arisztokrácia súlya kisebb, s nem is támaszt követeléseket a királlyal szemben. A 11. század végétől az ország dinasztikus anarchiába süllyed, egyidőben több király is ül a trónon, s felosztják maguk között az országot. Csak a 12. század közepén képes Magnus Erlingsson az egyház támogatásával biztosítani kezében a hatalmat ( ). Skandináviában elsőként itt történik egyházi koronázás; szilárdítják meg trónöröklési rendként a primogenitúrát. A király halála után az arisztokrácia nem fogadja el az öröklést, újra anarchia dúl, és csak a 13. század közepén sikerül megerősíteni a központi hatalmat, főként az egyház segítségével, az adómentesség garantálása révén. A nidarosi egyházmegye alapításával az egyház függetlenné válik a lundi érsekségtől. A királyi hatalom átszervezi a közigazgatást a dán-svéd szisztéma szerint, kimondják, hogy helytartó csak közrendű lehet. Norvégiában a társadalmi-politikai viszonyok archaikusabbak, az ősi intézmények is tovább fennmaradnak, s feudalizálódásról sem beszélhetünk. A lovagság sem alakul testületté, hiszen nem korporatív, csupán személyes adómentességet szerez. A királyi birtok itt is kiterjed, de a kevés művelés alá vonható föld miatt a királyok az állattenyésztéssel, halászattal foglalkozó

268 260 Bárány Attila területeken nem építenek domíniumokat, csak az adót szedik be. Az egyház sem szántókat kap, hanem adószedési jogot bizonyos erdő- vagy ljordvidékek halászvadász lakossága felett. Norvégiában a hird tagjain kívüli előkelők is beletartoztak abba a körbe, akiket a király a Danehofhoz hasonló országos gyűlésre hívott. Szűkebb Allamtanács itt nem jön létre, hanem egy bővebb fórum alakul, összefogván a prelátusokat és az arisztokráciát (Riksmö`ter), amelyre később a helyi gyűlések képviselőit is meghívják. A norvég országos népgyűlés válik egyedül s elsőként alkotmányos tekintetben országgyűléssé, Riksmöterré, paraszti követekkel. A két másik skandináv állammal szemben itt sokkal nagyobb politikai erőt képvisel a népgyűlés. A 13. századig egyedül a thing joga, hogy törvényt teijesszen elő, a király nem is hoz törvényeket, csak elfogadja a gyűlés javaslatait. A thingeknek jóvá kellett hagyniuk a trónöröklést szabályozó törvényt is. A király a népgyűlésre támaszkodva lép fel az országot szétszakító jarlok ellen s a bergeni országgyűlésen Magnus Erlingsson kimondatja a regnum feloszthatatlanságát (1164). Az országgyűlés segítségével korlátozza a,,törvényjobbító, Lagabötir Magnus ( ) az arisztokrácia jogait. Az egyház támogatásával kiterjesztette a királyi helytartók jogkörét, a büntető ügyekben csak a helytartó, s nem a gyűlés dönthetett. A parasztság mellett a thingben a városok támogatását is fontosnak tekintette, s a városi jogot kodifikálta (bergeni városjog). A Landslagok hatálya nem terjedt ki a városokra, amelyek különleges jogi státuszba kerültek, külön törvénykönyvet kaptak (stadslag). Lagabötir Izland számára is bocsátott ki Landslagot (]ónsbók), amely magában foglalta az ősi szokásjogot, a Grágás gyűjteményét. A norvégok a nagy pestisig maguk bonyolítják az éltető halkereskedelmet, a Hanza csak a 14. század derekától szerez pozíciókat. Izland megszerzésével az északi halászat túlnyomó része a kezébe kerül, s terjeszkedik Novgorod északi kikötői felé is. A háborúkat kereskedelmi egyezmény követi (1252), melyben Norvégia jogot nyer a rusz termékek közvetítésére a normannokról elnevezett Murmanszkból. A 14. századra Norvégia bekapcsolódik a közvetítő kereskedelembe, s az anarchia dúlta Dániával szemben ő szállítja az árukat a flandriai kikötőkbe. Norvégia rá van utalva a kalmari unióra: a 14. században súlyos csapások érik: a kis jégkorszak következtében visszahúzódik a gabona termőterülete, az ország árpabehozatalra szorul; a pestis az európai átlaghoz képest is szörnyű pusztítást visz véghez. Kereskedelmét kizárólag a Hanza intézi, az arisztokráciája, minthogy 300 családból mindössze 60 marad fenn, idegenekből szerveződik újjá. Szimbólikus értékű, hogy a nagy halál egy Hanza-beli koggén érkezik. A pestis során rengeteg hagyatékot kap az egyház, s az egyházi birtok korábbi túlsúlya tovább nő (1530-ban 44%). A 15. században megnő a Riksmöter szerepe, mert a kalmari unió után a rendi törekvések, főleg a parasztság részéről egybeforrnak a dán arisztokrácia földszerző tevékenysége elleni harccal. Az unióban a norvég állam minden szállal Dániához kötődik. A királyok a dán központi szervekkel és államtanáccsal kormányoznak. Az Engelbrekt-felkelés Norvégiára is átterjedt, de itt a dán és német nemesség leveri. Az egyháznak és a parasztságnak van nagy szerepe abban, hogy a norvég autonómiát sikerült megőrizni.

269 28 /A skandináv államok a középkorban 261 TARSADALOM A nagybirokosság nagy részben a nemzetségfőktől származott, de később kibővült az újonnan felemelkedő királyi tartományi tisztviselői családokkal, és főként Dániában német földbirtokosokkal. A nagybirtokosság királyi adománybirtokokból, szolgálati jövedelmekből és belső kolonizáció, illetve vásárlás révén szerezte vagyonát. Az arisztokráciába alulról is bekerülhettek szabadok, kritériummá az vált, hogy ki tartozik a király kíséretéhez (hird). A szabad parasztok képezik a társadalom alapvető alkotórészét. Hagyományos szabadságukon és függetlenségükön őrködtek. Az ősi szabad föld, odal tulajdonosa, a bonde az odal alapján nyert jogot, hogy a népgyűlésben szerepelhessen. Ősi jogukhoz, a fegyverviselés jogához ragaszkodnak: a dán király a 15. században megfosztja őket ettől a jogtól, mire felkelés tör ki és a király vereséget szenved. Jogaik magukban foglalták a thingen való tanúskodást, a plébános - Izlandon a püspöknek is - választását. Miután elkülönült a lovagság rendje, a bonde maradt az adófizető réteg: a királynak pénz- és terményadókkal tartoztak: gabona, maláta, faggyú, hús, élőállat, bőr, nyersvas stb. Fontos elem Dániában a királyi parasztok rendje. A redukcióval visszanyert földekből a király földjüket vesztett parasztoknak juttatott telkeket, s belőlük szervezte újjá hadseregét (szabadok íjászszolgálata). A király szabadjai kötöttek voltak, nem költözhettek el, formailag telkük a királyé volt. Azok a bondek, akik képesek voltak lovas katonai szolgálatra, bejutottak a felszabadítottak, a frálse, a lovagság rendjébe (tagjaik a frálsismanok, a dánoknál a herremanok). A frälsismanok mentesek lettek a koronának járó minden szolgáltatás alól. A lovagok is egyre nagyobb számban dolgoztak a királyi adminisztráció tisztviselőiként (pl. bírói körzetek főbírái lettek). A 13. században megjelenik a szolgálati hűbérbirtok: legkorábbi formája a vendéglátás jogának (veizla); vagy az igazgatási székekből származó állami bevételeknek időleges átruházása. A veizla mellé a nemes megkaphatta a szabadok más adóit, de csak időlegesen. A feudum gyakorlatilag hiányzik a skandináv térségből - a feltételes örökbirtok Dániában megfigyelhető, főleg a német hatások által terjed el Schleswigben és Jütlandon egyes részein - a beneficium pedig soha nem válik örökíthetővé. A lovagok felső rétege, akiknek voltak bonde státuszú földbérlői, a katonai szolgálatot rendszerint nem maguk teljesítették, hanem parasztjaik, akik lassanként a középbirtokosság fegyveres kíséretét alkották. A bonde alatt elhelyezkedő csoportok skálája igen gazdag. A parasztok protekció alá vonulása is megfigyelhető: a védelemért cserében a nagybirtokosra ruházták, hogy a bíróság előtt képviselje őket (vaern). Azok a bondek, akik nem tudtak katonáskodni, vagy nem bírták fizetni az adókat és bírságpénzeket, lesüllyedtek. A jog löskermannak nevezi őket, azaz olyan embernek, aki nem képes megfizetni a bírságokat. Ők alkották a társadalom legalsó rétegét, közülük kerültek ki a,,béresek (akik bérmunkásként dolgoztak, vagyonuk nem volt); a landbók/leilendingek, akik elvesztették földjüket, és nagybirtokokon voltak kénytelenek földet bérelni, általában egy évre, s ezért évi úrbért, szerződésújítási pénzt fizettek, sőt, robotolniuk is kellett - évi két napot parcellánként.

270 262 Bárány Attila Dániában a landbók száma magasabb volt, s egyre kevesebb szabad paraszt őrizhette meg odalját. A 15. században évi 12 nap robotról és a landbok költözésének korlátozásáról tudunk. Svédországban és Norvégiában fennmaradt a szomszédsági földközösség, igaz, gyakran csak a legelőkre, tavakra és erdőkre terjedt ki. Norvégiában, ahol kevés a szántó, a faluközösség a legelőket is újraosztotta, így az osztásföldeken dolgozó bondek megőrizték státusukat. Északabbra a tanyarendszert összefogó intézmény a faluközösség maradt. Izlandon a paraszti föld későn vált magánbirtokká: a nemzetségek nagybirtokait a népgyűlés osztotta fel, így a paraszti birtoknak volt utánpótlása. Európában egyedülálló módon a közösség nem hagyott senkit sem lesüllyedni. Dániában és Skáneban megnőtt azok száma, akik házat sem bírtak, azt is béreltek a nagybirtokon, s nem is bérért, hanem eltartásért és kvártélyért dolgoztak (husman - lakó). Ezek szinte szolga státuszban álltak, és semmi nem különböztette meg a még mindig megtalálható szolgáktól (thrall). A szolgákat továbbra is alkalmazták: Svédországban 1335-ben tiltják meg keresztények szolgaságát. Ha csökkent is számuk, a hódítások újult utánpótlást hoztak (finnek, lappok, észtek), de egyre gyakrabban fel is szabadítják őket, így helyesebb nem -szabad eredetű, függő helyzetű népelemként aposztrofálni. GAZDASÁG - varosok A mezőgazdaságra érdekes kettősség jellemző: vannak kiváló, gazdag termőföldek, ahol a 14. század eleje előtt búzát lehet termelni, két- és háromnyomásos vetésforgóban (Dánia schleswigi, jütlandi és skănei síkságain). Északabbra, a svear, smälandi és a norvég folyami síkvidékeken erdőégetéssel törnek fel földeket, s kimerülésük után újabbakat irtanak. Itt még a kétnyomásos gazdaság sem alakul ki, inkább csak tavaszi árpát termesztenek. A magasabb területeken a legeltető állattenyésztésből élnek: nyáron a havasi legelőkön lévő állandó táborokba terelik az állatokat. A parasztgazdaságok egyedülálló módon sokágú tevékenységet végeznek: az időjárás miatt nem lehet csak egyvalamiből megélni, sok paraszt halászik, vadászik, vagy pedig vas-, réz- és ezüstbányászattal foglalkozik. Az ipar és a mezőgazdaság együtt van jelen a falvakban és a városokban is (a városok is legelőket bérelnek). Norvégia egyes részein, ahol falvak sem alakulnak ki, csupán szétszórt tanyarendszerről beszélhetünk, ez a gazdasági szisztéma sokáig fennmarad: ha rossz az árpatermés, a téli prémvadászat hasznából élt az igen találékony skandináv paraszt. A skandináv ipar döntően paraszti kisipar. A falvakban az ősidők óta működő takácsok, szűcsök, serfőzők, kádárok a 14. században már társaságokba tömörültek, amelyek főként az ércbányászatban lettek jelentősek. A svéd vasipar fellendüléséhez nagyban hozzájárult a bergslag intézménye, a svéd parasztok ércbányász társulásai, amelyek részesedést fizettek, és maguk szervezték meg az értékesítést. A királyé volt a bányászati monopólium, de szívesen adott ki bergslagoknak bányaengedélyeket, sőt, szántókat is, mert felismerte a bányász-parasztok erejét, akikre az Országgyűlésben külön rendként is támaszkodhatott. A bergslagok tagjai,

271 28 /A skandináv államok a középkorban 263 a bányanemesek különleges jogállást élveztek, adómentességet és korporatív nemesi jogot nyertek (bergsfrálse). A 12. században Skandinávia is bekapcsolódott a távolsági kereskedelembe: halat, ércet, vajat és húst vittek az atlanti piacokra. A városok a 11. század után gyors növekedésnek indultak és döntő szerephez jutottak a kereskedelemben. Nem a viking kori központok, mint Birka vagy Helgö regenerálódásáról van szó, hanem új centrumok kialakulásáról. Vannak köztük már régóta létező vásáros helyek, de olyanok is, amelyeket királyok alapítottak stratégiai pontokon (Koppenhága, Oslo, Stockholm), illetve püspöki székhelyek (Roskilde, Nidaros/Trondheim, Lund). Gyakran a három funkció összekapcsolódott. Dániában a királyi adminisztratív központok és pénzverdék válnak gazdasági centrummá: 1070 körül Brémai Adám civitasként említi Viborgot, Odensét, Roskildét, majd kiemelkedik Arhus és Ribe is, s a középkor végére 70-re tehető a kiváltsággal rendelkező dán városok száma. Az első polgárok azoknak a paraszt-vállalkozóknak az utódai, akik maguk ellenőrizték a halkereskedelmet. Norvégiában paraszti vállalkozók tartották kezükben a tőkehal-kereskedelmet. A bergeni stadslag említ olyan,,gazdákat, akik, kereskedelmi utakat szoktak tenni. A polgárság legkorábban Dániában szerveződik, német modelleket s jogot átvéve. Korán találkozunk betelepülő német kereskedőkkel. A Hanza városai is nagyrészt dán heringen élnek és viszik tovább a belső német területekre. Cserében a Hanza hoz be posztót, sót és gabonát. A norvég királyok sagaja, a Heimskringla gyakran hangsúlyozza a királyok városalapító- és támogató tevékenységét: legtöbbször az egyházmegyék is a királyi adminisztráció központjait követik Norvégiában. Nidaros, Bergen és Stavanger már a 1 1. században a távolsági, atlanti tőkehal- és prémkereskedelem központjai: A bergeni stadslag fejlett polgárságról ad tanúbizonyságot: lakossága elsőként érte el a 7000 főt 1300 körül. A városjog különleges jogokkal ruházza fel a tengeri hajósokat, korán kialakul a kapitányok céhszerű testülete, illetve a kereskedő-részvénytársaságok. A városi önkormányzatiság teljes mértékben sehol sem alakul ki, az európai típusú autonómiához legfeljebb Dánia egyes városai illetve Bergen hasonlítható. A svéd stadslagok nem ruházzák fel a polgárokat széleskörű kiváltságokkal, a király tisztviselője útján irányítja a városokat, s a választott testületek jogköre is korlátozott. Svédországban a korábbi,,varég út hanyatlása révén több város is elsorvadt, a dán-norvég urbanizációs mintát később követte Svédország. A 13. század után a dánok Hanzával szembeni visszaszorulása miatt újjáéledtek a svéd városok: jelentős lett Sigtuna, Kalmar, Norköping, Malmö piaca. A svéd városok igazi fellendülését a vas és a fémeszközök kereskedelme hozta meg. A 13. században Svédország egyre több ezüstöt és rezet is vitt ki, főleg a Hanzán keresztül Németországba. Volt példa arra is, hogy a falusi piaci központok nem fejlődtek városokká: Norvégia északi partvidékein és Izlandon. Nem úgy kell elképzelnünk észak városait, mint a nyugat-európaiakat: főleg fából épültek, s még a 16. századra is csak néhányat vettek körül falakkal (pl. Visby).

272 29 6%? A Német Lovagrend állama A Német Lovagrend állama a középkorban két, egymással nem érintkező területet foglalt magába: a Kelet-Pomerániát, a Visztula és Nyeman folyók közötti porosz térséget, valamint Kurlandot együttesen jelentő Poroszországot, továbbá a lett és észt területeket jelentő Livóniát. A két országrész egyesítésének igénye határozta meg a középkor folyamán a lovagrend baltikumi külpolitikájának egyik fő irányát. ÁLLAMALAPÍTAS És TERJEszKEDÉs A német birodalom politikai és katonai támogatását megszerezve a lett területeken Albrecht püspök érte el az első komolyabb sikereket: 1200-ban 23 hajóból álló flottával indult Livóniába, s a következő évben a Dvina-folyónál megalapította Riga városát. A ciszterciták közreműködésével 1202-ben a megszerzett területek védelmére a templomosok mintájára lovagrendet alapított. A Fratres milicie Christz de Livonia, vagy ahogyan később ismertté vált, a Kardtestvérek Rendje volt az első lovagrend, amit nem a Mediterráneumban alapítottak. A baltikumi hódítás a keresztes háború ideológiájával volt áthatva: Albrecht püspök szinte évről-évre újabb és újabb kereszteseket toborzott Németországban. A Kardtestvérek Rendje Észtországban akart olyan új birtokokat szerezni, melyekre nem vonatkozott a püspöki fennhatóság, s 1211-ben támadást indított az észt törzsek szállásterületei ellen. A német katonai sikerek hatására 1216-ban Msztyiszlav novgorodi fejedelem,az észtek oldalán beavatkozott a háborúba, ami jelentősen megváltoztatta az erőviszonyokat. Szorongatott helyzetükből a németeket II. Valdemár dán király mentette meg, aki politikai befolyását ki akarta terjeszteni a Baltikum északi részére ben a dánok partra szálltak Észak-Észtországban, ahol egy lerombolt észt erődítmény helyén felépítették Reval várát ben a császár a birodalom védelmébe vette a Baltikumot, s ezzel kinyilvánította, hogy a térséget német politikai érdekszférának tekinti ben

273 29 /A Német Lovagrend állama 265 II. Valdemár a bornhövendi csatában súlyos vereséget szenvedett az északnémet fejedelmektől. Dánia hatalmának további gyengülését a Kardtestvérek Rendje újabb területszerzésre használta ki, s elfoglalta Harrien és Wierland tartományokat. Az északi irányú hódítás után 1236-ban a rend délre, a litvánok ellen indított támadást, de a Saulen melletti csatában súlyos vereséget szenvedett, ami egész Livónia katonai védelmét nehéz helyzetbe hozta. A vereség következményeit mérlegelve a Kardtestvérek Rendje és a rigai püspök egyaránt a kiutat egyedül abban látta, ha a lovagrend maradéka unióra lép a Poroszországban időközben sikeresen hódító Német Lovagrenddel (1237). A Német Lovagrendet a harmadik keresztes hadjárat idején Stauf-párti fejedelmek támogatásával alapították Akkonban, de a templomosok és a johanniták nyomasztó konkurenciája miatt az új lovagrend igen hamar a keresztény Európa keleti határvidékein keresett magának mozgásteret. Előbb II. András magyar király hívására Erdély délkeleti részén, a Barcaság földjén a pogány kunok elleni védelmet vállalta, de a gyors katonai sikerek nyomán jelentkező nagyarányú önállósodási törekvés miatt II. András kiűzte a lovagrendet országából. Ezt követően Konrád mazóviai fejedelem hívta a Német Lovagrendet országába. A rend széles körű jogi garanciákat, sőt császári politikai támogatást igyekezett szerezni, így Konrád herceg hívását követően csak négy évvel később, 1230-ban jelent meg a Visztulánál, s kezdett hozzá a porosz területek meghódításához. A folyón átkelve a hódítás katonai kiinduló bázisaként - Riga mintájára - megalapította Thorn (1231) és Kulm (1232) városát. Az újabb német telepesek és katonai elemek Poroszországba csábítása érdekében adták ki a Kulmer Handfeste néven ismertté vált kiváltságlevelet, mely a későbbi porosz telepítések alapját jelentő jogokat rögzítette. A poroszok elleni küzdelem, a Baltikumhoz hasonlóan, keresztes háború formáját öltötte. A Visztula mentén történő előrenyomulás eredményeként 1237-ben az Elbing-folyó partján Hermann Balk, a rend poroszországi tartományi mestere (landmeister) lefektette Elbing városának alapjait. Ezzel a lovagok elérték a tengerpartot, a Visztula-öblöt. A nyílt tengerre vezető öbölbejáró feletti ellenőrzés megszerzése érdekében a katonai hódítás a part mentén keleti irányban folytatódott, hogy tengeri összeköttetést teremtsenek Németországgal és a Kardtestvérek Rendjével kötött uniót (1237) követően Livóniával ben a Német Lovagrend livóniai ágának lovagjai támadást indítottak a szomszédos rusz fejedelmek ellen, de 1242-ben a Csúd-tó jegén vívott ütközetben súlyos vereséget szenvedtek Alekszandr novgorodi fejedelemtől. Az ezt követően megkötött béke értelmében hosszú időre a Csúd-tó vonalánál rögzült az oroszlivóniai határ. Az északon elszenvedett katonai kudarc hírére 1242 őszén nagy felkelés robbant ki Poroszországban. A 12 évig tartó felkelést és a danzigi herceggel folytatott háborút a Német Lovagrend külső segítséggel tudta leverni és megnyerni: Kujávia és Nagy-Lengyelország fejedelmei mellett 1243-ban a pápa keresztes hadjáratot hirdetett a lovagok megsegítésére. A felkelést lezáró christburgi béke (1249) személyes szabadságot adott a rend uralma alá tartozó poroszoknak, biztosította tulajdonhoz való, örökösödési és végrendelkezési jogukat,

274 26 6 Pósán László továbbá a keresztény szertartás alapján kötött házasságból származó porosz előkeiőket a nyugati lovagokkal egyenrangúnak ismerte el ben II. Ottokár cseh király és Habsburg Rudolf gróf vállalkozott ea poroszok elleni keresztes háborúra, melynek eredményeként a lovagrend kiterjesztette uralmát Samland tartományra, s megalapította Königsberg városát. Samland megszerzését követően a rend livóniai ága által meghódított Kurland földjétől már csak egy litvánok által lakott tartomány választotta el a lovagokat. A Samaiten feletti uralom kérdése összeütközéshez vezetett a litvánokkal, s 1260-ban Durbennél a Német Lovagrend súlyos vereséget szenvedett. Ezt követően általános felkelés tört ki Livóniában ( ) és Poroszországban ( ) is a Német Lovagrend uralma ellen. Az évtizedekig tartó felkelések leverésére a rend a már korábban bevált módszert alkalmazta: egyrészt külső segítséget kért és kapott a német fejedelmektől, másrészt pedig széles körű kiváltságok és adományok révén igyekezett megnyerni a helyi lakosság vezető rétegét. Míg a kialakuló lovagrendi állam poroszországi részén a konszolidáció jelei mutatkoztak, addig a 13. század végén Livóniában újabb konfliktus, belháború fenyegetett a rend, valamint a rigai érsek és Riga városa között a Livónia feletti főhatalom kérdése miatt. Észtország déli tartományaiban és Kurland földjén a lovagrend olyan helyzetben volt, mint Poroszországban: a földek 2/ 3, míg Livóniában csak 1/3 részét birtokolta. A felkelések leverése után a rend Livóniában is olyan viszonyokat akart kialakítani, mint Poroszországban, továbbá meg akart szabadulni a iigai érsekhez fúződő vazallusi kötöttségeitől. A politikai viszály 1297-ben fegyveres konfliktushoz vezetett, s az elhúzódó livóniai belháború csak 1330-ban ért véget a lovagrend győzelmével. A 14. század első évtizedében a Német Lovagrend a Visztula mellett tovább gyarapította területeit, 1309-ben a lovagok kitetjesztették uralmukat a Visztula bal partjára, Kelet-Pomeránia földjére is. A danzigi kérdés miatt törés következett be a lengyelekhez fűződő viszonyban: míg a 13. században a lengyel fejedelmek általában támogatták a Német Lovagrend poroszok elleni hódításait, a 14. századtól feszültté vált kapcsolatuk. A lovagok és Lengyelország közötti békeszerződés alapját az évi visegrádi királytalálkozó döntőbírói döntése vetette meg, de a békét III. Kázmér idején kötötték meg 1343-ban Kaliszban. A békeszerződésben Kázmér lemondott Kelet-Pomerániáról, de az egykori fejedelemség egyházszervezeti vonatkozásban továbbra is Lengyelországhoz tartozott. Ekkor Dánia már nem rendelkezett elegendő erővel ahhoz, hogy távoli, tengeren túli területet meg tudja tartani ban IV. Valdemár király ezért márka ezüstért eladta a Német Lovagrendnek Észak-Észtországot. A Gediminas litván nagyfejedelem ( ) halála után kirobbanó litván belháború által kínált kedvező politikai helyzetet kihasználva a Német Lovagrend 1382-ben megszerezte Samogitia földjét, s ezzel közvetlen szárazföldi összeköttetést teremtett Poroszország és Livónia között. A lengyel-litván perszonálunió megalakulása után tovább folyt a litván belháború, amelybe Witold oldalán a Német Lovagrend -is beavatkozott, hogy felbomlassza a határai mentén létrejött s potenciális fenyegetést jelentő lengyel-litván uniót.

275 29 /A Német Lovagrend állama 267 A LOVAGREND valsaga A 14. század végén a Német Lovagrend szempontjából a Balti-tenger nyugati részén sem alakultak kedvezően a hatalmi erőviszonyok: 1397-ben a skandináv államok a dán vezetésű kalmári unióban egyesültek. Az erőviszonyok kedvezőtlen irányú változását a rend birtokai növelésével igyekezett mérsékelni, s 1402-ben Luxemburgi Zsigmondtól zálogba vette Neumarkot, melynek révén közös határt teremtett Németországgal ben a litvánok kiűzték a rend csapatait Samogitia földjéről. Az 1410-ben kirobbanó háború során Tannenbergnél (Grünwald) a Német Lovagrend súlyos vereséget szenvedett. A csatában Ulrich von Jungingen nagymester és számos tisztségviselő is elesett. A győzelmet követően a lengyellitván csapatok ostrom alá vették a rend székhelyét, Marienburgot is, de a kéthónapnyi ostrom alatt Heinrich von Plauen, a vár parancsnoka, sikeresen védelmezte a falakat, s ezzel nagy szerepe volt abban, hogy a lovagrendi állam elkerülte a teljes összeomlást. A lengyel-litván seregben járvány tört ki, ami azt eredményezte, hogy 1411-ben a szemben álló felek Thorn városában (Toruii) békét kötöttek. A lovagrend területi Veszteségei csekélyek voltak, viszont jelentős hadisarc megfizetésére kényszerült. Az újonnan nagymesterré választott Heinrich von Plauen legfőbb feladatának a szétzilálódott rendi állam megszilárdítását és a katonai revans előkészítését tartotta. Az anyagi források bővítése érdekében jelentősen emelte az adókat, ami komoly belpolitikai feszültségeket szült. Egy újabb háború szempontjából a külpolitikai feltételek is kedvezőtlenebbé váltak: Luxemburgi Zsigmond 1412-ben Lublinban kibékült Jagelló királlyal. A nagymester 1413 végén mégis parancsot adott a rendi csapatok felvonulására ben a rendi káptalan leváltotta Heinrich von Plauent, s az eddigi marsallt, Michael Küchmeistert választotta nagymesterré. A szélesebb társadalmi támogatottság és a belpolitikai helyzet javítása érdekében a rend az ország városai és világi nemesei számára szélesebb körű engedmények megtételére kényszerült. Poroszországban az évi háború után, a lovagrend pozícióinak gyengülésével vette kezdetét a rendiség. A 15. század első harmadában a rendek fokozatosan radikalizálódtak, s 1440-ben a lengyel nemesi-rendi mozgalmak mintájára megalakították a Porosz Szövetséget. Fő céljuk az egyházi-szerzetesi lovagrendi állam szekularizációja volt, melynek eredményeképpen a nagymester világi fejedelemmé válna, az ország irányításában pedig a lovagrendi tisztségviselők helyett a világi nemesség és a városok képviselői kapnának szerepet. A Német Lovagrend ban elrendelte a szövetség feloszlatását, ami újabb háborút eredményezett. A rendek kinyilvánították Poroszországtól való elszakadásukat, s IV. Kázmér lengyel királyt ismerték el uruknak. A 13 évig tartó konfliktus 1466-ban a II. toruñi békével ért véget, mely jelentős területi veszteségekkel járt a Német Lovagrendre nézve. Nyugat-Poroszország (Danzig és az egykori Kelet-Pomeránia), valamint Marienburg, Kulm és Thorn térsége a lengyel korona alá került, a lovagrend hatalma pedig Königsberg központtal Kelet-Poroszországra korlátozódott. A nagymesternek hűbéresküt kellett tennie a lengyel király előtt.

276 268 Pósán László A 13 éves háborúban elszenvedett kudarc arra ösztönözte a lovagrendet, hogy megerősítse helyzetét és visszaszerezze korábbi területeit. Abban a reményben, hogy közvetlen támogatást kaphat a német birodalomtól, a 15. század végétől német választófejedelmi családokból választott nagymestert (1498-ban a szász Wettin-dinasztiából, 1511-ben pedig a Hohenzollern-házból). A külpolitikai helyzetet livóniai ügyek is nehezítették ben az oroszok támadásával kellett szembenézni, amit Walter von Plettenberg tartományi mester sikerrel vert vissza. Azt követően azonban, hogy 1515-ben Közép-Európa két nagy uralkodóháza (Habsburgok és Jagellók) kiegyezett egymással, a Német Lovagrend keleten igyekezett szövetségest keresni, s 1517-ben Moszkvával kötött lengyel-litván ellenes szerződést között került sor a lovagrend és Lengyelország közötti utolsó háborúra, ami a rend teljes vereségével végződött. A katonai kudarcot követően Walter von Plettenberg, tartományi mester önállósította Livóniát, így Albrecht von Hohenzollern nagymester számára már csak egyetlen lehetőség maradt: a kelet-poroszországi lovagrendi állam szekularizálása, világi fejedelemséggé alakítása. Ezt a Poroszországban terjedő reformáció is erősítette. A Lengyelországgal kötött évi krakkói szerződés értelmében a Német Lovagrend maradék állama, azaz Kelet-Poroszország lutheránus világi hercegséggé vált (Porosz hercegség), s ezzel Európa első protestáns fejedelemsége jött létre. Poroszországban a Német Lovagrend egy szerzetesi, centralizált államot hozott létre. A szerzetesi fogadalomból következő rendi fegyelem s a hűbéri elem hiánya megakadályozta az államhatalom szétforgácsolódását. Az államhatalom megjelenítői, a rendi tisztségviselők, akik maguk is szerzetes lovagok voltak, nem rendelkeztek saját birtokkal, egyéni érdekekkel. Mivel a lovagrend - jellegéből adódóan - maga is katonai célú szerzetesi közösség volt, tagjai révén állandó hadsereggel rendelkezett. A 15. század közepéig Poroszországban nem volt világi arisztokrácia, csak katonai szolgálattal tartozó kis- és középbirtokos réteg. A rend és az állam élén az élethossziglan választott nagymester (magister generális, hochmeister) állt. A nagymesteri központ Akkon eleste (1291) után előbb Velencébe, majd 1309-től a poroszországi Marienburgba került. A renden belül a legfőbb hatalom letéteményese elvben az évente legalább egyszer összeülő nagykáptalan (concilium generale) volt, amelyen minden rendtartomány küldöttei megjelentek. Itt születtek az egész szervezetre érvényes új szabályok és rendelkezések, itt döntöttek birtok- és pénzügyekről, politikai kérdésekről, s itt választották a nagymestert is. A 14. századtól a nagykáptalan helyett egyre inkább a rend főbb tisztségviselőiből álló nagymesteri tanács hozta meg a döntéseket. A nagymester helyettese a nagykomtur (magnus praeceptor/commendator, groflkomtur) volt. A főkincstárnok (thesaurarius, trefiler) felelt a rend és az állam pénzügyeiért. A lovagrend és állama katonai parancsnoki tisztét a nagymarsall (marschalcus, oberste marschall) töltötte be, de funkciója helyi igazgatási feladatokkal is összekapcsolódott: ő irányította a königsbergi komturságot, valamint az ország keleti régiójában a litván határok védelmét. A főispotályos (summus hospitalarius, oberste spittler) felügyelte a rend ispotályainak regula szerinti működését, s a marsallhoz hasonlóan saját helyi igazgatási körzettel rendelkezett: ő állt az elbingi komturság

277 29 /A Német Lovagrend állama 269 élén ig, amíg a nagymesteri székhely át nem került Poroszországba, a terület egészét a tartományi mester (provincialis magister; landmeister) irányította után ez a tisztség megszűnt, s az eddigi landmeistert nagykomturi tisztségbe emelték. Az országban egységesen csak a lovagrend verhetett pénzt. A helyi igazgatás döntően a komturságokra épült, melynek élén a komtur gyakorolta a territoriális hatalmat a helyi konventtel együtt. A lovagrendi állam 14. századtól kezdődő centralizációja során a nagymesterek igyekeztek csökkenteni a komturságokat, s helyettük a vogt irányítása alatt álló igazgatási egységeket növelték. Poroszország földjének 2/ 3 része a lovagrend fennhatósága alá tartozott, a maradék 1/3-on pedig 4 püspökség osztozott. A lovagrendi állam sajátosságához tartozott, hogy a 4 püspökségből háromban a püspökök és a püspöki káptalanok tagjai (kanonokok) a lovagrend papjai közül kerültek ki, így a nagymester volt az elöljárójuk. Mindebből következően Poroszországban az egyház nem jelentett önálló politikai tényezőt. A TÁRSADALOM Az évi christburgi szerződés megteremtette az alapját a porosz etnikum lassú asszimilációjához, melynek következtében a 16. század végére a balti nyelvcsaládba tartozó porosz etnikum eltűnt Európa térképéről. Míg a paraszti vagy városi telepítések során a lovagrend egy-egy telepes közösségnek testületi jellegű kiváltságokat biztosított, a katonai szolgálathoz kötött adományok személyre szóló kiváltságlevél alapján történtek. Az így megadományozottak azonban nem hűbéresek voltak, hanem a birtok nagysága alapján nagyobb és,,kisebb szabadoknak (liber) nevezték őket. A 14. század végén Poroszországban mintegy 4000 ilyen szolgálati birtok volt, melyek birtokosa túlnyomó többségében német és porosz, kisebb számban lengyel és pomerániai volt. Etnikai hovatartozásuk alapján a,,kisebb szabadok döntően poroszok voltak. Könnyűfegyverzetű lovas katonai szolgálattal tartoztak, a Német Lovagrend uralmának elismeréseképpen pedig évi 1 font viasz és 5 dénár ún. elismerési járadékot fizettek. A nagyobb szabadok a lovagrendi haderő világi nehézpáncélos részeként alkották a középkori Poroszország,,nemességét, de a szó nyugat-európai értelmében ők sem voltak hűbéresek. A katonai kötelezettség (auxilium) mellett ugyanis a lovagrenddel nem volt kölcsönös, személyes hűségen nyugvó hűbéri kapcsolat, s ők is évente elismerési járadékot fizettek, ami a hűbéri Európában ilyen rendszerességgel nem volt gyakorlat. A szolgálati birtok utáni katonai kötelezettség nem korlátozódott csak az ország védelmére, hanem külső hadjáratokban is részt kellett venni, ahogyan a Szentföldön, Cipruson, vagy a normann királyságban. A lovagrend birtokadományozásában egészen a 15. század végéig nem volt irányadó a nemesi származás, s csak a 16. századtól, a lovagrendi állam utolsó két évtizedében kezdődött meg a nemesi birtok jogilag előnyösebb megkülönböztetése a hasonló szolgálati birtoktól, az ún.,,kölmer -től. Nagyobb arányú földbirtokadományozásra 1466 után került sor, amikor a Német Lovagrend a 13 éves

278 270 Pósán László háborúban felfogadott zsoldosvezéreket kénytelen volt ily módon kifizetni. A 15. század utolsó harmadában kialakuló poroszországi arisztokrácia így lényegében az egykori zsoldosvezérek rétegét jelentette. Mivel az egyház a Német Lovagrend befolyása alatt állt, gyakorlatilag csak a városok és a világi birtokosok rendje formálódott ki, s ezek alakították meg 1440-ben a Porosz Szövetséget. A 15. század végétől felgyorsult a lovagrendi állam elvilágiasodása. Míg bírósági ügyeket tekintve hosszú ideig a lovagrend jelentette a fellebbviteli fórumot, 1506-tól megalakult az udvari bíróság. Albrecht von Hohenzollern korától a lovagrendi tisztségviselők is kaphattak személyre szóló birtokadományokat, így az a szerzetesi elv, hogy a rend tagjainak nem lehet személyes vagyona, a lovagrendi állam utolsó éveire érvényét veszítette. A világi birtokosok 15. századi rendi szerveződése mellett Poroszországban a városok tettek szert komolyabb politikai súlyra, különösen a Hanza-szövetségbe is tartozó 6 nagy, lakos feletti város: Kulm, Thorn, Elbing, Königsberg, Danzig és Braunsberg. A középkori Poroszország a kor urbanizált térségének számított. A porosz városok többsége a magdeburgi jog helyi változataként megjelenő ún. kulmi jog alapján élt, de néhány tengerparti kikötő, mint Elbing vagy Braunsberg, lübecki jog szerint élt. Mivel a poroszországi városok a hódítás során katonai bázis szerepet is betöltöttek, a falakon belül mindenhol volt a lovagrendnek is egy-egy megerősített rendháza, vára, helyőrsége. Súlyosabb ítéleteket a városok csak a rend hozzájárulásával hozhattak, s jogi fellebbviteli fórumuk is maga a lovagrend volt. Poroszország mellett 1237 után Livónia is a Német Lovagrend uralma alá tartozott, amelyet a nagymesternek alárendelten a livóniai landmeister irányított, s minden olyan tisztség, ami az állam egészében létezett, livóniai hatáskörrel, a helyi tartományi elöljáró fennhatósága alatt itt is megvolt. Livónia földjén a Német Lovagrend hatalmi helyzete kedvezőtlenebb volt, mint Poroszországban. A 13. században még a kardtestvérek rendjének jogfolytonosságából következően csak a földek 1/3 része volt a lovagok kezén, 2/3 része az itteni egyháznagyok uralma alá tartozott. Ez az arány Észak-Észtország megvételével (1346) is csak 50-50%-ra módosult. Livóniában a Német Lovagrend mellett a rigai érsekség, a dorpati, öseli, kurlandi és revali püspökségek rendelkeztek nagy territóriumokkal. Mivel a livóniai egyháznagyoknak szüksége volt saját katonai erőre, itt sokkal nagyobb szerepe lett a katonai szolgálathoz kötött hűbéri adományozásnak, mint Poroszországban. A világi birtokos nemesség az 1346-ig dán fennhatóság alá tartozó Észak-Észtországban rendelkezett a legszélesebb kiváltságokkal: itt már 1282-ben működött ún. tartományi tanács, melynek tagjait a dán király nevezte ki, s a tartomány legfelső kormányzati szervét és legmagasabb bírósági fórumát jelentette. A század végére kialakult a nemesség tartományi rendi gyűlése, valamint megjelent a nemesség által választott rendi tisztség, a kapitány is. A hűbéresek többsége német származású volt, de Észtországban dán nemesek is megtelepedtek. A lovagrend fennhatósága alá tartozó területeken a poroszországi gyakorlatot követve általában kisebb szolgálati birtokokat adományoztak. Ahogyan Poroszországban, úgy hosszú ideig Livóniában sem volt világi

279 29/ A Német Lovagrend állama 271 arisztokrácia, csak egyházi felső réteg létezett. Itt a városoknak, különösen Rigának, sokkal nagyobb volt a politikai súlya mint Poroszországban. A városok a német uralom fontos katonai bázisát jelentették, másrészt a rend és az egyháznagyok viszálya is kedvezett a városok mozgásterének gyarapításhoz. A livóniai városok is a Hanza tagjai voltak. A baltikumi városok etnikai képe tarkább volt, mint a poroszországiaké. A döntően német etnikum mellett dán, svéd, orosz és helyi lakosság is élt a városokban. Dorpatban például az orosz betelepülőknek saját városrészük is volt. A németektől etnikailag jól elkülönülő paraszti társadalom jogállása a szabadparasztoktól a szolgákig igen széles skálát ölelt fel. A szolgaság hosszú ideig létezett Livóniában, a források 1455-ben említenek utoljára szolgákat a dorpati püspökségből. A szabad parasztok cenzusfizetéssel és gyalogos katonai szolgálattal tartoztak. Fegyverviselési jogukat csak 1507-ben veszítették el, s ezzel jogállásuk is fokozatosan romlott. A parasztság legnépesebb csoportját a jobbágytelekkel rendelkező, járadékfizető ún. ekés parasztok alkották.

280 30 Í? Csehország a középkorban Szücs JENŐNEK, Biiso IsTvÁN ToRTÉNET1=iLozoFiAi NÉZETEIRE alapozott tanulmánya szerint (Vázlat Európa három történeti régiójáról) az ezredfordulótól a Nyugat(-Európá)hoz kapcsolódó új államok régiója a 13. századra kettészakadt. Az ugyancsak jól körvonalazható, de nem feltétlenül európai jellegzetességeket felmutató Kelet mellett kialakult egy olyan sáv, amely szándéka szerint általában Nyugathoz igyekezett hasonulni, törekvését azonban mégsem koronázhatta teljes siker. Eltérésének okát részben a Nyugathoz képest késői állam- és társadalomformálódásban, részben abban kell keresnünk, hogy a térséget Kelet minduntalan igyekezett visszarántani magához. Szűcs Jenő elsősorban Lengyelországot, Csehországot, Magyarországot számította ezen, Közép-Kelet-Európának nevezett térséghez. Ha a korabeli politikai viszonyokat vesszük alapul, ide kell még sorolnunk a Magyarországgal a 12. század eleje (Kálmán király) óta perszonálunióban álló Horvátországot, valamint a Lengyelországgal a 14. század végétől hasonlóképpen azonos államkeretek közé került Litvániát. Közép-Kelet-Európát a második évezred kezdetén döntően nyugati szlávok népesítették be. Az észak-északkelet felől szomszédos litvánok, valamint a dél felől határos déli szlávok (akiket a 9. század végétől a magyarok váltottak fel) nem jelentettek veszélyt számukra, nem avatkoztak történetükbe s nem akadályozták államaik megalakulását sem. A magyarság legfeljebb a nyelvileg inkább a nyugati szlávokhoz közel álló szlovénokat (karantán szlávok) vágta el közelebbi rokonaiktól. Más égtájak felé irányultak az 1054 (Bölcs Jaroszláv halála) után egyébként is részfejedelemségekre széthulló Kijevi Rusz politikai ambíciói. Annál veszélyesebbnek bizonyult a térség lakói számára nyugaton az egyre erősödő Német Római Császárság. A korábbi védekezést expanzív politikával felváltó szász és száli dinasztia uralkodói a században hosszú, véres harcok során leszámoltak az Elba-Saale és Odera közt élő szláv törzsekkel (a dalamiceket, abodritokat és vilceket szinte teljesen kiirtották) s a birodalom határait az Oderáig terjesztették ki. Birodalmi fennhatóság alá kerültek délen a szlovénok is (Karintia

281 30/ Csehország a középkorban 273 tartományban). Ezt követően a császárok fennhatóságukat az ezredfordulóra megalakult két nyugati szláv államra, Cseh- és Lengyelországra, továbbá Magyarországra is megpróbálták kiterjeszteni. Mind I. (Szent) Vencel ( ), mind I. Boleslav ( ) cseh fejedelem kénytelen volt elismerni a német uralkodók (I. Henrik majd I. Ottó) hűbéri fensőbbségét. I. Boleslav nemcsak évi adót fizetett a németeknek, hanem katonai támogatást is nyújtott nekik. 955-ben az augsburgi csatában mintegy ezer cseh lovas harcolt a magyarok ellen. I. Mieszko ( ) lengyel fejedelemnek a III. Ottó császár előtt tett hódolati esküje ellenére sikerült a hűbéri alávetettséget elkerülnie, I. (Vitéz) Boleslaw ( ) azonban 1013-ban II. Henrik német király (császárrá csak a következő évben koronázták) hűbéruraságának elismerésére kényszerült, amit II. Mieszko ( ) 1033-ban II. Konráddal szemben megújított. A császárok akadályozták meg a két nyugati szláv állam integrációját (egyesülését) is, rendszerint azt használva ki, hogy a gyengébb fél hozzájuk fordult segítségért. A hűbéresi alávetettséget - igaz csak rövidebb időre - Magyarországnak sem sikerült elkerülnie. II. Konrád magyarországi hadjáratai ugyan eredménytelenek maradtak, tudjuk azonban, hogy utóbb mind Péternek, mind Salamonnak - szerencsére csak uralmuk rövidebb időszakára - mégis el kellett fogadnia a hűbéres állapotot. A császárok németországi érsekségek alá igyekeztek rendelni a térség frissen alapított püspökségeit. Az Elba és Odera közti területen a szórványosan túlélő szlávság térítésére alapított féltucatnyi püspökséget (Naumburgtól fel északra a Keleti tenger partján fekvő Schleswig és Oldenburg városok püspökségéig) a magdeburgi érsekségnek, a 973-ban alapított prágai és az 1063 körül felállított olmützi püspökséget a mainzi érsekségnek rendelték alá. Lengyelországnak 1000-ben a gnieznói, Magyarországnak 1001-ben az esztergomi érsekség megalapításával sikerült önálló érseki egyháztartományt létrehoznia. A térség szláv lakóinak védekezését nehezítette, hogy többnyire laza törzsi keretek között, államiságuk megszervezése előtt álltak. Később megalakuló államaik közül Csehország fejedelmeinek - I. Szent Istvánnal és I. Boleslaw-val ellentétben - csak évszázados küzdelem árán sikerült királyi címet szerezniök, először azt is csupán a megadományozott személyére szóló érvényességgel, s csak jóval később utódaikra örökíthetően. Ezen államok védekezőképességét gyakori belső viszályok gyengítették, mindkettő átment a széttagolódás, a részfejedelemségekre való bomlás állapotán, s nem egyszer éppen egymás ellen harcoltak. Lengyelország újraegyesítésének folyamatát a 13. században a tatár (mongol) támadás vetette vissza. Nyugathoz való csatlakozásukat azonban végül sem a külső támadások, sem a belső viszályok nem tudták veszélyeztetni. A nyugati típusú kereszténység terjedése, a nyugatról érkező egyháziak, lovagok, később városi polgárok, az időnként az országaikra nehezedő politikai nyomás vagy éppen hűbéri függés mégis hozzájárult ahhoz, hogy e térség államai a nyugat-európai minta alapján szerveződjenek s társadalmuk is a nyugaton ismert választóvonalak mentén tagolódjon. Az európai út melletti döntés nem volt törésmentes, s a korabeli konfliktusok értékelése a modern cseh és lengyel történetírásban nem egyszer tudathasadásos méltatásokhoz vezethetett. E népek

282 274 Barta fános történetírói saját, nyugati típusú fejlődésüket az idegen, elsősorban német hatás lebecsülésével, annak negatív értékelésével s az országba érkező idegenek, megint elsősorban a németek folytonos bírálatával igyekeznek összeegyeztetni. Nehezen tudatosul bennük az a tény is, hogy a szláv hagyományokra, s különösen a később az ortodoxiához vezető szláv rítusú kereszténységre nem lehetett volna (nyugat-)európai léptékű feudalizmust építeni. Középkori története rövidebb szakaszaiban mind Cseh-, mind Lengyelország nagyhatalmi szerephez jutott. A Német Birodalom keleti felén jelentős államegyüttest megszerző II. Ottokar cseh király a 13. század utolsó negyedében már a császári címre is pályázott, s kudarcában a fő szempontot - groteszk módon - éppen ereje játszotta. A német fejedelmek ugyanis nem akartak jelentős hatalommal (territóriummal) rendelkező uralkodót a császári trónra ültetni, s inkább a jelentéktelen svájci grófot, Habsburg Rudolfot választották. Luxemburgi IV. Károly azonban már császári székhellyé tette Prágát, amit ezzel birodalmi fővárossá emelt. Prága az ő uralkodása alatt mind külsejében, mind gazdasági és kulturális virágzásával felnőtt ehhez a ranghoz. Lengyelország az I. (Nagy) Lajos korabeli magyar-lengyel, majd a lengyel-litván unió során vált a térség meghatározó államává. A lengyel-litván unió korai időszakában sikerült a lengyeleknek megállítaniok a német lovagrend előretörését, s a Baltikum meghatározó tényezőjévé válniok. Tartósan azonban végül egyik államnak sem sikerült igazán jelentős tényezővé válnia az európai hatalmak között s huzamosabban európai szintű politizálást folytatnia. A nyugati országokhoz hasonlítva meglehetősen szerény belső erőforrásaiknak megfelelően építették ki gazdasági rendszerüket, rendi társadalmukat, a skolasztika és a gótika által meghatározott kultúrájukat. Csak a következő időszak, a koraújkor tudta megmutatni e középkori gyökerek gyengeségét, államaik erejének s ezzel önállóságának sérülékenységét. A oseh ÁLLAM MEGsziLARDULAsA A 10. század folyamán a Slavnik nemzetség ellen vívott harc, amely végül a Pfeniysl fejedelmi család győzelmével járt, úgy látszik átmenetileg ez utóbbiak erejét is l<imerítette. Hiába sikerült 995-ben közel valamennyi Slavnikot kiirtani, Csehország területe ben az ezredforduló táján megerősödő lengyel állam fennhatósága alá került. Az idegen uralom azonban nem tartott sokáig, mivel a Pfemysl-család elűzött fejedelmi tagját II. Henrik császár visszasegítette trónjára. Németországnak nem volt érdeke, hogy keleti határai mentén nagyhatalom formálódjon. Néhány évtizeddel később, ben, amikor I. Bretislav cseh fejedelemnek ( ) sikerült ugyancsak rövidebb időre Krakkót és Gnieznót megszállnia, s az utóbbi helyről Szent Adalbert ereklyéjét Prágába vitetnie, egy másik német uralkodó, III. Henrik császár lépett fel a két ország egyesítése ellen. Bčetislav adót fizetett a birodalomnak, ennek érdekében sikerült belföldön hatékony adórendszert kiépítenie. Megreformálta az igazságszolgáltatást is. A változékony külpolitikai helyzetet azonban hamarosan a belpolitika

283 30/ Csehország a középkorban 275 zavarai tették súlyosabbá. Mivel az uralkodóházban csak 1197-ben sikerült az elsőszülött fiúk örökösödési jogát törvényesíteni, Csehországot a században a Pčemysl fejedelmi család rivalizáló ágai többször részfejedelemségekre osztották. Az egyes részfejedelmek pedig nem egyszer vették igénybe a német uralkodók segítségét, akiket azután az invesztitúra harcban viszont-támogattak a pápák ellenében. Ilyen segítségért kapott előbb 1085-ben Vratislav fejedelem ( ) IV. Henrik császártól, majd a következő évszázadban, 1158-ban Vladislav ( ) Barbarossa Frigyestől királyi címet. A királyi rang azonban mindkét esetben csak a megadományozottnak szólt, utódai továbbra is csak fejedelmi címet viseltek. Vratislav, aki prágai fejedelemségét megelőzően olmützi részfejedelem volt, 1063 táján alapította a második cseh püspökséget Olmützben, amely azonban a 973-ban alapított prágai püspökséghez hasonlóan a mainzi érsekségnek volt alávetve. Csehországot (Morvaországot is beleértve) a 12. század végén sikerült Konrád Ottó fejedelemnek ( ) véglegesen egyesítenie ben kibocsátott törvénykönyve ugyanakkor örökletessé tette a katonai szolgálat fejében a birtokosoknak adományozott földet, ami a feudális birtokrendszer kialakulásának korai jele volt. A 12. század utolsó 30 évét a cseh források a német fölény megerősödésével jellemzik. Barbarossa a prágai püspök és Morvaország őrgrófjának hatalmát erősítette a cseh fejedelmekkel szemben ban pedig Pfemysl fejedelmet - Oroszlánszívű I. Richárd angol királlyal kötött kalandor szövetsége miatt - egyenesen megfosztotta trónjától. Mégis ez utóbbi, elűzött fejedelem nevéhez fűződik az uralkodói hatalom tartós megerősödése. Prˇemysl négy év múlva visszatért, s I. Ottokar néven ( ) a középkori cseh állam egyik legjelentősebb uralkodójává vált. Kihasználva II. Frigyes császár eltávolodását a birodalmi ügyektől, sikerült elérnie, hogy az 1212-i ún. Szicíliai Aranybullában a császár (ezúttal rrtódaira is örökíthető) királyi címet adjon neki, elismerje a csehek szabadságát a királyválasztásra, s az uralkodó jogát a csehországi püspökök beiktatására. Az, hogy Csehország uralkodói királyi méltóságukat a császárnak köszönhették, előrevetítette a későbbi német beavatkozás veszélyét. Ugyanakkor a cseh uralkodók német birodalmi fejedelemnek számítottak, részt vettek a birodalmi gyűlésen, szavazatuk volt a császárválasztáson, s ez nemzetközileg erősítette a tekintélyüket. Csak mérsékelten sújtotta Csehországot a keleti szomszédait (Lengyelés Magyarországot) feldúló mongol támadás, amely azonban így is a későbbi telepes mozgalom egyik ösztönzője lehetett. A 13. század közepén II. Ottokar király ( ) szilárd, mind gazdaságilag, mind kulturálisan virágzó országot vehetett át. Uralkodása alatt olyan közép-európai nagyhatalmi szerepre törekedett, amely végül - áttételesen ugyan -, de családja bukásához vezetett. Házassága az Ausztriát és Stájerországot bíró Babenberg családból származó Margit hercegnővel déli kijárót biztosított országa számára, többek között Itália felé. Amikor azután Babenberg Frigyes 1246-ban elesett a IV. Béla magyar királlyal vívott harcában, s vele családja férfiágon kihalt, Ottokar az örökségét képező Ausztriát és Stájerországot szerette volna megszerezni. Erre az örökségre azonban IV. Béla magyar király is igényt tartott.

284 276 Barta ]ános 1254-ben II. Ottokar és IV. Béla megegyezése révén Ausztria Csehország fennhatósága, Stájerország Magyarországé alá került. Stájerország helytartóhercege István ifjabb király (a későbbi V. István) lett, de a stájer urak 1259-ben kiűzték a magyarokat s Ottokarnak hódoltak. A cseh király nehézlovas seregével 1261-ben a kroiíšenbrunni csatában legyőzte IV. Béla könnyű fegyverzetű lovasságát, s e győzelemmel Stájerországot is saját uralma alá helyezte. Nem sokkal utóbb eltaszítva feleségét, IV. Béla leányági unokáját vette feleségül, amivel egy délkelet felé irányuló expanziót akart megalapozni. Legnagyobb szabású terve, a német birodalom ügyeibe való beavatkozás, azonban végül bukásához vezetett. Az 1250 óta betöltetlen császári trónért folytatott küzdelemben először Cornwalli Richárd választott király pártjára állt, aki megerősítette hódításait sőt, Karintiával valamint itáliai területekkel újabb birtokokhoz segítette. Richárd halála után nyíltan a császári korona megszerzésére tört. Szándékához azonban sem a pápa, sem a választófejedelmek támogatását nem sikerült megszereznie, mert egyik félnek sem volt érdeke a császári hatalom megerősödése. A fejedelmek a territoriális uralmukra kevésbé veszélyesnek látszó Habsburg Rudolf mellé álltak. A birodalom új ura, Rudolf (aki csak német király volt, mivel nem sikerült Rómában császárrá koronáztatnia magát) a Babenberg-örökség megszerzését is jogtalannak minősítette s ban a dürnkruti (morvamezei) csatában vereséget mért II. Ottokarra, aki maga is elesett. IV. (Kun) László magyar király Habsburg Rudolf oldalán vett részt a csatában, amiből végül nem sok haszna származott. Az osztrák tartományokat Habsburg Rudolf szerezte meg, Csehországban öt évnyi anarchia következett, amelyben a hatalom Brandenburgi Ottó őrgróf kezébe került. A cseh trón örökösét, Ottokar fiát, a gyermek II. Vencelt ( ) Németországban tartották fogságban. Nagykorúságát elérve és trónját visszaszerezve II. Vencel is expanzív külpolitikába fogott. Beletörődve az ausztriai területek elveszítésébe, Szilézia felé terjeszkedett, majd a krakkói részfejedelemséget foglalta el, aminek alapján 1300-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Az Arpád-ház kihalta után fia nevében a magyar királyságot is szerette volna megszerezni. Nagyszabású terveit viszonylag fiatalon bekövetkezett halála akadályozta meg. III. Vencel ( ), apja halála után lemondott a magyar korona iránti igényéről, hogy annál határozottabban lépjen fel lengyelországi uralma érdekében. Krakkói koronázására igyekezve azonban meggyilkolták. Vele kihalt a Pfemysl-ház. Néhány éves interregnum következett, amely csak kemény harc után dőlt el a korábban már német császárt is adó Luxemburgi család javára. Bár a középkori Csehország alattuk érte el középkoii történetének fénykorát, az expanziós kísérleteknek egyszer s mindenkorra vége szakadt. A cseh királyok fennhatósága a 14. század elején a szűkebb Cseh Királyságra és a Morva őrgrófságra korlátozódott, amelyhez 1335-ben békés úton (a visegrádi királytalálkozó megegyezése értelmében) sikerült megszerezniök Sziléziát. A Prˇemysl-dinasztia uralma Csehországban nemcsak időben volt párhuzamos az Árpád-ház magyarországi uralmával, hanem tartalmában is találunk hasonlóságot. A Pfemysl uralkodók alatt ment végbe a feudális társadalom és

285 30/ Csehország a középkorban 277 gazdaság kiépülése. Az államszerveződés évszázadaiban széthulltak az egykori nemzetségi keretek, a szabad harcosok többsége lesüllyedt s földesúri szolgáltató néppé (villani, rustici) vált. Ismert volt a rabszolgaság is. A 13. század végére a lesüllyedt szabadok és a rabszolgák utódaiból egységes jobbágyság született. A feudalizálódás során természetesen kialakult a birtokos osztály is. A régi törzsi arisztokráciát az uralkodói kíséretből formálódott új főnemesi réteg váltotta fel. Az uralkodói birtokadományok megerősítették ezt a nemességet. A hűbéri láncolat nem alakult ki, ez azonban nem akadályozta meg a nagybirtokosokat abban, hogy szembeforduljanak uralkodójukkal. A tatárjárás után - amely csak Morvaország keleti részén okozott komolyabb pusztítást - a birtokosok várak építésével igyekeztek a hasonló veszedelmet elkerülni. A védelmül szolgáló várak azonban gyakran a királyi hatalom elleni ellenállás fő fészkévé váltak. Megnőttek az egyházi birtokok, bár a cseh egyház szervezetét egyelőre nem sikerült függetleníteni a német egyházszervezettől. A cseh főpapi székekbe ezért gyakran kerültek német egyháziak. A 13. századi királyok megpróbáltak az ekkor formálódó új társadalmi tényezőhöz, a polgársághoz fordulni segítségért, de a városokban domináló német elem sokszor érdektelenné tette őket az ország belső harcaiban. Az ország földrajzi fekvése kedvezett kereskedelmi kapcsolatainak, amelyek Velencétől Danzigig, Oroszországtól Flandriáig nyúltak. Csehország gabonát, bort, fát, textíliát és nemesfémeket exportált. A német kereskedők kedvező helyzetét még az 1170-ben, II. Vladislavtól kapott kiváltságaik erősítették meg. A cseh fejlődés sajátossága, hogy a ritkán lakott, sokfelé erdővel borított országba nagy számban érkeztek telepesek, többségben a szomszédos német tartományokból. A telepítésekben élen jártak a német eredetű egyházi vezetők. A fejlett gazdálkodású vidékekről érkező telepesek tevékenysége hozzájárult a cseh mezőgazdaság felvirágzásához, de javított a helyi gazdálkodók társadalmi helyzetén is. A telepesek falvai ugyanis helyi autonómiát, lakosai telkükre háborítatlan birtoklást valamint különféle adó- és szolgáltatás kedvezést (pl. kiváltságot pénzjáradék fizetésére) kaptak. Az ilyen falvakat német jogú településeknek nevezték. Megjelenésük azonban előnyösen hatott a régebbi földműves lakosság helyzetére is, akik közül sokan hamarosan maguk is német jogot szereztek maguknak. Az elnevezés tehát a későbbiekben nem a lakosság etnikai, hanem jogállás szerinti megkülönböztetését jelölte. Az interregnum után a cseh trónra lépő ifjú Luxemburgi János ( ) király, VII. Henrik német császár fia, uralmát 1311-ben a cseh nemesség kiváltságainak megerősítésével és gyarapításával kezdte. Felhagyott elődei keleti expanziós politikájával, amely a szomszédokkal vívott tartós ellenségeskedéshez vezetett. A Károly Róbert magyar király által összehívott visegrádi király-találkozón 1335-ben lemondott a Pfemysl-háztól örökölt igényéről a lengyel trónra, ennek fejében viszont Lengyelországtól megkapta Sziléziát. Országát ezen kívül még a németországi Lausitz (Luiice) megszerzésével sikerült gyarapítania. Tekintélyét elsősorban mégis nyugat-európai politizálással igyekezett növelni. Az utolsó Pfemysl királyok német orientációját francia kapcsolatokkal próbálta felváltani. A német befolyást csökkentette, hogy a prágai püspökséget 1344-ben

286 278 Barta ]ános sikerült érsekséggé emeltetnie. (Bár ezt a sikert sokan inkább fiának, Károlynak tulajdonítják.) Bekapcsolódott a százéves háborúba s a crécy-i ütközetben veszítette életét. Mivel János király élete utolsó éveiben megvakult (a crécy-i csatában is - eléggé abszurd módon - vakon akarta mindenáron fegyverét megforgatni - ahogyan a francia Froissart krónikájában olvashatjuk) Csehország kormányzását jelentős részben fiának, Károlynak engedte át. Utóbbi (császárként IV. Károly ) uralkodóként visszaszerezte az apja által elzálogosított királyi birtokokat, megreformálta az igazságszolgáltatást, hatékonyabbá tette a pénzügyigazgatást ban Prágában megalapította Kelet Európa első egyetemét, az egyetem tudományos rangját pedig elsősorban idegen, többségükben Párizsból meghívott francia professzoraival biztosították. A nemesség befolyását próbálta korlátozni a Majestas Carolina nevű dokumentummal, amelynek érvényre jutását azonban a birtokosoknak sikerült megakadályozniok. Legfőbb támasza így továbbra is az egyház maradt. Jó viszonyt ápolt a pápasággal, míg az ortodoxokhoz való közelítés reményében Prágában szláv rítusú kolostort alapított. A városi lakosságon belül a patríciusoknak fogta pártját az elégedetlenkedő céhbeliekkel szemben. Támogatta a gazdaságot, Burgundiából új szőlőfajtákat telepíttetett Csehországba. Az ország javát szolgálta császári tekintélye. A birodalmi székvárossá emelt Prágát külsejében is gazdagította: átépíttette a királyi palotát (Hradzsin), alatta épült kőhíd a Moldván (ma Károly hídnak nevezik) s indult meg több gótikus templom (köztük a nevezetes Szent Vitus székesegyház, Peter Parler műve) építése. Az 1356-i német Aranybullával a cseh királyt a birodalom hét választófejedeline közé emelte, családi hatalmát pedig egy további választófejedelemség, Brandenburg megszerzésével gyarapította, amelynek őrgrófjává kisebbik fiát, Zsigmondot tette meg. Zsigmond azonban hamar magyar király lett. A Luxemburgi család befolyása így a Német Birodalom nyugati határától a Keleti Kárpátokig, az északnémet síkságtól az Adriáig tartott. A HUsziTA MozGALoM IV. Károly idősebbik fia, IV. Vencel ( ), aki apját császárként és cseh királyként követte, nem tudta folytatni előde sikereit. A hatalmát veszélyeztető főurakkal szemben megpróbált a köznemességre támaszkodni s körükből betölteni az ország vezető tisztségeit. Kísérlete azonban kudarcba fulladt, s nem kapott támogatást az egyháztól sem, amelynek vezetőivel (többek közt a prágai érsekkel) összetűzésbe került. A csehországi egyházat egyébként is súlyos belső meghasonlás osztotta meg. A prágai egyházmegye és az egyetem vezetésében IV. Károly halála után is megmaradt az idegenek, főleg a németek erős befolyása. Az egyetem német tudósai elégedetlenek voltak a csehországi kolostori iskolákból érkező hallgatók előképzettségével. A cseh egyháziak a német teológusokkal ellentétes nézetek felkarolásával igyekeztek igazukat bizonyítani. E törekvés

287 30/ Csehország a középkorban 279 szélsőséges példáját szolgáltathatja Jan Milič (' '1394), aki magát a tudományt is bűnnek bélyegezte s a tudósok tekintélyét a nép körében is sikerült megingatni. Milič azt követelte, hogy ne csak a papok, hanem a világiak is naponta áldozzanak. A prédikátorok fontos eszközt kaptak a 14. század végén a cseh nyelvű Biblia fordítással, ami Janovi Mátyás munkája volt. A cseh egyháziak körében különösen népszerűvé váltak az angol Wycliffe tanai, amelynek középpontjában az átlényegülés tagadása (annak kétségbevonása, hogy a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változhat) valamint az egyháziak által adományozhatott bűnbocsánat (a gyónással nyert feloldozás) elvetése állt. Wycliffe támadta a pápai hatalmat, a papi nőtlenséget, a szerzetesség intézményét stb. Nézetei IV. Vencel király nővérének, Annának (aki II. Richárd angol király felesége lett), ill. a környezetében megforduló cseh előkelőknek a közvetítésével jutottak el Csehországba, ahol az egyházi reformmozgalom vezéralakjává Jan Hus (Husz János) vált. Az egyszerű családból származó Hus a prágai egyetem elvégzése után az intézmény tanára, majd a bölcsészeti kar dékánja, 1402-ben az egész egyetem rektora lett. Ugyanezen évben lett a prágai Betlehem kápolna papja. Prédikációiban azonban nem maradt meg a teológiai reformok követelésénél, hanem azokat erős szociális tartalommal töltötte meg. A csehországi egyház papjainak jelentős része ugyanis egyre kevésbé mutatkozott alkalmasnak funkciója ellátására. Az egyházi pálya sokak számára csupán az általa biztosított kényelmes életmód miatt volt vonzó. Szokássá vált, hogy az egyházi méltóságokat az nyerte el, aki érte az előljáróknak (érseki székek esetében a pápának) külön összeget fizetett. A nemességet az egyház birtokában felhalmozódott hatalmas földbirtokok tették elégedetlenné, de ellenszenvüket fokozta, hogy az egyháziak az általuk nyújtott kölcsönök után - saját előírásaik ellenére - jelentős kamatot szedtek. A pénzkölcsönző tevékenység a polgárok féltékenységét is felkeltette. A parasztságra az egyházi birtokokon külön súlyos járadékok nehezedtek. A 15. század elején többfelé került sor egyházi birtokok elleni támadásra és kifosztásukra. Az egyház gazdagsága természetesen a szervezeten belül sem biztosított mindenki számára bőséget. Az alsópapság mind jobban leszakadt a magasabb tisztségek viselői valamint az egyházi központokban és a nagyobb kolostorokban élők mögött. Sok prédikátort szegénysége az őskeresztényi egyszerűséghez és egyenlőséghez való visszatérés hirdetőjévé tett. Az egyetem vezetői Hus nézeteiben hamar felismerték azok hasonlóságát Wycliffe tanaihoz. A közvetlen konfliktust elkerülendő az angol reformátor nézeteit nyilvánították eretneknek (kétszer is, 1403-ban és 1408-ban), anélkül, hogy csehországi követői ellen szankciókat fogadtak volna el. Husnak azonban nemzeti törekvéseivel (az egyháznak a világi hatalom alá helyezése, nemzeti nyelvű istentisztelet) sikerült megszereznie az uralkodó rokonszenvét, aki a csehek javára beavatkozott az egyetem belügyeibe i Kutna Hora-i rendeletével megvonta a német tanárok előjogait s az egyetem oktatói karában kötelezővé tette a csehek számbeli túlsúlyát. A német tanárok, tanítványaikkal együtt elhagyták Prágát s Lipcsében alapítottak új egyetemet. A legfőbb ellenfeleitől megszabadított Hus ezután látszólag korlátlanul hirdethette nézeteit, bírálhatta a pápát

