MAGYARORSZÁG LUXEMBURGI ZSIGMOND URALKODÁSA C.Tóth Norbert

Átírás

1 MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E LUXEMBURGI ZSIGMOND URALKODÁSA C.Tóth Norbert

2 C. TÓTH NORBERT Luxemburgi Zsigmond uralkodása Főszerkesztő Romsics Ignác KOSSUTH KIADÓ

3 Írta: C. Tóth Norbert Főszerkesztő: Romsics Ignác Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla Tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották. Egyéb források: Civertan, ELTE Egyetemi Könyvtár (Budapest), Főszékesegyházi Kincstár (Esztergom), Keresztény Múzeum (Esztergom), Magyar Képek Archívum, Magyar Nemzeti Galéria, MTA Könyvtára, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Ráday Gyűjtemény (Budapest), Szépművészeti Múzeum Fotók: Bakos Ágnes, Bakos Margit, Bókay László, Búzás Gergely, Dabasi András, Hegyi Gábor, Józsa Dénes, Kocsis András Sándor, László János, Makky György, Mudrák Attila, Nagy Mihály, Sebestyén József, Szabóky Zsolt, Szalatnyay Judit, Szelényi Károly, Tihanyi Bence Külföldi intézmények: Bayerisches Nationalmuseum (München), Centre Historique des Archives Nationales (Párizs), Kulturhistorisches Museum (Görlitz), Kunsthistorisches Museum (Bécs), Musée de l'armée (Párizs), Österreichische Nationalbibliothek (Bécs), Österreichisches Staatsarchiv (Bécs), Pamiatky Múzeá (Pozsony), Rosengartenmuseum (Konstanz), Staatsbibliothek, Depot Breslau (Berlin), Topkapi Szeráj Könyvtára (Isztambul), Uffizi Képtár (Firenze) Városi Levéltár (Pozsony) ISBN Minden jog fenntartva Kossuth Kiadó 2009 C. Tóth Norbert 2009 Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zrt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató / kiado@kossuth.hu

4 Tartalom EURÓPA A 14. SZÁZAD VÉGÉN A Német-római Birodalom 8 A nagy nyugati egyházszakadás ( ) 11 Anglia és Franciaország 13 Új hatalom megjelenése Európában 14 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Út a trónig ( ) 18 Az első évek ( ) 21 Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé ( ) 28 Nikápolyés következményei ( ) 34 ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( ) Harc az irányításért ( ) 40 A polgárháború ( ) 45 A király kormányzatpolitikája 51 A SZUVERÉN URALKODÓ ( ) A fegyverek békéje ( ) 58 Zsigmond király várospolitikája 64 A konszolidáció kiteljesedése ( ) 68 Borbála királyné és udvara 74 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME Zsigmond magyar király a német király ( ) 78 Az ország védelme ( ) 83 Diplomáciai események Magyarországon 94 AZ UTOLSÓ ÉVEK: KIRÁLY ÉS CSÁSZÁR ( ) A római koronázás és a bázeli zsinat ( ) 102 Újra itthon ( ) 104 Az erdélyi parasztfelkelés ( ) 106 A császár halála és a trónutódlás 110 Ajánlott irodalom 112

5

6 Európa a 14. század végén A Német-római Birodalom 8 A nagy nyugati egyházszakadás ( ) 11 Anglia és Franciaország 13 Új hatalom megjelenése Európában 14

7 EURÓPA A 14. SZÁZAD VÉGÉN A Német-római Birodalom A német választófejedelmek császárrá választják VII. Henriket. Kódexillusztráció, 14. század közepe A 14. században Európa egyik legnagyobb területű országa a Német-római Birodalom volt, ám területi kiterjedésével korántsem állt összhangban az azt vezető császár, illetve király hatalma. A birodalom, mint politikai tényező a Hohenstauf-családból származó II. Frigyes 1250-ben bekövetkezett halálával kiesett az Európa sorsát alakító államok sorából, de a császári címnek továbbra is megmaradt a rangja, azaz a kontinens uralkodói között az első hely illette meg. A cím megszerzéséért a mindenkori német királynak Itáliába, illetve Rómába kellett eljutnia. Ez a korszak viszonyai között meglehetősen hosszú diplomáciai egyeztetéseket igényelt, így a legtöbb német uralkodó megelégedett a római király" címmel. A század folyamán három, a Habsburg-, a Luxemburgi- és a Wittelsbachcsaládból kerültek ki a német uralkodók. Az egyes német királlyá választott személyeknek annyi hatalmuk volt a birodalom felett, amennyit saját tartományukból me

8 A Német-római Birodalom ríteni tudtak. A Habsburgok 1273 és 1308 között birtokolták a német királyi címet, s e tisztségükben elsősorban az osztrák és a mai Svájc területén lévő öröklött birtokaik közötti területek megszerzésére törekedtek. Ennek következtében komoly összetűzésekbe keveredtek az ott kialakult kantonokkal, de a velük vívott ütközeteket (Morgarten, 1315, Sempach, 1386) sorra elvesztették. A szövetséghez a 15. században további városok és területek csatlakoztak, amelynek révén komoly katonai erővé váltak. Az így megerősödött szövetség 1415-ben - immáron Zsigmond támogatásával - támadólag lépett fel és végleg megtisztította Svájc területét a Habsburgoktól. A Habsburgok után a Luxemburgok kerültek a császári trónra. VII. Henrik király 1310-ben megszerezte a Premysl-dinasztia kihalásával megüresedett cseh trónt fia, János számára. Ettől kezdve a család kihalásáig, azaz Zsigmond király és császár haláláig a Luxemburgok Prágában tartották székhelyüket. Luxemburgi János cseh király azonban nem tudta megszerezni a német császári trónt, ugyanis a választófejedelmek a Wittelsbach-családból származó IV. (Bajor) Lajost ( ) választották meg. Uralkodása alatt ismét fellángolt a birodalom és a pápaság közötti harc, amelynek eredményeképpen a német választófejedelmek 1338-ban Rhensben úgy határoztak, hogy az általuk trónra emelt uralkodó hatalmának nem előfeltétele a pápai megerősítés, amivel a császárkoronázást formális aktussá tették. Lajos után ismét, ezúttal immáron 1437-es kihalásukig a Luxemburgi-család tagjait választották királlyá. A birodalom és Csehország IV. Károly császár és cseh király ( ), Zsigmond apjának uralkodása alatt élte a fénykorát ban Károly kiadta a német aranybullát, amelyben szabályozta a trón betöltését. A cseh koronához csatolta Sziléziát, 1373-tól pedig a család uralma alá került a Brandenburgi Őrgrófság is. Károly öröklött és szerzett birtokait még életében felosztotta fiai között: Csehországot és a német trónt Vencel, Brandenburgot Zsigmond kapta, míg a többi tartomány a különböző oldalágaknak jutott. Emellett 1348-ban megalapította a prágai egyetemet. Elméletileg a birodalom részét képezte az Itáliai-félsziget Rómától északra eső része is, de a Hohenstaufok bukásával a területen lévő minden nagyobb város önálló politizálásba kezdett és külön köztársaságot hozott létre. A városok egy része aztán császárpárti (gibellin), másik része császárellenes (guelf) politikát folytatott, ami kitűnő ürügyet biztosított az egymás elleni harchoz. S habár az idő múlásával elhalvá IV. Károly. Falfestmény részlete a karlsteni várból Kanton Független paraszti közösségek Svájc területén, amelyek közül három, Uri, Schwyz és Unterwalden 1291-ben önvédelmi célból társulást alapított (Eidgenossenschaft), amely a későbbi svájci államszövetség csírája lett.

9 EURÓPA A 14. SZÁZAD VÉGÉN Károly aranybullája, 1355 Német-római uralkodók ( ) Luxemburgi IV. Károly Luxemburgi Vencel (Károly fia) Pfalzi Ruprecht Luxemburgi Jodok morva őrgróf Luxemburgi Zsigmond Habsburg II. Albert nyodott a két szó eredeti jelentéstartalma, a harcok korántsem csendesedtek, sőt idővel a városokon belül is megindult a két párt közötti rivalizálás. E fegyveres összetűzések eredménye hamarosan megmutatkozott, hiszen a legtöbb városállam az anarchia szintjére süllyedt, és vagy egy njelölt népvezér, vagy egy diktátor vette át az irányítást, netán egy szomszédos város szállta meg a települést. A 14. század első felére aztán csak néhány nagyobb városnak sikerült felszínen maradnia, amelyek egyúttal bekebelezték a környezetükben fekvő többi települést is. Az egyes városok élére örökletes hatalommal egyegy család került. Így Milánóban a Visconti ( ), Veronában a Scala (1387-ig), Páduában a Carrara család (1405-ig) birtokában volt a hatalom. Mellettük Piemontot a Savoyai grófok, 1416-tól - Zsigmond rangemelése révén - hercegek vezették. A 15. század új fejleményeként e városok vezetői (ellenkirály) arra törekedtek, hogy hatalmukat valamilyen módon jogilag is legitimizálják. Ennek érdekében hűbéruruktól, a császártól különféle címeket vásároltak: így például a veronai Scalákat legyőző Visconti család 1395-ben megalapította a Milánói Hercegséget. Az észak-itáliai városok közül kiemelkedett Velence, Genova és Firenze, amelyekben egyrészt megmaradt a köztársasági államforma, másrészt gazdagság tekintetében messze a többiek fölé emelkedtek. Tették ezt - az utóbbi kivételével - főleg annak révén, hogy jövedelmező gyarmatbirodalmat építettek ki. E városok abban is előrébb jártak társaiknál, hogy pénzügyi fölényüket sikeresen tudták katonai hatalommá átalakítani. S habár a 14. század közepén Genova segítségével Nagy Lajos királynak sikerült Velencét rövid időre visszaszorítania, mégis a városállam egyre nagyobb területeket foglalt el a szárazföldön (Terra Firma): 1405-ben Pádua és Verona, ben Friaul tartomány, 1428-ban Brescia és Bergamo került hatalma alá. Emellett sikeresen harcolt Magyarországgal is Dalmácia visszaszerzéséért. A harmadik város, Firenze fejlődése anynyiban különbözött a másik kettőétől, hogy itt a gazdagságot főleg a bankügyletek és a fejlett textilipar teremtették meg ben az egyik bankárcsalád, a Medici, átvette a város vezetését, de az államforma hivatalosan továbbra is megmaradt köztársaságnak. Firenze is felhasználta hatalmát terjeszkedésre (például Pisa 1406-os elfoglalása), de az egyetemes kultúra területén véghez vitt tevékenysége miatt kiemelkedik a többi város közül. Innen indult hódító útjára a 15. század elején az itáliai reneszánsz, amely egyszerre jelentette az antik, ókori embereszmény és kultúra felfedezését és a nemzeti eszme megjelenését. Hatása az Itálián kívüli országok közül elsőként, a 15. század második felének elején Magyarországra érkezett meg.

10 A nagy nyugati egyházszakadás ( ) A nagy nyugati egyházszakadás ( ) Az Itáliai-félsziget többi részén a sok kis városállam mellett két nagyobb osztozkodott: délen az Anjouk Nápolyi Királysága, míg Közép-Itáliában a Pápai Állam. A 14. század eleje óta azonban a mindenkori pápák nem Rómában, hanem Avignonban tartották udvarukat. Elköltözésüket főleg a város két nagy főúri családja, a Colonnák és az Orsiniek között zajló harc indokolta, amely még a bíborosi kollégiumot is megosztotta. A VIII. Bonifác pápa bukása (1303) utáni ideiglenes elköltözésből végül több mint hetven év lett. A pápaság új székhelye ekkor még az Anjouk családi örökségeként a nápolyi királyok fennhatósága alatt állt, és csak 1349-ben, vásárlás útján került a pápák tulajdonába. S bár Franciaország határánál éltek és a pápák meg a bíborosok többsége is francia származású volt, mégsem mondható, hogy a francia királyok hegemóniája a Szentszék felett kizárólagosan érvényesült volna. A pápai udvar a rómaiak sürgetésére, 1377-ben költözött vissza a városba, ám nem a korábbi székhelyre, a lateráni palotába, hanem a ma Vatikánnak nevezett területre. A költözés azonban korántsem hozta meg a várt eredményt, ugyanis az új olasz pápa, VI. Orbán ( ) helyett a bíborosok francia csoportja VII. Kelemen ( ) néven egy másik pápát választott, aki visszaköltözött Avignonba. Az (ellen)pápát Franciaország, Németalföld, Aragónia, Kasztília és Skócia uralkodói támogatták, míg a többi ország a római pápa hűségén maradt. A helyzetet bonyolította, hogy mindkét pápa táborában nem kevesen voltak, akik a régóta halmozódó bajok okát az egyház vezetésében látták, s a kiutat egy egyetemes zsinat összehívásában találták meg. Ezért 1409-re Pisába - az úgynevezett - semleges pártállású bíborosok zsinatot hívtak össze, és a két pápa helyett V. Sándor személyében egy újat választottak. Mivel a másik két pápa A pápai palota Avignonban

11 EURÓPA A 14. SZAZAD VÉGÉN Huszita tanok Husz Jánost a konstanzi zsinaton eretnekké nyilvánították és 1415-ben megégetek. Kivégzése után Csehországban mozgalommá és felkeléssé terebélyesedett a róla elnevezett huszitizmus. Felújították a két szín alatti áldozást, vagyis azt az ősi keresztény szokást, hogy az úrvacsorát a szentostya mellett a kehely által is kiszolgáltatták. Két fő irányzata volt: a mérsékeltek, a kelyhesek vagy utraquisták (két szín alatti áldozók) és a radikálisok vagy táboriták (nevüket Tábor-hegyről kapták), akik az egyház minden olyan tanát elvetették, amely a Szentírásból közvetlenül nem bizonyítható. (a római, XII. Gergely és az avignoni, XIII. Benedek) nem mondott le, immáron három pápája volt a keresztény világnak. E helyzet majd Zsigmond hathatós tevékenysége révén változott meg. Az egyházi felső vezetés zavarai remek táptalajt jelentettek a különböző eretnekségek terjedésének, közülük is a legjelentősebb a Husz János (Jan Hus) által képviselt irányzat lett. Tanításainak forrását az angol John Wycliffe ( ) tanaiból merítette. Kezdetben Wycliffe az avignoni pápák hatalomgyakorlása ellen lépett fel, majd később már elvetette a pápaság intézményét és vagyonát, tagadta a papi nőtlenséget, a szerzetességet, a gyónást és az átlényegülés tanát. Minden tanítását a Bibliából vezette le. Követői számára lefordította az Pápák ( ) Újszövetséget. Habár tanai Angliában nem gyökereztek meg, de a kontinensen, elsősorban Csehországban követőkre talált. A wycliffe-i tanok legismertebb hirdetője Husz János, a prágai egyetem teológus-tanára lett. Husz - akárcsak szellemi elődje - fontosnak tartotta a nemzeti nyelven való igehirdetést, és az egyetemi oktatásban be kívánta vezetni a cseh nyelv használatát. Amellett, hogy ő is szembefordult az egyházi szervezettel, az angol teológus tanításainál azonban továbbment a misézés addigi gyakorlatának átalakítása terén. Husz követelte a két szín alatti áldozás bevezetését, amelynek a jelképe, a kehely, követőinek megjelölésére (kelyhesek) is szolgált. A huszita tanok az 1410-es évektől nemcsak Csehországban, de a szomszédos országokban is követőkre találtak. Amíg azonban az utóbbi helyeken általában az egyházi hatalom ellen irányultak, addig Csehországban kialakult nemzeti vonulata is, mégpedig a német politikai és kulturális hatás visszaszorítása érdekében. Az egyház kezdettől fogva szigorúan próbált fellépni Husz János és követői ellenében, ám a cseh király és udvar maga is a tanítások hatása alá került, így a gyakorlatban nem lett sok következménye az 1411-es kiátkozásnak. A mozgalom történetében a fordulópontot az egyetemes zsinat összehívása jelentette. Az 1415-ben összeülő konstanzi zsinat fő kérdésévé az új, mindenki által elfogadott pápa megválasztása mellett, Husz János eretnek tanainak visszavonása vált. Róma Avignon Pisa ellenpápák VI. Orbán VII. Kelemen IX. Bonifác XIII. Benedek VII. Ince XII. Gergely V.Sándor V.Márton IV. Jenő XXIII. János

12 Anglia és Franciaország Anglia és Franciaország Akét ország történetét és kapcsolatait leginkább az időről időre kiújuló, majd szünetelő, általában százévesnek nevezett háború ( ) eseményei alapján ismerhetjük meg ban fiágon kihalt a Capet-dinasztia, és III. Eduárd angol király ( ) bejelentette igényét leányági öröklés címén - anyja Szép Fülöp leánya volt - a francia trónra. A dolog szépséghibája, hogy a francia rendek már 1317-ben kizárták az öröklésből a leányágakat. Ennek révén 1328-ban az utolsó Capet-király unokatestvérét, a Valois-házból származó VI. Fülöpöt ( ) választották meg francia királynak. Az angol király trónigénye mellett ugyancsak az összeütközést segítették elő az angol kézen lévő délnyugat-franciaországi Guyanne (Aquitania) tartományban zajló, franciák által kezdeményezett területfoglaló harcok. III. Eduárd az általa megindított harcokban először megsemmisítette a francia flottát (1340), majd Crécy mellett (1346) megverte a franciák szárazföldi csapatait is ben sikerült állandó hídfőállást kiépítenie Calais elfoglalásával, sőt tíz év múlva Jó János francia királyt ( ) is elfogták az egyik csatában. Az új francia királynak, V. Károlynak ( ) nagy nehézségek árán sikerült rendbe szednie országát, és az 1369-ben újból megindított háborúban az elvesztett területek jó részét is visszahódította. A százéves háború második szakasza 1375-ben ért véget, s az ekkor kötött fegyverszünet egészen V. Henrik angol király ( ) uralkodásáig tartott. A harcok újabb kirobbantásában oroszlánrésze volt Jó Fülöp burgundi hercegnek, aki az angol királyt ismét a kontinensre hívta. Az angol seregek aztán ban Azincourt-nál legyőzték a francia sereget, s az elmebeteg VI. Károly francia király ( ) a troyes-i szerződésben (1420) - halála esetén - a fia ellenében V. Henrik királynak ígérte a francia trónt. Ám mivel két évvel később mindkét király meghalt, az új francia uralkodó, VII. Károly ( ) korántsem igyekezett végrehajtani a szerződésben foglaltakat. Ennek következményeként VI. Henrik angol király ( ) támadásba lendült és a Loire folyótól északra eső országrészt elfoglalta. A háború menetében 1429-ben következett be az utolsó fordulat, amikor a francia seregek élére egy parasztlány, Jeanne d'arc állt, akinek vezetésével felmentették az angolok által ostromolt Orléans-t. Az orléans-i szűz" ezek után a régi koronázóvárosban, Reimsben megkoronáztatta VII. Károlyt. S bár 1431-ben az angolok fogságába került, akik megégették, a francia seregeket már nem lehetett megállítani. Károlynak az 1435-ös arras-i szerződéssel sikerült a burgundi herceget kivonni az angolok támogatói közül, s 1453-ra már csak Calais kikötője maradt az angolok kezén. Jeanne d' Arc arcképe. Miniatura, között Az orleans-i csata. Illusztráció egy VII. Károly tetteit dicsőítő kéziratból

13 EURÓPA A 14. SZÁZAD VÉGÉN Új hatalom megjelenése Európában Janicsár A török sereg állandó katonasága, kezdetben hadifoglyokból, rabszolgákból állt, ám később a gyermekadó révén a legütőképesebb seregtestté formálták, a fegyverzetük íj, pajzs, kard és jatagán volt. Az első rigómezei csatában (1389) még csak 2000 fő volt, de létszámuk folyamatosan emelkedett. Rendszeres zsoldot kaptak, de legjobban az ösztönözte őket, hogy átkerülhettek a tímáros szpáhik közé. A Török Birodalom, vagy ahogy magukat nevezték, az oszmánok államának csírája Kis-Ázsia északnyugati vidékén Bursa és Iznik környékén hajtott ki. A muszlim vallású törzseket Oszmán szervezte meg, aki tudatos politikával igyekezett kiszélesíteni hatalmi övezetét. Kezdetben főleg a Bizánci Birodalom határainál vállaltak katonai szolgálatot, s ennek révén korán eljutottak Európába is. Oszmán utódja, Orhán azonban már nem elégedett meg a katonai segéderő szerepével, hanem az egyik bizánci szolgálatban végrehajtott expedíció után seregei megszállták Gallipolit, állandó hídfőállást szerezve így Európában. A bizánci hatalom hanyatlását kihasználva aztán I. Murád szultán rögtön uralkodása elején elfoglalta Drinápolyt (1362), amelyet megtett a birodalom új fővárosává is. Két évtized alatt többszörösére növelte az irányítása alatt lévő országot: a bolgárokat 1371-ben a Marica folyó melletti, míg a szerbeket az 1389-es rigómezei (ma Kosovopolje) csatában verte tönkre és számolta fel állami létüket. S habár az ütközetben a szultán - és Lázár szerb fejedelem is - meghalt, fia, I. Bajezid tovább folytatta apja politikáját. A Magyar Királyság már Lajos király uralkodása alatt összetűzésbe keveredett Konstantinápoly 1203-as bevételét megörökítő kódexillusztráció, 15. század

14 Új hatalom megjelenése Európában a törökökkel, és Szerbia elbukása után, egykét rövid időszaktól eltekintve, állandó védekező háborút folytatott ellenük. Az oszmánok állama ugyanis - eltérően az európai országoktól - központilag a rablásra és a hódításra volt berendezkedve. E politika kezdettől fogva óriási népszerűségnek örvendett, a katonák szinte kikövetelték a támadó hadjáratokat. A hódítás általában három fázisban zajlott le: először portyákkal és hadjáratokkal gyengítették az ellenség anyagi és élő javait, majd következett a vazallussá tétel különböző egyoldalú egyezmények, fegyverszünetek vagy békék révén. Végül az utolsó fázist a szóban forgó ország vagy terület teljes elfoglalása és az Oszmán Birodalomba való beolvasztása követte. Mivel az egész társadalom a háborúra volt beállítva, a hódítások nyomán egyre több rabszolga került az élet különböző területeire, főleg a hadsereg és a hivatalnokok soraiba. Ezáltal az egész felső - rabszolga eredetű - vezetés teljes mértékben a szultánok akaratának végrehajtójává vált. Ennek következményeként viszont katonai potenciálját az európai államokéhoz képest sokkal hatékonyabban tudta alkalmazni, hiszen végső soron mindent a katonai hódításnak rendeltek alá. E folyamatosan gyarapodó állammal a Magyar Királyság sohasem volt egy súlycsoportban, és az egyesült európai seregek sem tudtak eredményt elérni vele szemben. A török katonai hatalom minden tekintetben előrébb járt a kortárs Európánál: sokkal nagyobb létszámú hadsereget volt képes kiállítani, amelynek tekintélyes része az állandó katonasághoz (janicsár, szpáhi) tartozott. Ugyancsak óriási fölényben voltak az oszmánok a harcászati taktika alkalmazása és a hadsereg utánpótlásának terén is. Ez utóbbi különösen az európai hadszíntéren jelentett előnyöket, mivel amíg a magyar seregek leginkább nyár végén, az aratás után vállalkozhattak nagyobb katonai cselekményekre, addig a török hadsereg az év bármely évszakában hadjáratot tudott indítani a kiépített utánpótlási hálózat révén. Török szultánok arcképei Félix Petancius: Genealógia Turcorum imperatorum című művéből Török szultánok ( ) I. Oszmán Orhán I. Murád I. Bajezid Szulejmán Musa I. Mohamed II. Murád Szpáhi A török sereg gerincét a tímárbirtokosok, vagyis szpáhik alkották, akik katonai szolgálatuk fejében birtokot kaptak, de az nem vált magántulajdonukká. A szpáhik saját lovon vonultak hadba, fegyverzetük az íj, kard, pajzs és lándzsa volt. Birtokuk jövedelme függvényében további harcosok kiállítására voltak kötelezve.

15

16 Zsigmond trónra kerülése és az egyensúlykeresés időszaka ( ) Út a trónig ( ) 18 Az első évek ( ) 21 Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé ( ) 28 Nikápoly és következményei ( ) 34

17 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Út a trónig ( ) Királynő a bécsi udvari kártya magyar színű lapjaiból, 1455 körül A mikor I. Lajos király szeptember 10-én Nagyszombatban meghalt, azzal a tudattal hagyta itt a halandó világot, hogy országainak öröklése tekintetében mindent jól elrendezett. A már kortársak által is Nagy melléknévvel ellátott királynak a boszniai Erzsébettel ban kötött házasságából hosszú időn keresztül nem születtek utódai. Emiatt elsősorban rokonait kívánta örökösévé tenni. Ám próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak: kisebbik öccse, István herceg, akit 1349-ben Horvátország, Dalmácia és Szlavónia élére nevezett ki, 1354-ben meghalt. (András herceget már korábban, 1345-ben meggyilkoltatta felesége, Johanna nápolyi királynő.) István fia, a gyermek János 1360-ban követte apját a sírba. Halála után másik gyermeke, Erzsébet lett az örököse, akit aztán 1365-ben Károly császár fele- ségül kért fia, Vencel számára. A házasság azonban meghiúsult, mivel Lajosnak 1370-ben végre gyermeke született, sőt e lányt további kettő követte még ben és 1374-ben. Mivel Lajosnak további utódokra nem volt reménye, így az utódlást leányai révén kellett megoldania, akiknek kezéért nyomban meg is indult a verseny az európai uralkodócsaládok között. Legidősebb leányát, Katalint V. Károly francia király másodszülött fiával, Lajos orléans-i herceggel jegyezték el 1374-ben, ám a házasság a leány halálával meghiúsult. A másodszülött leányt, Máriát már 1372-ben Luxemburgi Károly Zsigmond nevű fiával jegyezték el, aki a császár Pomerániai Erzsébettől született kisebbik fiaként 1368-ban látta meg a napvilágot. Az ünnepélyes eljegyzésükre azonban már Károly császár halála után, 1379-ben Nagyszombatban került sor, s Vencel a szokásoknak megfelelően - hogy megismerje azt az országot, ahol uralkodni fog - a magyar udvarban hagyta öccsét, Zsigmondot. A harmadik leányt, Hedviget 1378-ban Habsburg Lipót osztrák herceg nyolcéves fiával, Vilmossal eskették meg. A leányok kiházasítása után következett a dolgok nehezebb része. Lajos királynak mind Magyarországon, mind Lengyelországban el kellett fogadtatnia a nőági öröklést, ugyanis eddig egyik országban sem ült a trónon nő. Látszólag egyszerűbb volt a helyzet idehaza, ahol a királynak olyan hatalma volt, hogy nyíltan senki sem merte hangoztatni ellentétes álláspontját - noha mint az a későbbiekből látható volt, az előkelők egy jó része az utolsó fiági Anjout, Károly nápolyi királyt látta volna szívesen a magyar trónon. A később Kis Károly néven a magyar trónt is megszerző fiatalem-

18 Út a trónig ( ) ber még 1348-ban került Magyarországra. Itt nemcsak a király, hanem az udvari nemesség körében is nagy népszerűségnek örvendett, s Lajos 1371-ben rábízta Szlavónia, majd Dalmácia irányítását, sőt ben ő vezette a Velence ellen harcoló magyar sereget. Végül, amikor a római pápa, VI. Orbán felajánlotta a nápolyi trónt Lajosnak, ő Károlyt küldte sereggel Johanna ellen, s ő 1381-ben elfoglalta Nápolyt, a királynőt pedig megfojtatta. Lajos másik országában, a Lengyel Királyságban meglehetősen nehezen ment a trónöröklés biztosítása. Mária utódlásának elfogadtatása fejében - amellett, hogy a lengyelek azt hitték, Mária csak a lengyel trónt örökli és náluk fog lakni -, 1374-ben kénytelen volt kiadni a lengyel nemességnek a széles körű kiváltságokat biztosító úgynevezett kassai privilégiumot, amely a lengyel rendi alkotmány egyik alapja lett. Ám a későbbiek folyamán még többször is emlékeztetnie kellett a lengyeleket kötelezettségeikre. Legutoljára - nem sokkal halála előtt - a király Zólyomban eskette fel Máriára és leendő férjére, Zsigmondra a lengyel előkelőket. Az elhunyt király végakarata szerint szeptember 21-én Székesfehérvárott Máriát magyar királlyá koronázták. A magyar-lengyel perszonálunió azonban - mivel a lengyelek ragaszkodtak a királyuk helyben lakásához, amire viszont Lajos özvegye, Erzsébet, aki kiskorú leánya helyett a hatalmat gyakorolta, nem volt hajlandó - felbomlott. Végül többszöri tárgyalás után az özvegy királyné másik leányát, Hedviget küldte Lengyelországba, ahol 1384-ben - miután Vilmossal kötött házasságát nem ismerték el - királlyá koronázták. A következő évben pedig hozzáadták Jagelló litván nagyfejedelemhez. Ezzel Hedvig lengyel királynő ( ) nemcsak férjet kapott, hanem egyben a litván nép keresztanyja is lett, mivel Jagelló és népe ekkor tért meg a katolikus egyházhoz. Jagelló megkeresztelkedése után felvette az Ulászló nevet, és fősége alatt egyesítette a két országot ( ), létrehozva Európa egyik legnagyobb területű országát. Magyarországon időközben polgárháborús állapotok alakultak ki a trón betöltése körül. A különböző csoportok egyvalamiben egyetértettek, miszerint Mária királysága csak átmeneti lehet, s a trónt férjének, illetve valaki másnak, de mindenképp férfinak kell betöltenie. Az egyik csoport, a Lackfiak vezetésével Luxemburgi Zsigmondot támogatta, míg a másik - az özvegy királyné Garai Miklós nádorral - Lajos orléans-i herceg és Mária házasságát akarta keresztülvinni. A harmadik csoport, amely főleg a vidéki nemességet képviselte, élén a Horváti testvérekkel, Kis Károly trónöröklését támogatta. Ez utóbbi csoportnak volt a legszélesebb a tömegbázisa, s ezt látván a két udvari csoport kiegyezett egymással, majd 1385 nyarán megtartották Mária és Zsigmond esküvőjét. Ám Zsigmond legnagyobb bosszúságára koronázásra nem került sor. A Horvátiak, látván a fejleményeket, meghívták Kis Károlyt a magyar trónra, aki szeptemberben partra Mária és Zsigmond házasságkötése. Illusztráció Jean Froissart krónikájából Perszonálunió A latin persona = személy és unió = közösség szavakból. Egymástól minden másban független országok kapcsolata, amelyeknek csak az uralkodójuk azonos.

19 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Mária királynő arcképe a Gimesi Forgács-család címeréről Mária királynő pecsétje, 1383 szállt Dalmáciában, majd diadalmenetben megérkezett Budára. Zsigmond Csehországba menekült, s december 31-én Székesfehérvárott a királyné és a királynő jelenlétében megkoronázták Károlyt, e néven a másodikat. Hogy pontosan hogyan is képzelte el uralkodását, azt nem volt ideje alattvalóival közölni, mivel 39 nap elteltével, február 7-én merénylet áldozata lett, majd sérüléseibe három hét múlva belehalt. A merénylet következtében az addig is pattanásig feszült helyzetben szinte nyomban kitört a két tábor között a polgárháború. Erzsébet özvegy királyné és hívei, valamint a Lackfi vezette csoport továbbra is Zsigmond trónra emelése mellett volt, míg a Horvátiak Károly kiskorú gyermekét, László nápolyi királyt ( ) nyilvánították magyar királlyá. Zsigmondot 1386 tavaszán Vencel cseh és német király visszahozta az országba, s katonai segítsége fejében a királynékkal elzálogosíttatta Pozsonyt, valamint a Vág folyótól nyugatra lévő várakat. Erzsébet vélt erőfölénye tudatában személyes megjelenésével akarta a Horvátiak vezetésével zajló délvidéki zendülést elfojtani, ám azok - nem tudván ezen erőfölényről - Gara városa közelében július 25-én megtámadták őket, a királynékat foglyul ejtették, a kíséretüket pedig - köztük Garai Miklóst és a többi, Károly megölésében részt vett személyt - lemészárolták. Ezek után a Budán maradt előkelők augusztusban országgyűlést tartva általános kegyelmet ígértek a lázadóknak, ha szabadon engedik a királynékat. Ennek eredménytelensége láttán szerződést kötöttek (liga) és Mária fogsága idejére Zsigmondot - aki megkapta a Magyarország kapitánya" címet - nevezték ki régensnek. A következő év elején pedig megkísérelték a királynékat kiszabadítani, de támadásuk a szlavóniai Gomnec váránál elakadt, sőt időközben Erzsébet özvegy királynét a dalmáciai Novigrad várában, ahová a foglyokat átszállították, a vránai perjel ' megfojtatta. A hadjárat sikertelensége után az ország nagyjai visszatértek, és március végén Zsigmondot királlyá választották.

