História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Magyarország és az európai rend. I. rész. Magyarország külpolitikája Képek A nemzetközi élet krónikája, A Népszövetség Képek Franciaország és Európa, Képek Gazdasági problémák és a jóvátétel Képek A legyõzött ellenáll. Törökország 1918 után Képek Olaszország külpolitikája Képek Viva Franco. Hogyan mûködik a diplomácia? Képek Fehér foltok, homályos pontok. A szovjet külpolitika 1917 után Képek Orosz orientáció 1920 után? Jungerth-Arnóty Mihály magyar diplomata feljegyzései, Brit biztonság és európai béke. Lloyd George-tól Chamberlainig Képek Az USA és Európa, Képek Teljesítési politika és a revízió. A weimari Németország külpolitikája Képek Tervek és rögtönzések. Az Anschluss Nemzetébresztés nemzetvesztés. Az osztrák nemzet kérdései és az Anschluss Képek Revíziós emlékmûvek Képek Diplomácia a történelem mérlegén. Tanulmányvázlat Képek Erdély sorsa, Sebestyén Pál bukaresti jelentései Képek Mónus Illés ( ) Forradalomról új szempontok. Az MTV novemberi beszélgetése 1917-rõl iii

4 História Minisztertanács, Arad, augusztus 10. A világosi fegyverletétel elõtörténetéhez A fõváros államosítása. A bürokrácia autonómiája Budapest példáján Képek Fõváros, élelmezés, Rákosi. Interjú Nezvál Ferenccel Képek Bolhából elefántot. Válasz Tokaji Andrásnak Egyháztörténeti konferenciák, Élet a Zsidógimnáziumban Felekezet és társadalom Képek Közöny, szeretetlenség, gyûlölet? Katolikusok a zsidóságért iv

5 1. Magyarország és az európai rend. I. rész. Magyarország külpolitikája. JUHÁSZ Gyula Magyarország és az európai rend A független Magyarország 1918 őszén a Monarchia romjain jött létre. A győztes hatalmak de facto ugyan tudomásul vették ezt a tényt, ahhoz azonban, hogy ez de jure is megtörténjen, még egy teljes évet várni kellett. Közben két forradalom és egy ellenforradalom zajlott le Magyarországon, az ország területe pedig a békekonferencia döntései (1920. június 4.) következtében egyharmadára csökkent. Ez alatt az idő alatt a győztes hatalmak úgy tekintettek Magyarországra, mint amelyet rendszabályozni, büntetni kell háborús felelőssége miatt. A szomszédos, újonnan létrejött (Csehszlovákia, Szerb Horvát Szlovén Királyság), vagy megnagyobbodott (Románia) országok átmenetileg a nekik ítélt területeknél jóval nagyobb térséget tartottak megszállva. Így pl. a Tanácsköztársaság bukása után a román királyi haderő az ország nagy részét és a fővárost birtokolta, a Szerb Horvát Szlovén Királyság csapatai pedig Pécs városát és környékét szállták meg. Az antant által elismert első kormány megalakítására volt szükség ahhoz, hogy a román haderő a fővárosból kivonuljon, s a békeszerződés aláírására, hogy visszavonuljon a trianoni határra. A délszláv hadsereg még ekkor sem hagyta el az általa megszállt területet, s csak 1922-ben, miután a burgenlandi kérdés rendeződött a soproni népszavazással, vált teljessé az ország területi integritása. Ez azonban még mindig nem jelentette a szuverenitás teljességét hiszen a békeszerződés a később megállapítandó összegű jóvátétel fizetése fejében lefoglalta Magyarország állami vagyonát, állandó pénzügyi ellenőrzést vezettek be, s az évtized második feléig a katonai szankciók betartása érdekében állandó katonai ellenőrzést gyakoroltak. Nemzetközi meghatározottság Az a rendszer, amelyik 1919 augusztusától fokozatosan kiépült és berendezkedett az országban, belpolitikailag tekintve ellenforradalomban született. De olyan nemzetközi viszonyok között, amelyben a győztes hatalmaknak nyílt és közvetlen beleszólása volt a belpolitikai élet alakulásába: a békeszerződés várható szankcióin túl is meghatározta mozgásterét. A békekonferencia hatalmai már 1919 augusztusában kimondták: a Habsburgrestaurációt sem el nem ismerik, sem el nem tűrhetik. Ugyanez év novemberében a román megszállás felszámolásáért és az első koalíciós kormány létrehozásáért folytatott tárgyalások eredményeként a