288 280 Barta ]ános és az egyház romlottságát. A cseh egyház visszautasította a pápa kísérleteit arra, hogy a prédikátort eretnekként elítéltesse. A pápaság 1412-ben újabb támadási felületet szolgáltatott Hus számára. A cseh prédikátor reformtörekvései időben egybeestek a nyugati egyház legnagyobb szakadásával: a római katolikusoknak egyszerre három pápájuk is volt: egy Rómában, egy Avignonban és egy harmadik, akit ugyan a szakadás elhárítására választottak meg, akinek azonban nem sikerült e célt megvalósítania. Két riválisa ugyanis nem mondott le. Ez a harmadik pápa, XXIII. János ( ), pozícióját többek között azzal próbálta megerősíteni, hogy búcsúcédula-árusítást rendelt el Csehországban. A búcsú eredetileg az egyház kötelezettség-vállalását jelentette arra, hogy a bűnbánatukat zarándoklattal, vezekléssel - tehát lemondással - kifejező hívők bűnbocsánatáért és így üdvözüléséért Istennél közbenjár. A búcsúcédula-árusítás révén azonban az eredetileg lemondással, önsanyargatással kifejeződésre jutó bűnbánat helyére - legalábbis látszólag - a bűnök pénz-adománnyal való megváltása járult. XXIII. János próbálkozása végül kudarcot vallott. Pápaságát nem ismerték el s nem vették be a pápai névsorba sem. (Ezért választhatta magának a 20. század egyik pápája ugyancsak a XXIII. János nevet.) Hus természetesen tiltakozott a búcsúcédulaárusítás ellen, hívei a pápát bírálták, kigúnyolták az egyházfőt. A nem legitim pápa az eretnekek elleni fellépéssel próbálta helyzetét megerősíteni. Nemcsak Hust helyezte interdiktum és excommunicatio alá (kiközösítette), hanem a várost is, amelyben tevékenykedett (1412). Husnak el kellett hagynia Prágát, prédikációit vidéken folytatta. Ekkor írta azokat a cseh nyelvű műveit, amelyekből mind a kortársak, mind az utókor megismerheti nézeteit. Teológiai jelentőségükön túl azonban nyelvileg is kiemelkedőnek számítanak, hiszen a cseh irodalmi nyelv alapjának tekintik őket. Mivel a küzdő felek támogatásért az egymással rivalizáló pápákhoz fordultak, a csehországi konfliktus túlnőtt az ország keretein. Maga Hus is igyekezett felhasználni az egyházfők vetélkedését, s elfogadta Zsigmond német-római császár és magyar király meghívását az egyház egységét mind szervezetileg, mind nézeteiben visszaállítani készülő konstanzi zsinatra ( ). Hus a császár bántatlanságot ígérő menlevele birtokában utazott el a zsinatra. A nyugati egyház szervezeti egységét a három pápa letétele és egy új egyházfő, V. Márton megválasztása teremtette meg. (XXIII. János pápát korábbi erkölcstelen magánélete miatt fosztották meg méltóságától.) A hitélet egységének helyreállításához tartozott az eretnekségek elítélése. Hus tantételei közül a nézetei felülvizsgálatára alapított bizottság 39-et ítélt tévesnek, s miután ő ragaszkodott azokhoz, halálra ítélték. A prédikátor július 6-án máglyahalált szenvedett. Mártírhalála Csehországban az ellenállást növelte. A fegyveres mozgalom gyakorlatilag persze csak évekkel kivégzése után robbant ki. Az elégedetlenek között két irányzat formálódott ki, egy mérsékeltebb, amely megelégedett volna az egyház túlzó befolyásának mérséklésével, az egyházi élet megtisztításával. A hívők számára a két szín alatti (kenyérrel és borral való) áldozást kívánták, jelképükké a kehely vált. A radikálisabb irányzat célkitűzései között előkelő helyet foglaltak el a társadalmi átalakulásra vonatkozó követelések. IV. Vencel

289 30/ Csehország a középkorban 28 1 halála után Csehország népe nem akarta elfogadni az elhunyt király öccsét, Zsigmondot uralkodójának, mert az, menlevele ellenére, beleegyezett Hus kivégzésébe júliusában Jan Zelivsky vezetésével Prága Ujvárosában felkelés robbant ki, amely azzal kezdődött, hogy néhány tanácsos urat kihajigáltak a városháza ablakán (defenestratio). A szegény nép kezébe vette a város irányítását. A vidéki ellenállók Dél-Csehországban alapítottak új központot, amelyet a bibliai Táborról neveztek el. A táboriták parasztokból, városi plebejusokból és elszegényedett nemesekből álló társadalmukat a bibliai szegénység alapján szervezték meg: lemondtak a magántulajdonról (az érkezők értékeiket a városban felállított kádakba helyezték), politikai egyenlőségre törekedtek. A kelyhesek a prágai négy pontban fogalmazták meg célkitűzéseiket, amelyben a két szín alatti áldozás és a papság világi hatalmának megszüntetése mellett helyet kapott a súlyos bűnök büntetése (a bűnös egyháziakat is beleértve) valamint a szabad igehirdetés. Zsigmond király kereszteshadat gyűjtött, amellyel ostromgyűrűbe fogta Prágát. A huszita mozgalom első erőpróbájára július 14-én került sor, amikor a Jan Ziška (dél-csehországi kisnemes) vezetésével szerveződött huszita sereg a Prága melletti Vitkov hegyen legyőzte a keresztes sereget. Zizka nemcsak a hozza csatlakozók lelkesedésével és elszántságával számolt, hanem új hadvezetési elveket is megpróbált bevezetni. A huszita harcmodorban különös szerepet játszottak a szekerek, amelyek sáncként szolgáltak a gyalogságnak (szekérvár), de szállították a tüzérséget is. A harci szekerek révén a husziták az ellenséges támadást nyílzáporral verték vissza, majd védekezésből hirtelen támadásba tudtak átmenni. Ez pótolta, hogy a lovasseregekkel szemben leginkább csak gyalogságot tudtak kiállítani, amely híján volt a jó felszerelésnek. Számos huszita harcos átalakított mezőgazdasági eszközeivel vonult hadba. A Vitkov hegyi győzelem után Ziška és Zelivsky együttes erővel megnyerte Kelet- és Északkelet- Csehország városait a mozgalomnak. A 21 városból álló szövetség 1421 júliusában a časlavi országgyűlésen (amelyen a nemesi rend képviselői is megjelentek) elfogadta a prágai négy pontot, felmondta az engedelmességet Zsigmondnak s a királyválasztásig 20 tagú kormányt állított az ország élére. A 20,,régens közé a polgárok mellé - a kompromisszum jeleként - 5 főurat és 7 köznemest választottak. Morvaország megjelent képviselői nem fogadták el sem a prágai négy pontot, sem Zsigmond trónfosztását végén Ziăka és Zelivsky egyesült serege a Prága melletti Vyšehradnál újabb győzelmet aratott a keresztesek felett. A huszitizmus nemesi-polgári és népi-plebejus elemei közötti ellentétek azonban mind nyilvánvalóbbá váltak. Ziăka 1421-ben a legradikálisabb (már-már vallásellenes) nézetek képviselői közül többet máglyán megégettetett márciusában Prágában meggyilkolták Zelivskyt és közvetlen híveit, a polgárok egy része pedig a katolikus főurakhoz közelített. A belső ellentétek azonban egyelőre nem veszélyeztették a mozgalom sikerét. Ziăka több győzelmes csata után már Morvaország meghódítására készült, amikor 1424 októberében váratlanul meghalt. A huszita sereg vezére Andreas Prokop (mellékneve: Holý - Nagy) lett, aki az addigi védekező taktikát támadó hadműveletekkel váltotta fel. A husziták győzelmei hatására Zsigmond

290 282 Barta ]ános tárgyalásokat kezdeményezett, de ezek - mivel a husziták kitartottak a prágai négy pont mellett - kudarccal jártak. Miután azonban az uralkodónak Európa minden részéből összegyűjtött újabb keresztes serege - élén a magyar történelemből is ismert Cesarini Julian bíborossal ben Domaălice mellett vereséget szenvedett, a tárgyalásokat felújították. Az ugyancsak 1431-ben megnyíló bázeli zsinat - ahová a huszitákat is meghívták - elfogadta tárgyalási alapul a prágai négy pontot, majd kompromisszumként a két szín alatti áldozást s ezzel megosztotta a huszita tábort. A korábban hajthatatlan Zsigmond király is kész volt elfogadni a prágai négy pontot. A mozgalom belső meghasonlásához hozzájárult az is, hogy a háborús években lehanyatlott a gazdaság, az elhanyagolt földművelés nem tudta élelemmel ellátni a lakosságot, éhínség tört ki. Az erősen megfogyott huszita sereg május 20-án a lipanyi csatában vereséget szenvedett, maga Prokop is elesett. A mozgalomnak a végső csapást az 1435 őszén Tabor mellett elszenvedett újabb vereség, majd az új vezető, Jan Rohač Kutna Hora melletti- ugyancsak bibliai nevű - Sion várának bevétele adta meg. A husziták elfogott közel 60 vezetőjét 1437 szeptemberében a prágai óváros főterén kivégezték. Zsigmondot még 1436-ban királlyá koronázták, a katolikus egyháznak viszont bele kellett törődnie birtokai egy részének elvesztésébe. A husziták radikálisabb szárnya veresége után mintegy három évtizeddel jutott el addig, hogy a vallásnak új szervezeti keretet biztosítson. Kelet-Csehországban 1457 körül jött létre a Cseh Testvérek felekezete, amely újabb tíz év múlva egyházzá szerveződött. A cseh testvérek minden kapcsolatot elvetettek a római egyházzal, szertartásaikban és szociális nézeteikben pedig a táboritákat követték. A nyílt harc helyett azonban a beletörődést, a túlvilági életre való békés, alázatos felkészülést választották. Bő fél évszázad élet-halál harca után vallásuk és egyházuk a csehországi reformáció terjesztésének szilárd bázisa lehetett. Nem maradt viszont sokáig érvényben a kelyheseknek a bázeli zsinaton történt elismertetése. II. Pius pápa (pápasága előtti nevén Aeneas Sylvius Piccolomini, ifjabb éveibenmaga is a pápai hatalom bírálója és a bázeli zsinaton még az egyházi reformok híve) 1462-ben eretnekeknek nyilvánította őket s keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, majd 1466-ban II. Pál pápa egyenesen kiátkozta őket. A huszita mozgalom pozitív hatása maradt Csehországban az anyanyelv használatának kiterjesztése. A Biblia lefordítása, az anyanyelvi vallási viták, Hus és mások művei, a néphez szóló prédikációk közérdeklődésre tartottak igényt s hatással voltak a lakosság műveltségi szintjére is. A huszitákkal éppen nem rokonszenvező, imént említett Piccolomini bíboros is úgy nyilatkozott, hogy a husziták asszonyai közül sokan jobban ismerik a Szentírást, mint az itáliai püspökök, s, hogy ennek a nyomorult népnek egy jótulajdonsága van, nevezetesen, hogy kedvelik a tudományt. A Biblia lefordítása egy élő szláv nyelvre más szláv országokban is kedvező hatást gyakorolt az anyanyelvű írásbeliség kialakulására. A huszita mozgalomnak a cseh történetírásban tulajdonított másik következményt, miszerint a mozgalom a nemzeti öntudat erősödését is szolgálta, csak meghatározott feltételekkel tudjuk elfogadni. A mozgalom elméletileg valóban erősen nemzeti tartalmúnak mutatkozott. Kiáltványaikban a husziták szlávságukat és a

291 30/ Csehország a középkorban 283 rokon népekhez fűződő szolidaritásukat hangoztatták, az ortodoxiához egy Konstantinápolyba küldött követséggel próbáltak közelíteni. A gyakorlatban azonban a nemzeti célok a mozgalom német ellenességében nyilvánultak meg, ami megakadályozta, hogy a szomszédos országokban itt-ott felbukkanó huszitizmus éppen a legfejlettebb szomszéd, Németország területén tért hódíthasson. De nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy az állítólagos nemzeti érzés tulajdonképpen egy szűkebb régió patriotizmusát jelentette, hiszen a huszitizmus a cseh korona egyetlen társországában (Morvaország, Szilézia valamint az akkor még jórészt szlávok lakta Lausitz) sem tudott gyökeret verni. ZsrGMoNDTóL LA]osiG Zsigmond nem sokáig élvezhette győzelmét, hiszen 1437-ben meghalt. Utóda, veje, Habsburg Albert ( ) rövid uralkodása alatt, majd fia (a cseh történelemben Utószülöttnek [Posthumus] nevezett) László (a magyar történelem V. Lászlója, ) kiskorúsága alatt semmi nem állt útjába a husziták leverése után kialakuló anarchiának. A nemesek által elfoglalt egyházi és királyi birtokok a nemesség hatalmát erősítették, míg a királyi birtokok megfogyása a központi hatalom esélyeit ásta alá. Bárói ligák alakultak ki, amelyek közül a kelet-csehországi csoport bizonyult a legerősebbnek. Vezetője, Podëbrad György, 1448-ban elfoglalta Prágát, majd a gyermek uralkodó gyámjaként 1452-ben Csehország kormányzója lett. Az ifjú uralkodó mellett azonban végül a királyi hatalom megerősítésére törekedett. Pártfogoltja halála után (amelyet a korabeli gyanúval szemben nem az általa adott méreg, hanem a fiatal király gyógyíthatatlan betegsége okozott) mint király ( ) folytathatta centralizációs törekvéseit. Hatalmát a formálódó köznemesi rend valamint a városok támogatására próbálta alapozni, amelyek a német befolyás háttérbe szorítását várták tőle. A bázeli zsinaton elfogadott vallású mérsékelt (kelyhes) huszitaként és a két szín alatti áldozás híveként meg kellett küzdenie viszont az egyházzal, amely a bázeli zsinat kompromisszumát felmondva, az új uralkodót eretnekké nyilvánította. Az ellene hirdetett keresztes hadjárathoz csatlakozott Mátyás magyar király, aki pedig korábban jó kapcsolatokat ápolt a cseh királlyal ban mindenesetre sikerült Morvaországot, Sziléziát valamint Lausitzot elfoglalnia és a 'Magyar Királysághoz csatolnia. Hódításait a cseh történetírás - amely Podébradban valamiféle nemzetei királyt lát - elég szigorúan elítéli, pedig Mátyás igazából elsősorban a cseh társországok rendjeinek huszitizmusellenességét használta fel, amikor a cseh korona tartományait elfoglalta. Podčbrad védekezésbe szorulva halt meg, központosító terveiből keveset tudott megőrizni, még kevesebbet abból az illúzióból, hogy egy nagy török ellenes összefogás élére áll. Nemzeti király volta abban az értelemben igaznak bizonyulhat, hogy utódai (egészen a 20. századig bezárólag) idegenek voltak. Halála után a cseh rendek többsége a lengyel király fiát, Jagelló Ulászlót választotta királyává ( ). Uralma alatt, de csak Mátyás halála után, amikor

292 'ı 284 Barta ]ános iiyagyar királlyá választották, tért vissza a cseh koronához az előde által elvesztett 3 tartomány. Csehországi politikája azonban nem bizonyult különösebben sikeresnek. Ulászló után fia, Lajos ( ) uralma is a királyi hatalom hanyatlásával járt. A rendek szándékától függött, hogy az uralkodó mikor hívhatja össze az országgyűlést, amelyen azután saját akaratukat érvényesítették. Jogaikat az 1500-ban nyomtatásban is megjelent Országos Rendtartásban foglalták össze, amit a király is megerősített. Miután Ulászló magyar király lett, s székhelyét Budára helyezte át, Csehország ügyeivel alig törődött, a királyság ügyeit négy helytartóra bízta. Kudarcba fulladt Lajos kísérlete is a hatalom megragadására. Sőt, a reformáció németországi megjelenése új feszültségeket keltett. A kelyhes főurak felbátorodva a maguk kezébe igyekeztek kaparintani a főméltóságokat. Hiába kötött velük egyezséget 1525-ben Lajos király, a hatalom helyreállításában nem támogatták. Az uralkodó halála 1526-ban Csehországot is a Habsburgok kezére juttatta. A 15. század - a huszita háború pusztításai ellenére - a csehországi gazdaság fellendülését hozta. Megnőtt a nagybirtokosok érdeklődése a gazdaság iránt. A főúri birtokokon a mezőgazdaság hagyományosan specializálódott ágain (állattartás, halastavak létesítése) mellett szívesen létesítettek ipari vállalkozásokat (sörfőzde, üveghuta, bányászat). (A halastavak a reformáció előtt a böjti időszakokban oly fontos táplálékul szolgáló halak tenyésztésére szolgáltak.) A folyamat káros következménye lett a jobbágyi alávetés fokozása. A 15. század második felétől szaporodtak a jobbágyság röghözkötésére irányuló rendeletek, amit 1487-ben a Megújított Országos Rendtartásban végleg szentesítettek. Ugyanezt a tendenciát erősítette a robotterhek fokozása. Kedvezőtlenül alakult a városi polgárság helyzete. Hiába növekedett meg a huszita mozgalom idején átmenetileg a városok politikai befolyása, a mozgalom bukása után a földesúri támadások a polgárok jogait is megnyirbálták. Az országgyűlésekre csak a királyi városok ügyei kerülhettek. Az ipar ágazatai közül talán egyedül a bányászatot emelhetjük ki. A felfedezések előtt Csehország ezüstbányái (Jihlava, Kutna Hora) tekintélyes mennyiségű nemesfémet tudtak az európai piacokra szállítani. A 14. század elejétől vert cseh aranydukát (florenci), és a jóminőségű, a dénárnál nagyobb ezüstpénz (prágai garas) Európában mindenütt keresett volt körül Jachimovban (németül Joachimsthal) új ezüstfeldolgozót és pénzverőt helyeztek üzembe. Az itt vert ezüstpénz német nevéből (foachimsthaler) származik mind a tallér, mind a dollár elnevezés. A század fordulójáig tartó virágzást azonban hamarosan hanyatlás váltotta fel. Oka - a magyarországi bányászat visszaeséséhez hasonlóan - a lelőhelyek egyre mélyebbre kerülése és ezáltal elvizesedése, a szivattyúzás tökéletlensége, a vállalkozók tőkeszegénysége váltotta ki. A gazdaság fellendülése tehát ideiglenesnek bizonyult s későbbi kedvezőtlen tendenciákba torkollott. A gazdaság fellendülése mellett Csehország Jagelló korszaka a művészetek virágzásával járt együtt. A prágai Hradzsin késő-gótikus bővítése az Ulászlókorszakban olyan sajátos stílusban történt, amely méltán vetekedhet az angliai Tudor- vagy a franciaországi flamboyant gótikával.

293 3 1.Í Lengyelország és Litvánia A LENGYEL ALLAMISAG KIÉPÍTÉSE BAR A LENGYEL ÁLLAM KIALAKULASABAN közel fél évszázaddal elmaradt a cseh fejedelemségtől, története első évszázadaiban sorsa szerencsésebben alakult délebbi szomszédjáénál. Az Elba és Odera közti szlávok jó ideig felfogták a kelet felé terjeszkedő német birodalom támadásait, sőt az ellenük viselt hadjáratok több ízben alkalmi szövetséget is teremtettek a német és a lengyel uralkodók között. Így, bár a lengyel uralkodók átmenetileg több ízben is kénytelenek voltak elfogadni a német hűbéri fensőbbséget, Lengyelország nem tagolódott be a Birodalom kereteibe s a németek belső ügyeibe sem avatkoztak be olyan mértékben, mint a dél-nyugati szomszéd esetében. Az ezredforduló különösen kedvezőnek tűnt. A kapcsolatok megszilárdítása céljából 1000-ben Gnieznóba látogatott III. Ottó császár, aki ekkor nemcsak Lengyelország függetlenségét ismerte el, hanem önálló érsekség megalapításával hozzájárult a lengyel egyház fiiggetlenségéhez is. Lengyelországban 968-ban Poznaiiban alapították missziós püspökséget, amely a magdeburgi érsekség alá tartozott. Működése azonban Jordán püspök halála (984) után megszűnt. Az ezredfordulón a gnieznói érsekség mellett három további püspökséget alapítottak. III. Ottó császár elsősorban Itália felé orientálódott, ezért bizonyult engedékenynek lengyelországi politikájában. Utóda, II. Henrik azonban kelet felé fordult, de támadását I. (Vitéz) Boleslaw ( ) nemcsak visszavette, hanem ellentámadása során maga foglalta el az Odera bal parti Lausitzot (Luăice) és ideiglenesen Csehországot is. Veje, az elűzött kijevi fejedelem, Szvjatopolk támogatására hadjáratot vezetett Kijev ellen is. Pártfogoltját ugyan nem tudta visszaültetnie a trónra, Galícia területén azonban sikerült elfoglalnia az ún. vörös városokat, amelyek a következő évszázadokban több konfliktust idéztek elő az oroszok és lengyelek között. A németekkel vívott, váltakozó szerencsével, mintegy másfél évtizedig folytatódó háború nyomán I. Boleslaw végül 1025-ben, közvetlenül halála előtt, a császár beleegyezése nélkül királlyá koronáztatfa magát.

294 286 Barta ]ános Az örökösödés rendje a korai feudális lengyel államban sem volt egyértelműen lefektetve, az uralkodó Piast dinasztia tagjai között rendszeressé váltak a trónviszályok. Amikor Vitéz Boleslaw akaratának megfelelően, halála után kisebbik fia, II. Mieszko ( ) lépett a trónra, bátyja, a magyar anyától (a lengyel hagyomány szerint Szent István Judit nevű nővérétől) származó Bezprym harcot indított ellene. Bezprym, miután anyját Vitéz Boleslaw eltaszította, ifjúkora jelentős részét Magyarországon töltötte, róla kapta elnevezését Veszprém városa. Az őt támogató császár segítsége fejében elismerte a német hűbéri fennhatóságot, a koronázási jelvényeket átadta II. Konrádnak. A lengyel trónt azonban csak rövid ideig sikerült megtartania, mivel hamarosan meggyilkolták. Nem sokkal később II. Mieszko is áldozatul esett egy főúri lázadásnak. Halála után nyílt anarchia robbant ki, a magasabb állami tisztségek birtokosai (az általában a régi törzsi szállásterületek köré szerveződő tartományok ispánjai stb.) igyekeztek magukat függetleníteni az uralkodótól s önálló hatalmat kiépíteni. Az anarchia felbátorította az új társadalmi és politikai berendezkedés ellenségeit is. Magyarországhoz hasonlóan Lengyelországban is pogány lázadások törtek ki, amelyeknek nemcsak több egyházi és világi főúr esett áldozatul, de elpusztítottak egy sor templomot, egyházi székhelyet is. A belső zavart kihasználva I. Bretislav cseh fejedelem is megtámadta Lengyelországot s Gnieznóból elvitette Szent Adalbert ereklyéit. Az erkölcsi veszteség politikai hátránnyal is járt: Gniezno érsekségi rangja egy időre megszűnt. A lázadást és a cseh hódítást végül az ismét csak német segítséget kérő (Megújító) Kázmér ( ) számolta fel. Székhelyét a feldúlt Gnieznóból Krakkóba helyezte, majd visszafoglalta Sziléziát. A királyi hatalom visszaállítására II. (Merész) Boleslaw ( ) tett - átmeneti sikerrel járó - kísérletet. Külpolitikája mindenképpen eredményes volt, több sikeres hadjáratot vezetett a csehek és az oroszok ellen. Az uralkodása alatt kibontakozó első invesztitúra háborúban IV. Henrik császárral szemben a pápa oldalára állt, és segítségével 1076-ban királlyá koronáztatta magát, ami a német hűbér levetését jelentette. Visszaszorította a német befolyást az egyházban is. Amikor azonban véres kegyetlenséggel vert le egy ellene irányuló összeesküvést (a megtorlás során a felkelés élén álló krakkói püspököt és több főurat is kivégeztetett), lázadás tört ki ellene. Megfosztották trónjától s elűzték az országból. Boleslaw száműzetésben, Magyarországon halt meg. A lengyel történelem már ekkor is sok szállal kapcsolódott hazánkhoz. Míg a lengyel uralkodók a legközelebbi szláv állammal, Csehországgal - kezdetben a két ország egyesítését célzó eredménytelen rivalizálás következtében, később a gazdag Szilézia megszerzése céljából - számos konfliktusba bonyolódtak, addig Magyarországgal a kapcsolatok többnyire békések voltak, olyannyira, hogy még a Piast dinasztia száműzött tagjai is szívesen kerestek menedéket hazánkban. II. Boleslaw utódai alatt gyakorlattá vált, hogy az uralkodó az ország egy részének kormányzását valamely közeli rokonára (rendszerint fiára, esetleg testvérére) bízta. Visszaállt a hűbéri alávetettség Németországgal szemben s a német befolyás növekedése következtében a pápa a lengyelországi püspökségeket ismét német érsekségek alá rendelte.

295 31 / Lengyelország és Litvánia 287 A 12. század elején III. (Ferdeszájú) Boleslawnak ( ) még sikerült egy időre egyesítenie Lengyelországot, sőt pomerániai hódítása révén új területhez juttatta államát. Utóbb azonban nem tudta megvédeni Sziléziát a csehekkel szemben, s bele kellett törődnie, hogy III. Lothar császár a lengyel püspökségeket átmenetileg a magdeburgi érsekség alá rendelje. A külső és belső ellenségekkel körülvett uralkodó végrendeletében szentesítette a széttagolódást. Szándéka szerint a családi viszályoknak kívánta volna elejét venni az ország felosztásával fiai között s az örökösödés szabályozásával, amitől a partikularizmus (tehát az egyes országrészek végleges elszakadása) megakadályozását remélte. Az országot úgy osztotta fel fiai között, hogy a fővárost, Krakkót és a hozzá tartozó térséget (Kis Lengyelországot) bíró legidősebb fiúnak még főhatalmat (szeniorátus) rendelt a többi részfejedelem felett. A gyakorlatban azonban ez a főhatalom nemppérvényesüllretett, a részfejedelmek még saját tartományukban is csak korlátozott hatalommal rendelkeztek. III. Boleslaw legidősebb fiát, II. Ulászlót ( ), aki legalább saját fejedelemségében szerette volna hatalmát megszilárdítani, még Krakkó trónjáról is elűzték. Hűbéresei a többi részfejedelemhez, az uralkodó testvéreihez fordultak segítségért, amit meg is kaptak. Megszűnt az a gyakorlat is, ami szerint a fejedelmeknek váltogatniok kellett volna egymást, a krakkói fejedelemség trónjára mindig a család legidősebb tagjának kellett volna kerülnie. A széttagolódás virágkorában a részfejedelemségek száma több tucatra emelkedett. A fejedelmi hierarchiában elsőnek tekintett Kis-Lengyelország mellett legjelentősebbnek a Gnieznó központú Nagy-Lengyelország, továbbá Szilézia, valamint az ország északkeleti részén fekvőkujávia és Mazóvia számított. A széttagolódás oka természetesen nem a Piast uralkodó család tagjainak tehetségtelensége vagy viszálykodása volt, hanem a Lengyelországban korai szakaszában lévő feudális gazdálkodás kezdetlegessége. A nagyobbrészt mezőgazdasági jellegű területeket magába foglaló országban még nem alakultak ki a belső árucsere és forgalom feltételei. Az iparosodás előrehaladását a lengyel történetírás a különféle mesterségekről elnevezett településekkel (bognárok, fegyverkovácsok, cipészek, pékek stb. falva) szokta igazolni, e települések lakói azonban általában szolgáló népek voltak, akik nem piacra termeltek. A századi Lengyelország fából épült városai még inkább adminisztratív központok voltak, mint kézműves telepek. A Keleti tenger partvidéke idegen (normann, német) befolyás alatt állt, az iparilag szép jövő előtt álló Szilézia birtoklásáért a lengyelek a csehekkel vívtak évszázados küzdelmet. A széttagolódást erősítette, hogy a korábbi viszálykodások idején a főurak jelentősen meg tudták növelni birtokaikat s azokra gyakran szereztek immunitást, azaz mentességet az uralkodó igazgatási, bíráskodási és adószedési jogosultsága alól. (Ennek fejében persze katonai segítséget kellett volna neki nyújtaniok, amit rendszerint nem teljesítettek.) Bár nem számítottak ritkaságnak a faluból álló nagybirtokok, a földesúri birtok ritkán feküdt egy tagban, s egyelőre kevés volt a majorság is. A társadalom ellenkező pólusán a 12. századra erősen megfogyatkozott a szabad parasztok száma, hogy helyüket a földesúri függésben élő jobbágyoknak adják át. A különféle paraszti csoportok között még számosan akadtak, amelynek tagjai

296 288 Barta ]ános szabadon költözhettek, a többség azonban már röghöz kötött volt. Az alakuló nagybirtokon számos rabszolgát is foglalkoztattak. Az önállósághoz jutott részfejedelemségekben a főurak a fejedelem tanácsa (tanácsadó testülete) mellett létrehozták saját tanácskozó testületüket is, ahol a fejedelemség fontosabb ügyeiről döntöttek. Beleegyezésük nélkül a fejedelem nem emelhette az adókat, nem dönthetett külpolitikai kérdésekben, sőt birtokot sem adományozhatott. A közigazgatás középfokú egységei a várkerületek voltak (amelyek nagyjából megfeleltek a magyarországi megyéknek), élükön az adószedői és bírói hatalommal felruházott várnagyok (castellanus) álltak. A meggyengülő világi igazgatás adott helyet az egyházi szervezet erősödésének és befolyása ıi' növekedésének. Az egyházközségek (számuk a 12. században kb. ezer volt) a világi közigazgatásban háttérbe szorították az alsó fokú igazgatás egységeit (opole). A _,-f _,.ı-ı fejedelmek nem tudták megőrizni jogaikat pl. a püspökök kinevezésében stb. Növekedett a pápai befolyás, csökkent viszont a német egyházi vezetők aránya. A széttagolódás természetesen az ország nemzetközi tekintélyét is jócskán megtörte. A részfejedelmek egymás elleni harcuk során nem tudtak ellenállni a német expanziós törekvéseknek, sőt, a gyengébbek egyre gyakrabban fordultak segítségért a császárokhoz. Ekkor fejeződött be az Elba és Odera közti szláv területek bekebelezése Németországba. Azt, hogy Lengyelország nem került szigorúbb alávetésbe, megakadályozta, hogy a császárokat lekötötték az újabb invesztitúra háborúk, amelyekben saját hatalmuk is meggyöngült. Éppen a császári hataloın gyengesége következtében erősödhetett meg viszont a brandenburgi őrgrófság, amely a későbbiekben oly sok problémát okozott a lengyel J..AF uralkodóknak. Határháborúk alakultak ki a Lengyelország keleti peremén fekvő Mazóvia és a szomszédos, rabló hadjáratokat vezető porosz törzsek között. (A balti népcsoporthoz tartozó, litvánokkal rokon poroszokat a későbbi háborúk jelentős mértékben megritkították, így nem sok közük volt a róluk elnevezett terület későbbi, nem annyira az őslakosoktól, hanem inkább a vidék német telepeseitől származó lakóihoz.) A porosz támadások kivédésére hívta be a Baltikum térségébe Mazóviai Konrád fejedelem a Német Lovagrendet. Konrád eredetileg cisztercita szerzetesek behívásával a poroszok térítését szerette volna elérni, ennek ineghiúsulása után fordult a lovagokhoz, akik 1230-ban telepedtek meg Mazóviában. Egy II. Frigyes császártól szerzett kiváltságlevél alapján saját tulajdonuknak tekintették mind a Lengyelországtól kapott területet (Kelet-Pomeránia), mind hódításaikat. Miután 1285-re nagyjából befejezték a poroszok hódoltatását, önálló, erősen centralizált államot alapítottak, amely új fenyegetést jelentett előbb a lengyel és a Kijevi Rusz helyére lépő orosz részfejedelemségeknek, majd utóbb az egyesült Lengyelországnak is. Nagyszámú német telepes befogadásával tartoinányuk etnikai képét is jelentősen átalakították. Tevékenységüket az utókor meglehetősen ellentmondásosan értékeli. A lengyel történetírás elsősorban hódító, a helyi lakosságot pusztító cselekedeteiket emeli ki, míg a németek térítő, kultúra terjesztő szerepüket a pogány őslakosság között. A 13. századtól kezdve azonban a széttagolódással ellentétes irányú lassú változás jeleit figyelhetjük meg. Mint Európa más országaiban, Lengyelországban is

297 31 / Lengyelország és Litvánia 289 fejlődésnek indult a gazdaság, megnőtt az áruforgalom, kialakultak a helyi piacok. A század közepén a gazdaságilag egyik legfejlettebb területről, Sziléziából, egyesítési kísérlet indult ki. I. (Szakállas) Henrik részfejedelem ( ) a köznemességre és a városokra támaszkodva próbálta ellensúlyozni tartományában a főurak hatalmát. A politikáját folytató fia, II. (Jámbor) Henrik ( ) azonban elesett a betörő tatárokkal vívott liegnitzi ütközetben, ami e politika végét jelentette. A tatárjárás ugyanakkor - magyarországi és csehországi következményeihez hasonlóan -, a lakosságban okozott pusztítása révén, kedvező terepet teremtett a Nyugat-Európa sűrűn lakott vidékeiről menekülő parasztok betelepülése számára. A 13. század közepétől elsősorban Sziléziába és Pomerániába érkezett nagyszámú telepes. A telepítést soltészek (németül schulteiˇss) irányították, a jövevényeket külön falvakba költöztették, ahol azok, sok más kedvezés mellett, akár 24 évig tartó adómentességet is nyerhettek. Lengyelországban is kialakult a német jogú települések hálózata. Az itt lakók szolgáltatásait pontosan előírták, jelentős részben pénzzel megválthatóvá alakították. A kedvezések köre azután fokozatosan kiterjedt a lengyelek lakta falvakra is. A telepítések folyamata független volt a keletre irányuló német politikai expanziótól (Drang nach Osten), hatását inkább pozitívnak kell tartanunk. Ugyanakkor az újonnan létrejött német telepeket meghaladó körben érvényesült a német jog, aminek hatása kedvezően befolyásolta a parasztság életkörülményeit. Számos német telepes érkezett a városokba is, meggyorsítva azok ipari fejlődését valamint a polgárság renddé fejlődését. Befolyásuk a városigazgatásban is jelentkezett, hisze a lengyelországi városok többségét a magdeburgi városjog alapján kormányoztifk. A gazdaság fejlődése egyre élesebben vetette fel a széttagoltság felszámolásának szükségességét. A fejedelmek persze ebben alig számíthattak a részfejedelemségekben erős befolyásra szert tevő főurakra. 13. századi fellendülésük ellenére viszonylag gyengék maradtak a városok s az őket lakó polgárok is. Az egyesítésre törekvő fejedelmek legfőbb támaszának a köznemesség számított. A tatárjárás Lengyelországnak csak a déli területeit érintette, igaz azokat meglehetősen súlyosan és nem is egyszer ben a tatárok Magyarországgal egyidőben támadtak Kis-Lengyelországra és Sziléziára, s sorra pusztították az útjukba eső falvakat és városokat, magát Krakkót is beleértve. Győzelmeik ellenére azonban hamarosan elhagyták az országot. Lengyelországban nem volt erő, amely a határvédelmet megszervezte volna, így támadásukat 1259-ben és ben megismételték, újra nagy pusztítást okozva. Ismételten feldúlták Krakkót is. LENGYELoRszAG EGYEsÍTÉsE. A LENGYEL-LITVAN UNIÓ Lengyelország egyesítését a 13. század második felében több kudarcba fulladt kísérlet előzte meg. Ezek közé tartozott a Pfemysl-dinasztia utolsó tagjainak kísérlete is, hogy a lengyel trón megszerzésével a két országot egyesítsék. A krakkói részfejedelemséget (Kis Lengyelország) megszerző II. Vencel saját embereit ültette az állami tisztségekbe, igyekezett szövetségesül megnyerni a városok

298 290 Barta ]ános német patríciusait valamint az egyházat. Politikája azonban - mind a lengyel nemesség, mind az egyház köreiben - népszerűtlennek bizonyult. A lengyel egyháziak kifogásolták, hogy a Vencellel érkezett német papokat és szerzeteseket a lakosok nem értik. A németek népszerűtlenségének látványos kifejezése volt, hogy Swinka krakkói püspök Vencel koronázása után fennhangon elégedetlenkedett, mert a szertartáson egy német kutyafı prédikált. A Prˇemysl-ház kihalása után Kis Lengyelországban a Piast dinasztia mazóviai ágából származó Lokietek Ulászlót, Mazóviai Konrád unokáját emelték a fejedelmi trónra. (A lengyel uralkodó névsorban I. Ulászlóként szerepel, mivel királyként valóban az első volt e néven. A Lokietek melléknév egyébként kicsit, alacsony növésűt jelent.) Ulászlónak több mint 20 évig tartó szívós munkával sikerült megszereznie a részfejedelemségek többségét, Nagy-Lengyelországot is beleérıtve. (Poznarít 1314-ben vette be.) Szilézia és Mazóvia egyelőre kívül maradt államán. Hoszszabb időre elveszett Pomeránia is, amelyet a német lovagrend szállt meg, elvágva ezzel Lengyelországot a tengerparttól. Miután Lokietek hiába kérte a pápa támogatását királyi koronázásához, 1320-ban pápai engedély nélkül koronáztatta meg magát a Vencelt korábban oly erősen kritizáló Swinka püspökkel. Az ekkor készült korona és a többi koronázási jelvény a 18. század végéig, Lengyelország felosztásáig maradt használatban, jelképezve az uralkodói hatalmat. Az egyesítés politikai oldala a koronázással befejeződött., - A közel két évszázadig széttagolt ország egyesítésének gyakorlati feladatait Lokietek fia, III. (Nagy) Kázmér király ( ) oldotta meg. Hatalmát mindenekelőtt János cseh királlyal igyekezett elfogadtatni, akinek megbízottja ezt az 1335-i trencséni találkozón - Sziléziának a Cseh Királyság részére történő átengedése fejében - el is ismerte. Az egyezséget az ugyanezen évben tartott visegrádi találkozón erősítették meg, ahol Kázmér partnereit szerette volna kedvező döntésre rávenni a virágzó kikötőváros, Danzig (Gdaiisk) hovatartozásának kérdésében is, ebben azonban nem járt sikerrel. Bár háborúra készült, végül mégis kiegyezett a lovagrenddel. Danzig maradt a lovagoké, de Kujáviát visszaadták s Pomerániára is elismerték a lengyel király hűbéruraságát. Kázmér azonban ekkor - a helyi uralkodóház kihalása (1340) után - a halicsi fejedelemség területét szerette volna megszerezni. Sógorával, I. (Nagy) Lajos magyar királlyal olyan egyezséget kötött, amelynek értelmében Kázmér fiú utód nélküli halála esetén Halicsot Lengyelország kapja, Lengyelország trónját viszont Lajos örökli, míg haz Kázmérnak fia születne, akkor Halics Magyarországé lesz. Halics meghódításában a magyar sereg is segítette, így a tartomány 1349-ben lengyel fennhatóság alá került. Kázmér belső hatalmát a központi igazgatás szerveinek a régi részfejedelemség-korabeli szervek fölé való kiterjesztésével igyekezett megerősíteni. A legfőbb országos tisztség a kancelláré lett. A' kezdetben csupán oklevél-kiállító jogkörrel rendelkező kancellária és vezetője az írásbeliség terjedése révén jutott egyre nagyobb hatáskörhöz. Ugyancsak lassan nőtt meg a király híveiből összehívott királyi tanács befolyása. A helyi igazgatás a király -hívei közül kinevezett kerületi helytartók (starosták) kezébe került, akik igyekeztek a köznemességre (szlachta), ill. a tartományok nemesi gyűléseire (sejmik) támaszkodni. Az igazságszolgáltatásban

299 31 / Lengyelország és Litvánia 29 1 a központi hatalmat a királyi bíróságok képviselték, amelyek élére ugyancsak a starosta került. A részfejedelemségek eltérő jogszolgáltatását Nagy- és Kis-Lengyelország szintjén sikerült egységesíteni. A két országrész tartománygyűlésein 1346-ban ill ben fogadták el az új törvénykönyveket. Kázmér az egyházat is igyekezett politikája szolgálatába állítani, gyakran szegült szembe a pápával, amikor saját híveit ültette az egyházi méltóságokba. Kázmér nemzetközi tekintélyének szilárdságát igazolhatta, hogy 1364-ben olyan uralkodói találkozót rendezett, amelyen - IV. Károly császár és egy Piast hercegnő házasságának alkalmából - a császár és a vendéglátó uralkodó mellett megjelent a magyar, a dán és a ciprusi király, valamint sok más európai előkelőség is. Az uralkodói hatalom megerősítéséhez szükséges anyagi hátteret Kázmér elsősorban a királyi birtokokról tudta biztosítani. Nem habozott tehát, hogy a korábbi időszakban jogtalanul magánkézbe jutott birtokokat világi ésiegyházi birtokosaitól visszavegye. Állami monopóliummá tette a sóbányászatot és kereskedelmet, a bányászat más ágaiban a magántulajdonosok érdekeltségét fokozta. Nem tudta ugyan eltörölni a részfejedelemségek idején keletkezett számtalan belső vámot, a hazai kereskedőknek azonban általában felmentést adott alóluk, így a polgárság hívévé szegődött. A gazdaság fejlődését ösztönözte a pénzrendszer megreformálása. Növelte az állami jövedelmeket a telepítések révén művelésbe és ezúttal adó alá került irtványföldek tömege, amelyekeii a (főleg Németországból érkezett) telepesek új, fejlettebb technikát (háromnyomásos művelést, vasekét) honosítottak meg. A mezőgazdasági termelés gyarapodása lehetőséget nyújtott az áruforgalom bővülésére. A 12. század végén Lengyelországban mintegy 250 vásárhelyet tartottak nyilván, a 13. században egyedül Sziléziában 200 új város jött létre. A 14. század közepén a politikailag és gazdaságilag erősödő Lengyelország területileg és népességével is Európa jelentősebb államainak sorába lépett, 240 ezer kmi területén kb. 1,8 millió főnyi lakos élt. Miután Kázmér gyermektelenül halt meg, a korábbi egyezmény értelmében I. Lajos magyar király lépett a trónjára (a lengyel történelemben Magyar Lajosként emlegetik, uralkodása ( ). Lajos a lengyel urak ellenkezését egy kiváltságlevél kiadásával (kassai statutum, 1374) igyekezett leszerelni, Ebben mentesítette a lengyel nemességet az adófizetés alól (a jobbágytelekre kivetett állami adó nagyságát pedig két garasra mérsékelte), kötelezte magát, hogy megvédi az országot, továbbá, hogy csak lengyel nemeseket alkalmaz a tisztségekre (az egyházi inéltóságokat is beleértve), elismerte, hogy a lengyel nemesség csak külső támadás esetén, akkor is csak az országon belül köteles saját költségén katonáskodni. A valóságban Lajos nem vette át Lengyelország kormányzását, azt anyjára, Lokietek Erzsébetre, majd egy rokonára bízta. Uralma mindenképpen jelentős visszaesést jelentett Kázmér központosító törekvéseihez képest, így személye, s általában az egész Anjou-korszak, a lengyel történetírásban meglehetősen népszerűtlennek számít. Mentségükre szolgáljon, hogy Károly Róbert a területi rendezés tárgyalásos lehetőségének biztosításával az európai politikai gyakorlatban addig szokatlan békés megoldásra ösztönzött. Az már más kérdés, hogy az expanziós politikát folytató Kázmér király a döntés rá nézve kedvezőtlen

300 292 Barta ]ános elemét nem akarta elfogadni. Az I. Lajos korabeli perszonálunió Magyarországgal a kereskedelmi kapcsolatokat segítette elő a két ország között, mivel az uralkodó egyes városok polgárainak a másik országra is érvényes kereskedelmi kiváltságokat (szabad áthaladás, vámmentesség) adhatott. A kortársak persze nem feltétlenül érezték át a szövetség előnyeit. A magyar királyt és híveit Lengyelországban nem kedvelték. Kíséretéből 1376-ban Krakkóban egy vásári csetepatéban 160-an estek áldozatul a lengyelek haragjának. Lajos halála után hamarosan anarchikus állapotok törtek ki, több trónkövetelő is fellépett. A lengyel urak között legnagyobb támogatást az elhunyt király kisebbik leányának, Hedvignek (lengyelül Jadwiga) sikerült megszereznie ( ). Sőt, hívei korábbi vőlegényét, Habsburg Vilmost mellőzve, férjet is választottak számára, Jagelló litván fejedelem személyében, mivel ez a házasság megoldani látszott a két ország közötti folytonos határháborúkat. 1 A litván törzsek, a poroszokhoz hasonlóan a balti népek közé tartoztak. Egyesítésükre csak a 13. század folyamán került sor. A Mendog fejedelem által alapított fiatal litván állam sikerrel verte vissza a lovagrend hódító törekvéseit, majd - kihasználva a Kijevi Rusz szétesését - gyorsan tudott kelet-délkelet felé terjeszkedni. Befolyásuk gyakorlatilag a Balti tengertől a Fekete tengerig ért. Keleti szláv (orosz, belarusz) lakossága, s mindenekelőtt _az uralkodó osztályba beépülő bojárok hatására a litvánok a kereszténység ortodox változatát vették fel, s a fejedelmi udvarban is megerősödött az orosz befolyás. Délkeleti terjeszkedő politikájuk során viszont összeütközésbe kerültek a lengyelekkel, míg észak felől őket is sújfották a lovagrend támadásai. Ezért fogták pártját ők is a lengyel-litván uniónak. Az 1385-ben létrejött krewoi egyezség alapján Jagelló a nyugati rítus szerint megkeresztelkedett, feleségül vette Hedviget, s a keresztségben nyert (11.) Ulászló néven lengyel király lett ( ) ben Wilnóban (Vilnius) római rítusú püspökséget alapítottak a litvánok térítésére. A Krewóban létrejött államszövetség valójában nem volt több, mint perszonálunió, amelyben nem szabályozták az együttélés kereteit, így a későbbiekben még több konfliktushoz vezetett. Kezdettől fogva ellenállást váltott ki a litván nemességben, hogy a lengyel urak szabad zsákmánynak tekintették országukat, amelynek pozícióit igyekeztek elfoglalni. Ellenállásukat fokozta, hogy pravoszláv vallásuk miatt nem lettek egyenrangúak a lengyel nemesekkel, nem élvezhették azok kiváltságainak jelentős részét. A litván főurak jelentős része a perszonálunió elvével ellentétesen Jagelló unokaöccsét, Witoldot (litván nevén Vitautas) választotta meg fejedelmének. A lovagrendtől és a tatároktól szorongatott Witold később mégis elismerte Jagelló hűbéruraságát, így 1401-ben ennek értelmében került sor Wilnóban az unió megerősítésére. A lengyel-litván unió a korábbinál eredményesebben vehette fel a harcot a lovagrend ellen. A lovagok nemcsak határmenti támadásaikkal zaklatták mind a lengyel, mind a litván államot, hanem azzal is, hogy a Baltikum egyre szélesebb sávjának uralmuk alá kényszerítésével megnehezítették a lengyel kereskedők kijutását a tengerhez. Kisebb határviszályok után a szembenálló felek főerői 1410-ben Grünwaldnál csaptak össze. A 30 ezer főnyi lengyel-litván sereg tönkreverte a

301 31 / Lengyelország és Litvánia 293 lovagok 20 ezer fős seregét. Az 1411-ben megkötött toruríi béke Lengyelország számára látszólag sovány eredménnyel járt. Az ország csak kisebb területet nyert, bár a lovagok fogolykiváltás címén jelentős összeget fizettek. A grünwaldi győzelem azonban megtörte a lovagrend expanzióját s egyensúlyt teremtett a két állam között. A lovagrend persze ezután sem mondott le nagyhatalmi törekvéseiről. Amikor 1430-ban meghalt Witold litván nagyfejedelem, a lovagok a lengyellitván uniót felszámolni akaró Swidrygiello (litvánul Svidrigalla) mellé álltak. II. Ulászló király csak azon az áron tudta leszerelni a Swidrygiello által kirobbantott felkelést, hogy a pravoszláv vallású litván és halicsi főural<nak és nemeseknek is biztosította a lengyel nemesi jogokat. (Kivéve a legmagasabb állami tisztségek betöltésének jogát, amivel továbbra is csak katolikusok rendelkeztek.) Jagelló halála után kiskorú fia, III. Ulászló ( ) nevében a hatalmat a Zbigniew Olešnicki krakkói püspök által vezetett főúri csoport ragadta magához. A csoport vezetői közül kikerült régenstanács tagjai elsősorban saját birtokuk növelésével törődtek. A gyermekkirály növekedésével pedig sikerült elérniük azt is, hogy a magyar birtokosok Habsburg-ellenes csoportja - az elhunyt Habsburg Albert fiával, V. Lászlóval szemben - III. Ulászlót magyar királlyá válassza. Ulászló (a magyar trónon I.) azonban nemsokára elesett a várnai csatában, s a második magyar-lengyel unió is felbomlott. A fiatal király halála Lengyelországban súlyos következményekkel járt. Az Olešnicki által vezetett mágnáscsoport súlyos feltételeket állított az utódjelölt, Ulászló öccse, Kázmér elé, aki 1440 óta litván nagyfejedelem volt. A mágnások a lengyel nemesi privilégiumok megerősítését, Litvánia önállóságának felszámolását, Volhynia és Podólia Lengyelországhoz csatolását követelték tőle. Kázmér vonakodott a feltételeket teljesíteni, de amikor más trónkövetelők is felléptek, kénytelen volt bizonyos engedményeket tenni. Uralkodása alatt (IV. Kázmér, ) mégis megpróbálkozott a királyi hatalom megerősítésével. Az egyházi méltóságokba saját embereit ültette, támaszkodott a városokra. A nemesség követelésére az 1454-ben Nieszawában kiadott statutumokban (amelyek mind Nagy-, mind Kis-Lengyelországra érvényesek voltak) kénytelen volt a nemesi kiváltságokat megerősíteni. A kassai és a nieszawai statutumok kikényszerítése fontos lépést jelentett a lengyel nemesség renddé alakulásában. Tartalmában mindkettő a nemesi privilégiumok megerősítését, továbbá a nemesség egységének megteremtését és védelmét célozta, különbségeik azonban utalnak az eltelt nyolcvan év változásaira is. Lengyelországban a születési előjogokon alapuló, zárt nemesi rend csak a 14. század végére alakult ki. Előzményei között azonban, a többi közép-keleteurópai országhoz hasonlóan, hiányzott a hűbéri láncolat, ugyanakkor, Cseh- és Magyarországról eltérően, a 14. század végéig hiányzott a nagyhatalmú bárói réteg is. Az uralkodók (majd a részfejedelmek) közvetlen fennhatóságot gyakoroltak a katonáskodás révén földjüket örökjogon (iure perpetuo hereditario) bíró kisbirtokos-lovagok felett. A hűbérúri réteg hiánya miatt csak késve rögzítették a nemesség kötelezettségeit és jogait, az uralkodó által megkívánt katonai szolgálatát is csak a középkor végén pontosították. A nemesi jogokat ugyanakkor a század folyamán bőven adományozott immunitásokkal gyarapították.

302 294 Barta ]ános Az addig nyitott osztály a 14. század végére zárult be, ekkortól számított a születés a nemességhez való tartozás alapvető feltételének, ekkor nehezült meg a soraiba való bejutás. A kétségtelenül meglévő vagyoni különbségek ellenére a birtokosok közötti jogi különbségeket még nem kívánták elismerni. A kassai statutum kiváltságai a nemesség egészére vonatkoztak. A nieszawai statutum már egyfajta differenciálódásra utalt, amikor megkísérelte a mágnások hatalmát korlátozni. A nemesség egységének védelme érdekében ugyanis eltiltotta a hivatalok halmozását, a mágnások kezén való egyesítésüket. Az 1454-i statutum a fentieken túl az adókivetést és a nemesi felkelés hadbahívását a sejmikek előzetes jóváhagyásától tette függővé, amelyek így rendszeres tartományi gyűléssé váltak. A kassai és a nieszawai statutumok általában olyan előjogokat rögzítettek, amelyekkel a nemesség Európa sok más országában is rendelkezett, bár ott a későbbi erőviszonyok miatt nem tudott velük úgy visszaélni, mint Lengyelországban. Tény, hogy a királyi hatalom és a köznemesség együttműködése hiányában Lengyelországban a rendiség kialakulása nem vezetett a központi hatalom erősödéséhez. A RENDI FEJLŐDÉS ÚTJAN A/grünwaldi csata után a lovagrend államában kiéleződtek a belső ellentétek. A lovagok centralizációs törekvései és adópolitikája ellen tiltakozó nemesek és városok a lengyel királyhoz fordultak segítségért, s kezdeményezték bizonyos lovagrendi területek Lengyelországhoz való csatolását. A rend és Lengyelország között;13 évig tartó háború bontakozott ki ( ). Az 1466-i második toruñi békében a lovagrendnek le kellett mondania korábbi nyugati területeiről, Danzig (Gdarísk) városát is beleértve, a lengyelek javára, míg a keleti területekre el kellett ismernie Lengyelország hűbéri fennhatóságát. A nagymesternek hűségesküt kellett tennie a lengyel király előtt s fel kellett hagynia az önálló külpolitikával. A lovagrend területét ekkoriban kezdték Poroszországnak nevezni. A lovagrend felett aratott győzelem jelentősen emelte Lengyelország nemzetközi tekintélyét. A 15. század végén a Jagellók közép-európai nagyhatalmi pozíció megszerzésére törekedtek. IV. Kázmér már V. László magyar és cseh király halála után szerette volna az addig perszonálunióban álló két ország trónját legidősebb fiának, Ulászlónak megszerezni, ekkor azonban kudarcot vallott. Mindkét szóban forgó országban a helyi nagybirtokosság kiemelkedő tagját választották uralkodónak. Podëbrad György halála után azonban a cseh rendek mégis Ulászlót hívták meg királyuknak. Morvaország és Szilézia azonban Mátyás kezén mara`dt, fegyveres összetűzést robbantva ki a cseh és a magyar uralkodók között. Kázmér második fia Magyarország trónjára vetett szemet s összejátszva Mátyás király ellenzékével, betört Magyarországra előtt a Jagellók és Mátyás közötti feszültséget csak ideiglenesnek látszó megegyezések enyhítették. Mátyás halála után IV. Kázmér harmadik fiát, János Albertet akarta a magyar trónra ültetni, a magyar főurak azonban Ulászló cseh király mellett döntöttek. (IV. Kázmérnak egyébként 6 fia volt!) A családi kapcsolatok és a megvalósult

303 31 / Lengyelország és Litvánia 295 perszonáluniók azonban végül nem vezettek a közép-kelet-európai monarchiák összefogásához, amely a török veszély elhárításában is szerepet játszhatott volna. Pedig a román vajdaságokat hódoltató oszmán hatalom ekkorra a Kárpátokat megkerülve Lengyelországra is veszélyt jelentett. A lengyel uralkodók azonban János Albert ( ) egy kudarcba fulladt és vereséggel végződő 1497-i moldvai hadjáratát leszámítva nem igyekeztek a térségen úrrá lenni. A Jagellódinasztia tagjai gyengekezű, szerény tehetségű embereknek bizonyultak, akik inkább voltak környezetük játékszerei, mint a történelmi folyamatok irányítói. Ez a környezet pedig nem a nagy történelmi tettekre ösztönözte őket, az egyes országok nemeseit jobban érdekelte kiváltságaik védelme, mint valamely áldozat vállalása. A Jagellók nem rendelkeztek azzal a politikai tehetséggel, amellyel a Habsburgok, akik Cseh- és Magyarország trónján örökükbe lépve valóban kiépítették az oszmánokkal is dacoló nagyhatalmukat. A IV. Kázmért követő uralkodók alatt tovább erősödött a nemesség befolyása. A Litvániával létrejött unió lehetőséget adott nagyobb nemesi birtokok kialakítására és ezáltal a nagybirtokos-mágnás réteg megerősödésére. János Albert az 1496-i piotrkówi statutumban tovább szélesítette a nemesi jogokat. A lengyel nemesség Magna Chartájának tartott okmány nemcsak az addigi összes kiváltságot erősítette meg, hanem kiegészítette néhány paraszt- és polgárellenes intézkedéssel. Ekkor szentesítették, hogy a királyi tanács és a tartományi gyűlések képviselői együttesen két házból álló országgyűléssé (sejm) alakulnak. A döntést háború indításáról és a nemeség hadba hívásáról az országgyűlés egyedüli jogává tették. (A nieszawai statutum szerint még az uralkodónak és a nemességnek együtt kellett döntenie.) Korlátok közé szorították a jobbágyok költözési jogát és megtiltották a polgároknak s más plebejus elemeknek a földvásárlást. A köznemesség befolyásával elégedetlen mágnások János Albert utódát, Sándort ( ) a maguk hatalma alá akarták kényszeríteni, a köznemességnek azonban az 1505-i radomi országgyűlésen sikerült megakadályozni ezt. Ekkor fogadták el a lengyel állam működését később annyira gátló alaptörvényt, miszerint semmiféle újítást nem szabad bevezetni az egész nemesség együttes beleegyezése nélkül (nihil novi sine communi consensu). Az országgyűlésen a köznemesség képviseletét a tartományi gyűlések (sejmikek) által megválasztott követekre bízták, akik az alsó táblán üléseztek. Számuk 1509-ben 95 volt, később fokozatosan növekedett. (1572-től elvileg minden nemes részt vehetett az országgyűlésen.) A tartománygyűléseken a követeket pontos utasításokkal látták el, e szerint kellett szavazniok. A városok kezdetben egy-egy követet küldhettek, később azonban képviseletük Krakkó követének jelenlétére szűkült. A királyi tanács (amelyet kezdtek szenátusnak nevezni) az országgyűlés felső táblájaként működött tovább. Tagjai az ország főtisztviselői, valamint a főpapok voltak, számuk között mozgott. A köznemesség és a mágnások között éles hatalmi harc bontakozott ki. A mágnások az országos tisztségek halmozásával és a királyi birtokok elfoglalásával igyekeztek hatalmukat és vagyonukat növelni. A köznemesség továbbra is a hivatalok összevonásának tilalmazását és a birtokok visszaadatását követelte. A két réteg harca a 15. század

304 296 Barta ]ános végéig még nem dőlt el, kimenetele azonban a királyi hatalom számára mindenképpen kedvezőtlennek ígérkezett, hiszen érdekeivel - s átvitt értelemben az ország érdekeivel - egyik fél sem törődött. A 15. század közepétől Lengyelország gazdaságában is új, pillanatnyilag előnyösnek látszó, kilátásaiban mégis kedvezőtlen vonások mutatkoztak. Hátterében a Baltikumból elsősorban Németalföldre és Angliába irányuló gabonaexport megindulása állt. A kivitel által kínált kedvező lehetőségeket először a módosabb gazdák és a soltészek igyekeztek kihasználni, előnyeit azonban hamarosan a birtokosok sajátították ki. Növelni kezdték addig meglehetősen szerény kiterjedésű sajátkezelésű gazdaságaikat (majorságaikat), s annak ellátására fokozták jobbágyaik munkaszolgáltatását. A növekvő robot miatt távozni akarókat pedig költözési joguk megvonásával tartották vissza. A kelet- és középkelet-európai térségre majd annyira jellemző tendencia teljes kiépülésére csak a koraújkorban került sor, kedvezőtlen hatása is csak később zavarta meg a lengyel gazdaság- és társadalomfejlődés menetét. A birtokosok közbeavatkozása a 15. század második felében még nem korlátozta a mezőgazdasági árutermelést, nem rontotta a kedvező külkereskedelmet, amely nemcsak pénzhez, hanem iparcikkekhez is juttatta az országot. A nemesség által kiharcolt vámmentesség azonban előre vetítette, hogy e kereskedelemben a polgárság háttérbe fog szorulni. A középkori Lengyelországban a műveltség - mint a keresztény világban másutt is - az egyház monopóliuma volt. Latin nyelven születtek a lengyelországi irodalom első darabjai: néhány szent legendája, valamint az első krónikák. A 12. század elején született,,gallus krónikájának szerzője éppen úgy ismeretlen, mint a magyar Anonymus kiléte. (Valószínűleg francia eredetű szerzetes volt, de egyes kutatók magyar származását sem zárják A lengyel nyelv első emléke a 13. századból származó Bogorodzica néven ismert vallásos ének. Az anyanyelv viszonylag korán megjelent a közéletben is ben például lengyelre fordították Nagy Kázmér rendeleteit. A tudomány és az irodalom nyelve azonban még sokáig a latin maradt. A tudományok fejlődésére jelentős hatást gyakorolt az 1364-ben alapított krakkói egyetem, a prágai után a térség második ilyen intézménye. Működése ugyan a 14. század harmadik negyedének.zavaros éveiben nem lehetett folyamatos, Hedvig királynő azonban újra felkarolta s 1400-tól (egy ideig akadémia néven) megszakítatlanul működik mind a mai napig. Látogatói között sok magyar diákot is találhatunk. Az építészet a román stílussal kezdődött, maradványai elsősorban Krakkóban maradtak fenn (pl. az 1086-ban elkezdett Szent András-templomban). Számban lényegesen több emléket hagyott maga után a gótika, amely az ország északi részén a Németországban is ismert tégla-gótika módszereit követte. Legnagyszerűbb emlékei mégis a krakkói Wawelhez, a danzigi Mária templomhoz vagy a lovagrend nagymesterének marienburgi (Malbork) várához kapcsolódnak. A tengerpart német városai és a lovagrendi terület számos német művészt is vonzott. A nürnbergi Veit Stofš legszebb alkotásai a krakkói Mária templom szárnyas oltárának faragványai (Lengyelországban Wit Stwosz néven ismert).