20 Az első évek ( ) Az első évek ( ) Ezerháromszáznyolcvanhét március utolsó napján Székesfehérvárott Himházi Benedek veszprémi püspök magyar királlyá koronázta Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgrófot, címei szerint ekkor Magyarország gyámját, kapitányát, elöljáróját". A koronázást a már kialakult koronázási rendtől eltérően nem az esztergomi érsek végezte, mivel Demeter bíboros február 20-ai halála miatt az érseki szék betöltetlen volt, de nem is a rangban utána következő kalocsai érsek, mivel ő meg a Horvátiak híve volt. A veszprémi püspök felkérése mellett valószínűleg az döntött, hogy az Árpád-kor óta ő koronázta meg a mindenkori királynékat, illetve egyúttal ő viselte a királynéi kancellár címet is. Az esemény az eddigi szokásoktól még abban is eltért, hogy az előtte való napon Zsigmond esküvel kötelezte magát a főpapok és bárók által a koronázása feltételeként megállapított pontok betartására. (E rendhagyó aktus a Zsigmond után uralkodó királyoknál már szokássá lett.) Eszerint a leendő király kötelezte magát arra, hogy az ország ősi szabadságait megtartja; mindenkit megőriz jogaiban; általános amnesztiát biztosít; az eddigi adományait visszavonja; a trónra jutása érdekében kötött családi szerződéseket érvényteleníti; a királyi tanácsba, illetve tisztségekbe csak magyarokat állít; idegeneknek birtokokat nem adományozhat, sőt egyházi javadalmakat sem kérhet számukra a pápától. E kötelezettségek nem sok újat mutattak a más országokban akkoriban szokásos eljáráshoz képest. Ám a szerződés valódi lényege csak ezután következett: Zsigmondnak szövetségre kellett lépnie az őt királlyá emelő főurakkal és egyúttal fel is hatalmazta őket, hogy ígérete nem teljesítése esetén erővel is kényszeríthessék annak betartá sára. E szerződés volt az, amely megadta a keretét a megkoronázott király uralkodásának az elkövetkezendő évtizedben. Zsigmond uralkodásának első felét e feltételek figyelembevételével kell értékelni. Természetesen nincs szó arról, hogy kizárólagosan a szövetségre lépett főurak irányították volna az országot és az új királyt, s bármit megtehettek volna a király tudta és beleegyezése nélkül. Másfelől viszont Zsigmondnak minden egyes ügyben, legyen az bármily kicsiny, ki kellett kérnie a vele szerződésre lépők véleményét. Emellett uralkodásának e szakaszában egyedül döntést sem hozhatott. Az e szerződéssel a királyi kezén megkötött béklyót csak hosszú évek alatt, apránként sikerült meglazítania, hogy aztán uralkodásának derekán végleg lehulljon róla. Kik voltak azok az urak, akik Zsigmondot trónra emelték? Az első, Lackfi István 1386 októbere óta az ország nádora volt. A csoport másik vezetője, egyben Zsigmond fő támasza és koronázása után kancellárja, Kanizsai János, ekkor még egri püspök volt. Míg Lackfi gyakorlati észjárása, katonai és igazgatási tapasztalata, addig János püspök tanultsága, valamint diplomáciai érzéke és ügyessége miatt válhatott a szövetség vezetőjévé és Zsigmond számára megkerülhetetlenné. A csoport többi tagja szintén Lajos kori báróként ismert: így az országbíró Bebek Imre és a Losonciak közül kikerülő erdélyi vajda. Az új király uralma szempontjából fontos délvidéki (szlavón, horvát, dalmát) bánságok élére között hasonlóképpen a Losonci család tagjai kerültek. Egyedül a macsói bánság Luxemburgi Zsigmond első magyar királyi titkospecsétje, 1387 Kanizsai János esztergomi érsek gyürűspecsétje

21 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Garai Miklós ( 1433) Apja, idősebb Miklós között nádor volt. A Horvátiak Garánál kivégezték, fia az ifjabb Miklós ekkor 20 éves lehetett. Megmenekülvén a csatából Zsigmond híve lett, aki egyre magasabb tisztségeket bízott r á. Így és között macsói, horvát, szlavón bán, majd között nádor. Második felesége Cillei (II.) Hermann leánya, Anna volt. E házasságából született László fia között macsói bán, között pedig nádor volt. Novigrad látképe a várral élén állt nem e családból származó ember, mégpedig a meggyilkolt Garai Miklós nádor szintén Miklós nevű fia. A tárnokmesterséget 1388-tól János esztergomi érsek bátyja, Miklós, a lovászmesterséget, mint a nádorságot Lackfi István viselte. A pohárnokmesterség ekkor vált majdnem két évtizedre a Perényiek stallumává, a család először Miklós révén töltötte be a címet. Az asztalnokmesteri címet a Bebekek rokona kapta, míg az ajtónállómester Ilsvai Leusták, a későbbi nádor lett. Egyedül a kincstartói hivatalban nem látszott meg az elmúlt véres esztendők lenyomata: 1382 óta Kusalyi Jakcs András és testvére, György vezette a hivatalt. Egyetlen - eddig nem említett - ember tűnik ki e csoportból, mégpedig a lengyel származású Stibor, aki a király akaratából kapta meg az oroszországi vajda címet. (Ez Halics és Lodoméria kormányzását takarta.) Sokáig azonban nem viselhette e tisztséget, mert II. Ulászló lengyel király visszafoglalta a területet. Azzal, hogy Stibor rövid ideig bárói rangú hivatalt viselt, megvetette a lábát a magyarországi főurak között. A fenti tisztségviselők során végigtekintve az is könnyen megállapítható, hogy a koronázás után nem sok érdemi változás történt az egyes tisztségek betöltése terén. A főbb hivatalok élén ugyanazok maradtak, akik azt már előtte is betöltötték. A királynak sok mozgástere nem volt tehát a tisztségviselők kiválasztásában, ám ezen a helyzeten - nem hiába jellemezték Zsigmondot később rendkívül ügyes és szívós diplomatának - néhány év alatt sikerült változtatnia.

22 Az első évek ( ) Zsigmondnak magyar királlyá koronázása után nem sok ideje maradt uralkodása mikéntién gondolkodni, mivel egyszerre több fronton is harcba kellett szállnia. Az első és legfontosabb az volt, hogy az év eleji sikertelen kísérlet után, uralkodótársát és feleségét, Máriát kiszabadítsák a Horvátiak fogságából. A másik égető probléma a Duna és a Vág közötti, általa 1385-ben unokatestvéreinek, Jodoknak és Prokopnak elzálogosított terület visszaszerzése volt. Az első feladatot csak katonailag lehetett megoldani, így az tehetséges alattvalóira, ifjabb Garai Miklós macsói és Losonci István szörényi bánokra várt. A Horvátiakkal és támogatóikkal való leszámolásra az utolsó lökést Pécs városának megtámadása és kifosztása adta meg. A bánok által vezetett seregek április és június között Szerem megyében legyőzték Horváti János seregét és kiszorították Boszniába, a Száván túlra. Egy harmadik, Frangepán János vezetése alatt harcoló sereg Mária királynő kiszabadítására indult Novigrad várához. A velencei flottával való együttműködés révén sikerült Palisnai János vránai perjelt a vár feladására bírni, és június 4-én kiszabadítani Máriát közel egyéves fogságából. A királyi pár azonban csak egy hónap múlva találkozhatott, mivel Zsigmondnak egy másik probléma megoldása kötötte le az idejét. A még 1385 végén elzálogosított terület pénzbeli visszaváltásáról természetesen egyelőre szó sem lehetett, azonban a területek igazgatását mindenképpen szabályozni kellett. Erről Zsigmond májusban a Nyitra megyei Semptén állapodott meg lodokkal és Prokoppal. Innen visszatért Budára, ahonnan jelentős csapatokkal indult el Mária kiszabadulásának hírére dél felé. A régen várt találkozásra Zágrábban került sor július 4-én. Azonban a királyi pár nem indult azonnal vissza az ország belsejébe, hanem a júliust és az augusztus nagy részét Szlavóniában töltötték. S habár a területet sikerült megtisztítani a lázadóktól, augusztus elején újabb ellenfél lépett be a háborúba, mégpedig I. Tvrtko István ( ) bosnyákkirály.aki ugyan formálisan a Horvátiak oldalán állt, azonban jól felfogott érdeke szerint az országa megerősítésére kezdett háborút. Végül a királyi pár augusztusban indult útnak és Vác, Nagyhatvan, Debrecen érintésével szeptember közepén Váradon töltöttek pár napot, majd Mária kedvenc tartózkodási helyén, Diósgyőrben voltak október közepéig, hogy aztán a novembert-decembert lényegében Budán töltsék el. Időközben a Horvátországban folyó harcok nem hoztak további eredményeket, így Zsigmondnak meg kellett elégednie azzal, hogy a lázadókat sikerült a Száván túlra szorítani. A Horvátiak vezette felkelők ellen váltakozó sikerrel folyó harcok még egészen 1394-ig eltartottak, de már nem hatottak jelentősebb módon Zsigmond uralmára elején a Boszniából betörő csapatokat a király vezérei legyőzték, a sereg vezetőit - például Hédervári Kont Istvánt - pedig Budára küldték, ahol kivégezték őket ben Frangepán János vezetésével sikertelenül ostromolták Vránát, mire következő évben a bosnyák király vetette uralma alá Klissza várával együtt Következik a harminckét vitéz lefejezése Közöttük volt az a dicső és minden magyarok közt nagy dicsérettel magasztalt kitűnő vitéz, akit Kont Istvánnak neveztek, s a Hédervári urak előkelő véréből származott, és akiről korunk - ereje s nem kevésbé ragyogó vitézsége miatt - nemcsak beszél, hanem zengő lanton énekel is." Míg vitték őket, ezek a nemesek egymás között megbeszélték, hogy ha a király elé járulnak, egyetlen üdvözlő szóval sem tisztelik őt meg. Így is történt... Ez a megszégyenülés még nagyobb haragra ingerelte Zsigmond királyt. Ezért hatalmas dühétől vezérelve Buda városában, Szent György vértanú terén lefejeztette őket." Azt beszélik egyesek, hogy amikor Kont Istvánnak a lefejezés büntetését el kellett szenvednie, arccal felfelé, hanyatt akart feküdni a hóhér csapásával szemben, és azt mondta, hogy ő már többször szemrebbenés nélkül nézett szembe a fenyegető halállal, és ez alkalommal sem fél tőle, hanem szembe akar vele nézni." Thuróczy János: A magyarok krónikája 202. tej old.

23 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Hervoja spalatoi herceg lovagi viseletben a Hervoja-missáléban ben, Tvrtko István halála után Dabisa István bosnyák király (139 l-l395) a török fenyegetésnek is köszönhetően egyre inkább felhagyott a felkelők támogatásával, míg végül 1393-ban létrejött a kibékülés a két uralkodó között. Még ugyanezen évben Hervoja bosnyák vajda elpártolva László nápolyi királytól, Zsigmond hűségére tért. Mindezek megteremtették az alapot a lázadókkal szembeni végső leszámoláshoz, amelyre 1394 közepén került sor, amikor Zsigmond személyesen vezetett hadat a Horvátiak utolsó támaszpontja, a boszniai Dobor vára ellen. Az év második felében pedig Garai Miklós - ekkor már mint horvát bán - Knin mellett legyőzte a nápolyi király bánját, Vuk Vuk ićot, s ezzel befejezte a Száván túli részek visszafoglalását. Mindeközben természetesen az unokatestvéreinek elzálogosított területen sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt a Nyitra megyei Semptén elrendezték. Ugyanis már 1388 tavaszán, ismét ugyanott, Zsigmond véd- és dacszövetséget kötött testvérével, Vencel német és cseh királlyal, Jodok morva és János lausitzi őrgrófokkal Prokop ellenében. Egyúttal félmillió aranyforintért elzálogosította Jodoknak a brandenburgi őrgrófságot, amelyért cserébe január l-jén visszakapta Pozsonyt és a többi, kezén lévő birtokot. A Prokop-ellenes szövetséget egy évvel később - az ellene vezetett hadjárat idején - is megújították Jodokkal, s ekkor Habsburg (III.) Albert osztrák herceget is bevonták a szövetségbe. Ennek révén az 1390-es év végére sikerült a Vág vidéki várakból Prokopot kiűzni, de mivel jogairól a későbbiekben sem mon- Zsigmond király adománylevele Perényi Imrének

24 Az első évek ( ) dott le, szinte minden évben újra és újra kitört a háború közöttük. A Zsigmond által trónra kerülése érdekében, majd koronájának megtartása, illetve az ország integritásának helyreállítása érdekében viselt háborúi természetesen alaposan megterhelték a királyi kincstárat. A két fronton, délen és északon zajló háborúk mellé a rigómezei csata (1389) után egy újabb, a másik kettőnél veszedelmesebb ellenfél tűnt fel az ország déli határánál. A török elleni harc korántsem volt ismeretlen az ország nagyjai előtt, hiszen már Nagy Lajos uralkodása alatt jó néhányszor megütköztek a török és a magyar seregek. Azonban a helyzet annyiban mégis újat jelentett, hogy ez alkalommal nem valamelyik környező ország földjén kellett megvívni a törökkel, hanem az ország határai mentén, sőt azon belül. A belső és külső ellenségekkel folytatott egyidejű harc költsége - ámbár az ország vezető rétege maga is egyetértett vele - csak a királyt terhelte. A korábban méltóságba emelteknek azonban egyrészt kötelessége, másrészt lehetősége is volt arra, hogy a király segítségére legyenek. Ennek viszont megkérték az árát. Láthattuk, hogy az ben hatalomrajutott csoport tagjai, illetve családjaik már az Anjou-korban is a befolyásos tisztségviselők közé tartoztak. De ez nemcsak a tisztségeik terén mutatkozott meg, hanem a kezükön lévő birtokok számában és nagyságában is. Ugyanez a csoport aztán 1387 után, a megszerzett pozícióinak megfelelően, az új királynak is benyújtotta a számlát. Ebben Zsigmond uralkodásának első öt évében - mi mást is tehetett volna - partner volt. E számlát pénz hiányában királyi birtokokkal, azon belül is királyi váruradalmakkal egyenlítette ki. Mivel Magyarországon is érvényesült az az elv, miszerint a vár (és uradalma) egyenlő a hatalommal, így ahhoz, hogy képet kapjunk a király hatalmának változásáról (csökkenéséről), az ország várállományának megoszlását kell megvizsgálni. Zsigmond trónra lépésekor az országban (a Drávántúl és a Tisza-Maros-Duna köze nélkül) mintegy 226 (az előbbiekkel együtt körülbelül 300) vár állott, ebből 100 királyi és királynői/királynéi és 18 egyházi birtokban volt. A maradék 108 pedig valamelyik család kezén. A várak közel fele, az egyháziakkal több is mint fele, királyi hatalom alatt állt. IV. Vencel cseh király útban a birodalmi gyűlésre. Miniatúra IV. Vencel aranybullájából, 1400

25 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) A diósgyőri vár Tíz évvel később, 1397-ben a helyzet már gyökeresen más volt. Az 1387-ig királyi kézen lévő várak alig fele, 47 található az uralkodó birtokában, míg a magánosok kezén már 159 vár számolható össze. (Az egyházi tulajdonba került várak száma 2l-re nőtt.) Az eddigi százalékról százalékra változott a királyi és magánvárak aránya. A királyi birtokok pusztulása azonban ennél még jelentősebb volt, mert a várhoz hozzátartozott annak uradalma is. A várak elidegenítésének üteme azonban nem mondható egyenletesnek a tíz év alatt, sőt éppenséggel meglepő változást mutatott. A várak eladományozása ugyanis leginkább az 1392-ig terjedő időszakra volt jellemző, amikor is a vizsgált korszakból a várak 77 százaléka jutott magánkézre, míg 1393 és 1397 között mindössze 23 százalékuk. Még megdöbbentőbb a helyzet az 1397 utáni váradományok tekintetében, a Zsigmond uralkodásából hátralévő 40 évben összesen 21 királyi vár elidegenítésére került sor. Ezek alapján jól látható, hogy miért az 1392-es év a korszakhatár: amíg a király az első öt évben 46 várat adományozott el, addig az utána következő negyvenöt évben 35 darabot. Az Anjouk alatti és Zsigmond ötéves uralkodása után megmaradt királyi birtokállomány között kiáltó az ellentét, de még inkább az, ha megnézzük az egyes családok, illetve tagjaik vagyonnövekedését. Az Anjou-korban az arisztokrácia vagyon tekintetében közel egységes lehetett, és nem volt óriási a különbség köztük, illetve a középnemesség vagyonosabb tagjai között - mondhatni csak a tisztségviselésükkel múlták felül őket. Az említett öt esztendőben viszont alapvető változások történtek az arisztokrácia soraiban: a vagyonosok még vagyonosabbak lettek. Hozzátehetjük, hogy mivel ők tisztségviselésük révén egyúttal különböző királyi várak kormányzását is megkapták, így vagyoni helyzetüket a családjuk kezében lévő birtokok mennyisége nem is fejezi ki pontosan. Zsigmond trónra lépése előtt a Lackfiaknak hat váruk volt, ehhez István nádor szerzett még kellőt, továbbá kezén voltak a Várasd, majd a Trencsén megyei várak, Mosón megyében Óvár, valamint Komárom, Győr és Veszprém megyék ispánsága révén a bakonyi és vértesi királyi várakat is ő kormányoztatta familiárisaival. A Kanizsaiak négy várat: Kapuvárt, Borostyánkőt, Lékát

26 Az első évek ( ) és Sárvárt szerezték. Emellett Miklós vasi, soproni és zalai ispán is volt, amely által a még meglévő királyi várak és birtokok felett is ő rendelkezett. Három várat kapott adományul Ilsvai Leusták is, akinek rokonsága, a Kaplaiak, Tariak és Pásztóiak összesen még hat várra tették rá a kezüket. A Garai testvérek a Horvátiak leverése fejében öt várat kaptak fizetségül. E várelidegenítések nemcsak azért voltak előnytelenek a királyi hatalomra nézve, mert csökkentették annak hatalmi bázisát, hanem azért is, mert a királyi várak és birtokok száma nem csupán az elidegenítések révén csökkent. Mint az előbb láttuk, Lackfi István a nádori, Kanizsai Miklós megyés ispáni tisztségéből következőleg legalább ugyanannyi vagy még több vár felett rendelkezett, mint amennyi családja kezén volt. Az egyes főbb tisztségekhez ugyanis, ha nem is azonos és előre meghatározott módon, de bizonyos számú királyi birtok járt honorként, azaz fizetségként. E honorbirtokok azonban nem váltak a tisztségviselő örökletes tulajdonává, hanem birtoklásuk - ahogyan az oklevelek mondják: durante beneplacito - a király tetszése idejéig tartott. Ugyanígy egy adott megye ispánja egyúttal a megyében fekvő királyi birtokok gazdája is lett hivatalviselése idejére. Ha a király leváltotta a méltóságviselőt vagy az ispánt, akkor a tisztséggel adott királyi javadalmakat is visszavette tőle. Ugyanakkor a hatalmas méretű adományozások révén idővel e honorbirtokok száma egyre csökkent, hiszen mindkettőnek ugyanaz volt az alapja: a királyi birtok. Ennek következményeként mind az egyes udvari tisztségekhez, mind az egyes megyék ispánságához tartozó, hivatalból járó királyi birtokok, várak elfogytak, így például Vas és Sopron megyében 1386-ban hét királyi vár tartozott a megyés ispán(ok) hatalma alá, 1392-ben már egy sem. Az ispáni hatalom kiüresedésének következményei beláthatatlanok voltak. Ez azonban nem vált rögtön mindenki számára észrevehetővé, hiszen a mondott megyék ispánságát éppen a legtöbb váradományban részesült család tagja, Kanizsai Miklós töltötte be. Ő az ispáni hatalmát bizton építhette a királytól kapott várbirtokaira. Problémát az okozott, ha a király olyan családból nevezett ki ispánt, amelyik nem részesült e hatalmas adományokból, így hatalma mögött szinte csak saját megyebeli birtokai álltak. Honor Az Anjou-királyok alatt létrejött területi kormányzati rendszer, amelyben a király bizonyos királyi javakat (ispánság vagy vár) nem örökadományul, hanem csak meghatározott időre, a tisztség betöltése idejére adta oda a méltóságviselőnek. A tulajdonjogban ez nem jelentett változást, mivel azok a királyé maradtak, a méltóság betöltője csak használta azokat. A honor egyszerre volt hivatal és hivatali birtok is. A füzéri vár. Légi felvétel

27 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé ( ) Kaputorony címerével Stibor Az esztelen adományozás időszaka az 1392-es esztendővel véget ért - hogy ez a király saját felismeréséből, avagy hívei tanácsára következett be, az az eredmény szempontjából tulajdonképpen érdektelen. Azonban ez az esztendő nemcsak ezért volt határkő. A koronázáskor, illetve már előtte hatalomra került csoport tagjai lényegében 1392-ig megőrizték pozícióikat. Ha voltak is egyes tisztségekben cserék, azok e bárói csoport családjain belül zajlottak le. Zsigmond uralmának első éveihez kapcsolódik még, hogy a vele szövetséges és a tisztségek elosztásának jogát magának igénylő csoport tagjai mellett a királynak sikerült egy-két megbízható emberét is pozícióhoz juttatnia. A Lengyelországból származó Stibor nevét már említettük. Ő megkapta az ország egyik legfontosabb megyéjének, tulajdonképpen nyugati kapujának, Pozsonynak az ispánságát. Emellett kapott három várat is Nyitra megyében: Bolondócot, Csejtét és Újvárt. A király másik ilyen megbízható embere a már említett Perényi Miklós volt, akit vagyontalan Abaúj megyei nemesből tett Zsigmond mágnássá nyarán megkapta a pohárnokmesterséget, apja Péter pedig diósgyőri várnagy lett. Közben Terebes, Füzér és Patak várait (Zemplén megye) és uradalmukat nyerték adományul. Miklós apja halála után átvette a diósgyőri várat, ahonnan 1390-ben a Szörényi bánság élére került. Eddigi tisztségét pedig öccse, János kapta. A harmadik személy Sárói László Bars megyei nemes, aki Ilsvai Leusták szolgálatában kezdte a pályáját, majd a király familiárisaként előbb csókakői várnagy, majd temesi, liptói ispán és szlavón bán, végül udvarmester lett. E tisztségében a ná-

28 Lépésröl lépésre, úton a tényleges hatalom felé ( ) dorrá kinevezett egykori mentorát, Ilsvai Leustákot váltotta. O szintén három várat kapott jutalmul: Németújvárt (Vas megye), Revistyét és Lévát (Bars megye). Fia, Cseh Péter már ez utóbbi helyről nevezte magát. E három ember/család mellett még meg kell említenünk a Garai családot és rokonságát. Akik ugyan szintén az Anjoukor elitjéből származtak, mégis jótevőjükként Zsigmond királyt tartották számon. Stibor ( 1414) Lengyelországi család sarja, Lajos király lengyel királysága alatt állt szolgálatába, majd Zsigmond oldalán részt vett a lengyel trónért folytatott küzdelmekben. Zsigmond egyik leghűségesebb embere volt, 1386-ban brandenburgi örgrófi udvarmesterévé nevezte ki. Az első jelentősebb magyarországi tisztségét viszonylag későn, 1395-ben kapta, amikor erdélyi vajdává nevezte ki a király. Az es lázadás után ezt és a pozsonyi ispánságot is elvették tőle, de az 1403-as polgárháborúban tisztségek nélkül, vagyonára támaszkodva védte Zsigmond hatalmát. Ennek jutalmául 1404-ben felvehette a Vág folyó földjének ura" címet, majd ismét erdélyi vajda ( ) lett. Halálakor vagyona Garai és Ciliéi mögött a harmadik legnagyobb volt. Fia, ifjabb Stibor (f1434) nem örökölte apja politikai befolyását, bár néhány alkalommal viselte több megye ispánságát is és a husziták elleni harcok egyik vezetője volt. Tanult a prágai egyetemen (1392). Halála után, mivel fiú örököse nem született, vagyonát a király szerezte meg. Egyetlen leánya, Katalin Alsólendvai Bánfi Pál lovászmester felesége lett (1437), aki néhány várat adományul kapott a királytól. A Zsigmondot hatalomra juttató csoport és a király közötti viszony megváltozásának legfeltűnőbb jele (hiszen azt senki sem tudhatta, hogy a jövőben tizedannyi királyi adományban sem fog részesülni a vezető réteg) jó néhány ligatag leváltása volt posztjáról. Zsigmond ezen intézkedése nem azért keltett felháborodást a csoport tagjai között, mert valakit elmozdított egy tisztségből - hiszen erre korábban is volt példa -, hanem azért, mert nem adott az illetőnek azzal egyenrangú vagy közel egyenrangú másik posztot. A folyamat még az 1392-es év tavaszán kezdődött, amikor is meghalt Losonci László, erdélyi vajda. A család legtekintélyesebb tagjának halála jel volt a király számára, aki egyúttal a többi Losoncit is kidobta tisztségeikből. Bebek Imre áthelyezése a vajdaságra már egy jól előkészített folyamat egyik állomását jelentette, mivel helyére az a Kaplai János került (1395-ig), aki a leendő nádor unokatestvére volt. A király az év őszén hozott következő döntését már nemcsak a bennfentesek érthették meg. Az Anjouk trónra lépése óta kimondatlan szabálynak, mondhatni közmegegyezésnek számított, hogy az ország nádora életfogytiglan tölti be a tisztséget. E szokást azonban Zsigmond nem véve figyelembe az év novemberében leváltotta Lackfi Istvánt a nádorságról és helyette Ilsvai Leustákot nevezte ki. Természetesen Zsigmond mindezt nem tudta volna véghez vinni, ha nem használja ki a csoporton belül meglévő ellentéteket. Ezt legjobban a többi személycserén lehet lemérni. Azzal ugyanis, hogy egy családot kitett a hatalomból, egynek pedig jelentősen visszaszorította a hatalmát, a többi csa Iád befolyását ideiglenesen növelnie kellett, így a tisztségek újraelosztásakor a Bebek család tagjai kerültek fölénybe: Imre a diósgyőri uradalmat kormányozta, testvére, Detre Szörényi, majd szlavón bán lett. Sőt kiskorú fiai közül - akik helyett természetesen ő gyakorolta a hatalmat - Miklóst kalo csai érsekké, Imrét pedig vránai perjellé neveztette ki a királlyal. Amellett, hogy az uralkodó az 1392 utáni néhány évben is folytatta bizalmasai körének és vagyonának feltöltését, így például Stibor 1394-ben egyszerre négy várat ka- Bebek Detre ( 1404) Bebek pecsétje, 1393 A család vámosi ágából származott, és között szlavón bán, majd között nádor. Fiai közül Imre vránai johannita perjel ( ), idősebb Miklós kalocsai érsek ( ), míg a fiatalabb Miklós Borbála királyné tárnokmestere (1430) volt. (Lehetséges, hogy a két Miklós azonos személy.) Imre erdélyi vajda

29 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Cillei (II.) Hermann (f1435) Stájer főnemes család sarja, apja I. Hermann Lajos király feleségének, Erzsébetnek a húgát vette feleségül, így a király sógora lett. Fia, II. Hermann 1396-ban részt vett a nikápolyi csatában. Valószínűleg itt ismerkedett meg Zsigmonddal és szövődött barátság kettőjük között től kezdve a király legbizalmasabb híveinek egyike és között szlavón bán volt. Egyik leánya, Borbála Zsigmond, a másik, Anna nevű pedig Garai Miklós felesége lett. Négy fia közül csak Frigyes élte túl, aki nagyon rossz kapcsolatban állt apjával, s annak befolyását sem örökölte. A török-magyar háborúk első évei pott adományul, vagy Ciliéi Hermann 1399-ben megkapta egész Várasd megyét a területén fekvő nyolc várral egyetemben, mégis belpolitikailag meglehetős nyugalomban teltek ezek az évek. Ennek oka minden bizonnyal a török hatalom megjelenése az ország déli határán. Az első rigómezei csatában (1389) elesett az addig a magyar hűbért elismerő Lázár szerb fejedelem, akinek fia, István a szultán vazallusa lett. A király és az országnagyok azonnal felismerték az országra leselkedő veszélyt, és megtették az ellenlépéseket, így 1389-től minden évben vagy a király, vagy a bárók vezetésével benyomultak Szerbiába. Azonban a török sem ült tétlen: 1390-ben Temesvár vidékét, 1391-ben a Szerémséget pusztították, de a következő évek sem múltak el kisebb-nagyobb betörések nélkül. Az 1392-es, főleg Temes megyét érintő török hadjárat olyan mérvű lehetett, hogy a végeket irányító Perényi Miklós, Szörényi bán a pusztítás láttán lemondott tisztségéről, az ott birtokolt uradalmait pedig elcserélte a királlyal a határtól biztonságos távolságra lévő Sárospatakra.

30 Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé ( ) Két év múlva, 1394-ben az addig a lengyel király fennhatóságát elismerő Havasalföld, illetve a másik fejedelemség, Moldva is török vazallussá vált elején Zsigmond Moldvába vezetett hadjáratot és legyőzte István vajdát, aki elismerte a magyar király névleges főségét. A havasalföldi fejedelem, Mircea (cel Batrin ) Brassóban, március 7-én hódolt be Zsigmondnak, és tőle kért segítséget országa visszaszerzéséhez. Az első, májusi hadjárat vereséggel és az erdélyi vajda halálával végződött. A július-augusztus folyamán lezajlott második hadjárat, amelyet személyesen Zsigmond vezetett, meghozta a várt eredményt, Mirceát visszaültették a trónra, továbbá elfoglalták a Duna partján fekvő Kisnikápolyt. A két havasalföldi hadjárat közötti hónapokat azonban súlyos tragédia árnyékolta be május 17-én Mária királyné várandósságának közepén egy, a Vértes hegységben zajló vadászaton leesett lováról és sérüléseibe belehalt. Temetésére egy hónappal később Váradon került sor. Mária formailag 1382 óta az ország királya, azaz királynő volt, azonban először kiskorúsága, majd fogsága, végül férje, Zsigmond megkoronázása miatt a tényleges hatalmat sohasem gyakorolta. Úgy tűnik, hogy nem is volt erre igénye, hanem megelégedett a korban szokásos szereppel, s kettőjük viszonya tökéletesen megfelel a királyi párról alkotott elképzeléseinknek. Mária királynő valójában Zsigmond feleségévé, vérbeli királynévá vált. Ennek megfelelően ugyan Zsigmond trónra lépése után is gyakorolta igazgatási és adományozási jogkörét, csak immáron nem a királyi, hanem a királynéi javak felett. Ő is létrehozta udvarát (aula), amely azonban sem fizikailag, sem tisztségviselői tekintetében nem különült el a királyi udvartól. (Annyi különbség azért mutatkozott, hogy nem volt királynéi nádor, országbíró - udvarbíró is csak a 14. század közepéig, azután az udvarmester látta el a tisztséget - és természetesen nem voltak királynéi vajdák, bánok sem.) Az udvar élén 1387 és 1395 között öt tisztségviselő állt: ezek közül rangban az első a tárnokmester volt. Az utána következő az udvar-, illetve más néven az ajtónállómesteri tisztség volt. E két méltóság a vizsgált időszakban a Bebek család territóriumává vált. A maradék három, tulajdonképpen egyenrangú tisztség közül kettő, az asztalnok- és a pohárnokmesterség szintén egy, a Korbáviai család kezében volt. A lovászmesterséget kezdetben a Bélteki Oláh, majd a Tamási család egy tagja viselte. A Bebekek hatalmi túlsúlya itt is érvényesült, de a Korbáviai család tagjai is régóta viseltek különböző királyi tisztségeket. Püspökszent. Falkép részlete a nagyváradi székesegyházból, 14. század Udvarmester, a bécsi udvari kártya magyar színű lapjaiból, 1455köri)l

31 SIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Mária halálának következménye Halála nem kevés gondot okozott Zsigmond királynak. Az elhunyt királyné Jadviga nevű édestestvérével ugyanis a lengyelek királya, László a házassági szerződés kedves életközösségében élt. Azt gondolván, hogy felesége a meghalt nővére jogarát birtokába veheti, nagy létszámú hadat indított Zsigmond király ellen. És ha a tisztelendő atya, Kanizsai János esztergomi érsek úr sok fegyveres csapattal nem erősítette volna meg az ország határvidékeit, a nagyra törő uralkodó Zsigmond király távollétében nem csekély mértékben zavarhatta volna meg a kormányzást." Thuróczy János: A magyarok krónikája fej old. Ulászló és felesége, lengyel király Hedvig szobra Krakkóban A királyné halálának következményeként az évi második hadjárat alatt nem várt oldalról érte támadás Magyarországot. Mária halála után ugyanis testvére, Hedvig nevében Ulászló lengyel király bejelentette igényét a magyar trónra. Valakinek vagy valakiknek ugyanis eszébe juthatott, hogy Lajos király annak idején, még pedig Mária Zsigmonddal 1380 elején történt eljegyzésekor kikötötte, hogy Mária osztatlanul örökli a két ország trónját, amelyet 1383-ban azzal egészítettek ki, hogy a testvérpár egyik tagjának elhunytakor a másik örökli annak az országnak a trónját is. Mária halálával, minthogy gyermeke nem volt, az Anjouk magyarországi ágának Hedvig maradt az egyetlen élő tagja. Mivel egy ilyen jogigény elfogadtatásához általában kevés volt annak hangoztatása, ezért Ulászló mozgósította országa nemeseit a cél elérése érdekében. Ez természetesen nem maradt titokban, mivel a kor hírszerzői, a kereskedők gyorsan hírét hozták Magyarországra. Zsigmond király a mozgósítás hírét és annak nagyságát meghallva dönthetett úgy, hogy a már megindult havasalföldi hadjáratot nem fújja le és fordítja irányát a Lengyel Királyság ellen, hanem az ország északi határainak védelmét rábízza Kanizsai János érsekre és Ilsvai Leusták nádorra. Hogy miért Kanizsai lett az egyik parancsnok, azt nagyjából-egészében sejthetjük, Ilsvai Leusták viszont úgy kerülhetett mellé, hogy egyrészt a betörés által fenyegetett megyék közül jó néhány ispáni tisztét viselte. Másrészt pedig a király egyik legjobb hadvezére volt. A szervező és a hadvezér kiváló párost alkottak, akik a király távollétében gyorsan és következménymentesen oldották meg a rájuk bízott feladatot. A sereg kijelölt vezetői a természeti adottságokból következően az egyeden logikusan számba jöhető helyet választották a gyülekezés helyéül: Kassa városa közelében a(z) (Abaúj)Széplak mellett elterülő mezőt. Aki ugyanis Budára akart jutni Lengyelország felől, annak - jöjjön bármelyik úton is, mivel azok Kassánál egyesülnek - át kellett haladnia e helységen. Kanizsai János június 30-án már a Széplak melletti táborból adott ki oklevelet, a sereg július 3-án még biztosan itt táborozott. A sereg következő ismert táborhelye július 12-én az Eperjes melletti tábor, ahol az érsek és a nádor is jelen volt. Hogy mi történt a két időpont között, azt a következőképpen rekonstruálhatjuk: a magyar sereg július 3-a