hatalmak a Huszár-kormány elismerését az alábbi feltételekhez kötötték: az ideiglenes kormány kötelezi magát arra, hogy a választásokat haladéktalanul megtartja; hogy a törvényt és a rendet az országban fenntartja; nem követ el agresszív akciót; tiszteletben tartja Magyarország ideiglenes határait, amíg a békekonferencián azokat véglegesen meg nem határozzák; hogy minden magyar részére biztosítja az összes polgárjogokat, beleértve a szabad sajtót, a gyülekezési, a politikai véleménynyilvánítás szabadságát és az általános választójogon nyugvó szabad, titkos, pártatlan és demokratikus választásokat. Mindezek a kötelezettségek az erősödő ellenforradalmi közhangulatban, a terror légkörében (Somogyi Bacsógyilkosság) torzult formában érvényesültek ugyan, de tény, hogy a parlament működését nem lehetett kiiktatni, hogy a választásokkal egy időben felmerült államfő-kérdést nem lehetett a Habsburg-ház javára törvényes keretek között megoldani. A legitimisták számára maradt a puccs, az erőszakos megoldás kísérlete. De a békerendezés nemcsak a legitimisták számára volt elfogadhatatlan, hanem komoly politikai erők voltak főleg a fiatalabb, az ellenforradalmat bizonyos értelemben szó szerint kigondoló katonatiszti, államhivatalnoki rétegekből akik még ideiglenesen sem kívántak belenyugodni abba, ami történt az országgal. Álláspontjukat, indulataikat hatékonyan támasztotta alá az elcsatolt területekről különösen Erdélyből elmenekült volt állami tisztviselők, alkalmazottak, pedagógusok több tízezres tömege, akik egzisztenciájukat, otthonukat vesztve óriási feszítő erőt jelentettek a bele nem nyugvás, a gyors változtatni akarás irányában. Azonban valós nemzetközi támaszt ezekhez a törekvésekhez jó ideig nem lehetett találni, csak olyan, a háborút követő években még periférikus revansista erőket Németországban, vagy royalista csoportosulásokat Franciaországban, amelyek viszont a tényleges európai nemzetközi erőviszonyokban nem játszottak lényeges szerepet. A türelmetlen, egymással alapvető ellentétben is lévő politikai csoportosulásokat ez nem nagyon befolyásolta. Az apró jeleket komoly nemzetközi tendenciákká fölnagyítva vette kezdetét 1921-ben a két királypuccs, amely IV. Károly trónfosztásával, a legitimista erők döntő vereségével végződött. A legitimizmussal szemben álló radikális ellenforradalmi (inkább nemzeti radikális -nak nevezném) irányzatok is keresték a kapcsolatokat, s próbálták a szomszédos országok szeparatista erőit támogatni minden lehetséges eszközzel, abban a reményben, 1

6 hogy ezek a szeparatista törekvések bomlást eredményeznek a szomszédos országok politikai létében, s ez pedig változásokhoz vezethet Magyarország javára. A győztesek jogán A kor azonban nem kínált igazi alternatívát a beilleszkedés követelményeivel szemben, sőt minden berzenkedés (hisz komoly akcióról a húszas évek elején nem lehetett szó) a status quo és a szankciók elfogadása ellen csak erősítette a Magyarországgal szembeni nemzetközi hangulatot. (Ez még olyan területeken is megmutatkozott, mint a sport: Magyarországtól nemcsak elvették az olimpiai játékok rendezésének jogát, de az évi antwerpeni olimpiára meg sem hívták.) Abba a nemzetközi rendbe kellett beilleszkedni, amely az első világháborút lezáró békeszerződésekkel jött létre. Abba a nemzetközi rendbe, amelyben a nemzetközi élet színtere a Népszövetség volt, amelynek egyezségokmányát, minden békeszerződés, így a trianoni is tartalmazta. A beilleszkedéstől nemcsak az függött, hogy az ország nemzetközi kapcsolatai normalizálódhatnak, hanem az is, hogy mekkora lesz a jóvátétel összege, hogy kaphat-e kölcsönöket rohamosan romló gazdasági helyzetének talpra állítására. Vagyis nemcsak a nemzetközi, hanem belső helyzetének konszolidálása is függvénye volt a beilleszkedésnek. Az 1921 áprilisában kormányt alakító gróf Bethlen István volt az, aki ezt elődeinél jobban megértette, s realizálásához megtette a szükséges