305 32 %? Bizánc a században if VALSAG És K1LABALAs A szazadean II. BAsziLEosz ( ) csaicnem FEL ÉvszÁzADiG tartó uralma idején Bizánc olyan hatalommá emelkedett, amilyen Justinianus óta nem volt. Határa Kis- Ázsiában a Tigris és Eufrates forrásvidékéig, Észak-Keleten Örményországig terejdt. Hozzá tartozott a szíriai tengerpart Antiochia és Laodikea városokkal. Bizánc fennhatósága alatt álltak a Földközi-tenger keleti medencéjének nagy szigetei: Ciprus, Rodosz, Kréta, Dél-Itáliában Calabria és Apulia, a Krím-félsziget déli része Kherszon és Kaffa városokkal, és az egész Balkán a Dunáig illetve a Dráváig. A keleti császárság ismét Európa legnagyobb területű és legjelentősebb országává vált. Nem vetekedhetett vele a Nagy Károly egykori birodalmának egy részén 962-től szerveződött Német Birodalom sem. II. Baszileosz halála azonban fordulópont volt a császárság életében. Megkezdődött a középbizánci államrendszer felbomlása, az epigonok korszaka. II. Baszileosznak nem volt gyermeke, a trónt öccse, VIII. Konstantin örökölte ( ), aki sem uralkodása előtt, sem alatta nem sok tehetségről tett tanúbizonyságot. A makedón dinasztia folytonosságát úgy akarta biztosítani, hogy az idős koruk ellenére is hajadon lányai: Zoé és Theodóra közül az idősebbet feleségül adta a főváros eparkhoszához, Romanosz Argüroszhoz, akit három nappal a lakodalom (és a császár halála) után császárrá koronáztak. Vele a fővárosi hivatalnok nemesség uralma kezdődött el Európa leghatalmasabb birodalmában, s egy olyan korszak, amelynek belső zavarai a két császárleány, Zoé és Theodóra személye körül alakultak ki. E zavarok egyelőre még nem veszélyeztették a birodalom tekintélyét és külső státusát, sőt 1032-ben sikerült Edessza városát és környékét megszerezni, 1045-ben pedig a Kaukázus előterében az örmény Ani vidékét. Zoé azonban néhány év alatt megunva császári férjét, 1034 húsvétján nem természetes módon elhalt férje helyére szeretőjét emeltette a trónra. IV. Mihály ( ) uralkodása alatt zavargások kezdődtek a II. Baszileosz által leigázott szlávok között (Peter Deljan felkelése), s megkezdődött

306 298 Orosz István a makedón császárok alatt megerősödött Bizánc hanyatlása. Zoé császárnő második férje halála után annak unokaöccsét örökbe fogadta, s rögtön császárrá is tette. V. Mihály ellen azonban a főváros népe lázadt fel, miután hálából kolostorba záratta az őt a köznép sorából császári trónra emelő Zoét ben, míg Zoé a csak Kalaphatésznak, apja foglalkozása után bárkamázolónak (szurtosnak) csúfolt császár fogságában volt, a lázadók, de a fővárosi katonai és hivatalnok nemesség képviselői is húgát, Theodórát kihozták a kolostorból és császárnővé választották. A két,,bíborbanszületett hölgy 1042-ben együtt uralkodott, mígnem az akkor már 64 éves Zoé férjül nem vette a fővárosi hivatalnok;-arisztokrácia jeles képviselőjét, a szenátori rangban lévő IX. Konstantint (Monomakhosz, 1_ ), aki nagy nőcsábító hírében állt. Korábban mindketten kétszer megözvegyültek, s a keleti egyház kánonjoga szerint tilos lett volna harmadik házasságra lépniük, ez azonban nem akadályozta meg a konstantinápolyi pátriárkát, hogy frigyüket megáldja. A már megszokott rend szerint az új férj a házasságot követő napon már Bizánc császára volt. Monomakhosz császársága egyértelműen a civil hivatalnokok előretörését jelenti. Leikhudész, Mauroposz, a jogtudós Xiphilinosz, a költő, történetíró, filozófus Pszellosz a császár főhivatalnokai. Pszellosz jelszava: többet lehet elérni nyelvvel, mint kiontott vérrel, maradéktalanul érvényesült. Igaz, az így szerzett hatalom meglehetősen ingatag volt Bizáncban is. Az energikus pátriárka, a keleti és nyugati egyház évi elszakadásában fő szerepet játszó Kerullariosz elérte, hogy Xiphilinosz és Pszellosz kolostorba vonuljon, igaz csak addig, míg a császár 1055-ben meg nem halt. A két császárlány közül a még életben lévő Theodóra ban ismételten kezébe vette a hatalmat, 20 hónapos uralmának halála vetett véget, s ezzel véget ért a makedón dinasztia császárainak korszaka. IX. Konstantin uralkodásának idején, bár Bizánc keleten újabb területet szerzett, s sikerült kivédeni a rusz flotta főváros elleni felvonulását, a Dunánál a besenyők támadásai miatt meggyengültek állásai. Ez is indokolta, hogy a kis-ázsiai katonai arisztokrácia a fővárosi hivatalnokok bábjával szemben katonacsászárt emeljen trónra, I. Izsák (Komnénosz, ) személyében. Bár a Komnénoszok dinasztiája huzamosabban csak 1081 után szerezte meg a keleti császárság trónját, e hatalomváltás véget vetett az alulról felemelkedő bizánci császárok korszakának. A következő évszázadok császárai a legelőkelőbb bizánci arisztokrata családok: a Komnénoszok, Dukaszok, Angeloszok, Laszkariszok, Palaiologoszok sorából kerültek ki. Komnénosz Izsák oláh származású thrák katona volt, apja II. Baszileosz császársága alatt szerzett hatalmas birtokokat Paphlagóniaban. Izsáknak bolgár királyi hercegnő»volt a felesége, öccsének a szintén jó hadvezér Jánosnak a nagybirtokos Dalasszénosz család egyik tagja. Az új császár trónra kerülésével még nem dőlt el a küzdelem a hivatalnok és katonai nemesség között. A főváros tiszviselői igyekeztek mindenütt akadályozni a császár tevékenységét. Két évi kormányzás után Komnénosz Izsák kolostorba vonult, s mivel nem volt fia, egy másik nagybirtokos család gyermekét jelölte utódjának. X. Konstantin (Dukasz, ) választásában az játszhatta a fő

307 32/ Bizánc a században 299 szerepet, hogy karrierje az udvarban kezdődött, így elfogadható volt a hivatali arisztokrácia számára is. A bizánci hadviselés még a 11. században is a szabad paraszti katonaságra alapozódott. Azok az intézkedések, amelyek a makedón császárok időszakában kimondották, hogy a sztratióták birtokának legalább 72 aranysolidus értékűnek kell lenni, nagyon fontosak voltak abból a szempontból, hogy e réteg páncélos lovagi hadviselésre is alkalmas legyen, ugyanakkor a szegényebb sztratiótákat kizárták a katonáskodás lehetőségéből. A 11. században a bizánci hadseregnek mintegy fele idegen zsoldosokból, varégokból, nyugat-európai frankokból és normannokból, besenyőkből és kunokból állt. A bizánci hadsereg létszámának csökkentése a 11. század derekán azért volt életveszélyes, mert Bizáncot új veszedelmek fenyegették nemcsak a Duna felől, de Keleten és Itáliában is. ` A nyugati veszedelem Itáliában jelentkezett, ahol Bizáncnak számottevő birtokai voltak. Szicília ugyan arab fennhatóság alatt állt, a jórészt görögök lakta Apulia és Calabria azonban a birodalom része volt. Félig-meddig elismerték a császár fennhatóságát olyan jelentős dél-itáliai városok is, mint Nápoly, Amalfi, Gaeta. E vidéken jelentek meg 1040 körül a normandiai Hautville-ből származó Tankréd és harcosai, és néhány év alatt kiszorították Apuliából és Calabriából a bizánciakat, egyedül Bari városa és erődítménye maradt kezükön. A normannok fokozatosan Szicíliát is birtokukba vették, kiszorítva onnan az arabokat. Nemcsak Dél-Itáliát szerezték meg, de közvetlen veszélyt jelentettek az adriai tenger másik oldalán lévő bizánci birtokokra is. Keleten a szeldzsuk-törökök voltak Bizánc új ellenségei. A bagdadi kalifátus, amellyel a 7-8. században még élethalálharcot vívott a keleti császárság, a 11. századra meggyengült. Az egykor egységes birodalom három kalifátusra (kordovai, kairói, bagdadi) oszlott, de a széttagolódás erői egy-egy kalifátuson belül is működtek. A széttagolt mohamedán világ akkor lett ismét veszélyes Bizáncra, amikor a szeldzsuk törökök az Iránt is hatalmukban tartó gaznavidákat kiszorították Perzsiából és Togrul (Tugril) bég vezetésével új államot hoztak létre. Togrul nemcsak egész Iránt meghódította, de 1055-ben Bagdad világi urává is lett. Alp Arszlán, aki 1063-ban követte őt a trónon, Bizánccal is összetűzésbe került, s igen nagy veszedelmet jelentett a hadseregét lecsökkentett császárságra. A szeldzsukok 1065-ben elfoglalták Ani városát és Örményországnak azt a részét, amit csak 1045-ben szereztek meg a bizánciak. A Kelet új urai már előzőleg is rátámadtak Bizáncra, s 1059-ben Sebasteia városáig jutottak ben Kaiszareia, 1068-ban Neokaiszareia, 1069-ben Ikonion volt kénytelen megismerkedni a török portyázó csapatokkal. Északon sem volt jobb a helyzet, ben Magyarország elfoglalta a Duna megerősített városát: Belgrádot, s folytatódtak a bessenyők és az úzok balkáni betörései. A török portyázó hadjáratok idején halt meg X. Konstantin, s kiskorú fia helyett özvegye, Eudokia kormányzott, aki a kelet-anatóliai csapatok parancsnokát, Romanosz Diogenészt választotta új férjéül. Őt a közben konstantinápolyi pátriárkává előlépett Xiphilinosz császárrá koronázta. IV. Romanosz Diogenész ( ) fő feladatának a szeldzsukok elleni harcot tekintette.

308 300 Orosz István Örményországot akarta visszafoglalni mintegy százezer fős seregével, hogy megakadályozza a törökök betöréseit. Seregében szép számmal voltak északi varégok, franciaországi normannok és a Duna vidékről származó kunok. Az ütközet a törökökkel a Van-tó melletti Manzikertnél volt 1071 augusztusában, s a bizánciak katasztrofális vereségével végződött. A császártól elpártoltak a normannok, a kunok átálltak a szeldzsukokhoz, s tétlenül nézte vereségét Andronikosz Dukasz, az előző császár unokaöccse is, aki gyűlölte Romanoszt. A törökök az uralkodót is elfogták, megalázták (Alp Arszlán az előtte térdre borult császár háfán lépett trónjára), s váltságdíj fizetésére kötelezték. A manzikerti csata előtt kevéssel a normannok elfoglalták Bizánc utolsó itáliai erődítményét, Barit. A csatavesztés után X. Konstantin és Eudokia fia, VII. Mihály (Dukasz, ), Pszellosz tanítványa maga lépett a trónra. Anyját kolostorba záratta, Romanosz Diogenészt megvakíttatta, aki rövidesen meg is halt. Bizánc egyre mélyebben süllyedt a válságba. A cinizmus és bizánci közszellem példája, hogy a megvakított Romanosz Diogenésznek az a Pszellosz írt levelet, aki mindent elkövetett megbuktatására s azzal vígasztalta, hogy jó annak, akinek nincs meg a szeme világa, hiszen így hamarabb látja meg az örök fényt után a törökök Kisázsia középső tartományait teljesen megszállták, önálló l<isázsiai állam alapítására készültek azok a normannok is, akik nem segítették Romanosz Diogenészt a manzikerti csatában. Az új szeldzsuk állam központja 1081-től Nikaia volt alig 100 kilométerre Konstantinápolytól, s a későbbi célt sem titkolva rumi (azaz római) szultánátusnak nevezték. A belső harcok és zűrzavar időszakában a császár nem átallott a törököktől is segítséget kérni, amikor a normannok ellencsászárt állítottak vele szemben. De felhasználta török segítőit Niképhorosz Botaneiatész is, aki Mihály császár erélytelensége miatt csapataival a fővárosba vonult. VII. Mihály nem várta meg, hogy olyan szomorú véget érjen, mint elődei (395 és 1453 között Bizáncban 65 palotaforradalom tört ki, s a 107 császár közül csak 34 halt meg békésen ágyában), önként kolostorba vonult. Felesége saját jól felfogott érdekében Niképhorosz Botaneiatésznek, az új császárnak ( ) nyújtotta a kezét. A bajok azonban az uralkodóváltással nem kisebbedtek. Lázadás tört ki a Balkánon és Kis-Azsiában is, ellencsászárok akarták megszerezni a trónt, a pápa kiközösítette Bizánc uralkodóját. Guiscard Róbert és Tarentumi Bohemund az itáliai normannok vezérei partra szálltak a Balkánon, elfoglalták Korfu szigetét, és Durazzót (Dürrakhiont) készültek elfoglalni. Niképhorosz Botaneiatész sorsát az pecsételte meg, hogy a Komnénosz családból származó két fiatal hadvezért: Alexioszt és Iszaakioszt (Ióannész Komnénosz és Anna Dalasszéné gyermekeit) is el akarta tenni láb alól. Ők fellázadtak ellene, a nagybirtokos családok egyetértésével elfoglalták a fővárost, és Alexioszt császárrá választatták. I. Alexiosszal (Komnénosz, ) kezdődik Bizáncban a Komnénoszok 104 éves uralkodása, amely kivezette a válságból az országot, és a 12. századot ismét a fellendülés és virágzás századává tette.

309 32/ Bizánc a században 301 A KoMNÉNoszoK URALMA Az 1080-as évek elején azonban még csak a bajok látszottak. A normannok támadásai mellett folytatódtak a Duna-melléki barbároké is, Kis-Azsia csaknem teljes egészén pedig a szeldzsukok uralkodtak. Alexiosz uralmát az is biztosította, hogy feleségül vette Andronikosz Dukasz leányát, Eirénét, s ezáltal biztosította a császárokat adó, nagyhatalmú birtokos család támogatását. Alexiosz kezdetben nem ért el sikereket Guiscard Róbert és fia, Bohemund ellen. A normannok bevették Durazzót, Bizánc felé haladva több más várost is elfoglaltak. A császár azonban ajándékokkal megnyerte a német uralkodót Henriket), aki csapatokat küldött a pápát támogató normannok ellen. Megnyerte a törököket is azzal, hogy elismerte hódításaikat. ütőképes hadsereg szervezéséhez kezdett, és ennek érdekében igen drasztikus eszközöket is használt. Megadóztatta a családi vagyonokat, majd lefoglalta a kolostorok kincseit is. Vámmentes kereskedelmet biztosított Velencének azért, hogy hajói segítséget nyújtsanak a normannok ellen. Elismerte Velence jogait Dalmáciára. E terület Zvoinimir horvát király országának részeként pápai hűbér lett, holott korábban - legalább névleg - elismerte a bizánci császárok hűbéruraságát. Megvesztegetésekkel fellázította a dél-itáliai városokat normann uraik ellen. Leértékelte a pénzt, hogy nagyobb jövedelemre tegyen szert. Erőfeszítései nem maradtak eredménytelenek. A német támadástól félve Guiscard Róbert visszatért Itáliába. Bohemund ellen a császár Velence támogatásával sikerrel vette fel a harcot, visszafoglalta Durazzót, s 1085-ben, amikor Guiscard Róbert halálakor fiai összevesztek az örökségen, a norinann háború azzal ért véget, hogy Alexiosz visszaszerezte a Balkánt. Nem alakultak ilyen szerencsésen a dolgok Kis-Ázsiában. Egy becsvágyó szmirnai emír, Csaha, aki támadásához megszerezte a nikaiai szultán támogatását is, a besenyőkkel szövetségben akarta két tűz közé szorítani Bizáncot. A besenyők vezére Cselgán már 1087 tavaszától rendszeresen portyázott a Balkánon, s kapcsolatot épített ki a bogumil eretnekekkel. Amikor létrejött a Cselgán és Csaha szövetsége (1090), Alexiosz igen szorongatott helyzetbe került. A császár leánya: Anna Komnéné, aki Alexiasz címmel megírta édesapja történetét, hogy annak nagyszerű tettei ne vesszenek el a hallgatás csöndjében, azt írta, hogy a császárság határa keleten a Boszporusznál, Nyugaton pedig Hadrianopolisznál volt. A fővárost az a veszély fenyegette, hogy mind a szárazföld, mind a tenger felől ostromzár alá fogják. Alexiosz kiválóan alkalmazta a bizánci császárok régi taktikáját: szövetségre lépett a kunokkal, akik hátba támadták a besenyőket áprilisában a bizánci-kun csapatok győzelmet arattak a besenyők ellen, s nagy vérengzést vittek véghez a legyőzőttek között. Alexiosz a régi taktikát alkalmazta I. László magyar király ellen is, aki 1091 tavaszán elfoglalta Horvátországot. A császár a kunokat a magyar hátország elleni támadásra biztatta, a dalmát városokat pedig egyik dél-itáliai párthívével foglaltatta el. Háborúba keveredett Bizánc a raskai szerb állam fejedelmével, Vukannal is. Az igazi veszedelmet azonban a keresztes lovagok jelentették, bár ezek Bizáncba érkezését maga a császár is elősegítette, amikor szorongatott helyzetében nyugati lovascsapatok segítségét kérte.

310 302 Orosz István Az első kereszteshadjárat csapatainak megjelenése a birodalom területén a keresztények szempontjából kedvező helyzetben találta Kis-Ázsiát is. A rumi szultánátus kezdett ugyanúgy részállamokra szakadni, mint az európai feudális királyságok. Az 1086-ban elhunyt első szeldzsuk uralkodó, I. Szulejmán utódai nem tudták fenntartani az egységet, s az 1090-es években egymás ellen folytattak ádáz küzdelmet. Kedvező helyzet alakult ki a keresztény csapatok előrenyomulásához. A II. Orbán pápa által meghirdetett keresztes háború első csapatai, a szegények hadjáratának tagjai Amiensi Péter és Poissy Walter vezetésével Magyarországon keresztül érkeztek Bizáncba, ugyanúgy, mint később a lovagok Bouillon Gottfrieddel az élükön. Más lovagi csoportok (Verandois-i Hugo, Toulouse-i Rajmund, Blois-i István Tankréd stb.) nem Magyarországon át, hanem az Adriai-tenger felől, illetve Horvátországon át igyekeztek Konstantinápolyba, mivel a pápa ott hirdette meg a keresztesek gyülekezését. II. Orbán remélte, hogy a bizánci császár, aki maga kért nyugati segítséget, nem fogja akadályozni a keresztesek útját. Alexiosz azonban - élvén a gyanúperrel - jól megszervezte a keresztes csapatok kíséretét, nehogy az egész Balkánt kirabolva érkezennek meg a főváros alá. A fegyelmezetlen paraszti sereget gyorsan átszállítatta az ellenkező oldara, ahol a törökök iszonyú mészárlás közepette szétverték a keresztesek első csapatát. A lovagok később érkeztek a főváros alá. Köztük volt Bohemund is, aki apjával, Guiscard Róberttel 15 évvel korábban háborút viselt Alexiosz császár ellen. A lovagok faragatlan viselkedése megütközést keltett Bizáncban. A császár azonban mindent eltűrt, mert az volt a célja, hogy a keresztesek segítségével szerezze vissza a szeldzsukoktól elvesztett kisázsiai területeit. Ennek érdekében hűbéri esküt kívánt a lovagoktól, amelynek értelmében, ha olyan területeket hódítanak meg, amelyek korábban bizánci fennhatóság alatt voltak, azokat átadják a császári tisztviselőknek (arról, hogy a területek mikor voltak bizánciak, nem esett szó), ha pedig új földeken hoznak létre államokat, azokon is elismerik a császár főhűbérúri jogait. Nem minden ellenkezés nélkül, de a keresztesek beleegyeztek e feltételekbe. A rumi szultánátus székhelye, Nikaia így került vissza Bizánchoz, de a keresztesek nyomában járó bizánci csapatok Kis-Azsia délnyugati felét is megszerezték, Pergamon, Epheszosz, Szmürna városokkal, s a határ egészen Anküráig (a mai Ankara) nyomult előre. A keresztesek közben új államokat hoztak létre a Szentföldön és környékén, s eszük ágában sem volt a császárnak tett ígéreteket megtartani. A hűbéri esküt a császár nem tudta az új területek esetében valóságos uralommá változtatni. Különösen fájdalmas volt Antiokhia esete. E nagymúltú várost Bohemund szerezte meg csellel, de a törökök körülzárták, és a császár a segélykérő levelek ellenére sem igyekezett felszabadítani az ostromlott kereszteseket. Végül Bohemund győzött, de a császár hűbérúri igényét az auxilium elmaradása miatt nem respektálta. Az 1100-ban megalakult jeruzsálemi királyság születésétől fogva elkeseredett küzdelmet vívott a keresztesek ellen szent háborút hirdető mohamedánokkal. E küzdelmeket Alexiosz újabb területszerzésekre használat fel az egymással elfoglalt ellenfelek hátában. Erre is hivatkozva Bohemund, aki megszökött egy török emír fogságából és 1107-ben (halottnak tetetve magát, egy

311 32 / Bizánc a században 303 lyukas koporsóban Bizáncon keresztül tért haza Apuliába) háborút hirdetett a bizánciak ellen, s átkelve az Adriai-tengeren, Durazzo ostromához kezdett. Az új hadjárat azonban sikertelen maradt s Bohemund kénytelen volt a korábbinál sokkal szigorúbb hűségesküvel megfogadni, hogy Antiochia uraként elismeri Alexiosz főhatalmát ban azonban apuliai birtokain meghalt, s nem okozott több gondot az őt 10 évvel túlélő Alexiosznak. A császár belpolitikájában fontos helyet foglalt el az egyházpolitika. Az évi kölcsönös kiátkozás után Róma és Konstantinápoly viszonya akkor enyhült, amikor Kerullarioszt eltávolították a patriárkai székből és VII. Mihály segítséget kért VII. Gergely pápától. A békülékenység azonban csak addig tartott, amíg VII. Mihályt utóda le nem mondatta a trónról. Niképhorosz Botaneiatészt a pápa kiátkozta, s nem oldozta fel utódát, I. Alexioszt sem. E nehéz helyzetben a császár igyekezett közeledni az új pápához, II. Orbánhoz, őt és nem az ellenpápát támogatta. Ezt Orbán is méltányolta, s 1089-ben feloldotta az excommunicatiót. Volt közeledés teológiai téren is. Theophülaktosz metropolita II. Orbánhoz is eljuttatott értekezése ugyan továbbra is sajnálta, hogy a latin egyházban a Credo szövegébe bekerült a,,filioque kifejezés, de ezt a latin teológiai nyelv szegényességével magyarázta, s egyáltalán nem támadta a nyugati egyházat. A császár maga úgy vélte, hogy a kereszténység egysége helyreállítható. E véleményt egyáltalán nem osztotta III. Nikolaosz Grammatikosz pátriárka ( ). A császár és a pápa közötti jó viszonyt az is jelezte, hogy ben Pietro Grossolano érsek tárgyalt Konstantinápolyban a vitatott teológiai és egyházszervezeti kérdésekről. A császár maga is írt teológiai értekezéseket. Uralkodásának kezdetén - amint említettük - elkobozta az egyház kincseit is, később azonban bőkezűen támogatta a kolostorokat és a szerzetesi mozgalmat. Sok gondja volt a Balkánon általánosan elterjedt bogumil eretnekséggel. Halála előtt felesége akarata ellenére nem elsőszülött leányát, a történetíró Annát, és azzal férjét, Brüennioszt, hanem fiát jelölte utódjának. II. János (Komnénosz, ), akit a kortársak Kálosznak (szépnek) neveztek, sokkal kedvezőbb feltételek között kezdhette meg az uralkodást, mint atyja, mert erős flottát, jól szervezett hadsereget és gazdag kincstárat örökölt. Így sikerrel vehette fel a küzdelmet a szedzsukok ellen, akik a keresztes háború megpróbáltatásai után elveszett területeikért Bizáncon akartak revansot venni. Már első hadjáratában elfoglalta Laodikeia városát, s az 1130-as években Kis- Ázsia déli, tengerparti tartományait is, Szeleukeia, Tarszosz, Mopszvesztia városokkal. Uralmát kiterjesztette a Kilikiában élő örményekre is, megerősítette Antiochia hűbéri függését. Bár Szíriát nem tudta meghódítani, országát Keleten jelentős területekkel bővítette. Sikereket ért el Északon is ben 30 éves szünet után kiújultak a besenyő háborúk, de ezekből győztesen került ki ugyanúgy, mint az 1128-évi magyar támadásból. (Felesége, Eiréné Szent László magyar király otthon Piroskának nevezett lánya volt, ő tehát Szent László veje). Az évi béke megerősítette Bizáncydunai határait. Apjához hasonlóan érdekelte a teológia, kommentárokat írt a kánonjoghoz, ami Bizáncban nem vált el a közjogtól. Feleségével, a keleti egyházban szentté

312 304 Orosz István avatott Irénével támogatta a kolostorokat. alapította a fővárosban a Pantokrátor kolostort, amely nemcsak szerzetesek lakóhelye volt, de kórház is az epilepsziásoknak, leprásoknak, s feladatának tartotta az özvegyekről, árvákról, idősekről való gondoskodást is. Erősítette ezzel a kolostorok szociális funkcióit. Sikerei nagyratörő gondolatok megfogalmazására ösztönözték ben II. Ince pápának írt levelében rögzítette azt a gondolatot a két kardról, amely a nyugati világban a későbbiekben még igen nagyívű pályát futott be. Eszerint az egyik kardnak a pápa kezében a keresztény világ szellemi egységét kell megteremteni, a másiknak a római császárság világuralmát. E nagyravágyó és irreális terveknek azonban útját álta II. János korai halála tavaszán hadi készülődés közben vadászbaleset következtében halt meg. Két idősebb fia ekkor már nem élt, a harmadikat nem tartotta alkalmasnak a császári méltóságra, így a legfiatalabbat, Mánuelt jelölte utódjának, akit hadvezérei Pamphiliában császárrá kiáltottak ki. Mánuel (Komnénosz, ), a magyar szent László király unokája nemcsak hatalmas termetével, de gondolkodásmódjával is kitűnt kortársai közül. Bizánc történetének jeles kutatója, Georg Ostrogorsky szerint diplomata (volt) és államférfi, nagy és merész eszmékkel. A nagy és merész eszmék között első helyen kétségkívül a római császárság visszaállítása állt. Bizánc a 395. évi kettéválás és a nyugati birodalom 476. évi bukása után soha nem mondott le a birodalom visszaállításáról, a renovatii imperiiről. Ennek irrealitásáról Justinianus kísérletének kudarca sem tudta meggyőzni Bizánc baszileioszait, akik magukat mindig a rómaiak császárának tartották. A gondolat újra meg újra felbukkant, amikor a keleti császárság lélegzetvételnyi szünethez jutott a szomszédok szorításából. A Komnénoszok korának sikerei és fellendülése természetes módon szűlte e nagyratörő terveket, még akkor is, ha Bizánc már csak egy volt az európai államok között. Mánuel diplomáciája és katonapolitikája mögött is felsejlik egy ilyen távolabbi cél. Egyszerre volt megszállottja az ősi római császárideálnak és a modern európai uralkodónak. volt a legnyugatibb bizánci császár. Csodálta a lovagi szokásokat, s ezeket udvarában is bevezette, ahol lovagi tornákat is rendezett. Tüzes temperamentumához jól illett a lovagi viselkedés. Nyugatról nősült, első felesége III. Konrád német-római császár sógornője, Berta von Sulzbach (bizánci nevén Eiréné) volt, majd annak halála után 1161-ben ismét nyugati feleséget választott: Rajmund és Konstancia lányát, Antiochiai Máriát. Feleségeivel számtalan nyugati (francia, normann) lovag érkezett udvarába, annak ellenére, hogy elődeihez hasonlóan hosszú háborúkat vívott a nyugatiakkal, elsősorban a normannokkal. Míg azonban apja számára a normannellenes politika elsősorban az Antiochiában államot alkotó keresztesek elleni küzdelmet jelentette, számára az itáliai normannok jelentették a fő ellenséget. II. Roger szicíliai király már ben támadást intézett Korfu szigete ellen, s elfoglalta azt. Ez a támadás 13 éves háború kezdetét jelentette, s nem ért véget azzal, hogy Mánuel 1149-ben visszafoglalta a szigetet. A háború Roger utóda, I. Vilmos alatt is folytatódott, s békekötésre csak 1158-ban került sor. Roger hatalmát Mánuel III. Konrád császár

313 32 / Bizánc a században 305 segítségével igyekezett megtörni, erre azonban azért nem kerülhetett sor, mert a német császárnak a Welfek miatt Itáliából vissza kellett térni az Alpokon túlra. Az 1140-es években Mánuel a kisázsiai törökökkel a hagyományos bizánci politikát folyatta, igyekezett egymás ellen kijátszani a rivalizáló emíreket. Hadjáratát Maszud konyai szultán ellen 1147-ben fegyverszünettel volt kénytelen befejezni, mert tudomására jutott, hogy a német császár (III. Konrád) és a francia király (VII. Lajos) személyesen vesznek részt a III. Jenő pápa és Clairvaux-i Bernát által szorgalmazott 2. keresztes háborúban. A nyugatiak által szakadárnak tekintett Bizánc nem lehetett biztos abban, hogy a keresztesek a szentföld felszabadítása ürügyén nem tekintik e feladatuknak a skizma megszüntetését, aminek legegyszerűbb módja Bizánc elfoglalása lett volna. Mánuel oldalán csak Velence és a német császár állott, míg a másik oldalon voltak a normannok, a német császárral szemben álló Welfek, a franciák, a magyarok, a Balkánon függetlenedni óhajtó szerbek és a pápaság. A Magyarország felől érkező keresztes csapatok 1147-ben végül is nagyobb baj nélkül átvonultak a birodalmon, azt azonban megakadályozták, hogy Mánuel a korábbi politikáját folytathassa a törökök ellen. Damaszkusz eredménytelen ostroma a keresztes hadjárat sikertelenségét bizonyította. A hazatérő uralkodók közül Konrád Mánuel, Lajos pedig Roger vendégszeretetét élvezte. Lajos meg volt győződve arról, hogy hadjáratának sikertelenségét a bizánciak cselszövései okozták, s hajlandó lett volna egy új hadjáratra is, de mostmár Bizánc ellen. III. Konrád azonban ehhez semmikép sem járult volna hozzá. Őt arról győzte meg a hadjárat, hogy szilárdan ki kell tartani a Mánuellel kötött szövetség mellett. Bizánc északi politikájában a legnagyobb gondot a szerbek és a számottevő katonai erőt jelentő magyarok okozták. Már Mánuel apja is a magyar királyok ellen fellépő trónkövetelőket támogatta, ezt a politikát folytatta Mánuel is, amikor II. Gézával szemben Boriszt, majd Géza öccsét, a Bizáncba menekült Istvánt léptette fel trónkövetelőként. A magyarok viszont segítséget nyújtottak II. Uros raskai nagyzsupánnak, aki 1149-ben a szerbeket el akarta szakítani Bizánctól. Ez azonban sikertelen volt, mert Mánuel ben legyőzte a szerbeket. Sőt Urost sikerült elszakítania magyar szövetségesétől. Válaszul Géza Mánuel unokatestvérét, Andronikosz Komnénoszt fordította a császár ellen. A magyarok elleni háború sikertelen volt, a békekötés azonban nem változtatott a status quón, de Mánuel megígérte, hogy elküldi udvarából a trónkövetelő Istvánt, II. Géza öccsét. Ezt a békét 1161-ben újabb öt évre meghosszabbította a magyarokkal, II. Géza 1162-ben bekövetkezett halála azonban újabb lehetőséget teremtett számára befolyásának erősítésére Magyarországon. Géza fiával, és utódával, III. Istvánnal szemben szerette volna a magyar trónra ültemi az elhunyt király öccsét, a korábban udvarából elbocsátott Istvánt, akinek Mária Komnéné személyében görög hercegnő volt a felesége. A trónkövetelőként fellépő (IV.) István azonban vereséget szenvedett III. Istvántól, s meghiúsította Mánuel terveit. A császár ban elindult ugyan csapataival Magyarország ellen, távolabbi terveit nem fegyverrel, hanem diplomáciai úton akarta megvalósítani. Leánya, Mária kezét felajánlotta III. István öccsének, Bélának, aki Bizáncba költözött,

314 306 Orosz István s a császár (mivel ekkor még nem volt fiúgyermeke) a bizánci trón örököseként nevelte. Bélával, ha egyesíthette volna a bizánci és a magyar trónt, a renovatio imperii egy lépéssel előbbre juthatott volna, mivel az egykori Illíria, Dacia, Felső-Moesia, Pannonia provinciák egyesültek volna a császársággal. (Béla hozománya volt a horvát-dalmát hercegség, a hajdani Illíria, s várományosa lehetett a magyar trónnak is.) A magyarok azonban kitartottak III. István mellett. Mánuel sikeres hadjáratban szerezte meg Dalmáciát és a Szerémséget a korábban meghódított szerb földek mellé. A magyar trón megszerzése érdekében (IV.) István halála után Bélát is felléptette bátyjával szemben., de e törekvései eredménytelenek maradtak. A helyzet akkor változott meg, amikor Mánuel második házasságából 1169-ben fiúgyermek született, akit a császár Bélával szemben utódjának jelölt és meg is koronáztatott. Béla eljegyzését is felbontatta, s nem leányával, hanem Antiochiai Ágnessel (Annával), második felesége féltestvérével házasította össze ben III. István halála lezárta a magyar-bizánci háborúk időszakát, a Bizáncból hazatérő III. Béla elfoglalta a magyar trónt, s szövetségi szerződést kötött egykori nevelőjével. Északon azonban a császárság számára továbbra is maradtak problémák, mindenekelőtt Velence, amellyel a kereskedelmi kiváltságok felmondása miatt keveredett háborúba 1171-ben s a szerbek, akiknél 1166-ban Nemanja István, a szerb királyság későbbi megalapítója szerezte meg a hatalmat. Mánuel a pápasággal szemben is igyekezett új politikát kialakítani. Amikor kiderült, hogy III. Konrád utóda, I. (Barbarossa) Frigyes nem szövetségesének, hanem riválisának tekinti a görög császárt, s ugyanúgy a római császárideál megvalósítását tekinti céljának, mint a görög uralkodó, Mánuel Frigyes engesztelhetetlen ellenfelével, III. Sándor pápával akart szövetkezni. Barbarossa Frigyes III. Sándorral szemben IV. Viktor ellenpápát támogatta. Mánuel 1161-ben elismerte III. Sándort, s javaslatot tett a kereszténység egységének helyreállítására, s székhelyét is át akarta tenni Rómába, a régi császári székvárosba. Ajánlatát azonban bizalmatlanul és értelenséggel fogadták, ugyanúgy, mint régi ellenségével, a francia királlyal javasolt szövetségi tervezetét is. A bizánci császárság északi és nyugati kitörési tervei eredménytelenül végződtek. Az elhanyagolt keleti (török) politika az 1170-es években bosszulta meg magát. Szaladdin egyiptomi és II. Kilidzs Arszlán ikoniumi szultán válságba sodorták a keresztes államokat. Mánuel 1176-ban Müriokephalon mellett súlyos vereséget szenvedett a törököktől. Maga is a száz évvel korábbi manzikerti kudarchoz hasonlónak tartotta a vereséget. Bár hadiflottájával 1177-ben még támadást tervezett Egyiptom ellen, a bizánci hadsereg többé nem tudott talpra állni. A császár halálával a nagyratörő tervek is sírba szálltak. Fia még csak tizenegy esztendős volt, amikor trónra került. II. Alexiosz ( ) helyett anyja, Antiochiai Mária kormányzott régensként, jórészt nyugati lovagokra és itáliai kereskedőkre támaszkodva. A nyugatiak iránti gyűlölet őt is elfogadhatatlanná tette a bizánciak számára. Úgy tűnt, a Mánuel alatt többször félreállított Andronikosz jelentheti a kormányzati válság megoldását. Konstantinápolyba érkezése azonban féktelen öldökléssel kezdődött. A nép legyilkolta az itáliai kereskedőket és ja

315 32/ Bizánc iz században 307 lovagokat. Andronikosz viszont vetélytársait tétette el láb alól. Előbb arra kényszerítette a fiatal császárt, hogy írja alá anyja halálos ítéletét, aminek alapján Máriát megfojtották, majd ez a sors érte a császárt is. Andronikosz társcsászárból egyedüli uralkodó lett ( ). Kormányzásának voltak pozitív elemei is (Visszaszorította a korrupciót, védelmezte a szegényeket), az évi vérengzést azonban nem felejtették el alattvalói, s amikor 1185-ben a normannok elfoglalták Thesszalonikét, betelt a pohár. A Rusz felé menekülő császár hajóját a szél visszafordította a bizánci partra. A lázadók elfogták, egyik kezét levágták, fél szemét kiszúrták, s úgy adták át a csőcseléknek. Azok a hippodromba hurcolták, egy teve farkához kötve, s szörnyű kínzások után fejjel lefelé akasztva végezték ki. Ezzel ért véget a Komnénoszok évszázada. A szerencsétlen sorsú Andronikosz után egy másik nagybirtokos családból az Angeloszok közül választottak császárt. II. Izsák (Angelosz, ) azonban nem tudta megakadályozni a birodalom széthullását. A magyarok már 1183-ban elfoglalták Belgrádot és Branicsevót, s Szófiáig hatolva pusztították a birodalmat. Elvesztek Mánuel szerémségi, horvátországi és rasciai hódításai is. A normannok thesszáliai hadjárata után a fellázadt Ciprus is kikerült Bizánc fennhatósága alól, a szerbek függetlenedése után 1185-ben Aszen és Péter vezetésével felkelés tört ki Bulgáriában is. A II. Baszileosz hódítása óta, csaknem két évszázada bizánci hatalom alatt álló Bulgária ismét önálló állammá vált. Bizánc hanyatlásával elveszítették támaszukat a keresztesek államai is ben Szaladdin döntő csapást mért a jeruzsálemi királyságra, a Szentföld ismét mohamedán kézre került. A három uralkodó részvételével összetoborzott harmadik keresztes hadjárat csapatai közül csak Barbarossa Frigyes csapatai érkeztek a szárazföldön keresztül. A bizánci és a német császár közötti feszült viszony csak azzal oldódott meg, hogy Frigyes 1<is-Ázsiában bzıcfuıızdz egy folyóba. II. Izsák a harmadik keresztes háborút szerencsésen átvészelte, de a palotaforradalmat, amit fivére, Alexiosz szervezett ellene, nem ben megvakították, és fiával Alexiosszal együtt börtönbe vetették. Az új császár, III. Alexiosz ( ) sem tudta az ország hanyatlását megakadályozni, s azt sem, hogy Izsák fia megszökjön a börtönből. A német rokonaihoz szökött ifjú Alexiosz a Zárát elfoglaló keresztes csapatok segítségével indult vissza 1202-ben a Balkánra. Az a terv ugyanis, ami fél évszázaddal korábban még rémálomnak tűnt, a 13. század első éveiben a megvalósulás küszöbéhez érkezett. Az újabb keresztes háború már nem a szentföld felszabadításáért indult, hanem a szakadár Bizánc meghódításáért. A Mánuel alatt még világhatalmi álmokat dédelgető Bizánc képtelen volt arra, hogy feltartóztassa a negyedik keresztes háború nyugati csapatait.

316 308 Orosz István A LATIN URALOM És A BIZÁNCI RESTAURÁCIÓ A trónkövetelő Alexiosz velencei és keresztes segítőivel sikeresen elfoglalta Galatát, az Aranyszarv-öböl másik oldalán álló városrészt.,konstantinápoly lakói azonban nem üdvözölték örömmel, felkészültek a harcra. Ugyanez nem mondható el a császárról, III. Alexioszról, aki kincsekkel megrakodva elmenekült a városból. Ekkor a városvédők előhozták a börtönből a vak II. Izsákot, a trónkövetelő Alexiosz apját, s ismét trónra ültették, s azt üzenték a kereszteseknek, hogy nincs értelme a további harcnak. II. Izsák társcsászárrá vette maga mellé fiát IV. Alexioszt ( ), aki fíít-fát ígért a velenceieknek és a kereszteseknek, amit természetesen nem tudott teljesíteni. Ellene is felkelés tört ki Alexiosz Murzuphlosz (mogorva) vezetésével, aki császárrá is koronáztatta magát, de a várost, amelyet soha nem tudott eddig ellenség elfoglalni, nem tudta megmenteni. A keresztesek szinte ellenállás nélkül vették birtokba Konstantinápolyt. IV. Alexioszt elérte elődei sorsa: Alexiosz Murzuphlosz parancsára megfojtották. A keresztesek sikere után féktelen tombolás és fosztogatás kezdődött a városban. A Bizáncban kilenc évszázad alatt felhalmozott kincsek a keresztesek zsákmányává lettek. Niketasz Khoniatesz a kortárs görög történetíró szerint a keresztesek' a templomokban is a,,legocsmányabb szentségtöréseket vitték véghez. Egy Gunther nevű elzászi szerzetes azt írta le (egyébként rokonsszenvel), hogy rendházának apátja hogyan rabolt el rengeteg ereklyét szent Iakab karjától szent Lőrinc egyik fogán át annak az asztalnak darabjáig, melyen Krisztus az úrvacsorát sz_erezte. III. Ince pápa korholó üzenetének nem sok hatása volt sem a világiakra, sem az egyháziakra. A győztesek 1204 májusában a két jelölt, Monferráti Bonifác és Flandriai Balduin közül az utóbbit választották Bizánc császárává ( ). A keresztesek azonban Bizáncba is áttelepítették a nyugati hűbéri hierarchiát. A meghjódított területeknek mintegy negyede maradt császári birtok, a többi a császár vazallusainak kezén volt különböző elnevezésekkel. A császár legfőbb vazallusai a thesszalonikéi király, Monferrati Bonifác és Velence voltak. Velence birtokában tartotta a főváros több negyedét, az Égei tenger több szigetét, Krétát, Rodoszt, Euboiát, Lemnoszt és másokat, a nyugati partok mentén Kephalloniát és Zakinthoszt. Bonifácnak további alhűbéresei voltak. A thesszalonikéi királysághoz tartozott az athéni hercegség és a pelloponeszoszi félszigetet magába foglaló achajai fejedelemség. Az elfoglalt területek felosztása arra utalt, hogy a negyedik kereszteshadjárat résztvevői egyáltalán nem akartak segítséget nyújtani Kelet tengődő keresztény államainak. Ez alól egyébként a pápai legátus III. Ince tudomása nélkül fel is mentette őket. A keresztesek uralma azonban nem terjedt ki a még megmaradt bizánci állam egész területére. A görög nemesség Konstantinápolyból Kis-Ázsiába menekült, s Nikaia központtal újjászervezte a görög államot. III. Alexiosz császár lányának férjét, Theodórosz Laszkariszt ( ) az új pátriárka császárrá koronázta, így a görögök számára a bizánci állam folytonossága a Nikaiai Császárságban maradt fenn. Nikaia mellett más utódállamok is születtek. Epirusban

317 32 / Bizánc á százáábán 309 az Angeloszok egyik tagja, I. Mihály ( ) hozott létre a latin császárságtól független államot, amely egészen a 14. század derekáig fennállt. A Feketetenger keleti partjainál Andronikosz császár teremtett_trapezunt központtal önálló államot, amely szintén két és fél évszázadon keresztül fennmaradt. A latin császárság létét az újjászerveződött bolgár állam veszélyezttette leginkább. A keresztesek nem ismerték fel, hogy a felszabadult bolgár-vlach állam szövetségesük lehetne a görögök ellen, igényt jelentettek be bolgár területekre, a frissen hivatalba lépett bizánci latin pátriárka (a velencei Thomaso Morosini) pedig saját fennhatóságát akarta kiterjeszteni a korábban is önálló bolgár egyházra. Így az új állam a nikaiaiakkal szövetkezett, s csaknem végromlásba döntötte a latin császárságot, mert 1205-ben a drinápolyi csatában nemcsak tönkreverték a keresztes sereget, de Balduin császárt is elfogták. Testvére, Flandriai Henrik ( ) azonban megmentette a latin császárságot, s megakadályozta, hogy bolgár baszileosza legyen Bizáncnak. A latin államok helyzete azonban ezután is válságos volt. Theodórosz Angelosz ( ) epirusi despota (az alapító Angelosz Mihály féltestvére) a thesszalonikéi királyságot foglalta el, így a latinok kezén csak az athéni hercegség és az achaiai fejedelemség maradt. Hódítóként jelent meg Thesszalonikében a második bolgár cárság is. Az állandó veszedelmet a latin államokra azonban a nikaiai császárság jelentette. A második nikaiai császár, III. Iános (Dukasz Batatzész, ) az anatóliai hegyvidék szabad parasztjaiból kiváló hadsereget szervezett, s nemcsak a kis-ázsiai latin birtokokat,-de a Velence fennhatósága alatt lévő Rodoszt is elfoglalta. Fő célja a balkáni tartományok visszaszerzése volt. Ennek az 1220-as években nem sok esélye volt, mert Theodórosz az epirusi despota 1223-ban elfoglalta Thesszalonikét, és császárrá koronáztatta magát az ohridi metropolitával. Célja nemcsak a thesszalonikéi királyság meghódítása volt, de Konstantinápoly elfoglalása is. II. Iván Aszen mentette meg a latin császárságot, de a nikaiai császárt is attól, hogy a birodalom újraegyesítése az epirusiak vezetésével menjen végbe, mert 1230-ban a klokotnicai ütközetben legyőzte és foglyul ejtette Theodóroszt. Thesszália, Hadrianopo_lisz, de Epirus északi része is a bolgárok fennhatósága alá került. Csak ban., II. Iván Aszen halála után alakult ki olyan helyzet, hogy III. Iános megszerezhette Thesszalonikét és a Maricától délre fekvő bolgár területeket is ben hadjáratot indított Epirus ellen, s győzelemmel fejezte be a balkáni területek visszafoglalását. Konstantinápoly megszerzésére azonban csak 1261-ben került sor. Batatzész Iános fia és utóda, II. Theodórosz ( ), és unokája, IV. Iános ( ) nem tudták kihasználni az elért sikereket. A császárvárost a kiskorú IV. Iános helyett kormányzó Palaiologosz Mihály foglalta el szinte kardcsapás nélkül 1261-ben. A régens már 1259-ben császárrá koronáztatta magát, s előkészületeket tett a főváros visszafoglalására. A velenceiekkel szemben, mivel nem volt saját hajóhada, a genovaiakat szerezte meg szövetségesül, akiket 1204-ben kiűztek a birodalomból. A genovai hajóhadra végül nem is volt szükség, mert a velencei flotta és a helyőrség távollétében Alexiosz Sztrategipulosz bevonult a városba. Az utolsó latin császár, II. Balduin ( ) egy csónakban menekült el Konstantinápolyból.

318 3 1 0 Orosz István VIII. Mihályt (Palaiologosz, ) ünnepélyesen megkoronázták a Hagia Szófiában is. A bizánci gyakorlatnak megfelelően Mihály megvakíttatta és bebörtönöztette a gyermek IV. Iánost (Laszkarisz), aki helyett régensként, ill. társcsászárként kormányzott. Új dinasztia alapítójaként fontosnak tartotta párthíveit, rokonait megjutalmazni, s jelentős posztokra állítani. Politikája teljes mértékben kielégítette a bizánci nemességet. Ujjáépíttette a fővárost, amelynek eredményeként Konstantinápoly még a következő két évszázadban is Európa legjelentősebb kereskedelmi centruma volt. VIII. Mihály politikáját két cél vezette: további területeket kívánt szerezni a Balkánon, hogy a birodalom egységét helyreállítsa, az európai politikában pedig meg akarta akadályozni egy Bizánc ellen indítandó újabb keresztes háborút ben a latin császár menekülésekor az athéni hercegség és az achaiai fejedelemség még latin uralom alatt voltak, Epirusban pedig II. Mihály despota uralkodott. A császár megvetette lábát a pelloponészoszi félszigeten, elérte, hogy a fejedelem vazallusi esküt tegyen, és fontos városokat (Müsztrászt, Hierakiont, Monembasziát) engedjen át a görögöknek. Eredményeket ért el Bulgáriával szemben is, és a bizánci határokat Philippopoliszig sikerült kiterjesztenie. Kis- Azsiában viszont - éppen a balkáni politika miatt - állandó védekezésben volt a jelentőségét vesztett ikoniumi szultánátussal szemben is. Sikerként könyvelhette viszont el a császár a trapezunti (görög) császárral megkötött szövetséget, amit az pecsételt meg, hogy II. Iános feleségül vette Mihály egyik lányát. Az újabb keresztesháború megakadályozására Mihálynak egyetlen eszköze volf',.közeledés a pápasághoz a vallási unió megteremtésének ajánlatával. Az unió nemcsak a bizánci papság, de a lakosság körében is nagyon népszerűtlen volt. Ennek ellenére a császár delegációt küldött az 1274-ben összeült II. lyoni egyetemes zsinatra. A zsinatot összehívó X. Gergely pápa nem kívánt a keletiektől viszszalépést dogmatikai és liturgikus kérdésekben, csak azt kérte, hogy ismerjék el a pápa primátusát, nevét említsék meg a liturgiában. Ezt a görög követek a papság nevében a zsinaton elismerték, s bemutattak egy levelet is a császár nevében, aki mindenben elismerte a római tanítást. Mindezek következményeként a pápa július 6-án kihirdette az uniót. A viharos gyorsasággal megszületett egység mögött azonban csak a császár politikai akarata állt, így soha nem valósult meg. Közrejátszott ebben az is, hogy X. Gergely utóda, III. Miklós teljes behódolást kívánt a keleti egyháztól, amit már a császár sem teljesíthetett. A sikertelen uniós kísérlet ellenére VIII. Mihály halálakor Bizánc ismét politikai tényező volt Európa államai között. HANYATLÁS És végpusztulás Azok az erőfeszítések, amelyekkel Bizánc felszámolta a latin császárságot, és ismét felküzdötte magát a számottevő európai államok közé, csak az anyagi erőforrások maximális kihasználásával valósulhattak meg. A megmaradáshoz szükség volt az uralkodói tehetségre is, amit VIII. Mihályban kétségtelenül meg lehetett találni,

319 32/ Bizánc á százáábán 31 1 annál kevésbé utódjában II. Andronikoszban (Palaiologosz, ). II. Andronikosz 46 éves uralkodása alatt nem mindig találta meg az új veszélyekkel szemben a legalkalmasabb védekezési módot. Az újabb keresztes háború veszélyének elmúltával azonnal felszámolta a II. lyoni zsinaton megteremtett vallási uniót. Ez a lakosság nézetei miatt népszerű intézkedésnek számított, az már kevésbé, hogy nem tudott úrrá lenni azon a belső villongáson, amely az apját l<iközösítő Arszeniosz pátriárka unióellenes követői és a bizánci egyház hivatalos vetezői között kitört. Súlyos következményekkel járt az az intézkedése, hogy az állandó pénzzavar miatt felszámolta hajóhadát, s az államot a genovai gályák oltalmára bízta. Ezáltal kitette országát Genova ellenlábása, Velence megújuló támadásainak. Eredménytelen hadjáratokat vívott a Balkán legerősebb államává váló Szerbiával és Kis-Azsia felemelkedő hatalmával, az oszmán törökökkel. Miután mindkét hatalomtól vereséget szenvedett, szerencsétlen lépésre szánta el magát: szolgálatába fogadott egy katalán zsoldos sereget, amely 1304-ben és 1305-ben visszaszorította ugyan a törököket az elfoglalt kis-ázsiai tartományokból, de rengeteg bajt okozott a lakosságnak. E fegyelmezetlen sereg a császártól fiiggetlenül politizálva végül Thébát és Athént foglalta el, és katalán hercegséget ala-pított e területen. Nem volt szerencséje Andronikosznak családja tagjaival sem. V. István magyar király lányával, Annával kötött első házásságából született fiát IX. Mihály ( ) néven császárrá koronáztatta, ő azonban 1320-ban bánatában meghalt, amikor 24 éves fia, Andronikosz tévedésből saját testvérét fojtatta meg és I328 között a nagyapa és unoka, a két Andronikosz között belső háború folyt, arñi 1328-ban az agg II. Andronikosz lemondásával ért véget. Az unoka, III. Andronikosz ( ), uralkodását csaknem állandó háborúban töltötte, a Balkánon a szerbek és bolgárok között lavírozva váltakozó sikerrel, Kis- Azsiában az oszmán törökökkel szemben sikertelenül. Különösen a török kalózhajók okoztak sok bajt a hadiflotta nélkül maradt Bizáncnak. Eredménytelenek voltak a pápaság megnyerésére irányuló törekvései is, amelyek feltétele ismételten a vallási unió lett volna. Halála polgárháború kezdetét jelentette, mert a fia, V. Iános ( ) mellé régensnek kinevezett Kantakuzénosz Iános saját magát is császárrá kiáltatta ki (VI. Iános). A trónt azonban csak 1347-ben foglalhatta el, azzal, hogy 10 év elteltével az 1341-ben megkoronázott V. Iános lesz az uralkodó. Kantakuzénosz Iános ellen a hadrianopoliszi felkeléssel népmozgalom kezdődött, ahol a régenssel rokonszenvező nemeseket egy Branosz nevű napszámos vezetésével elfogták, tömlöcbe zárták, s hitet tettek a törvényes császár, az ifjú V. Iános mellett. Ugyancsak császárpártiak voltak az ország második legnagyobb városában, Thesszalonikében kitört ún. zelóta felkelés résztvevői is. A zelóták (előharcosok) egy városi párt tagjai voltak, s mintegy 7 éven keresztül kezükben tartották a hatalmat Thesszalonikében. Köztársasági államformát teremtettek, s a közjó szolgálatára hivatkozva kisajátították a nemesség és az egyház birtokait ben mindkét császár a városban utazott, s Kantakuzénosz arra kényszerült, hogy népgyűlésen védelmezze magát a zelóták vádjai ellen. A mozgalom végül elbukott, nem kis mértékben a törökök közreműködésével.

320 3 1 2 Orosz István A török veszélyt - úgy tűnik - a bizánci uralkodók nem ismerték fel a 14. század derekán. Amikor V. Iános az 1350-es évek elején újrakezdte a polgárháborút Kantakuzénosz Iános ellen, az utóbbi nem habozott szövetséget kötni az oszmánokkal. Azok azonban nem őt támogatták, hanem egyre nagyobb területeket hódítottak meg a császárságból. Kis-Azsiában már csak néhány város maradt a bizánciak kezén, Makedóniát és Thesszáliát pedig a szerbek hódították meg, bár 1348-ban Thesszaloniké elfoglalását még meg tudta akadályozni Kantakuzénosz. A század második felében azonban a császárságnak már alig maradt területe a fővároson, néhány szigeten és az Achaiában korábban megszerzett városokon kívül (Morea). A törökök nemcsak Bizánc még megmaradt területeit, de a szerbek által elfoglalt tartományokat is megszerezték. VI. Iános 1354-ben lemondott a trónról, s életének hátralévő 29 évében egy kolostorban élt. V. Iános csak Kantakuzénosz visszavonulása után döbbent rá, hogy országa nagy részét elveszítette. Nem látott más kiutat, mint a nyugati segélyt, egy keresztes hadjáratot, amelynek azonban - ez nem lehetett kétséges - a vallási unió volt az előfeltétele ben Rómába utazott, és az Avignonból éppen visszatért V. Orbán pápa előtt esküvel fogadta meg a szakadárságának megszüntetését. Ebben az esetben már nemcsak arról volt szó, mint a II. lyoni zsinat állásfoglalásában. A baszileiosz dogmatikai, liturgiai és egyházfegyelmi kérdésekben is alávetette magát a pápának. Esküje azonban csak saját személyére és nem a görög egyházra vonatkozott. V. Orbán felhívása a baszileosz támogatására süket fiilekre talált, egyedül Velence rettent meg attól, hogy a török hódítással összes konstantinápolyi kiváltságai veszendőbe mehetnek. Ez a felismerés volt az alapja a két hatalom közeleledésének. A Palaiologoszok, amint láttuk, inkább Genovára támaszkodtak. V. Iános volt az első, aki ellátogatott Velencébe, s megnyerte a városállamot a törökök elleni harchoz. Nem sikerült ugyanezt elérni a Balkán ortodox államainál, akik egymás elleni küzdelmeikkel nemcsak Bizáncot, de önmagukat is végveszélybe sodorták. Ez teljesült be 1389-ben Rigómezőnél. A győztes csata eredményeként az egész Balkán a a törökök kezébe került. A bizánci császár már 1374 óta vazallusa volt a török szultánnak, s csak idő kérdése volt, hogy az oszmán törökök mikor változtatnak politikát, s nem elégednek meg a vazallusi függéssel, de a meghódított területek annektálására is törekednek. V. Iános utóda, kisebbik fia, II. Mánuel ( ) uralkodásának első évtizedében vazallusként számos megalázó helyzetbe került a török szultántól, I. Bajezidtől. A helyzet súlyossá vált a Zsigmond magyar király által indított keresztes háború veresége után (Nikápoly, 1396). A török szultán fő célja a blokád alá vont Konstantinápoly'elfoglalása. Ez azonban ekkor még sikertelen volt, de Mánuel tudta, hogy még egy blokádot a város aligha élne túl. Európai körútra indult, hogy megnyerje a nyugati keresztény államok támogatását. Ez azonban ugyanolyan eredménytelen volt, mint apja hasonló útja. Bizáncot nem a nyugati államok, hanem Timur Lenk (Tamerlán) mentette meg, aki 1402-ben tönkreverte Bajezid csapatait. A mongolok győzelme fél évszázad haladékot adott a haldokló Bizáncnak.

321 32 / Bizánc á I I-15. százáábán 31 3 A Bajezid halála után kitört viszály lélegzetvételhez juttatta II. Mánuelt. Ezt elsősorban arra használta, hogy a még megmaradt külső birtokát a pelloponészoszi félszigeten lévő Moreát megerősítse. Arra azonban nem volt lehetősége, hogy az európai államok segítségével támadást intézzen a belső harcokkal elfoglalt oszmánok ellen. A törökök új nagyratörő uralkodója, II. Murád ismét támadólag lépett fel, s 1422-ben újólag ostrom alá vette a fővárost, ekkor még eredménytelenül. Mánuel utóda az a VIII. Iános ( ) lett, aki korábban már társcsászár volt, s aki Mánuelhez hasonlóan nagyon jól tudta, hogy Bizánc képtelen egyedül felvenni a harcot ai törökökkel. Ugyanahhoz az eszközhöz folyamodott, mint elődei közül VIII. Mihály és V. Iánosz felajánlotta a vallási uniót a Nyugat katonai segítsége érdekében. A Ferrarában, majd Firenzében ülésező uniós zsinaton ( ) a lyoninál alaposabban vitattak meg teológiai kérdéseket, így az egyházszakadást a 11. században előidéző filioque kérdését is. A nehéz helyzetben a görög papságnak is volt már olyan része, amely nem idegenkedett az uniótól, míg korábban minden császári elképzelés meghiusúlt a papság ellenállásán. Úgy tűnt, a zsinaton a Szentlélek származásának kérdése mellett meg lehet egyezni a tisztítótűzzel, a kovásztalan kenyérrel és a pápa primátusával kapcsolatos kérdésekben is. (A keleti egyház a liturgiában kovászos kenyeret használt, nem ismerte el a pápa primátusát és a tisztítótűz létét, és azt tanította, hogya Szentlélek nem az Atyától és a Fiútól származott, hanem csak az Atyától a Fiú által.) A megegyezés megszületett, de az unió keresztülvitele megtört a bizánciak ellenállásán. VIII. Iános nem is merte kihirdettetni az egyesülés dokumentumát a Hagia Szophiában. Bizánc helyzetét nemcsak az unió sikertelensége, de a keresztesek várnai veresége is megpecsételte (1444). Az utolsó bizánci császár, XI. Konstantin (Palaiologosz, ) nem volt tehetségtelen ember, de nem volt az ellenfele, II. Mohamed szultán sem, aki jól felkészült a város ostromára. Az arányok ijeszıően kedvezőtelenek voltak a bizánciak számára. Nyolcezer embernek kellett volna megvédelmezni a fővárost 160 ezer támadóval szemben. A városfalak még erősek voltak, a görögök még nem felejtették el a görögtűz alkalmazását, s a korábbi ostromok tapasztalatai alapján lánccal lezárták az idegen hajók elől az Aranyszarv-öblöt is. II. Mohamed azonban hajóit kerekes talpakon áthúzatta a szárazföldön a lánc és a bizánci-genovai hajók hátába, s a leggyengébb ponton kezdhette meg az ostromot, amelynek kimenetele nem lehetett kétséges május 28-án a baszileiosz párthíveivel együtt részt vett az utolsó misén a Hagia Szophiában, megáldozott, s úgy indult a falakra, hogy a visszavonulás minden útját elrekeszelte. Kézitusában hősként esett el. A győző a halott császár fejét levágatta, közszemlére tette, mielőtt három napos rablást engedélyezett katonáinak. II. Mohamed úgy vonult be a Komnénoszok blakhernai palotájába, mint ősei házába. Az egykori római birodalom keleti felén is beteljesült az a végzet, ami nyugati részét már 476-ban elérte.

322 33 Í A bizánci gazdaság és társadalom a században A GAZDASÁG A bizánci gazdaságot nemcsak az ezredforduló előtt, de a században is a kontinuitás, a későrómai hagyományokhoz való ragaszkodás jellemezte. Mind a kis-ázsiai, mind a Balkán félsziget folyóvölgyeiben és sík területein kialakult mezőgazdaság része volt a Mediterráneum többé-kevésbé egységes gazdálkodási rendszerének. E rendszert már Columella cultum promz`scuánal< nevezte. A vegyes gazdaságban valójában nem voltak élesen elkülönítve a szántóföldek a gyümölcsösöktől. A szőlőt a gyümölcsfák közé telepítik s engedik, hogy felfusson ezekre a fákra. De nem határolták el a gabonatáblák dűlőit sem a gyümölcsösöktől. A parcellák a római hagyománynak megfelelően megközelítőleg négyzet alakúak, azaz a szélességük és hosszúságuk között nincs nagy különbség. A felszántott földek egyéni birtokbavétele és termővé tétele nem tette lehetővé az Alpokontúli Európa találmányának, a nyomáskényszernek a bevezetését. A parcellákat rendszerint élősövény, olykor a földről kihordott kövekből összeálló kerítés övezte, ez azonban nem volt akadálya a a tarló legeltetésnek. A clcmsum nem jelentette a birtok jogi elzárását a birtokostársak elől. Nincs nyoma annak sem, hogy az aszimetrikus ágyeke és a fogatolás új módja elterjedt volna Bizáncban. Nemcsak az őslakosság, de a Balkánra bevándorolt szlávok és a Kis-Azsiában megtelepedett törökök és örmények is a hagyományos karcoló- vagy túróekét használták, így az eredményesebb talajművelésre nem tértek át. Nem volt szükség, de lehetőség sem a háromnyomásos gazdálkodás kialakulására. A mediterrán vidékeken a száraz és forró nyár lehetetlenné tette a tavaszi nyomások létrehozását, a magasabb hegyekben pedig nincs nyoma a szántóművelés terjedésének. A legfontosabb gabonák a (rodostói) búza és az árpa. Az állattartás rendje is különbözött Európa más tájaitól. A nagyállattartásnál (szarvasmarha, ló) sokkal fontosabb volt a juh és sertéstartás, és a teherhordó állat szerepét inkább a szamár és az öszvér (a közel-keleti tartományokban a teve) játszotta. Iellemzőnek tekinthetjük, hogy Kantakuzénosz Iánosnak, a későbbi

323 33 /A bizáncigázááság és társááálom 31 5 baszileiosznak a 14. században hatalmas állatállományából (számosállatban számítva) csak 17% volt a szarvasmarha és a ló, s 83% a juh és a sertés. A balkáni állattenyésztés jellegzetes formája volt a magashegyvidéki tmnslmmáncc pásztorkodás, amelyet a kortársak által is vláclooknak nevezett pásztorok űztek. Ez hasonló volt a Spanyolországban, Dél-Franciaországban és Itáliában kialakult vándorpásztorkodáshoz. A században a vlach pásztorkodás már sem a románok, sem az albánok esetében nem jelentett mást, mint a nyári és téli legelők váltogatását. Bizánc területének fokozatos csökkenése bizonyos átalakulást eredményezett a mezőgazdaság rendjében. A keleti tartományok és Kis-Azsia nagy részének elvesztése fellendítette a gabona-, gyümölcs- és zöldségtermelést az európai themákban olyannyira, hogy Bizánc exportálható gabonafelesleget is termelt. Az itáliai kereskedővárosok ugyanúgy, mint a dalmáciaiak jórészt Bizáncban szerezték be gabonaszükségletüket ben Genova olyan kiváltságot szerzett, amely szerint hajósai szabadon vásárolhattak gabonát a birodalom városaiban. A mezőgazdaság területi átalakulásához a városok is hozzájárultak. Konstantinápoly körül már a korai századokban kialakult egy zöldség-, gyümölcs- és bortermelő övezet. Hasonló jött létre az ázsiai partvidéken Nikaia mellett. A sok viszontagságot megélt Thesszaloniké körül is volt egy jól kiépült mezőgazdasági körzet a városi fogyasztás igényeinek kielégítésére. A gabonakivitel mellett Bizánc jelentős exportcikke volt a bor, a déligyümölcs és az olivaolaj. Az olajfaligetek ugyanúgy részét alkották a vegyes gazdaságnak, mint a szőlők, a narancs- és citromfák. Az olaj előállításában az olajbogyópréseknek, mint fontos technikai eszközöknek nagy szerepük volt. Elterjedt a mustkészítésben is a prés használata az Európa más tájain még általános taposással szemben. A szőlőtermelés nagy szerepét mutatja az Iviron-monostor ből származó összeírása, amely szerint a paraszti háztartások 60-90%-ában volt szőlőskert. Ezek nagysága 0, 5 és 22 modiosz között változott (1 modiosz kb. 900 négyzetméter). 1 modiosz szőlőterület átlagos hozama 300 kilogramm volt. A szőlőművelés nagy munkaráfordítást kívánt, s nem volt független a demográfiai feltételektől. Ha a népesség száma csökkent, a szőlőterület is megfogyatkozott. Így történt ez az Iviron-monostorban is, ahol 1316 és 1341 között 22%-kal csökkentek a szőlőültetvények. A bizánci szőlőtermelés különleges (export-) terméke volt a mazsola. A gyümölcstermést a sokféleség jellemezte. A csonthéjasok, (cseresznye, meggy, szilva, barack) mellett, amelyek a korábbi századokban a Római Birodalomból terjedtek el Európa más tájain, nagy szerepük volt a már említett déligyümölcsök: narancs, citrom, füge, szentjánoskenyér, gránátalma, pisztácia termelésének. De sok diót, mandulát is termeltek a birodalomban, s helyenként összefüggő szelídgesztenye ligeteket is lehetett találni. Bizánc volt a hazája a (görög-) dinnyének is. A már említett Iviron monostor bérleti szerződéséből képet nyerhetünk a zöldségfélék széleskörű termeléséről is. A szerződés arról szól, hogy a bérlőnek hány csomó illetve darab karottát, vörös- és fokhagymát, salátát, uborkát, tököt kellett beszolgáltatnia bérleti díj fejében a monostornak. Széles körben termesztettek és

324 3 1 6 Orosz István fogyasztottak hüvelyeseket, lencsét, babot. Bizánc közvetítésével terjedt el a rizstermelés és a gyapot (bámbákion) termelése is, amely a századi Európában már fontos szerepet játszott a textiliparban. A gyapotot az itáliai kereskedők bámhágio ái Romániának nevezték. Általánosan elterjedt a len termelése is. A mezőgazdaság üzemi szerkezete sem volt azonos a nyugati országokéval. A korai középkorban is hiányoztak a földesúri magánkezelésű üzemek, s a monostorok is inkább járadékélvező, mint termelő gazdaságok voltak. Ez a helyzet nem változott a században sem. A bizánci ipar elsősorban a luxuscikkek termeléséről volt ismert. A kínai selyemgyártás titka már Iustinianus korában eljutott Bizáncba, de a következő századokban a bizánciak legalább olyan féltékenyen őrizték a selyemszövés titkát, mint a kínaiak. A selyemgyártás legfontosabb központja Théba városa volt. II. Roger szicíliai király az I. Mánuellel folytatott háborújában thébai selyemszövőket telepített át Palermóba, s a selyemgyártás nemcsak Szicíliában, de Itália más területein is elterjedt. A selyemipar mellett magas fejlettségi színvonalat ért el a fémfeldolgozás, fegyvergyártás, az ötvösség, a kerámia- és az üvegipar. Ez utóbbi Bizáncból a kereskedők révén került Velencébe. Itt alakult ki a muranói központban a legfontosabb centruma a nyugat-európai üvegkészítésnek. A században a bizánci kézművesség színvonala még magasabb volt, mint a nyugateurópaié. Ez a helyzet azonban a 15. századra megváltozott, nemcsak azért, mert Bizánc külső hódítások áldozatává vált. A lemaradás azzal magyarázható, hogy azok a változások, amelyek nyugaton bekövetkeztek, Bizáncot nem jellemezték. Nem terjedtek el az új technikai eszözök sem a textiliparban, sem a fémiparban. A függőleges állású szövőszékkel nagyon finom munkát lehetett ugyan végezni, de a tömegtermelés igényei megoldhatatlanok voltak. Éppen ezért Bizánc a saját piacáról is kiszorult az importált itáliai posztóval szemben. A keleti tartományok nagy részének elvesztése ugyanolyan területi átrendeződést eredményezett az iparban is, mint a mezőgazdaságban. Gyorsan nőtt az európai városok szerepe Bizánc iparában. Ielentős központ lett a főváros mellett Thesszaloniké, Théba, Korinthosz. Az ipar Bizáncban mindvégig városi jellegű maradt, s hiányzott az az átalakulás, amely Nyugat-Európában a textilipar vidéki körzeteit létrehozta. Sőt, éppen ellentétes folyamatok zajlottak. Az állandó háborús veszélyeztetettség miatt nemcsak Kis-Azsiában, de a Balkánon is a vidéki lakosság városba költözésének lehettünk tanúi. Ez a migráció nemcsak gazdasági, hanem demográfiai következményekkel is járt. Thesszália, Epeirosz és a tőlük délre fekvő szárazföldi tartományok és szigetek mellett csak a főváros tágabb környéke és Kis-Azsia vékony sávja maradt homogén görög lakosságú terület. A birodalom más részeiben csak a városok voltak görög lakosságúak. A században már az ország európai részén lévő városok is hanyatlásnak indultak, jórészt a bizánci kereskedelemben lezajlott kedvezőtlen változások miatt Az ezredforduló utáni évtizedekben Konstantinápoly még Európa legnépesebb városa és legnagyobb kereskedelmi központja volt. Ide érkeztek meg Kis-Azsián keresztül a szárazföldi, a Fekete-tengeren keresztül a tengeri útvonalak is, amelyek a birodalmat távol kelettel, Levantéval összekötötték. Az Egei-tengeren

325 33 / A bizánci gázááság és társááálorn 31 7 át innen indultak a fő hajóutak az európai és afrikai területekre, de innen indult a két legfontosabb szárazföldi út is Nyugat felé. Az egyik, a híres Viá Bgnátiá Tehsszalonikén, Ochridon át Dürrakionba, a másik Hadrianopoliszon, Philippopoliszon, Nisen és Belgrádon át Magyarországra. Az igen élénk bizánci kereskedelem az első csapást akkor szenvedte el, amikor I. Alexiosz Komnénosz császár a normannok által szorongattatva vámkedvezményeket biztosított a velenceieknek katonai segítségük fejében. A velencei kalmárok fölénye a bizánci kereskedelemben a hazaiakkal szemben az 1082-ben kötött szerződéssel kezdődött. Velence kereskedői csakhamar külön negyedet, rakpartot építettek a fővárosban, s gyűlöletessé tették a nyugatiakat a lakosság előtt. II. Iános szerette volna e velencei privilégiumokat megszüntetni, mert úgy látta, hogy ezek tönkreteszik a bizánci kereskedelmet és súlyos tehertételt jelentenek az államháztartás számára. Velence azonban fegyverrel védte meg jogait, s a császár 1126-ban kénytelen volt a városállam minden kereskedelmi kiváltságát megerősíteni. A városállam szerepére a 4. kereszteshadjáratban és a latin császárság megszületésében már korábban utaltunk. Érthető, hogy a latinok uralmának megdöntésekor VIII. Mihály az őt támogató genovaiaknak biztosított kereskedelmi kedvezményeket. Az 1261-ben Nümphaionban kötött egyezmény szerint a genovaiak a katonai támogatás fejében mindazokat a kedvezményeket megkapták, amivel 1082 óta a velenceiek rendelkeztek, s övék lett a velencei negyed és a rakpartok birtokjoga is. Ezen felül szabadon (vámmentesen) kereskedhettek az egész birodalomban. A kedvezmények nagyon fontosak voltak Konstantinápoly ellátása szempontjából. A főváros nemcsak gabonából szorult behozatalra, de a században egyéb élelmiszerekből és textiltermékekből is. Genova mindezek mellett kézben tartotta a délorosz vidékekről Egyiptomba irányuló rabszolgakereskedelmet is. Az egyiptomi harcosok, a mamelukok jórészt vásárolt rabszolgákból álltak. Genovai kézben volt a nyugatiak számára fontos timsó kereskedelme is ben egy genovai család, a Zaccariák szerezték meg a kis-ázsiában lévő phokaiai timsóbányák koncesszióját, s ezt 1248-ig kezükben is tartották. A velenceiek azonban nem sokáig maradtak háttérbe szorítva. Amikor a baszileiosz rájött, hogy a genovaiak nem igazán hű szövetségesei, 1268-ban a velenceiekkel is szerződést kötött a vámmentes kereskedés biztosításáról. Bizánc teljesen kiszolgáltatottá vált a két rivalizáló itáliai városállammal szemben, amelyek ellentéteiket gyakran a birodalom területén folytatott háborúkkal akarták megoldani. Bizánc szégyenletes helyzetét az is mutatja, hogy míg a genovaiak évi vámbevétele az országban 200 ezer aranyra rúgott, a bizánciaké a saját országukban csak 30 ezer arany volt. A kegyelemdöfést a bizánci kereskedelemnek VI. Iános adta meg, aki kénytelen volt olyan szerződést kötni, hogy Bizánc nem fog hajókat építeni s nem fog a Fekete-tengeren hajózni. A században voltak ugyan törekvések az itáliai városok kereskedelmi monopóliumainak megtörésére, s egy protekcionista állami gazdaságpolitika megteremtésére, ezek azonban éppen olyan eredménytelenek voltak, mint a törpe állammá zsugorodott birodalom küzdelme a fennmaradásért.