32 Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé ( ) körül befejezte felvonulását a hadszíntérre, de hogy meddig időzött a Széplak melletti táborban, azt nem tudjuk. A táborból a sereg vezetői biztosan kiküldtek felderítőket, hogy megtudják, mikor és melyik úton közeledik a lengyel sereg. Mielőtt azonban a lengyelek kiértek volna Kassához, a magyar csapatok megkezdhették előrenyomulásukat a Széplak-Kassa-Eperjes útvonalon, hogy mintegy elébe menjenek a Bártfa felől közelgő ellenségnek. A lengyelek ugyanis azért törekedtek Kassa felé, mert Eperjes után a Hernád folyó völgyében a földrajzi adottságok nyomán alkalmasabb terep állt rendelkezésre a mezei seregek által vívandó ütközethez, mint az út addig terjedő, hegyekkel szabdalt részén. Továbbá nem mellékesen a támadó hadsereg így menetből futhatott rá a védekező magyar csapatokra. Ezt megelőzendő nyomulhatott hát előre a magyar haderő egészen Eperjesig. Valószínűsíthetően nagyobb csata nem fejlődött ki a szembenálló felek között, aminek egyik oka talán a támadók nem túl magas száma lehetett. A másik pedig, hogy a lengyelek támadásukat a meglepetés erejével szándékoztak véghez vinni, ami azonban különféle okok miatt nem vált azzá. Mindezek következtében egy sokkal kisebb létszámú védősereg is könynyedén elzárhatta a támadók elől az egyetlen, az ország szívébe vezető utat. Így a támadó sereg néhány áttörési kísérlet után a visszavonulást választotta. Ennek a viszszavonulási helyzetnek a jele a július 12-i Eperjes melletti táborozásról a hír, azaz a nagyobb harcoknak ekkorra már vége volt, legfeljebb némi utóvéddel vívott csetepaté volt hátra. A harcok lezárultát jelzi, hogy Kanizsai János július 14-én, már hazafelé tartva, adott ki oklevelet Szikszón. E birtokiktatást elrendelő parancs világosan mutatja: az élet visszatért rendes kerékvágásába. Főbb kereskedelmi utak Sisak, 14. század vége

33 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Nikápoly és következményei ( ) A nikápolyi csata. Török miniatúra, A kép bal szélén I. Bajezid szultán Az 1395-ös év második felében elért sikereken felbuzdulva Zsigmond egyszer s mindenkorra le akart számolni a törökkel. Ennek érdekében széles körű európai összefogás kiépítésébe fogott. Kanizsai Miklóst a francia uralkodóhoz küldte, de követei Afrikába, a kairói mameluk szultánhoz is eljutottak. IX. Bonifác pápa keresztes háborúvá nyilvánította a tervezett hadjáratot. A terv szokatlan módon nemcsak szép elképzelés maradt: 1396 nyarán megérkeztek a külföldi csapatok, amelyek közül a legjelentősebb kontingenssel a franciák képviseltették magukat Boucicaut marsall, Jean de Vienne admirális és Félelemnélküli János burgundiai trónörökössel az élükön. Rajtuk kívül, ha nem is ekkora számban, megjelentek német, cseh, olasz lovagok, sőt még a távoli Angliából is érkeztek a kereszt jelét felvenni kívánók, számukat körülbelül 5000 főre tehetjük. A hadjárat július végén indult, s az egyesült európai sereg (mintegy fő) a Duna mentén haladt előre a Török Birodalom központja felé és ostrom alá vette Nikápoly várát. Itt csatlakozott Mircea havasalföldi vajda mintegy 5000 fős seregével. Bajezid szultán ( ) szintén személyesen indult körülbelül katonából álló seregével a vár felmentésére. A döntő ütközet szeptember 25-én zajlott le és az egyesült seregek teljes vereségét hozta. A keresztesek csatavesztésének oka azonban nem számbeli kisebbségük, hanem több kisebb harcászati hiba elkövetése mellett, főleg a francia lovagok fegyelmezetlenségében kereshető. Ugyanis a szultán alapvetően védekező harcra készülve állította fel seregét, azaz középen a janicsárok voltak, akik előtt karókból és földből sáncot emeltek. Előttük a szpáhik, akik könynyűfegyverzettel rendelkeztek, mellettük pedig két oldalon a könnyűlovas íjászok álltak. Az európai sereg felállását mái korántsem lehet ilyen pontosan rekonstruálni, azonban annyi valószínű, hogy a francia és a burgundi páncélos Lovagok -maguknak vindikálva a várt győzelmet az első sorban foglallak állást. Tették ezt

34 Nikápoly és következményei ( ) Zsigmond és bárói tanácsa ellenére, akik a könnyűfegyverzetű lovassággal akarták a csatát kezdeni, hogy a lovasság rohama után szétszóródó török szpáhik helyére betörő nehézfegyverzetű lovagok rátámadva a janicsárokra, megsemmisítsék azokat. Ám a haditanácsban végül azok szava győzött, akik nem ismervén a törökök harcmodorát, az angolok elleni háborúik mintájára seregrészenként bocsátkoztak harcba, így próbálván a török hadsereget legyőzni. A csata lefolyása nem ismert, de a későbbi összecsapásokból rekonstruálható. A harcot helyzetükből adódóan a lovagok kezdték, akik lovasrohamot indítottak a szpáhik ellen. A török könnyűlovasok azonban elegánsan félreálltak az elsöprő erejű, ám manőverezésre képtelen nehézlovasság támadása elől, akik így ráfutottak a janicsárokra. E seregrész aztán pusztító nyílzáport küldött a lovagokra, a túlélők megpróbáltak - a százéves háborúban már bevált módon - lovaikról leszállva alakzatba rendeződni. Ez a visszaérkező szpáhik rohama miatt nem sikerült maradéktalanul. Ekkor érkezhettek meg a második hadrendet alkotó magyarok és havasalföldiek, akiknek lovas rohama megbontotta a török lovasságot. E pillanatban úgy tűnt, hogy a keresztény seregeknek mégis sikerül a győzelmet elérniük. A szultán azonban látván a kritikus helyzetet, bevetette az addig tartalékban lévő mintegy 5000 főnyi lovasságot, amely oldalba támadta a küzdő feleket. A magyar és havasalföldi könynyűfegyverzetű lovasság felfogván, hogy a csata elveszett, elmenekült. A nehézfegyverzetű lovagoknak lovaik hiányában két választásuk maradt: utolsó csepp vérükig harcolnak vagy megadják magukat. A többség - érthető módon - ez utóbbit választotta. A vereség teljes volt, a magyar sereg katonai vezére Ilsvai Leusták nádor és a burgundi trónörökös is fogságba esett. Maga Zsigmond csak hajón tudott Konstantinápoly felé elmenekülni, és a Balkánfélsziget megkerülésével január elején lépett partra Dalmáciában. A fogságba január 20., Metelin szigetén, Gatilusius Ferenc házában. Ilsvai Leusták végrendelete (részletek) Miután Zsigmond seregének Nikápoly vára alatt vívott ütközetében a törökök kezébe került s nem kis időt fogságukban töltött, jóakarói közbenjárására Baysita fejedelemmel oly egyezséget kötött, hogy bizonyos pénzösszeg lefizetésével kiválthatja magát. A határidőig a szultán Gatilusius Ferenc kezességére és védelmére bízta. A váltságdíj megszerzése érdekében sokat fáradozott, eredménytelenül, s mert most már semmi kétsége nincs, hogy visszafogják adni a szultán őrizetébe, a következő módon rendelkezik javairól: aranyforintot hagy a privigyei Szent Kereszt-, valamint a kazai domonkos monostor építésére; ugyanennyit a török fogságból elmenekült és a szigetek között bolyongó szegény magyarok haza jutására... Tallóc birtokot minden tartozékával Miklós fiára, Gergelyre hagyja, mivel ez a fogságból való kiszabadítása érdekében nagyon sokadt fáradt, szolgálata közben még Liptó és Körös megyei birtokait is elidegenítette, sőt pénzét is mind reá költötte. Minden más ingó és ingatlan vagyona fiait, György vitézt és Pétert illetik." Zsigmondkori Oklevéltár II. 36. esett méltóságokért a szultán hihetetlen mértékű váltságdíjat állapított meg. Leusták nádornak és kíséretének , János trónörökösnek pedig aranyforin szeptember 8., Nagyhatvan. A kormányzótanács oklevele Zemplén megye valamennyi nemeséhez (részlet) A tanács tagjai: Kanizsai Miklós tárnokmester, Pásztói János országbíró, Lackfi István varasdi ispán, Szécsényi Frank volt erdélyi, Kaplai János volt oroszországi vajdák és Serkei Dezső A király parancsa értelmében tanácskozásra gyűltünk össze Nagyhatvan városában az ország dolgai ügyében, amikor is István egri püspök elmondta, hogy a zempléni nemesek a püspök tizedszedőjének, Rozgonyi László mesternek, lovagnak jobbágyaik után a tizedet természetben akarják megfizetni. Ám mivel a tizedet a szentkirályok uralkodása óta pénzben kell fizetni, továbbá mivel a fenséges király úr meghagyta nekünk, hogy távollétében minden változtatás és újítás nélkül őrizzük meg az országot, ezért elrendeljük, hogy a tizedet a jelenlegi pénzben, amelynek minden dénárja két régi dénárt ér, fizessék." Zsigmondkori Oklevéltári Fordította a szerző.

35 ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA ( ) Fiúsítás Latinul praefectio. A fiúsítás királyi jog volt, amely által az egyedül a fiágat illető birtokokat, a fiú utódok kihalása után, az utolsó birtokos leánya örökölhette, de ő is csak az apja halála után. Az örökösödési rendben a fiúsítás a későbbiekben nem okozott változást, a birtokok továbbra is a fiágat illették. A fiúsított nőnek a gyermekei, még ha az apjuk nem is volt nemes, nemessé lettek. A fiúsítás az utolsó birtokos élete végéig mindig feltételes volt, mivel ha fiú utódja született, a rendelkezés érvényét vesztette. Eberhard (t 1419) tot kellett fizetnie szabadulásáért. Azonban amíg a trónörökös érdekében egész Európa megmozdult és 1397 végén kifizették a váltságdíjat, addig a nádor családjának mindössze 6000 aranyforintot sikerült előteremtenie. Mivel a királyi udvarban sem láttak reményt hazatérésére, 1397 közepén a király elvette a nádorságot az amúgy is fogságban lévő Leusták - tól és Bebek Detrét nevezte ki utódjául (1402-ig). A volt nádor aztán 1400 elején végrendelkezett és nem sokkal utána meghalt. Német származású, Zsigmondot ifjú kora óta szolgálta ban szebeni prépost, és között zágrábi, között pedig váradi püspök volt. A felkelés után Zsigmond őt nevezte ki főkancellárjává ( ). A csata jó példával szolgált arra, hogy a kiképzett, fegyelmezett és begyakorlott török katonaság ellen még számbeli egyenlőség esetén is kevés az egyéni hősiesség, a fényes lovagi viselet. Zsigmond király az elkövetkezendő negyven évében tanulva a leckéből, nem vállalkozott hasonló nagyságú támadó hadjáratra, helyette védelemre rendezte be a törökkel szomszédos határvidéket. Érdekes módon a nikápolyi csatavesztés következményei nem annyira külpolitikai téren mutatkoztak meg, jóllehet bebizonyosodott, hogy az ország sem egyedül, sem az európai hatalmak támogatásával támadólag nem léphet fel a Török Birodalommal szemben, hanem a belpolitikára gyakoroltak nagyobb hatást. Zsigmond még a hadjárat elindulta előtt hattagú kormányzótanácsot nevezett ki, amely tagjainak Kanizsai Miklós tárnokmestert, Pásztói János országbírót, Lackfi Istvánt, Szécsényi Frank volt erdélyi és Kaplai János volt oroszországi vajdákat jelölte ki. A volt nádor azonban a csatavesztés hírére királyellenes szervezkedésbe fogott és kapcsolatot keresett László nápolyi királlyal. Habár a közeledésből ugyan nem lett semmi, ám a híre mégis eljutott Zsigmondhoz, aki 1397 februárjában a szlavóniai Körös városába hívta híveit és a lázadókat egyaránt, ahol aztán egész egyszerűen legyilkolták a Lackfiakat, híveik birtokait pedig elkobozták. Az így koronára szállott javakból azonban a király, 1392 óta érvényesített politikájának megfelelően, csak mértékkel adományozott. A nikápolyi vereség másik következménye az 1397 októberében tartott temesvári országgyűlés, amely elsősorban a török elleni védelem megszervezésével foglalkozott, így ugyan elismerte a nemesek azon kiváltságát, miszerint az országhatárain túl támadó hadjáratban nem kötelesek részt venni, ám annak hatályát rögtön fel is függesztették. Elrendelték továbbá, hogy a birtokosok minden 20 jobbágyuk után egy íjászt kötelesek hadjárat alkalmával felszerelni. (A törvénycikk végrehajtása érdekében minden megyében összeírták a birtokosokat és jobbágyaik számát, e jegyzékek közül az Ung megyei korunkra is fennmaradt.) Az így létrehozott, a jobbágyok száma alapján kiállított csapatokat lényegében már ekkortól, törvényileg azonban csak 1435-től, telekkatonaságnak (militia portalis) hívták. Mindezekért, azaz a nemességet ért sérelmek viszonzásaképpen a király megemelte a fiúsítás határát harmad ízről negyed ízre, valamint ígéretet tett idegen származású tisztségviselőinek - Stibor, Eberhard zágrábi és Maternus erdélyi püspök kivételével - leváltására. Továbbá, a török elleni háborúk idejére, azaz gyakorlatilag uralma végéig, a király lefoglalta minden egyházi jövedelemnek - így a tizednek is - a felét. Az es évek történései révén meglehetősen átrendeződött a politikai paletta. Egyrészt a régi, királyválasztó csoport tagjai közül 1397-re már csak a Kanizsaiak, Bebekek, Szécsényi Frank és Garai Miklós maradtak a hatalomban. Az utóbbi már kezdetben is inkább Zsigmond, mint Kanizsai embereként került a macsói bánság élére. Az elmúlt tíz év alatt egy lépcsőfok-

36 Nikápoly és következményei ( ) nyit jutott előrébb: 1394-ben a horvát, 1397-ben pedig emellé a szlavón bánságot kapta meg. Ugyanakkor a király már kezdetektől arra törekedett, hogy a hozzá hű személyeket beemelje a hatalomba, s habár ezek az első időkben kevesen voltak, re ebben is változás állt b e. Így lett a Valkó megyei köznemes, Maróti János macsói bán, a Perényiek másik ágából származó Péter székely ispán. Mellettük szintén új ember (homo novus) volt még a két Miklós, a Csáki és a Marcali családból, ők az alföldi és délkeleti megyék ispánságát kapták meg, míg testvéreik visegrádi és csókakői várnagyok lettek. A magyarok mellett egyre több idegen is szerepet kapott Zsigmond kormányzatában. Amíg az első időkben csak Stibor és Maternus voltak külföldiek, addig 1397-ben hirtelen többen is feltűntek a király oldalán. A stájer Ciliéi Hermann gróf, aki 1399-ben megkapta örökletes módon egész Várasd megyét, valamint a délnémet Albeni-rokonságból származó Eberhard, aki zágrábi püspök lett. De jöttek Stibor rokonai és barátai is, ők északmagyarországi megyék, várak és püspökségek igazgatását kapták meg. Az idegen méltóság- és tisztségviselők számának elburjánzása azonban hamarosan komoly nyugtalanságot váltott ki az ezáltal mellőzött, illetve az attól félő arisztokrácia tagjaiban. A problémát elsősorban nem az jelentette, hogy rövid idő alatt sok idegen, illetve új ember került pozícióba, s nem is az, hogy a király 1392 után visszafogta, sőt 1396 után szinte le is állította a jelentősebb birtokadományozásokat, hanem az, hogy azt az elenyésző számú birtokadományt is a külföldiek kapták. A konfliktus kirobbanása azonban nem rögtön, hanem csak három év múlva következett be. Magyar főurak. A jánosréti főoltár oltárképének részlete, kőzött A csókakői vár. Légi felvétel

37

38 Zsigmond uralkodásának fordulópontja ( ) Harc az irányításért ( ) 40 A polgárháború ( ) 45 Akirálykormányzatpolitikája 51

39 ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( ) Harc az irányításért ( ) A Magyar Királyság Szent Koronájának pecsétje" Budán, a királyi székhelyen április 28-án régóta nem látott jelenetek játszódtak le a királyi tanács ülésén. Fegyveres urak élén Szécsényi Simon rontott be a tanácsterembe, és legott felszólította Zsigmondot idegen tanácsadói, tisztségviselői eltávolítására, értve alatta elsősorban a lengyeleket, cseheket és németeket. Legnagyobb meglepetésükre azonban a király ahelyett, hogy - mint várták - engedett volna a fegyveres nyomásgyakorlásnak, ellenszegült és nem volt hajlandó az utóbbi években követett politikája sarokköveit kidobni. Az így kényszerhelyzetbe került lázadók, mást nem tudván tenni, bebörtönözték királyukat Visegrádon. Miután a királyt ideiglenesen kiiktatták a hatalomgyakorlásból, a királyi tanácsnak - mivel az élet, ha nem is a megszokott mederben, de folyt tovább - el kellett döntenie, hogyan és legfőképpen milyen jogcímen gyakorolják a királyságban a hatalmat. Mint az egész akció ötletgazdája, Kanizsai János érsek találta meg a megfelelő formát, amennyiben a királyi nagypecsét helyett, amelyet egyébként is ő használt a király nevében, újat csináltatott. A pecsét köriratába a hangzatos a Magyar Királyság Szent Koronájának pecsétje szavakat vésette, a királyi tanács pedig a Szent Korona tekintélyére hivatkozva hozta meg határozatait. Mindezek révén a törvényes király uralma ellen felkelő csoport a napi rutinügyeket gond nélkül el tudta végezni, illetve végeztetni, azonban volt egy-két aprónak tűnő, de annál veszélyesebb buktatója cselekedetüknek. Egyrészt, mivel - a jelek szerint - Zsigmond fogságra vetését nem tervezték el előre, így az egyébként is rendkívül heterogén csoport tagjai között hamarosan kiütköztek érdekellentéteik. A többségnek ugyanis mindösszesen annyi gondja volt Zsigmond uralmával, hogy túl sok idegen jelent meg a király környezetében, s ezek hazaküldése esetén nem látta akadályát a király további uralmának. A többiek viszont három királyjelölt, László nápolyi, II. Ulászló, lengyel király és Vilmos, osztrák herceg támogatása között oszlottak meg. A másik áthidalhatatlan nehézséget az jelentette, hogy mivel Magyarországon örök adományt, azaz birtokot csak a király adhatott, így az urak csak a leendő király nevében tehettek ígéreteket. A helyzet tarthatatlanságát látva Garai Miklós mesterien ismerte fel a cselekvés pillanatát és azzal a megoldással lépett a lázadók elé, hogy majd ő gondoskodik Zsigmond őrizetéről siklósi várában. Az augusztus 31-én, a Somogy megyei Patán létrejött egyezség szerint, ha új királyt választanak, akkor Zsigmond kél héten belül szabadul, ha viszont megtartják, akkor karácsonyig köteles idegen híveitől visszavenni váraikat. Mindezek biztosítékául Garai túszul

40 Harc az irányításért ( ) adta fiát és öccsét. E fogság természetesen nem jelentett mást, mint vendégséget, ahová biztonságosan eljöhettek a király megmaradt hívei. Itt aztán úgy határoztak, hogy - egyelőre - engedve a zendülők követelésének, a király külföldi tanácsadói és tisztségviselői lemondanak váraikról, illetve tisztségeikről. (Stibor helyett Szécsényi Simon lett az erdélyi vajda.) Közben a lázadók lázas királykeresésbe fogtak, mivel azonban nem jártak eredménnyel, illetve nem tudtak megegyezni az új király személyében, október 29-én Pápán újabb tanácskozásra került sor a felek között. Ennek értelmében mindenki közkegyelemben részesült. Látszólag tehát patthelyzet alakult ki, de ekkor már a király és hívei kerültek fölénybe. Jól mutatja ezt Zsigmond bátyjának, Vencel cseh királynak a megállapítása fogságból kiszabadult öccséről: nagyobb és hatalmasabb, mint valaha". A siklósi tanácskozások másik fontos következménye az a kettős eljegyzés lett, amelynek értelmében Ciliéi Hermann Borbála nevű lányát a király, Annát okt. 26., Marót. Palóci György esztergomi érsek levele - testvére, Máté nádor nevében is - Zsigmond királyhoz Tudja meg Felséged, hogy a múltkor Szabolcs megyében, a gonosztevők kiirtása végett tartott nádori közgyűlésen bizonyos Rádi Miklós nemest hamispénzverés miatt levelesltették, majd később elfogták és megégették. E Miklós birtokrésze, amelyen négy jobbágy él, hűtlensége miatt Felségedre szállott. Kérjük tehát Felségedet, hogy ezt a birtokrészt méltóztasson hű emberünknek, Kallói Jánosnak adományozni, akinek testvére a minap halt meg bandériumunkban a husziták ellen harcolva." C. Tóth Norbert: Szabolcs megye működése a Zsigmond-korban old. - Fordította a szerző. pedig Garai Miklós jegyezte el, majd vette feleségül. Zsigmond, miután visszanyerte trónját, ott folytatta, ahol április 28-án abbahagyatták vele. Az idegen és általa felemelt magyar bizalmasait nem küldte el maga mellől, sőt titokban további változtatásokat határozott el. Jól jellemzi a király felfogását az elmúlt A siklási vár. Légi felvétel

41 ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( ) Zsigmond király lovas képe, Konrád Kyeser Bellifortis című kéziratából, 15. század első negyede Ciliéi Borbála lovas képe, Konrád Kyeser Bellifortis című kéziratából, 15. század első negyede Perényi Péter ( 1423) hónapok eseményeivel kapcsolatban, hogy Pápáról nem a királyi székhely felé vette az irányt, hanem az ország északnyugati felébe utazott, hogy folytassa a cseh trón megszerzése érdekében kezdett tárgyalásait. Az 1402-es esztendő úgy folytatódott, mintha az előző évben semmi rendkívüli sem történt volna. A király január 20-án végrehajtotta az első jelentősebb cserét, leváltotta többek között a lázadók által kinevezett erdélyi vajdát, Szécsényi Simont. (Meglepő módon, ennek ellenére Simont A család nyalábi (Ugocsa megye) ágának őse, udvari familiáris, zempléni ( ), máramarosi ( ) ispán, közben macsói bán (1397, ), székely ispán ( ), végül országbíró ( ) ban a király oldalán találjuk.) Ugyanekkor Perényi Pétert kinevezte Szepes és Sáros megye élére, és a megmaradt fontosabb királyi várak élére is új emberek kerültek: Özdögei Besenyő Pál komáromi, Pécsi Pál csókakői várnagy, Ostfi Gergely Vas megye, Szécsi Miklós Zala megye ispánja lett. Az idegenek közül a horvát Korbáviai Károly Visegrád, a dalmát Zuborius de Nassis Buda, a morva Vettaui Smilo Pozsony, Schönwaldi Bohus pedig Trencsén várát kapta meg kormányzásra. Továbbá hatalmi bázisát kiszélesítendő, a király árumegállító jogot adott Bártfa, Lőcse, Nagyszombat, Pozsony és Sopron városoknak. Intézkedései után a király Csehországba ment, ahol február elején Vencel kinevezte őt csehországi helytartóvá és kormányzóvá. Viszonzásul Zsigmond március elején fogságba vetette bátyját, ahonnan annak csak 1403 novemberében sikerült kiszabadulnia.

42 Harc az irányításért ( ) Az uralkodó augusztus 16-án kölcsönös örökösödési szerződést kötött a Habsburghercegekkel és egyúttal megsemmisítette a korábban Jodok morva őrgróffal kötött hasonló szerződést. Az osztrák hercegek cserében támogatást ígértek Jodok és Prokop őrgrófok ellen, valamint a még mindig az utóbbi kezén lévő néhány magyarországi birtok visszaszerzéséhez. A szerződés megkötése után, annak értelmében a király Pozsonyba országgyűlést hívott össze, ahol szeptember 14-én Zsigmond fiúörökös nélküli halála esetére IV. Albert osztrák herceget tette meg utódjává, majd rá három napra az országtól való távolléte idejére őt jelölte ki kormányzóvá, illetve születendő fiai gyámjává. Mindezt szeptember 21-én a megjelent országnagyok esküvel is megerősítették. Az oklevélen összesen 112 pecsét függött, közülük kettő Pozsony és Sopron városáé, míg 12 az egyháznagyoké, a többi a világi uraké volt. A legjelentősebb tisztségviselő-változtatásokra is e napokban került sor, amennyiben Bebek Detre helyett Garai Miklóst tette Maróti János ( 1434) Udvari lovagként kezdte szolgálatát, aztán macsói bán (1397) és székely ispán ( ), majd újból, több alkalommal is macsói bán ( , , ) volt. meg a király az ország nádorává, a már említett Besenyő Pált és egy másik köznemest, Gordovai Lászlót szlavón és horvát bánokká, Maróti Jánost pedig Újlaki Lászlóval egyetemben macsói bánokká nevezte ki. A kinevezések révén megüresedett posztokra újabb, ugyancsak köznemesi származású lovagokat (például Szántói Lack Jakab) emelt. Mindezek után október végén Zsigmond - cseh ügyei intézésére - Ausztriába távozott. Dalmáciában ekkor már javában dúlt a háború, ugyanis még augusztus végén Zárában partra szállt László nápolyi király magyarországi helytartója, aki megkezdte a dalmát városok hódoltatását. Októberben elfoglalták Vránát, decemberre pedig meghódoltatta az utolsó várost, Spalatót is. A magyar rendek megerősítik a IV. Albert javára szóló trónöröklési rendelkezést, 1402

43 ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( ) Tar, 1400 körül, október 28-a előtt. Tari Lőrinc saját kezű levele rokonaihoz Tari Lőrinc Macedóniai Péter fiához, Miklóshoz, Dancs fiához, Simonhoz és András fiához, Ferenchez. Nővére fiát, testvérüket hívassák magukhoz és dorgálják meg a csalárdságok miatt, amelyeket nővére kárára elkövetett, figyelmeztetve, hogy tartózkodjék hasonló dolgok megismétlésétől. Ha nem hajlana szavukra, maga megy hozzájuk, és a rajta meg nővére becsületén esett sérelmet biztosan meg fogja torolni. Ne őt okolják tehát, ha botrány támad s ne ellene forduljanak, ha jogának érvényt szerez." Zsigmondkon Oklevéltár II Zsigmond király oklevele Tari Lőrinc számára. Buda, 1405 A király távozása az országból a kürt ébresztő jeleként hatott. A felkelés élére ismét Kanizsai János érsek állt, de részt vett benne a Nagy Lajos kori arisztokrácia színe-virága (Bebek, Losonci, Druget, Cudar család), sőt néhányan a Zsigmond által felemeltek közül is a lázadók táborába álltak. A király hűségén alig tucatnyi család maradt: a Garai család tagjain kívül szinte csak a rokonságukhoz tartozó családok. Ugyancsak a király oldalán találjuk az egyik Bebeket, Ferencet és Tari Lőrincet. Az utóbbi már 1401-ben is kitüntette magát Zsigmond szemében, hiszen egyedül ő rántott kardot a király védelmében, annak letartóztatásakor. Tari Nagy Lajos király özvegye, Erzsébet és leánya, Mária udvarában kezdte szolgálatait, majd Zsigmond udvari lovagja lett. E minőségében egyedül szállt szembe a királyt letartóztató öszszeesküvőkkel. A harcban több helyen is megsérült, köztük az orrán, amely élete végéig emlékeztetett mindenkit hősiességére. Ám nemcsak a kardot forgatta ilyen vitézül, hanem a tollal is jól bánt. Korunkra maradt saját kezű levele, amelyben az őt és nővérét ért sérelemről írt. Az alább részletezendő 1403-as felkelés alkalmával is kitűnt hűségével, s ennek jutalmául ben megkapta a pohárnokmesterséget. Már mindez elég lehetne arra, hogy bizonyítsa, meglehetősen különleges színfoltja volt a magyar nemesi társadalomnak, ám Tari Lőrinc mással is kivívta a saját és az utókor csodálatát januárjában menlevelet kért Zsigmondtól, hogy ellátogasson az Ibériai-félszigetre Szent Jakab sírjához Compostellába, majd Írországba Szent Patrik purgatóriumába. Az utóbbi szigetre 1411-ben érkezett meg, ahol először Dublinban a Jézus botja nevű ereklyét kereste fel, majd elment a barlanghoz és leereszkedett abba. Innen visszatért Dublinba és egy közjegyzőnek lediktálta élményeit. A közjegyző kérdésére, miszerint milyen okból kereste fel a szent helyet, Lőrinc három indokot sorolt fel: először is úgy értesült, hogy akinek kétségei vannak a katolikus hit ügyében, ott azokra választ kaphat; másodszor királyának megígérte, hogy meglátogatja e helyet; végül harmadszor a kíváncsisága vezérelte, mivel sok csodás dolgot hallott a barlangról. Még maradjunk egy pillanatig a közjegyző szavainál, aki az utókor legnagyobb örömére röviden jellemezte is a zarándokot: e szerint Lőrinc vidám tekintetű ember volt, aki körültekintően és mértéktartással beszélt, kiemelkedett héber-, görög- és latinnyelv-ismeretével, valamint más tudományokban való jártasságával.