lépéseket május 23-án a kormány kérte Magyarország felvételét a Népszövetségbe, ami a Burgenland átadása körüli huzavona miatt akkor nem realizálódott, csak majd másfél évvel később, szeptember 18-án. A kormány remélte, hogy a Népszövetség segítségével könnyebben elérheti a kötelezettségek némi enyhítését, s az egyezségokmányt egyben jogforrásnak tekintette abban az értelemben, hogy hivatkozhatnak rá a leszerelés (vagy a vesztes országok értelmezésében a fegyverkezési egyenjogúság), valamint a kisebbségek ügyében. Mint miden revansvágyó állam, Magyarország sem tekinthette azonban a Népszövetséget érdekei tényleges pártfogójának, hiszen a Népszövetség fő feladata az adott békerendszer fenntartása volt. Ezért már a húszas években világos volt, hogy a magyar külpolitikának amelynek alapvető célja a trianoni békeszerződés területi döntéseinek revíziója volt és maradt előbb-utóbb nyíltan el kell majd válnia a Népszövetség szellemétől, de addig kitűnően tudta hasznosítani támogatását. A húszas évek közepére konszolidálódott Európa kereteibe való beilleszkedés, a nemzetközi kapcsolatok normalizálódása alapvetően azonban nem jelentette azt, hogy Magyarország külpolitikai elszigeteltsége egy aktívabb, a revízió irányába, ható külpolitika lehetőségei szempontjából megszűnt volna. A szomszédos, ún. kisantant országok egymással kötött alapvetően Magyarország ellen, pontosabban a megszerzett területek megtartása érdekében létrehozott szerződései az évtized közepétől kiegészültek a Franciaországgal kötött szerződésekkel: 1924-ben, létrejött a francia csehszlovák szövetségi és barátsági szerződés, amely Locarno után garanciális szerződéssel egészült ki 1926-ban francia román, majd 1927 novemberében francia jugoszláv barátsági szerződést írtak alá. Franciaország kelet-közép-európai szövetségi rendszerének kiépítése a kisantant egységének a szilárdság látszatát kölcsönözte. Úgy tűnt, hogy a kisantant államok jelentős szerepet tölthetnek be a status quo fenntartásában Kitörési kísérletek Ebben a helyzetben Magyarország számára fontossá vált, hogy a külpolitikai elszigeteltség áttörésére partnereket találjon ben, főleg gazdasági indíttatásból, tárgyalások kezdődtek a Szovjetunióval a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, s egy ehhez kapcsolódó komoly kereskedelmi szerződésről. A megállapodás azonban megbukott, amelynek okait Horthyn és a kapcsolatok felvételének más ellenzőin túl elsősorban abban kell keresni, hogy Nagy-Britanniában az angol konzervatívok agresszívebb szovjetellenes vonala kezdett érvényesülni 1924 őszén, a Baldwin Austen Chamberlain-kormány hatalomra jutásával, s az ez időben érezhetően brit orientációjú magyar külpolitika ehhez azonnal kapcsolódott től a magyar külpolitika megpróbált egy már 1919-ben kidolgozott koncepció alapján közeledni Jugoszláviához, abból kiindulva, hogy területi vonatkozásban a legkisebb ellentéte Magyarországnak a délszláv állammal van, s ezeket ideiglenesen félretéve egy jugoszláv magyar barátsági szerződéssel a kisantantot fel lehetne lazítani. Hosszas tárgyalások után a megállapodás nem látszott kilátástalannak annyira, hogy Horthy 1926 augusztusában, a mohácsi csata 400. évfordulóján mondott beszédében állást foglalt a jugoszláv magyar közeledés mellett. (15 évvel később Teleki miniszterelnök öngyilkossága előtt Horthynak írt levelében erre utalt, amikor ezt írta: szószegők lettünk gyávaságból a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. ) 2