326 3 1 8 Orosz István A TÁRSADALOM A 15. századra gazdaságilag is összeomlott Bizánc társadalmi helyzete is mutat vizsgálatra érdemes sajátosságokat. A makedón császárok parasztvédő politikája az ezredforduló tájáig megőrizte a katonáskodó szabad parasztok, a sztratióták rétegét, de önálló egzisztenciaként fenntartotta a független, de állami adót fizető szabad parasztok, a _gco1fgoszok csoportját is. Az európai társadalom szerkezetébe ezek a csoportok ekkor már nem illettek be, így Bizánc társadalmi viszonyai lényegükben különböztek az Európa nyugati felén kialakult helyzettől. A 13. század elején azonban, amikor a nyugati keresztesek meghódították a keleti császárságot, hazai viszonyaikat vélték felfedezni Bizáncban is, s a társadalmat, amelyre hatalmi rendszerüket építették, azonosnak tartották a nyugat-európaival. Fel kell tenni a kérdést: milyen változások zajlottak le Bizánc társadalmában a században, ami miatt az új hódítók nem éreztek különbséget az európai és a bizánci társadalomszerkezet között. A válasz érdekében számba kell vennünk a bizánci társadalom régi és új jelenségeit. Ezek között az első, hogy a császári hatalom természetét és jellegét illetően a hagyomány változatlan. A baszileiosz a században is korlátlan ura egyházi és világi alattvalóinak, s Bizáncban ismeretlen a közhatalom feloldódása a magánhatalomban, ami az európai államok többségében a 11. századra már végbement. Az uralkodó nem suzeráin, nem a legfőbb hűbérúr, vagy első az egyenlők között, hanem későantik értelemben áorninns, akkor is, ha hatalma továbbra sem örökletes. Van azonban változás a korábbi századokhoz képest. Amint korábban már utaltunk rá, bezárult az út az alsó néprétegekből felemelkedő császárok előtt, a században a leggazdagabb bizánci családok (Komnénoszok, Dukaszok, Laszkariszok, Angeloszok, Palaiologoszok) közül kerülnek ki a császárok. A dinasztiák azonban nem azáltal születnek, hogy a császári hatalom örökletessé válik, hanem úgy, hogy a császárok még életükben megkoronáztatják gyermeküket, vagy családjuk más tagját. Ismeretlen Bizáncban az egyházi és a világi főhatalom vetélkedése, ami Nyugaton éppen e századokban jutott tetőpontjára. A császárságban a konstantinápolyi pátriárka a baszileiosz kreatúrája még akkor is, ha akadtak olyan pátriárkák mint Kerulláriosz vagy Arszeniosz, akik szembefordultak a császárral. Nem változott tehát az 5. század után kialakult helyzet. A bizánci egyház nemcsak liturgiájában, de szervezeti rendjében is különbözött a nyugatitól. A latin egyház a plébánia szervezetre épült, s a települések és az egyház alapsejtjei között organikus kapcsolat volt. Bizáncban a kolostori egyház típusa tekinthető jellegzetesnek, s a kolostorok nem beleépültek a falurendszerbe, hanem elkülönültek attól. Iellegzetes példái ennek a hegyi monostorok: Athosz, Latmosz, Paphilion. Más kolostorok, pl. a fővárosban lévő Pantokrátor-kolostor, amellett, hogy politikai szerepet is játszottak, a középkori Bizánc legfontosabb szociális intézményei voltak, kórházat, árvaházat, szegénykonyhát működtettek. A keleti egyházban a magasabb egyházi tisztségek fenn voltak tartva a nőtlen (szerzetes) papok számára, mert a világi papok felszentelésük előtt megházasodhattak, de nős pap

327 33 /A bizánci gázááság és társááálorn 319 nem lehetett metropolita. Az egyház vagyona az esetek nagyobb részében többnyire a szerzetesi monostorok vagyona volt. Európa más országaihoz hasonlóan kegyes adományok révén e vagyon állandóan nőtt, nemcsak az uralkodók, de nagybirtokosok is gyakran alapítottak új rendházakat, ajánlottak fel javakat lelki üdvösségük érdekében. A világi javak egyházi kézre kerülését olykor törvényes szokások is elősegítették. A 13. századtól terjedt el az a gyakorlat (ábiotiká), amely szerint a gyermektelen paraszt örökségének 2/3-a az egyházra, illetve földesurára szállt, s csak 1/3-a maradt az özvegyé. Az egyháznak az uralkodói hatalomtól való teljes fúggését mutatta, hogy Guiscard Róbert évi támadásakor I. Alexiosz császár különösebb következmények nélkül foglalhatta le az egyházi vagyon egy részét, hogy a normannok elleni háború költségeit előteremtse. I. Mánuel 1158-ban rendeletben tiltotta meg a kolostoroknak, hogy a főváros környékén birtokaikat gyarapítsák. Ugyanakkor arról is intézkedett, hogy a szerzetesek évi 4 nomisma állami járadékot kapjanak. A kolostorok igen gyakran voltak menedékei a politikától visszavonult (vagy visszavonulásra kényszerített) politikusoknak. Kolostorban élt császárrá választása előtt Theodóra, ide vonult vissza egy időre Xiphilinosz és Pszellosz, a trónról lemondott VI. Iános. A legmagasabb egyházi tisztségek viselői részesei voltak a társadalmi elitnek, gyakran végeztek diplomáciai feladatokat is. Az egyházi és a világi elit ugyanúgy összefonódott, mint Európa más országaiban. A laikus társadalom elitje a században ugyanolyan zárt csoporttá vált, mint a klérus. Alig több, mint 20 család állt a társadalmi hierarchia élén, beleértve azokat a családokat is, amelyek tagjai a császári trónon ültek. Ezek az előkelők két nagy csoportot alkottak, a hivatalnok és a katonai arisztokráciát. Mindkét csoport kiemelkedésének alapját a földbirtok alkotta, mert Bizánc is alapvetően a föld társadalma volt, de a római hagyományok miatt a hivatalviselésnek is volt szerepe a társadalmi emelkedésben. Nem volt olyan egyértelmű a kapcsolat a magas hivatal viselése és a földbirtok nagysága között, mint a korabeli Nyugat-Európában. A 11. század egyértelműen a hivatalnok nemesség uralmát jelenti Bizáncban. Az a zűrzavar és válság, amit ez a hatalomgyakorlás okozott, vezetett el a Komnénoszok trónrakerülésével a katonai arisztokrácia uralmához. A császárság szorongatott helyzete okozta, hogy ez az elit a 15. századig nem is engedte ki a hatalmat a kezéből. A nagybirtokosok helyzete jelentősen megváltozott a századhoz képest. Már VIII. Konstantin megszüntette II. Baszileosz fontos intézkedését, az ún. állélengiiont, amely arra kötelezte a nagybirtokosokat, hogy kezességet vállaljanak a szegények adófizetéséért. Idő kérdése volt csak, hogy a nagybirtokosok még nagyobb birtokokat szerezzenek, a szegények pedig elveszítsék megmaradt földjeiket. Az állam szempontjából tragikus következményekkel járt a katonáskodó szabad parasztok, a sztratióták eltűnése. A 10. század végén már Niképhorosz Phokasz császár háromszorosára, 72 arany solidusról 216 arany solidusra (azaz 4 font aranyról 12 font aranyra) emelte a sztratióta birtokok értékének alsó határát.

328 320 Orosz István Csak az lehetett sztratióta, aki birtokának értéke ezt az alsó határt elérte. vagy meghaladta. Katonai okokból ez az intézkedés érthető volt. Az európai páncélos lovagokkal szemben Bizáncnak is ilyen hadsereget kellett szerveznie. A drága páncél beszerzéséhez kellett a legalább 12 font arany évi jövedelem. Kétségtelen azonban, hogy ennek a feltételnek a szabad parasztok többsége nem tudott megfelelni, így nem vállalhatott katonai szolgálatot, csökkent a sztratióták létszáma. Azok, akik megfeleltek az új feltételeknek, már nem földet is művelő kétkezi parasztok voltak, hanem földbirtokosok. (Egyébként a sztratióták számának csökkenését, majd e réteg eltűnését az mutatja leginkább, hogy Bizánc egyre inkább zsoldos csapatokkal vívta háborúit, bessenyőkkel és kunokkal védekezett a pusztai barbárok, törökökkel a szeldzsukok ellen). A 11. század végére a katonáskodó és állami adót fizető parasztok kettőssége Bizáncban megszűnt. Nagy jövő előtt állt azonban egy olyan intézmény, amelynek bizonyos jelei már a században is mutatkoztak: a pronoia. A kifejezés eredeti értelme: törődés. Az, aki ilyen adományt kapott az uralkodótól, áá áárninistránánm kapta azt a lehetőséget, hogy az adott települések állami adójából részesedjék. A Komnénoszok alatt azonban változás következett be a pronoia tartalmában. Korábban az uralkodó elvégzett szolgálatok fejében jutalmazta híveit az állami adóból való részesedéssel. Alexiosz és utódai a jövőben teljesítendő katonáskodás fejében osztogatták a pronoiát. A megadományozott, a pronoiárisz nem örökbirtokot kapott, csak jogot arra, hogy egy-egy település meghatározott létszámú birtokos parasztjától az állami adót (a kánont) saját részére beszedje. Ez természetesen nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a megadományozottnak saját szabad rendelkezésű örökbirtoka is legyen. A pronoia azonban csak meghatározott időre, rendszerint az adományos élete végéig szólt, nem volt örökíthető és nem volt elidegeníthető sem. Alapját az állami (fiscális) birtokok, illetve az azon élő parasztok alkották. Nikétasz Khoniatész, a kortárs történetító arra utalt, hogy I. Mánuel császár a korábbi szokástól eltérően katonáinak nem zsoldot fizetett az államkincstárból, hanem a parasztok adóját engedte át számukra. Ez a rendszer a sok hasonlóság ellenére sem volt azonos a nyugat-európai beneficiummal, mert alapja nem a földbirtok, hanem a járadék-adomány. Az azonban Bizáncban is igaz volt, hogya föld feletti hatalom az emberek feletti hatalom formájában (is) megnyilvánult, s az állami adót magánföldesuraknak fizető parasztokat valós veszedelemként fenyegette, hogy magánföldesúri függésbe kerülnek. A nyugati keresztesek ezt a helyzetet azonosították a saját feudális hierarchiájukkal. Bizáncban azonban az adományozó mindig a császár, s a latinok uralma előtt hiányzott a magánuraságtól függő vazallusok rétege, a hierarchikus jelleg és az örökíthetőség is. Ez utóbbi nem sokáig váratott magára. A 13. század második felében VIII. Mihály uralkodásától kezdve a pronoia örökölhetővé vált, de ekkor sem lehetett elidegeníteni, s nem szűnt meg az adománnyal együttjáró katonai szolgálat. A pronoia rendszer kialakulását szokták azonosítani Bizánc feudalizációjával, bár nyilvánvaló, hogy van különbség a Bizáncban és Nyugat- Európában lejátszódó folyamatok között.

329 33 /A hizáncigázááság és társááálorn 321 A pronoia-rendszer kialakulása elválaszthatatlan a pcıroileosznak nevezett függő parasztság szélesebb körű elterjedésével. A kérdés legjobb szakértője, Paul Lemerle úgy vélte, hogy a szó eredete nem világos. II. Iusztiniánosz egyik 8. század elején született Novcllájából úgy tűnik, hogy a paroikoszok azonosak a rnisztothészekkel, ezek pedig a latin szövegekben colorms ááscriptusnak nevezett parasztokkal. Csakhogy a paroikoszokat nem a földhözkötöttség, hanem éppen a szabad elköltözés lehetősége különböztette meg más paraszti csoportoktól. A források a paroikoszoknak 3 csoportját különböztetik meg. Az elsőbe azok tartoznak, akik saját földtulajdonnal rendelkeznek, de nem katonáskodnak, hanem állami adót fizetnek a királyi kincstárnak (ácmosziárioi). Vannak olyanok is, akik nem az államtól fiiggnek, s nem is fizetnek adót, mert nincs saját földtulajdonuk. Végül a harmadik csoport a szolga-paroikoszoké. Aligha kétséges, hogy az első csoport eredetét a Fo`láinávesco`rvényben még gcoigoiként emlegetett szabad parasztokban kell keresnünk. Ők váltak a 11. századra állami paroikosszá, s az ő adójuk az, amit az államhatalom szolgálatok jutalmazására, majd a katonáskodás ellentételezésére pronoiaként osztogat. A másik két paroikosz csoport eleve magánföldesúri alattvaló volt, s az is maradt a században is. A közös elnevezés arra utal, hogy e parasztrétegek helyzete közeledett egymáshoz, s bizonyos használati jogosultságot a paroikoszok e két utóbbi csoportja is szerzett arra a földre, amit megművelt. A közeledést az exkusszeia intézménye is elősegíthette, amely joghatóságot és bírói hatalmat biztosított a szolgáltatásra kötelezett népek, tehát a kincstári paroikoszok felett is, akik járadékát a császár magánuraságoknak elajándékozta, s az exkusszeiával megtiltotta ezeknek az adóknak állami behajtását. Arra vonatkozóan, hogy milyen arányok voltak a fenti parasztrétegek között, nincsenek támpontjaink. Nem elképzelhetetlen, hogy akár európai típusú jobbágyság is születhetett volna a bizánci parasztságból. Ezt azonban a török hódoltság megakadályozta. Mindenesetre a török hatalom, ha másban nem, a katonai szolgálati birtokok rendszerében tanulékonynak bizonyult. A bekövetkezett események miatt még csak feltételezéseink sem lehetnek arról, hogy a,,feudalizáció, ha annak lehet nevezni a vázolt folyamatokat, a nyugati államoknál gazdaságilag az ezredforduló előtt sokkal fejlettebb Bizáncban miért csak akkor kezdődik el, mint a közép-és kelet-európai államokban.

330 34 6%? A Kijevi Rusz és utódállamai A KJIEVI Rusz szétforgaosolódasa A 11. század második felétől a keleti szlávok nagy államalakulata, a Kijevi Rusz fölötti uralom nem volt többé egy kézben tartható. Nem volt olyan hatalmi erő vagy olyan eszköz, ami a patrimoniális örökségként kezelt állam szétesését meg tudta volna akadályozni. A fejedelem gyermekei volosztyként egy-egy terület haszonélvezeti jogát kapták, amelyek a 12. századra atyai örökségként tovább örökíthetővé (otcsinává) váltak. A Rusz előbb fejedelemségekre, majd azok még kisebb egységekre, részfejedelemségekre hullottak szét. A Rusz utódállamait a fejedelmek rokoni kapcsolatai és az ortodox egyház fűzte össze egy laza konglomerátummá, melynek egységei a kusza öröklési rend miatt gyakran kerültek egymással vitába vagy egyenesen háborúba. A Bölcs Iaroszláv uralkodása alatt virágzó állam politikailag és gazdaságilag is hanyatlani kezdett. A belső viszálykodásokon túl a keleti szláv fejedelemségeket déli irányból újból és újból támadás érte a különféle sztyeppei népek részéről. Korábban a besenyők támadásaitól kellett tartani, most 1061-től a kunok (polovecek) vezettek sikeres hadjáratokat a ruszok földjére. A kunok másfél évszázad alatt mintegy 50 támadást intéztek a Rusz utódállamai ellen, a lakosságot leöldösték vagy rabságba hurcolták, a fa.lvakat és városokat kifosztották. Ezek az akciók folyamatosan szétzilálták a varégok útjának nevezett, a Balti-tengert Bizánccal és az arabokkal összekötő kereskedelmi útvonalakat is. A kunok támadásaitól fenyegetetten történtek kísérletek a Rusz belső viszonyainak rendezéseire. Az 1097-es ljubecsi fejedelmi találkozó határozata szentesítette a kialakult hatalmi viszonyokat, a status quót, azzal a kompromisszumos megoldással, hogy Szvjatopolk marad a kijevi nagyfejedelem, Szvjatoszlav gyermekei megkapják Csernyigovot, Vlagyimir fejedelem székhelye pedig az öröklési rendben ezután következő Perejaszlavl lehet. Az öröklési rendet azonban ezután sem tartották be. Amikor 1113-ban Szvjatopolk meghalt, a szeniorátus elve alapján Szvjatoszlav legidősebb fiának kellett volna Csernyigovból Kijevbe költöznie,

331 34 /A Kijevi Rusz és ntááálláinái 323 a nagyfejedelmi trónt mégis Vlagyimir (Monomah, ) szerezte meg. Személyében az utolsó olyan uralkodó került hatalomra Kijevben, akinek esélye lehetett az állami egység helyreállítására. Az orosz évkönyvek a korosodó Vlagyimirt (hatvan éves korában foglalta el a kijevi trónt) férfias és szorgalmas, szerény és becsületes, áhítatos és irgalmas uralkodóként ábrázolják. A kissé idealizált kép - melynek alapját maga Monomah fektette le Intelrneiben - egy ambiciózus, a külső és belső ellenfelekkel szemben kellő erőt felmutatni képes államférfit takart..vlagyimir rokonságban állt a bizánci Monomachoszokkal (édesanyja bíborbanszületett hercegnő volt), innen kapta uralkodói melléknevét is. A hagyomány ehhez a bizánci kapcsolathoz kötötte a későbbi orosz cári korona, a Monomah-süveg elkészítését is, a dús prémmel borított regália azonban a 14. századból származik, s erős mongol hatásokat tükröz. Vlagyimir idősebbik fiának, Msztyiszlavnak halála után (1132) a kijevi Rusz utódállamai újból a testvérharcok véres világába süllyedtek vissza. A 12. századra a legfontosabb ilyen utódállamokká a kijevi, a csernyigov-szeveri, a volhíniai és a halicsi fejedelemségek váltak délen, míg északon a legnagyobb jelentősége a polocki, a szmolenszki, a novgorodi, a rosztov-szuzdali és a murom-rjazanyi fejedelemségeknek volt. Kijev hanyatlásának szimbolikus mutatója az az 1169-es hadjárat, melynek során Andrej Bogoljubszkij vlagyimiri fejedelem elfoglalta és feldúlta a Rusz egykori fővárosát. A ll-12. században a lakosságszám a belháborúk és a külső támadások folytán nemigen tudott dinamikusan növekedni, s 3-4 millió körülire becsülhető. A társadalom továbbra is feudalizáció előtti képet mutatott. Ielentős fejlődésen elsősorban az új fejedelmi központok mentek át, ahová a gazdaság súlypontjai is átkerültek. A fejedelmek saját druzsinákat hoztak létre, s ebből a körből választották ki a tanácsok tagjait, amelyekkel fontosabb döntéseik előtt konzultáltak. Innen kerültek ki a fontosabb tisztségviselők, a hadvezérek, városi helytartók, bírák, hivatalnokok is. A szűkebb druzsina tagjai gyakran a fejedelemmel egy fedél alatt éltek-s együtt is étkeztek. Idővel a fejedelmi kíséret udvarrá alakult, s megjelentek az udvartartás tisztségviselői is. Ahogyan a fejedelmek kezdték örökbirtokként kezelni atyai örökségüket, úgy a századtól a bojároknak nevezett druzsina-előkelők földbirtoklása is megszilárdult. Kialakult a votcsiná, az a birtok, melynek örökítéséhez immár nem volt szükség az uralkodó engedélyére. A központi hatalom gyengülésével egyenes arányban nőtt a városi gyűlések (vecsék) szerepe, amelyek támogatására a fejedelmeknek nagy szükségük volt, ha biztosítani akarták uralmukat riválisaikkal szemben. A vecsék néhány fejedelemségben különösen erős hatalmi pozíciókra tehettek szert, a leghíresebb ilyen testületté a novgorodi nőtte ki magát. A keresztény egyház szervezése viszonylag lassan haladt előre. Ennek oka lehetettt a pogány népi hitek erőteljes továbbélése, de a fejedelmi-nagyfejedelmi politika szempontjai is szerepet játszottak benne. A Komnénoszok alatt újra megerősödő Bizánc érvényesíteni tudta a kijevi metropolita kijelölésének jogát, két kivételtől eltekintve a konstantinápolyi pátriárka jelöltjei kerültek a keleti szláv egyház élére. A kijevi metropolita alá egy érsekség (Novgorod) és a 11. században

332 324 Angi ]ános négy-öt, a 12. században kilenc-tíz püspökség tartozott csupán. Minthogy az egyház megtartotta eredeti hieararchiáját, így a széttagolódás időszakában is egyfajta - igaz, nem túl erős - összetartó erőként működhetett. A keleti szláv egyház első szentté avatási szertartása 1072-ben történt (Borisz és Gleb, Bölcs Iaroszlav meggyilkolt testvérei), amit a későbbi évszázadokban számos hasonló eljárás követett. Az egyház világi tagjait fehér papságnak (bcloje áuloovensztvo), míg a szerzeteseket fekete papságnak (csornoje áiıloovensztvo) nevezték, nyilván öltözetüknek megfelelően. A MONGOL HóDÍTAs És.BERENDEzKEDÉs A rusz fejedelemségeket a 13. században több irányból is támadás érte. Ezek közül az észak-nyugatról érkező fenyegetés bizonyult könnyebben visszaverhetőnek. A térség két megerősödő középhatalma, Svédország és a Német Lovagrend próbált keleti szláv területeket szerezni, de Alekszandr Nyevszkij novgorodi fejedelem (később vlagyimiri nagyfejedelem) két csatában megállította a nyugati hódítókat. Az 1240-es Néva-menti svédek feletti győzelem, és az 1242-es Csudtavi diadal a teutonok ellen az orosz történeti hagyomány fontos részévé, nemzeti büszkeséggé vált. Alekszandr alakja - a nyugati hatalmak elleni sikeres küzdelmek aktualizálása miatt - alkalmassá vált arra, hogy egyfajta népi, nemzeti hőst faragjanak belőle. Gyanús mongol kapcsolatai ugyanakkor a jótékony feledés homályába vesztek ban tűntek fel a Rusz déli határainál az első mongol csapatok, akik a Kalka-folyócska mentén győzték le a rusz segédcsapatokkal is megtámogatott kun haderőt. Az igazi támadások ban, majd ben érték el a keleti szláv fejedelemségeket. Ekkor, a 13. század közepén a források már két néven is emlegetik a támadókat és szinonímaként említik a mongolokat és tatárokat. A valóságban a birodalom-alapítók a mongol törzsek voltak, akik véres harcokban győzték le és hódoltatták a környező belső-ázsiai népeket. A tátár név - hasonlóan más nép- és törzsnevekhez - több, különböző etnikumot takart a 8. századtól kezdve. A századra egy olyan törzset jelentett, amelynek szállásterülete a Kerülen-folyó mentén a Buyir-nur tó közelében volt, s amelyet a mongol birodalmat alapító Dzsingisz (nagykán között) különös kegyetlenséggel hódoltatott 1202-ben. Máig nem tudjuk bizonyosan, a kis legyőzött törzs hogyan vitte át nevét az európai szóhasználatban a nálánál sokkal nagyobb hódítókra. Ezzel nem ért véget a tátár elnevezés jelentésének változássorozata: a századtól az Arany Horda területén beszélt (egyébként türk) nyelvet jelentette, majd az utolsó két évszázadban újra egy etnikumot, a krími tatár kánságból hátramaradt, moszlim vallású népet jelent, akiknek vajmi kevés közük van az eredeti tatár néphez. Dzsingisz halála és az örökösei közötti osztoszkodás nyomán a mongolok másfél évtizedig nem tértek vissza a Rusz földjére. A mongol birodalom felosztásakor a nyugati (azaz európai) területek Dzsocsinak, Dzsingisz legidősebb fiának H ı ı

333 34/ A I(iicvi Rusz és ntéááliárnái 325 jutottak, aki azonban még néhány hónappal apja előtt elhunyt. Örökül hagyott részbirodalmát, uluszát így Dzsingisz unokája, Batu kapta meg. Batu 1236-ban indult el nagy nyugati hadjáratára. Szétzúzta a volgai bolgár államot, majd ban az első nagy csapásokat mérte a keleti szláv területekre. A mongolok 1237 decemberében letarolták Rjazanyt, 1238-ban pedig sorra foglalták el Rosztovot, Iaroszlavlt, Tvert. A tavaszi esőzések miatt menekült meg Novgorod, mivel Batu csapatai délre vették az irányt. Kozelszk, Murom', Perejaszlavl feldúlása után értek el a Krímbe, a kunok földjére. A Rusz addig érintetlen területei sem maradtak sokáig épek, a mongolok 1240-ben visszatértek, s elfoglalták többek között az egykori fővárost, Kijevet is. Útjuk 1241-ben Halicson és Ladomérián át vezetett Magyarországra és Lengyelországba. A nyugati területekről ugyan kivonultak Ögödej nagykán halála és az újabb örökösödési vita lezárása miatt, de a keleti szláv területeket még évszázadokig uralmuk alatt tartották. Az oroszok Batu uluszát Arany Hordának nevezték, ami eredetileg a nagykán szállásterületét, rezidenciáját (orán, oráá) jelentette. Hogy az elnevezés hogyan került át a birodalmi központról annak nyugati határára, máig sem tisztázott. Az Arany Horda központja a délorosz sztyeppéken volt, székvárosukat a Volga deltájában építették ki (Szaraj). A régészeti feltárások két várost is találtak a területen, a második főváros építésére minden bizonnyal azután került sor, mikor Timur Lenk az első Szarajt földig rombolta. A mongolok a meghódított népeket, alattvalókat tekintették nlnszuknak, amely az uralkodó nemzetség tulajdona lett. Ez a fogalom ment át a földekre is, és kezdték a szót a meghódított területekre is használni, de mindvégig megőrizte az,,alattvalók, a birodalom népességének öszessége elsődleges értelmet is. Az Arany Horda mint ulusz a felosztások nyomán újabb uluszokra bomlott, minden tatár hercegnek külön ulusza volt, ezzel sok kis ország jött létre a birodalomban. A kánok az orosz fejedelmeket is hasonló elv alapján, mint saját uluszukat tagolták be a birodalomba. Az orosz fejedelmek beiktatásához a kán beleegyezésére volt szükség, amit egy jogbiztosító irat, a járlik kiadása szimbolizált. Az örökösöknek megfelelő ajándékokkal kellett felkeresniük a kán udvarát, ami nem mindig járt a kellő eredménnyel, s kockázatos útnak számított. A bizánci baszileioszról az oroszok átvitték a cár megszólítást új urukra, a kánra, és évszázadokig így nevezték a tatár uralkodót. A mongolok főként két dolgot vártak a meghódított szláv népességtől: embereket és adókat. A kézműveseket hamar összeszedték és áttelepítették, a paraszti lakosságnak pedig katonákat kellett adniuk a mongol seregbe. Az a lakosságcsoport illetve terület, amelyik elvileg 10 ezer fegyverest kellett kiállítson, jelentett egy tiirncnt (tyrná). Oroszföldön ilyen egységet állítottak fel. A tümen egyúttal adófizetési körzetet is jelentett. A tatárok többféle adót (vühoá) szedtek az oroszoktól, ilyenek voltak a fejadó (jászák), földadó (albán, leálán), vámpénz (tárngá), s különféle más, főként természetben szedett adók, illetékek és kötelező szolgáltatások. Az adminisztrációt a bászleáleok, az egyes lakosságcsoportok fölötti hatalmat gyakorló mongol-tatár megbízottak irányították, akiknek feladatai közé tarto-

334 326 Angi Iános zott az adó beszedése, a kiállítandó katonák összeírása, a belső rend felügyelete. Minthogy az adószedők megfelelő katonai támogatást tőlük kaptak, az orosz nyelvben (hasonlóan a törökhöz) a bászkále szó adószedőt kezdett jelenteni. Az 1240-es évektől egy szűk évszázadig működtek a meghódított keleti szláv fejedelemségekben, azután a 14. században felváltották őket a áárugák. A váltás oka a mongol, városokon alapuló igazgatás hanyatlásában keresendő, amit a,,fekete halál, a belső konfliktusok és a külső támadások együttesen eredményeztek. Míg a baszkakok egyfajta helytartóként viselkedtek, addig a darugák már nem viseltek közvetlen politikai felelősséget az adminisztrációs teendőkért, inkább csak egyszerű hivatalnokok voltak. Az új rendszer kisebb katonai jelenlétet igényelt és olcsóbb is volt a korábbinál. (Az oroszok a két fogalmat szinonímaként használják, jóllehet két különböző igazgatási rendszert testesítettek meg.) Az 1327-es tveri lázadás után a tatárok helyett maguk az oroszok gyűjtötték be az adókat, s magas rangú mongol előkelők, követek (poszolii) közvetítették a kán akaratát a szláv fejedelmek irányába. Ugyanakkor nem igazolható az az orosz álláspont, hogy a két nagy igazgatási rendszer közötti váltást a szlávok ellenállása váltotta ki, hiszen az Arany Horda egész területén sor került erre. MOSZKVA FELEMELKEDÉSE A mongol hódoltság korában a legnagyobb fejlődést, gazdasági-politikai erősödést mutató terület Novgorod mellett a vlagyimir-szuzdali (később moszkvai) nagyfejedelemség volt. Moszkva városát a 12. század közepén alapították a Kijevi Rusz akkori északkeleti peremvidékén. A nagyfejedelemség leginkább annak köszönhette kiemelkedését, hogy távol feküdt az Arany Hordától s annak székvárosától, Szarajtól. Ezért jobban megkímélték a mongol dúlások, és területén fontos egyházi központok alakultak ki. A vlagyimir-szuzdali nagyfejedelmek kitüntetett viszonyt ápoltak a tatár kánokkal, és a többször feldúlt Kijevből a metropolita is ide, Vlagyimirbe tette át székhelyét. A nagyfejedelemségben a belső utódlási harcok eredményeként meggyengült Szuzdal és Vlagyimir, viszont megerősödött a korábban jelentéktelen Moszkva. Ebben óriási szerepe volt Iurij Danyilovics ( ) fejedelemnek és öccsének, Iván Danyilovicsnak (Kalita Iván, ). Iván kezdte meg azt a hódító politikát, melynek eredményeképp megindult az,,orosz földek gyűjtéseként aposztrofált területfoglalások sorozata ban Moszkva legyőzte nagy ellenlábasát, Tvert, és ugyanabban az évben Iván elérte, hogy Feognoszt vlagyimiri metropolita is áthelyezze székhelyét Moszkvába. Moszkva a tatár kapcsolatoknak köszönhetően gyors gazdagodásnak indult. Iván elérte a kánnál, hogy Oroszföld adóinak beszedését ő felügyelhesse, és az orosz fejedelemségek adóját Szarajba ő szállíthassa (innen kapta melléknevét, a pénzeszsákot is). Mindez gyakran azt jelentette, hogy a moszkvai nagyfejedelmek adószedés címén gátlástalanul kifosztották a többi fejedelemséget. A szerencse is Moszkva segítségére sietett, Iván családjában kevés férfiörökös született és maradt

335 .34 /A Kiicvi Rusz és ntéááiláinái 327 életben, így a nagyfejedelemség területe nem aprózódott szét. Iván halála után a nagyfejedelmi címet gyermekei, majd az akkor kilencéves unokája, Dnıitrij (Donszkoj, ) örökölték. A központi hatalom ideiglenes meggyengülése következtében a század közepét a bojárok aranykorának szokták tekinteni. Amikor azután Dmitrij nagykorúvá vált, fokozatosan ismét erősödni kezdett a nagyfejedelmi hatalom. A folyamat egyik csúcsának tekinthető, amikor Dmitrij 1380-ban a térség két nagyhatalmával, Litvániával és az Arany Hordával egyszerre tudta felvenni a küzdelmet, és később szimbolikussá is váló fontos győzelmet aratott ellenük a Don mentén a kulikovói csatában. A tatárok büntető csapása azonban nem késett soká, 1382-ben felgyújtották Moszkvát, és a,,tatár iga egy újabb évszázadig, egészen 1480-ig fennmaradt. Dmitrij a patrimoniális elvnek megfelelően felosztotta birtokait gyermekei között, s a moszkvai nagyfejedelemség egy fél évszázadra újra megosztottá vált. Erre az időszakra esik a kereszténység egyik egységtörekvése, a firenzei unió létrehozása is. Izidor moszkvai metropolita tevékenyen vett részt az unió megkötésében, magára vállalta az egyezmény szövegének megfogalmazását. Amikor 1441-ben visszatért Moszkvába, nem sikerült az oroszokkal elfogadtatni az egyezményt, s II. (Vak) Vaszilij börtönbe is záratta. Izidor hamarosan megszökött és Rómába menekült. Utódjának kiválasztásakor az orosz pravoszlávia már nem kérte ki az igaz hit elárulójának bélyegzett Konstantinápoly beleegyezését, s maga jelölte az új metropolitát, akit innentől fogva már nem a bizánci uralkodó, hanem a moszkvai nagyfejedelem iktatott be méltóságába. Az orosz egyház így a 15. században a gyakorlatban önálló, cmtokefál egyházzá vált (1448). Moszkva újabb megerősödése III. Iván nagyfejedelem ( ) idejére tehető. Iván volt az, aki végérvényesen megtagadta az adó fizetését a tatároknak, s ezzel lerázta Oroszföldről a,,tatár igát. Nagy hódító volt, sorra foglalta el és csatolta Moszkvához a különböző fejedelemségeket és részfejedelemségeket: a nagy ellenlábas Novgorodot (1478) és Tvert (1485), majd Csernyigovot és Novgorod-Szeverszkijt (1503), fia, III. Vaszilij ( ) pedig Pszkovot (1510) Szmolenszket (1514) és Rjazanyt (1521) is hódoltatta. Ugyanakkor jelentős területek maradtak még az Arany Horda utódállamainak, a Krími, Kazanyi és Asztrahanyi kánságoknak birtokában, és az egykori Rusz nyugati területeit is a litván állam birtokolta. Az államszervezés időszaka után egy újabb bizánci hatás érte az immár Oroszországnak (Roszszzjá) nevezett moszkvai államot, amikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, az utolsó baszileiosz az ostromban elesett, s III. Iván moszkvai nagyfejedelem feleségül vette Zoé-Szophia Palaiologinát, az utolsó bizánci uralkodó unokahugát. A moszkvai Oroszország hamarosan elkezdte használni a bizánci hatalmi jelvényeket (pl. kétfejű sas), s a cár megnevezést is, igaz egylőre csak a diplomáciában, hogy a nagyfejedelmet kiemeljék a nyugati királyok közül, s a német-római császárral tegyék egyenlő rangúvá. A 16. századra e folyamat nyomán született meg az ún. Harmadik Róma elmélete. Filofej szerzetes egyik levelében így fogalmazza ezt meg:,,kilencven éve, hogy a görög cárság feldúlatott és nem újul fel: mindez bűneik miatt történt, mivel ők a

336 328 Angi ]ános pravoszláv görög hitet latinságra adták. Tudd meg, istenszerető uram, hogy az összes keresztény cárság a végéhez ért és a mi uralkodónk egyetlen cárságában egyesült a prófétai könyvek szerint, vagyis az orosz cárságba: mivel két Róma elbukott, a harmadik áll, és negyedik nem lesz. Az elfoglalt és Moszkvához csatolt területeken a föld korábbi tulajdonjogát nem ismerték el automatikusan, a korábbi fejedelmi birtokokat és a fejedelmek által biztosított votcsinákat a legtöbbször kegyetlenül felszámolták. Számos birtokelkobzás is történt, s az egykori fejedelmek és részfejedelmek fiai számára megtiltották földjeik szabad adás-vételét is. A folyamatot számos kivégzés, száműzetés is kísérte. Mindez leértékelte a korábbi fejedelmi rangúakat, hiszen a rnesztnyicsesztvo rendszerébe kerültek ők is, viszont származásuk miatt a moszkvai nagyfejedelemség bojárcsaládjai elé kerülhettek a hierarchiában. Az egykori fejedelmek és részfejedelmek úgy akartak részt venni a politikában, mint a nagyfejedelem rokonai, családtagjai, a nagyfejedelem viszont kevésbé bízott bennük, mint saját korábbi bojárjaiban. Az európai nemességtől eltérően az orosz nemesi rétegek léte nem a földbirtokon, az örökletes hivatalviselésen, de nem is a közös privilégiumokon nyugodott, hanem az állami szolgálaton. Így fel sem merülhetett, hogy az orosz nemesség bármilyen módon is korlátozni legyen képes az uralkodó hatalmát, azzal szemben ellensúlyt képezzen. Ióllehet a bojárságnak formálisan volt örökbirtoka, azonban a valóságban ez sem jelentett a nyugatihoz mérhető birtokbiztonságot. A nemesség nem volt jól körülhatárolt része az orosz társadalomnak. Közös privilégiumok és immunitások híján alulról nem volt zárt réteg, de két nagy csoportja, a bojároké és a szolgálónemeseké markánsan meghatározható volt. A bojárság jelentette az orosz társadalom elitcsoportját. Társadalmi szerepük három fontos tényezőn nyugodott: a megszorítások nélkül, majd a másokénál kisebb megszorításokkal örökíthető földbirtokon (votcsiná), a származáson alapuló hierarchizált hivatali előmeneteli rendszeren (rncsztnyicsesztvo) és a politikai érdekérvényesítés jogán a bojári áurnában. Ióllehet a csoport alulról erősen zárta sorait, és megpróbálta a belső előkelőségi és rangsorrendet is meghatározni, a cári hatalom rendszeresen emelt be újabb és újabb családokat a bojárságba és gyakran megváltoztatta a bojárcsaládok hierarchiáját is. Ezt pedig a szolgálati érdemek időbeli kiterjedtsége és nagyságrendje határozta meg. A néhány tucat tagot számláló bojári duma egyszerre volt döntéshozó és végrehajtó szerv. Tagjai - akiknek köre gyakran változott, és szinte semmilyen állandóságot nem mutatott - udvari hivatalt (puty) is viseltek. A III. Iván által létrehozott kormányszervek, az izbák (prikázok) élén is általában egy-egy bojár állt. A másik markáns nemesi csoportot, mely a nagyfejedelmek legfőbb hatalmi támaszát adta, a pomescsik/ávorjnnyin réteg jelentette. Ők a mongol-tartár idők alatt formálódtak külön társadalmi réteggé, mely a nagyfejedelem szolgálatáért cserébe egy szolgálati birtok (porncsztyc) haszonélvezetét, ill. ellátást (korinlcnyijc) kapott a beszedett adók egy részének átengedésével. A pomescsik nem örökíthette vagy adhatta el a földjét, s ha képtelen volt tovább szolgálatot teljesíteni,

337 34 /A Kijevi Rusz és utááálinrnái 329 akkor birtokát vissza kellett adnia az uralkodónak. A nagyfejedelmek arra is ügyeltek, hogy szolgálóik nehogy gyökeret verjenek valahol. A Razrjad és a Pomesztye-birtokok Prikáza, mely a földbirtokokról rendelkezett, a legtöbbször a kérvényező,korábbi birtokaitól távol jelölt ki újabb földeket a pomescsik családja számára. Számottevően nagy mértékű volt a birtokok forgatása is, részben az újonnan elfoglalt területek birtokba vétele miatt, részben pedig azért, nehogy a szolgálónemes valahol igazán gyökeret verhessen. Az elkövetkező évszázadokon végigivonult az alapvető konfliktus a kétféle nemesség, azaz a szolgálat és a családi származás, a sziuzslnı és a roá között. A parasztság zöme még ebben az időszakban is feudális kötelékeken kívül élt, azaz nem volt magánföldesura. Többségük csak az államnak tartozott különféle, gyakran a tatár időkből megörökölt adókkal és esetleg katonáskodással is. A legfontosabb különbségek a szabadság foka tekintetében voltak megfigyelhetőek, még nem történt meg a kiegyenlítődés a szabadok és szolgák, illetve a születő jobbágyságon belül a szabaderedetűek és a szolgaeredetűek között. A személyükben szabad rétegeket összefoglalóan,,fekete embereknek (cscrny) hívták, megkülönböztetve őket a nem szabadoktól (Ioolop, cscljágy, mé). A korszak egyik jól megfigyelhető társadalmi folyamata a katonáskodásra nem kért (vagy nem alkalmas) közszabadok, a szrncráek egy részének fokozatos süllyedése. A parasztságon belüli különbözőségek a falusi közösségbe történő bekerülés idejétől is függhettek, a földbirtokosok a parasztoknak adott adókedvezményekkel igyekeztek a gyéren lakott területekre megfelelő munkaerőt bizosítani. A novoprihogyeceknek nevezett jövevények egy meghatározott időre jobb körülmények közé kerülhettek, mint a régebb óta függésben élő helybenlakók (szmrozsilecek). A paraszti járadékokat két nagy csoportra osztották. A parasztok egy része főként munkajáradékkal, azaz robottal (bárscsiná) tartozott urának, egy másik részük terményjáradékkal (obrok), és egy harmadik részük mindkettővel. A különbségek leginkább területiek-regionálisak voltak, a járadék milyenségét a fold minősége és a rendelkezésre álló munkaerő mennyisége határozta meg. III. Iván nevéhez köthető a korszak első törvénykönyvének, az 1497-es Szugyclinyiknek kiadása. Ebben - a különféle büntetések rögzítése mellett - szabályozták a különféle függőségi viszonyban élő parasztság költözését egy rövid, a mezőgazdasági munkák lezárulása utáni késő őszi időszakra, György-nap idejére (november 26.) korlátozva azt. Ugyancsak itt szabályozták az új központi irányítás rendszerét, melynek szervei az izbák (később prikázok) lettek. Ezek száma a későbbi időszakokban meglehetősen elszaporodott, amit az új kormányszervek bojári vezetése eredményezett. Ha ugyanis egy bojár kegyvesztett lett, a legtöbbször nem mozdították el az általa irányított prikaz éléről, hanem az uralkodó ilyenkor egy újabb prikazt alapított a korábbihoz nagyon hasonló hatáskörrel, s ennek élére már megbízható embert állított. A több tucatnyi prikaz együttes hivatalnokrétege sem haladta meg azonban a főt.

338 330 Angi ]ános BIZANCI És MONGOL HATÁSOK Az orosz történelem jellegzetességeiről folyó viták középpontjában az utóbbi évtizedekben a moszvai autokrácia kiépítésének eredete és kérdései állnak. Az egyik jellegzetes álláspont szerint a nyugati szemmel nézve szokatlanul erős és ellenőrizetlen orosz hatalom főként bizánci mintákat követett, s a két ( és századi) bizánci hatásra vált autokráciává (,,ha vasvillával űzöd is ki a természetet, mégis szüntelen visszatér ). Egy másik markáns nézet szerint a moszkvai uralkodók rendkívüli hatalma a társadalom felett főként mongol-tatár államszervezési elvek és minták követésének köszönhető, s az oroszok voltak a mongolok legjobb tanítványai (,,kapard meg az oroszt, és a tatárt találod alatta ). Ióllehet mindkét hatás jelentősen rányomta bélyegét az orosz történelemre, a moszkvai állam egyik uralmi-hatalmi modellt sem vette át teljes egészében, egyiket sem másolta le szolgaian. Ugyanakkor a bizánci és mongol hatások meghatározó jelentőségűek voltak az orosz történeti fejlődésre, s amíg az orosz történettudomány e hatásokkal fél szembenézni, nem tud hiteles képet rajzohii Oroszország múltjáról. Minthogy a Kijevi Rusz Bizánc felé keresztelkedett meg, átvette nemcsak az ortodox egyházi hagyományt, de ezen keresztül a római jog bizonyos elemeit, a bizánci államszervezési elveket is. Ezek pedig jelentősen különböztek a Nyugattól. A bizánci uralkodó hatalmát sem területi, sem testületi immunitások nem korlátozták, isteni eredetűnek tekintett hatalma elvileg minden földi hatalom fölött állt. A művészeti ábrázolásokban a baszileiosz fejére a koronát égi kéz helyezi, s erre utal az,,istentől megkoronázott jelző is. Bizánc - és ennek hatására a Rusz is - sokat megőrzött a római idők ceremoniális viselkedéséből, az uralkodó számos formalitáshoz kellett tartsa magát még a mindennapi életben is. Különösen sok formaságot írt elő a hivatalos érintkezés. Nyugaton az egyház a század között immunitásokat és privilégiumokat szerzett, s ezzel olyan testületi autonómiákkal rendelkezett, melyek majd mintául szolgáltak a városoknak és a külünböző nemesi csoportoknak a rendi szerveződés terén. Ezzel szemben a keleti egyház alá volt rendelve a bizánci uralkodónak a cezaropapizmus elvének megfelelően. A kétfajta szerepet talán az uralkodók megkoronázása szemlélteti a legjobban. Amikor nyugaton a 8. századtól az egyházi személyek karizmatikus olajjal,,kenték fel az uralkodó homlokát, az a 12. századig szentségnek, és az egyik legfontosabb egyházi jogosítványnak számított. Bizáncban viszont a pátriárka részvétele a koronázásnál először nem is az egyház, csak a baszileioszt megválasztók nevében történt. Az egyházi koronázási ceremoniára később is úgy tekintették, mint a császári hatalom teljességével már felruházott uralkodó tisztán egyházi felszentelési aktusára. A 10. századtól itt is meghonosodó felkenés is inkább deklaratív jellegű volt, semmint meghatározó tényező. Még inkább látszott ez a másfajta szerep a társuralkodók koronázásánál, ahol csak bizonyos esetekben jutott szerep a pátriárkának, s akkor is csak arra korlátozódott, hogy egy imádságot elmondjon és megáldja a hatalmi jelvényeket.

339 34 /A Kijevi Rusz és ntáááliárnái 331 A Nyugati egyház fejét a cluny-i reformok eredményeképp egy bíborosokból álló egyházi testület vállaszthatta, míg Bizáncban a pátriárkát az egyházi vezetés három jelöltjéből az uralkodó, de ha egyik jelölt sem volt megfelelő számára, még ez a kötöttség sem állt fenn. Kivételes esetekben a baszileiosz el is mozdíthatta a pátriárkát tisztéből. Az uralkodó nevezte ki a püspököket is és ő hívta össze a zsinatokat, erősítette meg azok határozatait, s a kánonjog formálója is volt. Minthogy az egyházi méltóságokat is szinte állami hivatalnokoknak tekintették, a baszileiosz szabályozta rangsorukat is. Oroszországban az egyház hasonló szerepre volt kárhoztatva, mint Bizáncban. Voltak kísérletek az egyház politikai akaratérvényesítésére, de ezek mind kudarcra voltak ítélve. Az orosz egyház még a politikai kultúra alakításában is hasonló módon tudott az arisztokrácia segítségére sietni, mint a bizánci: menedéket adott az államhatalommal konfliktusba keveredett főnemesi politikusoknak és családjuknak, s befogadta őket személyükben és földbirtokvagyonukkal együtt. Aligha kétséges, az állami parasztok nagy száma, illetve katonáskodási kényszerük is a bizáncival rokonítja az orosz fejlődést. Ahogyan a bizánci társadalom katonaparasztjai, a sztratióták is évszázadokig csupán az államnak tartoztak különféle szolgáltatásokkal, ugyanígy az orosz társadalomban is számos ilyen paraszti réteget találunk. Leghíresebb csoportjuk talán az egyudvarosoké (egytelkesek, oánoávorcii) volt, akik többévszázados küzdelmet folytattak szabadságuk megőrzése érdekében. Az sem lehet véletlen, hogy főként a peremvidékeken alakultak ki ilyen katonai szolgálattal tartozó rétegek, ahol egyfajta ütközőzónát tudtak alkotni a szomszédos államok és népek, valamint Oroszország között. Ugyanilyen feltűnő hasonlatosság látszik a bizánci pronoia-rendszer és az orosz pomescsikek javadalmazása, a táplálási rendszer között. Egyik helyen sem tudták volna a katonáskodó elemek egy birtokadományból eltartani önmagukat és családjukat, valamint kiállítani magukat fegyveres szolgálatra az állami jövedelmek egy részének átengedése nélkül. Az állam kénytelen volt mindkét helyen a hűbéres földadomány helyett bizonyos birtokok haszonélvezeti jogát a katonáskodó elemek rendelkezésére bocsátani, s ezáltal élelmiszerrel és más naturáliákkal segíteni szolgálónemeseiket. Ahogyan a pronoia, a pomesztye is csupán a megadományozott életének végéig szólt, a haszonélvezet joga nem volt automatikusan átörökíthető. A két bizánci hatást a történészek egy része oly döntőnek tekinti, hogy az orosz államfejlődést teljesen determináltnak tartja általa. A leghíresebb ilyen elemzést Arnold Toynbee írta a hidegháború kitörésekor:,,az állam totalitáriánus jelleget öltött abban az értelemben, hogy ellenőrzést gyakorolt alattvalói életének minden része fölött. A bizánci civilizáció csírájában elfojtott minden új kezdeményezést, ami az élet bármely területén történt. Toynbee szerint az oroszok küzdelme a különféle hódítókkal fokozottan kiemelte a bizánci hatásokat:,,az oroszok menedéket a középkori bizánci politikai intézményekben kerestek, ami maga volt az átok. Erezték, hogy a túlélés egyetlen lehetősége a politikai hatalom könyörtelen koncentrációja lehet. A moszkvai politikai építmény elé kétszer

340 332 Angi ]ános is új homlokzatot emeltek: először Nagy Péter, másodszor Lenin, de a struktúra lényege változatlan maradt. A történeti irodalom egy másik része a mongol-tatár hódításban keresi az okát, hogy a Moszkvai Oroszország keleties államszervezési elvekre épült. Karl Wittfogel híres keleti despotizmus tétele:,,az Oroszországra gyakorolt három fő keleti hatás közül a tatár uralom önmagában is döntőnek bizonyult, minthogy lerombolta a nem-keleties típusú kijevi Rusz társadalmát, és lerakta a despotikus állam alapjait a Moszkvai és azutáni Oroszországban a maga elnagyoltságával ugyan könnyen cáfolható volt, de az orosz és mongol történetet kutatói számos hasonlóságra mutattak rá. A mongol minta követését a bő kétévszázados együttélés jól magyarázza, mégis fennáll az a furcsaság, hogy Moszkva a században egy olyan hatalmi struktúra bizonyos elemeit honosította meg, amelyik abban az időben az Aranyhordán belül már nem létezett. Az évszázados időbeli eltolódás okaira máig nem született minden tekintetben kielégítő magyarázat. Ióllehet Oroszföld a szó eredeti értelmében (formálisan) nem volt ulusz, azaz kívül esett a Dzsingisz kán által Dzsocsira és annak fiára, Batura hagyott Arany Horda négy hagyományos részén, a valóságban mégis átörökítette a hatalomnak/uralomnak e mongol-tatár felfogását. Ahogyan a mongol-tatárok a meghódított területeket és azok lakosságát betagolták a saját nemzetségük uluszába, ugyanígy az,,orosz földek gyűjtéseként aposztrofált moszkvai hódítások folyamán is a moszkvai nagyfejedelem saját uluszának-votcsinájának tekintette a meghódított területeket és azok népességét. Az orosz évkönyvek is gyakran nevezik a részfejedelmeket uiuszniij Imyáz-nak vagy nlnsznyilenak. Ebből egyenesen következik, hogy ha a meghódított nép és terület a nagyfejedelem ulusza lett, akkor semmiféle területi vagy testületi autonómia nem maradhatott ott fenn. Az oroszok a hatalmi technikákon kívül átvették a tatároktól az adószedés, a katonaállítás és hadseregszervezés rendszerét, az igaszágszolgáltatás és közigazgatás számos elemét, a kán udvarának mintáját, adónemeket és adószedési módokat, s nem utolsósorban az államideológia fontos elemeit. A mongolok vezették be Oroszföldön a népesség első összeírását az állami adóalanyok számának felmérése céljából. A moszkvai Oroszország nemcsak az összeírások rendszerét, de a különféle adónemeket is átvette, gyakran elnevezéseikkel együtt (tárngá - áruforgalmi vám, járn - közúti szolgáltatások rendje, de maga a kázncı - államkincstár is mongol eredetű). Az orosz hadsereg szervezeti felépítése, fegyverzete, öltözete is nagyban hasonult a hódítókéhoz. Mongol hatásra osztották az orosz seregeket is öt részre: középre, bal- és jobbszárnyra, elő- és utóvédre, tőlük szerezték be az első kézi lőfegyvereket, s építették a hadviselés módját a könnyűlovasságra. Az igazságszolgáltatásban a tatár hódoltság korában és talán annak hatására szigorodtak a büntetések. Gyakoribbá vált a halálos ítélet, elterjedt a testi fenyítés és a kínvallatás rendszere. Igaz, a büntetések szigorodása ebben az időben még Nyugaton is megfigyelhető volt. A bíráskodásban a tatárok elég nagy szabadságot adtak az oroszoknak, megmaradt e tekintetben is a meghódítottak belső önállósága.

341 34 /A Kijevi Rusz és ntéááiláinái 333 A hódoltság a legellentmondásosabb hatással a pravoszláv egyházra volt. Egyrészt az ortodox egyház mindvégig hangsúlyozta az oroszok és a tatárok vallási és kulturális különállását, s ezzel a nemzeti tudat megteremtéséhez jelentősen hozzájárult. Másrészt viszont behódolt az Arany Hordának mint hatalomnak, és a szabad vallásgyakorlatért cserében a hódoltságba való belenyugvást hirdette, s nem lázította a parasztokat az adófizetés vagy a katonaállítás megtagadására. A moszlim vallású hódítók emellett nem kívántak beleszólni a keresztény egyház belső ügyeibe úgy, mint annak idején a bizánciak. A mongolok hálásak voltak a konfliktusok nélküli együttélésért, és jutalmul jelentősen hozzájárultak a pravoszláv egyház gazdagodásához. III. Iván korára az egyház Oroszhon egyik legnagyobb földbirtokosává nőtte ki magát.

342 ' 35 6%? A Balkán-félsziget a középkorban A BALKÁNON, AMINEK LAKossÁGÁT túlnyomórészt szlávok tették ki, korszakunkban nem jöhetett létre belülről építkező, a helyi érdekeket képviselő, integrált nagyhatalom. Kialakulásának hiányát egyformán kereshetjük a szomszédos nagyhatalmak megosztó politikájában, a sajátos földrajzi környezetben és a lakosság helyi hagyományainak, szokásainak eltéréseiben. A bizánci diplomácia mestere volt a szomszéd népek politikai megosztásának, egymás ellen való kijátszásának, s szívesen használta fel az egymásra féltékeny szláv törzsek vagy csoportok vezetőinek viszálykodását arra, hogy részengedmények révén, híveket szerezzen magának. Végső célként természetesen a bizánci császárok is a félsziget feletti teljes uralmat tűzték ki maguk elé, ami két alkalommal (1018-ban II. Baszileosz alatt, majd között I. Mánuel uralmának vége felé) átmenetileg sikerült is nekik. A szláv államok kudarcáért felelősség terheli saját vezetőiket-fejedelmeiket is, akik önös érdekeik korlátai miatt nem kívántak a távolabbi jövőbe tekinteni. A szláv népek történetírása gyakran hangoztatja azt a nézetét, hogy Európa közepén a magyarság kárpát-medencei betelepülése akadályozta meg valamiféle nagyobb szláv egység létrejöttét. Ez az egység azonban sem az egymással szomszédos nyugati szláv, sem a Balkánt benépesítő délszláv népek esetében nem valósult meg. Ahol a szláv lakosság többségbe került, ott maga asszimilálta a kisebbségbe kerültek népeket, még akkor is, ha azok katonailag erősebbek voltak, vagy műveltségükben felettük álltak. Így szívta fel a szlávság Bulgáriában a beköltöző bolgár-törököket, vagy az Adria-parti dalmát kereskedővárosok romanizált őslakosságát. A karantánok nagyobbik csoportja, amely a Száva-mentén vagy a Dráva-Száva közének nyugati felén élt, az évszázadok során a horvátokba olvadt bele, s csak távolabbi, az Alpok lábai alatt lakó töredékük élte túl szlovénként az elmúlt évszázadokat. A balkáni népek széttagoltságának okai között nem feledkezhetünk el a mostoha földrajzi háttérről sem. A félszigetet borító óriási hegyek megnehezítették a lakosság kapcsolatteremtését, gazdasági és politikai egységbe fogásukat.

343 35 /A Balkán-félszýct a középkorban 335 A földművelés, az Al-Duna két oldalán elhelyezkedő síkvidékeket (Havasalföld, Észak Bulgária) leszámítva, szűk folyóvölgyekbe szorult, a népesség többsége a hegyi legelőkkel is megelégedő állatok (juh, kecske) tartásából élt. Az állattartás nagyobb mozgási szabadságot biztosított a lakosoknak, amit azok politikai önállóságuk megvédésére is átvihettek. Mivel a félsziget folyói közül egy sem akadt, amely az egész térséget össze tudta volna kapcsolni, hiányzott egy olyan súlypont is, aniely politikai és gazdasági középponttá válhatott volna. A Balkán városai általában a perifériákon alakultak ki, s a kifelé képviselték a térséget. Az ezredforduló előtt a frankok által elterjesztett nyugati kereszténységet a félsziget nagyrészén kiszorította a bizánci expanzióval együtt érkező ortodoxia. Az ezredfordulót nem sokkal követő egyházszakadás (schisma, 1054) megakadályozta a közelítési kísérleteket. A nyugati kereszténység (a római katolikus vallás) mellett csak a horvátok és a szlovének tartottak ki, a többiek kivétel nélkül az ortodoxia mellett maradtak nemcsak a bizánci uralom idején, hanem azt követően is, élvezve állhatatosságuk előnyeit és tűrve hátrányait. Előnynek számított, hogy az adott korban a lakosság még értette a szertartás szláv nyelvezetét (a modern korban ószlávnak nevezett nyelvet, amelytől a beszélt nyelv fokozatosan eltávolodott), megismerhette annak írásos változatát, továbbá, hogy az ortodox egyháznak nem alakult ki átfogó, nemzetközi irányító szervezete, mint nyugaton a pápaság, hanem államonként létre tudta hozni a maga önálló, antolzcfál egységeit. Ezáltal kevésbé érte idegen gyámkodás, mint a nyugati egyház képviselőit. Hátránynak tekinthetjük viszont az ortodoxia teljes elzárkózását a nyugati műveltségtől, valamint az egyház által képviselt, a nyugati feudalizmus hagyományait meghaladó szigorú tekintélytiszteletet. A keleti kereszténység területén a műveltség és a művészet szintje megrekedt valahol az első évezred közepének szintjén. Ezen területre nem tudott behatolni sem a skolasztika tudománya, sem a romanika vagy a gótika művészete. A tekintélytisztelet pedig nemcsak az egyházban tudta megakadályozni az alulról induló kezdeményezéseket, hanem a társadalomban is. A Balkán vallási sokszínűségét tovább bonyolította a lakosság körében terjedő bogumil eretnekség, valamint később az Iszlám megjelenése. A bogumilokkal szemben egyedül Bosznia uralkodói mutattak némi türelmet, másutt az államhatalom következetes küzdelmet folytatott ellenük. A Balkán középkori eseménytörténetének országokra bontását megnehezíti, hogy a félszigeten - Bizáncot is beleértve - egyetlen olyan államot sem találunk, amely az ezredfordulótól a középkor végéig folyamatosan fennállt volna. A délszláv törzsek és népek meghatározásában és elnevezésében elkerülhetetlen az analógia, a modern kori viszonyok visszavetítése a múltba. Pedig a középkorban tagolásuk még meglehetősen bizonytalan volt, törzsi alapon történő elnevezésükben sem feltétlenül tűnnek fel a későbbi nevek. Egy-egy csoport betagozódását valamely államba vagy politikai egységbe nem feltétlenül szomszédaihoz fűződő etnikai kapcsolatok, hanem a hódítók akarata, esetleg vallási hovatartozásuk döntötte el. Ilyen alkalmi különállás vagy valamely államba való betagozódás során alakulhattak külön néppé a félsziget nagyobb szláv etnikumai közé ékelődött kisebb csoportok, mint a bosnyákok, montenegróiak, hercegovinaiak.