44 A polgárháború ( ) A polgárháború ( ) A míg Zsigmond és vezérei, Garai Miklós nádor, Perényi Péter, Gordovai László bán Cseh- és Morvaországban Jodok morva őrgróf ellen harcoltak, addig a lázadók megkezdték a felkelés katonai szervezését. A pártütők 1402 végére gyűlést hívtak össze Váradra, ahol ünnepélyes külsőségek közepette hűséget fogadtak II. Károly nápolyi és magyar király fiának, László nápolyi királynak és egyúttal meghívták a magyar trónra. Kanizsai János érsek vezetésével az egyháznagyok egy része (kalocsai érsek, egri, váradi és erdélyi püspökök) és a bárók többsége (Bebek Detre, egykori nádor, az erdélyi vajdák, Debrői István, egykori kincstartó) február 19-én szövetséget kötöttek Esztergomban Zsigmond ellenségével, az említett Jodok őrgróffal. Időközben már lezajlott az első fegyveres összecsapás is: a horvátországi Bihácsnál január végén Besenyő Pál horvát-szlavón bán vereséget szenvedett a nápolyi király vezéreitől, Hervoja bosnyák vajdától és Bebek Imrétől. A Kanizsai vezette lázadók egyik fele a Dunántúlon keresztül a Délvidékre vonult: Szepesi János érsek március 23-án a Baranya megyei Héderen tartózkodott, majd immáron Kanizsaival együtt április 4-e és 7-e között a Körös megyei Szalatnokon időztek. A főpapok és bárók másik csoportja viszont hazatért: február 28-án Bebek Detre a gömöri Vámoson ismét mint nádor, Marcali Miklós erdélyi vajda a Temes megyei ötvényen, míg Órévi Lukács váradi püspök Debrői Istvánnal karöltve április 26-án, püspöki székhelyén adott ki oklevelet. Az időleges szétszéledés oka minden bizonnyal a fegyveres csapatok összegyűjtése volt, ugyanis május 24-én már újra együtt, ezúttal Pozsegaváron találjuk őket. Mivel a helység egyértelműen a bosnyák uralkodókkal szokásos tárgyalások helye volt, így a lázadók valószínűleg Hervoja vajdával és a nápolyi király megbízottaival tárgyaltak László Magyarországra érkezésének mikéntjéről. Ezt erősíti, hogy a kalocsai érsek következő ismert tartózkodási helye az itáliai félszi- A Castel Nouvo Nápolyban

45 ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( ) A Szepesi János ( 1410) Lajos király szepességi szászok közül származó országbírójának, Jakabnak fia. János egyházi pályája elején dobokai főesperes és kápolnaispán ( ) és Zsigmond titkos kancellárja ( ). Közben előbb a zágrábi püspökséget ( ) kapta meg, amelyet azonban át kellett engednie Eberhardnak. Ezért kárpótlásul két év múlva a kalocsai érsekséget adta neki Zsigmond ( ). Mint a királyellenes felkelések tevékeny résztvevője nem kért a meghirdetett közkegyelemből, hanem László nápolyi királlyal elhagyta az országot, aki aztán nápolyi érsekké tette. Hédervári-kápolna a győri bazilika déli oldalán geten fekvő Baroli volt, ahol a nápolyi király társaságában találjuk. Mindeközben Kanizsai a délvidéken szervezte a felkelést. A pozsegavári tárgyalások után az előkelők egy része ismét hazatért, ezúttal immár a fegyveres felkelés kirobbantása céljából, így Upori István erdélyi püspök június 17-én, székhelyén, július 21-én pedig Váradon Lukács püspökkel és az erdélyi vajdákkal szervezte a fegyveres harcot. A két időpont között, július 19-én szállt partra László nápolyi király Zárában, ahová két nap múlva Kanizsai is megérkezett. Itt aztán az érsek IX. Bonifác pápa teljhatalmú követének a jelenlétében magyar királlyá koronázta Lászlót. Ám ekkorra az ország belsejében gyökeresen megváltozott a katonai helyzet. Az okok kiderítéséhez vissza kell térnünk a törvényes király személyéhez. Hiszen joggal kérdezhetjük, mit tett Zsigmond, miközben a lázadók szabadon vonulgattak fel s alá az országban. A váradi összeesküvésről és a fegyveres szervezkedés résztvevőiről a király Szántói Lack Jakab útján május folyamán értesült, aki egyetlen familiárisa kíséretében Csehország felé hozzá sietve rábeszélte őt arra, ami neki, az országnak és a lakosoknak javára szolgált". Zsigmond a hír hallatán nyomban hazaküldte Jakabot, valamint Garai Miklóst, testvérét, Jánost és Stibort, akik valamikor május végén lépték át az országhatárt. Elfoglalták a Pozsony megyei Korompa várát, majd átkelve a Dunán megostromolták Hédervári János győri püspök székhelyét, Győrt is. A vár elfoglalása után a Rábaközben felvonuló lázadókra támadtak, akiket Pápoc közelében Sebes (ma Rábasebes) falunál tönkrevertek. Itt kétfelé vált a sereg, az egyik Garai János vezetésével megostromolta a Rába túlpartján fekvő, a győri püspök kezében lévő Kesző (ma Rábakesző) várát. Innen tovább haladva dél felé az Ostfiaszszonyfa területén álló Kígyókő vár elfoglalása után Rohonc várát vették el a hűtlenné lett Rohonci Andrástól. A másik sereg Garai Miklós, Stibor és Lack Jakab vezetése alatt az ország belseje felé vette az irányt. Mindeközben Lack Dávid - Jakab testvére - megvédelmezte Komárom várát, amelynek révén megnyílt az út Székesfehérvár felé. A koronázóváros elfoglalása után a királyi székhely felé törtek és azt elfoglalva június 28-án Garai Miklós már Budán tartózkodva adományozta el a hűtlen Marcali Miklós házát. Ezen alig egy hónapos hadjárattal, amelynek révén a Dunántúlt és az ország északnyugati részét

46 A polgárháború ( ) megtisztították a felkelőktől, megteremtették a lehetőségét Zsigmond hazatérésének. A törvényes király július 24-én érkezett meg Pozsonyba, ahonnan Ászár érintésével Székesfehérváron keresztül Budára (augusztus ) ment. Itt Garai Miklós vezetésével legyőzték a Pest alatt táborozó Makrai Benedek vezette felkelőcsapatokat, majd a király Garai és Stibor seregeivel ostromzár alá vette János érsek székhelyét, Esztergomot. Közben Visegrádra, a Szent Korona őrzési helyére ment, és az összegyűlt tömeg előtt felmutatta és fejére tette a koronát, mintegy jelezve: ő az ország törvényes királya. Mindezek következtében Zsigmond és hívei, akik ugyan létszámban kevesebben voltak, de döntési gyorsaságban többszörösen felülmúlták a lázadókat, alig három hónap alatt lényegében eldöntötték a felkelés sorsát. Mire a nápolyi király elindult volna Székesfehérvár és Buda felé, addigra az egyetlen ütőképes, őt trónra segíteni képes seregtől Zsigmond és katonailag képzett vezérei zárták el az utat. Kísértetiesnek mondható, hogy mind a déli, mind a keleti országrész lázadói szinte napra pontosan egy időben indították meg régen elkésett akcióikat. A déliek július 21-én érkeztek meg Zárába, míg a keletiek ugyanezen a napon Váradon tartották meg utolsó tanácskozásukat. Váradról aztán a lázadók egyik fele a két vajda vezetésével átkelt a Tiszán és szeptember 10-én Hatvannál foglalt állást, a másik fele Debrői István vezetésével Tokaj-Hegyalján táborozott le. Hédervári János győri püspök pecsétje Polgárháború

47 ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( ) Grosso. Az előoldalon Hervoja címere Mars, Konrád Kyeser Bellifortis című kéziratából, 15. század első negyede Azonban ekkorra - mint láttuk - a lényegi kérdések már eldőltek. A két Miklós szeptember 25-én, visszavonulásuk közepette, Hevesről már arról értesítették a többi lázadót, hogy Zsigmonddal két hétre fegyverszünetet kötöttek. Végül a Garai Miklós vezette tárgyalások október 8-án megegyezéssel zárultak: a király közkegyelemben részesített mindenkit, akik nyolc napon belül meghódolnak a királynak. Ennek fejében a király megígérte, hogy a meghódoltaktól adománybirtokaikat nem veszi el, a már elfoglaltakat pedig visszaadja. A lázadók többsége felmérve az erőviszonyokat és értve a szóból, határidőn belül meghódolt. A Kanizsaiak és a Bebekek azonban csupán október végén tették meg ezt, így csak külön királyi kegyként részesültek kegyelemben, aminek következményeként az érsektől Zsigmond ideiglenesen elvette a székhelyén lévő várat. Mindezt látván László nápolyi király Szepesi János kalocsai érsek társaságában november elején elhagyta Dalmáciát, amelynek élére Hervoja bosnyák vajdát nevezte ki helytartónak. Az ország nagy részén november elejére elcsendesedett a fegyverek zaja, a király hűségén megmaradt, illetve az oda visszatért bárók Székesfehérvárott gyűltek össze, hogy birtokadományokkal tegyék kézzelfoghatóvá a király oldalán harcolók hűségét, birtokelkobzásokkal pedig elrettentő példát szolgáltassanak az azt elhagyóknak. Mint azt előbb láttuk, az ország nagy részén elült a fegyverek zaja, két kisebb részén azonban nem. Északkelet-Magyarországon két helyen is további harcokra került sor. Az egri püspök, Ludányi Tamás és a volt kincstartó, Debrői István sem hódolt meg, hanem az előbbi várába zárkózott, az utóbbi pedig a Tiszaháton foglalt állást. A király legkiválóbb hadvezéreit küldte ellenük: Stibor a Ludányi család fészkét, Ludányt vívta meg, míg Perényi Péter Patak városa mellett csapott össze a Debrői vezette sereggel. A csata rengeteg véráldozattal járt, maga Perényi is több helyen megsebesült, azonban a lázadók vezére el tudott menekülni a csatából. Megmaradt emberei élén Debrői Szabolcs megyében, Karász mellett táborozott le, onnan fosztogatta a környéket, így karácsonykor Kallót rabolta ki. Innen a következő év elején kiszorították, mire Erdélybe ment megmaradt embereivel. A másik hely természetesen a délvidék volt, ahol annak idején a Horvátiak is sokáig tartották magukat. Most azonban gyorsabban véget értek a harcok. Az egri püspök testvére, Ludányi István vezette hűtlenek ellen Zsigmond Maróti János macsói bánt küldte, aki az év végére leverte

48 A polgárháború ( ) a lázadást. A harcok végső befejezése a következő évre maradt. Időközben, még a békekötés után, október közepén a király leváltotta a vajdákat tisztségükről és Tamási Jánost meg Szántói Lack Jakabot nevezte ki a helyükre. Az 1404-es év elején egyszerre két irányba indultak meg a királyhű csapatok. Az egyik Perényi Péter vezetésével Eger ellen vonult, amelyet február folyamán elfoglalt, február 28-án már a várból írt levelet. A püspöknek - amennyiben a várban tartózkodott - sikerült megszöknie és csatlakoznia Debrőihez. A másik sereg Maróti János vezetésével a Losonciak Kraszna megyei vára, Valkóvár ellen vonult és vívta meg azt. Innen tovább haladt Erdély felé, ahová útközben csatlakoztak hozzá a Perényi vezette seregek, és az erdélyi vajdákkal együttműködésben Debrői és a püspök maradék erőit is felmorzsolták. A püspök Lengyelországba menekült, Debrői pedig elbujdosott, de 1405-ben már mint néhait említik. Március végére beszédes csönd honolt az országban. Adódik a kérdés, hogy mi tette lehetővé a királypárti erők ilyen gyors és teljes sikerét? Ennek, mint mindennek, több összetevője van. Az első természetesen a pénz, amely nélkül háború nehezen képzelhető el. Bár úgy hírlik, hogy Zsigmond ennek mindig szűkében volt, ez esetben szinte korlátlanul állt rendelkezésére. Ugyanis még 1402 júliusában a király Stibor útján aranyforintért eladta a brandenburgi őrgrófság kezén lévő maradékát, Neumarkot. A háború második feltétele az elegendő számú katona, amelyhez viszont sok pénz kellett. Zsigmondnak volt pénze, így könnyedén fel tudott fogadni zsoldosokat. E kettő már elég volt a háború elindításához, de annak sikeres befejezéséhez még valami, illetve valakik kellettek, mégpedig a seregvezetéshez értő, tehetséges parancsnokok. Zsigmond jó szemmel választotta ki annak idején azokat az embereket, akikkel le szándékozott cserélni a régi vezetőgárdát, így Stibor, Garai Miklós, Perényi Péter, vagy a még újabbak közül Maróti János és Ozorai Pipo nemcsak jó szervezők, hanem kiváló seregvezetők is voltak. Ozorai Pipo ( 1426) Firenzei nemesi család sarjaként Filippo Scolari néven született ben kereskedősegédként került Magyarországra, ahol képességei révén hamar kiemelkedett társai közül. Először sókamaraispán ( ), majd temesi és még nyolc megye ispánja ( ). A király egyik leghűségesebb embere és legjobb hadvezére volt. Nevéhez fűződik a déli végvárrendszer megteremtése és ő kezdte meg Temesvár és Nándorfehérvár kiépítését is. Ozorai Borbálától született négy gyermeke közül egyik sem élte túl, ahogy öccse, Matteo, illetve gyermekei sem, ezért minden vagyonát, Ozora kivételével, Zsigmondra hagyta. Rokonai számára két jelentős egyházmegye vezetését szerezte meg: Andrea Scolari és Giovanni Milanesi váradi püspökök, Carniano Scolari és Giovanni Buondelmonti pedig kalocsai érsekek voltak. Bizonyos adatok alapján környezetében kezdte szolgálatát Hunyadi János. Zsigmond király és Ozorai Pipo. Részlet egy 15. századi németalföldi táblaképről

49 ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( ) Mindezek mellett még egy negyedik okot is említhetünk: habár a jelek szerint a nemesség jó része a lázadás útjára lépett, a kevés létszámú polgárság viszont nem. Ez abból a szempontból volt fontos, hogy az egyes királyi birtoklású, főleg észak-magyarországi városok - mint Pozsony, Kassa, Késmárk vagy Eperjes - biztosították a király hátországát. A katonai sikerek mellett persze szükség volt Zsigmond híres diplomáciai érzékére is. Az uralkodó jól ismerte fel, hogy a harcot egy ponton túl, a további véráldozat elkerülése végett, érdemes beszüntetni, hiszen a királypárti erők sikere révén a felkelők nagy része szeptember végére - október elejére demoralizálódon és csak a kedvező ajánlatra vár, ami után leteheti a felkelés kibontott zászlaját. Ugyanakkor a király és tanácsadói is jól tudták, hogy a fegyverletételi megállapodás után is az ő kezükben marad a győzelem, éppen ezért nem lehet majd számon kérni rajtuk az esetlegesen be nem váltott ígéreteket. Hogy ez nem csak utólagos kombináció, azt jól mutatja, hogy december 21-én Zsigmond részletesen szabályozta a hűtlenségbe esett, de meghódolt alattvalókkal szemben követendő eljárást. Eszerint azok a volt hűtlenek, akik a felkelés idején hűséges alattvalók tanúságával bizonyítani tudják, hogy az október 8-án megkötött békét megtartották, visszakapják elkobzott és azóta másoknak adományozott birtokaikat. Míg azok, akik ez után is tovább harcoltak, személyükben kegyelmet kaphatnak, de birtokaikat nem kapják vissza. Zsigmond király nagyobbik szarvserlege és annak részlete, 1400 körül

50 A király kormányzatpolitikája A király kormányzatpolitikája Az as időszak két különböző igazgatási modellre bontja a király uralkodását ig nagyjából az Anjouk alatt bevezetett kormányzati és igazgatási gyakorlat érvényesült. A méltóságviselő bárók egyúttal a katonai hatalmat is gyakorolták, mégpedig az egyes megyék élén betöltött ispánságaik, illetve az adott megyében fekvő királyi várak kormányzása révén, netán bizonyos meghatározott területen lévők parancsnokaként. Így például Bebek Detre 1397-es nádori kinevezésekor egyúttal megkapta Borsod, Szepes, Liptó, Turóc, Abaúj, Nógrád és Fejér megyék ispánságát, továbbá az e megyékben fekvő királyi várak várnagyságát. Bebek Imre országbíró ( ) egyúttala Vág menti várak ispánja is volt, utóda azonban már nem, mivel a várakat Zsigmond időközben eladományozta Stibornak. Hogy aztán mind ő, mind fia, ifjabb Stibor felvegye a nemcsak hangzatos, hanem a valóságot nagyon is jól tükröző Vág folyó ura" címet után, egy rövid időszakot kivéve, e rendszer teljesen átalakult. Ennek azonban csak egyik oka volt az új királyi politika, a másik okot a mérhetetlen birtokadományozásokban kereshetjük. Ugyanis az uralkodása elején a királyra kényszerített birtokadományozási dömping pontosan azokat a királyi várakat érintette, amelyek az előbb vázolt kormányzati rendszer alapjait jelentették. Így immáron a király, ha akarta volna, akkor sem tudta volna jelentős katonai hatalommal felruházni minden méltóságviselőjét. A Zsigmond haláláig működő új igazgatási mód a következőképpen nézett ki: az egyes méltóságviselők, mint a nádor, az országbíró, a különböző udvari tisztségeket betöltő személyek (pohárnok-, asztalnokmester) ezután csak az államigazgatás központi, tulajdonképpeni adminisztratív funkcióit végezték és területi, avagy katonai hatáskörrel nem rendelkeztek. Ellenben voltak olyanok, akik olyan kormányzati tisztségeket kaptak, amelyekkel katonai hatalom is járt. Így a Bebek Detrét követő Garai Miklós nádornak már csak olyan megyék jutottak, amelyek királyi birtok, illetve várak szempontjából üresek voltak, avagy ha rendelkeztek még királyi várral, akkor azok más, mégpedig királyi tisztségviselő kezére voltak bízva. Őket az 1410-es évektől kapitányoknak nevezték, s többségük mintegy tíz éven keresztül főleg az idegenek közül került ki, de 1420 táján - minden bizonnyal összefüggésben a huszita háborúkkal - eltűntek a várak éléről. A helyüket aztán magyarok foglalták el, megnövekedett szere- Kancellár a bécsi udvari kártya magyar színű lapjaiból, 1455 körül

51 ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( ) Zsigmond második magyar királyi nagypecsétje, 1405 körül Zsigmond harmadik magyar királyi titkospecsétje, 1401 püket kiválóan jellemzi, hogy az 1430-as években a Rozgonyi család két tagja összesen tizenhárom királyi vár kapitányságát töltötte be. De nem csak a központi kormányszervekben történt változás. Az egyes különkormányzatok élén álló tisztségviselők hatalma is egykét kivételtől eltekintve névlegessé vált. Így például a macsói bánok 1411 után, amikor a rác despoták megkapták a bánságban fekvő királyi birtokokat, már csak a bán kormányzata alá tartozó öt magyarországi (Bács, Baranya, Bodrog, Szerem és Valkó) megye fölött parancsoltak. Hasonló helyzet alakult ki a szlavón bánságban is, ahol a királyi birtokokat Zsigmond Körös városa kivételével átadta Borbálának, mint királynéi vagyont. Majd miután elcserélte vele észak-magyarországi birtokokra, elzálogosította azokat. Így e vidéken a szlavón báni hatalom a Cilleiek magánvagyonán nyugodott. De nézzünk kivételeket is. Erdélyben annyiban más volt a helyzet, hogy nem voltak igazi nagybirtokok, illetve az Erdélyben nagynak tűnő Losonci-vágyon Budáról nézve meglehetősen aprócska volt. Ugyanakkor az erdélyi királyi birtokállományt, amely a mindenkori vajda honorbirtokát képezte, nem érte olyan mértékű károsodás, mint a magyarországit, ezért a vajda hatalma alatt az egész korszakban roppant halalom összpontosult. Zsigmond uralkodása alatt a tisztségen Stibor ( , ) és a Csáki család tagjai ( , ) osztozkodtak, s az egyik legbiztosabb hátterét adták Zsigmond uralkodásának. Végül szólnunk kell az Ozorai Pipo uralma alá adott megyékről és várakról is. Pipo 1401 és 1426 között temesi, aradi, csanádi, kevei, krassói, 1407-től csongrádi és 1409-től kezdve zarándi ispán volt. Továbbá az ő kezén voltak az e megyékben fekvő királyi várak is, mint Temesvár, Sólymos, Világosvár, Szeged, a Szörényi, krassói és az al-dunai várak. Az új kormányzati berendezkedés értelmében Pipónak központi, államigazgatási funkciója nem volt. Jól látható az előbbiekből, hogy a kormányzás felső szintjén milyen átalakulás ment végbe. Kérdés, hogy történt-e valami az államigazgatás gyakorlati ügyintézésében, azaz a kancellária munkájában és a kúriai bíróságok működésében. Ehhez azonban meg kell ismerkednünk a kiindulási alapokkal. Nézzük először a királyi kancelláriát, amely a királyi oklevelek megszövegezését, írásba foglalását, kiállítását és megpecsételését végezte. Zsigmond király korában a kancellária két részre oszlott: a nagyobb kancelláriára élén a főkancellárral, amely az egyszerű vagy kettős nagypecsétet használta, és okleveleit 1406-ig Visegrádon, majd Budán adták ki. A másik, a titkos kancellária élén a titkoskancellárral, amely a titkospecsétet használta. E kettő mellett létezett még egy harmadik, a királyi középpecsét is. Ezt a királyi kápolnaispán vezetésével működő audientia, azaz magyarul leginkább panaszfelvevő irodának nevezhető intézmény használta és okleveleit a királyi középpecsét alatt a király nevében adta ki. (A királyi kápolna vezetőjének, az ispánnak és tagjainak másik funkciója liturgikus jellegű volt, ők látták el a királyi székhelyen működő udvar lelki szükségleteit, végezték a misézést, gyóntatást.) A negyedik pecsét, amely alatt még a király nevében adhattak ki okleveleket, a mindenkori főkancellár saját (magán)pecsétje volt, ez azonban csak az egyik királyi bíróság, a királyi különös jelenlét oklevelein található meg. (Tulajdonképpen a főkancellár magánpecsétje a hivatalba lépése után elvált személyétől és a bíróság pecsétjévé vált. E pecséttel a különös jelenlét bírósága a végső ítéletet tartalmazó okleveleken kívül bármilyen általa kiadott oklevelet megerősíthetett.) Ez a bíróság, mivel elvben a főkancellár vezette, a királyi nagypecsétet használta. A fentebb leírtak jobb megértése érdekében és annak illusztrálására, hogy hogyan működött mindez a gyakorlatban,

52 A király kormányzatpolltikája lássunk egy mindennapos helyzetet szeptember 7-én Zsigmond király neve alatt összesen négy darab oklevelet adtak ki: egyet a Zólyom megyei Véglesről, egyet a szintén e megyei Szalatnáról, kettőt pedig Budáról. Ugyanezen a napon Garai Miklós nádor neve alatt Véglesről és Budáról kelt oklevél. Azt természetesen senkinek sem kell bizonygatni, hogy az egyes keltezési helyek nem hozhatóak összhangba egymással, hacsak nem feltételezzük, hogy a négy királyi és a két nádori oklevél mögött nem mindegyik esetben áll az a személy, akinek nevében kiadták az oklevelet. Ha ezt elfogadjuk, akkor a következőket mondhatjuk a látszólag zavaros ügy feloldására: a király ekkor Garai Miklós nádorral együtt Véglesen tartózkodott. A király és nádor nevében Budán kelt okleveleket ítélőmestereik adták ki. Igen ám, de akkor a Szalatnán kelt oklevelet ki állította ki? Nos nem más, mint a főkancellár. Történetesen ugyanezen a napon az ugyanitt tartózkodó Eberhard zágrábi püspök, főkancellár és Upori István erdélyi püspök a garamszentbenedeki monostort felkeresőknek búcsút engedélyezett. Tudjuk, hogy a királyi nagypecsétet a nagyobb kancellária, illetve a főkancellár használta, a főkancellár magánpecsétjét viszont a királyi különös jelenlét. Ezen a szeptember 7-i napon jól láthatóan minden pecsétet használtak: a titkospecsét Véglesen a királynál, a nagypecsét Eberhardnál Szalatnán, a középpecsét és Eberhard magánpecsétje pedig Budán volt. A két kancellária élén általában egyháziak álltak. Zsigmond első főkancellárja Kanizsai János esztergomi érsek volt, őt követte két zágrábi püspök, Eberhard és Albeni János, végül utolsóként Gatalóci Mátyás zágrábi prépost. A titkos kancellária élén Knoll Péter erdélyi püspököt, Szepesi János zágrábi püspököt, Upori István titeli és Uski János pécsi prépostot találjuk. A felkelés leverése után, a püspöki kar nem kis meglepetésére, világiak vették át a titkos kancellária vezetését jó húsz évre: Albeni János (t1433) Eberhard nővérének a gyermeke. Magyarországra 1399 előtt jött, előbb topuszkói ciszterci, majd pannonhalmi bencés apát volt. Utána veszprémi ( ), pécsi ( ), végül zágrábi püspök ( ). Emellett 1409-től haláláig Borbála királyné kancellárja, majd 1420-tól főkancellár és 1423-tól magyar titkos, német-római és cseh kancellár. Testvérei közül Henrik 1421-ben követte a pécsi püspökség élén ( 1444). Perényi Imre, majd Palóci Máté és Imre. Hivatalviselésük (1423) után visszaállt a korábbi helyzet, és ismét egyháziak töltötték be a kancellárságot, mégpedig az előbb már említett Albeni János és Gatalóci Mátyás egyúttal megkapta a titkos kancellári címet is. Azonban a közös vezetés ellenére a két kancellária szervezete nem egyesült, hanem továbbra is különálló maradt. Zsigmond uralkodására esik a királyi bíróságok átalakulása is. A legelső és sokáig egyetlen bíróság, ahol a király ítélkezett a királyi jelenlét bírósága volt. Ám a század fordulójától vezetését átvette az országbíró. Ezzel párhuzamosan feltűnt egy újabb királyi bíróság. Azzal ugyanis, hogy a királyok elvesztették" a királyi jelenléten való ítélkezést, érthetően új fórumot kerestek, illetve hoztak létre, ahol valóban személyesen vehettek részt az ítélkezésben, ez lett a királyi különös jelenlét. Azonban már a 14. század közepétől vannak adataink arra, hogy a király rövid időre itt is helyettesre bízta a bíróság vezetését. A peres ügyek gyarapodása és a királyok távolléte székhelyüktől kikényszerítette a változást, és az 1370-es évek reformjai révén a főkancellár vette át - az 1397-es törvény szerint is - a különös jelenlét vezetését. Ez viszont ismét azt jelentette, hogy a király megint saját" bíróság nélkül maradt, és mivel Zsigmond király továbbra sem tett le arról, hogy személyesen ítélkezhessen, már uralkodásá- Zsigmond második magyar király középpecsétje, 1402 Perényi Imre ( 1418) A család terebesi ágából, Péter fia. Világi létére a prágai egyetemen tanult (1384), pohárnokmester ( ), majd az első nem egyházi titkos kancellár ( ) lett.

53 ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( ) Palóci Máté ( 1437) Ung megyei család sarja, apja 1387-ben Zsigmond kíséretének tagja. Pályáját valószínűleg nagybátyja, Domokos leleszi prépost ( ), Mária királynő káplánja indította el től udvari ifjúként a király kíséretének tagja, az 1401-es lázadásakor őt is elfogták. A polgárháborúban Perényi Péter zászlaja alatt harcolt. Pályája ettől kezdve gyorsan emelkedett, 1409-ben több megye ispánja, 1412-től királyi tanácsos. Öccsével, Imrével együtt 1419 és 1423 között titkos kancellárok. Majd országbíró ( ) és végül nádor lett ( ). Másik testvére, György előbb a bécsi egyetemen tanult, majd szepesi prépost ( ), erdélyi püspök ( ) és végül esztergomi érsek ( ) lett. Lovag a budavári szoborleletből nak az elején megjelentek a később királyi személyes jelenlétnek nevezett bíróság csírái. A bíróság működésére utaló jelekkel az 1400-as évektől egyre gyakrabban találkozunk. A király legnagyobb bánatára a személyes jelenlét sem kerülhette el sorsát, ugyanis az uralkodónak az 1410-es évekkel kezdődő egyre hosszasabb külföldi tartózkodásai miatt ez a bíróság is megkezdte függetlenedését a király személyétől. Ugyanakkor újabb problémát jelentett, hogy bár 1397-ben törvényileg is szabályozták a királyi különös jelenlét vezetőjének személyét a mindenkori főkancellárban, azonban mind Kanizsai János esztergomi érsek, mind utódai, Eberhard és Albeni János zágrábi püspökök jóval többet voltak távol a királyi székhelytől, ahol a bíróság volt, mint amit annak működése elviselt volna. Így ők a folyamatos ítélkezést biztosítani nem tudták. Hasonló helyzet alakult ki időközben a kúria többi bíróságán, az országbíró által vezetett királyi jelenléten és a nádor vezette nádori jelenléten is. A legegyszerűbb helyzetünk a különös jelenlét munkájával kapcsolatban van, ahol a főkancellár helyét átvette az alkancellárja, aki az okleveleket hitelesítette a nála lévő királyi nagypecséttel. Mellette a tényleges jogszolgáltatást az ítélőmester végezte, aki az ország szokásjogának volt kiváló ismerője. Ezt a bíróságot 1428 végén - az ítélőmester halála után - a király megszüntette. Hasonlóképpen alakultak a dolgok a nádori és az országbírói bíróságokon is. ők a hivatalviselésük alatt legritkább esetben tartózkodtak a királyi kúriában, mivel vagy a saját szűkebb, illetve tágabb pátriájukban tartózkodtak, vagy a király szolgálatában teljesítettek valamilyen feladatot itthon vagy külföldön. Ismerve személyüket, nehezen tudnánk elképzelni bármelyiküket is, amint a peres felek okleveleit böngészik, értelmezik, hogy aztán jogilag megalapozott ítéleteket hozzanak. Egyszerűen nem is volt elvárható egyiküktől sem, hogy értsenek a tisztség megkövetelte feladathoz, hiszen egyrészt nem úgy készültek az életre, hogy belőlük nádor vagy országbíró lesz, hanem e méltóságot kapták a királytól vélt vagy valós szolgálataikért. Másrészt a tisztség egyiküknek sem az intellektuális kihívás miatt volt fontos, hanem mert állandó, biztos jövedelmet jelentett, mondhatni ez volt a fizetésük. De mégis akkor kik voltak, akik ténylegesen ellátták a bíráskodás nehéz feladatát? Ok, akiknek már a nevében is benne volt feladatuk, voltak az ítélőmesterek. A munkájuk - amely az Anjou-kor folyamán még meglehetősen kevés - alapvetően kettős volt: egyrészt őrizniük kellett a nagybírói pecsétet, másrészt kisegítették a nagybírót a perbeli cselekmények végzésében, azaz a nevében különféle intézkedéseket hajtottak végre. Ami a legfontosabb, ekkor még nem gyakoroltak joghatóságot, magyarán nem ítélkezhettek. Az első nyomok az ítélőmesteri joghatóság kialakulására a 14. század második feléből vannak, de az ekkor kiadott oklevelek tartalma még nem terjedt túl az idézést, tanúvallatást, vizsgálatot elrendelő, netán bírságoló okleveleknél. Ám a Nagy Lajos halála után kialakult helyzetben, amikor is a nagybírák meglehetősen sűrűn váltották egymást, illetve Zsigmond trónra lépése után, amikor a rend helyreállt és az egyes tisztségek közötti mozgás nem volt nagyobb a szokásosnál, feltűnő módon

54 A király kormányzatpolitikája az egyes nagybírák ítélömesterei nem távoztak a kúriából főnökeikkel, hanem továbbra is a posztjukon vagy annak közelében maradtak. Így például Kővári Pál között országbírói, majd től haláláig, 1430-ig nádori ítélőmester volt, miközben Bebek Detre és Garai Miklós is vezette a hivatalt. De megemlíthetjük a Hont megyei Zellői János országbírói ítélőmestert is, aki 1415 és 1439 között négy országbírót - Perényi Pétert, Nánai Kompolt Istvánt, Palóci Mátét és Bátori Istvánt - fogyasztott el". Mindezek azt bizonyítják, hogy az ítélőmesterek - legyenek akár a nádor vagy az országbíró emberei - Zsigmond uralkodásának elejétől fogva meglehetősen nagy, éppenséggel önállónak is tekinthető jogosítványokkal rendelkeztek. Ennek pedig a legnyilvánvalóbb megjelenési formája az volt, amikor a nagybíró távollétében adtak ki ítéletleveleket a bíró pecsétje alatt. Ha egyetlen mondattal akarjuk jellemezni a Zsigmond kori kancelláriát és bíróságokat, akkor azt mondhatjuk, hogy a hivatal és bíróság működésében nem hagytak - negatív - nyomokat az ötven év alatt lezajlott események, sőt egyértelműen kijelenthető, hogy a királyi udvar államigazgatási funkcióit az eredeti értelemben vett szakemberek végezték. Nem volt ez másképp az igazgatás alsóbb szintjein sem. Zsigmond, amikor 1404 őszétől kezdve összesen nyolc megye ispánságát, valamint a sójövedelmek kezelését Ozorai Pipóra bízta, mai szemmel azt mondhatnánk, hogy ezzel rendkívüli mértékben leterhelte egyik legkedvesebb hívét. Valójában erről szó sincs, mivel ezek a középkori államberendezkedés miatt tényleges munkával nem, ellenben felelősséggel jártak. A kinevezett főtisztségviselőkre egyes-egyedül politikai és katonai feladatok hárultak, s habár különféle hivatalok élén álltak, mégsem voltak hivatalnokok. Ezzel szemben viszont olyan országnagyok voltak, akik a munkát a megfelelő képzettségű familiárisaikra, beosztottaikra bízták. Senki sem várta el tehát Ozorai Pipótól, hogy idejét a kéthetente összeülő megyei ítélőszékeken (sedes iudiciaria = sedria) bíráskodással töltse. Mint ahogy - láttuk - a nádor és az országbíró, néhány kivételes alkalomtól eltekintve, amikor is inkább politikai okok miatt voltak jelen, nem a bíróságon üldögélt. A tényleges munka elvégzésére voltak az ítélőmesterek, a megye élén az alispánok, a várak élén pedig a várnagyok. A rendszer mindenki számára hasznos volt, s jól is működött. A beosztottak, familiárisok számára, akik alacsonyabb társadalmi státusszal és kevesebb, néha jelentéktelen vagyonnal rendelkeztek, ez volt a felemelkedés útja. Az országnagy számára azért volt hasznos, mert készpénzhez jutott a tisztség után és az alkalmazásában lévő familiárisait fizethette birtokai jövedelméből. Végül a király számára pedig az egyes intézmények élére állított személyek garantálták azok működését, hiszen minden országnagy politikai felelősséggel tartozott annak jó működéséért. Eskü a bíró előtt. A jánosréti főoltár oltárképének részlete, között

55

56 A szuverén uralkodó ( ) Afegyverek békéje ( ) 58 Zsigmond király várospolitikája 64 A konszolidáció kiteljesedése ( ) 68 Borbála királyné és udvara 74

57 A SZUVERÉN URALKODÓ ( ) A fegyverek békéje ( ) Zsigmond király képmása a Thuróczy-krónikából, 1488 A polgárháború befejezése után 1404 közepére csend honolt az országban, habár Zsigmond mértékletességet tanúsított a lázadók megbüntetésében, így nem voltak kivégzések sem, mégis az ezt követő fél évtized meglehetősen feszült lehetett. A lázadásban részt vevők egy része pénzen válthatta meg a király kegyelmét, mint például az Újlaki testvérek, akik aranyforintot fizettek. A másik részétől pedig, mint az Alsólindvaiaktól, a Zala megyei és Dráván túli birtokaikat kobozta el a király. A legnagyobb büntetést mégsem ez jelentette, hiszen a lázadók megmaradt birtokaikon nyugodtan élhettek tovább, azonban a politikába nem szólhattak bele, ahogyan tisztségeket sem kaptak - egyelőre - a királytól. A legkeményebb büntetést természetesen azok kapták, akik a végsőkig ellenálltak és nem éltek a királyi közkegyelem adta lehetőséggel. Így Szepesi János kalocsai érsek száműzetésben, Nápolyban halt meg, Ludányi Tamás egri püspök az elkövetkező 18 évet Lengyelországban töltötte. Ám különös módon, talán a király jellemének köszönhetően, mivel nem volt haragtartó típus, egy idő után a legtöbb embert visszafogadta kegyeibe. A legjobb példa erre Rohonci András, aki 1402-ben már mint a királyi udvar tagja kerül elénk, majd 1403-ban ostrommal kellett tőle megvívni névadó várát és a lázadás után teljes jószágvesztésre ítélték. Ezek után azt várnánk, hogy élete végéig csendben, egy rokona birtokán élve meghúzza magát, és örökre eltűnik a szemünk elől. Ám meglepő módon pályája, néhány évnyi kényszerpihenő után folytatódott. András beállt Ciliéi Hermann famíliájába, ahol rátermettségének köszönhetően egyre feljebb és feljebb lépett: 1415-től varasdi ispán, majd élete utolsó évében, miután Ciliéi újból elnyerte a szlavón báni címet, körösi ispán és szlavón vicebán (1423) lett. Hasonlóképpen bocsánatot nyert az egri püspök is, aki 1422-ben hazatérhetett, és két évvel később bekövetkezett haláláig ismét elfoglalhatta a püspökségét. A király legkeményebben az egyháznagyokkal szem-

58 A fegyverek békéje ( ) ben lépett fel. Egyrészt lefoglalta az esztergomi és kalocsai érsekség, valamint a győri püspökség javait, mivel vezetőik részt vettek a felkelésben. Másrészt a Zsigmond által elfogadott római pápával, IX. Bonifáccal nagyon megromlott a király kapcsolata, azon érthető okból, hogy a pápa a teljes apostoli hatalmát László nápolyi király érdekében vetette be. Ennek viszonzásául Zsigmond 1404-ben elrendelte, hogy az ő beleegyezése nélkül, csupán csak pápai bulla révén senki sem kaphat egyházi javadalmat Magyarországon, továbbá megtiltotta, hogy királyi jóváhagyás nélkül a papság kihirdesse és elfogadja a Rómából küldött pápai leveleket és rendeleteket - ez volt az úgynevezett placetum regium. A pápasággal megromlott viszonyt aztán Zsigmond többféle módon is kihasználta és a maga javára fordította. Egyrészt még 1397-ben, a temesvári országgyűlésen hozott határozata alapján minden egyházi jövedelem felét a királyi kincstár részére szedték be, ennek behajtása 1401 és 1403 között minden bizonnyal a felkelések miatt elmaradt, így ezt 1404-től újból beszedték. Másrészt a megüresedett püspöki székeket nem töltötte be, hanem saját embereivel kormányozta. Ennek megvolt az az előnye, hogy a püspököt illető teljes jövedelem a királyi kincstárba, illetve az erre a célra megbízott ember kezébe futott be. E pénzeket azonban a püspökséget kormányzó személy nem használhatta fel szabadon, hanem csak a király által megjelölt célokra, (így például amikor 1418-ban János esztergomi érsek meghalt, az érsekség folyó évi és 1419-es bevételeit törökellenes célokra fordították.) Mindemellett Zsigmond leállította a pápai kamarának járó adók és egyházi javadalmak elnyerésekor fizetendő illetékek folyósítását is. Ugyanakkor a király további két intézkedése is az egyháznagyok, illetve az egyház ellenében irányult. Az egyik, hogy ismételten megerősítette a nemesek tizedmentességét, a másik pedig, hogy az új titkoskancellár, a méltóság történetében először, nem egyházi, hanem világi személy, mégpedig Perényi Imre lett. Noha az 1404 tavasza utáni feszült belpolitikai helyzet indokolttá tette volna, az ország mégsem vesztette el reagálóképességét: Zsigmond ez évben személyesen viselt hadat Jodok morva őrgróf ellen, hadvezérei pedig Boszniában harcoltak, amely harcok aztán folytatódtak 1405-ben is, immáron a király vezetésével. Az év őszén aztán két ellenség közül az egyik kiesett, mivel Jodok szeptemberben elhalálozott. Emellett sor került a hűtlenekkel szemben folytatott birtokelkobzások szabályzására is. Az 1405 áprilisában hozott újabb királyi Miseruha 1400 körül Kassáról,

59 Ozorai Pipo képmása, 1450 körül. Andrea del Castagno: Pippo Spano a Villa Carducci Híres emberek" ciklusából Simontornya vára rendelet szerint április 24-étől kezdve egy éven belül mindenki köteles volt ellenőrzés és az új királyi nagypecséttel való megerősítés végett bemutatni a Nagy Lajos király halála óta elnyert adományleveleit, illetve azon okleveleit, amelyek Lajos titkospecsétjével voltak megerősítve. Ez az intézkedés egyszerre két célt szolgált: egyfelől a király jogot nyert arra, hogy a neki nem tetsző adományleveleket megsemmisítse, ezáltal birtokosát háttérbe szorítsa; másfelől egy évre biztos jövedelemforráshoz jutott, hiszen a megerősítés oklevelenként minimum egy aranyforint volt. Az 1405-ös esztendő azonban nemcsak a megtorlás, hanem a jutalmazás éve is volt. Fentebb már esett róla szó, miszerint a polgárháborúban a városok egyértelműen Zsigmond pártjára álltak, ezt viszonzandó a király gyűlést hívott össze részükre, ahol különböző, érdekeiknek megfelelő cikkelyeket hoztak. Ezt aztán augusztusban privilegiális formában is megerősítette számukra. Az év végét Zsigmond a maga számára is örvendetessé tette: november közepén összeházasodott Ciliéi Hermann leányával, Borbálával, akit december 6-án, Székesfehérvárott Kanizsai János érsekkel királynévá is koronáztatott. A felkelés leverésének természetes következményeként a király vezető tisztségviselőinek köre további átalakuláson ment át. Ami nem változott: a nádor ban bekövetkező haláláig - Garai Miklós maradt. A király apósa, Ciliéi Hermann, ha viselt tisztséget, akkor azt szűkebb pátriájában tette: a szlavón és horvát báni címet kapta meg két ízben. Először rövidebb ideig, majd 1422-től 1435-ben bekövetkezett haláláig. Stibor szintén haláláig megmaradt a király legfőbb tanácsadójaként, s közben a felkelés után az esztergomi érsekség és az egri püspökség kormányzója, majd től erdélyi vajda lett. Mellettük további idegenek kaptak posztokat. Így az új főkancellár, Eberhard zágrábi püspök, akinek utóda 1420-tól rokona, Albeni János zágrábi püspök lett. Mind közül a legfontosabb egy firenzei kereskedőcsalád sarja, Filippo Scolari, vagy ahogyan Magyarországon hívták, Ozorai Pipo volt. Ő Kanizsai János érsek familiárisaként kezdte karrierjét, mint aki az írás-olvasás mellett a számolással is tisztában van. Képességei révén hamar kiemelkedett a többi familiáris közül, s az érsek elismerése jeléül megtette a frissen megszerzett simontornyai vár várnagyává. Itt Pipo összeismerkedett a szomszédos birtokos, Ozorai András Borbála nevű leányával, s mivel a dologból házasság lett, az érsek jutalomképpen kijárta a királynál, hogy fiúsítsa az ifjú arát. Ennek révén a család birtokai Scolari kezére kerültek, amivel együtt magyar nemessé vált jogállásában és nevében is. Zsigmond, mint hírlik, felfigyelt képességeire és átcsábította szolgálatába, majd őt nevezte ki a körmöci aranybányák felügyelőjévé. A királyi szolgálatban hamar kiderült róla, hogy nemcsak a ceruza, hanem a kard is jól simul tenyerébe, és idővel Zsigmond egyik legsikeresebb törökverő hadvezére lett ben megkapta a temesi ispánságot, valamint további hét

60 A fegyverek békéje ( ) Az ozorai várkastély szomszédos megye ispáni címét is ő viselte 1426 végén bekövetkezett haláláig. Feladata az ország déli határainak védelme volt. Habár bárói rangú tisztséget egyetlenegyszer viselt (1408-ban rövid ideig Szörényi bán), mégis az egyik legbefolyásosabb tanácsadója volt Zsigmondnak. Jó szervezőkészségének hála 1415-ben megkapta az Ozorai Pipo élete (részletek) Történt egyszer, hogy [Pipo] Esztergomba látogatott a püspökhöz [helyesen: érsekhez], akinél éppen akkor a király is vendégeskedett. Miután lehordták az asztalt, az urak arról kezdtek el tanácskozni, hogy egy lovasból álló sereget kellene kiállítani, amely a Szerbiát csak nemrég az uralma alá hajtó török betöréseitől óvná az országot. S mivel nem volt köztük senki, aki a számoláshoz valamit is értett volna és képes lett volna kiszámítani, mennyi pénz szükséges a katonák zsoldjára - mivelhogy ajánlatos, sőt mellőzhetetlen tisztába jönni a hadi költségekkel, mielőtt belefognának a háborúba, és tudni kell azt is, honnan teremtsék elő az összeget -, Filippót szólították. Ő pedig fogta a tollat és oly gyorsan elkészült a számítással, hogy valamennyien álmélkodtak és dicséretekkel halmozták el. Zsigmond, ez a nagy dolgokra hivatott király, aki előszeretettel gyűjtötte maga köré a kiváló szellemű embereket és egyengette előrejutásukat, látván a fiatalember értelemtől csillogó szemét és rátermettségét, nyomban arra gondolt, hogy nagyobb dolgok elvégzésére született, mintsem hogy kereskedőként élje le az életét." Mondják, hogy Pipo középtermetű, fekete szemű, szőke, élénk tekintetű ember volt, és úgy tűnt, mintha mindig mosolyogna. Alkatára nézve szikár volt, de jó egészségű... Külsejéről ítélve megtartóztatta magát mind az evésben, mind az ivásban, de kiváltképp mértékletesnek mutatkozott a test más gyönyöreiben... Igen nyájas és bőkezű volt; testőrökre soha nem volt szüksége. Oly szívélyes volt és közvetlen, hogy barátai gyakran a szemére is hányták: nem ügyel eléggé a méltóságára. Házát királyi pompával rendezte be, minden aranytól-ezüsttől csillogott benne. Cselédeit úgy kordában tartotta, hogy erényük bárkinek például szolgálhatott. Szabad idejében, már amennyi a háborúk fáradalmai után maradt, pihenésül leginkább vadászni járt." Újjáépítette Ozorát, ahol egy gyönyörű templomot és egy gazdagon berendezett királyi házat építtetett. A mintegy 4 mérföldnyire lévő Balatonból egy hegyet átfúratva vizet vezettetett a várhoz, és tavat csináltatott. Temesvár, amikor a király nekiadta, elhanyagolt állapotban volt, lakói odahagyták. Pipo fallal vetette körül, új épületekkel díszíttette és újra benépesítette. Lippán pedig, ahol meghalt, kórházat alapított, amelyet nagy művészettel építettek fel, és amely Pipo kegyes adományai folytán egyre gazdagabb lett." Teke Zsuzsa: Egy 15. századi karrier története. Históna 5. (1983) 1: old.

61 A SZUVERÉN URALKODÓ ( ) Garai Miklós ispánságai, a Bebek és a Druget család birtokai, Berzevici Péter (1-1433) Kezdetben udvari lovag ( ) és szepesi ispán ( ), majd tárnokmester és liptói ispán ( ). Egyetlen fia, György pozsegai prépost, országos sókamara-ispánságot is, aminek jövedelméből kezdte meg királyi parancsra a déli végvárrendszer kiépítését. Az előbb felsorolt személyeken kívül Zsigmond további, eddig ismeretlen családokból származó személyeket emelt fel. Így vált majd nyitrai püspök egyszerű köznemesi család tagjából ( ) lett. országos báróvá a Perényi, Maróti, Rozgonyi, Bátori, Palóci és a gúti Ország Zsigmond káderpolitikája Ez a király nemcsak alacsony származású nemeseket, hanem igen sok közrendű embert is magas méltóságra emelt, és hatalmassá tett országában. Pálócz és Rozgony urainak meg a néhai Országh Mihály nádor úrnak a családja... e király segítségével jutott hatalmas földbirtokokhoz, s akiknek az utódai most az előkelő nagyságos címnek örvendenek az országban. A vér szerinti örökös nélkül elhunyt Ozorai Pipo ispán, továbbá Matkó bán és fivérei: Frankó, Petkó és Zován - akiknek utódai most nem nagy részt birtokolnak az atyai vagyonból - raguzaiak voltak. Bár ők városi polgárok voltak, mégis élvezték e király nagy jóindulatát, bőségesen volt aranyuk és földjük, s míg éltek, hatalmasak voltak az országban. A köznemeseket pedig, akiket ez a király faluról vagy sötét nemesi kunyhóból emelt föl, bizony nem könnyű felsorolnom..." Thuróczy János: A magyarok krónikája 214. fej old. család. A király amellett, hogy jó érzékkel és biztos kézzel választotta ki az elkövetkezendő, több mint harmincévnyi uralkodásának segítőit, még szerencséje is volt egy általa nem befolyásolható tényezővel. Ugyanis mindegyikük haláláig töltötte be posztját - ez Zsigmond tetszésén múlt; az viszont már nem, hogy mindegyiküknek, hasonlóan királyukhoz, meglehetősen hosszú élet adatott meg és így sokáig szolgálhatták uralkodójukat. Az 1404 és 1408 között kialakult belpolitikai hidegháborús" helyzetet leginkább két személy tisztségviselésével, illetve -halmozásával jellemezhetjük a legjobban. A király apósa a horvát és szlavón bán, sógora, Garai Miklós nádor pedig 1406 januárjától kilenc megye ispáni tisztét kapta meg. Mindez erőteljesen elüt az 1402-es reform célkitűzéseitől, amikor is a főbb bírói méltóságok viselőit és a területi hatalommal rendelkezők körét elválasztották egymástól. Ha térképre vetítjük e kilenc megyét, akkor az azt szemlélőnek olyan benyomása támad, mintha Garai Miklós ispánságai cordon sanitaire-t képeznének a Bebekek és a Drugetek birtokai között.

62 A fegyverek békéje ( ) Zsigmond hű embereinek ispánságai, Rozgonyi János ( 1438) A család csicsvai ágának őse, sárosi ispán ( ) és főkincstartó ( ), végül tárnokmester ( ). A belpolitikai feszültség azonban nemcsak az ország észak-északkeleti vidékén okozott jelentős személycseréket, hanem a Drávántúlon is. Ciliéi Hermann, aki 1399 óta mint örökös ispán viselte Várasd megye ispánságát, április elején szlavón és dalmát-horvát bán lett. Mindezek alapján talán nem túl nagy merészség azt állítani, hogy az 1402-es kormányváltás", illetve az 1403-as felkelés leveréseként létrejött személycserék nem mindenhol hozhatták meg a remélt eredményt. Az 1406-os kormányzati átrendeződés azt mutatja, mintha a király szorosabbra zárta volna az őt körülvevő támogatói kört. A Sárkány-rend 1408-as megalapítása és az utána következő konszolidáció viszont arra utal, hogy az uralkodó ezt a hatalmi koncentrációt nem tervezte hosszú távra. Mintha arra várt volna, hogy megjelenjenek azok a tehetséges alattvalói, akik majd az es kormányzati átalakítás után mindvégig, általában halálukig posztjaikon maradnak. Péter, Rozgonyi János és Palóci Máté található, akik vagy életük végéig, vagy más fontosabb beosztásba helyezésükig maradtak tisztségeikben. Örökös ispán A megye élére kinevezett ispánnal szemben, aki a király tetszése idejéig viselte a tisztséget, az örökös ispáni címmel rendelkező haláláig töltötte be a megye ispánságát, és azt utódai örökölték. Az esztergomi érsek és a veszprémi püspök a névadó, míg a kalocsai érsek Bács megye, a Cilleiek pedig Várasd megye örökös ispánságát viselték. Ha ismét rátekintünk a Garai által kézben tartott ispánságokra, akkor elmondható, hogy ugyanezen a területen lévő ispánságok élén utódjaiként Stibor vajda, Berzevici Lovagalakos kályhacsempe

63 A SZUVERÉN URALKODÓ ( ) Zsigmond király várospolitikája Pozsony város címere, 1436 Ötvös céh szerkönyve Vácról, 1423 A királyi birtokok nemcsak várakból és uradalmaikból álltak, de különféle nagyságú települések, elsősorban városok alkották. A királyi vagy királynéi hatalom alá tartozó városok, mezővárosok sorát ugyanúgy érintette a nagyarányú birtokadományozási politika. S habár az eredmény itt is hasonló volt: közel 40 helység, azaz több mint harmaduk került magánkézbe (például Beregszász, Csepreg, Gönc, Gyula, Kőszeg, Munkács, Nagykőrös, Pápa, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Zalaegerszeg), ennek ellenére Zsigmond vá- rospolitikája korántsem értékelhető negatívan. E politika egyik alakítója természetesen maga az uralkodó volt. A másik az adott település birtokosa. (Hovatovább e kettő néha egybe is eshetett.) Ők ketten tulajdonképpen a személyi hátterét adták meg a kérdésnek. Az uralkodók és a földesurak már kezdetektől fogva arra törekedtek, hogy a birtokukban lévő településeket úgy irányítsák, úgy segítsék, hogy azok minél több hasznot hajtsanak nekik. Ez természetesen jó volt az adott településnek is, hiszen ha jól járt a földesúr, akkor jól jártak ők is. A középkorban ugyanis korántsem mutatható ki olyan típusú szembenállás az úr és jobbágy között, mint az később, főleg a 17. századtól kezdve jól látható. Érdekeik ugyanis egybeestek. Ha a település lakóinak több lett a jövedelmük, akkor azzal uruknak is nőttek a bevételei. Ezen egyszerű összefüggés ismeretében kell értékelnünk a király és a többi birtokos várospolitikáját. (Egyet mindenképpen le kell szögeznünk, hogy a településeket jogi értelemben várossá, illetve azok lakóit polgárrá, csak a mindenkori király tehette, azaz csak az a település számíthatott jogilag városnak, amelynek ura a király volt.) E két fontos dolog mellett volt azonban egy harmadik is, amit nem annyira alakító tényezőnek, mint inkább adottságnak nevezhetünk: a települések földrajzi elhelyezkedése. Egy település fejlődése szempontjából korántsem volt mindegy, hogy az ország melyik tájegységén feküdt, milyen természetföldrajzi viszonyok közepette épült fel. Nem kell különösebben bizonygatni, hogy miért volt előnyös egy település számára, ha folyami átkelő mellett, netán az országhatár közelében feküdt, avagy a síkság és a hegység találkozá-

64 Zsigmond király várospolitikája sánál, az úgynevezett vásárvonalon jött létre. A királyok, így Zsigmond is, általában a birtokos kérésére, előszeretettel ruházták fel a különböző helyeken fekvő és eltérő nagyságú településeket kiváltságokkal. Természetesen a kiváltságlevelek nem garantálták azt, hogy az így kiemelt lakott helység valóban befutotta azt a pályát, amelyet a privilegializálással szántak neki. Hiszen nemritkán kaptak olyan települések is kiváltságokat, amelyeknek semmilyen szempontból nem volt meg ehhez a hátterük. Melyek voltak ezek a kiváltságok? Először is a hetipiac-, illetve az országos vásártartási jog. Az előbbi egy kisebb terület, míg az utóbbi egy országrész központjává tehette a települést. Továbbá, hasonlóan fontos volt a vámmentesség adományozása egy adott település lakosságának, kereskedőinek. Ez lehetett országos vagy egy adott területre, útra szóló. Zsigmond király és császár uralkodása alatt a nagymértékű adományozások mellett jelentős változások mentek végbe a magyar városfejlődésben. Ennek legszembetűnőbb vonása a mezővárosok (oppidum, azaz [kő] fallal körül nem vett település) számának hihetetlen mértékű gyarapodása. (Mellettük voltak még, habár igen csekély számban, de a gazdaságilag sokkal erősebb igazi városok.) A Zsigmond trónra lépésekor meglévő körülbelül 50 mezővárosból 1440-re egy híján 300 lett, azaz ötven év alatt hatszorosára nőtt a számuk. E településtípus elsődleges ismérve, hogy a helységnek hetipiaca, illetve hetipiac- és országos vásártartási engedélye volt. Kérdés az, hogy minek köszönhető ez a nagyarányú fejlődés? Mekkora szerepe volt ebben a királynak? A kutatások alapján a helyzet úgy jellemezhető, hogy Zsigmond király, illetve tanácsadói, Nürnbergi Márk, Kammerer Ulrik és Aranyi István, nem annyira elindítói voltak e fejlődésnek, mint inkább kiteljesítői. Ugyanis a faluból mezővárossá fejlődést - habár a piac- és vásártartási engedélyek elősegítették - a termelési viszonyok pozitív irányú megváltozása 3c==n ír i i * * és a kereskedelem, illetve a pénzforgalom előtérbe kerülése okozhatta. Ugyanis mit sem ért volna a piactartási engedély, ha nincs áru és aki árulna ott. A problémát a királyi hatalom is gyorsan felismerte és az ország konszolidálása után Zsigmond és tanácsadói hozzáfoghattak a megváltozott helyzet törvényi szabályzásához (1405-ös városi törvények), illetve megszaporodtak a piac- és vásártartásra jogosító királyi kiváltságlevelek. Emellett ekkor jelennek meg az egyes városokban, majd mezővárosokban is céhek. Az 1387 és 1422 közötti 36 évből öszszesen 95 (44 hetipiac- és 51 vásártartási) engedély ismert, amelyek alapján az átlag évi városi törvények (részlet) Sókereskedő. 14. század vége Céh Miniatura, Egy településen élő iparosok és kereskedők által meghatározott szabályok szerint működő érdekvédelmi szervezet. Elsődleges célja a verseny kizárása és a kontárok, azaz céhenkívüliek tevékenységének visszaszorítása. 4. : Hogy a polgárok, a hospesek és a városi népek fellebbezésének helyt kell adni Továbbá a polgároknak együttesen és egyenként, a hospeseknek és bármely városunk, valamint valamely nevezetesebb városhoz csatolt szabad község lakosságának szabadságában álljon bármely ítéletet, melyet bíráik és esküdt polgáraik hoztak, tárnokmesterünkhöz vagy annak a városnak a bíróságához fellebbezni, amelynek szabadságával az ilyen város vagy szabad község él." Magyar történeti szöveggyűjtemény Szerk. Bertényi Iván. Budapest old.

65 A SZUVERÉN URALKODÓ ( ) évi III. törvény (részlet) 6. : A budai súly- és másféle mértéket és rőföt az egész országban meg kell tartani Határoztuk azonkívül, hogy az összes gabonaneműt, bort, terményt, posztót és másnemű javakat vagy élelmiszereket, és egyéb akármilyen fajú vagy minőségű eladó dolgot mindenütt, tudniillik mind a mi városainkban, mezővárosainkban és községeinkben, mind bármely más országlakosunkéiban, ugyanazon helyes, igazi és valódi súlyok, mértékek és rőfök szerint kell mérni, eladni vagy áruba bocsátani, valamint vásárolni, kicserélni, fizetni és kiszolgáltatni, melyek Buda városunkban régóta be vannak hozva, és melyeket most is megállapítunk." Magyar történeti szöveggyűjtemény Szerk. Bertényi Iván. Budapest, old. évente 2,6 (1,2 hetipiac és 1,4 vásártartási) kiváltság. Megfigyelhető, hogy az engedélyek száma meglehetősen hektikusan alakult. Több olyan év is akad, amelyikből nincsen egyetlenegy engedély sem. Ezek azok az évek, amikor feszült volt a bel- és külpolitikai helyzet (Zsigmond fogsága, a felkelés uralma ellen, a cseh ügyek, a hadjáratok). Amikor azonban a király akár itthon, akár külföldön hosszabb ideig egy helyen tartózkodott (konstanzi zsinat), megnövekedett a privilégiumok száma. A vizsgált korszakban a legtöbb kiváltság, számszerűen 11 darab, 1421-ben született. Ezek alapján azt várnánk, hogy hasonlóan a többi évhez a király vagy itthon, vagy ugyan külföldön, de mégis huzamosabb ideig egy helyen időzött. Ezzel szemben azt látjuk, hogy az év első öt hónapját Cseh- és Morvaországban töltötte, május végétől október közepéig itthon tartózkodott, majd ismét visszatért Morvaországba. Nézzük, hogyan alakultak a privilégiumok kiadásai. Az oklevelek egyik fele Cseh- és Morvaországban kelt, és az ott zajló háborúban tett szolgálatokért adott a király engedélyeket. A másik négy oklevél Zsigmond magyarországi tartózkodása alatt, Trencsénben, Pozsonyban és végül Budán kelt. Az utóbbi helyen a király Perényi Péter országbíró kérésére hetipiac- Freskórészlet egy budai polgárházból, 15. század eleje

66 Zsigmond király várospolitikája Buda városának joggyűjteménye, a Budai jogkönyv, 15. század tartási jogot adott az Szatmár megyei Dobos településnek. (Ez a kiváltságlevél jól mutatja, hogy milyen erős érdekközösség volt a település lakói és földesuruk között. A birtokot ugyanis az országbíró alig két évvel azelőtt nyerte el a királytól és máris annak fejlesztésébe fogott.) Szándékosan a végére hagytam az 1405-ös esztendőben kiadott privilégiumokat. Ez az esztendő Zsigmond uralkodásán belül az egyik legfontosabb időpont a magyarországi várospolitika szempontjából. Az április 15-én Budán a városok és kiváltságolt települések követeinek részvételével tartott tanácskozáson megalkotott törvényben szabályozták a polgárság életével, jogállásával és kereskedésével kapcsolatos főbb problémákat. Bevezették az ország egész területén Buda város mértékegységeit, ezzel együtt eltörölték árumegállító jogát. A városi polgárok pereikben vagy a tárnokmesterhez, vagy ahhoz a városhoz fellebbezhettek, amelynek városi jogát használták. A városok területén keletkezett perekben első fokon a városi bíróság, másodfokon a tárnokmester, harmadfokon pedig a király volt illetékes dönteni. A forgalomba hozott királyi pénzt mindenki köteles volt elfogadni. A király és a városok együttműködésének kézzelfogható bizonyítékaiból, az egyes településeknek adott privilégiumokból az 1405-ös évből négyet ismerünk, amelyekben hetipiac- és vásártartási jogot adományozott a király. Mindezek mellett több település városfal építésére kapott engedélyt, némelyik pedig megkapta a budai jogot is. Kálváríakép Selmecbánya bírósági jegyzökönyvéből, között

67 A SZUVERÉN URALKODÓ ( ) A konszolidáció kiteljesedése ( ) A Sárkány-rend alapító levele Az előző fejezetben vázolt helyzet gyökérésen megváltozott 1408 végére. Ennek valószínűleg leginkább külpolitikai okai voltak, illetve Zsigmond személyes ambíciói játszhattak szerepet benne, mégpedig a király törekvése a német-római birodalmi cím megszerzésére. Zsigmond bátyjának, Vencel cseh királynak nem voltak örökösei és így fivére halála esetén megnyílt számára az út a cseh trónra. Emellett Zsigmond tudatosan törekedett arra, hogy megszerezze apja, Károly másik, még előkelőbb címét, a német-római császárit is. Ez azonban korántsem ígérkezett könnyű feladatnak. Ugyanis a német-római király apjuk halála után Vencel lett, de őt 1400-ban megfosztották ettől és Ruprecht, pfalzi választófejedelmet választották német királlyá ( ). Ahhoz, hogy Zsigmond külföldön kellő eréllyel tudjon fellépni, el kellett hagynia Magyarország területét, ehhez viszont előbb rendet kellett raknia saját országában. Ez nem jelentett mást, mint kiegyezést az annak idején uralmával szemben felkelő bárókkal, előkelőkkel és egyháziakkal. Ám mielőtt ezt megtette volna, a király látványos módon kinyilvánította megbecsülését azok számára, akik mindvégig kitartottak mellette. A keret, amelyet ennek megvalósítására kitalált, nem volt éppen ismeretlen Európában, de Magyarországon sem. A második boszniai hadjárat után, december 12-én Budán megalakult a király és a királyné vezetésével a Sárkányos Társaság, vagy másképpen a Sárkányrend. A társaságnak kezdetben a királyi páron kívül 22 tagja volt. Érdemes őket név szerint is felsorolnunk, hiszen ritkán nyílik

68 lehetőség a király támogatói körének teljes feltérképezésére. A huszonkét báróból heten voltak idegenek: Lazarevics István szerb despota, Ciliéi Hermann bán és fia, Frigyes, Stibor pozsonyi ispán, Ozorai Pipo temesi ispán és Szörényi bán, továbbá Korbáviai Károly főkincstartó, visegrádi várnagy és János asztalnokmester. Kilencen tartoztak a Zsigmond által kreált új arisztokráciához: Szántói Lack Jakab erdélyi vajda, Maróti János macsói bán, Perényi Péter máramarosi ispán, Perényi Imre titkos kancellár, Lévai Cseh Péter lovászmester, Besenyő Pál és Pécsi Pál volt bánok, Nádasdi Mihály székely ispán és végül az annak idején hűüenekké váltak közül egyedüliként Csáki Miklós. A Lajos kori arisztokráciából mindösszesen hatan maradtak: a két Garai, Miklós és János, továbbá rokonaik, Szécsényi Simon udvarmester és Szécsi Miklós tárnokmester, valamint Alsáni János pohárnokmester és Tamási János, a másik erdélyi vajda. A tagság egész életre szóló kitüntetést jelentett, mivel minden Sárkányrend-tag jogot nyert arra, hogy címerében a társaság jelét, a sárkányt viselhesse. A létszáma idővel kibővült, tagja lett még sok magyar előkelő, mint Bátori István, illetve külföldi uralkodó, köztük Vitold litván nagyfejedelem, Zsigmond ugyanis diplomáciai okokból előszeretettel ajándékozta a tagságot. A rendbe való felvétel azonban, amint az A Sárkány-rend jelvénye, Zsigmond kori csontnyereg és részlete Sárkányölő Szent György ábrázolásával, 15. század

69 A SZUVERÉN URALKODÓ ( ) Salgói Miklós elítélése...egy nagy hatalmú magyar úr, aki Salgói Miklós névre hallgatott, és a nádor unokaöccse, valamint Szécsényi Simon fia volt, és akinek volt vagy nyolc jó vára képezte, s hatalma nagyságáról méltán tanúskodik az is, hogy őfelségét kétezer lovassal kellett szolgálnia. Nos, a fentnevezett... tanácsaival és tetteivel egyaránt elősegítette apja unokaöccsének, Szécsényi Frank fiának a meggyilkolását, amelyért később vezeklést és megbánást tanúsított. Ezt követően azonban rablásra és emberek kifosztására adta a fejét, így a magyar törvények ellen sok gaztettet követett el... a magyar törvények szerint előállították, rábizonyították a bűntetteket, és kimondták az ítéletet, vagyis miszerint fő- és jószágvesztésre ítélték... birtokait földet és népet elhagyva elszökött az országból. Ekkor a király elvette minden várát és vagyonát, s leromboltatta az egyik császári pompával megépített várát, amelyben egymás felett tizenhat boltozat magasodott. Magát Salgói Miklóst pedig száműzték." Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról lei. Rozgonyi Simon ( 1414) Udvari lovag ( ), testvéreivel együtt belekeveredett a királyellenes felkelésbe, de hamar a király hűségére tért, később országbíró ( ) lett. a későbbiekből kiderült, nem hozta kiváltságos helyzetbe sem az alapító tagokat, sem utódaikat. S habár jó néhányan követhették apjukat a királyi udvarba és ott jelentős vagy kevésbé jelentős tisztségeket is kaphattak, mint például Garai Miklós fia, László, aki macsói bán vagy Perényi Péter fia, János, aki máramarosi és szepesi ispán lett. De például Szécsi Miklós fiai teljesen háttérbe szorultak: Tamás Borbálának volt udvarmestere, míg bátyja, Dénes - bár egyetemre is járt és pap lett belőle - mégsem kapott egyetlen püspöki javadalmat sem a sok üresen álló közül, jóllehet később Zsigmond leányának, Erzsébetnek köszönhetően esztergomi érsek lett. Voltak aztán olyanok, akiket apjuk hűsége sem védett meg a király szigorától. Salgói Miklós, Szécsényi Simon fia, száműzetésbe kényszerült és Velencében halt meg, Szántói Lack László, Jakab vajda fia pedig szintén földönfutó lett, miután elkobozta a király a teljes vagyonát. Mindkettőjük bűne hasonló volt: hamis pénzt vertek és különféle gyilkosságokat követtek el - szólt a vád ellenük 1424-ben, illetve 1434-ben. A rend létrehozása után a király a legyőzöttek felé fordította kegyeit. Habár a Sárkány-rend alapításakor azt ígérte, hogy csak annak tagjai közül és azok tanácsával nevez ki vagy vált le valakit tisztségéből, már ben szuverén uralkodó módjára teljesen figyelmen kívül hagyta ebbéli ígéretét. Így februárban országbíróvá tette azt a Rozgonyi Simont, aki annak idején részt vett a felkelésben. E lépése csak az első volt az elkövetkezendő két év fokozatos kormányátalakításának, illetve a volt ellenfeleivel való kiegyezésének. Ezt követte - bizonyára nem kis meglepetést keltve a kortársakban - a többi, a lázadásban jelentős szerepet játszó család rehabilitálása. A Bebekek és Berzeviciek 1411-ben térhettek vissza a királyi udvarba: az előbbieknél Pelsőci Nagy János tárnokmester, míg az utóbbiaknál Péter szepesi ispán, aki aztán az előbbit követte a tisztségben. De ugyancsak visszafogadta kegyeibe a király az Újlakiakat is, Imre és László 1410-ben megkapta a macsói bánságot. Jól mutatja Zsigmond megbocsátó és a cél érdekében saját sérelmeit is háttérbe helyező természetét, hogy az 140l-es és 1403-as események főszervezőjét, Kanizsai János esztergomi érseket is hajlandó volt visszavenni maga mellé. Habár a magyar főkancellári címet nem adta vissza, de azért a képességeinek és tanultságának megfelelő címmel kárpótolta az érseket május 18-án ugyanis meghalt Ruprecht német király, és ezzel Zsigmond előtt ismét megnyílt a lehetőség a birodalmi korona megszerzésére. Annyi bizonyos volt, hogy a birodalom rendjei Vencel cseh királyt nem hajlandók ismét uralkodójukká tenni, azonban abban már nem voltak egységesek, hogy kit válasszanak helyette. Zsigmond gyorsan cselekedett és szeptember 20-án három választófejedelem szavazatával német királlyá választatta magát. A másik jelöltre, Jodok morva őrgrófra október l-jén a maradék négy választófejedelem szavazott. Úgy tűnt, hosszan tartó háborúság alakul ki, ám Jodok következő év január közepén elhunyt. Mivel ennek révén a ma-