344 336 Barta ]ános A Balkán félsziget középkori történetét az államhatárok és befolyási övezetek folytonos változása, a külső és belső politikai harcok jellemzik, amelyben fontos szerephez jutnak az összeesküvések, merényletek. (A családi viszályok groteszkségbe hajló példája lehet III. Uros szerb király esete, akit trónra kerülése előtt hatalmát féltő apja megvakíttatott, tíz évi uralkodás után pedig hataloméhes fia záratta börtönbe, ahol meggyilkolták.) A források ritkán térnek ki a részletekre, alaposabb leírások helyett gyakran célzásaikra, következtetésekre vagyunk utalva. A források hiányai segítik elő azután azt, hogy a balkáni népek történetírásában mind a mai napig történeti hitelességet tulajdonítanak bizonyos mondáknak, hiedelmeknek. A balkáni népek történetírói szívesen tekintik országuk legnagyobb kiterjedését egyfajta mércének, amihez képest más korszakok területi veszteségeit kudarcnak számítják. Más esetekben a múlt mítoszai akár az adott nép eredetéről is hamis képet festhetnek, mint a román kontinuitáselmélet. BOLGAROK A bolgár állam a 11. század elején közel három és fél évszázados múltra tekinthetett vissza. Felépítése igazából nem felelt meg a nyugati feudalizmus követelményeinek, társadalma azonban erősen tagolt volt, keresztény egyházának az ochridi érsekség megalapításával sikerült önállóságot kivívnia Bizánccal szemben. Az ezredfordulón kezdődő bizánci alávetés Bulgáriát - beolvasztva a birodalomba - egyszerű tartománnyá tette. A nagyszámú bizánci hivatalnok és a népes helyőrségek eltartása a lakosságra hárult. A szokásos rendes adók mellett gyakoriak voltak a rendkívüli hadiadók. Kezdetben mindezt természetben lehetett leróni. Az 1030-as évektől azonban az állami adókat pénzben kezdték követelni, ami növelte a lakosság elégedetlenségét. Az idegen uralom számos felkeléshez vezetett. Legjelentősebbjük 1040-ben tört ki az ország nyugati részein az utolsó bolgár cár fiának, Peter Deljánnak a vezetésével. A felkelők átmeneti sikereket tudtak elérni, amikor azonban a bizánciak nagyobb haderőt mozgósították, vereséget szenvedtek. A Komnénosz dinasztia erőskezű uralkodói ( között) a bizánci uralmat a Balkánon is megerősítették, többek között a fenyegető kun támadások visszaverésével. I. Mánuel halála után a bizánci állam meggyöngült. Figyelmét egyébként is a Kis Azsia felől fenyegető szeldzsuk török támadások kötötték le. Nem tudta megakadályozni, hogy a helyi arisztokrácia a Birodalom balkáni peremvidékein önállósuló kis territóriumokat ne alakítson ki. E területek urai a bolgárok mellett lehettek akár korábban beköltöző besenyők, újra betörő kunok vagy a térségben ekkortájt megjelenő vlachok (románok) is. Egy ilyen szűkebb várbirtok ura volt az a kun, más feltételezések szerint vlach eredetű testvérpár is, amely 1185-ben felkelést robbantott ki a bizánciak ellen. Harcuk nyomán 1187-ben Bizánc kénytelen volt békét kötni velük, s Bulgária gyakorlatilag visszanyerte függetlenségét. Az idősebbik testvért, Pétert koronázták cárrá ( ), gyakorlatilag azonban együtt uralkodott öccsével, Aszennel ( ), akiről az új cári dinasztia

345 35 /A Balkán-félszýct a középkorban 337 elnevezését vette. Az ország fővárosa Tirnovo lett, ahol új érsekséget is alapítottak. Az Aszenida uralkodók első éveit a Bulgária függetlenségébe beletörődni nem akaró Bizánccal folytatódó harcok emésztették fel. A 12. század végén létrejöttt ún. második bolgár cárság története rendkívül változatosan alakult. A központi hatalom erősödését és a területi hódításokat anarchikus szakaszok, területi veszteségek követték. A századfordulónia bolgároknak azonnal meg kellett küzdeniök a Magyar Királysággal. Mánuel halála után III. Béla hódító tervekkel lépett fel a Balkánon, aminek útjába került a fiatal bolgár állam. Bizonyos északnyugati bolgár területek elfoglalása után III. Béla utóda, Imre felvette a,,bulgária királya címet is. Később azonban a bolgároknak sikerült visszaszerezniök az elvesztett területeket. Kezdetben sikerrel vették fel a harcot a Bizánci Birodalmat legyőző, s annak helyére lépő keresztes állammal, az ún. latin császársággal szemben is, sőt Thrákiában és Makedóniában jelentős, korábban Bizánchoz tartozó területeket hódítottak el. A keresztesekkel vívott háború idején azonban Kalojan cár összeesküvés áldozata lett. Egy évtized múlva I. Aszen fiának, II. Iván Aszennek ( ) újra sikerült megszilárdítania a központi hatalmat és új hódításokkal Bulgáriát a Balkán legerősebb államává tennie. Hódoltatta az Epirosz központú bizánci utódállamot, Makedóniát, Thrákia valamint a mai Albánia egy részét, országa határait így három tenger mosta. Sikerei következtében magát a bolgárok és a görögök császárának neveztette. Később II. Aszen újra háborúba keveredett Magyarországgal s ismét (ezúttal végleg) elveszítette északnyugati területeit (ezekből alakult a Szörényi Bánság). Magyarország háborús elszántságának azonban hamar útját állta a Közép Európát sújtó tatár támadás, s nemsokára elbukott a Latin Császárság is. A második bolgár cárság közigazgatása és hadszervezete a bizánci mintát követte. Görög nevet viseltek az állam főméltóságai (logofet - kancellár, protovesztiár - gazdasági ügyek intézője, protosztrator - hadsereg ügyeinek intézője). A cárnak elméletileg teljhatalma volt. A helyi igazgatás élén tartományi főnökök (áakák és kapetanok) álltak, a hivatalnoki kar létszáma meglehetősen magas volt, ami fokozta a helyi lakosság terheit. A hadsereg a nagybirtokos bojárok által kiállított csapatokból állt, létszáma így meglehetősen alacsony volt. A 14. század háborúiban a bolgár uralkodók zsoldosokat igyekeztek igénybe venni, alkalmazásuk azonban rendkívül költséges és ennek megfelelően ritka volt. Az igazságszolgáltatás feudális szokás szerint többnyire a közigazgatási vezetők kezében volt. A parasztok a földesúr bíráskodása alatt álltak. A társadalom élén a nagybirtokos bojárokat találjuk, de jelentős birtokai voltak az egyháznak is. Hiányzott viszont a kisbirtokos-köznemesség, amely a rendi fejlődés felé vezethetett volna. Meglehetősen népes volt a költözési joggal rendelkező, a birtokosoknak mérsékeltebb szolgáltatásokkal tartozó szabad parasztság. A velük szemben álló, a földesuraktól erős függésben álló parik réteg nem költözhetett, javaival nem rendelkezhetett, járadékai is 'magasabbak voltak. A gazdaságban a mezőgazdaság dominált, a parasztság adóit azonban még főleg természetben rótta le. Bár kialakult néhány város is, komolyabb városi iparról nem beszélhetünk. A kézművesek nem annyira a piacra, mint inkább magánmegrendelésekre dolgoztak. A kereskedelemben

346 338 Barta ]ános a külső forgalom dominált a gyenge belső forgalom előtt, nagy szerepet játszott a konstantinápolyi piac. II. Aszen uralkodása nyugodt évtizedeiben virágzásnak indult a gazdaság, ebben az időben indult meg a bolgár pénzverés. II. Aszen utódai alatt a bolgár állam újabb hanyatló szakasza következett be. Napirenden voltak az összeesküvések, a hatalomért folyó fegyveres vetélkedések. Súlyos pusztítást okoztak a Magyarországról hazatérő tatárok, akik évi adó fizetését is követelték. Az 1256-ban kihalt Aszen dinasztiát követően az ország egyik leghatalmasabb bojárja, Konsztantin Tich került a trónra ( ). háborúk törtek ki a magyarokkal valamint a Bizáncot visszafoglaló görög császárokkal, és újra betörtek a tatárok is. VIII. Mihály császár, abban a reményben, hogy vissza tudja állítani Bizánc fennhatóságát Bulgária és Szerbia felett, önálló egyházaikat 1272-ben az ochridi érsekség alá rendelte. A felfokozott belső elégedetlenség 1277-ben parasztfelkeléshez vezetett, amelynek élére egy Ivajlo nevű pásztor állt. A parasztokkal vívott csatában elesett a cár is. Konsztantin Tich frissen megözvegyült felesége békét ajánlott Ivajlónak, amit kettőjük házassága pecsételt meg. Az egyszerű pásztort a helyi bojárok cárrá választották ( ). Ivajlo felkelése győzelmével ritka (majdnem egyedüli) helyet foglal el a középkor hasonló mozgalmai között. Példája lehet azonban annak, hogy a parasztság egyedül nem képes a meglévő társadalmi keretek megváltoztatására, új társadalmi szerkezet kiépítésére. A tatárok és bizánciak támadásai ellen harcoló és átmeneti sikereket elérő Ivajlo csakis a lakosságra kivetett adókkal tudott hadsereget állítani, így elveszítette paraszti támaszát. A bojárok támogatása soha nem bizonyult őszintének. Ivajlo az ellenséghez, a tatárokhoz menekült, akik meggyilkolták. Az Ivajlot elüldöző bojárok azonban nem kívánták megerősíteni a központi hatalmat s nem tudták megvédeni az országot sem. Bulgária egyre több területet veszített szomszédaival szemben. Bizánc meggyengülése nem mérsékelte a háborúkat, esetleg előjelük fordult meg: esetenként a bolgár cárok próbáltak beavatkozni a bizánci ügyekbe. Allandósultak a harcok a szerbekkel is: 1330-ban a velbudzsi ütközetben a szerbek fényes győzelmet arattak s egyidőre befolyást szereztek Bulgária ügyeibe ben érte Bulgáriát az első közvetlen támadás a Balkánon a század közepén lábukat megvető oszmán törökök részéről, akik két évtized alatt az ország egészét elfoglalták ben elesett Szófia, 1386-ban Nis. Hiába fogtak össze a bolgár, szerb és bosnyák uralkodók s arattak 1387-ben győzelmet Murád szultán seregei fölött, a szultán a következő évben visszatért s elfoglalta Bulgária északkeleti területeit, 1389-ben pedig Rigómezőnél súlyos vereséget mért a szerbekre ban a törökök végleg elfoglalták Bulgáriát. Heves ostrom után ekkor került török uralom alá a főváros, Tirnovo is, amelynek lakosságát részben kiirtották, részben rabszolgaságra vetették. Néhány évig még fennállt a vidini cárság, a Zsigmond magyar király által vezetett keresztesek súlyos nikápolyi veresége (1396) után azonban ennek is ütött a végórája. Bulgária fél évezredre az oszmán birodalom hódoltsági területévé vált.

347 35 /A Balkán-félsziget a középkorban 339 SZEREEK Az ezredforduló után megalakuló középkori szerb állam határai meglehetősen képlékenynek, változónak bizonyultak, s nem tudták biztosítani azt, hogy lakóinak egységtudata maradéktalanul megszilárduljon, népük modern nemzetté fejlődjön. A észak-déli irányban a Száva és Macedónia, nyugat-keleti irányban az Adria, valamint a Rodope és a Balkán hegység között élő, zömében a szerbséget gyarapító 'lakosságból így váltak ki még a középkorban a bosnyákok, hercegovinaiak, montenegróiak. Megalakulása után a középkori szerb állam északi határa nem érte el a mai, Száva menti határát, hanem annál délebbre húzódott. Délről indultak ki az első szerb kísérletek az államalakításra, északi terjeszkedésüknek pedig útját állták a Magyar Királyság déli határai mentén szervezett bánságok (macsói, barancsi, kucsói). A bizánci elnyomás politikailag soha nem tudott olyan erős lenni, mint Bulgária területén, a teljes alávetés helyett a császárok általában megelégedtek azzal, hogy a szláv vezetőket adófizetésre kötelezzék. A bizánci uralom magával hozta a pravoszláviát, amely mindenütt vissza tudta szorítani a nyugati egyház térítő tevékenységét. Bár a pápa később is próbálkozott a térség megnyerésével, az anyanyelvű istentisztelet népszerűségével a nyugati egyház nem tudott vetélkedni. A Bizánc elleni függetlenségi harcnak két központja alakult ki. Az egyik a szerb államiság bölcsőjének tekintett Raska volt, a másik az Adriai-tenger partvidékén, a Kotori öböl mögött formálódó Zéta fejedelemség. Mihály fejedelemnek (kb ) sikerült elérnie, hogy a pápa Bar püspökségét latin ritusú érsekséggé emelje, s ezáltal szembe állíthassa a környékbeli görög érsekségekkel ben a pápától királyi koronát is szerzett, s ezáltal vállalta a pápai hűbért. Fia, Bodin ideiglenesen Raskát és Boszniát is Zétához csatolta. Sikerei azonban átmenetinek bizonyultak, Bodin bizánci fogságban halt meg, Zéta anarchiába zuhant. A függetlenség ügyét a raskai fejedelmek karolták fel, akik 12. században szövetségest találtak az Árpád-házi királyokban. Az együttműködés jeléül II. Béla feleségül vette Uros raskai zsupán leányát, a házasságukból származó fiát pedig Bosznia hercegévé tette. A bizánci uralmat azonban csak Komnénosz Mánuel császár halála után lehetett lerázni. Nemanja István fejedelem ( ) egészen Nisig tolta előre Szerbia határát. Bizánc eltűnése azonban Magyarországot is hódításokra ösztönözte, s átmeneti sikerek alapján Imre király 1202-ben felvette a,,szerbia királya (rex Scrviae) címet, amit utódai is használtak, bár sohasem gyakoroltak tényleges hatalmat Szerbiában. II. Endre nem tudta megakadályozni, hogy Nemanja István fia, ugyancsak István ( ), 1217-ben pápai jóváhagyással királlyá koronáztassa magát. Közben öccse, (a később szentté avatott) Száva szerzetes a konstantinápolyi pátriárchánál kijárta, hogy a raskai püspökséget érsekséggé emeljék (1219). A szerb egyház ezáltal elszakadhatott az ochridi érsekségtől, önálló püspökségeket szervezhetett, az államhatalom támaszává válhatott. Az érseki székhely először Zsicsa volt, a 13. században pedig a délebbi Pecsre helyezték át. A formálódó szerb államnak ugyanakkor nem jött létre politikai központja, igazi fővárosa. Amikor a század fordulóján II. Uros Milutin ( ) elfoglalta Észak Makedóniát, Szkopje révén olyan városhoz

348 340 Barta ]ános jutottak, amely földrajzi helyzete és erődítései révén betölthette volna ezt a szerepet, birtoklása azonban történelmi léptékkel mérve túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy átvegye a főváros feladatait. A 13. század Szerbiában anarchiával, az uralkodó családon belüli testvérviszályokkal volt terhes. Ez adott alkalmat a magyar uralkodóknak arra, hogy immár hosszabb időre megszerezzék az uralmat Bosznia felett. A terület először 1137-ben került magyar uralom alá, amikor II. Béla, mint vazallus hercegséget, fiának adományozta. A tartománynak a következő száz évben többször is sikerült rövidebb időre levetnie a magyar uralmat. A magyar királyok végül 1254-ben északi részét két bánság formájában (Só, Ozora) Magyarországhoz csatolták, s csak déli részét hagyták meg hűbéres tartománynak. Szerbiában csak a 14. század első harmadában sikerült a királyi hatalmat megszilárdítani II. és III. Uros alatt, akik országuk határait is kiterjesztették mind a görögök, mind a bolgárok irányában. Elveszett viszont a tengerparti Zéta, amely Bosznia részévé vált. A középkori Szerbia története legdicsőbb szakaszát III. Uros fia, Dusán István alatt érte meg ( ). Dusán hadjáratában eljutott az Égei-tengerig s Bizánctól elhódította a Peloponnészoszig terjedő földet. Sikerei hatására 1346-ban,,a szerbek és görögök császárává (cárrá) koronáztatta magát. A bizánci orientáció a szerb állam igazgatásában és társadalmi rendszerében is a bizánci elemek előtérbe kerülésével járt. Iól tükrözi ezt az 1349-ben összeállított törvénykönyv (zakonik). Görög nevet viseltek a legfőbb tisztségviselők, mint a kancellár (logofet) vagy a kincstárnok (protovcsztiar, szerbül kaznac vagy kornorni). Az államigazgatás sajátos szerve volt a szabor, az uralkodó által összehívott gyűlés, amely azonban végül nem korlátozta az uralkodó hatalmát. Nem választott testület volt, hanem tagjait - a főurak, egyházi vezetők és kormányzati vezetők közül - a király jelölte ki, összehívására is meglehetősen ritkán, a koronázás, érsek beiktatása, kolostoralapítás, új törvények elfogadtatása esetén került sor. Dusán hatalmát éppen azzal igyekezett kifejezni, hogy a szabort meglehetősen gyakran összehívta, s a gyúlésnek különösen ünnepélyes külsőséget biztosított. Ilyen gyűlésen került sor 1349-ben Dusán törvényeinek elfogadására, majd egy másikon 1354-ben kiegészítésére. Az állam hadseregét a hadba vonuló birtokosok adták, bár ritkán zsoldosokat is alkalmaztak. A 14. században előrehaladott képet mutatott a szerb társadalom tagolódása is. A nagybirtokosokat vlasztelineknek, a kisebb földbirtokosokat viasztélicsicseknek nevezték. A nagybirtokosok töltötték be a fontosabb állami tisztségeket, de anarchikus állapotok idején ők lehettek a királyi hatalom vetélytársai is. Pozíciójukat erősítette, hogy földjeiket örökjogon birtokolták (neve: bastina), azzal szabadon rendelkezhettek. Ez a birtokfajta a régi faluközösségi földek kisajátításából keletkezett. Az állam is adományozott földet katonai szolgálat fejében, ez a birtok (prénia, a bizánci pronoia megfelelője) azonban sokáig nem volt sem elidegeníthető, sem örökíthető. A kisebb birtokosok többsége valószínűleg ilyen jogon szerzett földet. Rendiségnek a középkori Szerbiában sem találjuk nyomát. A parasztság lesüllyedt, még kedvezőbb viszonyok között élő rétegük (mcropcb) sem rendelkezett költözési joggal, tagjai földesuruknak robottal, valamint járadékokkal

349 35 /A Baikán-félsziget a középkorban 341 tartoztak. Volt azonban egy, a rabszolga állapothoz közelítő réteg is, amelynek tagjai (otrokok) a bastina részének, tehát tulajdonnak számítottak, földesuruk korlátlanul rendelkezett velük. A szerb társadalomból csaknem teljesen hiányzott a polgárság. Viszonylag fejletlen volt az ipar, bár a 14. század első felében fellendült a bányászat. Erdélyből érkező, főleg szász bányászok aknázták ki a Novó Brod körüli réz-, vas-, ólom- és mindenekelőtt a gazdag ezüstlelőhelyeket. A fém java részét azután az adriai kikötőkből külföldre szállították. Viszonzásul sót, textíliákat, fegyvereket, luxuscikkeket importáltak. Iobbára a külkereskedelmet szolgálták a folyók mentén kialakult vásárhelyek is. A mezőgazdaságban az állattartás dominált. A Szerbia történetében oly sikeres Dusán király hódító külpolitikájának volt egy, a Balkán későbbi sorsára rendkívül tragikus következménye is. Támadása ellen védekezve hívták be a bizánciak Kis-Azsiából az oszmán törököket, akik - miután 1354-ben megvetették lábukat a Gallipoli-félszigeten, később a Balkán jelentős területeit tudták elfoglalni. A Dusán halála után bekövetkezett anarchia következtében a szerb állam különálló fejedelemségekre hullott szét. Az oszmán hódításoknak a legkorábban elsősorban bizánci területek estek áldozatul. II. Murád 1363-ban elfoglalta Hadrianopoliszt (Drinápoly, ma Edirne), amelyet fővárosává emelt, majd Philippopoliszt (Plovdiv), amelyet az első ruméliai (tehát európai) viiajct központjává tett. A török előrenyomulása a balkáni népek együttműködésének szükségességét vetette fel. Erre az utolsó lehetőséget I. Tvrtko bosnyák bán ( ) próbálta kihasználni, aki a szerb földek örökösének tarotta magát, s katonai erővel néhány kisebb szerb territóriumot meg is hódított. Behatolt Horvátországba, elfoglalta a tengerparti városokat. Törökellenes hadjáratához, amit a bizánci császár és a magyar király is támogatott, a bolgár cár és a havasalföldi román fejedelem mellett néhány szerb főúr is csatlakozott. A szövetség serege azonban 1371-ben a Marica folyó felső folyásánál súlyos vereséget szenvedett a számbelileg kisebb török seregtől. A vesztett csata következtében Murád elfoglalta Thrákiát és Makedóniát, 1373-ban adófizetőjévé tette a bizánci császárt és Szerbiát. A Szerbia északi részén uralkodó Lázár fejedelem és I. Tvrtko bosnyák bán 1387-ben újra összefogtak a török ellen, s ezúttal győzelmet arattak felette, sikerük azonban átmenetinek bizonyult. Murád szultán ismét hadra kelt, s 1389-ben a Rigómezőn (Koszovó Polje) súlyos vereséget mért Lázár fejedelemre. A szerbség megosztottságát jelzi, hogy a nagy nemzeti katasztrófaként emlegetett ütközetben a dél-szerbiai fejedelem, Markó és hadserege a törökök oldalán harcolt. Így fordulhatott elő, hogy a csata hevében az egyik dél-szerbiai úr meggyilkolta Murád szultánt. A csata kimenetelén azonban ez sem tudott változtatni. Murád fia, Bajezid a fogságába esett Lázárt kivégeztette. Fiai már csak despota címet viseltek. A középkori szerb állam utolsó uralkodója, Brankovics György ( ) lavírozni volt kénytelen a szomszédos hatalmak között. A töröktől való félelmében igyekezett távoltartani magát Hunyadi balkáni hadjárataitól, sőt annak 1448-i rigómezői veresége után elfogatta, s csak tetemes váltságdíj ellenében

350 342 Barta ]ános engedte szabadon. Halála után Szerbiában ismét zavaros viszonyok uralkodtak, aminek 1459-ben az vetett véget, hogy a török bevette a maradványállam fővárosát, Szendrőt, s elfoglalta Szerbia addig meg nem szállt részét. Bulgáriához hasonlóan a középkori Szerbia története is véget ért. I. Tvrtko halála után Boszniában is anarchia következett be s az ország nem volt képes komoly ellenállást kifejteni a magyarok és a törökök váltakozó támadásaival szemben. Utolsó uralkodója, Tomasevics István ( ) nyugati segítségben bízva felvette a harcot az oszmánok ellen, de egyedül maradva török fogságba esett s kivégezték. Országát a törökök végleg 1482-ben foglalták el. A török gyors boszniai berendezkedésében nagy szerepet játszottak az országból korábban elmenekült bogumil urak, akiknek egyrésze az oszmán hódítás után iszlám vallásra tért át, így megtarthatta birtokát. A 15. század végére a Balkán-félsziget délszláv területei szinte kivétel nélkül oszmán fennhatóság alá kerültek, többségükben a magyarországi hódoltsági területtel azonos jogállással. Csak a magas hegyek között lakó szerb törzsek tudtak - évi adó fizetése ellenében - némi autonómiát szerezni, majd a 18. század elején Montenegro (Crna Gora) néven önálló államot szervezni. HORVATOK És szlovének Bár történtek kísérletek a szláv liturgia bevezetésére, a horvátok történetük során mindvégig megmaradtak a nyugati (római katolikus) egyház kereteiben. Allamuk messze volt attól a kiterjedéstől, amekkorának a mai Horvátországot ismerjük, vagy amekkorát később, a Mohács utáni Magyar Királyságon belül elfoglalt. Valójában alig volt több, mint a Karszt-hegység és a Dinári Alpok, valamint az Adria között húzódó északon meglehetősen keskeny sáv, amely délebbre valamennyire kiszélesedett. Legértékesebb részét a tengerparti dalmát kereskedővárosok jelentették, amelyekért azonban Bizánc és Velence is vetélkedtek. A Karszt-hegységen belüli, a Száva két oldalán élő, magukat szlavónnak nevező szlávokat a magyarok hódoltatták, s kebelezték be területüket a Magyar Királyságba. A szlovénok nyugatabbra, az Alpok lábainál élő csoportjaira a keleti frank államból alakuló Németország terjesztette ki fennhatóságát. Önálló államszervezésig a szlovénok a középkorban nem jutottak. Horvátországnak a 11. század elején sikerült elkerülnie a Balkán csaknem egészére rátelepedő bizánci uralmat. A horvát uralkodók rokoni kapcsolatba kerültek Szent István magyar királlyal. A 11. században a magyar uralkodók többször is megsegítették a horvát királyokat Velence elleni harcukban, s védték meg uralmukat a dalmát városok felett. A két uralkodóház rokoni kapcsolatai erősítették szövetségüket, az 1089-ben utód nélkül meghalt Zvonimir király felesége Szent László nővére volt. László Zágrábban püspökséget alapított, hogy Szlavóniában megerősítse a latin liturgia használatát, majd 1091-ben hadjárattal elfoglalta Horvátországot. Az egyik forrás szerint unokaöccsét, Álmos herceget tette meg királlyá, magának azonban hamar vissza kellett vonulnia, mivel - a hódításaira

351 35 /A Balkán-félsziget a középkorban 343 féltékeny Bizánc ösztönzésére - kun támadás indult Magyarország ellen. Távozása után a bizánciak elfoglalták a dalmáciai városokat. Horvátország így rövidebb időre megoszlott két hatalom között. Visszahódítása Könyves Kálmán király nevéhez fűződik. Rövid hadjárat után 1102-ben Tengerfehérvárott (Biográdban) horvát királlyá koronáztatta magát, majd néhány év múlva elfoglalta a dalmát városokat is. Zára (Zadar), Trau (Trogir) és Spalato (Split) behódolása után a kisebb városok is elfogadták uralmát. Horvátország sok évszázadra magyar uralom alá került, a dalmát városokért azonban folytatódott a harc Velencével. A városok többnyire a magyar király oldalára álltak, akik megerősítették kiváltságaikat s nem korlátozták gazdasági tevékenységüket ben Velence a negyedik kereszteshadjáratra összegyűlt lovagokat használta fel, hogy elfoglalja Zárát. A magyar uralom jelentős autonómiát biztosított Horvátországnak. Belső ügyeit a szinte teljhatalommal rendelkező bán intézte. Befolyását növelte, hogy tisztsége gyakran együtt járt a szlavóniai báni hivatallal. A kereszténység nyugati változata, valamint a magyar uralom következtében a társadalom fejlődése is a nyugat-európaihoz hasonlóan alakult. A 13. századra a parasztság jelentős része jobbágysorba süllyedt. A birtokos osztályon belül el tudott különülni a köznemesség, amely saját politikai céljaiért kész volt szembefordulni a nagybirtokosokkal. III. Béla, II. Endre és IV. Béla hatalmas birtokokat adományoztak el, amivel új horvát főúri réteget alakítottak ki. Utóbbiak befolyását növelte, hogy a tatárjárás idején a magyar királyi hatalom meggyöngült. A szlavóniai Baboničok örökletessé tették báni méltóságukat, a tengerparton birtokos Šubič család szembefordult az utolsó Árpádokkal, s III. Endre királyságát sem volt hajlandó elismerni. Az Árpád-hez kihalása után zl sublõek lelfely Róbert melle allzele, S befolyásukat első Anjou királyunk alatt is sikerült megőrizniök. Tengerparti birtokukat a 14. század folyamán cserélték el a szlavóniai Zrinyre (horvátul Zrin), ami után nevük hamarosan Zrínyire változott. Károly Róbertnek és I. Lajosnak a köznemességre támaszkodva végül mégis sikerült a horvát főurak territoriális uralmát felszámolni, s hatalmukat korlátozni. A helyi köznemesség érdekeit szolgálta az évi törvények érvényének kiterjesztése, s az ősiség és a kilenced bevezetése Horvátországban és Szlavóniában. Lajos halála után Horvátország jelentős része I. Tvrtko bosnyák bán uralma alá került, a század végén azonban Zsigmond újra megerősítette a magyar uralmat. A szűkebb Horvátország mostoha adottságú belső területein nem alakulhattak ki városok. A magyar királyok a szlavóniai területen igyekeztek városalapításokkal támaszt szerezni maguknak a horvát és szlavón főurakkal szemben. Varasd 1209-ben, Zágráb (Zagreb) 1231-ben kapott szabad királyi városi rangot. E városokban kezdetben német telepesek voltak túlsúlyban, akik a város irányítását is kezükben tartották. Környezetük valamint a beköltözők hatására azonban hamarosan asszimilálódtak a helyi lakossághoz. Az asszimilálódás lett a sorsa a tengerparti dalmát városok romanizált lakóinak is. Adriai irányultságuk, élénk kereskedelmük azonban még sokáig különleges helyet biztosított számukra Horvátországon belül is. A magyar uralom kiváltságaik védelmét, széleskörű helyi autonómiát és mérsékelt

352 344 Barta jˇános adó fizetését jelentette. A tengeri kereskedelemben behozott árucikkeket, saját kézműves iparuk termékeit kedvező feltételekkel szállíthatták Magyarországra vagy a Balkán területére. Környékükön jelentős földbirtokaik voltak, ahol szőlőt, olajbogyót termeltettek. A magyar politikai élet zavarait Velence mindig a számára konkurrenciát jelentő dalmáciai városok elfoglalásával igyekezett a maga javára fordítani. A városállam az Árpád-ház kihalását követően hódoltatta a tengerpart jelentős részét, de ezt I. Lajosnak 1358-ban még sikerült visszaszereznie. Ekkor fogadta el a magyar királyok fennhatóságát a messze délen fekvő Raguza (Dubrovnik) is. A 15. század elején azonban Dalmácia tartósan Velence uralma alá került. Horvátország - amelynek területe ettől fogva a szegény hegyvidékre korlátozódott - elveszítette korábbi jelentőségét s a horvát nép gazdasági és kulturális súlypontja Szlavóniába helyeződött át. A magyar uralkodók nem tudták megvédeni a maradék Horvátországot, amelyet a török veszélyeztetett. A horvát nemesség 1493-ban súlyos vereséget szenvedett Krbava mezején, s az oszmánok 1522-re gyakorlatilag egész területét elfoglalták. Csak a tengerpart északi része maradt Velence birtokában. A konkurens városállam uralma azonban kedvezőtlennek bizonyult a dalmáciai városok számára. Régi piaci kapcsolataiktól elvágva, kiváltságaikat elveszítve, hanyatlásnak indultak. Egyedül a török vazallitást vállaló Raguza maradt kivétel, amely a balkáni kereskedelem európai közvetítése miatt politikai különállását is meg tudta őrizni. (A török kereskedőket Európa más vidékein nem fogadták szívesen, a birodalom külkereskedelmét így idegenekre bízták.) ROMANOK A románok korai története a tudományos történetírás kialakulása óta éles vitákra vezetett a román és a magyar történetírók között. A két nép kutatói ellentétes véleményen vannak a román nép kialakulását illetően. Míg a román történetírók népüket az egykori dákok leszármazottainak tartják, addig a magyar történetírók a Balkán-félsziget déli területeinek romanizált elemeiből származtatják őket. Az ellentétek oka mindenekelőtt az, hogy a románság kialakulására nézve nem rendelkezünk közvetlen forrásokkal, a meglévő írott emlékek, a régészet és a nyelvészet közvetett adatainak értelmezése pedig vitákra ad alkalmat. A folytonosság (dákó-román kontinuitás) elmélete szerint a románok az Erdélyben élő dákok leszármazottai. A dákokat Trajanus római császár győzte le Kr.u ben és ban vezetett két hadjáratában s alakította meg területükön Dacia provinciát. A barbár népek nyomása egyre erősebben nehezedett a provinciára, így Aurelianus császár 271-ben feladta területét, s az itteni katonaságot és tisztviselőket a Dunától délre fekvő fekvő Moesia tartományba költöztette át. A kontinuitás elmélete szerint a dák őslakosság a 165 éves római uralom alatt romanizálódott. A rómaiak kivonulása után azután az új dák-római nép helyén maradva, dacolt a népvándorlás viharaival, sőt, a térségen átvonuló népeket magába olvasztva, kialakította a történelmi román népet. Ezt a népet említi a 13. század

353 35 /A Balkán-félszgct a középkorban 345 elején keletkezett krónikájában Anonymus, mint amellyel a honfoglaló magyaroknak oly heves küzdelmet kellett folytatniok. Mivel a dák-román népről a rómaiak 271. évi távozása és a románok 13. század eleji feltűnése között írásos említés nem történik, az elmélet hívei a hiányzó ezer év történetét nyelvészeti és régészeti érvekkel próbálják pótolni. Akad néhány római eredetű név a mai földrajzi nevek között is (Olt - Alutus, Maros - Maris, Szamos - Samus). A régészek a római pénzeknek a kivonulás utáni folyamatos használatára hivatkoznak. A 4. (D-\ s 5. századi daciai leletek között számos olyan érme található, amelyet a rómaiak kivonulása után vertek Itáliában, tehát a két terület közötti szoros kapcsolatot, és ezáltal a dák-római nép továbbélését feltételezné. A korszak antropológiai és kerámiai maradványai között is számos olyan akad, amelyet - leginkább más népek kizárása alapján - a dák-római néphez kapcsolnak. Az Erdélyben található századi mediterrán jellegű emberleletek egyetlen népvándorlás kori néphez sem tartozhatnak, csak a dák-rómaiakhoz. A kizárás az elmélet népszerű változatában is fontos szerepet kap.,,a Balkán félsziget belsejében sehol sem található olyan terület, ahol a régészeti megállapítások szerint a román nép kialakulhatott volna - olvashatjuk a Romániában kiadott Erdély történeti összefoglalóban. Az írott források hallgatását a kontinuitás-elmélet hívei azzal magyarázzák, hogy a korszak római, majd bizánci krónikásait csak a számukra fontos politikai események érdekelték, míg a népvándorlás viharai elől a hegyekbe húzódó pásztornépre nem fordítottak figyelmet. A kontinuitás elméletnek azonban akad jó néhány sebezhető pontja. A római uralom 165 éve kevésnek látszik ahhoz, hogy egy egész nép nyelve kicserélődjék, különösen, ha ez a nép olyan kitartó küzdelmet folytatott hódítóival. A római források szerint Trajanus hadai kegyetlenül leszámoltak a szívósan védekező dákokkal, akiknek jelentős része elpusztult. A túlélők a hegyekbe menekültek, minél távolabbra a rómaiaktól. Maradtak dákok a római limesen kívül is (Dacia provincia korántsem foglalta el az egész Erdélyt). Ezek az ún.,,szabad dákok azonban folytonos harcban álltak a rómaiakkal, s harcuk ugyancsak nem a két nép összeolvadására ösztönzött. A Dacia provinciában keletkezett szépszámú római feliraton alig találni dák neveket. Nem a latin nyelvvel legfeljebb ismerkedő helyi lakosság állította őket, hanem a beköltöző tisztviselők, katonatisztek, telepesek. Ha voltak dák túlélők a rómaiak kivonulása után, azok aligha romanizálódhattak. Valamiféle romanizált lakosság szórványos jelenléte Dáciában a 6. századig mutatható ki. A római kori elnevezések, a korábbi lakosságra jellemző temetkezési módok azonban fokozatosan eltűntek, maguk a régészeti leletek is ritkábbá válnak. A folyamatos lakosság jelenlétét cáfolja, hogy a földrajzi elnevezések túlnyomó többsége magyar eredetű, s a románok is ezeket a magyar neveket vették át, illetve alakítgatták a maguk nyelvében. Nem találhatók a román nyelvben a népvándorlás korában Havasalföldön, Moldván vagy Erdélyen átvonuló germán népek nyelvéből kölcsönzött szavak sem. Hiányuk azt erősíti meg, hogy a románok nem találkoztak velük. Nem igazolhatja a dák lakosság továbbélését a római pénzek forgalma az elhagyott tartományban, hiszen azokat bármely nép használhatta.

354 346 Barta ]ános Hasonlóképpen nehéz meghatározott néphez kapcsolni a régészet emlékeit is. Anonymus krónikájának hitelét kétségessé teszi az a tájékozatlanság, amit a névtelen krónikás a Kárpát-medence honfoglalás korabeli lakosságában mutat, amikor hazánkban olyan népeket említ, amelyek csak jóval a honfoglalás után tűntek fel. A latin és a román nyelv hasonlóságát a 15. századi itáliai humanista szerzők fedezték fel. A római kori lakosság továbbélésének feltételezése tőlük került át a havaselvei és a moldvai krónikaírók műveibe, hogy a nemzetek ébredésének nagy, 18. századi folyamatában az erdélyi románság ideológiai fegyverévé váljon. A bevándorlás elmélete ennél sokkal fiatalabb, hiszen az egyes nyelvek tudományos vizsgálatára csak a 18. században került sor. Mindemellett kétségbevonhatatlan tény marad, hogy a román nyelv az újlatin nyelvek csoportjába tartozik. A románságnak tehát olyan helyen kellett kialakulnia, ahol az őslakosságnak megfelelő hely és idő állt rendelkezésére a romanizálódáshoz. Mind az ezredforduló írott forrásai, mind a román nyelvben található jövevény elemek arra utalnak, hogy ez a Balkán-félsziget délebbi részein történt meg az első évezred második felében. A század fordulóján tűnik fel a bizánci forrásokban az a black vagy vlach nevű pásztornép, amely későbbi vándorlása során jutott el északra a Kárpátok vidékére. (A rájuk vonatkozó első biztos utalás 976-ból származik a Balkán déli részéről. Erdélyben 1208-ban említik őket először.) A transzhumáló állattartás megkönnyítette a helyváltoztatást, a politikai viszonyok, a Balkán nagyrészét elfoglaló 11. századi bizánci terjeszkedés ugyanakkor ösztönözte is a románságot arra, hogy minél távolabbra próbáljon kerülni az őt adózásra kényszerítő hatalomtól. A 13. századi tatárjárás megritkította a Kárpátoktól keletre és délre fekvő síkságok lakóit, a kunokat végleg el is söpörte onnan, s ezáltal szabad teret nyitott a betelepülők előtt. A románság csak a 14. század folyamán jutott el az államalapításig. Az Árpádház kihalta után Basarab vajdának ( ) sikerült elfoglalnia egész Havasalföldet, a magyar uralom alatt álló Szörényi bánságot is beleértve. Amikor Károly Róbert király 1330-ban meg akarta torolni Basarab hódítását, havaselvei hadjáratában súlyos vereséget szenvedett. Szörény vára azonban ekkor is magyar kézben maradt, s a fenyegető tatár veszedelem miatt Basarab később újra elfogadta a magyar fennhatóságot. Utódai nemcsak Szörény várát kapták hűbérbe, hanem erdélyi adománybirtokokat is (Omlást és Fogarast) ben megalakult Havaselve első ortodox érseksége, amelyet hamarosan a szörényi püspökség és egy sor kolostor követett, alapot nyújtva az ortodoxia szellemi erősödésének. Moldva függetlenségét a tatárok elleni harcban tudta kivívni. A 14. század közepén e harcba I. Lajos magyar király is bekapcsolódott, mert szerette volna fennhatóságát a fejedelemségre kiterjeszteni. Támogatottját, Balk vajdát, aki vállalta, hogy hűbéri esküt tegyen neki, azonban 1359-ben elűzték, s ezáltal új, a magyar királyságtól független román fejedelemség jött létre. Moldva első önálló vajdája Bogdán lett. Az új állam kedvező fekvése, a rajta áthúzódó fontos kereskedelmi utak a későbbiek során is ébren tartották a szomszéd hatalmak (lengyelek, magyarok) érdeklődését, a vajdáknak azonban sikerült

355 35 /A Balkán-félsziget a középkorban 347 a két ellenfelet egymás ellen kijátszaniok. A 14. század utolsó negyedében itt is megalapították az első ortodox kolostorokat, majd 1401-ben az önálló egyházszervezetet. A vezető egyházi méltóságokat a konstantinápolyi pátriárka beavatkozása révén kezdetben főleg görögökkel töltötték be, a Bizánci Birodalom székvárosának i eleste után azonban a román egyházak államuk fejedelmeinek befolyása alá kerültek. A vajdaságok önállósulása révén a román társadalom is erősebb differenciálódásnak indult. A századra kialakultak az egyház (a kolostorok) valamint a földbirtokosok (bojárok) kezén lévő nagybirtokok. A birtokosok földjükre széleskörű immunitást kaptak, ami feljogosította őket az adók begyűjtésére, az igazságszolgáltatási és rendfenntartási feladatok ellátására. A nagybirtokosokat Havaselvén szláv kifejezéssel vlastelii-nek hívták, Moldvában nagybojároknak nevezték őket. A kisbirtokosok (kisbojárok) katonai szolgálatot teljesítettek. A bojárok sajátították ki mindkét fejedelemségben az országos főméltóságokat. Elnevezésük részben görög, részben szláv eredetű (Zogofát - a kancellária vezetője, vornic - udvarbíró, postclnic - a kül-, vistiernic - a pénzügyek irányítója stb.). A parasztság szolgáltatásai jelentős részét (adók, tized, fuvar) természetben rótta le, a népesség nagyobbik része által folytatott pásztorkodás pedig sokáig fenntartotta a költözési szabadságot. A viszonylag kedvező helyzetben lévő parasztok mellett azonban kialakult egy, a rabszolgákéhoz közelítő réteg is (a szláv nyelvű kolostori oklevelek holop néven emlegetik őket). A nagybirtok jövedelme egészen a 16. századig jórészt az állattenyésztésből és a gyümölcstermesztésből származott. A földművelés jelentősége csak korszakunk időhatárán túl, a században nőtt meg. A birtokadományok így elsősorban a hatalmas legelőterületek, hegyi legelők kizárólagos használatára vonatkoztak. Az új birtokosok a helyi lakosságot az erdők, a vizek menti halászóhelyek használatából is kiszorították. Az ipart a városi kézművesség mellett némi bányászat jelentette, 1394-ben Olténiában új rézbányát tártak fel. A két fejedelemség egyébként főleg mezőgazdasági termékeivel, állatokkal, gyapjúval, bőrrel, mézzel, viasszal kapcsolódott be a területén áthaladó élénk kereskedelembe. Ezt a forgalmat azonban elsősorban idegenek, balkáni görögök és erdélyi szászok tartották fenn, idegenek költöztek be a terület városaiba is. A meglehetősen gyenge polgárság sem politikailag, sem társadalmilag nem játszott komoly szerepet. A rendi szervezkedésnek pedig a térségben nyomát sem találjuk. A román fejedelemségeknek hamar szembe kellett nézniök az oszmán törökök előrenyomulásával. Havaselvén először Öreg Mircea (Mircea cel Bătrin) fejedelemnek ( ) ltellett felyemtle e hettet ellenük. Ő lzõtlitzlseltltttl próbált kellő hátteret biztosítani a védelemhez. Uralkodása alatt Havaselve elérte legnagyobb kiterjedését, magába foglalva a Kárpátoktól a Dunáig és a Feketetengerig terjedő vidéket, a volt Szörényi bánságot is beleértve. l\/lircea számottevő jövedelmet húzott az országon áthaladó kereskedelemből. Várakat építtetett, hadsereget szervezett, a Zsigmond királlyal 1395-ben, Brassóban kötött szerződésben még a hűbéri alávetést is vállalta a magyar királytól remélt segítség fejében. Még ugyanezen évben sikerült elűznie fejedelemségéből a trónjára törő törökbarát

356 348 Barta ]ános riválist, sőt, sikerült elkerülnie Zsigmond következő évi, nikápolyi vereségének közvetlen következményeit is. (Nikápolynál Mircea is ott harcolt csapataival.) A következő években újra elhárította Bajezid szultán támadásait, hamarosan azonban rákényszerült, hogy évi adót fizessen az oszmánoknak. A törökök egyelőre nem avatkoztak a függetlenségét elveszített ország belügyeibe. A nyílt törökellenes harcot a havaselvei fejedelmek részéről az ingadozás, a szomszéd hatalmak közötti lavírozás politikája váltotta fel, ami néhányuk számára meglehetősen kockázatosnak bizonyult. Az erőviszonyok helytelen felmérésére fizetett rá Mircea fia, Ördög Vlad (Dracul Vlad) fejedelem, aki sokáig állt a magyar királyok oldalán, a várnai csata után azonban a töröknek hódolt. Lépését Hunyadi árulásnak minősítette s a fejedelmet 1446-ban elfogatta és lefejeztette. Ördög Vladot fia, Karóbahúzó Vlad (Vlad Tepes) követte ( , 1476). Kemény kézzel teremtett rendet a fejedelemségben. Hatalmát kisbojárokból toborzott seregével tudta megszilárdítani. Melléknevét onnan kapta, hogy győzelmeit a vesztesek karóba húzásával zárta le. Nemcsak a hatalmát veszélyeztető trónkövetelők és bojárok vagy a szultán török tárgyalóküldöttségének tagjai jutottak erre a sorsra, hanem a hazai kereskedőkkel rivalizáló idegen kereskedők valamint az erdélyi portyáján elfogott szász polgárok is. Mikor a török elől menekülni kényszerült Erdélybe, a szászok kérésére Mátyás király elfogatta és bebörtönöztette. Miután Mátyás végül szabadon engedte, a fejedelem hazatért, a bojárellenzék azonban oszmán segítséggel hamorsan legyőzte. Vlad Tepes a velük vívott csatában esett el. Az északabbra fekvő Moldvát később érték el a török támadások. A fejedelemség Ió Sándor (Alexandru cel Bun, ) uralkodása alatt mind gazdaságilag, mind katonailag megerősödött. Halála után azonban trónviszályok törtek ki, amelynek során hol a lengyelek, hol a magyarok, hol a törökök avatkoztak be ban Petru Aron fejedelem ( ) Moldvát török hűbér alá adta, s évi adó fizetésére kötelezte magát. Utóda, Nagy István (Stefan cel Mare, ) azonban nem akart beletörődni az alávetettségbe. Kezdetben megfizette az adót, közben azonban leverte az ellene szervezkedő bojárokat, s újra megerősítette a fejedelemség hadseregét. Másfél évtizedes uralkodás után fordult szembe a törökökkel, megtagadta az adó fizetését, elűzte a törökbarát havaselvei fejedelmet, s 1475-ben a megbüntetésére kiküldött tekintélyes török sereget is sikerült legyőznie. A fejedelemség helyzete akkor fordult válságosra, amikor II. Bajezid szultán 1484-ben elfoglalta a Fekete tengeri kereskedelem két nagy központját, a Duna torkolatvidékénél fekvő Kilia és a Dnyeszter torkolatánál fekvő Akerman (Cetatea Albă) városokat. Mátyás ugyan késznek mutatkozott arra, hogy a moldvai vajda szövetségében támadást indítson a török ellen, az elhúzódó tárgyalásoknak azonban véget vetett a király halála. Hamarosan a lengyelek is támadást indítottak Moldva ellen. Nagy István fejedelem - belátva, hogy a török ellen segítséget nem kap - újra vállalta a tíz évvel korábban megtagadott adó fizetését, s ezzel helyreállította Moldva hűbéri függését a portától. A Balkán más területeivel ellentétben a két román fejedelemség vazallus államként tudott bekerülni a Török Birodalom érdekszférájába. Hasonló vazallus

357 35 /A Balkán-félsziget a középkorban 349 állam kialakítására az oszmán terjeszkedés európai színterein mindössze két további példát találhatunk: a krími tatár kánságot, majd a 16. század közepén szerveződött Erdélyt. Ez utóbbi elszakítása Magyarországtól és különleges jogállásba való helyezése igazolhatja, hogy a vazallus államok megalakítását a török részéről nem valamiféle etnikai megfontolás (az adott nép nagyobb hűsége a portához, vagy éppen hősies törökellenes harca) váltotta ki, hanem az a körülmény, hogy az illető terület nem esett a török fő terjeszkedésének fő irányába. A két román vajdaság különben Erdélynél szorosabban kötődött a portához, belügyeikbe a török lépten nyomon beavatkozott, fejedelmi méltóságaikat Konstantinápolyban szinte adták-vették. Komolyan sújtották őket a törökök által megkövetelt súlyos adók, valamint a háborúikkal járó kötelezettségek: haddal kellett felvonulniok a szultán vagy a nagyvezír segítésére, a lengyelek, később oroszok ellen viselt háborúkban országuk felvonulási területnek számított. Sorsuk mégis kedvezőbben alakult, mint a közvetlen oszmán hódoltság alá vetett területeké, hiszen itt megmaradhatott a régi politikai (igazgatási, bíráskodási) rendszer, a társadalom felépítése (a bojárokat nem váltották fel a muszlim szpáhi-földesurak), békeidőben nem sújtották a végvári katonaság rabló és rabszedő portyái, nem terjedt ki rá a tudatos rombolás, amely a magyarországi hódoltság területét politikailag, társadalmilag deformálta, lakosságát elpusztította, településeit szinte pusztává tette.

358 36 Í Az oszmán hatalom felemelkedése A MoNGoLoK ANAToL1Al EETölLÉsE (1243) következtében bomlásnak indult a Szeldzsuk Birodalom, melynek romjain számos törpefejedelemség jött létre. Az oszmán emirátus egyike volt ezen kis fejedelemségeknek. A történelmi hagyomány szerint az Anatóliába vándorolt türkmén törzsek egy részét összefogó Szulejmán négy fiának egyike, Ertogrul (' '1281?) volt az, aki népével a szeldzsuk területek és a Nikaiai Császárság közötti ütközőzónában telepedett meg. Fia és utóda, Oszmán (1281?-1326) az eddigi törzsszövetséget államszervezetté formálta, s megteremtette a későbbi török hatalom állami alapjait. Nemcsak az általa alapított uralkodóház, hanem az egész állam, sőt a későbbi birodalom is róla kapta a nevét. A korábbi törzsi katonai szervezet helyett hierarchikusan rendezett állandó hadsereget állított fel, amelynek élére főparancsnokot, ún. béglerbéget nevezett ki. Megkezdte az államigazgatás kiépítését, a törzsi szokásjogot felváltó állami bíráskodást a kádi irányítása alá rendelte, a beglerbég helyettese, a szabasi pedig katonai feladatai mellett békeidőben közrendfenntartási, rendőri funkciókat is ellátott. A török hatalom már Oszmán uralkodása alatt kiteljeszkedett a Márvány-tengerig, amikor csapatai 1326-ban elfoglalták Bizánctól Brusszát. Halála után fia, Orhán ( ) lépett a trónra, aki hatalmának megszilárdítása érdekében az egyik bizánci trónkövetelőt, Ioannész Kantakuzénoszt támogatta, sőt lányát feleségül véve szövetséget is kötött vele (1346). Amikor Dusán szerb fejedelem 1349-ben Thesszalonikét megtámadta, Orhán főnyi sereget bocsátott Konstantinápoly rendelkezésére. Először ekkor sikerült a törököknek nagyobb számban mélyen Európába behatolniuk., Amikor Bizáncban ismét trónharcok törtek ki, Orhán fia, Szulejmán pasa átkelt a tengerszoroson, s a Gallipoli-félszigeten hídfőállást létesített Európában (1353). Orhán alatt az oszmán állam terjeszkedése azonban még elsősorban Kisázsiára korlátozódott, a szomszédos anatóliai kisfejedelemségeket érintette, s 1354-ben Szulejmán pasa elfoglalta Ankarát is. Amikor 1360-ban Orhán meghalt, országa négyszer akkora volt, mint trónra lépésekor. A területi növekedéssel

359 36 / Az oszrnán bataiorn fšicrnelkcáésc 35 1 párhuzamosan az államigazgatási feladatok is tovább differenciálódtak: a szultán tanácsadójaként megjelent a veziri tisztség és a áiván (államtanács), a tartományi igazgatás élére pedig az ún. szanázsákbégek kerültek, akik egy személyben a katonai és a polgári igazgatás helyi vezetői is voltak. A hadszervezet és a közigazgatás ilyen jellegű összeolvadása az oszmán államban évszázadokon keresztül fennmaradt. Orhán uralkodása idején folytatódott a hadszervezet kiépítése is. A harcosok javadalombirtokkal való ellátása mellett már fizetett zsoldos csapatok is voltak, akiknek tagjai csupán a hadjáratok idején részesültek fizetésben, békeidőben a rendelkezésükre bocsátott paraszti telkeket (csiftlik) művelték és mentesültek az adózás alól. Orhán utóda fiatalabb fia, I. Murád ( ) lett, mivel bátyja, Szulejmán pasa már korábban meghalt. Az ankarai felkelés vérbe fojtása után (1360) Murád figyelme a Balkán felé fordult ben az oszmánok elfoglalták a második legfontosabb bizánci várost, az európai területen fekvő Drinápolyt (Edirne). Négy esztendővel később I. Murád már ide helyezte át a szultáni székhelyet a Márvány-tenger kisázsiai oldalán fekvő Brusszából. Hatalmas erődítményeire támaszkodva Bizáncnak még sikerült megőriznie függetlenségét, de már csak igen kicsiny hátországgal rendelkezett. Konstantinápoly így fizetni kényszerült azért, hogy a szultán lehetővé tegye a város gabonaellátását ben Murád súlyos vereséget mért a Marica-folyónál a szerb seregekre, s ennek következtében megszerezte Makedóniát. Az 1380-as évek folyamán a törökök elfoglalták Thesszalonikét és Szófiát is, s a bolgárok kénytelenek voltak behódolni ben a szultán személyesen ütközött meg a Rigómezőn a szövetkezett délszláv erőkkel, és nagy győzelmet aratott. Szerbia török vazallus állammá vált, de Rigómezőn maga Murád is életét vesztette: egy szerb harcos ölte meg. Annak ellenére, hogy I. Murád uralkodása alatt elsősorban az európai területekre figyelt, a birodalom határait Kisázsiában is jelentősen kitágította. Az oszmán hadtörténetben Murád idején alkalmaztak először ágyúkat, s ekkorra tehető a később annyira rettegett janicsárság létrejötte. A Porta kezdetben megtartotta a fiatalkorú hadifoglyok egyötödét, s ezeket anatóliai török parasztcsaládokhoz adta dolgozni, mindaddig, amíg meg nem tanulták a török nyelvet, majd katonai kiképzésben részesítették őket. A janicsárok kiképzésük után is a laktanyákban maradtak és szigorú fegyelemnek voltak alávetve. Tilos volt megházasodniuk, sőt a nemi élettől is el voltak tiltva. A janicsárok olyan gyorsan bevethető, fegyelmezett állandó haderőt alkottak, amilyennel a korban még Európa egyetlen hatalma sem rendelkezett, s ez komoly katonai előnyt jelentett az oszmánok számára. Az eddig tanácsadói funkciójú vezírből a központi államigazgatás legfőbb irányítója lett, a katonai vezetésben pedig különválasztották az európai (ruméliai) és az ázsiai (anatóliai) területeket, s mindkét birodalomrészben egy-egy beglerbég irányította a seregeket. A tirnárrcnászcr is I. Murád idején, 1368-ban nyerte el végleges formáját, amikor törvénybe iktatták, hogy minden kipróbált harcost megillet egy kisebb javadalombirtok, az ún. tirnár. Ennek fejében lovas katonai (szpábi) szolgálatot kellett teljesíteni. A tímárbirtok nem volt örökíthető, és a

360 3 5 2 Pósán László szultán bármikor visszavehette. Birtokosa csak az adott birtok járadékaira volt jogosult, az azt művelő parasztok felett nem rendelkeztek hatalmi jogosítványokkal. A tímárrendszer mindenekelőtt az oszmán birodalom európai területein vált széles körben alkalmazottá, ahonnan a korábbi keresztény földbirtokosok elmenekültek. Az ázsiai részeken, ahol a törökök hasonló berendezkedésű, kisebbnagyobb emirátusokra terjesztették ki hatalmukat, a föld magántulajdona (rniiik) maradt a meghatározó. I. Murád halálával I. Bajezid ( ) került a trónra, aki már a rigómezei ütközetben tanúságot tett kiváló hadvezéri képességeiről. A hatalom stabilitása, a lehetséges trónkövetelők kiiktatása céljából kivégeztette öccsét, s ezzel olyan gyakorlatot honosított meg, mely századokig érvényben maradt a török birodalomban. Apja halálhírére Anatóliában lázadás tört ki, melynek elfojtása több évig tartott. Ezt kihasználva II. (Palailogosz) Mánuel ( ) bizánci uralkodó görög és macedón területeket foglalt vissza, Havasalföld és Bosznia pedig a magyar királlyal szövetkezve ellenőrzése alá vonta a Dunától délre eső területeket. Az európai fejlemények hatására Bajazid elhagyta Anatóliát, és igen rövid időn belül újra meghódította elveszített területeit ban Bulgáriát beolvasztotta az oszmán birodalomba, Havasalföld pedig csatlós állammá vált. A török újabb balkáni aktivizálódása miatt Zsigmond magyar király 1396-ban keresztes hadjáratot szervezett, de a nagy európai hadsereg 1396 szeptemberében súlyos vereséget szenvedett Nikápolynál. A Nyugatról fenyegető veszély elhárítása után Bajazid visszatért Anatóliába, és 1397-ben szétzúzta a karamánok államát, majd uralmát Erzindzsán földjére is kiterjesztette. Ennek következtében azonban összeütközésbe került a magát Dzsingisz kán leszármazottjának tekintő, valójában turkesztáni nagy hódítóval, Timur Lenkkel (Tamerlán). Timur 1400-ban büntető hadjáratot vezetett Kelet-Anatóliába, s felszólította a szultánt, hogy hódoljon be előtte. A Turkesztánt, Horzemet, Perzsiát, Grúziát, Örményországot, Észak-Mezopotámiát és Észak-Indiát magába foglaló birodalom felett uralkodó Timur hadipotenciálja összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint az oszmánoké. Közel harcost tudott kiállítani Bajazid főnyi seregével szemben július végén az ankarai csatában az oszmánok megsemmisítő vereséget szenvedtek, s maga a szultán is fogságba esett (ott is halt meg). A katonai vereséget követően a török birodalom darabokra hullott: az egykori anatóliai kis emírségek Timur vazallus államai lettek, s behódolásukat követően Bajazid fiai is kaptak egy-egy részt az oszmán államból. Szulejmán herceg az európai területek ura lett, Ísza a Brussza környéki részeket, Mehmed pedig Közép-Anatóliát kapta. Ahogy Timur elhagyta Anatóliát, s 1405-ben bekövetkezett halálával óriási birodalma részekre hullott. Az oszmán hercegek közötti küzdelemből 1413-ra I. Mehmed ( ) került ki győztesen, aki saját uralma előtt egyesítette a török államot, de közel sem rendelkezett olyan hatalommal, mint I. Bajezid Timurral való konfliktusa előtt. Birodalma csak fele akkora volt, mint az ankarai csata előtt, s közel fél évszázadig tartott, amíg az oszmán állam újra elérte ezt a kiterjedését. Bajezid évi vereségét kihasználva Havasalföld elszakadt a birodalomtól, de 1416-ban Mehmed újra vazallusi sorba kényszerítette.

361 36 /Az oszmán bataloin fclcnielkctlésc 353 Fia, II. Murád ( ) 17 évesen lépett a trónra. Legfőbb feladata a trórlkövetelő Musztafa kérdésének megoldása volt: Brussza mellett 1422-ben súlyos vereséget mért Musztafa csapataira, s a fogságba esett trónkövetelőt kivégeztette. A belső problémák azonban ezzel még nem csitultak, mert Bizánc támogatásával a szultán testvére,,,kis Musztafa ugyancsak trónigénnyel lépett fel re II. Murád felette is győzelmet aratott, s ugyancsak kivégeztette. Részben Bizánccal, részben pedig az Égei-tengeren nagy befolyással rendelkező Velencével szemben Murád megkezdte a török flotta kiépítését, Velence hatalmi pozícióinak gyengítésére pedig elfoglalta az epiruszi Ianinát, valamint Albánia egy részét, s így megnyílt az út az Adriai-tengerhez ben Zsigmond király Lazarevics István szerb fejedelemtől több várat vett át, köztük Nándorfehérvárat is, melyekre alapozva a Duna mentén erős végvári rendszert alakított ki. A szerb várak magyar kézbe kerülését II. Murád nem nézhette tétlenül: 1428-ban Galambócnál ugyan legyőzte Zsigmond csapatait, de a várak átadását nem tudta megváltoztatni. Ezért a Velencével vívott háborút követően (1434) Szerbia elfoglalására küldte seregét, s 1439-ben a fejedelmi székhely, Szendrő is oszmán kézre került. A Magyarországgal szembeni török hadműveletek nem nagyon bizonyultak sikeresnek: Hunyadi Iános nemcsak az Erdélybe betörő török hadakat verte meg (1442), hanem a következő évben támadást is indított a török területek ellen, s az ún. téli hadjárat során mélyen benyomult a Balkánra. A magyar sikerek hatására Kasztrióta György (Szkander bég) vezetésével a nemrég meghódított albánok is fellázadtak. Anatóliában függetlenségük visszanyerése céljából a karamánok szintén felkelést robbantottak ki. Murád a kisázsiai hátország stabilitását tekintette elsődlegesnek, ezért hogy szabad kezet kapjon keleten, békét kötött Magyarországgal (1444). A magyar politikai vezetés azonban megpróbálta kihasználni az oszmánok szorult helyzetét, s a békét megszegve újabb támadó hadjáratot indított a Balkánra. A magyar seregek azonban Várnánál súlyos vereséget szenvedtek a török erőktől (1444), s maga I. Ulászló király is elesett. Négy ével később Hunyadi Iános, Magyarország kormányzója ismét kísérletet tett az oszmánok Európából való kiszorítására, de 1448-ban Rigómezőnél vereséget szenvedett. Ezzel a győzelmükkel az oszmánok évszázadokra megteremtették délkelet-európai hegemóniájukat. Murád katonai sikerei összefüggésben álltak a török hadszervezet fejlődésével. A janicsárok utánpótlását ugyanis nem biztosította a keresztény hadifoglyok besorozása, ezért 1438-ban bevezették az ún. gyermekadót (áevsirmc), amelyet a balkáni keresztény alattvalók gyermekei közül,,szedtek. II. Murádot 1451-ben fia, II. Mehmed ( ) követte. Trónra lépése után még pólyás testvérét is meggyilkoltatta, s az I. Bajezid óta szokásban lévő testvérgyilkosságot törvényerőre emelte. Az új szultán Konstantinápoly elfoglalását tekintette legfőbb feladatának, s 54 napi ostrom után május 29-én a város az oszmánok birtokába került. II. Mehmed, aki ezt követően megkapta a Hódító melléknevet, székhelyét áthelyezte Konstantinápolyba (Isztambul). Konstantinápoly elfoglalása után a magas hegyek közé húzódott albánok ellenállásának megtörésére, és a szerb területek végleges meghódítására törekedett.

362 3 54 Pósán László Az oszmán hatalom észak-balkáni pozícióinak megerősítése megkerülhetetlenné tette Magyarország balkáni katonai bázisának, Nándorfehérvárnak elfoglalását. II. Mehmed Nándorfehérvár elleni évi nagy támadását ugyan Hunyadi Iános visszavette, de Észak-Szerbiát a török mégis beolvasztotta a birodalomba (1459) ben az utolsó bizánci birodalomrészt, a Fekete-tenger déli partján fekvő Trapezunti Császárságot is meghódította. A kisázsiai háborút kihasználva Havasalföld új vajdája, IV. Vlad Tepes függetlenítette magát a Portától, de egy év múlva (1462) olyan súlyos vereséget mért rá a szultán, hogy Magyarországra kellett menekülnie ban Mehmed elfoglalta Velencétől a Peloponnészosz északkeleti részét, s ezzel kiszorította a kereskedő köztársaságot a Balkánról. Ugyanebben az évben Bosznia is török kézre került ben, amikor II. Mehmed hosszú háborúba keveredett Velencével ( ), Mátyás magyar király ugyan megkísérelte Boszniából kiűzni a törököt, de nem járt sikerrel ban, Szkander bég halálával az albán ellenállás is megtört. Keleten Uzun Haszán vezetésével új, Irán jelentős részét magába foglaló hatalom alakult ki, mely 1472-ben súlyos vereséget szenvedett az oszmánoktól, majd Uzun Haszán halála (1478) után darabjaira hullott. Ezt követően II. Mehmed figyelme ismét az európai területek felé fordult: a Velencével vívott háborút követően támadást kísérelt meg az erdélyi területek ellen, de kudarcot vallott (1479). Az Égei-tenger keleti medencéjét ellenőrzésük alatt tartó johannita lovagok állama, Rhodosz szigetének ostroma ugyancsak sikertelenül ért véget (1480). Hatalma belső erősítése érdekében II. Mehmed egyfajta,,földreformot hajtott végre: az összes szántóföldi termőterület a szultán (azaz az állam) birtokává vált, s csak a belterjesen művelt földek (gyümölcsösök, zöldségeskertek), valamint a lakóházak és ipari, kereskedelmi célú műhelyek, épületek (malmok, boltok, karavánszerájok stb.) maradhattak magántulajdonban. Az államosított termőterületek jelentős részét visszavonható katonai javadalombirtokokként osztották ki, s ezzel a szultán tovább növelte a kizárólag neki engedelmes katonai réteg arányát. Ezzel az intézkedéssel az oszmán birodalom anatóliai területein is általánossá vált a tímár-rendszer. Uralkodása alatt került bevezetésre az adóbérlet (iltizárn) intézménye is, amellyel a hadikiadások miatti likviditási kérdéseket lehetett könnyen kezelni. Mehmed utóda II. Bajezid ( ) lett, akinek szembe kellett néznie trónkövetelő öccsével, Dzsem herceggel. Bajezid a janicsárok támogatásával került a trónra, de a Mehmed-féle földreformmal elégedetlen anatóliai volt birtokosok Dzsem mellett sorakoztak fel, aki 1481-ben Bruszában magát nyilvánította szultánnak. A janicsár csapatokkal szemben azonban nem tudta felvenni a küzdelmet, és menekülésre kényszerült (1482). II. Bajezid uralkodása alatt nem folytatódtak a nagy hódítások, a birodalom figyelme a megszerzett területek paciflkálására és megtartására irányult. A török hadsereget II. Bajezid uralkodása alatt szerelték fel tűzfegyverekkel ben bevezette a háború esetén fizetendő rendkívüli adót (aváriz), amelye nem csupán a már eddig is adóköteles réteget érintette, hanem valamennyi alattvalóra nézve kötelező volt.

363 37 A Egyházi művelődés a skolasztika korában A skolaszt1ka A NYUGAT-EURÓPAI 1cE1LEszTÉNYsÉG legnagyobb hatású teológiai-filozófiai irányzata. Nevében őrzi eredetét, azt, hogy iskolákban tanították, előbb a káptalani és kolostori iskolákban, majd a századtól fogva az egyetemeken. Előzményei között az antikvitásból figyelembe kell vennünk Szent Agoston teológiáját és Arisztotelész filozófiáját. A századot tekinthetjük a korai, a 14. századot a kései skolasztika időszakának, míg az igazi virágzás korszaka a 13. századra esett. A skolaszt1ka ELŐZMÉNYEI A korai skolasztikára egy 8. századi keleti teológus, Ioannész Damaszkénosz és egy 9. századi nyugati filozófus-teológus, Iohannes Scotus Eriugena gyakorolt érezhető pozitív hatást. Két olyan európai ország volt, ahol az évi egyházszakadás után is érintkezési pontok maradtak a bizánci és a nyugati művelődés között: az egyik a normannok szicíliai állama, ahol II. Roger ( ) korában egy palel`mói főhivatalnok Platón, Arisztotelész, Gregoriosz Nazianzénosz műveiből fordított részleteket latinra, s 1160-ban Ptolemaiosz csillagászati művét (Alniagcst) is átültették a nyugati középkori kultúra nyelvére. A másik ország Magyarország volt, ahol a 12. század derekán Ioannész Damaszkénosz teológiai enciklopédiájának egyes részeit latinra fordították. A teljes latin fordítást Burgundi Pisa végezte el ben. A mű címe De fiolc ortoaoxa (Az igaz hitről) volt, de gyakran De Trinitate (a Szentháromságról) címen idézték. A keleti teológiai irodalomnak népszerű szerzője volt (Pseudo) Dionüsziosz Areopagita is, akinek műveit már a 9. században latinra fordította Eriugena. Nem csodálkozhatul`ık rajta, hogy a 12. század derekán egy cisztercita tudós szerzetes a keleti fény (oricntalc lnrnen) fontosságát hangoztatta a nyugat számára, mások úgy vélték, hogy vissza kell nyúlni a görögökhöz, mert,,a latin nyelv elég szegényes (qnia latinitas pennriosa est).