70 A konszolidáció kiteljesedése ( ) gyár király maradt az egyedüli jelölt, július 21-én Frankfurtban immáron egyhangúan német királlyá választották Zsigmondot, amivel 1439-ig tartó magyar-német perszonálunió alakult ki. Az új német király a szokásokkal ellentétben a német főkancellári címet és hivatalt nem a mainzi érseknek, hanem Kanizsai János esztergomi érseknek adományozta, aki aztán haláláig töltötte be a tisztséget. Mindeközben Zsigmond, korántsem függetlenül a német trón felé tett lépéseitől, Ozorai Pipo révén ismét felvette a kapcsolatot a pápasággal. A XXIII. János (pisai) pápával való tárgyalások révén augusztus l-jén újraalapították az óbudai egyetemet. Az első kísérletre még Zsigmond uralkodásának első szakaszában, 1389-ben került sor ugyanott. Az egyetemalapítást IX. Bonifác pápa 1395-ben erősítette meg, a vezetője Órévi Lukács budai prépost, majd csanádi püspök volt. Működésére semmilyen adattal nem rendelkezünk, valószínűleg az as zűrzavaros időszakban elenyészett. A második próbálkozás eleinte sikeresebbnek tűnt: az 1410-es évek elejéről az egyetem mind a négy karáról - teológiai, kánonjogi, orvosi és a szabad művészetek - hallunk, sőt a konstanzi zsinaton három-három teológus és kánonjogász, egy orvos és talán egy bölcsész képviselte az egyetemet. A kons- Pelsőci Nagy János ( 1423) A Bebek család pelsőci ágából származott. Királyi lovászmester ( ), majd tárnokmester ( ) volt. Rozgonyi Simon országbíró pecsétje, 1413 Az óbudai egyetem címere Ulrich Richental krónikájából, 1483

71 A SZUVERÉN URALKODÓ ( ) Kályhacsempe Zsigmond király címerével és a Sárkány-rend jelvényével tanzi zsinat végeztével azonban hallgatnak forrásaink az intézményről, és ha hamarabb nem, Zsigmond halálával ez a próbálkozás is kudarcba fulladt. Az egyetemek elenyészésének - Lajos király 1367-es pécsi alapítása sem élte túl a királyát - minden bizonnyal rengeteg, általunk nem ismert oka lehetett, de mind közül egyet mindenképpen hangsúlyoznunk kell: a középkori magyar társadalom nem tudott eltartani egyetlen felsőfokú intézményt sem. Sem a lehetséges tanulók száma, sem a pénzügyi támogatás nem volt elegendő az egyetem hosszabb működéséhez. Az a kisszámú ifjú, aki nagyobb képzettségre áhítozott, az ország határaitól nem messze több egyetemre is beiratkozhatott: nyugaton Bécs, északnyugaton Prága, északon pedig Krakkó várta a tanulni vágyókat. A diplomáciai csatározások mellett e két év sem telt valódi fegyverzajtól mentesen. Az ország déli határai mentén szinte megállás nélkül folytak a harcok. A király vezette seregek 1409 májusában Szerbiába vonultak, ahol Lazarevics István despotát segítették meg a török támogatással ellene törő fivérével szemben. Nem sokkal ezután László nápolyi király aranyért eladta Dalmácia uralma alatt lévő részét a Velencei Nápolyi László és testvére, II. Johanna síremlékének részlete a San Giovanna a Carbonara-templomban, Nápolyban

72 A konszolidáció kiteljesedése ( ) Köztársaságnak, amelynek következtében a nagyobb szigetek és Nona városa is elismerte a velencei uralmat. A következő évben Velence már fegyverrel támadt a magyar fennhatóságot elismerő Sebenico és Trau városokra. A boszniai háborúk utolsó felvonására 1410-ben került sor, amikor is Zsigmond az ősz elején benyomult Boszniába és meghódolásra kényszerítette Ostoja István bosnyák királyt s támogatóit, akik aztán hozzájárultak ahhoz, hogy Zsigmond bosnyák királlyá koronáztassa magát. Mindemellett az ország északi határai mentén is hovatovább háborús helyzet alakult ki. A Német Lovagrend és Lengyelország között több éve folyó harc a végső stádiumába érkezett, s habár Zsigmond a lovagokat támogatta, mégis megkísérelt közöttük békét közvetíteni. A tárgyaláson, amelyre Késmárkon került sor április elején, a lengyel király képviseletében Vitoldlitván nagyfejedelem ( ) vett részt. Zsigmond felajánlotta közvetítését, hozzátéve, hogy a konfliktusban a Német Lovagrendet fogja támogatni, ám a lehetőséggel nem éltek a felek. A magyar király azonban nem nyugodott bele a sikertelenségbe, hanem május és június folyamán Garai Miklós nádort és Stibor erdélyi vajdát küldte békét közvetíteni, mivel azonban ez sem járt eredménnyel, a hónap végén maga is hadat üzent Lengyelországnak. A fegyveres összecsapásra már csak késve - mivel a lengyelek időközben Tannenbergnél tönkreverték a lovagrend seregét -, szeptember-októberben került sor. A magyar seregek Stibor erdélyi vajda, Rozgonyi Simon országbíró és Tódor munkácsi herceg vezetésével törtek be Lengyelországba, és Sandec ostrom alá fogása mellett főleg a vidéket pusztították. Az ellencsapás kivédésére, amelyet az év végére és a következő év elejére vártak, a király részletes védekezési tervet dolgoztatott ki. Az összeírásban kijelölték az egyes seregtestek pontos védelmi körzetét, illetve feltüntették a fegyverben tartási összegeket is. Ám az összecsapás végül elmaradt, majd a magyar és lengyel országnagyok március 30-án fegyverszünetet kötöttek. Ettől kezdve Zsigmond tudatosan jó viszony kiépítésére törekedett Ulászló lengyel királlyal, aminek eredményeképpen a két uralkodó többször is találkozott egymással. Zsigmond király képmása, a görlitzi városházáról, 1450 körül Munkácsi herceg Korlát podóliai herceg Magyarországra költöző fiai, Vazul és Tódor. Zsigmond királytól megkapták a munkácsi uradalmat (1397), valamint egyúttal Bereg megye ispáni címét is. A munkácsi herceg" szókapcsolat ennek nyomán alakult ki, de nem vált valóságos címmé és Tódor halála után (1415) többet nem is fordul elő. Az 1410-ben készített jegyzék a Lengyelországgal szemben felvonuló bandériumokról és felvonulási területükről (részlet) Pelsőci János tárnokmester úrnak 100 lándzsára két hónapra 2000, száz dénáros forintot kell kapnia, ebből a prépost kifizetett neki egy hónapot szövetben, a maradékot Kassa város jövő évi Szent Györgynapi adójából kapja meg." Rozgonyi János sárosi ispánnak 40 lándzsára két hónapra 800, száz dénáros forintot kell kapnia, ebből a prépost kifizetett neki egy hónapot szövetben, a maradék 400 forintot megkapja posztóban." Pelsőci János tárnokmester úrnak Bebek vajdafi Andrásnak és Detre nádor fiának, Péternek Csetneki Zsigmondnak Csetneki Miklósnak Csetneki Jánosnak Késmárkon kell állomásozniuk." Zsigmondkori Oklevéltár III. U55. - Fordította a szerző 100 lándzsával, 60 lándzsával, 20 lándzsával, 10 lándzsával, 10 lándzsával

73 Borbála királyné és udvara Harmincadvám A 13. század elejétől létező vámfajta, amelyet a fontosabb útvonalakon fekvő városokban szedtek, ekként az ország belsejében szedett határvámnak mondható. Kezdetben ténylegesen az áru harmincadrészét (3,33%) jelentette, de később huszad (5%) lett belőle. Óbuda pecsétje, 1413 Zsigmond, miután Borbála ( ) elérte a nagykorúságot, a boszniai helyzet rendezése közben, ben felesége számára tekintélyes nagyságú hitbért adott: egyrészt birtokokat kapott Szlavóniában (Szaplonca, Kemlék, Kőkapronca, Garig, Velike várak, Zágráb város, Verőce és Pozsega megyék), másrészt királyi jövedelmeket adott át részére. Így a harmincadvámok jövedelmét és a Szlavóniából származó teljes nyestbőradót. Mindezek mellett a hagyományosan királynéi uralom alatt álló anyaországi birtokokat (Óbuda, Csepel-sziget, Kecskemét a királynéi kunokkal, Buják és Szanda várak Nógrád megyében, Tolna mezőváros) is megkapta. A háromból évente nagyjából aranyforint jövedelme származott. (Az ország jövedelmének ez körülbelül a tizedét jelentette.) A birtokok jól egészítették ki a már Cillei-uralom alatt fekvő területeket. Borbála királyné Mária királynővel szemben sokkal kevesebbet tartózkodott ura mellett, s energiái nagy részét az uralma alá került területek és udvara megszervezése kötötte le. Az 1409 és 1437 közötti időszakot két meglehetősen különböző időszakra lehet osztani ben ugyanis Zsigmond hazaérkezte után lecsukatta a királynét, mivel - állítólag - egy német lovagot tisztelt meg férje helyett kegyeivel - jóllehet Zsigmond sem szűzies életéről volt híres -, és Váradra küldte száműzetésbe, birtokait pedig lefoglalta. Habár december végén Szakolcán kibékültek, de udvarát nem szervezhette újjá, és úgy tűnik birtokait sem kapta vissza. A változásra 1423-ban és 1424-ben került sor és 1419 között a királynéi udvar tagjai a főúri családokból kerültek ki: ajtónállómestere a Hédervári, tárnokmestere a Kaplai és a Kórógyi, lovászmestere a Garai, míg asztalnokmestere az Ilsvai családból származott. Azonban, ahogyan a királyi udvarban is, a királynéi javak igazgatását nem ezek az emberek, hanem udvari familiárisai látták el. Mindehhez képest 1423-ban, az udvar újjászervezése után, alapvető változások következtek be. A tisztségviselők közül mindössze egyetlenegy arisztokratával, a korábbi nádor fiával, Bebek Miklóssal találkozunk, aki tárnokmestere és zólyomi ispánja volt. Az előkelők közül is csak a Korbáviai család két tagja kapott tisztséget: az egyik a zólyomi ispánságot, a másik pedig udvarmesterit. A többi méltóságviselő (tárnok-, ajtónálló-, lovász- és pohárnokmester) köznemesi családokból került ki. A másik jelentős változás a királynéi birtokokat érte. Zsigmond a török betörésekre hivatkozva - valójában persze a házasságtörés miatt elvett - szlavóniai birtokokat

74 Borbála királyné és udvara Zsigmond király feleségeivel, Máriával és Borbálával. Szász krónikaillusztráció, 1492 elcserélte az ország északkeleti részén fekvőkre. Borbála 1424-ben, illetve véglegesen 1427-ben és 1429-ben megkapta a Trencsén és Zólyom megyében fekvő hét, illetve öt királyi várat és uradalmaikat, továbbá a felvidéki bányavárosok jövedelmét. Ezek mellett az évek során több tucat zálogbirtokot is szerzett, hogy csak a legjelentősebbeket említsük: 1430-ban zálogba vette a Liptó megyei Nagyvár, Újvár és Likava várakat, az év végén pedig aranyforintért Diósgyőrt, Dédest és Cserép várát. (A zálogösszeg hihetetlen nagysága jól jelzi Borbála képességeit az uradalomszervezés és -igazgatás terén.) Mindezek révén Zsigmond halálakor huszonnyolc váruradalom - köztük több morvaországi - tartozott hatalma alá. A birtokok jogállásukat tekintve kétféle jogi helyzetben voltak: a zálogba vettek természetesen visszaváltásukig illették Borbálát, míg a király által adottak élete végéig, illetve esetleges újbóli férjhezmeneteléig maradhattak kezén. Az élet aztán úgy rendezte mindezt, hogy 1437 decemberében a király letartóztatta nejét, az új király, Albert pedig elkobozta anyósától az összes birtokot.

75

76 Európa vezető fejedelme Zsigmond magyar király a német király ( ) Az ország védelme ( ) 83 Diplomáciai események Magyarországon 94

77 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME Zsigmond magyar király a német király ( ) A császár és a világi választófejedelmek. Breviárium címlapképe, 15. század Az 1408 decembere utáni két évben a Zsigmond által kialakított kormányzati rendszer a régi hűséges és az újonnan, illetve újólag a hatalomba beemelt tisztségviselői révén a király haláláig olyannyira biztos maradt, hogy a király évekre is távozhatott az országból, uralmát semmi sem zavarta meg. Zsigmond l-es német királlyá választásával új távlatok nyíltak számára, amelyek egyúttal új kötelezettségek felvállalását is jelentették. Ettől kezdve ugyanis címe szerint Európa első fejedelme lett, akinek legfontosabb kötelességei az egyetemes egyház védelme, illetve a Német-római Birodalom ügyeinek intézése lettek. Ez viszont azzal a következménnyel járt, hogy Zsigmondnak - a magyar királyok közül elsőként - ettől kezdve rengeteget kellett külföldre utaznia, sőt ott tartózkodnia, hiszen a német birodalmi gyűlést ugyan egyszer-kétszer lehetett Magyarországon is rendezni, mégis illett azt a birodalom területén tartani, így a hátralévő 27 évből a nagyobb részt, összesen 16 évet távol töltött Magyarországtól. Zsigmond 1412 végén hagyta el az országot és személyesen is bekapcsolódott a Velence elleni háborúba, ahonnan azonban nem haza, hanem Németországba ment, hogy Aachenben november 8-án ténylegesen is német királlyá koronáztassa magát. Külföldi utazásaira magyar alattvalói népes társaságában ment, s minden egyes útjára több tucat magyar előkelő, illetve azok familiárisai kísérték el. Az aacheni koronázáson például a birodalmi fejedelmek, egyháziak és városok mellett Magyarországról többek között az ország nádora, Garai Miklós, a Szántói Lack testvérek, Lévai Cseh Péter, Tari Lőrinc, Rozgonyi István, pataki Perényi Miklós, Nádasdi Mihály székely ispán, Bebek András és a sort még folytathatnánk, volt jelen. A koronázás után, az akkor összeült egyetemes konstanzi zsinatra ( ) ment, hogy véghez vigye uralkodásának

78 Zsigmond magyar király a német király ( ) leghíresebb eseménysorát, amely miatt külföldön is az egyik legnagyobb formátumú európai uralkodónak tartották és tartják ma is. A leendő császárrá koronázása és a zsinat sikeressége egy dolgon múlott: sikerül-e megszüntetni a nyugati egyházszakadást. Emellett két további, egymással azonban összefüggő probléma is megoldásra várt: az egyik az egyházi reform ügye, amelyet Zsigmond a pápaválasztás előtt akart dűlőre vinni, tudván, hogy a konzervatív többség az új pápa felszentelése után már nem lesz erre hajlandó. A másik ezzel összefüggő kérdés az volt, hogyan lehetne a radikális irányzatok társadalmi támogatottságát megszüntetni. Ennek, ismervén Husz János tanait, legegyszerűbb módja a már említett egyházi reform lett volna. A reformpárt törekvései azonban nem jártak sikerrel, sőt a többség mindezt figyelmen kívül hagyva, teljes szigorral lépett fel minden reformmal szemben. Így rögvest Luxemburgi Zsigmond utazásai

79 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME Rozgonyi István (Simon fia, ( 1443) Pozsonyi ispán és kapitány ( ), a husziták elleni harcok vezetője. eretnekséggé nyilvánította Husz János tanításait és megidéztette a zsinatra. Husz, bízva a Zsigmond által adott menlevélben, megjelent a zsinat előtt tanításait megvédendő, ám a zsinati bírák először is börtönbe vetették, utána pedig nem hagytak neki teret a bizonyításra. Ő viszont ezek után nem volt hajlandó visszavonni tanításait. Az ítélet szerint, amelyet az egyik püspök olvasott fel, könyveit máglyára ítélték, őt eretnekké nyilvánították, mivel tévelygő és lázadó tanítást hirdetett, sok embert félrevezetett, gyalázta az egyházat és az apostoli Szentszék becsületét, s nem utolsósorban megmakacsolta magát e gonoszságaiban. Mielőtt a világi karhatalom kezébe adták volna, meg kellett fosztani papi hivatásától. Ennek érdekében először felöltöztették miseruhába és a kezébe adták a kelyhet, majd ismét felszólították tévelygései megtagadására. Husz erre azt válaszolta, hogy nem cselekedhet lelkiismerete ellen, és nem hazudhat Isten előtt, ezért nem vonhatja vissza tanításait. Ezek után a lefokozást végrehajtó püspökök elvették tőle a kelyhet, majd az előirt átkok közepette leszaggatták róla a miseruhát. Végül a papi tonzúrát kellett elrontaniuk és utoljára pedig egy ördögöket ábrázoló és Ez itt eretnek" latin nyelvű felirattal papírkoronát raktak a fejére. Miután immáron nem számított egyházi személynek, átadták a világi hatalomnak. Zsigmond király a birodalmi palotagrófot bízta meg a fogoly elvezetésével és megégetésével. Huszt kivezették Konstanz városából a vesztőhelyre, s miközben arra haladt, láthatta amint könyveit égetik a temetőben. A máglyát két szekér fából és szalmából építették fel, közepén egy vastag oszlop emelkedett, amelyhez hozzáláncolták, s végül még két szalmaköteget helyeztek el lábai alatt. Mielőtt meggyújtották volna a máglyát, megjelent Zsigmond követe és még egyszer utoljára felszólította Husz Jánost tanításai visszavonására lelke és élete megmentése A császár megérkezik a konstanzi zsinatra. Illusztráció Ulrich Richental krónikájából

80 Zsigmond magyar király a német király ( ) céljából. Ám ő azt felelte, hogy lélekben ártatlannak érzi magát, s miközben meggyújtották a tüzet, ő zsoltárok éneklésébe fogott. A máglya tüze és füstje hamarosan beborította és rövid időn belül elhamvasztotta. Ruháját szintén a máglyára dobták, majd a hamvakat pedig a Rajnába szórták, nehogy azokat Csehországba vigyék, hogy aztán ereklyeként tiszteljék. Hasonló sorsra jutott Husz János egyik legjobb tanítványa, Prágai Jeromos is. A két kivégzés következményeként Csehországban véres polgárháború tört ki a katolikusok és Husz követői között, amely aztán az évek során átterjedt a környező országokra is. Mindezek után Zsigmond elhagyta a zsinatot, mivel világosan felismerte, ahhoz hogy a zsinat új, minden európai uralkodó által elfogadott pápát válasszon, először le kell mondatni a másik három pápát. Ezért Zsigmond a pisai pápát, XXIII. Jánost a zsinattal megfosztatta méltóságától. A rómait, XII. Gergelyt, aki ekkor már kilencvenedik életévét taposta, Zsigmond híres diplomáciai és az embereket jól ismerő érzékével önkéntes lemon- Husz János máglyahalála. Illusztráció Diebold Schilling képes krónikájából, 1484 XXIII. János útban a konstanzi zsinatra. Illusztráció Ulrich Richental krónikájából

81 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME A pápa megérkezése a konstanzi zsinatra. Richental Illusztráció Ulrich krónikájából dásra bírta. A harmadik, avignoni pápa, XIII. Benedek trónfosztása ígérkezett a legnehezebb feladatnak. Ennek sikeres lebonyolítása és az egyházszakadás megszüntetése érdekében tehát felkereste a Benedeket támogató országok királyait és hercegeit, így 1415-ben Narbonne-ba ment, ahol I. Ferdinánd aragóniai királlyal tárgyalt, majd 1416 tavaszán Párizsban VI. Károly francia királlyal tanácskozott. Itt a zsinat január 16., Pozsony. Zsigmond király levele V. Henrik angol király özvegyéhez, Katalinhoz (részlet) Fájó szívvel és szomorúan hallotta, hogy legkedvesebb testvére, Henrik angol király meghalt, ezt annál is nehezebb szívvel vette tudomásul, mivel közöttük a szeretet köteléke éppen, hogy kisarjadt és amely az idő előrehaladtával egyre inkább növekedhetett volna, habár mivel e testvéri szeretet életükben már oly erős volt, hogy az a vértestvérek között sem lehetett volna nagyobb. Ugyanakkor rendkívüli módon csodálkozik, hogy a követtől az angliai királyi házról semmit sem tudott meg, ezért kedves lovagját, Györgyöt küldi, aki tájékoztatni fogja mindenről, ellenben ő is mondjon el neki mindent. György szavait úgy fogadja, mintha ő maga mondta volna." Zsigmondkori Oklevéltár X Fordította a szerző sikere érdekében közvetítő szerepet vállalt az ekkor újból fellángolt francia-angol százéves háborúban, ennek nyomán májustól augusztus végéig Angliában tartózkodott, ahol V. Henrik angol királlyal szövetséget is kötött. Konstanzba 1417 februárjában érkezett vissza és a következő több mint egy évet ott töltötte. Miután sikerült a három pápát az új, immáron egyetemes egyházfő megválasztása útjából eltávolítania, Zsigmond bölcsen a háttérben maradt a leendő pápa személyének kijelölése és megválasztása ügyében. Ám ennek megkérte az árát: még a pápaválasztás előtt a jelen lévő bíborosokkal kiadatta az úgynevezett konstanzi bullát, amiben a bíborosok szentesítették a magyar királyok főkegyúri jogát. Ennek értelmében kötelezettséget vállaltak arra, hogy bármelyikük pápává választása esetén, illetve e székben utódaik csak a király által javasolt személyeknek adnak főpapi javadalmat; az új pápa az egyházi javadalmak betöltésébe nem avatkozik be; a kinevezéskor a pápai kincstárba beiktatáskor fizetendő járulékot (servitium) mérsékli, továbbá az egyházi perek csak fellebbezés útján kerülhetnek a pápai kúriába - azaz magyarországi per nem kezdhető az apostoli széknél. Rá két hónapra aztán a bíborosok maguk közül Oddo Colonát V. Márton néven megválasztották pápává ( ). A zsinat még április 19-éig együtt maradt, majd további eredmények nélkül feloszlott. Zsigmond miután az általa kitűzött célokat elérte, májusban maga is elhagyta a várost. Még e hónap végén elhunyt Kanizsai János esztergomi érsek és birodalmi kancellár, utódává Zsigmond mindkét tisztségre régi jó barátját, Hohenlohe György passaui püspököt nevezte ki (1423. augusztus eleji haláláig viselte azokat). A király Magyarországra hétévi távollét után, február elején érkezett meg. Az ezt követő évtizedet kisebb megszakításokkal - főleg a huszita és a török háborúk miatt - itthon töltötte.

82 Az ország védelme ( ) Az ország védelme ( ) Ezernégyszáztízben Velence háborút kezdett Dalmácia visszaszerzése érdekében, amire válaszul Zsigmond 1411 novemberében szintén megindította a harcot. Az Ozorai Pipo vezette sereg betört Friaulba, és november 19-én Coneglianónál tönkreverte Velence szárazföldi seregét, majd elfoglalta a tartomány nagyobb részét. A köztársaság erre újabb zsoldos sereget szerelt fel, amely ellen Zsigmond Marcali Miklós vezetésével küldött sereget, ez azonban augusztus 9-én, Mottánál vereséget szenvedett, ráadásul a sereg vezére is holtan maradt a csatatéren. Rá két hónapra Sebenicót kétévi ostrom után elfoglalták a velenceiek. Ennek hatására Zsigmond személyesen kerekedett fel egy újabb sereg élén. A vállalkozás pénzügyi alapját a Lengyelországnak elzálogosított Szepes megyei városok és várak jelentették. A király által vezetett had azonban 1413 első hónapjaiban nem tudta megtörni Velence szárazföldi hatalmát, ennek beismeréseként Zsigmond április 17-én a friauli Castelletóban öt évre fegyverszünetet kötött a városállammal. Időközben Zsigmond felismerve, hogy Velencét pénzügyileg kell megtörnie ahhoz, hogy katonailag legyőzhető legyen, nagyszabású tervet eszelt ki elején felszó- Velencea 15. században

83 határainál fekvő, addig a szultán vazallusaiként élő fejedelemségek feje fölül eltűnt a kényszerítő erő. Ezen országok így aztán külső segítség után nézve, Zsigmond királyban találták meg azt az ellenállásukhoz Számszeríj nyílhegye lította a Hanza-városokat, hogy szakítsák meg kereskedelmi kapcsolataikat a lagúnák városával, és helyette Genovából vagy a Krím félszigeten lévő kirendeltségéből, Kaffából vagy a Duna-deltában lévő Kiliából Magyarországon keresztül hozzák be keletről az árucikkeiket. Az így létrehozott kereskedelmi zárlat - tulajdonképpen blokád -, habár komoly visszaesést okozott Velence bevételeiben, célját nem érte el. Alighogy letelt az öt év, Velence nyomban megindította a háborút Zsigmond itáliai szövetségesei ellen. Erre a király 1419 őszén Marcali Dénes szlavón bánt küldte Friaulba, azonban eredményt elérni ő sem tudott - vagy nem akart -, mivel a hírek szerint a velenceiek megvesztegették a bánt. Az újabb háború aztán június 28-án fejeződött be, amikor Velence elfoglalta a két utolsó magyar fennhatóságot elismerő várost, Traut és Spalatót. Az ellenségeskedések végső lezárására azonban csak 13 év múlva, 1433-ban került sor, amikor ismét öt évre fegyverszünetet kötöttek az akkori helyzet alapján, azaz mindenki megtarthatta foglalásait (ilyen leginkább Velencénekvolt). A másik, immáron az ország területét fenyegető ellenfél a Török Birodalom volt. Miután 1402-ben Ankaránál Timur Lenk mongol uralkodó tönkreverte a török sereget, és magát a szultánt, Bajezidot is foglyul ejtette, egy időre enyhült a Magyar Királyság határaira nehezedő nyomás. Mire Bajezid fiai közül I. Mohamednek ( ) sikerült testvéreit, illetve a többi trónkövetelőt leküzdenie, új helyzet alakult ki a Balkánon. Zsigmond a korábbiakban már részletezett belpolitikai okok miatt támadó háborúra nem gondolhatott, ám az ország védelme érdekében kihasználta a Török Birodalom időleges meggyengülését. A Szultanátus peremterületein, így Magyarország hiányzó biztos erőt, amelyre támaszkodni tudtak a meggyengült törökkel szemben. A király célja ezzel összhangban 1403 után az volt, hogy e fejedelemségeket magyar fennhatóság alá vonva, mintegy ütközőállamokká tegye, hogy ők fogják fel a török támadásokat és védjék saját testükkel" a Magyar Királyságot. Az egyik ilyen állam Szerbia volt, amelynek élén Lazarevics István despota ( ) állt, aki táján ismerte el Zsigmond fennhatóságát, és ezzel a Duna és a Száva mentén Orsovától a Drina torkolatáig elhárult a török közveüen támadásainak veszélye. Az István behódolása révén kialakult viszony azonban korántsem csak Magyarország számára jelentett előnyöket, hanem a despota számára is, hiszen Zsigmond haddal támogatta, akár a trónkövetelőkkel, akár a törökkel szemben igényelte azt. Hogy Zsigmond a rác despotát személyében is érdekeltté tegye e vazallusi helyzet fenntartásában, egyrészt István uralma alá bocsátotta a Száván túl még megmaradt magyar birtokokat és Belgrád (Nándorfehérvár) várát. Másrészt Magyarországon óriási birtokadományokban részesítette (Boldogkő, Munkács, Nagybánya, Szatmárnémeti, Regéc, Tokaj, Tállya), amivel a rác despota az egyik legnagyobb vagyonú magyar bárók egyike lett. Hasonlóképpen sikerült kiépítenie Zsigmondnak az Erdélylyel határos román fejedelemség, Havasalföld uralkodójával, Mirceával a vazallusi viszonyt. A vajda ugyan már 1395-ben magyar védelem alá helyezkedett, de a helyzet csak 1402 után szilárdult meg és 1418-ig, haláláig az is maradt. A hűbéres viszony elismerése és a magyar határok önkéntes védelme fejében ő is, ámbár csak hűbérként, birtokokat (Szörény és Törcsvár várakat) kapott Magyarországon. A vajda halálával azonban Havasalföld kihullott a vé-

84 Az ország védelme ( ) delmi rendszerből és a gyakori uralkodóváltások nyomán hosszabb időre nem is sikerült visszailleszteni abba. Annak ellenére sem, hogy Zsigmond személyes (1419, 1427) és hadvezére, Ozorai Pipo vezetésével (1423, 1425, 1426) szinte minden évben folytatott hadjáratot a magyar uralmat elismerő vajda megtámogatására. Erdély viszonylagos védettségének megszűntét jól mutatja, hogy 1420-ban és 1421-ben, majd a vajdai hatalom időleges megszilárdítása után, az 1430-as évektől rendre voltak török betörések. Az új védelmi politika leggyengébb láncszeme kétségkívül Bosznia volt. Láttuk, a királyság felett Zsigmondnak csak 1410-re sikerült úgy-ahogy elismertetnie hűbéruraságát, de a végleges megoldást többszöri kísérletre sem sikerült meglelnie. Ez alapvetően két okra volt visszavezethető: az egyik, hogy Boszniában nem alakult ki erős központi hatalom, hanem több tartományúr alakította az ország politikáját, akik a mindenkori érdekeiknek megfelelően fordultak a külső hatalmakhoz segítségért. A 14. század második felétől az egyik fél a törököket, a másik fél a magyarokat hívta segítségül. A másik ok a vallási megosztottság volt. Ugyanis a 12. század óta rendkívül erős befolyással rendelkezett Lazarevics és Mircea birtokai a Magyar Királyságban

85 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME A Bogumilok Istenesek". Elutasították Jézus isteni születésének tanát, a Fiúnak az Atyával és a Szentlélekkel való személyes egységét, elvetették a szentségeket és ünnepségeket a mindenféle Mária-tisztelettel és az Isten Anyja" címmel együtt. A csodákat kizárólag lelkileg értelmezték, és ezzel összefüggően számukra az Anyaszentegyház lelki közösség volt, amelyben mindenkinek egyenlő része van. Tagadták a gyermekkeresztséget és nem olaj vagy víz általi, hanem öntagadás, imádságok és éneklések általi lelki átalakulásnak tartották keresztelési szertartásaikat, és csakis azokat a felnőtt férfiakat és nőket keresztelték meg, akik bizonyítottan is felfogták e szertartások lelki jelentőségeit. Istentiszteleteiket kizárólag magánházaknál tartották. A házasságot nem tekintették szentségnek és nem tartottak böjtöket. A szentképeket és a keresztet bálványoknak, a szentek és kegytárgyak tiszteletét pedig bálványimádásnak tartották. várrendszer az 1430-as években a pápa által eretnekségnek nyilvánított, a magyar király és egyház által pedig fegyverrel üldözött bogumil mozgalom. Zsigmond ugyan Hervoját támogatva elérte, hogy viszonylagos nyugalom legyen az országban, azonban a vajda már 1413-ban szembefordult Magyarországgal, sőt ben török csapatokkal pusztíttatta Szlavóniát. Ennek megtorlására még abban az évben becsaptak Boszniába a magyar seregek, hogy aztán a következő évben az országos sereg induljon Hervoja megbüntetésére. A magyarokat a nádor öccse, Garai János, Maróti János és Csupor Pál bánok vezették, de a július végi Doboj vár alatti csatában óriási vereséget szenvedtek. A vezetők közül Pált kivégezték, a többiek fogságba estek. A sereg vesztesége a szokottnál is nagyobb volt, s annak módja sem volt szokványos. A vereség emléke még évekkel később is felbukkan az oklevelekben: ben a felperes azért kért perhalasztást, mert társai állítólag szerencsétlenül jártak a Boszniában legyőzött királyi seregben" és azóta sincs semmi hír róluk. A vereség hatása rögvest megmutatkozott: az addig magyarhű Osztója, bosnyák király és Sandalj vajda is elpártolt. A fogságba esettekért követelt aranyforint váltságdíjat csak a következő év végére rendkívüli adó beszedésével sikerült kifizetni. Ugyan még ebben az évben elhunyt Hervoja, 1418-ban pedig Osztója király is, de a helyzet ezzel együtt továbbra sem normalizálódott. Végül II. Tvrtko István király ( ) 1425-ben ismét elismerte a magyar fennhatóságot, ám hosszú uralma alatt többször is csak magyar segítséggel tudta megtartani trónját. Ez az ütközőállamok teherbírására épített politika azonban csak addig tudott sikeresen működni, amíg a török újra meg nem erősödött, s ez a vártnál is hamarabb következett be. Ám az 1404 és 1420-as évek

86 Az ország védelme ( ) közepe közötti húsz esztendő elegendő volt arra, hogy kiépüljön az ország déli határát őrző végvárvonal. E munkát Ozorai Pipo temesi ispán irányította. A feladat nagyságát minden téren jól érzékelteti, hogy a Nándorfehérvártól Szörény váráig terjedő, mintegy 210 kilométeres határszakaszon 1390 előtt összesen négy magyar vár állt: Szörény, Orsova, Harám és Keve. Amikor aztán 1429-ben a Német Lovagrend átvette a terület irányítását, már több mint egy tucat vár őrizte a határt, s amelyből egyet, a Galambóccal szemközti Szentlászló várat maga Zsigmond építtette fel. A határvédő várak felépítése irdatlan költségekkel járt, nem véletlenül volt Ozorai egyben az országos sókamaraispán is, de a fenntartása - még ettől is nagyobb - évről évre jelentkező kiadást jelentett. Így a Német Lovagrend zsoldosai által védett 12 várban minimum 1550 zsoldoskatonát, ebből 200 számszeríjászt kellett fegyverben tartani, aminek évi költsége meghaladta a forintot. Viszonyításképpen, az ország ekkori évi rendes bevétele körülbelül forintra rúgott. Ez a forint azonban korántsem jelentette az ország hadikiadásainak teljes összegét, hiszen a határszakasz többi várát is fenn kellett tartani, sőt ne felejtkezzünk el arról sem, hogy ekkor zajlottak a huszita háborúk is. Mindez oda vezetett, hogy Magyarország Európában elsőként volt kénytelen létrehozni az állandó hadsereget, amelynek tagjai a végeken szolgáltak, és amelynek fenntartása évről évre egyre növekvő kiadási rovatként szerepelt az ország költségvetésében. A helyzet romlását látva Zsigmond személyesen jelent meg a déli végeken és bő két évet (1426 novemberétől 1428 decemberéig) ott is töltött. Kezdetben Erdélyben és Havasalföldön tartózkodott, ahol II. Dán ( ) uralmát kellett ismételten biztosítani. Időközben, december 27-én Lippán elhunyt a rendszer egyik oszlopa, Ozorai Pipo. Ezt csak te- Galambóc vára

87 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME Rozgonyi István (László fia, ( 1439) Bakonyi ispán és essegvári várnagy ( ), győri ispán ( ) és temesi ispán ( ), a galambod ütközet egyik hőse volt. Testvére, Péter (t1438) dömösi prépost (1417-ig), veszprémi ( ) és egri püspök ( ) volt. Tallóci Matkó(t1445) tézte, hogy 1427 júniusában meghalt Lazarevics István is. örököse unokaöccse, Brankovics György lett ( ), akit még az előző év nyarán neveztek ki hivatalos utóddá. A tatai egyezség értemében György örökölte a szerb trón mellett István magyarországi birtokait is, aminek fejében viszont Brankovics kötelezte magát pár, a Duna mellett fekvő stratégiai fontosságú vár, így elsősorban Nándorfehérvár és Galambóc át-, illetve visszaadására. Az egyezség értelmében 1427 nyarán György valóban rác despota lett, és Nándorfehérvár átadására is sor került szeptemberben, ám Galambócot a vár kapitánya eladta a töröknek. Ez azzal a nem várt következménnyel járt, hogy a Török Szultánság és Magyarország határa egy rövid szakaszon érintkezett egymással. Zsigmond 1428 tavaszára nemcsak a bandériumokat mozgósította, hanem általános nemesi felkelést is elrendelt. Mellettük további külföldi segédcsapatok is érkeztek a vár megvívására. Így kisebb csapatokat küldött Vitold litván nagyfejedelem Garbowi Czarny Zawisza parancsnoksága alatt, valamint a frissen visszahelyezett Dán havasalföldi vajda is. Az egyesült seregben mintegy kétszáz itáliai puskás is jelen volt. A család a dalmáciai Curzola (ma Korcula) szigetéről költözött Raguzába, ahonnan 1419 előtt tovább költöztek Nándorfehérvárra. Matkó Lazarevics István rác despota szolgálatában kereskedőként tevékenykedett. A vár magyar fennhatóság alá kerülése után (1427) már katonaként részt vett Galambóc ostromában, sőt ő lett a nándorfehérvári kapitány ( ). A római császárkoronázáson a legnépesebb kísérettel jelent meg, s ő vezette a tárgyalásokat is a pápával. Hazatérése után megkapta a zágrábi ( ) és a váradi (1434) püspökség kormányzását, illetve szlavón bánságot ( ). Távollétei során öccsei helyettesítették: Frank (f1448) szintén nándorfehérvári kapitány ( ), a kalocsai érsekség kormányzója ( ), majd Szörényi bán ( ), míg Péter a zágrábi püspökség kormányzója ( ) és horvát bán ( ) volt. A szárazföldi erőkön kívül szintén összevonásra került a folyami flotta. A csata a vízen kezdődött meg, mivel a törökök a Morava folyón keresztül maguk is felküldtek hajóikat a folyami zár áttörésére. Ez azonban nem járt sikerrel, így a keresztény seregek teljesen körbezárhatták a Duna jobb partján lévő várat. Miután a védőket hermetikusan elzárták a külvilágtól, megkezdődött a módszeres ostrom a faltörő ágyúk segítségével, amivel aztán el is telt a május. (Egy ágyú óránként maximum két lövést volt képes leadni.) Június közepén nem várt vendég érkezett Galambóc alá. II. Murád szultán ( ) a teljes szárazföldi seregével kívánta megakadályozni a vár magyar kézre kerülését. Zsigmond királynak nem sok választása maradt: vagy csatát kezd a jókora túlerőben lévő szultánnal, vagy megpróbálja diplomáciai úton elérni a szabad elvonulást. A király az utóbbit részesítette előnyben, és a Muráddal kötött fegyverszüneti megállapodás értelmében átszállíthatta seregét a folyó túlpartjára. Ám a törökök korántsem gondolták komolyan az egyezséget, hanem az átkelésben lévő magyar seregre támadtak. A török támadás nyomán az átkelő csapatok gyakorlatlan katonái (azaz a nemesi felkelés tagjai) között nyomban kitört a pánik, s olyannyira elhatalmasodott, hogy magát Zsigmondot is Rozgonyi István temesi ispánnak kellett kimentenie a forgatagból. Az, hogy a galambod ostrom nem vált katasztrofális vereséggé, alapvetően két dologra vezethető vissza: egyrészt a folyó túlpartján álló Szentlászló várból és a folyami flottilla hajóiról szünet nélkül lőtték a törököket. A másik ok, a már említett Czarny Zawisza önfeláldozó helytállása. Csapatával ugyanis addig tartotta a hídfőt, amíg a teljes sereg átkelése be nem fejeződött. Így az emberveszteség ugyan nem volt nagy, de a teljes felszerelés a túlparton maradt. Érdekes epizódja a harcoknak, hogy az ostromban tevőleges szerepet vállalt a Zsigmondot megmentő temesi ispán felesége,

88 Az ország védelme ( ) Szendrő vára Szentgyörgyi Gróf Cecília, aki ura egyik hajójáról lövette a várat. Mivel a Galambócnál támadt rést nem sikerült megszüntetni, így Zsigmond más, hosszú távúnak gondolt megoldáshoz folyamodott ben meghívta a Német Lovagrendet az országba, és megállapodásuk értelmében nekik adta a volt Szörényi bánság területén fekvő várak őrzését. A lovagok az elkövetkezendő években derekasan kivették részüket a harcokból, ám fordulóján olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy feladatukat többé nem tudták ellátni, így a határszakasz védelme visszakerült a király feladatai közé. A megoldást ismét az jelentette, amely egyszer már Ozorai Pipo idején is bevált: a védelem központosítása. Ám most nem egy személy, hanem egy család kezében összpontosult a teljes déli végvárvonal irányítása. Tallóci Matkó és testvérei látták el a nándorfehérvári vár kapitányságát és ők álltak a déli bánságok élén. A védelmi költségek fedezésére a király egyrészt a kalocsai érsekség, a zágrábi és váradi püspökségek, valamint a vránai perjelség kormányzását és jövedelmét, másrészt az állami monopóliumból, a sókereskedelemből származó bevételt adta át. A régi-új rendszer a király távollétében - mivel Zsigmond római és prágai koronázásai miatt többet nem járt a déli végvárvonalon - ugyanolyan jól működött: 1437-ben a délvidéki erőknek sikerült a szerb despoták székhelyét, Szendrő várát a török ostrom alól felmenteni. E harcban már részt vettek azok a cseh táborita katonák is, akiket Zsigmond rendelt Nándorfehérvárba a déli határok védelmére. A cseh zsoldosokat 12 hajó vitte Pozsonyból a Dunán a később Magyarország kulcsának nevezett várba. Természetesen nem Zsigmondra vallott volna, ha csak építkezésekkel akarta volna megállítani a török betöréseket. A várépítések mellett ugyanis további két fegyvert is bevetett: megreformálta a katonaállítási gyakorlatot, illetve diplomáciai úton is felvette a kapcsolatot a szultán ellenségeivel. Az előbbi megújításának és fejlesztésének az igénye tulajdonképpen végighúzódott Zsigmond egész uralkodásán. Az elsőről, a temesvári országgyűlésen 1397-ben elhatározottról már volt szó. A második lépésre az es évek valamelyikében került sor, amikor is írásban is rögzítették a törökkel szembeni határok védelmi kör-

89 JPA VEZETŐ FEJEDELME Lovas csapatok összecsapása illusztráció a Thuróczy-krónikából, 1488 zeteit, illetve az odarendelt parancsnokokat és csapataikat. A következő lépésre az 1435-ös országgyűlésen került sor, amikor Zsigmond kisebb törvénykönyvében ismételten szabályozták a katonaállítást. Ezek szerint az eddigi húsz jobbágy helyett harminchárom után kellett egy lovas íjászt felszerelni, azaz minden száz jobbágy után hármat. Azoknak a nemeseknek, akiknek nem volt legalább 33 jobbágyuk, össze kellett állniuk és jobbágyaik arányában kiállítani egyetlen íjászt. A nagybirtokosok ma február 6., Nagyszombat. Zsigmond király adománylevele Gereci Szerecsen Miklós és Török Józsa részére (részletek) Szerecsen Miklós abban a királyi hadunkban, amely - ó, fájdalom - balszerencsénk folytán Nikápoly alatt végveszedelembe került, a Mi zászlónk alatt a kegyetlen törökök, Krisztus keresztjének és az egész igaz vallásnak legszörnyűbb üldözői ellen vitézül harcolt, kitette magát a balszerencsének és a fenyegető veszedelmeknek. E törökök fogságba ejtették s e fogságban csaknem tizenkét teljes esztendőt töltött el, igen kemény bánásmódot szenvedvén el. Végül is ezen Szerecsen Miklós e fogság béklyójából az Isteni kegyelmesség rendelkezése folytán kiszabadult és ismét a mi szolgálatunkba lépett. Mint kiküldöttünk, a Mi és országaink... nagyjelentőségű ügyeiben járt a törököknél és más barbár nemzeteknél,... megtudtuk, miszerint a leghívebben s a mi királyi szívünk szándéka szerint járt el, dolgozott s cselekedett. Legfőképpen azonban akkor, amikor... Kara-Juluk fejedelemhez, Mezopotámia urához, mégpedig mind a szárazföldi, mind pedig a tengeri utazók legnagyobb veszedelmei közepette. Szerecsen Miklós ezt a követi küldetését olyan szenvedélyes igyekezettel,... vezette és vitte végig magánál Kara-Juluk fejedelemnél, hogy - amint az köztudomású is - az elindította hadait az előbb mondott vad törökök ellen az ő tájáról, s e fejedelemmel együtt Sacheomercze, Timur Lenk fia, Chakaray, a tatárok úrnője, mindannyian teljes erejükkel és hatalmukkal, a mi felségünk és a kereszténység megsegítésére azért, hogy megszűnjenek azok a vészes szorongatások, amelyeket... a törökök ellenséges dühe hozott reánk és országainkra." Az említett Török Józsa pedig, ki már régebben került el török földről a mi országunkba s lépett a szolgálatunkba, miután... a maga akaratából letette átkos pogány hitét, s miután újjászületett a szent keresztség vizében, elnyerte az igaz katolikus hitet... Midőn öt mi - ugyanakkor, amikor... Szerecsen Miklóst a fentebb leírt módon Kara-Juluk fejedelemhez küldöttük - a mi követségünkben Mahomet fejedelemnél, a hordái tatárok urához indítottuk útba, e fejedelem hasonló módon megindult a leggyalázatosabb törökök ellen teljes hatalmával és e Mahomettől hasonló módon az általunk óhajtott választ hozta meg." Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Körösi Csorna Kiskönyvtár 11. Budapest, old.

90 Az ország védelme ( ) guk vezették csapataikat, míg az előbbi módon kiállított katonák a megyei csapatokba soroztattak és a király által kijelölt kapitányok vezették őket. Mindemellett megmaradt az általános nemesi felkelés intézménye is, jóllehet az így létrejött sereg külországi hadjáratra nem volt használható sem törvényileg, sem minősége miatt, arra azonban megfelelt, hogy az országba már betört ellenséget kiűzze. Az 1435-ös törvény értelmében kiállított telekkatonaság létszáma körülbelül 6000 főre rúgott. Továbbá az időről időre a délvidéki menekült szerbekből (későbbi nevükön huszárok) felfogadott lovasok révén létrejött nagy létszámú könnyűlovasság jól egészítette ki az előkelők és a zsoldosok lovagseregét, illetve nehézfegyverzetű katonaságát. Az utóbbi általában lándzsákra mint nehézfegyverzetű egységekre tagolódott, ahol minden lándzsa négy tagból állt. Egyben azonban mindkettő megegyezett, miszerint szolgálatukért zsoldot kaptak, igaz nem egyenlő mértékűt. A nehézfegyverzetű egység, a lándzsa - azaz négy ember - egyhavi zsoldja 25 forint, míg a könnyűlovasé, számszeríjászé 6 forint volt. Emellett a folyók mentén a réveket védendő, naszádosokat is alkalmaztak, akik adómentesség és havi 3 forint ellenében vállalták a szolgálatot. A másik jól bevált elv - azaz az ellenségem ellensége az én barátom - gyakorlatba való átültetésével is megpróbálkozott Zsigmond. A király mondhatni állandó diplomáciai kapcsolatot épített ki a Kis- Ázsiában uralkodó fejedelmekkel, de eljutottak követei a mongol és mezopotámiai uralkodókhoz i s. Így titkoskancellárja, Perényi Imre kis-ázsiai útja során maga is fogságba esett és csak üggyel-bajjal sikerült a tengeren át megszöknie. Másik alkalommal, 1407-ben a néhai Bajezid szultán egyik trónkövetelő fiát kereste fel. De nemcsak őt ismerjük, mint aki Zsigmond követeként járta a törökellenes fejedelmek udvarait. Szerecsen Miklós ben a Volga menti kipcsaki tatár kánt, 1430 szeptember. Kara-Juluk fejedelem levele Zsigmondhoz Kara-Juluk így köszönt Benneteket szolgálatra készen követei, valamint a Te követeid útján, kiknek neve Miklós és Török [Józsa], akik Felséged egészségéről és jólétéről új híreket hoztak nekem,... Ezek után felségednek új hírekkel szolgálok ebből az országból és tudomásul adom, hogy Sah Ruh [Timur Lenk fia], Perzsia királya haddal támadta meg Kara Juszufot, akit Iszkendernek is neveznek és őt Perzsia uralma alá hajtorta... Azt is hírül adom királyi felségednek, hogy Sah Ruh perzsiai hadseregét akként szervezte át és erősítette meg, hogy annak ott senki nem állhat ellen és a jövő év tavaszán vagy nyarán Sah Ruh haderejével a török ellen fog fordulni, majd ennek végeztével Szíria országába vonul, ahol Damaszkusz is fekszik... És nem lenne hiábavaló dolog, hanem inkább nagyon is jó volna, ha felséged valakit a hírvívésben és tanácsadásban jártas emberei közül az én embereimmel együtt Sah Ruhhoz küldhetné. Hogy pedig én miként jártam el a fenti kettő ellen, azt Miklós, felséged követe nyilván el fogja beszélni." Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten old. Dzselaleddint, 1419-ben a mezopotámiai uralkodót kereste fel a Tigris menti Diarbekrben, és sikerrel vette rá őket a törökök megtámadására. Ekkor, 1419 októberében maga Zsigmond is táborba szállt és az Al- Duna mentén több csatát is eredményesen vívott meg a törökkel. Gereci társával, a török fogságból vele együtt Magyarországra jött Török Józsával még többször, így 1430-ban is járt Kara-Juluk mezopotámiai uralkodónál. Az ország harmadik ellenfele, Husz János kivégzése nyomán, Csehország lett. Az augusztus 16-án elhunyt cseh király, Vencel - legalábbis - megengedő volt a huszita tanokkal szemben. A trón várományosává előlépett Zsigmond viszont éppen ellenkezőleg, a huszita tanokat a konstanzi zsinattal egyetértően eretnekségnek fogta fel és úgy is viszonyult azokhoz. Így 1420-ban, miután január 6-án Boroszlóban meghozta döntőbírói ítéletét a Német Lovagrend és Lengyelország viszályában, a március 17-i birodalmi gyűlésen kihirdette a pápai bullát a keresztes

91 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME Zizka hadai tönkreverték a király vezette csapatokat. Az újabb huszitaellenes magyar részvételű hadjáratra csak három év múlva, 1425-ben került sor. Hasonlóan nem járt eredménnyel az ifjabb Stibor és Perényi Miklós Vág-vidéki kapitány" vezette sereg hadművelete sem 1426 októberében. Közben, még október 4-én Zsigmond vejének, V. Albert osztrák hercegnek hűbérül adta a Morva őrgrófságot, illetve egyúttal cseh trónörökösnek is nyilvánította. Mindezzel érdekeltté tette Albertet a huszitaellenes háborúkban, ami által sikerült elérnie, hogy a háború terheit nagyrészt a herceg viselje. A magyar és a birodalmi seregek betörései után az 1420-as évek közepén fordult a kocka. A husziták a környező országokba helyezték át a harcok színterét, s portyázó seregeik 1428-ban Magyarországot is elérték. Februárban bevették a határ menti Szakokat és Pozsonyig nyomultak előre. Ennek hatására Zsigmond fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett a husziták vezetőivel, de a tárgya- Zsigmond az 1420-as boroszlói törvénynapon hübéradományt ad, és lefejeztet néhány polgárt Huszita szekérvár Johann Hartlieb hadtudományi kéziratából hadjárat megindításáról. Ennek nyomán már május elején betört Csehországba magyar, morva és sziléziai nemesekből álló seregével. Nyár elején elfoglalta a prágai várat, ám rögtön utána elszenvedte első vereségét is a prágai Vitkov hegynél a huszitáktól. Július 28-án ugyan megtörtént Zsigmond cseh királlyá koronázása, ám novemberben ismét, ezúttal a Prága melletti Vysehrádnál szenvedett vereséget. Csehországból 1421 májusában tért vissza Magyarországra, de ez év végén ismét nagy sereggel vonult Csehországba, ám az 1422-ben, vízkeresztkor (január 6-8-a között) lezajlott három ütközetben

92 Az ország védelme ( ) lások nem jártak sikerrel, sőt 1430-ban ismét betörtek a csehek. Az áprilisban Nagyszombatnál lezajlott ütközetben az ifjabb Stibor és Maróti János parancsnoksága alatt harcoló magyar sereg vereséget szenvedett, a csatában elesett az aktuális macsói bán, Újlaki István is. (Ő úgy került tisztsége ellenére a harctérre, hogy egyrészt Nyitra megyében két uradalma volt, másrészt anyja, aki ifjabb Stibor testvére volt, az ottani Galgócon élt.) A következő év szeptemberében újból betörtek a husziták az országba és ezúttal a Liptó megyei Likava várát vették be, majd két részre oszolva tovább haladtak a Vág folyó völgyében, ahol raboltak, gyújtogattak, míg aztán Nyitra és Trencsén megyék határán az egyik sereget a magyarok tönkreverték. Az 1432-es év ismét a husziták sikereit hozta: elfoglalták Nagyszombat városát és Lednice várát. A visszafoglalásukra indított hadjáratok sikertelenek maradtak, sőt 1433-ban a husziták ismét betörtek, és a Vág völgyén keresztül Trencsénig jutottak, illetve a másik irányban pedig felprédálták a Szepességet és Körmöcbányát. A fordulatot végül az 1434-es év hozta meg, amikor a husziták mérsékelt irányzatához tartozó kelyhesek elfogadták az úgynevezett prágai kompaktákat és szembefordultak a radikálisokkal. Ennek eredményeképpen a birodalmi és cseh katolikus főurak seregei Lipanynál megsemmisítő vereséget mértek a táboritákra, ezzel egy időben pedig Magyarországon visszafoglalták, illetve visszaváltották tőlük Nagyszombatot, Tapolcsányt és Szakokat. Zsigmond aztán december végén és január elején a Székesfehérváron megtartott, pápai és csehországi követek részvételével folytatott tárgyalásokon elfogadta és megerősítette az 1433-as prágai egyezséget és közkegyelmet hirdetett a hűségére visszatérőknek. Ennek fejében viszont a cseh rendek Prágába hívták, hogy most már a cseh jognak megfelelően is elfoglalja a cseh trónt. Zsigmond király és a husziták Prága ostroma egy vasárnapi napon, [1420.] június 30-án kezdődött. Zsigmond király ekkor érkezett a királynék, valamint a jelesebb főurak társaságában a prágai várba, hol igen ünnepélyesen processzió, harangzúgás és énekszó fogadta... A várral szemközt, a legmagasabb ponton táboroztak a király belső emberei, főként magyarok és sziléziaik, egynémely fejedelemmel; lentebb, a Moldva fölött, szemben Prágával, a bajor hercegek, valamint a rajnai grófok helyezkedtek el; mögöttük a királyi vadaskerteknél a meisseniek három nagy csapata tanyázott; alant pedig, a Moldva mellett, Albert osztrák fejedelem táborozott az övéivel." Zsigmond király, bármekkora keserűség nyomasztotta is, midőn a [vysehradi] vereség után visszatért Kutná Horába, igyekezett vidám arcot mutatni a népnek, s azt állította, hogy a vereséget nem ő szenvedte el, hanem a prágaiak, mert őket sokkal nagyobb veszteség érte a csatában. Mindennek megerősítésére nem csupán a királynénak és a királykisasszonyoknak kellett zöld koszorúdíszben járniuk, de egy időre maga Zsigmond is fejére tette a babért." A másik cseh sereg, mely hozzávetőlegesen tízezer katonát számlált, közvetlenül [1430] húsvét után Morvaországon keresztül Ausztriába és Magyarországra igyekezett... Ez a hadjárat kényszerítette Zsigmondot, hogy felhagyva a nürnbergi gyűlés meglátogatásának tervével, vejével, Albert herceggel együtt védekező háborúra készüljön, ami azután a kettőjük vezetése alatt a maga idejében rendkívüli sikerrel járt...; a másik ütközet színhelye Magyarországon volt, nem messze Nagyszombat városától. Zsigmond itt összpontosította magyarországi, valamint cseh- és morvaországi hadait, s ő maga is a táborban töltvén május havának java részét, leginkább a Vág menti Semptén időzött." Frantiiek Palacky: A huszitizmus története 253., 285., 483. old. Habár az előbbiekben egymás után írtuk le e három hadszíntér főbb eseményeit, e háborúk nagyrészt egymással párhuzamosan zajlottak. Különösen az és az közötti évek számítottak nehéznek, az emberi és pénzügyi erőforrásokat rendkívüli mértékben igénybevevőknek. Éppen ezért tiszteletre méltó az a helytállás, amely, ha nem is minden fronton - hiszen Velence ellenében nem járt sikerrel -jellemezte az országot és annak királyát. A háborúk mellett mindeközben sohasem látott diplomáciai találkozók zajlottak Magyarországon.

93 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME Diplomáciai események Magyarországon Lovagfej a budavári szoborleletből Buda a Schedel-krónikából Zsigmond trónra lépésekor a királyi udvar és az udvari bíróságok Visegrádon működtek. Az 1406-os évtől kezdődően szűk két év alatt minden fontos intézmény a királyi udvarral egyetemben átköltözött Budára. Zsigmond külföldi élményeiből merített ötleteit azonban nem egy régi palota átépítésére pazarolta, hanem nagyobb léptékben gondolkodva, valószínűleg apja prágai építkezéseit kívánta utánozni. Ezért az új palotanegyed, illetve királyi udvar felépítését a vár addig kevésbé lakott déli felén kezdte el. (Az igazsághoz tartozik, hogy e terület csak félig-meddig lehetett beépítetlen, mivel egyrészt már ott állt a ma is Istvántoronynak nevezett építmény, valamint I. Lajos király is építkezésekbe kezdett e területen az 1370-es években.) A munka dandárja minden bizonnyal az 1412 és 1415 közötti években zajlott. Erre leginkább abból következtethetünk, hogy a kúriai bíróságok az említett évekre visszatelepültek Visegrádra. Ami - ha jól belegondolunk - logikus lépés volt, hiszen így a bíróságokon megjelenő tömeg nem akadályozta a várban folyó építkezéseket. Zsigmond külföldi tartózkodása során mindvégig figyelemmel kísérte a munkálatokat és számtalan építőmestert küldött Augsburgból, Stuttgartból, Párizsból és Firenzéből - a sort még folytathatnánk - az építkezések magas szintű kivitelezésére. A királyi palota reprezentációs célokkal késő gótikus stílusban épült ékköve a Friss palotának" nevezett épület volt. A mára elpusztult Zsigmond kori palota kiemelkedő művészeti értékére bizonyság az 1974-ben, a palota feltárásakor előkerült rengeteg szobor, illetve torzó. A palota mellett, valamikor 1410 előtt alapította a király a védőszentjéről, Szent Zsigmondról elnevezett társaskáptalant, amely 1424-re készült el és működéséhez

94 Diplomáciai események Magyarországon A Friss patota Zsigmond korában. Rekonstrukció - főleg a Salgói Miklóstól elkobzottakból - számos birtokot kapott. Az új királyi székhelyen, Budán, amely tulajdonképpen ekkor vált az ország fővárosává, 1412-ben és 1424-ben is európai csúcstalálkozó zajlott. Az előbbi alkalommal személyesen volt jelen a lengyel és bosnyák király, a szerb despota, egy török és több birodalmi herceg, a Német Lovagrend több mestere, valamint követei útján képviseltette magát az angol és francia uralkodó. Tizenkét évvel később nyolc héten keresztül volt Zsigmond vendége XII. Erik dán, svéd és norvég király ( ), VIII. (Paleiologosz) János bizánci társcsászár ( ), aki katonai segítségnyújtás ügyében tárgyalt a királlyal. (A törökök 1422-ben több hónapon át Bizáncot ostromolták, 1423 tavaszán pedig Moreát pusztították.) Rajtuk kívül jelen volt még Amadeo savoyai herceg és sok más fejedelem. Később, 1436-ban, amikor a katolikus és a görögkeleti egyház A budai királyi palotáról Ambrogio Traversari pápai követ (részlet, 1435) Mélységesen köszönöm, legkegyelmesebb király, hogy Magyarországról való távozásom előtt minden eddig átélt látvány leggyönyörűbbjének és legcsodálatosabbjának részese lehettem a Te jóvoltodból. Az ámulattól szinte zsibbadtan tekintettük meg az Általad épített palotát, melynek méretei olyan hatalmasak, hogy aligha akad nagyobb a világon. Nemcsak egy-egy részletében, hanem az együttes kialakításában is szépség és nagyszerűség versenyez egymással: minden szárnya oly szépen beépített, hogy szebb aligha lehetne. Bejártuk a halastavakat és a kerteket, s felkerestük a tágas sétányokat, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik..." Tardy Lajos: Régi feljegyzések Magyarországról. 19. old.

95 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME A budai Nagyboldogasszony-plébániatemplom Mária-kapuja, 14. század uniója felmerült, Zsigmond a tárgyalások helyszínének Budát ajánlotta. Ennek érdekében összeíratta, hogy hány ház, szoba, kamra, bolt, pince és istálló található a városban. Az elkészült jegyzék szerint a vár- ban 322 házban 679 szoba volt kiadható, továbbá 1416 kamra, 710 bolt, 360 pince és 2607 darab istálló állt rendelkezésre. A külvárosban majdnem ugyanennyi, 645 darab ház volt, amelyekben azonban csak 673 darab szobát vettek számításba, ám 1860 kamra, de csak 32 bolt, 267 pince és 2098 istálló volt. (Buda, Pest és a többi külváros össznépessége körülbelül fő lehetett ekkor.) A budai események mellett máshol is zajlottak diplomáciai összejövetelek, így 1423 tavaszán a Szepességben találkozott Zsigmond, Ulászló és Vitold litván nagyfejedelem, illetve udvaraik apraja-nagyja az évi békekötés megújítására és a husziták elleni szövetségkötés céljából. A lengyel és magyar király közötti kapcsolat ezekben az években oly szorossá vált, hogy Zsigmond 1424 márciusában Krakkóban részt vett Ulászló és negyedik felesége, Zsófia esküvőjén is. De nem csak Buda kiépítése zajlott a király jóvoltából. Még a budai építkezések előtt - nem sokkal trónra kerülése után - befejezte az elődje által elkezdett visegrádi várépítkezéseket. Utána az egri vár munkálatai zajlottak, de folytak építkezések Diósgyőrben is. A budai paloták építése mellett, illetve után az építőmesterek Tatára költöztek, amely 1409 óta Zsigmond kedvelt pihenőhelye volt, hogy ott egy minden igényt kielégítő vadászkastélyt építsenek. Az uralkodó, amikor itthon tartózkodott, mindig felkereste Tatát, ha csak egy-két napra is, hol pihenés, hol vadászat vagy éppenséggel fontos tanácskozások lebonyolítása céljából. Így 1426 májusában itt kötötték meg Lazarevics István szerb fejedelemmel a Brankovics György utódlását, valamint a Nándorfehérvár és más várak magyar kézre kerülését biztosító egyezményt. Gótikus ablakkeretek a tatai várból Az 1420-as években Zsigmond elhatározta - összhangban német királyi címével -, hogy a birodalom határánál fekvő Pozsonyt teszi meg állandó székhelyévé, s ennek érdekében ott is nagyszabású épít-

96 Diplomáciai események Magyarországon kezesekbe kezdett. Már szeptember 28-án itt esküdött örök hűséget egymásnak Zsigmond leánya, Erzsébet és Habsburg Albert osztrák herceg, 1429 decemberében pedig itt tartották a német birodalmi gyűlést. Az 1434-ből fennmaradt számadások szerint évente fő dolgozott az építkezéseken. A pozsonyi munkák valamikor az 1420-as évek elején indulhattak, s először az erődítési munkálatok folytak. A második szakaszban, 1430-tól azonban már a palotán dolgoztak a külföldi mesterek vezetésével. A költségek megközelítették az évi aranyforintot, ami már európai viszonylatban is jelentős építkezésekre vall. A király e lázas építőtevékenységével korántsem állt egyedül az országban, mivel a külföldön vele együtt járt arisztokrácia képviselői maguk is követték uralkodójuk példáját. Ozorai Pipo a firenzei Brunnellesco köréhez tartozó Manetto Ammanatinit fogadta fel építőmesterül, hogy Ozorán lévő lakhelyét méltó módon felépíthesse. A tatai vár

97 EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME A pozsonyi vár. Légi felvétel Az évi pozsonyi építkezések számadáskönyve (részlet) Erlingi Konrád főépítőmesternek De ugyanő Temesváron is nagyszabású építkezéseket folytatott. Az építőmester mellett Ozorai a festő Masolinót is foglalkoztatta egy ideig. Pipo rokona, Scolari András váradi püspök székhelyén végezte- 2 aranyforint 24 kőfaragólegénynek 22 aranyforint és 30 dénár Prokop kőtörőmesternek 1 aranyforint 37 kőtörőlegénynek 25 aranyforint és 60 dénár János ácsmesternek 1 aranyforint 1 pallérnak és 1 műhelysegédnek 1 aranyforint és 30 dénár 11 ácslegénynek 7 aranyforint és 60 dénár Egyed kovácsmesternek 1 aranyforint 4 kovácslegénynek 2,5 aranyforint és 30 dénár Szűcs Jenő: A középkori építészet munkaszervezetének kérdéséhez. Budapest Régiségei 18. (1958) 340. old. tett munkákat. Hasonló építkezési láz tört ki a többieken is, így Stibor vajda a Nyitra megyei Beckó várat, a Garaiak Siklóst, Kőszeget és Cseszneket, Ciliéi Hermann Varasdot emeltette, Maróti János bán pedig Gyulán 1430 és 1435 között építette ki ma is megcsodálható várát. A Kanizsaiak Sárváron és Kismartonban folytattak építkezéseket. Ezeket az új típusú várakat az arisztokrácia tagjai elsősorban már nem védelmi céloktól vezéreltetve a hegyek tetejére, hanem inkább reprezentációs, kényelmi szempontok figyelembevételével építették. Elsődleges céljuk a lakható családi székhely kialakítása volt. Így minden újonnan épített vagy átalakított várban helyet kapott a nagyterem, vagy ahogyan nevezték, a palota", továbbá nem hiányozhatott belőle a birtokos család lelki igényeit kiszolgálni képes várkápolna sem. Az arisztokrácia tagjai mögött a városok sem maradtak el, itt főleg templom- és városfalépítésekről hallunk. Kassán a Szent Erzsébet-, Brassóban a Fe-