364 3 5 6 Orosz István Iohannes Scotus Eriugena elsősorban azzal a véleményével hatott a skolasztika mestereire, amely szerint a hit és a tudás között nem lehet ellentmondás, mert a tudásra való törekvésnek is a kinyilatkoztatásból, a hit alapjából kell kiindulnia. A nyugat-európai tudományosságnak az ezredfordulón a magas színvonalú arab tudománnyal is voltak kapcsolatai, elsősorban Hispánián keresztül. Itt élt Avicebrón ( ?) jeles zsidó filozófus, akinek arabul írt művét Fons vitae (Az élet forrása) címmel fodították le latinra. Újplatonista elveinek megfelelően úgy vélte, a lét az anyag és a forma egyesülése Isten akaratából, aki viszont anyagon felüli és kívüli, noha számára az anyag nem egyszerűen materia, hanem szellemi létező is. Hispánia és Marokkó jeles tudósa volt Averroës ( ), aki terjedelmes kommentárokat írt Arisztotelész munkáihoz, ezért a skolasztikus fllozófia számára ő volt a Kornntentátor (ahogy Arisztotelész volt a Filozáfus). Az egyén életét az örökkévaló lélek (Isten) és az örökkévaló anyag ideiglenes találkozásának tartja azáltal, hogy az Isten egy lehasadt szilánkja egyesül az anyaggal. A halállal az, ami az emberben örök isteni, újraegyesül Istennel, a materiális elem pedig ismét egyesül az örök anyaggal. Averroësnek nem a halhatatlan lélek és halandó test kettősségéről vallott felfogása váltott ki vitát a skolasztikus teológusokból, hanem az ún. duplex vcritas (kettős igazság) elmélete. Úgy vélte, a hitnek és a tudásnak is saját igazsága van, s a kettő nem cáfolja, de nem is fedi egymást. Lehet igaz valami a teológiában és nem igaz a filozófiában. Az arab tudományosságot már jól ismerte az ezredforduló pápája, II. Szilveszter, aki Katalóniában volt diák, s akit egyesek azzal vádoltak meg, hogy az észt fontosabbnak tartotta a hitnél. Averroës tanításai nyugaton leginkább Brabanti Siger ( ) írásaiban érhetők tetten, aki Arisztotelész és Averroës nyomán az anyag örökkévalóságából azt a következtetést vonta le, hogy az isteni teremtés nem terjedt ki az anyagra. A olaplex vcritas elvét nem hirdette, mégis eretneknek bélyegezték, s 1276-ban a francia inkvizíció elől a pápai udvarba menekült. Az averroizmus azonban nem tanításainak terjedésével, hanem azáltal hatott leginkább a skolasztika korában, hogy tételeit, különösen a kettős igazságra vonatkozót cáfolni igyekeztek. Nem állította szembe a hit és az értelem révén szerezhető ismeretet a korai skolasztika meghatározó egyéniségének tekinthető Canterbury-i Szent Anzelm ( ) sem. Piemontból került Normandiába, a beci monostorban lépett be a bencés rendbe, s rövid idő alatt, 1078-ban apáttá választották. II. Vilmos a normandiai lovagok által meghódított Anglia királya Canterbury érsekévé nevezte ki. Viszonyuk azonban nem volt felhőtlen, mert a király ugyanúgy élt az invesztitúra jogával, mint korábban. Római száműzetéséből csak II. Vilmos utóda, I. Henrik hívta vissza, bár később ő is száműzte (Lyonba). Viszályuk, amelyben az egyházi jogok miatt Anzelm kiközösítéssel fenyegetőzött, ben a Róma által is helybenhagyott kompromisszummal ért véget. Fő művei közül a Monologion és a Proslogion (Megszólítás) a normandiai apátságban születtek ban, a Car Deus borno (Miért lett az Isten emberré?) Angliában között. A Monologion eredeti címe: Bxcrnplnni rncáitanái áe rationc fiáci (Példa a hit megalapozásáról való gondolkodásra) a Proslogioné: Fiáes qncrens intcllecturn (Az értelmet kereső hit) akár Anzelm tudományos célkitűzéseinek foglalata is lehetne.

365 37/ Egyházi iná'velö'áés 357 Ugyanaz a cél lebeg a skolasztika teológus-filozófusai előtt, ami már a kereszténység korai századaiban is felmerült: világos választ kell adni a hit és az ész kapcsolatának természetére. Aligha véletlen, hogy Anzelm válasza nem Tertullianuséval, hanem Ágostonéval azonos: Cretlo itt intelltgam (hiszek, hogy megértsem). A hit és az értelem nem egymás ellenfelei, hanem egymás kiegészítői. A hit belátása ennek az egységnek legfőbb tartalma. A hit igazságait a kinyilatkoztatás tartalmazza. Az értelemnek nem lehet feladata a hit révén szerzett tudást megítélni, de feladata közreműködni abban, hogy eljussunk a hit tanításainak megértéséhez:,,a dialektikusok azért keresik a tudást, mert nem hisznek, mi viszont azért, mert hiszünk. A 11. század második felében Anzelm szellemében ezt úgy fogalmazták meg:,,az értelem révén értjük meg azt, amit a hit révén tudunk. A Proslogionban szerepel az ún. ontológiai istenérv, amellyel Isten létét azok számára is igazolni akarja, akik nem hisznek Istenben. Ennek lényege: Isten az, akinél nagyobb (tökéletesebb) lény nem gondolható el. Akinél pedig nagyobb nem gondolható el, arról azt sem lehet elgondolni, hogy a tudaton kívül létezzék, mert akkor nem az volna, aminél nagyobb nem gondolható el. Anzelm felfogása az intellectus fideiről új megvilágításba helyezi a tekintély és a tudás viszonyát is. Az értelemmel megokolható dolgoknak nincs szükségük a tekintélyre, így a keresztény hit igazságai racionálisan megokolhatók. Nincs kétféle igazság, a hit igazságai és az ész igazságai egymást feltételező valóságok. Honorius Agustodunensis úgy vélte, hogy nincs más autoritás, csak az értelemmel bebizonyított igazság. Adelard of Bath az autoritást az emberre rakott láncnak tartotta. A tekintélyek elleni harc fő alakja a hányatott sorsú Petrus Abelardus (Abélard, ) volt. Nantes közelében született, Párizsban a Notre Dame iskolájában tanított, de elcsábította, majd Bretagne-ban titokban feleségül vette Heloise-t, akinek kanonok nagybátyja felháborodásában pribékjeivel megfosztatta férfiasságától. Mindketten kolostorba vonultak, Heloise később az Abelard által alapított Paraklétosz kolostor apátnője lett. Életét megírta a Szerencsétlenségeirn történetében (Historia Calarnitaturn). Vándortanítóként járta Franciaországot a hatóságok zaklatásai közepette. Tanítványai közé tartozott nemcsak Petrus Lombardus, a későbbi párizsi püspök, akinek Liber sententiarmn című könyve a középkori egyetemek teológia hallgatóinak kézikönyvévé vált, de Bresciai Arnold is. Két egyházi zsinat is elítélte, 1121-ben a soissoni, a Szentháromságról vallott nézetei miatt, s 1141-ben a sensi, több más tanítása miatt. Abélard írásai egy kortárs véleménye szerint,,tele voltak a legnagyobb istenkáromlásokkal. Saint-Thierry Vilmos, Clairvaux-i Szent Bernát barátja szerint a Szentháromság titka mellett a Szentlélekről, az Isten kegyelméről, a Megváltó személyéről és a megváltásról foglamazott meg Abélard eretnek tanításokat. A Bernáttal történt párizsi találkozáson Abélard ígéretet tett rá, hogy Bernát szempontjai szerint átnézi (és kijavítja) műveit. Ez azonban nem történt meg s 1141-ben Abélard Sensben nyilvános vitán kívánta tételeit megvédelmezni. A vitára még a király (VII. Lajos) is a városba érkezett, végül is azonban elmaradt a tudományos párbaj, mert Bernát már előzetesen meggyőzte a Sensben összegyűlt püspököket Abélard tanításainak téves voltáról, s ki is alakították véleményüket a vita kezdete

366 3 58 Orosz István előtt. A sensi zsinat 14 tételét elítélte, ugyanúgy, mint a pápa határozata, amely szerint műveit el kellett égetni, szerzőjüket pedig a tanítástól eltiltani. A hányatott sorsú tudóst Petrus Venerabilis cluny-i apát mentette meg, befogadta a kolostorba mint jó barátot, Bernáttal is összebékítette, s elérte Rómában kiközösítésének visszavonását is. Abélard úgy vélte, nem a tekintély, hanem az,,emberi ész bizonyítékai vezetnek el Istenhez. A logika nagymestere volt, a logikát az emberi gondolkodás legnagyszerűbb termékének tartotta. Valójában ő alkotta meg azt a metódust, amely nagy szerepet játszott a skolasztika bizonyítási rendszerében. 140 tételben állította össze az egyházatyák és a Biblia egymásnak ellentmondó állításait. Ellenfelei szerint azonban a legnagyobb baj az volt, hogy ezeket az ellentmondásokat nem igyekezett feloldani. Erkölcsi nézeteinek foglalata a Scito in te ipsum (Ismerd meg magad) c. írása. Sajátos bűnfogalma is eltért a 12. században általánostól, amely szerint a bűn Isten parancsának az ember akaratából történő tudatos áthágása. Abélard szerint a bűn csak hiány, a jó cselekedet hiánya akkor, amikor mód nyílna ezekre. Nézetei között sok támadásra adott okot, hogy a hitet is egyszerű,,vélekedésnek tekintette, a Szentháromságról pedig azt tarotta, hogy az Atya a teljes hatalom, a Fiú némi hatalom, a Szentlélek pedig semmi hatalom. A megváltással és Krisztus kereszthalálával kapcsolatban érthetetlen volt számára, hogyan engesztelhette meg Istent a legnagyobb gonoszság, Fiának halála. Abélard állást foglalt a 12. század nagy filozófiai kérdésében, az ún. universalia-vitában is. Iohannes Roscelinus ( ?) úgy vélte, hogy az univerzáliák csak szavak, a valóságban csak egyes dolgok léteznek, az általánosságok csak az emberi tudatban teremtődnek meg, valójában csak nevek (noinen). A nominalizmussal szemben Champeaux Vilmos ( ) hirdette, hogy az univerzáliákat illeti meg a közös lét, s az egyes dolgok csak ezek megjelenései. Minden embernek van közös lényege. Abélard a nominalizmussal rokon konceptualizmust (conceptus- fogalom) képviselte. Ugyanannak a lényegiségnek egyszerre kellene ellentétes tulajdonságokkal rendelkeznie. A dolgokról alkotott fogalmak absztrakció eredményei az emberi elme működése során, s nem önmagukban létező dolgok ban a Reimsben tartott zsinat elé idézték a század másik jeles tudósát, Gilbert de la Porrée-t is, aki 1142 óta Poitiers püspöke, és a skolasztikusok között a realizmus követője volt. Különbséget tett a lényeg és a létezés között, úgy vélte, bármely dolog lényege az, ami által a dolog maga létezik, de nem az maga, ami létezik. Ezt az elvet Gilbert az Istenre is alkalmazta, amikor az tanította, hogy az,,istenség, mint isteni lényeg nem azonos az Istennel, mint létező lényeggel (Divinitas non est Deus- az Istenség nem Isten). E különbségtétellel vélte megoldhatónak a Szentháromság titkát is. Az isteni lényeg, ami által Isten létezik, azonos Istennel, de az az isteni lényeg, ami Istenben létezik, nem Istennel, hanem a három isteni személlyel azonos. Abélardnak és Gilbertnek is tanítványa volt Iohn of Salisbury (1115/ ). Életének egy fontos szakaszában volt munkatársa Becket Tamás kancellárnak és canterbury érseknek. Vele együtt ment száműzetésbe s megtapasztalhatta mártíromságát is. Két legfontosabb írását, a Metalogicont és a Policraticust 1159-ben

367 37/ Egyházi rnávelőáés 359 fejezte be. Ez utóbbi a skolasztika első államelméleti műve egy olyan időszakban, amikor Arisztotelész Politikáját még nem fordították le latinra, így nem is volt ismeretes. A Policraticus nem vonja kétségbe a világi uralkodók hatalmának isteni eredetét annak ellenére, hogy VII. Gergely óta a pápaság mindent megtett a szakrális királyság elméletének lerombolására. Antik minták alapján fejti ki az organikus államszemlélet alapjait, de foglalkoztatja az a kérdés is, meddig terjedhet az uralkodó hatalma. Úgy véli, az uralkodónak meg kell valósítani az igazságosságot országában, ha nem ezt teszi, zsarnokká válik. Az igazságos király Isten földi képmása, a zsarnok azonban a bűn és a zsarnokság megtestesítője, méltó arra, hogy elpusztítsák. (Tirannus plerumque occiáenclus - a zsarnokot többnyire meg kell ölni). A zsarnokölés gondolatának megjelenése fontos elem a középkori államelmélet szempontjából:,,a Szentírás parancsa szerint a köz zsarnokát megölni megengedett, sőt dicsőséges, de csak akkor, ha a gyilkost nem köti hűségeskü a zsarnokhoz, vagy más módon nem sérti a tett az igazságot vagy a becsületet. Ennek ellenére Salisbury nem fejtett ki jogi és politikai alapokon nyugvó zsarnoköléstant. Csak arra utal, hogy az udvaroncok hízelgése az uralkodót zsarnokká teheti, márpedig annak szabad hízelegni, akit meg szabad ölni, a zsarnoknak szabad hízelegni, ezért a zsarnokot meg szabad ölni. A zsarnokölés valójában az igazságosság követelménye a jogot megsértő uralkodóval szemben. A zsarnok mintája számára nem II. Henrik angol király, barátja mártíromságának okozója, hanem Barbarossa Frigyes német császár volt. A korai skolasztika legnagyobbjai keresték a hit és az értelem összeegyeztetésének módját, mert meg voltak győződve arról, hogy a hit és az ész között nem lehet ellentmondás. Ezért ítélték el azokat, a szofistáknak vagy peripatetikusoknak nevezett tudósokat, akik városról városra vándorolva tanítottak, s a formális logika eszközével kívánták bizonyítani, hogy nincsenek csodák és nincs túlvilág sem. Nézeteik a természeti törvények determináltságából indultak ki (amit Isten sem változtathatott meg), s oda is tértek vissza (Besatei Anzelm, Toursi Berengár). Elképzeléseik alapján óhatatlanul beleütköztek a keresztény tanítások alapelveibe is. Nézeteik ellen az igazi harcot a keresztény misztika 12. századi hívei folytatták, elsősorban Clairvaux-i Szent Bernát ( ). A clairvaux-i monostor első apátja néhány év citeaux-i tartózkodás után szervezte meg a cisztercita rend új apátságát s lett rendjének legnagyobb hatású képviselőjévé, pápák, királyok barátjává, tanácsadójává. Magis arolere, quam scire (inkább lángolni, mint tudni), vallotta, s annak ellenére, hogy képzettsége, az antik tudósokban és az egyházatyákban való jártassága kifogástalan volt, nem nyilatkozott kedvezően a filozófiáról.,,azokat, kik magukat filozófusoknak nevezik, mi kíváncsi, üreslelkű embereknek tartjuk, mondta egy pünkösdi beszédében. Az életszentségre nem Arisztotelész dialektikája vezeti el az embert, hanem a szeretet. A tudásnak a szeretettel kell párosulnia. Az igazi tudás akkor valósul meg, ha a lélek fölemelkedik az Istenhez, s megvalósul a kontempláció. Bernát az Istenhez való felemelkedésnek ezt a misztikus útját magyarázta az Énekek Énekéről szóló prédikációiban és az Istenszeretetről írott művében (Tractatus áe tliligenáo Deo). Kemény harcot vívott Abélard és Gilbert,,tévtanai ellen (Tractatus contra quaetlarn capitula errorum

368 360 Orosz István Abaelarái).,,Van itt Franciaországban egy új a régi bölcselőből átvedlett teológus, aki eleinte a dialektikában kontárkodott, most pedig a szentírásban űzi eszelős játékait - íıja Abélardról. Gilbermek azt üzente, hogy a katolikus egyház,,sohasem fogja vallani, hogy lenne egy szubsztancia, vagy akármi, ami által Isten van, és az nem az Isten. De írt teológiai művet az isteni kegyelemről és az emberi szabad akaratról (Tractatus áe gratia et libero arbitrio). Abélardnál korábban kifejti, hogy az isteni kegyelem áll az emberi (jó)cselekedetek mögött is, s az akaratszabadság nem jelent mást, mint ennek a kegyelemnek elfogadását vagy elutasítását. Saint-Thierry Vilmos a Szentháromság misztikáját dolgozta ki, amikor úgy vélte, hogy az Atya az emlékezet, a Fiú az értelem és a Szentlélek az egyesítő szeretet. A 12. század misztikusai között különleges hely illeti meg Ioachimus de Florist (Gioacchino da Fiore, ), aki ugyan mindvégig az egyház hű fiának tartotta magát, mégis a IV. lateráni zsinaton tanításait eretnekként ítélték el. Ő úgy vélte, Isten a világ idejét három korszakra osztotta. Az első volt az Atyáé, aki gyermekeit megfélemlítéssel kormányozta, a második a Fiúé, aki bölcsességgel és fegyelemmel kormányzott. A harmadik, a Szentlélek korszaka csak most következik. Ebben a jog egyházát fel fogja váltani a lélek egyháza, s a szeretet és a szabadság, a béke és a boldogság fog uralkodni. A szeretet különleges helyet foglalt el a középkori ember gondolkodásában. A 12. század embere számára az érzés (a szeretet) és a gondolkodás (az értelem) még egységet alkottak, s nem különültek el egymástól. Megismerni és szeretni azonos dolgot jelentettek, különösen Istenre vonatkoztatva. A SKOLASZTIKUS FILOZÓFIA A skolasztika virágkorának három legjelesebb tudósa (Szent) Albertus Magnus ( ), Aquinói Szent Tamás ( ) és Roger Bacon ( ) voltak. Mindhárman a 13. században született koldul k voltak tagjai, Albert és Tamás domonkos, Roger pedig ferences volt. Szent Domonkos követői kezdettől fogva törekedtek a legmagasabb képzettség megszerzésére, hogy szellemileg is felvehessék a küzdelmet az eretnekségek ellen. Szent Ferenc nem szerette a tudományt és a tudósokat, követői azonban más utakon jártak, s az egyetemi oktatók között viszonylag korán nemcsak a domonkosok, de a ferencesek is megjelentek. A legjelesebb professzorok egyre inkább e két rend soraiból kerültek ki, noha közöttük sem volt mindig egyetértés. A skolasztikus filozófia eredményei nem lennének érthetőek Arisztotelész életművének teljes birtokba vétele nélkül. Ennek előfeltételét nyugat számára a latin fordítás jelentette. A fordítók sora megkezdődött már Boëthiussal (Logica vetus), folytatódott jónéhány dél-itáliai, spanyolországi mesterrel. Egy domonkos szerzete, s Moerbeke Vilmos jóvoltából a 13. század második felében már teljes Arisztotelész-fordítás állt a skolasztikus fllozófusok rendelkezésére. Az utolsó nagy támadást az arisztotelianizmus ellen Tempier párizsi püspök indította 1277-ben, amikor szent Tamás egyes tételei is indexre kerültek.

369 37/Egyházi uu.zzõ'eet 361 A skolasztika virágkorát a nagy összefoglalások jellemzik. Az enciklopedikus tudás jelentette az ismeretek teljességének birtokbavételét. A 13. században tucatszámra születnek speculumok és summák enciklopédikus igénnyel. Ilyen volt Beauvais Speculum maius-a, Chantimpré De natura rerum c. műve, a summák között Auxerre-i Vilmos 1220 körül keletkezett Summa aurea-ja vagy Alexander Hales 1245 körül írt Summa universae teologiaie c. összefoglalása. Speculumok és summák jellemzik Albertus Magnus tudós tevékenységét is. Korunk ámulata és csodája, írta róla egy kortársa. Méltán kiérdemelte a áoctor universalis nevet. Érdeklődött a földrengések iránt, vizsgálta a Holdat, a lehullott meteoritokat. Felismeri, hogy az apály és a dagály a Hold hatására következik be. Megállapítja, hogy a föld melege a napsugarak beesési szögétől függ. Speculumot írt az állatvilágról (De animalibus) és a növényekről (De vegetabilis), összefoglalást a teológiáról (Summa teologica) és a teremtményekről (Summa creaturis). Foglalkozott asztrológiával is (amit akkor az egyház még nem tiltott). Igyekezett Platón és Arisztotelész tanításait összeegyeztemi. Szent Anzelm nyomán azt tanította, hogy a hit és az ész nincsenek ellentmondásban egymással, de vallja, hogy a kinyilatkoztatásban megjelenő hitkérdéseket nem lehet az ész segítségével megoldani. Cáfolta Averroésnek azt a felfogását, hogy a halállal a test és a lélek egyaránt megsemmisül, mert a lélek az örök Istennel, a test pedig az örök anyaggal egyesül. Állást foglalt az emberi szabad akarat mellett. Kiterjedt tudományos munkássága mellett oktatott a párizsi egyetemen és a kölni főiskolán. Volt pápai követ és regensburgi püspök, gyalog bejárta nemcsak Németország nyugati felét, de Franciaországot és Itáliát is ben 80 évesen csak azért tért vissza Párizsba, hogy legkedvesebb tanítványát, Aquinói Tamást megvédelmezze az eretnekség vádja alól. Aquinói Szent Tamás, a áoctor angelicus előkelő grófi családból származott. Szülei a híres montecassinói bencés apátságba küldték oblátusnak, majd onnan 11 éves korában a nápolyi egyetemre ben belépett a domonkos rendbe, ami miatt családja útban Franciaország felé elraboltatta és egy évig fogságban tartotta. Négy évig Albertus Magnus tanítványa volt Kölnbtgnajti/baccalaureusként Párizsba került ben már az egyetem magisztere volt majd Orvietóban, Rómában és Viterbóban tanított. Ekkor született első nagy összefoglalása, a Summa contragentiles, amely olyan teológiai kézikönyv, amit a zsidók, mohamedánok és,,egyéb pogányok között térítő misszionáriusok használhattak a keresztény hit igazságainak bizonyítására. Az egyistenhit a keresztényeket és a mohamedánokat összekapcsolja, mások esetében azonban a kinyilatkoztatott hit nem lehet meggyőző érv, közöttük a keresztény igazságokat csak a temészetes ésszel lehet indokolni. Ez vezette el Tamást ahhoz, hogy megszabja a határt az ész és a hit között. Úgy vélte, hogy a fiáes (a hit) és a ratio (a tudás) nem mondhat ellent egymásnak, mert mindkettő Istentől ered között alkotta meg élete főművét, a Summa teologiae-t (A teológia foglalata) tól ismét egyetemi tanár, előbb Párizsban, majd Bolognában illetve Nápolyban. Teológiai hallgatóknak akart kézikönyvet adni. Az egyetemi oktatás és a skolasztikus tudomány minden eszközét felhasználva fejti ki nézeteit a teológiáról mint tudományól, s e tudomány alapkérdéseiről. Arról, hogyan

370 362 Orosz István bizonyítható Isten léte (az öt út), Istenről, akiben egyedül esik egybe a lét a lényeggel. Isten tökéletességéről, jóságáról, végtelenségéről, örökkévalóságáról, igazságosságáról és irgalmáról, s mindazokról a kérdésekről, amelyek a teológia lényegét alkotják. Az emberi értelemmel vizsgálódó filozófia mellett szükség van olyan tudományra is - vallja Tamás - amely,,isteni kinyilatkoztatáson alapul és olyan célra irányul, ami meghaladja,,az ész felfogóképességét. Úgy véli, hogy a tudományok a szent tudomány szolgálólányai (ancillae theologiae), de a teológia és a filozófia szétválasztásával hitet tesz az önálló filozófia szükségessége mellett is. Tamás nemcsak pontosan kijelölte az ész és a hit közötti határokat, de arra is rámutatott, hogy a hit nincs ellentmondásban az értelemmel. A summa teologiae öt útja valójában az értelem Istenhez vezető útja, akár első mozgatónak, akár első létesítő oknak, akár felülmúlhatatlan létezőnek, akár végső cél-oknak, akár szükségszerű létnek tekinti az ész azt a metafizikai feltétlen valóságot, akit mindenki Istennek nevez. Az abszolutumként felfogott Istent, aki maga a lét, nem lehet megismerni, mint a teremtményeket, létére csak analóg módon lehet következtetni. Tamás azt is felismerte, hogy a teremtett világ, azaz a természet, amely a filozófia tárgyát képezi, hozzásegíthet az isteni kinyilatkoztatás megértéséhez. A hit révén felismert igazságok hozzájárulnak az értelem megvilágosodásához. Ratio fiáe illustrata, azaz a hit által megvilágosított ész többre képes az egyszerű megismerésnél. Ezáltal az értelmet kiteljesítő hit maga is a megismerés gyakorlása. Tamás számára a Szent Pál rómaiakhoz írt levelében foglaltak (Róm ) egyértelműen bizonyítják a prevlestinatio (Isten előretudása) létét, s azt sem vonta kétségbe, hogy nem az emberi érdemek, hanem egyedül a hatékony isteni kegyelem az üdvösség forrása. Nem tagadja az emberi akaratból származó jó cselekedetek szerepét sem (bár azok mögött is az isteni kegyelmet kereste). Úgy vélte, az ember rendelkezik szabad akarattal, egyébként feleslegesek lennének a tanácsok, a buzdítások, a parancsok, a tiltások, a jutalmak és a büntetések. Tamás nemcsak a halhatatlan lelket, de a halandó testet is az ember lényegi meghatározói közé számította. Az embert halhatatlan lelke az angyalok, halandó teste a dolgok világához kapcsolja. Úgy véli, az állatoknak és növényeknek is van lelkük, de ez megszűnik elpusztulásukkal, míg az emberi lélek örök életű. Erkölcstanának alapproblémája, hogy mi teszi az emberi cselekedeteket jóvá vagy rosszá. Ha van szabad akarat, akkor az ember vála s rossz között. Szent Tamás a két nagy összefoglalás mellett még számos egyéb írást hagyott az utókorra. Rövid életében hihetetlen munkatempóval dolgozott, állítólag egy időben három-négy titkárnak is tudott diktálni. Volt ideje IV. Orbán pápa kívánságára imádságok és himnuszok írására is. Ez utóbbiak közül a Pange linguagloriosi és a Lauáa Sion Salvatorem kezdetűek máig is részét alkotják a katolikus liturgiának. Fontosnak tartotta, hogy az évi IV. lateráni zsinaton kidolgozott fogalom az átlényegülésről (transsubstantiatio) általánosan terjedjen el az egész egyházban, s azt is, hogy a Krisztus testére és vérére emlékezés (Úrnapja) külön ünnep legyen. Befejezetlen maradt (pontosabban csak tanítványa Luccai Ptolemaios fejezte be) államelméleti műve, a De regimine principum (A fejedelmek kormányzásáról). Ebben ugyanúgy az organikus államszemlélet híve volt, mint Iohn Salisbury.

371 37/ Egyházi milvelőáés 363 Legjobb államformának a monarchiát tartotta, s számára is alapkérdés volt a királyi hatalom és a zsarnokság problémája. A pápai és a császári univerzalizmus vitájában a pápaság mellett foglalt állást, s úgy gondolta, hogy a világi uralkodók csak az egyháznak alárendelten gyakorolhatják hatalmukat. Az uralkodók és az alattvalók viszonyában azonban az organikus szemléletnek megfelelően az engedelmesség mellett a kölcsönösséget és az igazságosságot is hangsúlyozta: Regnum non est propter regem, seá rex propter regnum (Nem az ország van a királyért, hanem a király az országért). Írásában nem jelenik meg a zsarnokölés jogosságának gondolata, a zsarnokságot azáltal kívánja elkerülni, hogy az államok élére ne válasszanak zsarnoki természetű uralkodót. A skolasztika virágkorának harmadik kiemelkedő személyisége egy angol ferencrendi szerzetes, Roger Bacon volt, akit eloctor mirabilis-nek, csodálatos doktornak neveztek. Oxfordban tanult, majd Párizsba került és ott írta meg kommentárjait Arisztotelesz Fizikájához és Metafizikájához. Fő műve az Opus maius volt, amelyet ben írt IV. Kelemen pápa kívánságára. Gyanús újításai miatt azonban saját rendje tiltotta be művét, börtönbe is zárták s csak kevéssel halála előtt szabadult ki. Bacon, aki 1247 után számos kísérletet is végzett, nemcsak a tapasztalatszerzés fontosságát és a méltatlan tekintélyek elvetését hirdette, de az ismeretekből fakadó következetések levonásában a deduktív módszerrel szemben az indukció fontosságát is. M1szT1KA És KÉsE1 skolaszt1ka A skolasztika virágkorában azonban nemcsak olyan tudósok alkottak, akik az ész és a hit összeegyeztetésén fáradoztak. Tovább éltek az előző század misztikus hagyományai is. Szent Bonaventura ( ), annak ellenére, hogy életre szóló barátság fűzte Aquinói Tamáshoz, nem volt a skolasztika híve. Arisztotelész (pogány) tanításainak terjedését nem nézte jó szemmel. Szerinte a hit fényének kellene bevilágítania a tudás egész területét. Azt vallotta, bármilyen nagy dolgokra képes is az értelem, óvakodni kell attól a feltételezéstől, hogy a rác` ' révén megérthetjük a megérthetetlent. Az egyszerű hitből a kontemplációv, a belső szemlélődéssel hamarabb eljuthat a lélek az abszolut értékek megr adásához, mint az intellektussal. Az extázis koronázza meg azt az utat, a cleificatiát, amelynek végkifejlete a misztikus élmény, az Istennel való egyesülés, megtapasztalása Isten megszületésének a lélekben. Ezt az utat írja le Bonaventura fő művében, az Itinerarium mentis in Deum-ban (A lélek zarándokútja Istenben.) Könyvét - jellemző módon azon a hegyen írta, ahol a rendet alapító misztikus szent, Assisi Szent Ferenc stigmatikus lett s elnyerte Krisztus öt sebhelyét. Bonaventura szerint lelkünknek három aspektusa van: az elsővel a külső testek felé fordul, ez az érzéki lélek (animalitas, sensualitas), ha önmaga felé fordul akkor szellem a neve (spiritus), amennyiben pedig önmaga fölé emelkedik, akkor értelemnek (mens) nevezzük. A skolasztika mint tudományos módszer és mint a világot rendszerező elmélet a 14. századra kezdett kiüresedni, s jelentős változáson ment keresztül.

372 364 Orosz István E kései skolasztikának is három kiváló alkotójáról kell szólni: Iohannes Duns Scotusról ( ), Wiliam Occamról ( ) és Páduai Marsiliusról (P-1343). Iohannes Duns Scotus, a áoctor subtilis ugyanolyan iskolateremtő tudós volt, mint Aquinói Tamás. A róla elnevezett scotizmus többnyire a ferencesek körében terjedt, mert ő maga is ferences szerzetes volt. Skóciában született, Oxfordban tanult, majd ott Cambridge-ben, Párizsban és Kölnben tanított. Rendkívül kritikusan szemlélte kortársait és elődeit, nemcsak Aquinói Tamást, hanem Bonaventúrát is, a, kritikát azonban nem önmagáért, hanem a teljesebb igazság kiderítéséért művelte. Véleménye szerint a természetes tudás csak akkor biztos, ha az érzékelés alapozza meg. Ebből következik, hogy az érzékek feletti dolgokról nem lehemek tiszta fogalmaink. A tudás területe ezért szűkebb, mint a hité. Művei elsősorban egyetemi előadások. Az Opus oxoniense az oxfordi, a Reportata parisiensa a párizsi előadásait tartalmazza. Duns Scotus felfogásában központi szerepe van az akaratnak (voluntas), amely sokkal fontosabb, mint az értelem (intellectus). Az akarat ugyanis válogat az értelem által eléje tárt dolgok között. Az istenszeretet (amor Dei) nem intellektuális, mégcsak nem is hitbéli, hanem akarati mozzanat az ember életében. Isten nem ismerésénél súlyosabb bűn Isten gyűlölete. A szeretet (mint akarati tényező) szorosabban kapcsol Istenhez, mint a hit. Duns Scotus valójában tagadta a tomizmus legfontosabb elemét, hogy a logika racionális módszerét a kinyilatkoztatás titkainak belátására lehet használni. Ezáltal szűkítette a tudás területét és tágította a hitét, ez utóbbi kinyilatkoztatáson alapuló igazságait azonban egy percig sem vonta kétségbe. Duns Scotus nominalista volt. Tagadta az általános fogalmak valóságos létét, de nem vonta kétségbe, hogy a fogalmak objektíve megalapozottak. Lelkes támogatója volt a pápaságnak, ezért a reformáció korában ostobasággal vádolták (innen származik mellékrleve is: áunce - ostoba). Kortársa, William Occam, szintén oxfordi ferences szerzetes, a tudás határait még szűkebbre vonta, mint Duns Scotus. Szerinte a megismerés teljes szabadságára van szükség, de ez csak akkor valósulhat meg, ha a hitet és az értelmet teljesen elválasztjuk egymástól. Az egyház ellenőrzése csak a hit kérdéseire terjedhet ki, az intellektusnak függetlennek kell maradnia minde egyházi befolyástól. Lényeges megállapítása az ún. tudományos takarékos ág elve, az, hogy egy elméletnek nem szabad több feltételezést tartalmaznia, mint ami magyarázatához feltétlenül szükséges (Occam borotvája). Korai műveivel is felkeltette az eretnekség gyanúját, ezért XXII. Iános pápa Avignonba rendelte 1324-ben, ahol 51 vádra kellett felelnie. Rendje és a pápa vitában állt a krisztusi szegénység kérdésében, s a pápa a ferences generálist, Cesenai Mihályt is kiközösítette. Occam lelkes híve volt főnökének, s vele együtt szökött az avignoni udvarból Bajor Lajos császárhoz, akinek azzal ajánlkozott fel pápa elleni harcához, hogy Tu me áefentlasglaáio, ego te áefenáo calamo (Te megvédsz engem karddal, én megvédlek tollal). Több röpiratot is ír a pápaság ellen között születik a Dialogus inter magistrum et áiscipulum áe imperatorum et pontificium potestate (Párbeszéd a mester és a tanítvány között a császárok és a főpapok hatalmáról),

373 37/ Egyházi mávelóaés körül a Tractatus ele imperatorum et pontificium potestate (Ertekezés a császárok és főpapok hatalmáról). Allamelméleti műveiben kemény kritikával illeti a pápai univerzalizmust és a pápaság világuralmi törekvéseit. A pápa csak lelki hatalommal rendelkezik, a plenituáo potestatis (a hatalom teljessége), amire a pápák a 11. század óta törekedtek, minden alattvalót rabszolgaságba taszítana és sértené az evangéliumi szabadság elvét. Sajátosan tükröződnek elképzeléseiben a rendi államok hatalommegosztási elvei. A pápai hatalom korlátozását úgy képzeli el, hogy az egyetemes zsinatot kell a pápa fölé helyezni. A különböző egyházi testületek, plébániák, káptalanok, rendházak küldötteket választanának a területi zsinatokba, ezek pedig az egyetemes zsinatba. A császári hatalmat teljesen függetlennek tartotta a pápaitól. A császárok hatalma isteni eredetű, s a természetjogon kívül semmi nem korlátozza. A közjó érdekében nemcsak a császár, de az egyes államok uralkodóinak hatalmát is korlátlannak tartja, de úgy véli, az uralkodók rendeletei nem sérthetik a természetes rendet. Occam életének utolsó évei Münchenben teltek, s a fekete halál pusztításakor 1349-ben halt meg. Bajor Lajos kíséretében élt a 14. század másik nagy államelméleti írója, Páduai Marsilius is, aki 1324-ben írta meg fő művét, a Defensor pacis-t (A béke védelmezője). Ieles orvos és filozófus volt, Párizsban az egyetem rektori méltóságával is megtisztelték. Párizs után szülővárosa egyetemén is oktatott. A kormányzati hatalmat nem Istentől, hanem a népből eredeztette. Meggyőződéssel vallotta, hogy a nép (populus) döntései, mindig igazságosabbak és helyesebbek a legbölcsebb uralkodókénál is. A törvényhozó (legislator) népet tekintette a szuverenitás egyedüli hordozójának, ebből eredően az egyház ügyeiben is a nép döntött volna, s választotta volna meg a hierarchia minden tisztségviselőjét, benne a pápát is. Nézetei miatt 1326-ban a pápa kiátkozta Marsiliust, de Bajor Lajos rábízta Róma vikáriusának tisztségét. A császár távozása után azonban Marsiliust is eltávolították Rómából. Elképzelései még hosszú ideig idegen elemet alkottak az európai államelméleti tudományosságban., A században Szent Bonaventura mellett mások i képviselték az istenismeret,,misztikus útját. Eckhart mester, Iohannes Taul r és Heinrich Seuse voltak ennek az irányzatnak a legjelesebb képviselői. Isten, ha nem is az értelem ellenében, de azon túl és főleg más úton keresték, mint a skolasztikusok. Eckhart (1260?-1328), nem becsülte le a tudást, mert úgy vélte, az értelem Isten temploma, mégsem volt jó véleménnyel azokról a skolasztikus teológusokról, akik csak az értelemre akartak hatni, mert úgy vélte, az Istent minden dologban meg kell ragadni. A tomizmus útja is vezethet Istenhez, de más utak is vannak. Ahol az értelem és a vágyakozás végetér, ott sötétség van - vallotta -, de ott Isten világít. Az Istennel való misztikus egyesülést, az unio misticát hirdette, azaz Isten megszületését a lélekben. Azzal a szójátékkal utasította el az értelemre hagyatkozást, hogy az élet mestere (lebemeister) többet ér, mint ezer olvasómester (lesemeister). Nem becsülte sokra azt sem, hogy Párizsban a teológia tanára lehetett. Az rendítette meg igazán, hogy 1325-ben a velencei káptalanon vádat

374 366 Orosz István emeltek ellene eretnekség gyanúja miatt. Ekkor ugyan még felmentették, de a kölni érsek a következő évben inkvizíció elé állította, s 12 mondatát, igaz csak egy évvel halála után, eretneknek, 8-at eretnekgyanúsnak nyilvánítottak. Hiába mondta keserűen már perének kezdetekor, hogy,,tévedni tévedhetek, de eretnek nem tudok lenni, mert az egyik az értelem dolga, a másik az akaraté. Eckhart mester nagy hatást gyakorolt két tanítványára: Taulerre és Seusera is. Tauler ( ) misztikus megvilágosodására 40 éves korában került sor. is azt tanította, hogy az istenségről nem lehet az ész törvényei szerint beszélni. A lélek legmélyére kell zuhanni, ott kell átélni a misztikus elragadtatást és egyesülni Istennel. Tanításai csak 1498-ban jelentek meg Tualös Taulerjános áoktor beszéáei címmel. Nagy hatást gyakorolt Luther mellett Münzerre is. A Svájcból származó harmadik misztikus, Seuse (vagy Seuso) Henrik (1295?-1366), előkelő lovagi család gyermeke volt, s már 13 éves korában kolostorba vonult. Látomásai hatására kezdett aszkétikus életet, de később belátta, hogy a szív tisztasága fontosabb a test sanyargatásánál. Sokat töprengett a szenvedés értelmén s rájött, hogy a szenvedés is Isten jóságából fakad, amit emberi értelemmel nem lehet megmagyarázni. Kölnben elvégezte a Stucliumgeneralét. Itt találkozott Eckharttal, akinek lelkes hívévé vált, s az Igazság könyvecskéjében megvédte az eretnekség vádja alól. Másik művében, Az örök bölcsesség könyvecskéjében bibliai elemzésekkel igazolta, hogy a bölcsesség (sophia) valójában az örök világosság kisugárzása. Úgy gondolta, hogy Isten benne van minden dologban és mégis minden dolgon kívüli. A skolasztika korában a tudós filozófiai, teológiai, államelméleti irodalom mellett virágzott a szépirodalom is. A latin nyelvű irodalomban továbbra is jelentős szerepet játszottak a himnuszok, a szentek életének csodás eseményeit megörökítő legendák, és a történeti múlt fontos dolgait bemutató krónikák. A tudós irodalom képviselői otthonosan mozogtak a szépirodalomban is. Abélard számos sirató éneket írt ószövetségi témákra, Aquinói Tamás jeleskedett a himuszköltészetben (is). Clairvaux-i Bernát szintén írt verseket, a pogányok elleni harc lelkes apostola, Petrus Damianus a halál gyötrelmeiről, a pokol kínjairól írt himnuszt. Egyesek II. Róbert francia királyt ( ) vélik az egyik legszebb középkori himnusz: a Veni Sancte Spiritus szerzőjének. A csodálatós Naphimnusz szerzője Assisi Szent Ferenc volt. A sirató énekek legszebbikétgi a Mária fájdalmát megéneklő Stabat Mater kezdetű himnuszt Iacopone da Todi írta. Hildebert de Lavardin ( ) tours-i érsek nemcsak teológiai ihletésű himnuszt írt a Szentháromságról, de elégiákat is Róma romjairól. Marbod rennesi püspök pedig ( ) a drágakövek szimbolikáját énekelte meg (Liber tlegemmis). A skolasztika korában a latin nyelvű költészetnek sajátos formája volt a goliarel költészet. A goliaráok vándor klerikusok, illetve diákok (vagantes) voltak. Nevük a legendás Góliát nevéből származott, aki a korabeli értelmezések szerint maga a megtestesült sátán volt, de gyakran tartották őket gueulará-nak, szájhősnek, nagyszájúnak is. Az aszkézissel szemben az emberi élvezetek gyönyörűségeit énekelték meg profán és csúfondáros dalaikban. A goliard költészet igazi fénykora a 12. század volt. Anonim verseik gyűjteménye a Carmina Burana.

375 37/ Egyházi művelődés 367 A legendák irodalmi műfajként végi kísérték a kereszténység egész történetét, és nem apadt el forrásuk a skolasztika korában sem. Az angol mártír szentről, Becket Tamásról alig néhány évvel halála után már megszületett a verses legenda, de a koldusokat támogató árpádházi szent Erzsébet is legendás alakká vált. Még a 13. században megszülettek szent Ferenc legendái is. A korszak újításainak tekinthetők a Mária-legendák. A keleti egyházban mindig erős volt a Mária-kultusz, Nyugaton elterjesztésében Clairvaux-i Bernátnak voltak elévülhetetlen érdemei. A 13. században nemcsak a nagy teológiai összefoglalások születtek meg, de a legendák summája is, a Legenáa Aurea, amelynek összegyűjtője Iacobus de Voragine ( ) domonkos szerzetes volt. Az Aranylegenda népszerűségét, amit a népnyelvi fordítások sokasága tanúsít, természetes egyszerűségének, közérthetőségének köszönhette. A legendák mellett népszerűek voltak az erkölcsi példázatok, amelyek között a keleti irodalmak novellakincsének számos eleme is megjelent. A példázatok gyűjteménye volt a Gesta Romanorum, amelynek a rómaiakhoz csak annyi köze volt, hogy ismeretlen szerzője római nevekkel kapcsolta össze erkölcsi tanulságokat hordozó példázatait. A 11. század krónikásai közül Raoul Glaber (1050) öt könyvben a 10. század és a 11. század első felének történetét írta meg, Guillaume de Iumiege ( 1090) a normandiai hercegek hódításait. A 12. század a krónikaírás nagy felvirágzásának időszaka volt. Olyan művek születtek, mint Glembloux ( 1112) világkrónikája vagy mint Barbarossa Frigyes császár nagybátyja, Freisingi Ottó püspök ugyancsak világkrónikának tekinthető Chronicon c. műve. Ő írta Barbarossa Frigyes krónikáját is (Gesta Friáerici I. Imperatoris). Gottfried Monmouth Anglia (Historia regum Britanniae), Gallus Anonymus Lengyelország, Prágai Cosmas Csehország krónikáját írta meg. A krónikák gyakran játszottak hagiografiai szerepet is. Így a már említett Becket Tamás esetében, akit 1170-ben gyilkoltak meg, vagy Ió Károly flandriai gróf esetében, aki 1127-ben lett gyilkosság áldozata. Róla szólt a Vita Carolis comitis, illetve a Passio Caroli. Kedvelt téma volt a krónikaírók számára a szentföld, illetve a keresztes hadjáratok története (Guibert de Nogent, Raymond d Aguillers). Megjelentek az első önéletírások. Ilyen volt Abélard szerencsétlenségeinek története, vagy Guibert de Nogent Vita Sua c. írása. A 14. században hasonló krónikák születtek, mintla megelőző századokban, de a világkrónikák mellett egyre több ország-, sőt várolätörténet. Angol történetet írt Thomas Walsingham (Historia Anglicana), a Vıllaniak - Iános, Máté és Fülöp - Firenze, Iacopo d Oria Genova krónikásai voltak. Összességében azonban a nyugati történetírás még mindig elmaradt az antik hagyományokat őrző keletiektől, mert a krónikák egyetlen rendező elve a történések időbeli egymásutánisága volt.

376 38 Í A középkori egyetemek Az Etsö EZREDFORDULÓ UTÁN Az EURÓPAI OKTATÁS rendszerében is változások kezdődtek. Sajátos módon azok a megújulási törekvések, amelyek a szerzetességen belül érvényesültek, nem kedveztek a monostori iskoláknak, amelyek szerepe fokozatosan csökkent. Növekedett viszont a székesegyházi és káptalani iskoláké, sőt a 11. százaban születő városok által alapított iskoláké is. Ez utóbbiak mintája is az egyházi iskola volt, sőt az engedélyt is a működéshez a káptalanok iskolafelügyelőjétől (scolasticus) szerezték meg, oktatóik között mégis akadtak világiak is. A városi iskolák csak az alapismereteket tanították, többnyire népnyelven, de a latin itt is kötelező volt, hogy a törekvőbb diákok más iskolákba is átkerülhessenek. Az elemi ismeretek tanításában tovább örződtek a kora középkori hagyományok. A tanulók a tanár kérdéseire adott válaszokból szerezték ismereteiket. (Ilyen kérdések voltak például: Ki az aki kétszer halt meg? A válasz: Lázár. Ki volt Izrael első királya? - Saul. Hány katona os tozott Jézus ruháján? - Négy. Ki volt az első orvos? - Aesculap. Ki ültette az els ' szőlőtövet? - Noé). Az egyetemek, bár városi iskolák voltak, nem a polgárság iskoláiból, hanem a székesegyházi, káptalani iskolákból fejlődtek ki. E a kialakulás nem volt független a társadalom rendi átalakulásától, a különféle testületek, korporációk létrejöttétől. Iacques le Goff teljes joggal írhatta: a XIII. század azért lehetett az egyetemek százada, mert ez volt a céhek, a testületek évszázada is. Az universitas kifejezés valójában ugyanúgy a tanárok és a diákok testületét jelentette (universitas magistrorum et scholarium), mint ahogy a céhek az azonos foglalkozású és érdekű mesterek és segédek közösségét. Az egyetemek mint communitasok maguk szabályozzák belső ügyeiket, s a hatalom jogi személyiségként ismeri el el őket. Ez az elismerés a kiváltságlevél (privilçgium) formáját öltötte, amely ugyanúgy szabadságokat (libertas) biztosított az egyetemeknek, mint más privilegizált csoportoknak vagy közösségeknek. E privilégiumok legfontosabb eleme az immunitás, a joghatóság és az önigazgatás. Az első azt jelentette, hogy az egyetemeken az állam tisztviselői nem járhattak el, a második, hogy az egyetemi

377 37/ Egyházi művelődés 369 polgárok (tanárok és hallgatók) az egyetem vezetőjének, a rektornak bírói hatalma alá tartoztak, a harmadik pedig, hogy az egyetem ügyeit saját választott tisztségviselőik intézték. Ezekhez járult az a legfontosabb monopólium, hogy a legmagasabb szintű képzés csak egyetemeken történhetett, és a végzetség és a megszerezhető címek odaítélésével kizárólag az egyetemek rendelkezhettek. A teljes egyetemi szabadság az egyetemi chartában volt lefektetve. Ennek megszerzéséig azonban gyakran meglehetősen hosszú út vezetett. Első lépésként a káptalani és székesegyházi iskoláknak meg kellett szabadulni attól a felügyelőtől, az említett scolasticustól, akit ebben az időben egyre gyakrabban kancellárnak neveztek. A kancellár hatalmának csorbulását jelenti, hogy Párizsban pl tól fogva a licentia ubique áocenái (a bárhol történő tanítás) szabadságát nem a káptalani felügyelő ítélte oda a végzett hallgatóknak, hanem a magiszterek közössége. Az angol egyetemeken a kancellári tisztség alakult át olyan formában, hogy a püspök megbízottjából választott egyetemi tisztségviselővé vált (azzá, ami másutt a rektor). Nem volt egyszerű az egyetemek megszabadulása a királyi hatalom felügyelete alól sem. Párizsban 1229-ben egy a hallgatók és a rendőrők között kitört verekedés kapcsán akart élni a király büntető hatalmával, ami miatt az egész egyetem két évig sztrájkolt és a székhelyét is áttette Orléans-ba ben IX. Lajos elismerte az egyetem iuristlictiéját és megerősítette a II. Fülöp Agost által 1200-ban kiállított privilégiumlevelet. Hasorlló helyzetek alakultak ki Oxfordban, Bolognában és egy sor más itáliai városban is, de többnyire az egyetemek győzelmével végződtek. Ebben az egyetemi sztrájkok és a városból való kivonulások (secessio) mellett nagy szerepet játszott az is, hogy a hatalma csúcsán lévő pápai hatalom is pártfogásba vette az egyetemeket, s megoltalmazta őket a helyi egyházi hatóságok és az uralkodók befolyásától. Ez a védelem ugyan erősítette a pápai joghatóságot, de mégis kevesebb beavatkozási lehetőséget teremtett, mint a korábbi helyzet. Az első egyetemek létrejöttére a 12. század ásodik felében és a 13. század elején került sor ben Barbarossa Frigyes afipította a bolognai egyetemet, de még ebben az évszázadban létrejött a salernóišıekésőbb megszűnt reggiói egyetem. Párizs első kiváltságlevelét 1174-ben sze zte III. Celestin pápától. A 13. században Franciaország a montpellier-i és a toulouse-i egyetemmel gazdagodott. Anglia két leghíresebb egyeteme az oxfordi és a cambridge-i ben jött létre. Spanyolországban korábbi előzmények után 1254-ben nyert kiváltságlevelet X. Alfonztól a salamancai egyetem, de a félszigeten még ebben az évszázadban egyetem alakult Lissabonban, Coimbrában és Sevillában. Itáliában Nápolyban II. Frigyes alapított egyetemet, hogy a pápaság elleni harc fellegvára legyen, de a nápolyinál sokkal híresebbé vált a padovai (1222) egyetem. Új egyetem jött létre a 13. században Sienában (1246), Piacenzában (1248), Vincenzában, Vercelliben, Arezzóban.A Német-római Császárság területén az első egyetem a prágai volt 1347-ben, amelynek kiváltságlevelét VI. Kelemen pápa erősítette meg IV. Károly kérésére. E században aztán újabb egyetemek alakultak a birodalom területén is (Bécs, Erflırt, Heidelberg), s tömegesen születtek újak Franciaországban, Itáliában,

378 3 70 Orosz István Spanyolországban is. A Német-római Császárságon kívül Közép-Európában a sikertelen magyar kísérletek után Krakkóban jön létre 1364-ben folyamatosan működő egyetem. Az egyetemek belső szerkezetét a fakultások (karok) határozták meg. A középkori egyetem négy fakultásból állt: facultas artium, meáicinae, jurisprutlentiae, teologiae. Ez azonban nem jelentette azt, hogy minden egyetemen azonos színvonalúak voltak a fakultások. Iogtudományban Bologna 'volt a legerősebb, orvostudományban Montpellier, Salerno állt az élen, teológiában pedig Párizs. Az egyetemi tanulmányok nem voltak előképzettséghez kötve, bár valószínű, hogy aki beiratkozott az egyetemre, az rendelkezett bizonyos alapismeretekkel. Az egyetemek mellett kialakuló kollégiumokban viszont olyan alacsony volt a felvételi korhatár, hogy azt kell feltételeznünk: az elemi ismereteket is ott sajátították el. A facultas artium elvégzése, amely a mai bölcsészkaroknak felel meg, többnyire előfeltétele volt a másik három karon folytatható ismeretszerzésnek. A tanulmányi idő itt hat év volt, amit a jogi és orvoskaron újabb hat esztendő követett. Az évi párizsi statutumok szerint a teológia tanulmányi ideje nyolc esztendő volt, természetesen a bölcsészkar elvégzése után. A tanulmányi idő így meglehetősen hosszúra nyúlt, hiszen a teológiai doktorátus megszerzéséhez legalább 14 évet kellett tanulni. A tanulmányokat azonban viszonylag fiatalon, általában 13 éves korban is meg lehetett kezdeni, de amint említettük, Aquinói Tamás már 11 évesen beiratkozott a nápolyi egyetemre. Altalában azonban teológiai végzettséget ritkán lehetett éves kor alatt szerezni. A bölcsészkaron a hagyományos hét szabad művészetet (septem artes liberales - ezért is artes a kar neve) tanították. A karon két fokozatot lehetett szerezni, az első a baccalaureatus (babérkoszorús), többnyire a második év végén, a másik a áoctoratus, a hatodik év végén. Aki a doktorátust is megszerezte, az magister lett, s jogot nyert arra, hogy szabadon bárhol tanítson. A karok hallgatói a kontinensen általában nemzetek szerint alkottak csoportokat, ezek a natiök azonban nem mindig feleltek meg az etnikai hovatartozásnak. A tananyagot minden karon a hagyomány aliiította ki. A bölcsészeten a párizsi egyetemen fő hangsúly a logikára és dialektik a esett, Bolognában a retorikára, a matematikára és asztronómiára. A 13. században a logikát és dialektikát már mindenütt Arisztotelész alapján tanították, annak ellenére, hogy egyházi tilalmak születtek Arisztotelész írásaival kapcsolatban. A retorikát Cicero, az asztronómiát Ptolemaiosz latinra lefordított műve, az Almagest alapján oktatták. A jogtudományi fakultásokon a kánonjog tanításának alapja Gratianus Decretuma volt. (Gratianus bolognai szerzetes 1140 körül állította össze az egyházjog gyűjteményét Concorelia áiscoráantium canonum - A kánonok különbözőségeinek összeegyeztetése címmel). A világi jog okatása pedig a Pantlecták alapján történt. A Panáecták alatt azonban a középkorban nemcsak Iustinianus Cotlexének egy részét értették, hanem általában a római jogot, a magán- és államjogot és a büntetőjogot egyaránt. Az orvosi karok fő tananyaga Hippokratész és Galenus (kivonatos) műveiből állt. A teológián az Ó- és Újszövetség mellett Petrus Lombardus püspök Liber Sententiarum és Petrus Comestor Historica Scholastica

379 37/ Egyházi művelődés 371 című könyvét használták. Ezek helyettesítésére írta Aquinói Tamás a Summa Theologiaet. A tananyag feldolgozásának legfőbb formája a magister előadása (lectio) volt. A lectio során a magister elismert tekintélyek véleményét (sententia) ismertette, és ezekhez magyarázatokat is fűzött (commentarium). A dialektika rendjének megfelelően azonban kialakult az a forma is, hogy a szövegmagyarázat során kérdéseket (questiones) lehetett feltenni, amelyből vita (disputatio) alakult ki, s a vita végén a tanár és a hallgató közösen jutott el a meghatározáshoz, illetve döntéshez (determinatio). A disputatio ordinaria, a rendszeres vita kéthetente ismétlődött, s ezeken a lectióhoz kapcsolódó kérdéseket lehetett feltenni. Volt azonban a disputatiónak egy sajátos formája is, amikor az ún. questiones quodlibetalest is fel lehetett tenni (tetszés szerinti kérdéseket), rendszerint karácsony előtt adventben és húsvét előtt nagyböjtben. Ez utóbbiak mutatták meg igazán nemcsak a tanárok, de a diákok felkészültségét is. A tanultakról a középkori egyetemeken is vizsgákon (examina) kellett számot adni, amelyek eredménye lehetett a különböző fokozatok: baccalaureus, doctor elnyerése. Az előadásokról a hallgatóság jegzeteket készített, a disputákról jegyzőkönyv készült. Iónéhány olyan tudós magister volt a skolasztika korában, akinek írását csak tanítványainak jegyzeteiből ismerjük (pl. Duns Scotus).

380 39 6%? Világi kultúra a középkorban Az egyházi kultúra a 14. századig őrizte latin nyelvűségét. Eckhart mester volt az, aki latin mellett németül is írt, a tudomány nyelve azonban még mindenütt a latin maradt. A világi irodalomban azonban megjelentek a népnyelvek, igaz nem a mai nemzeti nyelvek értelemben, inkább dialektusok, territoriális nyelvek formájában. Franciaországban pl. nemcsak provençal nyelvű irodalom volt a francia mellett, de picardiai, normann és anglo-normann irodalom is. A feudalizmus diadalmaskodott az irodalomban is, nemcsak azáltal, hogy hősei feudális urak, lovagok és úrnőik voltak, hanem úgy is, hogy a territoriális hatalmi rendszereknek megfelelően nyelvük is tájnyelv volt, s a költők és az írók ezer szállal kötődtek a feudális udvarokhoz. LOVAGI IRODALOM - VAROSI IRODALOM.f Ez a világi irodalom elválaszthatatlan volt a dormától, amely a században megalkotta a maga sajátos eszményeit, a lyben a bátorság, büszkeség, becsület és hősiesség volt a legfontosabb, s nem a lemondás és az alázat, mint a vallásos irodalomban. A lovagi és az egyházi irodalom azonban számos ponton összekapcsolódott, hiszen az előbbi is hordozott olyan vallásos tartalmakat, mint a jámborság, kegyesség vagy a mértékletesség. Lovagnak tartották pl. Szent Mihály arkangyalt, vagy a szentek közül a Sárkányölő Szent Györgyöt. A lovagi erények példaként többnyire a vitézi énekekben, illetve hőseposzokban (Chanson degeste) jelentek meg. Ezek sorát az ún. Roland-ének nyitja meg amely a franciák nemzeti eposza. A történetnek, amely Nagy Károly korában játszódik, volt valóságalapja, mert a király 778-ban valóban vezetett hadjáratot Hispániába, s egyik utóvédjét, amelynek vezetője Hroudland őrgróf volt, a rocesvallesi szorosban lemészárolták a baszkok. A kiszínezett történetben azonban Roland már a mórok elleni csatában esik el, mert büszkesége nem engedi meg, hogy híres kürtjével, az oliphanttal jelt

381 39/ Világi kultúra a középkorban 373 adjon és segítséget kérjen uralkodójától. Mikor ezt megteszi, már késő, hősként esik el, s lelkét az angyalok viszik az égbe. A hőseposz első kézirata csak 1170-ből maradt ránk, s aligha keletkezett korábban a 11. századnál. E korszak gondolatvilágát tükrözi, szerzője számára a hűség a legfontosabb lovagi erény, de ez a hűség már az,,édes hazához való ragaszkodással is összekapcsolódik (legfeljebb a haza még nem több a lovag urának tartományánál). A spanyol hőseposz (Cantar del mio Cid) a 13. század elején (1207) született, s Rodrigo Díaz de Vivarról a Campeadorról (győztes viadorról) szól, aki kitűnt a 11. századi mórok elleni küzdelmekben, bár csak a későbbi századok románcaiban válik a becsület, büszkeség és a hősiesség mintaképévé. A lovagi életszemlélet terjedése kedvező feltételeket teremtett a germán hősmondák újraéledéséhez is. Ezek közül a legősibbek az Izland szigetén keletkezett, de egész Skandináviában elterjedt Sagák, illetve a Nibelung-ének, amely bajor és osztrák földön a 13. században vált ismertté szélesebb körben. A népvándorlás kori ősi germán hagyomány lovagi köntösben jelenik meg, s válik hőseposszá. A népnyelven írt hőseposzok mellett a feudális udvarokban terjedtek el a trubadúr-dalok és a regények is. Az első trubadúr-költőnek IX. Vilmos aquitániai őrgrófot ( ) szokták tekinteni, a költemények többsége azonban udvari etikett szerint készült, s gyakran névtelen szerzők műve volt. A trubadúrok igazi hazája Dél-Franciaország, s verseik provençal nyelven születtek. Német megfelelőiket minnesángereknek szokták nevezni. A minne valójában nem más, mint a sz őúri) udvari formája. E költészet legfontosabb eleme a nőkultusz. A dalnokok megalkotják az ideális nő képét (mi dons), aki szinte nem is földi halandó, tudomásul veszi a lovag szerelmét, de nem feltétlenül viszonozza, előkelő és légies, férjes asszony. Elfogadja a lovag szolgálatait, s gyakran feladatokat is ad neki, mint a hűbérúr hűbéresének. A lovag szerelme azonban többnyire nem beteljesült szerelem, csak fin amor, nemes, magasztos szerelem, amolyan plátói vágyakozás szíve választottja iránt. Valójában a vallásos miszticizmussal rokon érzés. A trubadúr költészet annyira összekapcsolódott Dél-Franciaországgal és talán az albigens eretnekséggel is, hogy az albigensek kiirtása után e költészet is végveszélybe került. Pártfogóik vagyonukat veszítették, Ők maguk szétszóródtak más főúri udvarokban. A francia trubadúrokat utánzó német minnesängerek az udvari szerelem moralizáló vállfaját teremtették meg. Legjelentősebb alkotóik Wolfram von Eschenbach (1170?-1220) és Walter von der Vogelweide (1170?-1230). Ők is sokat tettek a népnyelv terjesztése érdekében, így verseiket nemcsak arisztokraták, de polgárok is olvasták, sőt elterjedtek írásaik az egyszerű nép körében is. A német falvakban azonban igazi népszerűsége Neidhart von Reuenthalnak volt ( )), aki feltalálta a falusias udvari stílust (höfische dorfpoesie). Dalaiban nem úri dámák, hanem esetlen parasztlányok és úrhatnám falusiak szerepelnek. Az udvari regény (roman) Angliában és Champagne-ban keletkezett, s a lovagság önmagát kívánta ábrázolni nem énekelhető, hanem olvasható mű formájában

382 374 Orosz István (ez a döntő különbség a Chanson degeste és a roman között). Nem ellentmondás, hogy lovagregény hőse Nagy Sándor makedón király, Aeneas, vagy a legendás Artus (Arthur) király. A középkorban úgy vélték, hogy a lovagság intézménye Görögországból és Rómából származik, ezért írtak lovagregényeket görög és római hősökről, vagy a barbár népek hőskorából. A Nagy Sándorról szóló történet egy 4. századból származó fordítás nyomán terjedt el Európában, és Alexandre de Bernay írt belőle verses regényt 1177-ben a róla elnevezett alexandrinusokban. Artus király alakja a korábban emlitett Monmouth Historia regum Britanniae c. munkájából származik. Al történeti személyként vált regényhőssé, s a Nagy Károlyhoz kapcsolt császármítosszal szemben a királymítosz megtestesítőjévé. Az említettek mellett született regény Brutlısról (1154), akit a 12. században a brittek első királyának véltek, Aeneasról, és Rollóról, Normandia első hercegéről is (Roman de Rou). A moralizálás és a vallásos elemek túlsúlyba kerülése egy idő után a regényeket is jellemezte. Fontos szerepük volt a Bretagne-ból elterjedő kelta mondai elemeknek: Trisztán és Izolda történetének, az Artus király feleségével lovagias (de az erkölcsi törvények szerint bűnös) szerelemben élő Lancelot historiájának, aki az igazi hőse az Artus mondakörnek, vagy a szent Grál keresésének. E mondai elemeket a században többen is feldolgozták. Chren`en de Troyes 1172 és 1175 között írta meg Lancelot történetét (Le chevalier a la charotte) az Artus, Perc lét a Grál mondakörből (Perceval - Le conte du Gral). Ez utóbbit folytatta Rob rol1 s megírta Wolfram von Eschenbach is. A Trisztán monda német feldolgozója 1200 körül Gottfried von Strassburg volt. A lovagi irodalomnak nagy érdeme volt annak bebizonyítása, hogy nemcsak latinul, de a barbárnak tekintett népnyelveken is lehet magas szintű irodalmi alkotásokat létrehozni. Ezt az állítást azonban nemcsak a lovagi, de a városi irodalom is bizonyította. A században Észak-Itáliában, Németalföldön, Franciaországban, a Rajna mentén már megszülettek azok a városok, amelyek rendi öntudatra ébredt pogársága részt kért az irodalomból is. A polgári költészet kezdetben szerette az allegóriákat, s bár bírálta az egyházi és lovagi kultúrát, némileg irigyelte is. A városok fogadták falaik közé az egyetemeket, amelyekben még évszázadokig egyházi művelődés virágzott, a népnyelvű lovagi költészet pedig nemcsak nyelvével, de tartalmával is hatott a városi irodalomra. Az allegorikus városi irodalom példája a 13. században született Rózsa-regény (Roman de la Rose), amelynek első részét Guillaume de Lorris írta 1230 körül, befejezését pedig Iean de Meung 1270 táján. Lorris még az udvari szerelmet tekinti mintának, de nem a lovagok, hanem a városi litteratus réteg körében. Meung a természetes élet híveként már kritikával szemlél mindent, ami elrugaszkodik a valóságtól, s ennek megfelelően az ábrándok világában élő lovagi szerelmet is. A városi költészet vaskos realizmusa méginkább tettenérhető az ún. fabliauxban, amelyek tréfás és meglehetősen trágár történetek komikus feldolgozásai felszal`vazott férjekről, a cölibátust áthágó papokról és furfangos tolvajokról.

383 39/ Világi kultúra a középkorban 375 A városi szerzők a nemességtől, papságról és a parasztokról alkotott véleményüket gyakran állatmesékben, állateposzokban formálták meg. Az állatok társadalmának bemutatásával nemcsak a nemességet parodizálták, de a parasztokat is támadták. Városi gyökerei voltak az első nagy angol költőnek, Geoffrey Chaucher-nek is. A 14. század második felében született elbeszélésgyűjteménye, a Canterbury mesék. A novellákat az tartja össze, hogy a Becket Tamás sírjához zarándoklók az úton mesékkel szórakoztatják egymást. A mesemondók személyében azonban Chaucher az angol társadalom jellegzetes alakjait formálja meg realisztikus módon. A polgári világ kedvelt műfaja volt a dráma. A vallásos témáju drámáknak és misztériumjátékoknak két jeles alkotója élt a 13. században, Iean Bodel és Adam de la Halle. Az előbbi 1202-ben írt drámát Szent Miklósról (]eu de Saint Nicolas), az utóbbi pedig 1296-ban saját élettörténetét írta meg drámai játék formájában (]eu de la Feuillée). A misztériumjátékok már a 11. században megjelentek, s többnyire Krisztus életének egy-egy szakaszát dolgozták fel. A keresztény ünnepek és Iézus életének szakaszai közül különösen a karácsony volt alkalmas a drámai megjelenítésre, de ilyen lehetőséget teremtett a kereszthalál és a feltámadás is. A polgári irodalom jeles alkotása volt a 13. század derekán, vagy második felében keletkezett itáliai Novelláskönyv (Il Novellino), amely olyan példázatokat ñtalmaz, amelyben a polgárok járnak túl a papok, vagy lovagok eszén. A középkor delelőjének tekinthető században Le Goff szellemes hasonlatával élve a hajnalt a trubadúrok és minnesăngerek költészete, a kiteljesedést és az alkonyt Dante Isteni Szinjátéka jelenti. A Divina Commedia valóban olyan summája a középkor költészetének és egész világának, mint a 13. század egyéb nagy összefoglalásai. Dante Alighieri ( ) firenzei pápapárti (guelf) családból született, s szülővárosában a legmagasabb közhivatalt is elnyerte. Tanulmányai során nemcsak a teológiával és a kortárs filozófiával, de az antik irodalommal is lnegismerkedett. Firenzéből menekülnie kellett, s szülővárosába soha többé nem térhetett vissza. Még száműzetése előtt csatlakozott az ún. édes új stílus (dolce stil nuovo) követőihez, akik azt vallották, hogy a szerelem Isten kegyelmi ajándékaként nemesíti a lelket s ez a nemesség fontosabb a születési kiváltságnál. E felfogás jegyében született meg Dante ifjúkori műve, az Új élet (1293). Szálnűzetésének keserű évei alatt a pápapártiaktól elfordulva az ellentábornál a császárpártiaknál (ghibellinek) keresett menedéket, s nagy latin nyelvű vitairatban foglalt állást a VIII. Bonifác pápa által is hirdetett pápai univerzalizmussal szemben a császári univerzalizmus mellett (De monarchia). A közjó és az egyéni boldogság biztosítékát az egyetemes császárságban és nem a pápai világuralmában vélte megtalálni. Szembefordult a hagyományos feudális társadalom hierarchikus rendjével is, amikor azt tanította, hogy az igazi nemesség nem a születés vagy vagyon, hanem erkölcsi tisztaság következménye (Convivio). A latinnal szemben mindent megtett azért, hogy az olasz népnyelvet beiktassa jogaiba. Elméletileg is tisztázta a köznyelv használatának kérdéseit (De vulgari eloquentia). Az olasz nyelv melletti legfőbb állásfoglalása azonban az

384 3 76 Orosz István volt, hogy főművét, az Isteni Szinjátékot ezen a nyelven írta meg. Az Isteni Színjátékban nemcsak a skolasztikus tudomány és világkép minden eredménye benne foglaltatik, de az eszményi szintre emelt udvari költészet hagyománya, sőt a napi politika is a mögötte húzódó nagy küzdelemmel a császárság és a pápaság között. A szigorúan kötött versforma (terzina) mellett a szerkesztés geometriai arányossága, amely a hármas számra épül, is lenyűgözi az olvasót, nemcsak a mű tartalmi elemei, amelyek az elnyomhatatlan szabadságvágyat, a törvényesség és a rend óhajtását, és a mindenség örök hierarchiáját fejezik ki. A középkori ember felfogása szerinti túlvilági lét színhelyein, a Pokolban (Inferno), a Tisztítótúzben (Purgatorio) és a Paradicsomban (Paradiso) Vergilius, korán elhunyt szerelme Beatrice és a nagy misztikus szent, Clairvaux-i Bernát vezetik Dantét, aki a skolasztikus teológia és filozófia legfőbb eredményeit is meg tudja fogalmazni művészi szinten, de nem feledkezik meg arról sem, hogy ellenségei pokolbéli kínjait bemutassa, s az üldözött filozófusoknak (pl. Brabanti Sigernek) elégtételt szolgáltasson. Az Isteni Szinjáték betetőzése és összefoglalása a középkor világának. Itáliában már a 14. században, Európa más országaiban mintegy évszázaddal később már egy új világ, új életérzés, új kultúra következett. _ \. A NÉPI KULTÚRA Ez az új kultúra legkevésbé a népi műveltségben volt érezhető, amelynek létét már a korábbi századokban sem lehetett kétségbe vonni, vizsgálata azonban számos akadályba ütközött. Ezek közül talán legfontosabb az írásbeliség hiánya. A népi kultúra természetesen ugyanúgy a teljes életformát öleli fel, mint a magasabb társadalmi csoportok műveltsége, ebben az összefüggésben azonban csak a szellemi kultúra bizonyos elemeiről eshet szó. Az írásbeliség hiánya természetesen nem jelentette azt, hogy a néphagyomány, közte a népköltészet ne élt volna generációkon keresztül, hiszen az áthagyományozódást a szóbeliség is biztosította. A népköltészet és a fentebb vizsgált egyházi és világi irodalom között nem voltak áthághatatlan falak. Annál kevésbé, mert bizonyos elméletek szerint a népi kultúra számos ponton igazodott a magas kultúrához, illetve a felsőbb társadalmi csoportok művelődési javai: költészetben, viseletben, táncban, s talán még az építészet és lakáskultúra bizonyos elemeiben is az idők folyamán leszivárogtak az alsóbb rétegekhez. Rétegeket kell mondanunk, mert a népi kultúra is rétegzett, s még a középkorban sem teljesen azonos a paraszti kultúrával. Magában foglalja a pásztorok világának kultúrkincsét ugyanúgy, mint pl. a bányászokét, vagy a városi szegénységét. Azt sem állíthatjuk, hogy ez a műveltség etnikailag meghatározott. Közös elemei ugyanúgy vándorolnak etnikai és országhatárokon át, mint ahogy az egyházi és lovagi költészet közös motívumai is megtalálhatók voltak számos vidékén Európának és Azsiának. Iellemzőnek tekinthetjük, hogy az a versike, amely az 1381-évi angliai parasztfelkelés során szájról-szájra járt (Meg Eva szőtt és Adám kévét hordott/ Ki látott akkor lovagot és lordot), holland, svéd, sőt lengyel változatban is ismert

385 39/ Világi kultúra a középkorban 377 volt. Ió nyomon lehet követni a középkori népballadák, népmesék és mondák vándorútját is. A népköltészet és az írott költészet kapcsolatát jól mutattják az Edda-dalok vagy a Nibelung-ének. A germán népi hősmondák legősibb rétegét izlandi népi énekesek (skaldok) adták elő, akik számára a 13. században Snuorri Sturluson külön költészettant is írt. Eredetileg népmonda volt a Nibelung-ének is, amely - amint láttuk - a 12. században került be a német,,magas költészetbe. A népdalok és műdalok kapcsolatát tükrüzi a Carmina Burana is. A goliardok latin énekeik közé gyakran illesztettek népdalokat is. Franciaországban már a századból ránk maradtak olyan népdalok, amelyek munkadalokból alakultak ki s amelyek a legtermészetesebb emberi érzést, a szerelmet, az asszonyok csalfaságát, a titkos epekedést stb. énekelték meg. Németországban a Heidelbergi Nagy Daloskönyv képi ábrázolásából nemcsak azt tudjuk, hogy a vaskos dalokat szerző Neithard von Reuenthal együtt mulatozott a parasztokkal, de azt is, hogy e parasztok saját dalaikat énekelték. Angliában különösen kedveltek voltak a tavaszdalok (Kakukknóta; Fújj, északi szél). A népköltészetnek Angliában sajátos szerepe volt, hiszen őrizte az angol nyelvet az egyházi irodalom latin és a hódító normandiai lovagok francia nyelvével szemben. A népi irodalomban a műfajok gyakran egyáltalán nem váltak kíjlön. A 11. századból ránk maradt francia fonódalt szerepekre osztva többen énekelték, mint egy drámai előadásban, s refrént pedig a kar dúdolta. Csakhamar megjelentek azonban a népi irodalomban is az epikus elbeszélő énekek, (ezek közé tartoznak pl. az orosz búlinák, amelyek kedvelt hőse Ilja Muromec), a párbeszédes balladák, főként azonban a népi drámai játékok. A balladák között népi eredetű az igazságtevő Robin Hood története. A drámai játékok jelentős hányada a farsang (carneval) világához kapcsolódik, s igen gyakran még a kereszténység előtti hagyományok őrzője. Ez a féktelen mulatozással összekapcsolt feje tetejére állított világ kedvenc területe volt a népi irodalomnak. Nem kevésbé voltak fontosak a népi passió-játékok sem, amelyek egyházi hatást tükröztek, de a 14. században már elhagyták a latin nyelvet, s népi közreműködéssel az ősi tavaszi népszokások szellemében szabadon alakították Krisztus szenvedésének és feltámadásának történetét is. Az ősi népszokások elemeit őrizték meg a Szent Iván éjszakájával összekapcsolódott kulturális hagyomány elemei is. E hagyományok átörökítői az egyszerű nép gyermekei mellett igen gyakran énekmondók, zsonglőrök, bűvészek és mutatványosok voltak, akik nélkül a középkor világa elképzelhetetlen volt. Színterei pedig a paraszti munkával összekapcsolódó társas összejövetelek mellett a templom- és piacterek, fogadók, zarándokhelyek voltak. A népi költészet mellett biztos ismereteink vannak a népi táncok széles elterjedéséről, márcsak azért is, mert az egyház gyakran tiltotta és a bűn melegágyának tekintette a táncos alkalmakat. Az egyes vidékeken ismert és elterjedt táncokat nevük is őrizte. Így a forlana Friaul vidékének néptánca volt, a gavott eredetileg Franciaország Dauphine-tartományának tánca, a krakéıviak pedig Krakkó környékén terjedt el Lengyelországban. Bár a népi műveltségről lényegesen kevesebbet

386 378 Orosz István tudunk, mint a felsőbb társadalmi rétegekéről, nincs okunk feltételezni, hogy ne lett volna ugyanolyan gazdag és sokrétű, mint az a kultúra, amelynek írásos hagyatékát is tanulmányozhatj uk. Ú] IELENSÉGEK A 15. szazad1 EGYHÁZI És VILAGI KULTÚRABAN A skolasztika 14. századi hanyatlása után rövidesen elkövetkezett az új felfogás /I megszületésének időszaka is. Ez az új a humanizmus volt, s egyik első elofutára a 15. században Nicolatls Ctlsanus ( ). Eredeti neve Nicolatıs Krebs volt, s egy hajótulajdonos gyermekeként született a trieri egyházmegyében lévő Kues városában. Deventerben, Heidelbergben és a padovai egyetemen tanult, ahol doktori fokozatot is szerzett. Kölni teológiai tanulmányok után a pápai diplomácia szolgálatába szerződött. A baseli zsinaton a pápaság híve, 1438-ban Bizáncban is jár követségben. Fő célja az egyház egységének helyreállítása, mind a schizma megszüntetésével, mind a huszitizmus felszámolásával. A pápa 1448-ban bíborossá, 1450-ben Brixen püspökévé nevezte ki. Pápai legátusként később is sokat tett a Birodalom és a Pápaság jó kapcsolatának megteremtéséért. Humanista társa II. Pius pápasága idején is fontos kúriai megbízatásokat kapott. Írt kánonjogi tanulmányt, tervet készített az egyház megreformálására is. Legnagyobb hatású műve azonban az 1440-ben megjelent: De docta ignorantia (A tudós tudatlanságról) c. könyve volt ben megvédelmezte az itt megfogalmazott gondolatait az Apologia doctae ignorantiae-ban (A tudós tudatlanság védelme). Írásának címe is tükrözi azt a szókrateszi alapelvet, amiből kiindult: annál bölcsebb lesz valaki, minél többet fog tudni a maga tudatlanságáról. Felismerte, hogy a tökéletes megismerés lehetetlen, ezt nevezte tudós tudatlanságnak. Szembefordult az Arisztotelész tanításaira építő magabiztos skolasztikus tudományossággal, amikor azt állította, hogy a véges a végtelennel nem állítható arányba, így a véges emberi értelem nem képes felfogni a végtelen Istent. Semmi más nem található Istenben, csak a végtelenség, hirdeti, ezért Isten sem ebben, sem az eljövendő világban nem ismerhető meg. Egyedül Isten ismeri önmagát, mert hozzá képest minden teremtmény sötétség, mely a végtelen világosságot nem képes felfogni. A megismerés fokozataiban a legalacsonyabb rendűnek az érzékelést (sensatio) tartotta, amely állati életünkből származik, s képtelen a szellemi valóság felfogására, ezért az örökkévaló dolgok vonatkozásában a tudatlanság sötétségében létezik. Az értelem (ratio) magasabbrendű az érzékelésnél, mert képes a szellemi természet megismerésére is. A szellem (intellectus) azonban még magasabban szárnyal, mert az értelmen is uralkodik, mert képes mérlegelni az anyagi és szellemi valóságról szerzett ismereteket. Ezeknek az ismereteknek az ellentmondásait azonban csak az átélés (intuitio) tudja kiküszöbölni. Az intuitio fontosságának hangoztatása Ctısanust rokonítja a század nagy lnisztiktısaival is. Főként azért, mert úgy vallja, hogy a hit nem küszöbölhető ki a megértés folyamatából, mert a hit a megértés kezdete. Izaiás prófétára hivatkozik, aki

387 39/ Világi kultúra a középkorban 379 szerint, ha nem hisztek, nem fogtok érteni. A hit valójában magába foglal minden értelemmel megismerhetőt. Cusanus végereménye, amint láthatjuk, sokkal közelebb áll a misztikusok felfogásához, mint az intellectus és fides összhangját, egymást kiegészítő voltát hangoztató tomista nézetekhez. A De docta ignorantia három könyve közül az egyik Istennel, a másik a világmindenséggel, a harmadik az emberré vált Iézus Krisztussal, így közvetve az emberrel foglalkozik. Cusanus könyve tele van matematikai és geometriai példákkal, mert úgy gondolta, hogy a matematika segítheti legjobban az emberet az isteni dolgok különböző területeinek megragadásában. Fontos felismerésnek tartotta, hogy a végtelenben, vagyis Istenben kiegyenlítődnek és egybeesnek a földi sokaságban elválaszthatatlan ellentmondások (coincidentia oppositorum).,,isten végtelen terve magába foglalja mindazokat a dolgokat, amelyek megtörténtek, mindazokat, amelyek nem történtek /meg/, de megtörténhetnek, és az ellenkezőjüket. Boethiushoz hasonlóan válaszol az isteni előretudás és -döntés (pracs`cientia, praedestinatio) kérdésére is, jóval közelebb kerülvén a megoldáshoz akár skolasztikus elődeinél, akár reformátor utódainál. Úgy véli, amit Isten előre tud (és elhatároz), azt nem az idő különbségében tudja, mert a jövőt nem jövőként, és a múltat nem múltként ismeri, hanem az örökkévalóságban, a változó dolgokat a változatlanságban. A világmindenségről szóló rész sok olyan megállapítást is tartalmaz, amit tudományosan majd csak Kopernikus és Kepler fog igazolni. Allítja, hogy az univerztlm, ha nem is végtelen, de nem is véges, mert nincsenek határai, mert ha lennének, akkor a világot valami más határolná. Ha a mindenségnek nincs középpontja, akkor nincs kerülete sem, így a föld nem lehet a mindenség középpontja, és az állócsillagok nem lehetnek a világ kerülete. Az tlniversum valójában úgy viselkedik, mintha mindenütt középpontja lenne, kerülete pedig sehol. A harmadik könyv az embert úgy mutatja be, mint a teremtmények kitüntetcttjét. Cusantls megfogalmazza a humanisták által később gyakran hivatkozott elvet: az ember a dolgok mértéke, de csak azért lehet az, mert kitüntetett teremtményként az ő mértéke a Teremtő. Egyedül ő tudja, hogy a tökéletesség utáni vágyának beteljesülése Iézus Krisztusban valósult meg. Az emberség pedig Krisztusban az összes emberek minden hiányosságát kiegyenlítette. Ctlsanus mellett a 15. század teológiai-filozófiai irodalmának jelentős alakja volt Marsilio Ficino ( ). Mtlnkásságában a skolasztikus filozófiai örökség újszerű szintézist alkotott a platonizmussal. Fontos szerepe volt abban, hogy a 15. században ismét erősödött Platón hatása. fordította latinra Platón és Plotinosz műveit, de a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított írásokat is, amelyekben egyiptomi, zsidó vallási nézetek keveredtek a platonizmussal. Fő műve a Theologia platonica de immortalitate animorum (A platoni teológia a lélek halhatatlanságáról). Nem mindig sikerült összeegyeztetnie a keresztény tanításokat a neoplatonizmussal. A poklot nem valóságos helynek, csak a tisztátalan lelkek lidércl`lyomásának tartotta, s ezzel - pap létére - távol került az egyház felfogásától. Felhívta a figyelmet a Nap központi szerepére az élet szempontjából (De sole). Híres tanítványa volt Lorenzo Medici, akinek támogatását mindvégig élvezhette.

388 380 Orosz István A 15. századi egyházi művelődésben nem csekély szerepet játszott Iean Gerson ( ), aki 1395-től a párizsi egyetem tanáraként a skolasztikus hagyományt őrizte, de lelkes híve volt a konciliarizmusnak. A kortársak sokszor hivatkoztak Karthauzi Dénesre ( ), aki skolasztikus teológiai írások mellett a század jeles misztikusának számított. A teológiai irodalom hihetetlen népszerűséget elért műve azonban a Krisztus követése (Imitatio Christi) volt, amelynek szerzője minden bizonnyal az ágostonos kanonokok windesheimi rendházában élő Kempis Tamás lehetett. A devotio moderna vallásos magatartást, a tettekben is megnyilvánuló szeretetet propagáló híveiben mélységes vágy élt Krisztus tánzására, az istenséggel való misztikus egyesülésre a via purgativa, via illumióiativa és a via unitiva fokozatain keresztül. A Krisztus követése ehhez nyújtott tanácsokat, eredetileg valószínűleg csak egy szűkebb szerzetesi közösségnek, később az egyszerű hívek széles tömegeinek is. Cusanushoz hasonlóan a Krisztus követése is megfogalmazza a skolasztika kritikáját, bár nem a tudomány, hanem az egyszerű hívő nyelvén.,,vesd alá magad Istennek, alázd meg értelmedet Isten előtt, tanácsolja Kempis Tamás, mert bizony többet ér az alázatos földművelő, aki Istennek szolgál, mint a fölfuvalkodott tudós, aki magáról megfeledkezve az egek forgásán töri a fejét. A 15. század második felében a misztika erősödése mellett az elmúlás gyötrelmei is a közgondolkodás részévé válnak. A kereszténység transzcendens jellegénél fogva a halállal való foglalkozás soha sem hiányzott a tanítások sorából. A halál azonban nem elsősorban a földi lét végét, hanem az új (földöntúli) élet kezdetét jelentette. A halál csak azoknak volt szörnyű, akik az elmúlással nem az örök üdvösségre, hanem az örök kárhozatra kerültek. A 15. században sorra születtek olyan, széles körben elterjedt írások, amelyek a meghalás művészetére (ars moriendi) készítették fel az olvasót. Szerzőik sorában az egyházi elit kiválóságait is megtaláljuk. (lean Gerson, Domenico Capranica, Iacobus Iüterborg stb.) A kiadványokban imák, gyónási formulák, a haldoklókat figyelmeztető intések mellett igen gyakran fametszetek is szerepeltek, amelyek képekben is figyelmeztettek a halálra, bemutatták a menyország és a pokol küzdelmét a földi világból távozó lélekért. Hasonló témát dolgoztak fel az ún. erkölcsi játékok, amelyekben a bűnök és erények megszemélyesítve szerepeltek. Egy németalföldi eredetű angliai erkölcsi játék volt a 15. században az Everyman (Akárki). Benne Akárki a halála előtt számot vet életével s megtapasztalja, hogy sem a vagyon, sem a rokonai, barátai, sem a tudás vagy a szépség nem maradnak hűek hozzá, egyedül jótetteire számíthat, amelyek segítik a túlvilági boldogság megszerzésében. A 15. században erősödő új szemlélet a halál víziójával a mulandóságra akarta figyelmeztetni az élőket (memento mori - emlékezz a halálra). Ez a figyelmeztetés Huizinga véleménye szerint három motívum segítségével valósult meg. Az első a hírnév, dicsőség, szépség, ragyogás, vagyon elmúlása. Karthauzi Dénes értekezést írt róla: Az ember utolsó négy dolgáról (De quatuor hominum novissimis) címmel. Villon híres versében (Ballada a hajdani hölgyekról) ezt fejezi ki az ismétlődő refrén: De hol van a tavalyi hó? A második az oszlásnak indult hulla naturalisztikus félelmetes látványának bemutatása. Mind az irodalom, mind a képzőművészetek

389 A 39/ Világi kultúra a középkorban 381 szinte tobzódtak a hullák aprólékos ábrázolásában, az undor keltésben, ami nem volt igazán keresztény magatartás, hiszen nem arra utalt, hogy a halállal egy új (örök) élet kezdődik. A legszélesebb körű elterjedésnek a harmadik elem: a haláltánc (danse macabre) örvendett. A motívum bizonyára francia eredetű volt és kapcsolatban állt a három halott és három élő beszélgetésével, amely a 13. század óta megtalálható volt az irodalomban. Az élők és holtak kapcsolata drámákban és képzőművészeti alkotásokban is megjelent, rendszerint úgy, hogy a halott táncba szólította az élőket. A halott kezdetben az élő későbbi önmagát jelentette, s a,,fáradhatatlan táncos... saját személyének félelmetes kísértete (Huizinga). Később általában a halált személyesítette meg, aki mindenkit elragad a tánc őrült forgatagába, s lett a 15. század végén általános jelképpé. Ebben nagy szerepe volt egy Marchant nevű pári i nyomdásznak, aki fametszeteket készített 1485-ben azokról a freskókról, amelye 1424 óta megtalálhatók volta a párizsi Aprószentek temetőjének árkádjain. A teológia és a filozófia krizise, amelynek a 15. században sok jele volt, kevéssé érintette a hívő tömegeket. Sőt, úgy tűnt, a reformációt megelőzően növekedett az igény az igazi vallásosság iránt. Az értelem korlátainak hangsúlyozása azonban éppen az alacsony műveltségú társadalmi csoportok esetében annak reális veszélyét hordozta, hogy a megélni vágyott hit tévutakra jut, s babonává torzul. VILAGI KULTÚRA A 15. században A 15. századi világi kultúra a humanizmus jegyében formálódott, s gyökerei már megtalálhatók voltak a Dante utáni itáliai művelődésben. Francesco Petrarca ( ) és Giovanni Boccaccio ( ) nélkül nehéz lenne megérteni a 15. század humanizmusát. Mindketten átmenetet jelentenek a középkorból az új életérzések és új magatartásformák világába. Petrarca Arezzóban született, de apjának menekülnie kellett a városból az avignoni pápai udvarba. Szülei tervei ellenére nem lett jogász, bár az ehhez szükséges előtanulmányokat Montpellier-ben és Bolognában elvégezte. Belépett az egyházi rendbe is, élete azonban már tipikusan az új világi értelmiség útját követte tól Colonna bíboros szolgálatában állott, s beutazta Flandriát, a Rajna-vidéket, Franciaországot. Anyagi függetlenséget az biztosított számára, hogy kanonok lett, így eltávozhatott a pápai udvarból. Rajongott a klasszikus ókorért s ezzel is mintául szolgált a későbbi humanistáknak. Latin nyelvű eposzt írt Scipio Africanusról (Africa), dialógust a világ megvetéséről (De contemptu mundi). Abban is utódai példája volt, hogy leveleivel életre keltett egy antik műfajt, s komoly tudományos kérdésekről nem a skolasztika elvont módszere szerint, hanem az esszé eleganciájával értekezett ben Rómában költővé koronázták. Rokonszenves volt számára Cola di Rienzo kísérlete a köztársasági Róma visszaállítására, de nem járt közbe érdekében a pápánál és semmit nem tett bukásának megakadályozására. Mérhetetlen önbecsülés jellemezte, ezzel is példája volt a reneszánsz-kor emberének. Az utókor elismerését elsősorban olasz

390 3 82 Orosz István nyelvű verseivel (Il Canzonieri) érdemelte ki. Barátja és pártfogója volt Boccacciónak, aki Petrarcához hasonlóan latin nyelvű írásait tekintette fontosaknak (De casibus virorum illustrium - Híres férfiak eseteiről, De claris mulieribus - Ieles aszszonyokról), világhírűvé azonban Decameronja révén vált. A novellagyűjtemény kapcsolatban volt a 14. század szörnyű traumájával az évi fekete halállal, az elbeszélések egy pestis elől menekült társaságban hangzanak el s az egyéni életutak bemutatásával a 14. századi Itália társadalmi körképét is nyújtják. Boccaccio egy firenzei pénzváltó törvénytelen gyermekeként sokkal nehezebben érvényesült, mint a társadalom privilégizált tagjai, de hírneve azt is mutatja, hogy a születő új világban a származás nem egyedüli érdem az érvényesüléshez. A 15. századi európai kultúrában Petrarca egy polgár gyermekeként, Bocc ccio az előítéletek miatt saját erejéből lett egy új világ szószólója. A francia F ançois Villon (1431-P) azonban a társadalom olyan rétegét, a betörők, tolvajok, ablók világát képviselte, akiket sem a régi, sem az új világ nem tudott, de nem is akart befogadni. Sziporkázó tehetsége sem volt elég ahhoz, hogy a társadalom befogadja, igaz életmódjával ő is mindent megtett azért, hogy a társadalmon kívül maradjon. A legalacsonyabb sorból származva hálából vette fel annak a kanonoknak a nevét, aki nevelte. Diák volt a párizsi egyetemen, de tagja egy kóbor rablóbandának is, halálra ítélték, de kegyelemből az ítéletet száműzetésre változtatták ben írja meg a Testamentumot, a következő években eltűnt, életéről semmit sem tudunk. Annak az életérzésnek, amelyről fentebb szóltunk, ő a 15. században a leghitelesebb kifejezője. Senki nem tudott az elmúlásról, a halál gyötrelmeiről és a test rothadásáról olyan megindítóan verselni, mint ő. Ugyanakkor, mint minden bűnben elmerült emberben, benne is élt valami gyermeki áhitat, vágy a bűnteleség, a szépség és a jóság iránt. Még leghátborzongatóbb versében, Az akasztottak balladájában is az a refrén tér vissza: Kérjétek Istent, irgalmazzon nekünk. Az új típusú világi művelődés fontos központjai voltak a fejedelmi udvarok, és az akadémia néven szerveződő tudós társaságok. Az első akadémia 1433-ban jött létre Nápolyban (Academia Pontiniana). Firenzében 1438-ban Cosimo Medici egy menekült bizánci tudós, Plethon ösztönzésére hozott létre akadémiát, amely Platón tanulmányozását tekintette fő céljának. Működött tudós társaság (titokban) Rómában, de a 15. század végétől Wormsban és Bécsben is. Ezekben az akadémiákban a török elől menekült bizánci tudósok keltették fel az érdeklődést a görög kultúra iránt, nemcsak Platon művei, de pl. a kappadokiai atyák tevékenysége iránt is. Az akadémiák működése elválaszthatatlan volt a fejedelmi udvaroktól, s a fejedelmek tudomány- és művészetpártoló tevékenységéről. Itáliában az Esték, Gonzagák és az aragoniai ház uralkodói igyekeztek kulturális központtá tenni udvarukat. E fejedelmi udvarok életét Baldassare Castiglione kézikönyvéből, Az udvari emberből (Il libro del cortegiano) ismerhetjük meg legjobban. A fejedelmi udvarok sorából a 15. század utolsó harmadában kiemelkedett Lorenzo Medici firenzei udvara, amely nemcsak költőknek, de filozófusoknak is központja volt, résztvevői a fejedelem támogatását élvezték, aki maga sem volt tehetségtelen költő. Udvarának jeles tagja volt Ficino mellett Giovanni Pico della

391 39/ Világi kultúra a középkorban 383 I)/_l_i_randola ( ). Mirandola grófjaként nem sokat törődött főúri rangjával, egész életét az irodalomnak kívánta szentelni. A padovai egyetemen zsidó barátain keresztül megismerkedett a héber és kaldeus nyelvvel és a kabbalával, azzal a zsidó tanítással, amely szerint a Bibliának belső titkos üzenete is van, amelyből megismerhető az Isten ban a római egyetemen a kabbalát a kinyilatkoztatás részének kívánta nyilvánítani, amivel az egyház természetesen nem értett egyet. Tanításait 900 tézisben foglalta össze, ennek bevezetője az ember lnéltóságáról szóló tanulmánya (De hominis dignitate), amely szerint az Isten a világ l közepének, önmaga alakítójának és alkotójának teremtette az embert (Conclusiones Philosophicae et Theologieae). Számos ponton kétségbe vonta a keresztény tanításokat: a halálos bűn büntetésének nem a poklot tartotta, kételkedett a Szentháromságban, nem hitte Krisztus valóságos jelenlétét az eucharisztiában stb. Ezért, és más tanításaiért is eretneknek nyilvánították és Franciaországba kellett menekülnie. Később Firenzében Lorenzo Medici vette pártfogásába. Itt írta fő művét, a Heptaplus-t (A teremtés hat napjának hétféle elbeszélése). Ebben is használ kabbalisztikus terlninusokat. Rövid élete utolsó éveiben Savonarola hatása alá került. Cusanus, Ficino, Pico della Mirandola mellett a század kiemelkedő tudósa volt Lorcnzo_pValla ( ) és Niccolö Machiavelli ( ). Ez utóbbi fő műve, A fejedelem azonban időben már kívül esik vizsgálódásaink körén. Valla az európai humanista tudományok egyik megalapítója. Nápolyban, Rómában élt. A De voluptate (A gyönyörről) c. írásában, mint egy kiáltványban utasítja el a középkor aszketizmusát éppen a keresztény tanítások nevében. A modern filológia megalapítójaként bírálta Szent Tamást, mert nem tudott göl`ögül, észrevette a Vulgata fordítási hibáit, s ő mtıtatta ki, hogy a középkorban hitelesnek vélt constantintısi adománylevél I. Szilveszter pápának, hamisítvány (Falsa donatio Constantini). Azt akarta elérni, hogy a Bibliát és más szövegeket eredeti tisztaságukban állítsák helyre. Ez a cél vezeti Elegantiae linguae latinae (A latin nyelv választékossága) c. művében is. A korábbi közfelfogással szemben azonban sem Vallát, sem a korai humanizmus többi képviselőjét nem tekinthetjük pogánynak. Legfeljebb arról volt szó, hogy a 15. században növekedett a ttıdomány nem vallásos jellegű érdeklődése, s egyensúlyba került a vallási gondolkodással, amelynek azonban középkori tradíciói megszakítás nélkül folytatódtak. A h tl mán ttldományok mellett a természettudományos islneretekben is sajátos átmenetet tapasztalhattınk a 15. században. A görög matematika és csillagászat megismerésében fontos szerepet játszott, hogy a Magyarországon is működő Regiomontanus (valódi nevén Iohann Müller) folytatta mestere, a bécsi Georg Petlrbach kezdeményezését, és latinra fordította Ptolemaiosz Almageszt néven ismert fő művét. De megjelent 1482-ben latin fordításban Euklidesz Elemek c. írása is. A matematikával, geometriával való foglalkozást a gyakorlat igényei is megkövetelték. Ennek jele az 1478-ban Itáliában kiadott kereskedelmi számtan volt. Erre vezethető vissza az is, hogy Pierro della Francesca ( ), és a sokoldalú Leone Battista Alberti ( ) felfedezték a perspektíva törvényeit.

392 384 Orosz István Regiomontanus tekintette először De triangulis omnimodis libri V ( Öt könyv mindenfajta háromszögekről) c. könyvében a trigonometriát a matematika külön ágának. Abban, hogy a 15. századi (itáliai) matematika fejlődésnek indult, szerepe volt Nicole Oresme ( ) francia püspöknek, az analitikus geometria úttörőjének, főként azonban Cusanusnak, aki szerint biztos ismereteket csak a matematika révén lehet szerezni, s a többi tudománynak is a matematikára kell épülnie. Ez az érdeklődés a természettudományok iránt, új eredményekre és az antikvitás meghaladására inkább csak a 16. században vezetett, de a 15. század megfogalmazta a feladatokat. Luca Pacioli ferences szerzetes 1494-ben a Summa de Arithmeticában még azt írta, hogy a harmadfokú egyenletek megoldhatatlanok, a következő században azonban többen is jelentkeztek a megoldással. Cusanus nélkül nem születhetett volna meg az asztronómia forradalma, Kopernikus heliocentrikus világképe sem. A múlt azonban még nagyon erősen élt a 15. század emberének gondolkodásában. A fizikában Arisztotelész elképzelései uralkodtak a világot alkotó négy őselemről: a földről, vízről, levegőről és tűzről, amihez az alkimisták egy ötödiket is hozzáfűztek, a kvinteszenciát, a világlélek-szellemét, amely életet ad minden testnek. Megszállottan keresték a bölcsek kövét, amelynek segítségével az anyagból ki lehet szabadítani a teremtő erőt, amellyal Isten ruházta fel az anyagi világot. Az alkímiával kapcsolatban hangzottak el ugyan kritikai észrevételek pl. a Rózsa regényben, vagy Chaucher-nél, a 15. század embere azonban, hiába tiltotta XXII. Iános pápai bullával az alkímiát, nem vonta kétségbe azokat az elveket, amelyekre az alkimisták is építettek. Hiszékenység és szigorú kritikai szellem egyszerre volt jelen a kor gondolkodásában. A 15. században Thomas Norton a bölcsek kövéről még azt írta, hogy a legbámulatosabb anyag és ősanyag, a Szent alkímia, a titkos bölcsesség csodálatos tudományának tinkturája ez a kő. Hittek az asztrológiában, az egész világmindenséget élő szervezetként képzelték el. Ficino szerint az elemekhez és a bolygókhoz 12 lélek is tartozott. A csillagoknak ugyanolyan érzelmi életet tulajdonítottak, mint az embereknek. A mágia a kor embere szerint valóságos tudomány, csak nem szabad rossz célokra használni. Az orvostudomány hiedelmeit jól tükrözi, hogy Plinius Historia Naturalisa, amely Gutenberg találmányának jóvoltából 1469-ben jelent meg először nyomtatásban, még a 15. században 18 kiadást ért meg, s a benne foglalt mágikus orvoslást a kor emberei nem vonták kétségbe. (Azt pl., hogy a szárított teveagy ecetben kitűnő szer az epebántalmak és a nyavalyatörés ellen). Néhány évtizeddel később azonban elérkezett az az idő is, amikor az ismét felfedezett és közkinccsé tett antik tudományosságon túllépett az európai gondolkodás.

393 40 H A romanika művészete \ EGYHÁZI MŰvÉszET Azok A valtozások, AMELYEK Az EZREDFORDULÓN Európát jellemezték, több oldalról is előmozdították a művészetek fejlődését. Az egyház tekintélyének növekedése (területi befolyásának növelése új népek térítése révén, kiemelkedése az állam befolyása alól, a cluny reformmal járó belső megtisztulási folyamat) nemcsak azt kívánta meg, hogy a liturgia tágas térhez jusson, hanem azt is, hogy a helyszín lenyűgöző hatást gyakoroljon a szertartás résztvevőjére. A műalkotás elsődleges feladatának nem azt tekintették, hogy esztétikai élményt szerezzen, azaz tetszést váltson ki a szemlélőből, hanem azt, hogy misztikumán keresztül a transzcendens (tapasztalaton túli) igazságok elfogadtatását szolgálja. Az egyházi művészet tehát nem jutott önállósághoz, hanem a hit, máskor viszont csupán az egyházi befolyás megerősítésének külsődleges eszközeként kezelték. Az invesztitúraharc során mind az egyház, mind a vele szembehelyezkedő állam monumentális építkezésekkel igyekezett hatalmát igazolni. Tökéletesedett a műszaki technika is, ami megteremtette a műalkotások finomításának lehetőségét. A romanika (korábban használatos nevén a román stílus) kialakulásának sem helyét, sem idejét nem ismerjük. A 11. század folyamán váltotta fel az átmeneti (preromán) kor művészetét (amelyhez a Karoling és Németországban az Ottó-kor tartozott), dominanciája azonban Európa nyugati felén már a 12. században megszűnt. Elnevezését a 19. században kapta, addig a középkor művészetének egészét a gótikába sorolták. Az új elnevezéssel a római hagyományok felelevenítésére kívántak utalni, pedig éppen a romanika szakított az átmeneti kornak az antik művészethez való kötődésével. A feudális államok megszilárdulásának majd a kezdődő invesztitúra háborúknak az időszakában a művészetek közül még mindig az építészetre, azon belül is elsősorban a templomépítészetre hárult a legnagyobb feladat. A templom ugyanis nemcsak a szertartás (szentmise) színteréül szolgált, hanem művelődési központ is lehetett. A korszak legjelentősebb templomai ugyanis kolostorok mellé épültek és ezáltal látható jelképévé váltak a

394 386 Barta Íános szerzetesek kulturális, egészségügyi (betegeket gyógyító) és szociális (szegényeket segélyező) tevékenységének. De a templom falaival védelmet is szolgáltathatott a környéken lakóknak bármely fegyveres ellenséggel vagy éppen csak az időjárás viszontagságaival szemben, sőt - mivel meghatározott tájolás szerint építették s szentélye keletre nézett - iránytűként is szolgálhatott az úton lévők számára. Az a közkeletű meghatározás, amely a romanikát az ajtókat és ablakokat felülről behatároló félkörívvel jellemzi, a stílus egyik általános, de nem a legfontosabb voiljását emeli ki. A romanika korában a megelőző kor sík (gerenda) mennyezeteilë túllépve az építkezésben először alkalmazták rendszeresen a szilárd térlefödés (a kőboltozást). A súlyos tetőzet miatt megvastagodott falak egyhangúságát plasztikus díszítéssel, ritmikussággal, változatossággal igyekeztek oldani. Az építészet vaskos és tömör, de jól tagolt, egyszerű formáit így a díszítésben bonyoltllt, gyakran zsúfolt motívumok egészíthették ki. Mindemellett a romanika ınűvészének alkalmazkodnia kellett a felhasznált anyag kötöttségeihez, ami elsősorban a plasztikában éreztette hatását. Erősebbé válhattak a kontúrok, egyszerűbbé a kifejezőeszközök. A kor templomai szerkezetükben a megelőző kor hosszanti alaprajzú, főhajóból és páros számú, a főhajóval párhuzamos mellékhajókból álló ún. bazilikális elrendezésű templomait követték. A szilárd térlefödés bevezetésénél Franciaországban lnegpróbálkoztak a telnplomhajó hosszanti dongaboltozattal való befödésével (példája lehet a cltıny-i kolostor 1121-től épült, a francia forradalom idején elpusztított temploma, amelynek főhajója 30 m magas és 12 m széles volt, továbbá Atıttln temploma Btırgtlndiában), vagy több egymás mellé emelt kupolával (Angouléme, épült 1105-től, Périgueux, 1120-tól). Ezen megoldások során azonban többnyire rosszul megvilágított, belső terükben nyomasztó templomok keletkeztek. A romanika jellemző térlefödése így a keresztboltozat lett. Első példái ugyancsak Franciaországból származnak (többek között Caen Normandiában, ahol a 11. század óta alkalmazták, de a cltıny-i templom mellékhajóit is így födték le), legkiemelkedőbb darabjai azonban a századi Németországban születtek. (Worms és Speyer érseki székesegyházai, Maria Laach bencés apátsági temploma. Speyer főhajójának szélessége 13,7 m, magassága 32,6 m.) Azok az előnyök, amelyeket az új stílus az építészet számára hozott, alkalmazását általános érvényűvé tették a nyugati kereszténység egész területén. Keresztboltozatot elvileg két - egymásra merőleges - dongaboltozat egymásba csúsztatásával lehetett kialakítani. Ez a megoldás lehetőséget adott arra, hogy a tetőrészt csak a négy sarkánál támasszák alá, ami nagyobb teret nyitott a világosság beáramlásának. Kötöttséget jelentett ugyanakkor, hogy keresztboltozattal csak négyzet alaprajzú teret lehetett lefödni. Mind a főhajó, mind a mellékhajók egymás mellé helyezett négyzetekből álltak, a mellékhajó négyzetének oldalhosszúsága felényi volt, mint a főhajóé. Ehhez a mérethez kellett alkalmazkodni a kereszthajó(k) esetében is. A mennyezetet tartó hatalmas pillérek vaskosságát a főhajót szegélyező pillérsor elé helyezett féloszlopokkal, a négyszögletes pillérek és a kerek oszlopok váltogatásával (támváltás) igyekeztek enyhíteni. A tálnváltást indokolta, hogy az oszlopok közül csak minden második tartotta a főhajó mennyezetét

395 40 /A romanika múvészete 387 (míg a páratlan oszlopok csak a mellékhajó boltozatát tartották). A főhajó oldalfalának egyhangúságát a mellékhajó fölött elhelyezett ablak- vagy vakablaksor oldotta. (A mellékhajó felett folyosó [galéria, empórium] húzódhatott, amelynek ablakai a főhajóra nyíltak.) A változatosságra törekvés végül az esztétikai igény kiforratlan megjelenését is igazolhatja a kor építészetében. Az oszloplábazatok és fejezetek, a vízszintes párkányok, vakárkádok olyan vízszintes tagolást biztosítottak, amely a templomba belépő pillantását az oltár felé irányította. Mivel a templom kapuját - részben technikai okokból, részben a templom védelmi funkciója következtében - rendszerint szűkre tervezték, a kis kaput tág kapubéllettel övezték. Ennek két oldalán díszített karcsú oszlopok vagy emberalakok álltak, a kapu fölött félkör alakú orommező (timpanon) helyezkedett el. Az ezredfordulót követő végítélet-várakozásban a timpanonban gyakran tűnt fel a széttárt karral ülő, ítélkező Krisztus alakja, karjával a mennybe emelve az üdvözülteket és a pokolraivuttatva az elkárhozottakat (például a btırgtlndiai Autunben és Vezelayben). Esete ıként nemcsak a kapubélletet, hanem az egész homlokzatot szobrokkal díszítették (mint a poitiers-i Notre Dame-templom esetében). A romanika székesegyháza kívülről egymáshoz rendelt hatalmas (rendszerint mértani alakzatú) tömegek együttese volt. Korai példáiban még feltűnhetett az eredeti keleti szentéllyel szemben, a főhajó nyugati oldalán emelt második szentély, s mind a négy sarokra kerülhetett egy-egy hatalmas torony. A romanika terjedése során azonban általában megelégedtek a nyugati bejárat mellé épített két harangtoronnyal, kialakult a nyugat- és közép-európai templomépítészetet sok évszázadon keresztül meghatározó kéttornyú homlokzat. A nagy falfelületek és a kicsiny ablakok ellentmondását, az egyhangúságot kívülről a falsíkok váltogatásával (a falakból kiugró pillérekkel, neve: pilaszter), törpeoszlopos árkádokkal, vízszintes párkányokkal, a párkányok alá helyezett ívsorokkal, vakablakokkal igyekeztek oldani. A vízszintes tagolás jellemezte a templom külsőt is. Ez a díszítés Itáliába is betörhetett, jellemzi az között épült pisai székesegyházat és a hozzá épített nyolc-szintes (ferde) harangtornyot is, bár a székesegyház főhajója gerenda mennyezetes, csak a mellékhajókban találkozunk keresztboltozattal. A ferde torony vízszintes tagolása szinte ellensúlyozni akarja magasságát. A világi építészet igényeihez vezetnek át a templomok mellé épített kolostori épületek. Központi terük egy rendszerint négyzet alakú belső udvar vagy kisebb méretű kert volt, amelyet oszlopsorral körülvett árkádos kerengő övezett. E köré épültek a szerzetesek mindennapi életét és tevékenységét meghatározó legfontosabb helyiségek, a káptalanterem, a refektorium (étkező helyiség), a dormitorium (hálóterem vagy hálóépület) stb. Távolabb helyezkedtek el a gazdasági épületek (konyha, raktárak, istállók). A kort még nem jellemezte a tartós együttműködésre alakult építkezésrőlépítkezés1`e vándorló műhelyek tevékenysége. Állandó jellegű vagy hosszabb ideig fennálló csoportostllások legfeljebb a legnagyobb (udvari) építkezések körül alakultak ki. A szerzetesek (Benedek-rendiek, premontreiek) rendszerint maguk gondoskodtak építkezéseikről s ennek során nemcsak a tervezés szellemi munkáját vállalhatták, hanem pallérként, kőfaragóként, akár kőművesként is közreműködhettek.

396 388 Barta ]ános A korszak építészeinek vagy általában művészeinek nevét ritkán ismerjük. Itália azonban ebben is lehet kivétel. A pisai székesegyház építője Rainaldus mester volt. A romanika képzőművészete nem ért fel az építészet gazdagságával. Azok a kötöttségek, amel ek az építészetben az egységes, mégis változatos stílushoz vezettek, a képző űvészetekben a művészi találékonyság akadályává válhattak. A művészek munka`át mégis elsősorban a korabeli technika fogyatékosságai gátolták, amelyek az a yag megmunkálását nehezítették. A képzőművészetek közül legjellemzőbbnek a plasztika (szobrok, domborművek), a festészet (a miniatúráktól a hatalmas méretű freskókig) valamint az ötvösművészet számított. A képzőművészeti alkotások témakörét elsősorban az egyház határozta meg. Az ezredforduló végítélet-várakozásában ez a témakör meglehetősen szűknek mutatkozott: a rendszerint az Utolsó Ítélet bírájaként megjelenő Krisztus mellett Mária, biblikus alakok, apostolok szerepelhettek (Szent Péter, Iános evangélista, a csodatétel képességéért Péter apostolnak pénzt ajánló Simon mágus), az események közül pedig a végítélet valamint a vele szembeállítható teremtés legendája jellemezték. A konkrét személyek és jelenetek mellett gyakori volt a szimbólumok (erényekvétkek, évszakok-hónapok) megjelenítése, gyakran a hívőket megfélemlítő szörnyalakok formájában. Mellőzni igyekeztek viszont a természetet, mint a bűn forrását, amelyet idegennek tekintettek a keresztény szellemtől. Az egyhangúságot oldani szándékozó növényi (többnyire leveles) díszítések nem a természet után, hanem a kőfaragó műhelyek minta-könyvei alapján készültek. Viszonylag ritkán tűntek fel a későbbi századokban oly népszerűvé váló szentek. Az angliai normann plasztika díszítéseiben a növényi ornamentika is ismeretlen volt, helyette absztrakt mértani formákat választottak. A templomi szobrászatot és a freskófestészetet a többségükben olvasni nem tudó hívők tanítására szánták (Biblia pauperum - szegények bibliája). A műalkotásoknak nem az ábrázolás volt a feladata, hanem a jelölés, amelynek során a szimbólumok meghatározott körével fejezték ki a kívánt gondolatvilágot. A romanika korában formálódott ki az a jelképrendszer, amely a különböző állatfigurákat vagy tárgyakat a vallásos gondolkodás fogalmaira utaló tartalommal kapcsolta össze. Különösen gazdag a jó és a gonosz szimbólumainak a köre vagy harcuk megjelenítése. A jelképek világában a hívőket a prédikációk igazították útba, hogy azután megjelenített formájuk mindvégig emlékeztető maradjon. A kornak nem volt szépségeszménye, a műalkotástól nem várták el, hogy a valósághoz közelítsen. Ertékét a földöntúlival való kapcsolat biztosította. A műalkotásokon nem az ábrázolt személyek tényleges méretei érvényesültek, hanem jelentőségük, liturgikus rangjuk, ami meghatározhatta helyüket is. A kapu felett elhelyezkedő orommezőben például középre Krisztus került, míg a tőle távolodó alakok - mind jelentőségük csökkenése, mind a hely szűkülése miatt - egyre kisebbek lettek. A kapubéllet két oldalán elhelyezkedő alakok oszlopszerűen karcsúak, mozdulatlanok maradtak. A művészet kifejezésmódja az ünnepélyesség, a méltóság volt, amely könnyen a komorságba hajlott. Az alakok merev tartásban, gyakran frontálisan, esetleg szigorúan mérlegelt oldalnézetben fogadták a személő tiszteletét. Az erfurti székesegyház Madonna-szobrának (1160 körül) felemelt karja inkább

397 40 /A romanika művészete 389 kultikus jelzést fejez ki, mint valóságos mozdulatot. A ruhák nem feltétlenül követték a test alakját, hanem ugyancsak mereven, szinte önálló tárgyként vették körül az alakokat. Kevés hangsúlyt fordítottak az egyénítésre, a témakörök viszonylag szűk határai miatt azonban erre nem is feltétlenül volt szükség. A romanika plasztikája Dél-Franciaországban bontakozott ki a leggazdagabban. A román templomok építészeinek névtelenségéhez hasonlóan a képzőművészek nevét is ritkán ismerjük. A kevésszámú kivételhez tartozik a burgundiai Autun-kapu orommezőjének Utolsó ítéletét alkotó Gislebertus mester. Művében a szokásosnál reálisabban ábrázolt Krisztus jobbján az üdvözültek rendezett csoportja emelkedik a mennyekbe, míg lján az elkárhozottak tömege kavarog lefelé. Ismert néhány itáliai mester neve i. A szobrászat alkotásai ál kevésbé ismertek a templomfestészet darabjai, mivel ezek nehezebben vészelték át az elmúlt századokat. Pedig a templomok nagy falfelületeit festették, esetenként mozaikokkal rakták ki. Színezhették a templombelsők szobrait és domborműveit is, az ablakokban megjelenhettek a színes üvegfestmények. A korabeli festészet stílusát leginkább a kolostorokban működő miniatúrafestő műhelyek alkotásaiból ismerjük. Az egyházi rendeltetésű mise- és zsoltároskönyveket gazdagon díszítették s az önálló képek mellett a fejezetek, bekezdések első betűi (az iniciálék) is díszes formát kaptak. A kor rajzait és festményeit síkszerű ábrázolás, a perspektíva mellőzése, statikus szemlélet, viszonylag kevés szín használata, továbbá bizonyos típusok ismétlődése jellemezte. Még a későbbi századokban Európa élére emelkedő itáliai festészet (és mozaikművészet) sem tudott a megelőző vagy a későbbi évszázadok szintjéhez mérhető alkotásokat létrehozni, hanem megmaradt a bizánci minta (manieragreca) tükrözőjének. A velencei Szent Márk-templom rendkívüli anyagi gazdagságról tanúskodó mozaikjainak művészi értéke elmarad a 6. századi ravennai mozaikokétól. Az itáliai szobrászat (mivel ezt az ágat nem korlátozták a bizánci kötöttségek) az antik római hagyományok elemeit felhasználva hozott létre néhány kiemelkedő alkotást. A romanika egyházi művészetének sajátos irányzatát jelenti a cisztercita művészet. A 11. század fordulóján létrejött szerzetesrend a szerzetesi élet fegyelmének betartatását és némi szigorítását tűzte ki céljául. Bírálták a templomok feleslegesen nagy méreteit, valamint a túldíszítettséget, mint ami méltatlan a szegénységet fogadott szerzetesekhez, de fantázia-világával félre is vezetheti a híveket. A rend kiemelkedő alakja, Clairvaux-i Bernát azzal vádolta a túlzó díszítést alkalmazókat, hogy mivel a lelkiekkel nem képesek, testi díszekkel serkentik a testi nép áhítatát. A ciszterciták templomaiknál mellőzték a nagyobb tornyokat, a körívek helyett négyszögletes záródásokat alkalmaztak, kerülték a szobrokat, tiltották az üvegfestményeket. A zenét a művészetek azon ágai közé kell sorolnunk, amelyekben az ezredforduló kevés változtatást eredményezett. A legfőbb problémákra ugyanis már a megelőző korban sikerült megoldást találni. Egységessé vált a liturgia (a szertartás) rendje s kialakult, hogy a mise mely részleteihez kapcsolódnak zenei követelmények. Mind az állandó részek (ordinarium missae), mind az egyes ünnepekhez

398 390 Barta ]ános alkalmazkodó változó részek (proprium missae) lehetővé tették az énekes közreműködést. A agy Szent Gergely pápa ( ) nevéhez kapcsolt, a valóságban hosszú évszá dok alatt kiformálódott gregorián énekben persze igyekeztek háttérbe szoríta i a helyi változatokat s a messze keletről és nyugatról táplálkozó dallamokat gységbe forrasztani. A gregorián zene, bár dallamaiban elkülönült a 4. században élt milánói püspök, Szt. Ambrus féle dallamvilágtól, formailag alkalmazta az általa bevezetett antifóniát, azaz azt a gyakorlatot, hogy két kar felváltva énekli a verseket. A hangjegyírás bevezetése megkönnyítette a dallamok átörökítését, ami addig leginkább szájhagyomány útján történt. A hangjegyek írásos rögzítése is fokozatosan valósulhatott meg. A hagyomány ebben az esetben Arezzói Gtlido nevéhez kapcsolja a vonalrendszerű kotta kialakítását és az ókorban már ismert szolmizáció felújítását. Gtlido mindenesetre azzal dicsekedhetett, hogy kottájából IX. Iános pápa ( ) ismeretlen dallamot tudott leénekelni. Sokkal lassabban ment végbe a zene ritmusának, az egyes hangok hosszúságának jelölése. A zene írásba foglalásával tovább lehetett egységesíteni a gyakorlatot. A kor művészeti törekvéseinek megfelelően a dallamok sem öncélú érzelmeket akartak kiváltani, vagy akárcsak kifejezni, hanem stílusos zenei ruhába öltöztették a szöveget, megfelelő tagolással kiemelve annak mondatszerkezetét. Az éneklést a liturgikus funkciók határozták meg, változatai az olvasmányok közös, de egyszerű recitálásától a zsoltárokon keresztül haladt a mise emelkedett részeit kísérő bonyoltlltabb formákig. A gregorián mindvégig egyszólamú, kíséret nélküli, folyamatos éneklés maradt. A látszólagos állandóság mögött azonban az emberi hang természetes adottságait kihasználó apró változások jelentek meg. A kezdő- és záróformulák külön hangsúlyt kaphattak, az antifóniát éneklő kórusok szólamai eltérő hangmagasságban követhették egymást, majd a 11. századtól függetlenülhettek egymástól, szólamaik keresztezhették egymást. A zenetörténészek méltán vélik úgy, hogy látszólagos esztétikai közömbössége ellenére a gregorián korál egyszólamú dallamkultúrájában bontakozhattak ki először olyan melódiák, amelyeket az európai műélvezők ma is szépnek tartanak. A romanika csak a nyugati (római katolikus) kereszténység területén tudott terjedni s nem tudott behatolni a keleti kereszténység (az ortodoxia) által meghódított országokba (Bizánc, keleti és déli szláv államok). A keleti kereszténység területén továbbra is centrális elrendezésű, kupolás templomokat emeltek, bár méretük távol maradt a mintátıl szolgáló konstantinápolyi Hagia Sophia templométól. A kisebbé váló templomtölneget külső látványosságának fokozásával igyekeztek ellensúlyozni. Ktlpola kerülhetett a görög kereszt négy szárára is, a kisebbedő kupolák hatását viszont azzal igyekeztek fokozni, hogy alájuk helyezett hengerrel megemelték őket. A kupola sima félgömbje hagymaszerűen kitüremkedő alsó résszel gyarapodott. Az öt (néha még több), magasra helyezett hagymakupolával rendelkező templomok színes, változatos látványt nyújtottak (Szofijatemplom Kijevben, Vaszilij Blazsennij -templom a moszkvai Vörös téren). A t1`adíciókhoz ragaszkodott a festészetre korlátozódó képzőművészet is. Mind a freskók, mind az ikonok a hagyományos témákat dolgozták fel a hagyományos

399 40 /A romanika művészete 391 kifejezésmódnlk megfelelően. Bizánc szellemi gazdagsága, amelyhez a 13. szágyakorolni a njyugati zad elejéig kell politikai tekintély járult, a romanika korában mégis hatást tudott művészetekre. ll! VILÁG1 MŰVÉSZET Bár a romanika stílusjegyei alapvetően az egyházi építkezéseken alakultak ki, jellemzői a világi építészetbe is behatoltak. Sajátosságai azonban korántsem tudtak olyan szabályosan és következetesen érvényesülni, mint a templomok esetében. A világi építészet legnagyobb vállalkozásai ugyanis olyan lakótornyok és várak voltak, amelyek formáját elsődlegesen praktikus cél, a védekezés határozta meg. A feudális urak lakóhelyéül szolgáló több emeletes lakótornyok építése az ezredforduló után honosodott meg. (Legrégebbi példáját 992-ből a Loire mentéről tartják nyilván.) Az első ilyen épületek kerek vagy szögletes alaprajzú (négyzetes, ritkábban sokszögű) kőtornyok voltak, vastag falakkal, alsó szintjeiken kisszámú és szűk nyílással, hogy mind könnyebben védhetőek legyenek. Kapujuk is rendszerint az első emeletről nyílt, ahol az őrség pihenőhelye volt. A várúr családjával a legfelső szinten lakott, itt az ablakok is nagyobbak lehettek. A lakótornyok a 11. században terjedtek el, amikor az uralkodók is szívesen költöztek szilárd épületbe, így a tornyok mérete is megnövekedett. A század utolsó harmadában épült Anglia két legnevezetesebb lakótornya, a colchesteri öregtorony (46x34 méteres alapterülettel) valamint a londoni White Tower (36x33 m). A lakótornyot meghaladó méretű várak épültek a században Németországban elsősorban a territoriális fejedelmek székhelyén. Legnagyobbjuk, Wartburg, a thüringiai őrgrófok vára, amelyben a hegytetőre épült vár udvarát körbeveszik az épületek. A védhetőség lehetővé tette, hogy a lakóhelyiségek alul maradjanak s a társasági helyiségek (lovagterem) kerüljenek felülre. A legfelső szinten persze meg kellett elégedni a gerendamennyezettel. Az alsóbb szintek keresztboltozatán, a falsíkok tagolásán, az ívsoros párkányokon különben tisztán felismerhetőek a romanika stílusjegyei. A kő és téglaépítkezés az egyház és a társadalom vagyonos rétegeinek a privilégiuma volt. A születőben lévő városi polgárság lakóházai többnyire fa felhasználásával épültek s a gerendavázas keretet töltötték ki agyaggal vagy földdel. (A gerendavázas épületek német neve volt a Fachwerk.) A városokban található ritka kőépületek egyike lehetett a városháza, amelynek földszintjén vásárcsarnok várta az idegen kereskedőket, emeletére pedig akkora tanácstermet kellett építeni, amelyben (legalábbis kezdetben) minden polgár elfért. Erődszerű kiképzést kaptak a városkapuk. Bár az olcsó és egyszerű gerendavázas építkezés hosszú évszázadokra megmaradt a városok jellemzője, a patríciusok idővel a nemesek lakótornyaira emlékeztető lakóházakat kezdtek maguknak építeni. Ezek földszintje kőből épült, az utca felé ablaktalan, mennyezetén boltozott volt s rendszerint raktárként használták. Az emeleti lakóhelyiségek már épülhettek fából s lehetett nagyobb ablakuk is. A legszegényebbek épületeiben még a fa is háttérbe szorult

400 392 Barta ]ános a vályog vagy m' olcsó anyag mögött. A lakosság többségének építkezése így túl egyszerűnek izonyult ahhoz, hogy felvegye valamely igényesebb művészeti stílus jegyeit. Az építészeljhez hasonlóan meglehetősen korlátozott a világi célú képzőművészeti alkotások köre is. Pedig forrásaink utalnak néhány gazdagon berendezett, freskól<kal és faliszőnyegekkel díszített főúri várra, a művészeteket felkaroló világi megrendelőre. Ezek száma azonban eleve nem lehetett nagy, az általuk ösztönzött műalkotások többségét pedig - mivel nem részesültek a templom vagy kolostor hagyománytiszteletének védelmében - elpusztította a művészi ízlés megváltozása. Az utókor e művészetnek egyetlen igazán kiemelkedő darabját ismerheti, a bayeux-i kárpitot (faliszőnyeg), amelyet Hódító Vilmos angol király felesége adományozott a bayeux-i székesegyháznak. A 60 m hosszú szőnyeg három párhuzamos sávban ábrázolja Anglia 1066-i elfoglalását, ill. a hozzá kapcsolódó jeleneteket, szimbólumokat. A középső, szélesebb sávban kapott helyet maga a történet, a normandiai előkészületektől, a csatornán való átkelésen és a hastingsi csatán keresztül a szigetország elfoglalásáig. Az alsó és felső szegély ábrái kapcsolódhattak a fősávhoz, itt úszkálnak a tenger halai, ide hullanak a csaták áldozatai, de a szegélyek tartalmazhattak szimbolikus ábrázolásokat (állatfigurák, szörnyalakok - a korban külön könyv, az ún. Bestiarium mutatta be ezeket) és a mindennapi életből vett jeleneteket, eszközöket, szerszámokat. Akit a 11. századi normann fejedelmek tıdvarának berendezése, a lovagok fegyverzete, a mezőgazdasági eszközök formája érdekel, ma is nyugodtan veheti alapul a bayeux-i faliszőnyeg ábrázolásait. A kor világi zenéjéről ugyancsak keveset tudunk. Ismert, hogy a gregorián éneklés térhódítása (és kötelezővé tétele) előtt az egyházi szertartásokon számos helyen hagyományos, népi dallamokat énekeltek. Ezek a dallamok csakis a magas műveltség képviselői által a későbbi századokban megismert és lejegyzett folklór elemekre, népdalokra támaszkodhattak. Forrásaink szólnak róla, hogy egyes népeknél a harcba indulókat énekesek biztatták. A hastingsi ütközetben, 1066-ban, egy normann énekmondó a Rolandról szóló hősi ének recitálásával buzdította Hódító Vilmos seregét. A walesi bárdok a 10. században testületbe szerveződtek. A keresztény államiság erősödésével azonban az ősi motívumokra támaszkodó énekmondás divatja lehanyatlott, egymást érik az énekeseket (joculator) megalázó, néha egyenesen üldöző rendszabályok. A muzsikus és a bohóc csak látszatra ember, inkább a holtakhoz hasonlatos - tanítja a szász törvénykönyv. Néha még a polgári és egyházi jogokból is kizárják őket, nem vehetnek részt például a szentáldozásban. A világi zene lejegyzésére ebben a korban nem gondoltak, sajátosságaira - konzervativizmusát feltételezve - legfeljebb a késői korokból vett párhuzamok alapján tudunk következtetni.