98 Diplomáciai események Magyarországon kete-templom munkálatai folytak. Az építkezések mellett az előkelők külföldi utazásai még egy területen manifesztálódtak. Ekkor jelent meg a tömeges címerhasználat Magyarországon, illetve egyre többen kértek és kaptak a királytól címert. Érdekes módon, amennyire az építészetben megfigyelhető az új áramlatok befogadása és alkalmazása, olyannyira hiányzik ez a szellemi élet más területeiről. Amíg nyugaton már évszázadok óta virágzott a lovagi költészet, addig Magyarországon semmi nyoma nincs annak, hogy a világiak között tért hódított volna. Az egyetlen kivétel a Velencében élő, Zsigmond által száműzött Salgói Miklós, aki végrendeletében megparancsolta könyvei és szerelmes levelei elégetését. A pozsonyi vár külső kaputornya A gyulai vár

99

100 Az utolsó évek: király és császár ( ) A római koronázás és a bázeli zsinat ( ) 102 Újra itthon ( ) 104 Az erdélyi parasztfelkelés ( ) 106 A császár halála és a trónutódlása 110

101 AZ UTOLSÓ ÉVEK: KIRÁLY ÉS CSÁSZÁR ( ) A római koronázás és a bázeli zsinat ( ) Pápai gyűrű Zsigmond király 1430 augusztusában hagyta el az országot - a kormányt öt helytartóra bízta -, és a következő év októberéig a birodalom területén tartózkodott, hogy előkészítse római útját februárjában, a nürnbergi gyűlésen általános hadjáratot rendelt el a husziták ellen, de a birodalmi sereg Domazlice mellett katasztrofális vereséget szenvedett. Mivel a császárrá koronázás előfeltétele az volt, hogy az illetőt az itáliai vagy lombard koronával Itália királyává koronázzák, ezért Zsigmond november végén Milánóba ment, ahol a hónap 28. napján megtörtént a koronázás. Innen december közepén indult Róma felé, ám a császári címet csak másfél év múlva nyerte el. Az odavezető utat ugyanis elzárta Firenze. A város történetesen éppen IV. Jenő pápa ( ) és Velence szövetségese volt, Zsigmond viszont Velence ellensége (a korábbi háborúkat ugyanis még nem zárták le). Ezért hát először Piacenzában vesztegelt négy hónapig, majd Siena városában időzött tíz hónapon keresztül a végsőkig kihasználva a polgárok vendégszeretetét. A továbbhaladás érdekében végül az uralkodó kénytelen volt megállapodni Velencével Dalmácia ügyében. A fegyverszünet értelmében mindenki megtarthatta foglalását, ez tulajdonképpen az 1420 óta fennálló állapot elismerését, azaz Dalmácia teljes elvesztését jelentette. A megállapodás írásbeli rögzítésére június 4-én került sor már Rómában. A császárkoronázás feltételeiről és részleteiről a Tallóci Matkó vezette követségnek április 7-én sikerült megállapodnia a pápával. Ennek értelmében a koronázásra május 31-én a Szent Péter-bazilikában került sor. (Pár év múlva Antonio Filarete megfestette a koronázási jelenetet, a képen Zsigmond mögött Tallóci Matkó látható.) A magyar király s immáron német-római császár kíséretét körülbelül lovas és 800 gyalogos alkotta. Közülük 147 magyarnak ismerjük a nevét és csapatának létszámát, így Tallóci Matkó 90, Frangepán István dalmát-horvát bán 40, Hédervári Lőrinc és Tamási László 30-30, Gatalóci Mátyás kancellár 24 főnyi kísérettel volt je-

102 A római koronázás és a bázeli zsinat ( ) Zsigmond fogadia a hódolatot. Illusztráció a Berni Kódexből, 1485 len, de ott találjuk Zsigmond mellett a Rozgonyiakat, Marcaliakat, Gersei Petőket is. Ezen útja során tűnt fel az uralkodót kísérők között egy fiatal vitéz, aki később óriási hírnévre tett szert. Hunyadi János - mert hát róla van szó - ugyan Rómába nem jutott el, mivel még 1431-ben elszegődött a milánói herceghez zsoldos katonának, s csak a császár visszaútja során csatlakozott hozzá ismét ben már mint udvari lovaggal találkozunk vele, aki 2000 aranyforintot kölcsönzött Zsigmondnak. Az udvarból az egyik Tallóci szolgálatában a déli határ mellé került, s nem sokkal később az új király, Albert 1439-ben Szörényi bánná is kinevezte. Zsigmond augusztus végéig maradt Rómában, de sikertelenül próbálta meggyőzni a pápát, hogy jöjjön vele a bázeli zsinatra ( ). A király így egyedül tért viszsza Itáliából és 1433 októberében érkezett a zsinatra. Ha a konstanzi zsinaton vitt szerepét nem is tudta megismételni, de mégis jelentős eredményeket ért el személyes fellépésének köszönhetően. Egyrészt sikerült megakadályoznia egy újabb egyházszakadást, időlegesen békét teremtve a pápa és zsinat között. A másik jelentős eredménye az volt, hogy létrejött az egyezség a husziták mérsékelt, kclyhesnck nevezett irányzatával és a zsinat elfogadta a prágai compaktákat. Zsigmond 1434 májusáig tartózkodott Bázelben, s mivel az egyház megreformálása ügyében zajló vitában közvetítési kísérletei rendre kudarcba fulladtak, elke seredetten odahagyta a zsinatot és több mint négyévi távollét után hazatért Ma gyarországra, Pozsonyba.

103 AZ UTOLSÓ ÉVEK: KIRÁLY ÉS CSÁSZÁR ( ) Újra itthon ( ) Bátori István ( 1444) A Bátori család ecsedi ágából származott, s a család felemelkedésének elindítója től 1419-ig, a király nyugat-európai útja során mindvégig mellette tartózkodott. Királyi asztalnokmester ( ), majd országbíró ( ). A várnai csatában halt meg. Ifjabb Stibor síremléke A király október 16-án érkezett meg Pozsonyba, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal a következő év november elejéig tartózkodott. Hosszabb időzésére több dolog is okot szolgáltatott. Egyrészt 1433 vége óta, Garai Miklós halálával nem volt nádora az országnak, másrészt 1434 áprilisában meghalt Stibor vajda fia, az ifjabb Stibor, s nem lévén fiú örököse, vagyona, amely az országban az egyik legnagyobb volt, 11 vár és uradalmak sokasága a királyra szállt. Ám a leányági örökösök perbe száll- tak a királlyal. Az uralkodó első intézkedéseként tehát Palóci Máté országbírót nevezte ki nádorrá ( január), míg helyére Bátori István került (1440-ig). Miután immáron volt az országnak nádora, lehetővé vált a Stibor-örökség ügyében folyó per eldöntése is. (Mivel az egyik peres fél a király volt, a per a nádori bíróságon folyt, hiszen még a király sem pereskedhetett a saját bírósága előtt.) Az új nádor félig-meddig politikai" ítéletet hozott az ügyben, egyrészt elutasította a leányok és oldalági rokonok keresetét, másrészt az özvegy viszonylag tekintélyes nagyságú birtokot megtarthatott. Itthon tartózkodásának harmadik oka az volt, hogy Zsigmond majdnem negyven év után ismét országgyűlést hívott össze Pozsonyba. Az ország főpapjai, bárói, előkelői és megyénként választott 2-4 követ február folyamán kezdték meg tanácskozásaikat és március 8-án már sor került a köztudatban Nagyobb törvénykönyvként" (decretum maius) nevezett, örök érvényűnek szánt törvény kiadására. A főbb cikkelyeivel megerősítették az évek óta szakmai alapon" működő intézmények hátterét, így elrendelték, hogy a bíráknak esküt kell tenniük hivataluk elfoglalásakor, és szabályozták a kancellária által kiállított oklevelek díját, valamint írásban rögzítették a hiteleshelyi kiküldöttek és királyi emberek feladatát. Megnövelték a megyék szerepét a hatalmaskodásnak nevezett bűnesetek kivizsgálásában és felhatalmazták őket a jogtalanul elfoglalt birtokok visszaadására. Megszabták, hogy az ilyen ügyekben a királyi személyes jelenlét (ekkor vált rendes bírósággá), a nádor vagy az országbíró ítélhet. Továbbá ismételten szankcionálták a jobbágyok szabad

104 Újra itthon ( ) költözését akadályozókat, illetve szabályozták a költözés módját. A Nagyobb törvénykönyv" kibocsátása után négy nappal került sor az ország védelmét szabályzó törvény kiadására. Ebben újraszabályozták a telekkatonaság kiállításának módját, a nemesi felkelést, az attól távolmaradók büntetését, a hadba vonulók által okozott károk megtérítését. Mindemellett írásban is rögzítették, hogy az egyes megyék által kiállított csapatoknak melyik három - török, bosnyák és huszita - ellenséggel szemben kell felvonulniuk. Az év októberében kidőlt" Zsigmond uralmának kezdetektől fogva egyik oszlopa, a király apósa, Ciliéi Hermann. A Sárkányos Társaság hagyományai" szerint fia, Frigyes nem örökölte apja befolyását, aki egyébként is meglehetősen rossz viszonyban volt apjával. Hermannal kihalt az a generáció (Stibor, Ozorai Pipo, Garai Miklós), amely még az 1390-es években kezdte a király melletti hű szolgálatát, s átadta a helyet az 1410-es évek felemeltjeinek (Palóciak, Rozgonyiak, Bátori István). Az átmenet zökkenőmentes volt, mivel az új emberek beépítése a hatalomba korábban fokozatosan megtörtént, így az 1430-as években jelen tudásunk szerint nem módosult számottevően a kor politikája. Zsigmond pozsonyi tartózkodásai után az év végét Székesfehérváron töltötte, ahol fogadta a cseh urak követeit és megállapodott a cseh trón elfoglalásának módjáról folyamán még felkereste Budát és Pestet, rövid kitérőt tett a déli határ felé (Temesvár, Csanád, Szeged), hogy aztán május közepén immáron örökre elhagyja szeretett királyságát. Augusztus 23-án vonult be Prágába és a következő másfél évet, néhány rövid időszakot leszámítva, ott töltötte. Fogadta a cseh rendek hódolatát, átvette az ügyek intézését, illetve Albert örökösödését készítette elő. Érezvén a halálának közeledtét, november 9-én hazaindult Prágából, ám Znaim városánál tovább nem jutott, mivel elhatalmasodó Ciliéi Hermann, Garai betegsége miatt nem volt képes tovább Miklós, ifjabb Stiborci Stibor és Ozorai Pipo utazni. Itt, élete utolsó napjaiban rendezte címere. Ulrich Richental a királyságai körül felmerült problémákat. krónikájából Ciliéi Frigyes gaztette Ugyanekkor történt, hogy Budára érkezett a római király fivére, Ciliéi Frigyes gróf, az öreg Ciliéi Hermann gróf fia, akit nyíltan azzal vádoltak hogy hitvesét [Erzsébetet], egy Frangepán grófnőt, meggyilkolta. Ekkor érkezett meg Budára az ifjú Frangepán János gróf is, a fent említett grófnő unokaöccse. Az ifjú Frangepán párbajra hívta ki Frigyes grófot, ezzel akarván bizonyítani, hogy Frigyes nagynénjét saját ágyában ölte meg... Frangepán János gróf, Miklós gróf fia nyíltan megvádolta Ciliéi Frigyes grófot, a királyné fivérét, aki immáron nyolc teljes esztendőn át békétlenségben élt hitvesével, méghozzá Frigyes gróf ágyasa miatt, aki mellett Frigyes gróf mind a mai napig kitart." [A gróf később feleségül vette a szóban forgó hölgyet, Desnicei Veronikát.] Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról fej.

105 AZ UTOLSÓ ÉVEK: KIRÁLY ÉS CSÁSZÁR ( ) Az erdélyi parasztfelkelés ( ) Mezőgazdasági munkák. Miniatúrák a Flamand kalendáriumból, 15. század Az év márciusában Kardos János vezetésével mozgolódás támadt a jobbágyok között Szászföldön és az erdélyi Fehér megyében. A szervezkedés június elejére átterjedt Erdély északi részére és a Tiszántúlra, ám itt már fegyveres felkelésbe torkollott a jobbágyok elégedetlensége. A felkelők hat kapitányt választottak, s meglepő módon rangban az első egy kisnemes, Budai Nagy Antal volt. Rajta kívül még három magyar és egy román jobbágy, valamint egy kolozsvári polgár vezette őket. A parasztok lázadásának az oka azonban nem - mint várnánk - a jobbágyi terhek nagysága, vagy azok növekedése volt, hanem a szabad költözködés akadályozása és az erdélyi püspök tizedszedési gyakorlata. A korabeli paraszt - a források szóhasználatával élve - jobbágytelken ült, s korunkban többségük kezén már csak fél- vagy negyedteleknyi rész volt. A telekaprózódás elindítója a jobbágytelkek osztása volt, amely történhetett egy apa fiai közötti felosztás révén, avagy adott telekre más családok beköltözése által. Hovatovább a század elejétől egyre nagyobb számban bukkannak fel olyan, a forrásokban zselléreknek (inquilinus) nevezett jobbágyok, akiknek negyedteleknél kisebb szántóföldjük, illetve már csak a belső telken lévő házuk volt, vagy netán már az sem. (Az előbbiekből lettek a napszámosok, az utóbbiakból a cselédek.) E réteg tagjai azonban nem feltétlenül tartoztak a legszegényebbek közé, ugyanis a legtöbb iparos és keres-

106 Az erdélyi parasztfelkelés ( ) kedő kezén is csak a lakóhelye volt, mivel a külső telket visszaadta a földesúrnak. Akitől viszont gyakran bérbe vette azt egyegy jobb módú gazda. Tehette ezt annál is inkább, mivel a földesuraknak ekkor még nem volt szükségük az így üresen maradt földekre. Ugyanis a földesúri gazdaság, a major vagy majorság (allodium) akkoriban még nem volt nagyobb egy-két jobbágytelek méretűnél, s ennek következtében évi egy-két napnál több robotra sem volt szüksége. A jobbágyok a földesúri adót a (külső) telkük után fizették, mértékét legtöbbször a szokásjog, néha írásos szerződés szabályozta. A legnagyobb teher a pénzadó (census) volt, amelynek mértéke rendkívül eltérő volt az ország egyes részein: néhol elérte az egy aranyforintot, néhol annak a felét sem. Ezeken felül a parasztoknak az év meghatározott napjain ajándékot (muñera), vagyis élelmiszert - tyúkot, tojást, kalácsot stb. - kellett adniuk a földesuruknak. Mellettük létezett még a gabona és bor után szedett kilenced is, ám ezt a jelek szerint a 15. század közepéig csak a bor után szedték be. Mivel az említett adófajtákból a földesúr meglehetősen kevés jövedelemre tett szert - mivel azok nem a tényleges vagyon, hanem a birtokolt telek nagysága alapján lettek beszedve -, időről időre külön adót (taxa extraordinaria) vetett ki, amelyet minden egyes jobbágynak a teljes vagyona után kellett megfizetnie. A parasztok kezén ugyanis nemcsak a fentebb említett telek lehetett, hanem birtokolhatott irtásföldet és szőlőt, amelyekkel teljesen szabad akarata szerint rendelkezhetett. Ha úgy tartotta kedve, eladhatta, de ha akart és volt rá pénze, vásárolhatott is. A jobbágyi terhek kordában tartására jó szolgálatot tettek az 1397 augusztusában hozott, a jobbágyok szabad költözése ügyében kiadott rendelet pontjai, ennek értelmében ugyanis minden jobbágy járadékai és adói megfizetése után, szabadon távozhatott urától egy másik földesúrhoz. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy amelyik jobbágy sokallta a földesúrnak fizetendő Az 1397-es jobbágyköltözési rendelet (részlet) számos olyan országlakos van,... akik jobbágyaikat mikoron más birtokokra akarnak költözni, különféle csalárdságokkal, különösen bírságokkal, collectákkal, datiakkal terhelik, hogy őket saját maguknál tartsák vissza, ezeken felül, miután ezeket rájuk terhelték, nem engedik őket szabadon és békésen elmenni, miáltal a királynak, nem kevésbé az egyháziaknak és nemeseknek és más méltó embereknek birtokai kénytelenek az elnéptelenedés kárát elszenvedni. Ezért Mi, akiknek, mivel királyi tisztünkből folyó kötelesség is, érdeke a köznek a javáról és királyságunk hasznáról méltó és célszerű őrködni, akarjuk, sőt méltón és illőn úgy ítéltük, mivel a világ születésének kezdetétől minden ember egyformán az első szülőtől származván szabad, és nem a természet, hanem az emberi hatalom vetette őket a szolgaság jármába, ezért királyságunk báróival és hatalmasabb előkelőível egyhangúan eldöntöttük, hogy ezt orvosoljuk..." Decreta Regni Hungáriáé Collectionem manuscriptam Francisci Döry, additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt Georgius Bónis et Vera Bácskai old. - Fordította a szerző. járulékokat, az elköltözhetett egy olyanhoz, ahol kisebb volt az adóprés. A földesúri adókon kívül még két címen kellett pénzt fizetnie a parasztnak: az egyik az évente a királyi kincstárnak fizetendő kamara haszna, a másik az egyháznak járó tized volt. Zsigmond uralkodását vé gigkísérte az állandó pénzhiány. S habár ezen állítás kétségkívül igaz, de annyiban bízvást árnyalhatjuk a képet, miszerint az európai uralkodók közül nem állt egyedül e problémával. Másrészt annak ellenére, hogy pénzhiányban szenvedett, Zsigmondnak az esetek többségében sikerült megvalósítania céljait, legyen az diplomáciai, kormányzati vagy építészeti indíttatású. Ezek megvalósítását azonba csak úgy tudta elérni, mivel a bevételek növelésére egy határon felül nem volt mód, hogy egyrészt birtokokat zálogosított el, Zsigmond király aranyforintja,

107 AZ UTOLSÓ ÉVEK: KIRÁLY ÉS CSÁSZÁR ( ) Zsigmond király dénárja, másrészt rontotta az aktuálisan forgalomban lévő ezüstdénár értékét. A magyar pénzrendszer I. Károly király ( ) 1335-ös pénzreformja óta kétszintű volt, azaz egy állandó értékű aranypénz, a firenzei mintára készített (arany)forint, illetve annak váltópénze, az ezüstből készült garas vagy dénár alkotta. A két fizetőeszköz értékének egymáshoz viszonyított aránya az 1370-es évekig nem változott: egy aranyforint 100 dénárt ért. A dénár elértéktelenedése a forinthoz képest Lajos uralkodásának vége felé indult meg, hogy aztán 1382 után a belpolitikai helyzetnek megfelelően felgyorsuljon. A pénzrontás értelme az volt, hogy rövid távon növelte a kincstár bevételeit, mivel a dénár súlyában fokozatosan csökkentették az ezüst arányát rézzel helyettesítve azt, ám névértékét nem szállították le. Ennek révén a pénzek verésekor meg át-, illetve beváltásakor jelentős mértékű különbözet keletkezett, amelyet a kincstár fölözött le. Az állandó pénzrontás azonban idővel ka július 6. Kolozsmonostori egyezmény (részlet) A felek egymás között sérthetetlenül megtartandó következő rendelkezést és elrendezést hozták létre: elsősorban azt jelentvén ki, hogy az alább írt döntéseikben az Istennel és igazságosságával, valamint az anyaszentegyházzal és a szent koronával, nemkülönben fenséges és természetes urukkal, Zsigmond... császárral és Magyarország stb. királyával és a királyi jogokkal semmiben sem akartak ellenkezni, hanem teljes hűségüknek épségben való megőrzése mellett csupán csak a szent királyok által már régen megadott, mostanában pedig különféle és igaz ok nélkül hozzátoldott újítások révén hatálytalanított és teljesen eltörölt szabadságaiknak a visszaszerzésén fáradoztak és munkálkodtak." Magyar történeti szöveggyűjtemény Szerit. Bertényi Iván old. tasztrofális következményekkel járt, ezért 1393-ban új dénárokat kezdtek el készíteni, amelyekből ismét száz ért 1 aranyforintot. Az addig vert régi dénárból viszont három ért egy újat. Az így létrejött árfolyam a polgárháborúig változatlan maradt, de 1404-től ismét megindult a dénár értékének lassú romlása. Az újabb pénzreformra 1427-ben került sor, amikortól ismét 100 új dénár ért egy aranyforintot. Ez az árfolyam aztán 1437-ig kitartott. Ugyanekkor a kétszintű pénzrendszert átalakították és létrehoztak egy harmadikat, a dénár váltópénzét. A királyi kincstár bevezette aprópénzből (előbb dukát, majd quarting vagy fyrling) négy darab ért 1 dénárt, azaz 1 aranyforint 400-at. (Erre a megnövekedett áruforgalom miatt szükség is volt, hiszen 1 dénárért a mezővárosi piacon 8 db tojást vagy két embernek elegendő kenyeret, vagy ló számára egy napra és éjszakára szükséges szénát, de két dénárért már csirkét, háromért tyúkot, ötért malacot, bárányt pedig nyolc dénárért lehetett kapni.) így e váltópénzt nem nélkülözhette a piac, más kérdés, hogy ezúttal nem a dénárt kezdték el rontani, hanem ez utóbbit. A quarting ezüsttartalma olyan gyorsan csökkent, hogy az eredmény ismét ugyanaz lett mint az előző kísérleteknél, a pénz szinte már csak rezet tartalmazott: Zsigmond uralkodásának végére 1 aranyforintért et számítottak. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez utóbbi esetben a válság, mivel a forint és dénár aránya nem változott, a vagyonosabb rétegeket kevésbé érintette, mivel az ő fizetőeszközük e kettő volt. A legrosszabb helyzetbe azok kerültek, akik a mindennapokban ezt a (réz)pénzt használták. A helyzeten 1437-ben változtattak, amikor is újból, immáron harmadszor is nekiláttak a pénzreformnak, ám ennek nem várt következménye lett. Az erdélyi püspök ugyanis 1434-től, mivel értéktelen, rossz pénz volt forgalomban, nem szedte be egyházmegyéjében a tizedet, ám amint 1437-ben jó pénzt vertek,

108 Az erdélyi parasztfelkelés ( ) egyben követelte az elmaradt több évi hátralékot is. A jobbágyok viszont nem voltak hajlandóak fizetni, amire viszont a püspök kiközösítette őket. Erre válaszul a parasztok az Alparét melletti Bábolna-hegyen huszita módra szekérvárat emelve elbarikádozták magukat, és követeket küldtek az egyik erdélyi vajdához, Csáki Lászlóhoz. (A másik, Lévai Cseh Péter Zsigmonddal Prágában volt.) A vajda első haragjában kivégeztette a követeket és rátámadt a parasztokra, ám a július elején Dés mellett megvívott ütközetben vereséget szenvedett, így hát nem volt mit tennie, tárgyalásokba bocsátkozott velük, és július 6-án a kolozsmonostori konvent előtt megegyezést kötöttek. Ennek értelmében meghatározták a püspöknek fizetendő tizedet, eltörölték a földesúrnak járó kilencedet, valamint biztosították a jobbágyok szabad költözését és végrendelkezési jogát. Mindezek betartására elhatározták, hogy minden évben gyűlést fognak tartani Bábolna hegyén. Az erdélyi nemesség azonban korántsem szándékozott megtartani az egyezséget és ezért Kápolnán, szeptember 16-án Erdély három nemzete, a magyar, a szász és a székely kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött (kápolnai unió). A szövetségkötés után nyomban rá is támadtak a parasztokra, de a szeptember végi, a Doboka megyei Apátinál lezajlott csatában ismét alulmaradtak. Ezek után kényszerűen újra tárgyalóasztalhoz ültek és elhatározták, hogy követséget küldenek Zsigmond királyhoz a kérdés megoldására. Valószínűleg ennek nyomán, a követség megérke Az erdélyi parasztfelkelés Egyikük, nevezetesen Antal, az ország erdélyi részein, másikuk pedig, tudniillik Márton, a Nyír és Szamosköz vidékén nagy erejű parasztsereget gyűjtvén és a királyi címet bitorolván kibontott zászlókkal és hatalmas erővel tört előre, mint valami özönvíz. Ide-oda vonulgattak, azon igyekezvén, hogy a maguk hatalma alá hajtsák az országot, megölték az összes eléjük kerülő nemest, a falvakba és a mezővárosokba követeket küldtek véres karddal, hogy csatlakozzanak hozzájuk, s akik erre nem hajlottak, azokat fosztogatták és legyilkolták. És ez a paraszti haderő olyan nagyra növekedett, hogy még a fegyveresek is féltek megtámadni őket. Végül az előkelők nagy létszámú serege felőrölte és legyőzte őket, s elnyerték méltó büntetésüket." Thuróczy János: A magyarok krónikája fej., 261. old. zése után az uralkodó leváltotta Csáki Lászlót és csak Lévai Cseh Pétert hagyta meg a tisztségben. Az im maron jelen lévő vajda nélkül maradt - mivel Lévai a király mellett volt - erdélyi nemesek a király halálhírére ismét fegyvert ragadtak és harmadszor is megütköztek Kolozsmonostor és Kolozsvár között a jobbágyokkal. A december közepén lezajlott csatában végre sikerült győzniük, a kapitányok közül Budai Nagy Antal elesett, a többieket pedig kivégezték. A felkeléshez csatlakozott Kolozsvár városát azonban csak január végére tudták elfoglalni. Zsigmond király dukátja,

109 AZ UTOLSÓ ÉVEK: KIRÁLY ÉS CSÁSZÁR ( ) A császár halála és a trónutódlás Miközben Erdélyben a parasztfelkelés végjátéka zajlott, Znaimban Zsigmond még egyszer utoljára tanújelét adta döntési képességének. A kijelölt utódja, leányának férje, Habsburg Albert volt immáron évtizedek (1411) óta. A magyar trón öröklése biztosítottnak látszott, így ebben a kérdésben nem volt mit tennie, ám a cseh korona ügyében váratlan nehézségek adódtak. A huszita urak Albert helyett inkább III. Ulászló lengyel ( ), későbbi magyar királyt ( ) látták volna szívesebben a trónon. A kérdésben nem várt támogatójuk akadt Zsigmond felesége személyében. Borbála, aki ekkor harmincas éveinek a végén járt, úgy gondolta, hogy lányát és férjét kitúrva a hatalomból, feleségül megy a még gyermek Ulászlóhoz és helyette ő kormányozza majd a mondott királyságokat. Zsigmond azonban idejekorán értesült felesége tervéről és Rozgonyi György pozsonyi ispánnal november végén lefoglaltatta Borbála kincsekkel megrakott szekereit Pozsonyban december 11., Bécs. Tallóci Matkó levele Ragusa városához Tudják meg, hogy a magyar királynét a császár akaratából és a bárók egyetértésével bizonyos okok miatt, ugyanezen bárókkal elfogatta [dec. 5.], majd velem meg Lévai Cseh Péter erdélyi vajdával Pozsony városába vitette. Ezután Bécsbe mentem, ahol utolért a szörnyű hir, miszerint a császár december 8-án, a nap 23. órájában - micsoda fájdalom - befejezte földi életét... Tudják meg továbbá, hogy Pozsonyban, ahová minden főpap és báró összejött a királyválasztás megbeszélésére, arra az elhatározásra jutottak, hogy az osztrák herceget [Albertet] választják magyar királlyá." P. Matkovic: Spomenlci za dubrovaéku povjest u vrieme ugarsko-hrvatske zaélite. Starine I. (1869) 201. old. - Fordította a szerző. Albert király és felesége. Oltárkép részlete A következő lépésre már szinte halálakor került sor: december 5-én elfogatta a királynét és Bécsen keresztül Pozsonyba vitette, így kapcsolván őt ki a trónutódlás eldöntéséből. Borbála csak 1438-ban szabadult ki a fogságából, magyarországi birtokait elvették tőle, ő először Lengyelországba, majd Csehországba ment, ahol 1451-ben meghalt. Zsigmond december 9-én hunyt el. Történetírója, Eberhard Windecke szerint testét bebalzsamozták, fejére koronát téve trónusra ültették, s négy napra közszemlére tették, ahol mindenki leróhatta kegyeletét. Ezután a holttestet méltó kísérettel Po-

110 A császár halála és a trónutódlás zsony, Esztergom, Buda érintésével Váradra vitték, ahol első felesége, Mária királynő és Szent László király sírja mellé temették az ottani székesegyházban. A császár akaratának megfelelően december 18-án Pozsonyban magyar királlyá választották Habsburg Albertet. Halotti korona Zsigmond nagyváradi sírjából Zsigmond király a ravatalon. Eberhard Windecke illusztrált kéziratában

111 AJÁNLOTT IRODALOM A j á n l o t t i r o d a l o m AldásyAntal: Zsigmond király római császári koronázása. Századok 47. (1913) , old. Bárány Attila: Zsigmond király angliai látogatása. Századok 143. (2009) old. Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, C. Tóth Norbert: Lehetőségek és feladatok a középkori járások kutatásában. Századok 141. (2007) old. C. Tóth Norbert: Szabolcs megye működése a Zsigmondkorban. Nyíregyháza, Daniela Dvofáková: A lovag és királya. Stiborici Stibor és Luxemburgi Zsigmond. Képek és történetek egy középkori magyar nemes életéből. Kalligram Kiadó, Pozsony, Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája. Pécs, Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról. Fordította, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta: Skorka Renáta. Budapest, (História Könyvtár. Elbeszélő források 1.) Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története. Attraktor Kiadó, (História Incognita) Engel Pál: A nemesi társadalom a középkori Ung megyében. Budapest, (História Könyvtár, Társadalomés művelődéstörténeti tanulmányok 25.) Engel Pál: Kamarahaszna-összeírások 1427-ből. (Új Történelmi Tár 2.) Budapest, Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban ( ). Akadémiai Kiadó, (Értekezések a történeti tudományok köréből. Üj sorozat 83.) EngelPál: Magyarország világi archontológiája I II. (História Könyvtár, Kronológiák, adattárak) Budapest, Engel Pál: Vár, honor, ispánság. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket gondozta Csukovits Enikő. Osiris Kiadó, Budapest, fengelpál-c. Tóth Norbert: Itineraria regum et reginarum/ Királyok és királynék itineráriumai ( ) (Subsidia ad históriám medii aevi Hungáriáé inquirendam 1.) (A Magyar Tudományos Akadémia-Magyar Országos Levéltár Zsigmond kori Oklevéltár Kutatócsoport kiadványa) Budapest, Kubinyi András: Városfejlődés és vásárhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén. (Dél-alföldi Évszázadok 14.) Szeged, Mályusz Elemér: A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog. Attraktor Kiadó, Mályusz Elemér: A négy Tallóci fivér. Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok. Szerkesztette Soós István. (História Könyvtár, Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 30.) Budapest, old. Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon Gondolat Kiadó, Budapest, Művészet Zsigmond király korában Tanulmányok., II. Katalógus. Szerkesztette: Bekc László, Marosi Ernő, Wehli Tünde. Budapest, Palacky, Erantísek: A huszitizmus története. Fejezetek a cseh nemzet történetéből. Válogatta, a jegyzeteket öszszeállította és az utószót írta Benedek Gábor. A szöveget az eredetivel Huszti Kálmán vetette egybe. Európa Könyvkiadó, Budapest Sigismundus rex et imperátor. Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában Philipp von Zabern, Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkánfélszigeten Budapest, Teke Zsuzsa: Velencei-magyar kereskedelmi kapcsolatok a XIII-XV. században. Akadémiai Kiadó, Budapest (Értekezések a történeti tudományok köréből. Üj sorozat 86.) Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította és a jegyzeteket írta Bellus Ibolya és Kristó Gyula. (Milleniumi Magyar Történelem, Források.) Osiris Kiadó, Budapest, Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Budapest, Wenzel Gusztáv: Okmányi adalék Borbála és Erzsébet magyar királynék birtokáról. Pest, Zsigmondkori Oklevéltár I II. ( ) összeállította: Mályusz Elemér; III-VII. ( ) Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerkesztette Borsa Iván; VIII IX. ( ) Borsalván-C. Tóth Norbert; X. (1423) C. Tóth Norbert. Budapest, (Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 1., 3-4., 22., 25., 27., 32., 37., 39., 41. és 43.)

112 MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E Főszerkesztő Romsics Ignác 1. Őstörténet és honfoglalás 2. Államalapítás Válság és megerősödés Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században 5. Az Anjouk birodalma Luxemburgi Zsigmond uralkodása A Hunyadiak kora Mohács felé A három részre szakadt ország Romlás és megújulás A Rákóczi-szabadságharc Megbékélés és újjáépítés A nemzeti ébredés kora Forradalom és szabadságharc Polgári átalakulás és neoabszolutizmus A dualizmus kora Világháború és forradalmak A Horthy-korszak Magyarország a második világháborúban 20. Demokráciából a diktatúrába Az 1956-os forradalom és szabadságharc 22. A Kádár-korszak A Harmadik Magyar Köztársaság Időrendi áttekintés KOSSUTH KIADÓ