401 41 íz? Gótika és korai reneszánsz EGY1-1Áz1 MŰVÉSZET BÁR A ROMANIKA KORÁBAN a templommennyezeteke többfelé megjelent a bordás díszítés, a művészettörténet az új stílus kezdeteit hez, a Párizs melletti Saint Denis apátság temploma szentélyének újjáépítéséhez kapcsolja. Ekkor használták ki ugyanis először a bordázatnak a boltozatot tartó funkcióját, ami lehetővé tette a bordák közötti boltsüveg könnyű töltelékanyaggal való kiképzését. A falakra nehezedő súly mérséklődése feleslegessé tette a széles falszakaszokat s részben a magasság, részben az ablakok növelésével tágabbá, világosabbá tette a templombelsőt. A gótika születésének dátuma persze igazolhatja az elnevezés félrevezető voltát. E stílusnak semmi köze nincs a kora középkorban szereplő gót néphez. Az elnevezés a reneszánsz korból származik, amikor a középkor lenézett művészetét a Róma városát 410-ben feldúló gótokkal hozták kapcsolatba. Használata kétségtelenül pejoratív célzatú volt, hiszen a barbársággal azonosította a reneszánsz szemszögéből túlhaladott stílust, amely valóban nem élt azzal a lehetőséggel, hogy az utókor által is használható elnevezést adjon magának. Születésekor ugyanis egyszerűen új formának vagy új szerkezetnek (schema novum, nova structura) nevezték. A modern kor megpróbálta a lebecsülő elnevezést vonzóbbra cserélni, azok a kísérletek azonban, amelyek az ófrancia, ónémet vagy csúcsíves név használatára ösztönöztek, nem vezettek eredményre. A gótikus műalkotások létrejöttében ugyanúgy az egyház játszotta a legfőbb szerepet, mint korábban a romanika idején. A stílusváltást egyrészt a művészettel szemben támasztott új igény, másrészt a kor műszaki-technikai eljárásainak tökéletesedése segítette elő. Az új igény jutott kifejeződésre a Saint Denis apátsági templom szentélyének említett újjáépítését kezdeményező Suger apát szemléletében. Az apát, aki hozzájárult, hogy a frank és francia uralkodók temetkezési helyéül szolgáló templomban új típusú boltozatot emeljenek, VI. és VII. Lajos királyok párthíve, az anarchiából kilábaló királyi hatalom támogatója volt. Egyháza nevében hirdette meg a művészetek új feladatait, mivel úgy vélte, hogy

402 394 Barta ]ános a tompa emberi értelem az igazhoz az érzékelhető valóság által emelkedik fel s valóban isteni módon kell celebrálni a szent misztériumokat. Értelmezése szerint a hivőkben az evilági legtökéletesebb művészi alkotások bemutatásával kell a túlvilági tökéletesség iránti vágyódást felkelteni. Nem elég tehát, ha a művészet a Biblia igazságaira emlékeztet, hanem érzelmi ráhatást is kell gyakorolnia. Ennek lehet eszköze a templom boltozatának a kor embere számára szinte hihetetlen, már-már csodásnak tekintett magasságba emelése valamint a képzőművészeti alkotások vonzó külső formája. Suger apát tehát a korábban mellőzött esztétikai élményt kérte számon a műalkotásoktól. Az új stílus népszerűségét, no meg a társadalom áldozatkészségét igazolhatja, hogy között egyedül Franciaországban 80 katedrális és 500 kolostor építkezései folytak. A gótikában továbbra is az építészet, azon belül pedig a templomok építése maradt a legfontosabb művészi tevékenység. A bordázat szerkezeti felhasználása olyan forradalmi újítást jelentett, amelynek nemcsak a templombelső jobb megvilágítása lett a következménye, hanem az alaprajzi kötöttségektől (a keresztboltozat kötelező négyzeteitől) való megszabadulás, a belső tér növelése vagy az addigi bazilikális szerkezettől való más eltérés is. Megváltoztak a belső tér arányai. A kölni székesegyház főhajója 45' m magasra épült, mi éppen háromszorosa 15 m-es szélességének. A látszólag korlátlan lehető 'gek azonban néha eltúlzott vállalkozásokra csábították a korabeli megrendelő t s követeléseiknek az építők is áldozatul eshettek, mivel nem mindig tudtak eleget tenni a pontos tervezés igényeinek. A beauvais-i székesegyház 1247-ben elkezdett főhajóját 48 m magasra tervezték, de az néhány év múlva beomlott. A gótikus katedrálisok többsége azonban méltán hirdeti a művészi és mérnöki munka tökéletesedését. A szellemi munka jelentőségét persze a kortársak egy része nehezen tudta elfogadni, az egyik krónikás azon méltatlankodott, hogy miért kap magasabb fizetést az a vezető, aki csak szaladgál a mérőléccel és parancsolgat, mint az a mester, aki nehéz fizikai munkát végez. A kor elismerését mégis valamennyire tükrözi, hogy a gótika művészei közül már sokkal többet ismerünk név szerint, mint a romanika alkotói közül. Legnevesebbjeik közé tartozik a francia Villard de Honnecourt, akinek nem annyira épületei, hanem terveit és tapasztalatait megörökítő jegyzet-füzete hozta meg a halhatatlanságot. Vázlatai között magyarországi épületrajzok is szerepelnek. A tervezők-építők többségének nevét persze még mindig homály födi, mint a Saint Denis apátsági templom új szentélyének ismeretlen építőjéét. A gótikus katedrálisok - a román kor kolostori templomaival szemben - elsősorban a fokozatosan gyarapodó városokban létesültek. Az egész lakosság befogadásának céljával épültek, létrehozásukban így egyaránt szerepet játszhatott az egyház hatalmának kifejezése és a polgári öntudat. A csúcsívben összefutó bordázat a mennyezetet tartó hatalmas oszlop- vagy pillérkötegekre vezette le a súlyt. Az oszlopok és pillérek között széles nyílásokat lehetett hagyni, a tágas ablakok szinte felszívták a falakat. A késői gótika néhány alkotása, mint pl. IX. Lajos híres párizsi kápolnája, a Saint Chapelle, egyetlen zárt, csupa üveg falú tér. A menynyezet terhét a boltozatnak a függőleges vonal felé való közelítésével lehetett csökkenteni. A romanika vízszintes tagolásával szemben a gótika tudatosan a

403 41 / Gótika és korai reneszánsz 395 függőleges irányultságot hangsúlyozta. A stílus korai templomainak oszlopain még találunk lábazatot, fejezetet, sőt akár az oszlopon elhelyezett szobrot is, talapzattal, párkánnyal. A késő gótika oszlopai és pillérei viszont egyetlen hatalmas íveléssel törnek a magasba. A boltív természetesen még így is erősen feszítette a tartópilléreket, oszlopokat. Ezeket így kívülről kellett megtámasztani támpillérekkel vagy a faltól eltávolodó, dekoratív fla-tornyocskákkal megerősített támívekkel. Nem alaptalanul szokták azt mondani, hogy a gótikus katedrális kívül viseli a csontvázát. A bordázat alkalmazása felszabadította az alaprajzot is. A bazilikális elrendezés általában érvényben maradt, de a fő- és a kereszthajó szélességét nem korlátozta semmi. A szentélyrészt a zárt apszis helyett az oltárt körülfogó ún. szentélykörüljáróval bővítették. A templombelső egységes terével, szokatlan magasságával lenyűgöző hatást tudott kelteni a lakóházak szűk, alacsony belméretű helyiségeihez szokott kortársakban. Impozánsan alakult a külső is, amelyet a támíveken és a tornyocskákon túl a tetőzetre hulló esővizet eltávolító, rendszerint szörnyalakúra kiképzett vízköpők díszítettek. Bár az eredeti tervekben nem egyszer nagyszámú torony szerepelt (Chartres templomához nyolcat, Reimséhez hatot terveztek), a gyakorlatban rendszerint megelége ek a homlokzathoz épített két toronnyal. Mivel egy-egy gótikus katedrális ak' öbb évszázadig is épülhetett, tornyai esetenként befejezetlenek maradtak ( otre Dame Párizsban). A templomépítészetben alkalmazott díszítések halmozása mutatja azt a szándékot, hogy a gótika - az anyaghoz kötöttségnek a román stílusban megjelenő gyakorlatával szemben - igyekezett szinte immateriálisat, az anyagtól szinte ftiggetlenülni látszó műalkotást létrehozni. Az Európa legnagyobb részét jellemző ún. észak-francia gótika mellett a stílusnak helyi változatai is kifejlődhettek. Az angliai templomok általában keskenyebbek és alacsonyabbak maradtak a franciaországiaknál, hatásukat egy vagy több kereszthajó beiktatásával igyekeztek növelni. Az angol gótika időben szigorúan tagolható folyamának végén a bordázat eredeti funkciójától elszakadó hálóvagy legyezőboltozatú mennyezetek alakultak ki (VIII. Henrik kápolnája a londoni Westminster apátsági templomban). Németország kőben szegény északi részein téglából építettek hatalmas templomokat (a lübecki Mária-templom főhajója 39 m magas). Itáliától általában idegen maradt a stílus, az a néhány építészeti alkotás, amely a gótika jegyeit viseli (milánói székesegyház, Doge-palota Velencében) kivételnek számít. Dél Franciaországból indult ki az a törekvés, amely a mellékhajók magasságát a főhajóéval tette egyenlővé, a bazilikális templomot ezáltal ún. csarnoktemplommá formálta. A gótika képzőművészete a műalkotásokban megjelenő eddigi jelölő funkció helyett az ábrázoló funkciót szolgálta. A korábbi témakörök részben a szentek életéből vett jelenetekkel, részben a 12. században kibontakozó Mária kultusz következtében a gyermekét tartó Máriával bővültek. A Krisztus ábrázolásoknál előtérbe kerültek emberi vonatkozásai, keresztre feszítése, feltámadása, Máriával kapcsolatban a Szent Család életéből vett jelenetek. A technikai tökéletesedés immáron megengedte a részletek precíz kifejezését, sőt, a plasztikában is érvényesült a már említett immateriális törekvés. Az alakok elveszítették tekintélyt adó

404 396 Barta ]ános nehézkességüket és a belőle fakadó nyugalmukat, s karcsúvá, hajlékonnyá váltak. Merev tartásukat felváltotta az elhajló ún. gótikus S forma, hajfürtjeik és ruházatuk lágy hullámokban, redőkben hullottak alá. A gótika alakjai életkortól függetlenül fiatalosnak tűnnek. Arctlkat a művész igyekezett érzéssel megtölteni, amit a sugárzó életöröm, valamiféle földöntúli derű kifejezésére használt fel. A késő gótika immár modorosságba váltó alakjai gyakran hajlanak szentimentalizmusba. A stílus mindemellett nem törekedett a realista ábrázolásra. A művészek nem élő modellek vagy a természet után dolgoztak, hanem emlékezetből, legfeljebb a különféle formulás könyvek segítségül hívásával. Az emberi alak arányainak összehangolása, a test elrejtése a ruha gazdag redőzete mögé, a tartózkodó mozdulatok az ábrázolás idealizált jellegét fejezték ki. A művészet tökéletesedése sem nyújtott elég támaszt az egyes bibliai alakok vagy szentek egyéni vonásainak meghatározására, ezek helyett a gótikus művész az attribútumok (szimbolikus tartozékok) felhasználásával tette felismerhetővé a szentek alakjait (Szent Pétert kulccsal, Szent Györgyöt sárkánnyal küzdve, Szent Kristófot a kis Iézussal vállán ábrázolták stb.). A képzőművészet egyes ágai között továbbra is az épületplasztika dominált. Egy-egy székesegyházra több tucat, néha több száz szobor is felkerülhetett A chartres-i székesegyház északi és déli homlokzatát összesen kb. kétezer alakkal díszítették. E székesegyház 13. századi északi kapujának alakjai különben már elhagyták a korábban kötelező merev, függőleges állást s e más irányába fordulva szinte jelenetet alkottak (Mária és Erzsébet találkoz'. A korai gótika kiemelkedő alkotása a naumburgi székesegyház nyugati szentélyrekesztőjének domborműsorozata a passió jelenetekkel valamint a szentélyben a Wettini őrgrófi család őseit ábrázoló szobrok. A rég elhunyt Wettiniekről a művész nem sok felvilágosítást kaphatott, fantáziáját így szabadon használhatta eltérő jellemek megjelenítésére (Uta asszonyt például a szemérmes tartózkodás, Regelindist a szinte kacér életvidámság, Ekkehard lovagot a büszke gőg kifejezésére stb.). Az előkelőségekkel ellentétben Krisztus és az apostolok a szentélyrekesztő domborművén szinte parasztos egyszerűséggel költik el az utolsó vacsorát. A naumburgi mester nevét még mindig nem ismerjük, a művészet növekvő megbecsülése folytán azonban a későbbi századokban mind több művésznév válik ismertté számunkra. A közép európai térség legismertebb alkotói a prágai Szent Vitus templom építője és szobrásza, Peter Parler valamint a nürnbergi Veit Stoíi, aki legszebb alkotását, a Mária oltárt Krakkó számára készítette el. A hatalmasra növekedett szárnyas oltárokat egyébként a képi ábrázolás igénye hozta létre, amely az összeszűkült falakon nem kapott elegendő teret. A szárnyas oltárt egyaránt lehetett szoborral vagy festménnyel díszíteni. Virágzott az iparművészet is: az ötvösség, az elefántcsont-faragás, a zománcfestészet. Színesebbé váltak az üvegablakok, összetettebbé és ékesebbé a miséhez használatos feszületek és szentségtartók (monstranciák), kelyhek, ostyatartó tálak (paténák). A művészi ízlés fejlődése a zenében is éreztette hatását. A gregorián tekintélyét ugyan nem lehetett kétségbe vonni, zenéje mégis alkalmazkodni volt kénytelen az új igényekhez. Nagy hatást gyakorolt rá, hogy a húsvéti passió-kör felidézése a 12. századtól dramatizálódott s benne mind nagyobb szerephez jutottak az

405 41 / Gótika és korai reneszánsz 397 eltérő feladatokat megoldó (esetleg személyeket megjelenítő) énekesek. Az 1230 körül Észak-Franciaországból induló új irányzat (ars antiqua) tovább haladt a többszólamúság és a változó ritmusú éneklés felé. Új lendületet kapott az antifóniákban egymásnak felelgető kórusok énekének variálgatása, a dallamok más hangnemben vagy eltérő ritmusban való ismétlése, a szólamkeresztezés, de akár egyik szólam kitartása a másik énekének elkezdése után, s újnak számított a gregorián folyamatosságát feladó változó ütemű éneklés is (organum, diaphonia). A 14. század elején viszont már az organum nyugtalan, de szabályozatlan ritmusa sem elégítette ki a komponistákat s a dallamok ismétlődését önálló szakaszokba kényszerítették. A még újabb irányzat (ars nova) Philippe de Vitry püspök 1320 táján készült, azonos című műve nyomán kapta elnevezését. Az ebben található elvek értelmében komponálta meg 1364-ben Guillaume de Machaut (V. Károly francia király tiszteletére) Reimsi Koronázási Miséjét, a zenetörténet első négyszólamú miséjét. Az énekhez pedig lassan csatlakoztak a hangszerek, amelyek jelenléte addig az egyházi zenében elképzelhetetlennek számított. A 13. század vége felé az orgona tört be a templomba (addig ház' áltozatai voltak ismertek). Megszaporodtak a húros és fúvós hangszerek, gkezdte európai pályafutását a lant és a trombita. Az ars nova számolta fel eneszerzők anonimitását s benne kezdődött meg Európa nagy zeneköltőinek sora. A flamand Guillaume Dufay (1400 k.-1474) műveiben teljes szabadsággal árad a dallam, változik a szöveg, az ének szinte misztikus fényt kap. A reneszánsz szabadságát ízlelgető komponisták merészségét már semmi nem korlátozta. A szintén flamand Iean de Okeghem (1430 k.-1495) 36 szólamú motettáját a kortársak a világ csodájaként emlegették. A gótika a romanikához hasonlóan nem tudott behatolni az ortodoxia területére, hiányzott mind Bizáncban, mind a keleti és déli szláv népeknél. Európa javarészén még háborítatlanul hódoltak a gótikának, amikor Itáliában megjelent az új stílus, a reneszánsz. Kialakulását megkönnyítette, hogy a gótika a félszigeten soha nem tudott igazán gyökeret verni. A szobrászatban folyamatosan fennmaradtak bizonyos antik római hagyományok, Nicola Pisano a 13. század közepén szinte római szarkofágstílusban készítette el a pisai keresztelőkápolna szószékének domborműveit. Ugyanakkor a festészet nehezen tudta levetni a bizánci befolyást. Az ugyancsak 13._ századi Cimabue még csak szokványos környezetbe helyezett Madonnája életteli alakjával hívta fel magára a figyelmet. Az itáliai művészet nagy változását a 14. századi Giotto di Bondone ( ) hozta meg, aki hús-vér embereket festett, s már nemcsak mozdulataikkal, hanem arckifejezésükkel is képes volt érzelmeiket kifejezni. A környezet persze nála még inkább díszletszerű, mint valóságos, a távlatok érzékeltetésére is hiányoztak az eszközei, a részletek realizmusával azonban a szentek csodáit is képes volt elfogadhatóvá tenni. A művészettörténet 1401-től számítja a reneszánsz korának kezdetét, amikor Lorenzo Ghiberti elkészítette a firenzei keresztelőkápolna kapudomborműveit. A Ghibertivel induló 15. század, a quattrocento művészete - bár kronológiailag a középkorhoz tartozik - már nem mérhető a középkori művészet mértékével. Olyan új tartalmat és hozzátartozó formavilágot alkotott magának, amelynem magyarázható a hagyományos középkori felfogásból.

406 398 Barta ]ános VILAGI MŰVÉSZET A században Európa nyugati régiójában felgyorsult gazdasági fejlődés valamint a rendi szervezkedés kezdetei megváltoztatták a társadalom erőviszonyait. A megerősödő uralkodói hatalom, a hatalmukban korlátozott, de országrésznyi magánbirtokukkal korlátlanul rendelkező főurak, a köznemesek és polgárok egyaránt fogékonynak mutatkoztak a művészetek iránt. A gótika korában megnőtt a világi művészet súlya és szerepe, bár az egyház dominanciáját természetesen nem tudta korlátozni. A művészet ágai közül legfontosabbnak a világi művészetek terén is az építészet számított. A technika tökéletese se valamint az anyagi lehetőségek bővülése e téren is kedvezően hatott az é tkezésekre. Atalakulóban volt a várak funkciója. A gótika kialakulásakor még izték védelmi szerepüket, masszív, erős falak övezték, amelyeken ritka díszítő elemként jelentek meg a csúcsíves vagy kőkereszttel szegélyezett ablakok. A művészi igény ilyenkor legfeljebb az udvari homlokzaton vagy az épület belsőben élhette ki magát, mint az avignoni pápai palota vagy a meiíšeni Albrechtsburg esetében. Utóbbinál a széles, ún. függönyíves ablakok, az áttört lépcsőtorony, a festett belső terek emelték a pompát. A királyi hatalom erősödése a rendi monarchiákban valamint a lőfegyverek elterjedése azonban értelmetlenné tette a védelmi funkció túlhangsúlyozását s a várak kialakításában tágabb teret engedett a kényelmi és az esztétikai szempontoknak. A német lovagrend nagymesterének marienburgi várát a 14. századi átépítés tette minden német vár legnagyobbjává és legszebbjévé. Az impozáns lovagtermet és a téglagótikus kápolnát falfestmények, színes ablaküvegek díszítették. Gazdagodtak a városok is, amit külső megjelenésükben is igyekeztek kifejezésre juttatni. A városházák szerény kezdetek után hercegi palotákkal vetekedő külsőt kaphattak. Néhol a leggazdagabb céhek vagy polgártestületek külön székházat emeltek maguknak, mint az yperni posztósok, akiknek rideg, négyszögletes toronnyal ellátott háza lenyűgözően méltóságteljes hatást tud kelteni. A középületek sorát gazdagították a városkapuk, a hídfeljáróknál épült kaputornyok. Mindkettőre Prága nyújthat jó példát a Lőportoronnyal és a Károly-híd kaputornyaival. A patríciusoknak a piacteret körülvevő házai rendszerint kőből épültek, emeletüket erkély díszítette. A polgárok többsége azonban továbbra is olcsóbb, gerenda-vázas házat építtet magának. A városi házak a rendelkezésre álló szűk terület miatt leginkább felfelé terjeszkedhettek. Az egyes emeletek az utca felé előreugorva épültek, szűkké, sötétté téve az utcákat. Az egyházi művészetnél viszonylag szűkebb teret kaptak a világi képzőművészetek, hiszen a plasztika és a monumentális festészet elsősorban a templomok vagy a szertartás kellékeinek a díszítését szolgálta. Mégis, az ott alkalmazott díszítő elemeket és eljárásokat alkalmazhatták a szertartásokon kívül használt tárgyak esetében is. Leghamarabb a miniatúra-festészet lépett át a mise- és zsoltároskönyvekből a világi történeteket megörökítő kódexek lapjaira, ahol a természetes ábrázolásnak tágabb tere nyílt, mint a vallásos könyvekben. Az ún. Manesse daloskönyvben (nevét egy zürichi családról kapta) a kor nevezetes személyiségei

407 I 41 / Gótika és korai reneszánsz 399 mellett a mindennapi életet szimbolizáló jelenetekkel találkozunk. Akad közöttük olyan ˇ, amely szinte ironikusan utal a kor szabadosnak ítélt erkölcsi felfogására. Az e ik képen a lovag létrán igyekszik légyottra kedveséhez, aki az ablakban várja, egy másikon éppen a hölgy segíti udvarlóját azzal, hogy a kucorgó férfialak y kosárban húzza fel magához. A képi ábrázolás népszerűségére jellemző, hogy Párizsban a század fordulóján 13 könyvfestő műhely szolgálta ki a megrendelők igényeit. Terjedt a faliszőnyegek divatja, Ió Iános francia király számára öt év alatt 239 darabot szállítottak. Az asztalosok, ötvösök, a fazekasságtól elkülönülő kályhacsempe készítők a gazdagok lakhelyét díszítették, életkörülményeiket tették kényelmesebbé. Hasonlóképpen kedvezett a lovagkor a világi zenének. népszerűségre tettek szert a korábban az előkelő társaságból kitaszított énekmondók, akik új műfajokkal léptek fel. A trubadúr (franciául trouvêre) maga találta ki éneke dallamát és szövegét, amelyben a szerelmi témák többnyire előtérbe kerültek a hősi eseményekkel szemben. (Így kerülhetett az Artur királyról szóló mondakör mellé Trisztán és Izolda szerelmi története.) A századi Franciaországból 460 trubadúr neve ismert, akiktől 2500 költemény és 260 dallam maradt fenn. (Azonos dallamra több szöveget is lehetett énekelni, de a dallamok hiányát magyarázhatja az is, hogy az egyházi dallamok lejegyzésére szakosodott kottaírók nehezen boldogultak a szokatlan világi énekekkel.) A trubadúrok legkiválóbbjait uralkodói, főúri udvarokban foglalkoztatták, egyik legismertebbjük, a provencei Peire Vidal 1200 táján Imre királyunk udvarában is megfordult. Német nyelvterületen a minnesängerek feleltek meg a francia trubadúroknak. Míg francia társaik művészetükkel tudtak bejutni az előkelő társaságba, a német dalnokok jelentős része a nemesi-lovagi osztály tagjaiból toborzódott. Témáik közt előkelő helyet foglalt el a természet dicsőítése, az évszakok várt vagy félt váltakozása. A 13. század neves, a valóságban élő német dalnokainak (Tannhäuser, Wolfram von Eschenbach, Walther von der Vogelweide) fiktív wartburgi vetélkedőjét örökítette meg operájában Richard Wagner. A mesterdal a valóságban a német városokban lett kedvelt műfaj, előírásait szabálykönyvek és táblázatok foglalták össze. Művelői egyesületekbe, céhekbe szerveződtek s nagy szerepet játszottak a zenetanítás pedagógiai rendszerének kidolgozásában. Tömegükben persze kevés az olyan kiemelkedő tehetség, mint a szintén Wagner által megörökített nürnbergi Hans Sachs ( ). Ha a mesterdal német sajátosság maradt is, az énekmondók egyesülése korántsem számított annak. A Bécsben élő dalnokok 1288-ban, a párizsiak 1331-ben szerveződtek muzsikus céhbe. Természetes, hogy az itáliai reneszánsz a világi művészetek terén is előrébb járt mint a kontinens nyugati országai. A firenzei keresztelőkápolna kapu-domborművére kiírt pályázaton alulmaradt Philippo Brunelleschi a város árvaházának majd egyik palotájának (Palazzo Pitti) tervezésével bizonyította tehetségét, de ő építtette meg a firenzei dóm impozáns kupoláját is. Tevékenysége egyúttal azt is igazolhatja, hogy a reneszánsz korban nem lehet egyértelműen elválasztani egymástól az egyházi és világi művészetet. A quattrocento századában az itáliai művészet élére álló Firenzében számos várszerű palotát építettek, mintegy

408 400 Barta Íános behozva a városba a vidék erődítményeit. A római hagyományok és az itáliai mesterek alálékonysága mégis lehetővé tette, hogy ezek az épületek nehézkességét széle párkányokkal, a homlokzatba gyakran szinte belesimuló pilaszterekkel oldják fel. római hagyományok hatottak a szobrászatra is (mint Donatello Gattamelatá ára), egyedül a festészet tudott tőlük mentesülni, mivel a korszakban még nem tártak fel az antikvitásból fennmaradt festményt vagy mozaikot. A képzőművészetek terén a műalkotások világi jellegét gyakran az antik mitológiából vett téma biztosította (mint a bibliai témákat sem mellőző Sandro Botticelli festészetében). Az itáliai világi művészet azonban a reneszánsz korában éppen úgy az Európa legtöbb országában még csak ezután tért hódító szellemi irányzat értékrendjét tükrözte, mint tette ezt az egyházi művészet, méltatása korszakunk tárgyalása során elhamarkodott lenne. A kontinens országaiban a kora reneszánsz legfőbb pártfogói uralkodók és egyházi főméltóságok lettek, akik a művészet új elveiből nem kívántak következtetéseket levonni a gondolkodás, a szellemi és a politikai élet esetleges megújítására.

409 , Í Mindennapi élet középkorban TA1>LALKozAs A 11. szazadtól MEGINDULT oazdasao1 NÖVEKEDÉS, elsősorban a mezőgazdasági művelés kiszélesedése következtében a szegényebb néprétegek körében is a kenyér vált a mindennapi táplálkozás főszereplőjévé, s minden egyéb étel másodlagos, járulékos, a kenyér körítése lett. A kenyér, illetve gabona hiánya egyet jelentett az éhínséggel. Más élelmiszerekkel ugyan át lehetett vészelni az ilyen időszakokat, de a kenyér hiánya vészhelyzetet jelzett. Az aszályos, száraz nyarak, vagy kemény fagyok éveiben a társadalom jelentős hányada fanyalodott ínségeledelekre: őrölt fakéreggel vagy makkal keverték a kevéske lisztet, a déli területeken gesztenyével pótolták a cereáliákat, a mocsaras területeken pedig sulymot ettek. A középkorban 1 fő évente kg gabonát fogyasztott. Míg a déli területeken a búza, addig az Alpoktól északra a rozs volt a legfontosabb kenyérgabona, de számos helyen a vetésterületen és a kenyérsütéskor is keverték a búzát és a rozsot. Flandriában például egy évi feljegyzés szerint 50-50%-ban, Angliában 1:3 arányban, Dél-Franciaországban pedig 1/3 búzához 2/ 3 árpát kevertek. A kenyérgabona mellett sok helyen kásanövényeket is termeltek, mint például kölest, vagy hajdinát, de zabkását is készítettek. A gabonaféléken kívül a mindennapi táplálkozásban a hüvelyesek, illetve a déli területeken a különböző zöldségek és gyümölcsök (füge, mandula stb.), sőt a gyűjtögetéssel beszerezhető táplálékok (gomba, bogyók, vadgyümölcsök stb.) ugyancsak fontos szerepet játszottak. Annak ellenére, hogy a virágzó középkorban visszaszorultak az ínségek, a társadalom túlnyomó többsége számára viszonylag szűkösebb volt a napi táplálék. A szántóterületek kiterjesztésével összezsugorodtak a legelők, s így kevés állati terméket fogyasztottak. Leginkább tejtermékekkel (túró, vaj, sajt stb.) tehették változatosabbá étrendjüket, húst ritkábban ettek, s azt is inkább az északibb területeken, főleg sertéshúst. A ritkábban lakott északibb térségekben nagyobb volt az egy főre eső húsfogyasztás, mint délen. Ugyanakkor a halak fogyasztása mindenhol jelentős volt. A frissen fogott édesvízi halak

410 402 mellett a tengeri, sózott, füstölt vagy szárított halnak is széles piaca nyílt: a Földközitengeren a tonhal, az északi vizeken pedig a hering jelentette a legfontosabb halételt. Az ételek elkészítéséhez az állati zsiradékok mellett (amit elsősorban az Alpoktól északra használtak) a Mediterráneumban olívaolajat használtak. Azokon a területeken, ahol az éghajlat nem tette lehetővé az olíva termesztését, más, olajos tartalmú növényi kultúrával (például diótermesztéssel) foglalkoztak, melyekből ugyancsak sajtoltak olajat. l A társadalom felső rétegeinek körében természetesen bőségesebb és változatosabb volt a mindennapi asztal: bőségesen fogyasztottak húst, köztük vadak húsát is. Míg a korai középkorban a sokat enni lehetősége a gazdagság külső jelének számított, addig a 11. század után, amikor az élelmiszerellátás jelentősen megjavult, a bőséges táplálkozás mellett nagyobb hangsúlyt kaptak a formák, szertartások és ételkülönlegességek, s nem csak a nemesség, hanem a gazdag városi polgárság körében is. Egyre inkább teret hódítottak a különböző nyalánkságok, sütemények, fűszerek. A mai szemmel mértéktelennek tűnő fűszerhasználat a korabeli orvostudomány álláspontját is tühözte, azt tartották, hogy a fűszerek heve elősegíti az ételek emésztését. (Ezzel függ össze, hogy a fűszereket gyógyászati célokra ugyancsak használták.) A fűszerek mellett egyre több keleti eredetű étel jelent meg az európai táplálkozásban: a századtól Itáliában kezdett megjelenni a rizs, a gyümölcsök választéka naranccsal és citrommal bővült, s a főúri lakomákon a pávasült is helyet kapott. A középkori táplálkozásban különleges helyet foglaltak el a szerzetesrendek, mivel az ő esetükben az, hogy mi kerül az asztalra, nem a vagyoni helyzettől függött. Etkezésüket a regula írta elő, ehhez kellett igazodni. Az egyházi előírások azonban tágabb értelemben is befolyásolták a korabeli Európa érkezését, hiszen a különböző vallási ünnepekhez kapcsolódó böjtös napok eleve meghatározták az ezen időszakokban fogyasztható ételeket. Az év mintegy napján tilos volt húst enni, egyedül csak a halak fogyasztása volt megengedett. A középkori nagyarányú halfogyasztást tehát nem csak a vágóállatok csekélyebb száma, hanem az egyházi előírások is indokolták. A 13. század utolsó évtizedeiben az agrártermelés visszaesése következtében Európa számos táján újra visszatért az éhínség. Az általános alultápláltság és fizikai legyengülés megfelelő terepet jelentett a különböző járványok, különösen az között pusztító pestis számára. A nagy népességpusztulás következtében előálló munkaerőhiány és mostoha időjárási viszonyok miatt tartósan alacsonyabb lett a szántóterület kiterjedése, s megnőtt a rétek, legelők, azaz az állattartási területek aránya. Ennek következtében a 14. század második felétől általánosan nagyobb lett a húsfélék fogyasztása az alsóbb társadalmi rétegek körében is. Megszaporodtak az állattenyésztésre szakosodott gazdaságok, és a keleti régiókból is (Lengyelország, Magyarország) ekkor kezdtek állatokat terelni a nyugati piacokra. A késő középkorban tehát a húsfogyasztás szélesebb rétegek számára vált lehetővé, különösen az Alpoktól északra, ahol egyes becslések szerint a 15. században az emberek fejenként átlagosan évi 100 kg húst fogyasztottak. A Földközi-tenger vidékén azonban a hús továbbra sem volt a táplálkozás

411 42 / Mindennapi élet a középkorban 403 meghatározója: itt az egy főre eső évi húsfogyasztás kg körül alakult. A századhoz viszonyítva jelentős változás következett be a húsfogyasztás szerkezetében: míg ekkor alapvetően a sózott disznóhús jelentette a húst, a században megnőtt a marha- és a juhhús jelentősége. jleurópa középkor végi táplálkozásában továbbra is nagy szerepe volt a halfélék ek, ám ezek köre az Atlanti-óceánon halászott tőkehallal bővült. A szálıadban egyre több helyen alakítottak ki halastavakat is. A hajózás nagyarányú 15.lszázadi fellendülésével a tengerészek élelmezéséhez kapcsolódóan a korábbi időszakokhoz viszonyítva megnőtt a hosszú ideig eltartható hüvelyesek szerepe a táplálkozásban. A lakosság ellátásában azonban az eddigiektől eltérő, új élelmiszerek a késő középkorban nem jelentek meg, majd csak az Újvilág felfedezését követően kerültek be Európába s váltak fokozatosan a táplálkozás részévé az ottani növényi kultúrák (kukorica, burgonya, zöldségfélék). ÖLTözKöDÉs, HIGIÉNIA, vízellátas A középkori viselet, öltözködés az időjárási és egyéb praktikus szempontok mellett egyúttal arra a normatív felfogásra is épült, hogy a ruházat, valamint haj- és szakállviselet világos képet adjon a társadalmi hovatartozástól és így jól láthatóan megkülönböztesse az embereket. Ezzel egyidejűleg azonban - egyházi és világi hagyományoknak is köszönhetően - a viselethez különféle szimbolikus-morális tartalmak is kapcsolódtak, s természetesen a mindenkori aktuális divatot sem lehetett figyelmen kívül hagyni. A középkori öltözködésben és viseletben a klerikusok és laikusok közötti különbség volt leginkább nyilvánvaló, hiszen az egyházi rendhez (oratores) tartozók külső megjelenése egyértelművé tette társadalmi állapotukat. Az öltözködés terén azonban maga az egyházi viselet sem volt egységes: az egyházi hierarchiában betöltött szerep, valamint a világi klerikusok vagy szerzetesi közösségekhez való tartozás alapján nagyon különbözően alakult. Az egyházszervezet hierarchiájában betöltött tisztségekhez a keresztényi szimbolikához kapcsolódóan meghatározott színű ruházat tartozott. A mennyei szférát, szakrális tartalmat kifejező fehér színű ruha illette az egyház fejét, Krisztus földi helytartóját, a pápát. Az örökkévaló égi tartalmú kéket és az evilági tartalmú pirosat egyesítette az ég és föld közötti tartalmat megjelenítő bíborosi ruházat bíbor színe, ahogyan ugyanezt a tartalmat fejezte ki húsvét és pünkösd között a katolikus egyházban előírt papi viselet is. A különböző szerzetesi viseletek ugyancsak szorosan kötődtek szimbolikus tartalmakhoz, attól függően, hogy az egyes rendek milyen gondolatiságot kívántak jobban hangsúlyozni. Ugyanakkor az egyes szerzetesek egyforma viselete az azonos rendbe tartozás külső megjelenítését is szolgálta. A bencések fekete ruházata az aszketikus ideállal és az alázat eszményével állt kapcsolatban, a fénytől (s így Istentől) legtávolabb álló szín az ember kicsinységét felmérni tudó alázatot jelképezte. A bencés regula megújításával fellépő ciszterciták fehér

412 404 csuhája viszont az Istenhez közel kerülés gondolatát fejezte ki, ahogyan a 13. században megjelenő domonkosok viselete is. A ferencesek barna ruhája a földi világhoz való kötődés színét tartalmazta, annak egyfajta kifejezéseképpen, hogy a földi világ az isteni teremtés bizonysága, s így Isten mindenhatóságának bizonyítéka. A katonai feladatokat is vállaló lovagrendek,,egyenruháját lényegében csak a páncél felett viselt köpenyek jelentették, melyek színösszetétele ugyancsak vallási tartalmakat hordozott: a johanniták fekete köpenyén például a nyolcágú fehér kereszt a fekete és a fehér szimbolikus tartalmait egyesítette, ahogyan a Német Lovagrend fehér köpenyén lévő fekete kereszt is. A világi társadalomban a ruházat hangsúlyozottan a társadalmi helyzethez igazodott, s gyakran a jog eszközével is nyomatékosították a viseletek ilyen értelmű ftınkcióját. Ez részben vonatkozott az öltözékek színére, de leginkább anyagára, minőségére. Drága prémekkel (hermelin, nyest, hód stb.) díszített ruhákat például csak előkelők viselhettek, még gazdag polgároknak is tiltva volt. Ugyanez érvényesült a ruhaszínekre is: a színes, tarka ruhák (tekintettel a korabeli festékanyagok magas árára) elsősorban a korabeli felső rétegek körében voltak elterjedtek, s minél lejjebb helyezkedett el valaki a társadalmi hierarchiában, ruházata annál,,színtelenebb illetve sötétebb (szürke, barna, fekete) lett. Ahogyan az egyházi viseletben, úgy a társadalmi státusból következő, szinte kötelező ruházat mellett a világi öltözködésben is szerepet játszott az egyes színek szimbolikus jelentése. Némelyikhez kifejezetten negatív tartalom párosult, így a hétköznapi viseletből többnyire hiányoztak. A sárga szín például a kirekesztettség, szegregáció kifejezője volt: ez szolgált a zsidók, eretnekek, prostituáltak megjelölésére, de az irigység, árulás, gyávaság, hamisság tartalmakat is magában hordozta. Az ábrázolásokon gyakran ilyen ruhában szerepelt Iúdás. A sárga-zöld kombináció többnyire a bolondságot jelentette. A kék az állhatatosság és hűség színe volt, míg a zöld a fellobbanó új szerelmet jelentette. A középkori öltözködést és viseletet a társadalmi hovatartozás, és színszimbolikai meghatározottság mellett a divat is meghatározta. Ez utóbbi változásában a klerikusok többnyire mindig azt a veszélyt látták, hogy különböző divatok új szokásai felborítják a társadalom morális rendjét, ami alatt döntően a társadalmi kategóriák pontosan elhatárolt rendjét értették. A borotválkozás és rövidre vágott haj például a korai középkorban az egyházi emberek ismérvének számított, azonban a 11. században már a lovagi társadalomban is tért hódított, ami felborította a társadalom három rendjének külsőségekben is jól elkülönülő ismérveit. A 12. századtól azonban ismét új divat kezdett terjedni: a hosszú szakáll és haj, földet söprő bő ruhák, és az új, ún.,,csőrös cipők, amelyben számos kortárs egyházi személy (pl. Szent Anzelm) a férfiak női elpuhultságát vélte felfedezni, ami felforgatja az ősök szokásait, és pajzánságra, bűnre csábít. Az 1096-os roueni, majd az 1102-es londoni zsinat például olyan határozatot hozott, hogy az a férfi, aki nincs,,keresztényhez illően megnyírva, nem léphet be a templomba. A középkori, s későbbi divatban egyaránt egyfajta ciklikusság figyelhető meg: a rövid, testhez álló ruhát a bő, buggyos, hosszú követte férflaknál és nőknél egyaránt, s ehhez a férfiak szakáll- és hajviselete is igazodott. Rövid ruhánál borotvált arc,

413 42 / Mindennapi élet a középkorban 405 hosszúnál pedig a szakáll volt a divat. Ahogyan minden korban, úgy a középkorban is a divat vertikálisan terjedt felülről lefelé, természetesen a mindenkori társadalmi hovatartozás állapotának megfelelő mértékig. A korai középkorhoz képest felgyorsult divatváltási ciklusok összefüggésben voltak a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok 11. század második felétől kezdődő megélénkülésével, s ezzel összefüggésben az újabb és újabb színezőanyagok, kelmék, selymek stb. megjelenésével. A köztudatban többnyire az a sztereotíp kép él, hogy a középkori higiéniai viszonyok siralmasak voltak, a korabeli emberek ritkán tisztálkodtak, s a lakókörnyezet is ilyen szempontból számos kívánnivalót hagyott maga után. Kétségtelen, hogy a városfalak közötti szűk, s többnyire kövezetlen sikátorok, ahová gyakran a háztartási szemetet, ürüléket is kidobták, könnyen válhattak egy-egy fertőző betegség melegágyává, de összességében a helyzet mégsem volt ennyire lehangoló. A strafšburgi városi rendtartás például már 1147-ben megtiltotta, hogy a házak előtti utcára szemetet vagy trágyát borítsanak, ezeket csak a városban kijelölt 4 szemétlerakó helyen volt szabad elhelyezni. De számos más városban is nagy figyelmet szenteltek az utcák tisztaságának, mert azt a jó városvezetés egyik ismérvének tekintették. A kora újkorhoz viszonyítva a középkori ember sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a testi higiéniára, s a középkori városok jellegzetes intézményei a fürdőházak voltak, amelyeket néhol magánszemélyek üzemeltettek, de legnagyobbrészt a város kezelésében működtek. A város lakói legkevesebb kéthetente felkeresték ezeket a fürdőket, de gyakran ennél nagyobb rendszerességgel is. A fürdőkben általában együtt fürödtek a férfiak és a nők, így azok a társas élet színterei is voltak. Rómában a középkorban több száz fürdőház működött ben Párizsban 26-ot, 1387-ben pedig Frankfurtban 29-et tartottak nyilván. A 15. században Ulm városában 11, Nürnbergben 12, Augsburgban 17, Bécsben 29, Badenben pedig 30 fürdőház működött. A tisztálkodáshoz ugyanakkor a 12. századtól már hozzátartozott a fahamuból főzött szappan is. A nemesi várkastélyok többségében ugyancsak ki voltak alakítva fürdőkamrák, és külön árnyékszékek is, melyek többnyire a várfal síkjából nyúltak ki (mint például Wartburg várában), hogy a vizelet és ürülék a falakon kívülre, a várárokba kerüljön. Egyes váraknál, és igen sok kolostornál a testi szükségletek elvégzésére szolgáló mellékhelyiségek eleve patak vagy folyóvíz fölé épültek, s így a természetes vízöblítést alkalmazták. Ha ilyen nem volt, mint például a lüttichi apátságban, akkor vízátfolyást építettek a latrinák alatt. A nemesi társadalomban a fürdőzés mellett a lovagi neveléshez általában hozzátartozott a hideg vízzel történő reggeli mosdás is. A szerzetesi közösségekben a regula szabályozta a tisztálkodás idejét és gyakoriságát, de a testi higiénia a kolostoroktól sem volt idegen. A középkori hagiográfiai irodalomban a tisztálkodásról való lemondás nem véletlenül kapott aszketikus tartalmat, s lett az evilági léttől való elfordulás egyértelmű jele. A középkori fürdőkultúrához a gyógyforrások, hévizek is hozzá tartoztak. Nagy Károly például - a hagyomány szerint - a természetes gyógyforrások miatt választotta székhelyéül Aachent, de a középkor folyamán vált ismertté több, ma

414 406 is neves fürdőhely, mint például Baden, melynek elnevezése is egyértelműen erre utal. A fürdőzés gyakorlata a késő középkorban kezdett visszaszorulni. Ennek több oka volt. Egyrészt a 15. századtól egyházi oldalról egyre erőteljesebben kezdték elítélni a fürdőzéshez kapcsolódó promiszkuitást és meztelenséget, másrészt pedig a korabeli orvosi, egészségügyi felfogás változása is ebbe az irányba hatott. A 14. század közepétől pusztító pestisjárványok, de még inkább a 15. század végétől jelentkező szifilisz miatt a legtöbb orvos úgy vélte, hogy a betegségeket a víz terjeszti, mely a bőrön keresztül beszivárog a szervezetbe. Egy Guillaume Bunel nevű doktor például 1513-ban a következőket mondta:,,kerüljétek a fürdőket, vagy meghaltok. A középkor végén bekövetkezett változás eredményezte a testi higiénia gyors hanyatlását, s a 16. századtól az emberek valóban piszkosabbak lettek, mint a korábbi évszázadokban. Egyik szeretője feljegyzése szerint például IV. Henrik francia király fokhagyma és bakkecske szagú volt. A középkorban természetes és általános volt a köpködés, s az udvari illem is csak annyit követelt meg, hogy nem szabad az asztalra, vagy az asztal felett köpni. A jól nevelt ember lakomák alkalmával csak az asztal alá köpött. Hasonló volt a helyzet az orrtörlést illetően is. Még a 15. században is az emberek ujjukba, vagy ruhájuk ujjába törölték az orrukat, a zsebkendőt még nem ismerték. A korabeli udvariasság azt parancsolta, hogy ha valaki jobb kezével ette a lakomák alkalmával felszolgált közös tálból az ételt, akkor ballal törölje meg az orrát. A középkori higiéniával és fürdőkultúrával szorosan összekapcsolódott a vízellátás kérdése. Az egyes kolostorok, de még inkább a várak vagy városok szempontjából (különösen ostrom esetén) ez döntő fontosságú volt. A korszakban elsősorban arra törekedtek, hogy a vízforrás (kút) lehetőleg a kolostor, vár vagy város falain belül legyen, de gyakran előfordult az is, hogy vízvezetékeket kellett kiépíteni. A vízellátás a katonai szempontok miatt többnyire magaslatra, hegycsúcsra épített váraknál jelentette a legnagyobb problémát. Többnyire nagy víztároló ciszternákba hordtak fel vizet, amit természetszerűleg mindig pótolni kellett, s a víz minőségére is állandóan oda kellett figyelni. Igen hosszadalmas és fáradságos munkával persze kutat is lehetett ásni, de ez nem igazán volt általános gyakorlat. A szászországi Königstein várában például 40 évig tartott, amíg egy 152 méter mély kutat kiástak. A városok vízellátásában igazodni kellett a lakosság vízszükségletéhez, s nem csak az ivóvíz, valamint háztartási felhasználás szintjén, hanem a különböző ipari tevékenységek (serfőzdék, bőrcserzők stb.) vízigényére is tekintettel kellett lenni. Egyes városok esetében, mint például Köln, a talajvíz által táplált ásott kutak elegendőek voltak a lakosság szükségleteinek kielégítésére, míg máshol vízvezetékekre, vízkiemelő szerkezetekre, vagy víztornyokra is szükség volt. Ahol az ásott kutak elegendő vizet biztosítottak, ott akár a ház pincéjében, udvarában meg lehetett oldani a vízellátást. Más városokban több szomszéd által használt közös kutakat készítettek, s közösen viselték annak fenntartási költségeit, azaz a kötél és vödör adott időközönkénti cseréjét, illetve az évi egyszeri (illetve szükség szerinti) kúttisztítást. Az ilyen közösen használt kutakat a városi magisztrátus által

415 42 /Mindennapi élet a középkorban 407 kinevezett kútmester ellenőrizte, hogy üzemeltetésük során eleget tesznek-e a városi előírásoknak (pl. évenkénti kúttisztításnak), s gyakran a városi tanács állapította meg az ilyen kutat használók költségeit is. A nyilvános kutak, vízvezetékek és vízkiemelők a város tulajdonában voltak, amelyeket vagy maga üzemeltetett, agy pedig különböző magánszemélyek illetve üzleti társaságok kezelésére bízott. fa városok vízellátásának kérdése szorosan összekapcsolódott higiéniai rendelkezesekkel is. Konstanzban peldaul 1382-ben megtiltottak, hogy a sírásók szerszámaikat nyilvános kutaknál tisztítsák. A legtöbb középkori városi rendtartás tiltotta azt, hogy a nyilvános kutaknál állatokat itassanak, koszos tárgyakat (pl. boroshordókat) és ruhákat mossanak, vagy ott tisztálkodjanak. Azokat, akik beszennyezték vagy megmérgezték a kutak vizét, nagyon szigorúan büntették. Siena városában 1265-ben egy ilyen bűnöst elevenen megnyúztak. SzóRAKozAs, ÜNNEPEK A középkorban ugyan szorosan összekapcsolódtak az ünnepek és a szórakozási lehetőségek, de természetesen ez nem jelentette azt, hogy az ünnepi alkalmakon kívül a kor embere ne szórakozott volna, ha ideje és lehetőségei azt megengedték. A szórakozásra: egyrészt különböző alkalmak teremtettek lehetőséget, másrészt pedig vagyoni-társadalmi helyzet függvényében nyílt erre lehetőség. A szórakozásra alkalmat teremtő események egyházi és világi ünnepek (koronázás, főúri esküvő, idegen fejedelmek követeinek fogadása, lovaggá ütés stb.) egyaránt lehettek. Ezeken az ünnepeken rangbéli hovatartozás függvényében eltérő módon ugyan, de minden társadalmi réteg részt vehetett. A köznép többnyire nézőként, a felsőbb társadalmi csoportok pedig aktív résztvevőként. A világi ünnepek alkalmával azonban sok esetben a jelenlévő köznép megvendégelésére is sor került ben például Aachenben, amikor III. Frigyest megkoronázták, az utcán egy olyan kutat állítottak fel, amelyből reggeltől-estig bor folyt, s abból bárki ihatott. Az ilyen, s ehhez hasonló ünnepek alkalmat teremtettek az evésre, ivásra, gyakran a táncra s egyéb mulatságokra, szórakozásokra is, hiszen ezeken az eseményeken a reprezentációhoz kapcsolódó látványosságok mellett zenészek, mutatványosok, bűvészek, bohócok stb. is szerepeltek. Az egyházi ünnepek vallási-liturgikus részeit is - melyek gyakran egész tömegeket megmozgattak (pl. körmenetek) vagy a laikusok közül aktívan bekapcsoltak személyeket (pl. misztériumjátékok) - lakomák, mulatságok, szórakozások követték, különösen a karácsonyhoz és húsvéthoz kapcsolódóan. Az északi területeken a Szent Iván-naphoz kötődő ünnep szinte nem is vallási, hanem gyakran féktelen, szabados ünneppé vált. A középkori ünnepi alkalmak egyébként is gyakran kapcsolódtak össze szabados megnyilvánulásokkal. Krónikák feljegyzései szerint például 1461-ben XI. Lajos királyt Párizsban, vagy 1468-ban Merész Károly burgund herceget Lille-ben meztelen asszonyok és lányok fogadták a városkapunál. Az is megszokott jelenség volt, hogy a nagy társadalmi események színhelyeire (koronázás, országgyűlés stb.), sőt még az egyházi zsinatok helyszíneire is,

416 408 messze földről sereglettek a könnyűvérű nők. A konstanzi zsinat idején a városban tartózkodó ktırtizánok számát a kortárs becslések 700 és 1500 közöttire tették. A tisztálkodási szükségletek mellett a középkori városokban a fürdőházak is fontos szórakozási helyszínek voltak. A korabeli képi ábrázolások szerint fürdőzés közben ettek, ittak, zenét hallgattak, különböző játékokat játszottak, sőt nem e szer a fürdő egyfajta bordélyként is működött. A 15. század közepén például alenciennes-ben a btlrgund herceg, egy angol követségre várakozva, lefoglalta agának és kíséretének a város fürdőházait, ahol mindent meg lehetett találni, ami Venus mesterségéhez tartozott: tetszése szerint választhatott, és mindezt a herceg fizette. A világi rendezvények sorában kitüntetett helyet foglaltak el a lovagi tornák, melyek a nemesség mellett a nép szórakozását is szolgálták, s egyúttal a számításba jöhető leendő férj- és feleség-jelöltek nyilvános,,seregszemléje is volt. A,,hivatalos, azaz szervezett ünnepeken kívül a népszokásokban gyökerező ünnepek (farsangi hagyományok, karneválok, bolondünnepek stb.) kínáltak széles körű szórakozási lehetőséget a kor emberének. Ezek az események ugyancsak bővelkedtek szabados táncokban és játékokban, szexuális megnyilvánulásokban. A humanista Erasmus az évi sienai karnevált például azért ítélte el, mert az emberek túlzásba vitték a szabadosságot. A német városokban a bolondünnepek alkalmából gyakran a kútba dobták az embereket. A céhünnepek, mesteravatások ugyancsak alkalmat teremtettek a szórakozásra, evésre-ivásra. Az Ibériai-félszigeten már a középkorban is jelentős tömegeket vonzottak a bikaviadalok. Széles rétegeket vonzottak a kivégzések, egyházi autodafék is, melyek a középkorban mindig nyilvánosak voltak, és a,,rettenet színházaként a tömegek számára látványosságot jelentettek, ahogyan a nyilvános megszégyenítéssel járó büntetések is. A különböző ünnepi események mellett a vásárok és piacok szerepe sem korlátozódott kizárólag gazdasági tartalomra, hiszen ezeken is számos medvetáncoltató, mutatványos, zenész stb. tűnt fel. Az eladásra kínált termékek megtekintése, mustrája ugyancsak sok ember számára jelentett szórakozást, kikapcsolódást. A hétköznapi életben leginkább az esküvői mulatságok jelentettek szórakozást, valamint a szürethez és disznóölésekhez kapcsolódó alkalmak. Különösen az esküvők, lakodalmas mulatságok trágár tréfál(kal, szexuális tartalmú vaskosságokkal jártak együtt. A napi szórakozásokhoz különböző játékok is hozzátartoztak. A középkorban a legkedveltebb szerencsejáték a kocka volt, de a kártyát is szívesen elővették. A nemesség mindennapjaihoz az ünnepeken kívül is, szervesen hozzátartoztak a különböző szórakozások: udvaraikban zenészek, színészek, bohócok, udvari bolondok stb. éltek. A vadászat szintén kedvelt nemesi időtöltés volt. Ennek kifinomultabb,,,elegánsabb formáját a solymászat jelentette. A kocka, kártya mellett a felsőbb társadalmi rétegekben nem egy esetben a sakkjáték is ismert volt. A lovagi-udvari kultúrában maguk a lovagok, sőt a fejedelmek is a szórakoztatás szereplő részesei voltak: verseket, énekeket írtak s adtak elő, gáláns szerelmi kalandokba bocsátkoztak. A középkori lovagi irodalom tanúsága szerint

417 42 / Mindennapi élet a középkorban 409 a vitézi erények megmutatása, s egyéni dicsőség megszerzése mellett (melyekről a nemesi udvarokban mesélni lehetett) a lovagság számára a hadakozás a legfőbb szórakozás is volt. A késő középkor fejedelmi udvaraiban már a tudományokkal való foglalatosság is megjelent az igényes időtöltések sorában, noha sok esetben az ehhez kapcsolódó mecénási szerep vagy könyvgyűjtés szorosan kapcsolódott reprezentá 'ós célokhoz. Az eg tikumok iránti kíváncsiság szinte az egész középkort végigkísérte. Nemcsak a t voli tájakon járó lovagok, zarándokok vagy kereskedők beszámolói vonzottak népes hallgatóságot, hanem a messzi vidékekről származó különleges állatok, tárgyak, emberek is. Köln városában például 1482-ben csodálhatták meg az első élő elefántot. I(özLEKEDÉs, ZARANDOKLATOK A középkorban a közlekedést, az utazást számos tényező nehezítette. A rossz állapotú kátyús földutak, melyek tavasszal és ősszel a sártól szinte járhatatlanokká váltak, önmagukban is merész vállalkozássá tették az utazást, amit a gyakori rablótámadások, földesúri önkényeskedések, a közbiztonság hiánya csak tovább fokozott. A közlekedésre ezeken kívül egyes városok árumegállító joga is hatást gyakorolt. Az egyes utak állapotának eseti javítására a közhatalom (uralkodók, tartományi fejedelmek) többnyire csak akkor mutatott némi hajlandóságot, ha abból kézzelfogható bevételei származtak. Így például adott útszakaszok biztonságának s járhatóságának biztosításával ezen utakra lehetett terelni a forgalmat, melynek megnövekedése viszonylag gyorsan a vámbevételekben is éreztette hatását. Ugyanilyen szempontok motiválták a hidak karbantartását is. Más esetekben maguk a kereskedők és fuvarozók kezdeményezték bizonyos utak rendbe tételét, vagy éppen megnyitását, mint például az Alpok térségében. Nagyobb állami odafigyelés az utak állapotára végső soron csak Dél-Itáliában volt, ahol a Staufok, majd az Anjouk központosított monarchiája valóban hozott néhány ilyen tartalmú intézkedést. Ha nem áruszállításról volt szó, hanem személyek utazásáról, kerekes járműveket leginkább csak a parasztok használtak. A nemesek, de még az egyháziak is inkább ló- vagy öszvérháton közlekedtek. Előkelő, de öreg, vagy beteg emberek, vagy azok a hölgyek, akik nem lóháton utaztak, szekereket és gyaloghintót egyaránt használtak. Az úton járók jelentős része azonban gyalogosan közlekedett, különösen a zarándokok, akik gyakran ezt a megpróbáltatást azzal tetézték, hogy mezítláb gyalogoltak. A gyaloglást a vezeklés egyik formájának tekintették. A szárazföldhöz képest a vízi közlekedés gyorsabb utazást tett lehetővé, jóllehet itt is számos körülmény jelentett akadályozó tényezőt. A középkor szabályozatlan folyói gyakran kiszámíthatatlan homokpadokkal, zátonyokkal, vagy éppen árvizeikkel nehezítették a hajózást. Tengeri utazás esetén elsősorban az időjárás miatt meghatározott évszakokhoz kötődött a közlekedés, amit az úton járóknak figyelembe kellett venniük, ahogyan azt is, hogy a rablótámadások ilyen esetekben is komoly veszélyt jelentettek. A középkorban

418 410 a Földközi-tengeren hosszú ideig még az antikvitásból származó, evezővel s vitor ával hajtott gálya volt a meghatározó hajótípus, de a hajó farában függőleg tengelyre erősített kormánylapát feltalálását követően a századtól egyre ban tért hódítottak a kizárólag vitorlás hajók is. Az északi területeken a vitorla va amivel hamarabb kiszorította az evezőket. Az utakon közlekedők felett az adott tartomány ura bíráskodott, s az ősi vendégjog továbbéléséből következően többnyire megillette őket az a jog, hogy az út mellett letáborozzanak és fát gyűjtsenek. Az utazók így elvileg az uralkodó vagy a tartományúr védelme alatt álltak. A zarándokok esetében ez még egyházi védelemmel is párosult. Nemcsak az út- és hídvám megfizetése alól mentesültek, vagy az ellenük elkövetett sérelmeket sokkal súlyosabban ítélték meg, mint a nem zarándokok esetében, de a zarándokokkal szembeni bűnelkövetőket egyházi átokkal is sújtották ban például IX. Alfonz kasztíliai király figyelmeztette hűbéreseit a Compostelába tartó zarándokok zaklatásának tilalmára. III. Ince a keresztesekhez hasonlóan a zarándokokra is kiterjesztette azt a jogot, hogy interdictum idején is részesülhetnek a bűnbánat szentségében, s utazásuk idejére vagyonuk egyházi védelem alá került. A középkori utazók nagyobb biztonságuk érdekében többnyire csoportosan keltek útra, s még a vallási célú zarándoklatok alkalmával is általában fel voltak fegyverkezve. Útközben igen gyakran magánszemélyek, vagy egyházi intézmények.vendégszeretetét vették igénybe, majd a nagy zarándokutak mentén a viszonylag állandó forgalomra alapozva egyre több pihenőhely, fogadó, továbbá monostor és ispotály is létesült. A pamplonai székesegyházhoz tartozó Szent Mihály-ispotályban például a zarándokokat egynapi fejadag kenyérrel és egy tál főzelékkel vagy hússal vendégelték meg. A középkori zarándoklat (peregrinatio) a Krisztus vagy apostolok és a szentek egykori jelenléte által megszentelt helyekre, s az ottani csodatévő ereklyék elérésére irányuló kegyes, s alapvetően a lelki üdvösség és bűnbocsánat elérése érdekében vezekléssel összekapcsolt, aszketikus vállalkozás volt. Más esetekben azért vállalták a hosszú és veszélyekkel teli utat, hogy a csodatévő ereklyék és az isteni kegyelem révén felgyógyuljanak betegségeikből, vagy fogyatékosságaikból. (A 11. század végétől a keresztes háborúban való részvétel is a peregrinatio egyik formájává vált.) A korai középkor lokális szentjeinek és ereklyéinek helyszíneihez irányuló zarándoklatok mellett a 11. századtól egyre inkább tért hódítottak a távoli területekre és egyetemes egyházi tartalmú kegyhelyekre tartó zarándoklatok. A legfőbb cél századokon keresztül a Szentföld és Ieruzsálem volt, de a spanyol reconquista hatására Compostela is a nagy peregrinációseúti célok közé emelkedett. Róma mindig is a zarándokok egyik fontos végállomása volt, de azt követően, hogy 1300-ban VIII. Bonifác meghirdette, s törvényerőre emelte a teljes búcsúval egybekötött római szentévet (ellensúlyozva a Szentföld elvesztéséből fakadó peregrinációs problémákat), a középkori Európa legnagyobb tömegeket megmozgató zarándoklata a római lett. Ezt a folyamatot erősítette az is, hogy a szentévek közötti eredetileg százéves ciklust hamarosan ötven, majd huszonöt évre csökkentették. A 14. század második felétől Róma mellett egyre több más egyházi központ is megkapta a teljes búcsúval járó szentévek meghirdetésének jogát

419 42 / Mindennapi élet a középkorban 41 1 (1370-ben Canterbury, 1407-ben Le Ptıy, 1434-ben Santiago de Compostela stb.), s így jelentősen bővült az Európán belüli zarándokhelyek kínálata. A gyógyulást kereső zarándokok az egyes betegségek gyógyítására szakosodott szentek kegyhelyeit keresték fel. például a pestis ellen Szent Rókushoz, a torokbántalmak esetén Szent Balázshoz, az orbánc ellen Szent Antalhoz, a lepra ellen Szent Lázárhoz, epilepszia esetén Szent Iánoshoz, köszvényes bántalmakkor pedig Szent Mórhoz kellett fohászkodni. A középkori zarándoklás motívumai között politikai indítékok is megjelenhettek, különösen akkor, amikor bizonyos szentek egy-egy uralkodó dinasztia védelmezőivé váltak, ahogyan például a apetingek Szent Dénest, a Valois királyok pedig Szent Mihályt részesítették l1ös tiszteletben. A német uralkodók megkoronázásuk után feltétlenül elzaráı okoltak Kölnbe, a monarchia egyik legfőbb vallási szimbólumához, a háromkirályok ereklyéihez, hogy - különösen a pápaság-császárság harca idején - ezzel is hangsúlyozzák a királyi hatalom Krisztustól való származását. A zarándoklatok földrajzi kiszélesedése és gyakoribbá válása számos területen komoly gazdasági hatásokkal is járt: egyre több helyen rendezkedtek be az utazók kiszolgálására, ellátására, azaz a zarándoklatok jelentették a középkori,,turizmust. Különösen Rómában éltek igen sokan a zarándokokból, de nem elhanyagolható bevételt jelentettek más városok számára sem. A távolsági kereskedők, zarándokok, lovagok s katonák mellett a középkori úton járók körét cirkuszosok, vándormutatványosok, egyetemekről egyetemekre vándorló diákok, klerikusok, új és új munkahelyszínekre igyekvő mesteremberek (különösen az építőiparhoz kapcsolódó kőművesek, kőfaragók stb.), céhlegények, fejedelmi meghívásokra különböző udvarokba menő művészek, tudósok, írástudók gyarapították. A kolonizációhoz kapcsolódóan ugyancsak nagy számban keltek útra Európa különböző területeiről az emberek, hogy akár több száz kilométerrel távolabb telepedjenek le. A KÖZÉPKORI JoGRENDszER Az iszlám világtól eltérően, ahol mindenfajta jog vallási jog is volt, s ennek megszegése nemcsak bűnös, hanem egyúttal kárhozatos dolognak is számított, melyért a földi büntetésen kívül síron túli szenvedés járt, a középkori Európában, annak ellenére, hogy számos vallási vétek világi büntetést is maga után vont, viszonylag jól elkülönült egymástól a jog és a vallás, valamint a jogon belül a világi és az egyházi jog. A középkori jogrendszereket gyakorlatilag három, egymással tértől és időtől függően más-más viszonyban álló forrás alakította folyamatosan úgy, hogy maguk ezek a jogforrások sem voltak statikus állapotúak: az antikvitástól örökölt, többnyire már vulgarizált római jog, a század folyamán kialakult s rendszerbe foglalt egyházi, vagy kánonjog, és hosszú időn keresztül a legfontosabbnak számító helyi, ún. szokásjog. A középkorban még nem voltak modern értelemben elkülöníthető jogágak, s ilyen kategóriákban gondolkodva legfeljebb egyfajta,,közjogról és a,,magánjogról

420 412 beszélhetünk, habár ez nem jelentette azt, hogy a mindennapi élet szempontjából fontos különböző tartalmú gyakorlat ne lett volna. E két alapjogágtól kezdett elkülönülni a középkor utolsó századában - az inkviziciós eljárás terjedésével összefüggésben - a büntetőjog, mely az eredetileg magán- és közjog területét egyaránt érintő,,büntető jogviszonyokból állt össze. Kétségtelen, hogy a,,büntető jellegű viszonyok nagyon régi múlttal rendelkeztek, s a középkori forrásokban az ilyen tartalmú részek a meghatározóak, ennek ellenére nem alkottak önálló jogágat, nem volt elkülönült büntetőjog, ahogyan hosszú ideig igazából,,közjog sem, hiszen a hűbéri állam alapvetően magánviszonyokra és függőségekre épült. A középkori uralkodók fennhatósága alá tartozó területeken nem volt a szó nıodern értelmében egyetlen belső jogrendszer, jogegység, mely a törvényhozó hatalom legteljesebb jogalkotasi hatasköret feltetelezte. A közepkorban (de meg a kora újkorban is) az volt a jellemző, hogy egy-egy territoriális hatalmi képződmény (ország, tartomány stb.) joga egyszerre több, egymásra rétegződő szintből tevődött össze. Az univerzálisnak számító jogok (kánonjog, római jog) mellett nagy szerepe volt a helyi szokásjognak, mely területi (tartományi, városi, falusi) alapon tovább tagolódott, valamint az ugyancsak ilyen elv szerint rétegződő személyi jogoknak (származás, foglalkozás, rendi állás stb.), és az egyedi jogoknak, azaz a privilégiumoknak. Ebből következően az alkalmazható és alkalmazandó jog megállapítása jelentette a peres eljárások első mozzanatát. A jogalkalmazásban az adott helyzetnek megfelelő, legszűkebb körre vonatkozó jogot kellet figyelembe venni (lex specialis derogat legigenerali), azaz a települési jog megelőzte a tartományit, a tartományi az országosat, s az országos is az univerzálist. Ez utóbbi azonban csak a római jog alkalmazhatóságára vonatkozott, mert a gregoriánus egyházreform nyomán megerősödött egyház a középkor folyamán Európa minden térségében általánosan elfogadtatta az egyházra és a hitéletre vonatkozó kánonjogot. Mivel ennek számos, a mindennapokat érintő előírásai is voltak, különösen a házasságkötés, szexualitás, özvegyi jog stb. kérdését illetően, az ilyen ügyekben Európa egészén többé-kevésbé azonos jogelveket alkalmaztak. A középkori jog, a római jog azon alapelvétől eltérően, hogy az újabb jog hatálytalanítja a régit (lex posterior derogat legi priori), azt az elvet követte, hogy a jog annál jobb, minél régebbi. A régi jog követését az eskü biztosította, mely jogsértés esetén a germán korból örökölten a keresztény középkorban is isteni büntetést vont maga után. Ennek megfelelően az uralkodóknak sem a törvényhozás volt a fő kötelessége, hanem az igazság kiszolgáltatása. Mivel a középkori jogszemléletet egyrészt szakrális tartalmak, másrészt a társadalom hierarchikus tagolódásának elve hatotta át, a jogeljárás, jogszolgáltatás nagyon egyszerű volt. Az inkvizíció megjelenéséig hivatalból megindítandó eljárás nem létezett (s maga az inkvizíció is alapvetően csak egyházi kérdésekben, azaz az eretnekek felderítésében és megbüntetésében járt el,,hivatalból, világi ügyekben nem), a jogban a sértett fél panasza alapján megindított ún. vádelvi eljárás volt a meghatározó. Ennek során a peres felek tanúkat sorakoztattak fel állítástık igazolására. A tanúvallomások hitele és súlya a tanúk társadalmi jogállásáról, s nem számuktól függött. Ha ilyen alapon nem lehetett igazságot szolgáltatni, a pogány germán korból

421 42/ Mindennapi élet a középkorban 413 örökölt, s keresztény tartalommal felruházott istenítélet következett: alacsonyabb társadalmi helyzetű emberek esetében többnyire az ún. tüzesvaspróba, míg a nemeseknél a bajvívás döntött. Az igazság kiderítésénél a világi eljárás nem ismerte a beismerés kikényszerítésére szolgáló kínvallatást, ezt - a római jogra alapozva - csak az inkvizíció honosította meg. A bíró feladata kizárólag az volt, hogy megállapítsa, melyik félnek van igaza. A hűbéri rendszer kialakulásával az uralkodói hatalom jogkörei, így a bíráskodás is jog is, különböző mértékben magánkézbe kerültek, így egy-egy területen a közhatalomnak ezzel a részével rendelkező várúr, vagy tartományi fejedelem gyakorolta a bíráskodást. A bűnös megbüntetése a lovagok körében a család vagy nemz:tség magánügyének számított, ami gyakran vérbosszúk, magánháborúk sorát s badította el, s a társadalom ezt magától értetődően helyesnek, jogszerűnek tartotta. parasztság esetében a földesúri bíráskodás nem csak a bűnös személyét állapít tta meg, hanem a büntetésről is gondoskodott, így ebben a társadalmi rétegben nem volt helye a bosszúknak. A békét és közrendet veszélyeztető nemesi magánháborúk negatív hatásainak mérséklésére általánosan elfogadott eljárásnak számított a felek közötti békés megegyezés, melynek során a vétkesnek mondott fél még emberölés esetén is anyagi kártérítést nyújtott (vérdíj). A vérdíj összege a meggyilkolt személy társadalmi helyzetétől függött. A helyi jogok jó ideig,,íratlan jogok voltak, s a mindennapos gyakorlat révén maradtak fenn. Lejegyzésükre Európa különböző területein eltérő időben került sor: a Mediterráneumban ez többnyire már a korai középkor századaiban megtörtént, míg az Alpoktól északra csak a Karoling-korban, vagy annál is később. A törzsi viszonyokat rögzítő Nagy Károly-kori Lex Saxonum után a hűbéri függőségek teljedéséhez igazodó szász szokásjog összefoglalására, s leírására (Sachsenspiegel) például csak a 13. század első felében került sor. A római jog részben az egyházi kánonjog révén gyakorolt hatást a helyi szokásjogokra, részben pedig a császárság-pápaság közötti hosszú küzdelem során a felek tudatosan érveltek is ennek logikája mentén, s ezek az érvek, jogi elemek fokozatosan beépültek a középkoriállamok jogába. A hűbéri Európa első, uralkodói törvényhozáshoz kapcsolódó, jelentős mértékben a római jogot alkalmazó törvénykönyve a II. Frigyes császár által 1231-ben kiadott melfi Constitutio volt. A középkori jogban a szankcionáló, büntető tartalmú kérdések mellett a hűbérjog, s annak dologi illetve személyi oldala (melyeknek nagyon sokféle változata alakult ki), a birtoklás és elidegenítés, továbbá a földesúr-paraszt viszonyra, valamint a földhasználatra vonatkozó különböző szabályozó szokások és jogok voltak meghatározó fontosságúak. Az egyéni jogképességet, családirokonsági kapcsolatokat, házasságot, gyámságot, öröklést, végrendelkezést adott korban és helyen előíró jogi viszonyoknak ugyancsak jelentős szerepe volt a középkori jogrendszerben. A 12. századtól megélénkülő kereskedelmi forgalom és városfejlődés következtében kialakultak a pénzügyleteket, kereskedelmi társaságokat, bányászatot, céhes viszonyokat stb. szabályozó jogi keretek, sőt a hajózásra és tengerjogra vonatkozó rendelkezések is, mint például a Lex Rhodia de iactut, a Consulat de mar, vagy a Roles di Oléron.

422 t l ı I l Az egymást gyorsan követő két kiadást megért Európa a korai középkorban folytatását veheti kézbe az érdeklődő. Az érett és a késő-középkort áttekintő kötet célja azonos az előzőével. Elsősorban a felsőoktatásban történelmet tanuló hallgatók számára kíván segítséget nyújtani a felkészülésben, ugyanakkor szeretné kielégíteni a történelem, azon belül is az oly romantikusnak tűnő, de a modern ember számára sok vonatkozásában nehezen érthető középkort kedvelő olvasók igényeit is. Az előző kötettel megegyező magas színvonalat, szakmai felfogást, és történetírói módszert a közel azonos szerzőgárda biztosítja. A jelenlegi kötet mégis gazdagabb, mint a korábbi korszak összefoglalása. Az egyes népek és országok történetén túl külön fej ezeteket szentel a kor társadalmi. gazdasági, népesedési viszonyainak, a hűbériség és a rendiség értelmezésének, az egyház és a vallás szerepének, valamint a mindennapokat meghatározó olyan sajátosságoknak, mint az életmód, a társadalmi normák, a hiedelmek és a középkori világkép. A politikai események hátterében így fény derülhet azok okaira, objektív és szubjektív mozgatóira is. 1? el : I -É? - w- i ISBN ÍÍ