7 A jugoszláv magyar szerződésből 1926-ban nem lett semmi, mert az az Olaszország jelentkezett partnernek, amely egy nagyhatalom státusával bírt, s amelynek miniszterelnöke, Mussolini éppen ebben az esztendőben látott hozzá aktív fasiszta bel- és külpolitikája megvalósításához. Birodalmi álmaihoz pedig balkáni befolyásának megteremtése (többek között a délszláv állam rovására) is hozzátartozott. Amikor Bethlen április 4-én Rómába érkezett, hogy megkezdje gondosan előkészített tárgyalásait az olasz kormányfővel, napokkal korábban már megszűnt Magyarország állandó katonai ellenőrzése és életbe lépett az alkalmi ellenőrző vizsgálatok rendszere, sőt az előző év nyarán, amikor a frankhamisítási botrány elült, megszűnt a Népszövetség állandó pénzügyi ellenőrzése is. Mindez az állami szuverenitás formai jegyeinek helyreállítását jelentette, s ez utóbbi megalapozta a belső feltételeit annak, hogy aktív külpolitikába kezdhessen. Mussolini és Bethlen tárgyalásai a két állam közötti állandó békét és örök barátságot kimondó szerződéssel zárultak, s egy olyan titkos megállapodással, hogy a jövőben minden olyan kérdésről, amely a köztük fennálló szívélyes viszonyt befolyásolná, tanácskozni fognak egymással. Ettől az időtől kezdve a magyar külpolitikában jelentős szerepet kapott az olasz orientáció mindaddig, amíg a harmincas évek végén ki nem derült, hogy Olaszország csak a világháború utáni európai erőviszonyok torztükrében látszott komoly hatalmi tényezőnek. Bizonyos, hogy gróf Bethlen az olasz magyar barátság kezdetétől tisztában volt azzal, hogy a magyar revíziós követelések megvalósításának reményét nem lehet csak Olaszországra támaszkodva építeni. Egy másik nagyhatalom, a versailles-i békével sújtott Németország támogatására is szüksége lenne Magyarországnak. Ezért ebben az időben egyre inkább szorgalmazni kezdte a szorosabb külpolitikai együttműködést a németekkel, igaz nem sok sikerrel, mert a weimari Németország külpolitikája még más utakat járt. Mindez persze nem jelentette azt a húszas évek vége felé, hogy a Bethlen-kormány szakított volna a külpolitikájában megmutatkozó angol vonallal, vagy szembefordult volna Franciaországgal. Ennek elsősorban gazdasági okai voltak, de a külpolitika taktikai szempontjai is indokolttá tették a kapcsolatok fenntartását, sőt erősítését, hiszen hamarosan kiderült, hogy Olaszország anyagi támogatására Mussolini hangzatos ígéretei ellenére sem lehet komolyan számítani. A status quo kérdésében gyökeres változást remélni angol francia segítséggel reménytelen dolog volt, még perspektivikusan is, s ezzel a magyar külpolitika irányítói tisztában voltak. De nem látszott hiábavaló erőfeszítésnek az sem, hogy a nyugati világ nyugtalan lelkiismeretét felhasználják a magyar revízió ügyének népszerűsítésére s a nemzetközi közvélemény érdeklődésének fenntartására. A revízióért Az olasz magyar szerződés után Magyarországon megindult a nyílt revíziós propaganda, amely az állami élet minden területére kiterjedt. Megalakult a Revíziós Liga Herczeg Ferenc elnökletével. A propagandát nagymértékben elősegítette, hogy az angol konzervatív sajtómágnás, Harold Sidney Rothermere Mussolinivel megegyezve a Daily Mailben kampányt indított a trianoni békeszerződés revíziójának érdekében. A revíziót Mussolini maga is követelte beszédeiben. Ettől kezdve a hivatalos kormánypolitika is nyíltan követelni kezdte a határok megváltoztatását. A Dunamedence azon pontján, amelyen a magyarok állnak mondta Bethlen 1928 tavaszán egy beszédében, a béke a mai békeszerződések által nincs véglegesen biztosítva Nekünk nem békerevízióra van szükségünk, nekünk más határokra van szükségünk. Arról is beszélt, hogy a határkérdések nemcsak igazság és jog kérdései, hanem hatalmi kérdések is szoktak lenni. E kijelentés mögött óvatos célzás is állt: a felfegyverkezésre történtek előkészületek. (Részben a hazai gyártás, részben pedig Olaszországból való első világháborús fegyverek szállítása révén. Nemzetközi botrány lett belőle kétszer is.) A nagy igyekezetbe robban bele 1929-ben a gazdasági világválság. S amikor néhány év múlva a gazdasági világválság fullasztó füstköde szakadozni kezdett, a ködből előbukkanó Európa amúgy is beteg politikai arculatán láthatóvá váltak a krízis okozta mély torzulások. A húszas években kialakult nemzetközi erőviszonyok és a versailles-i békemű védőgátjai omlásnak indultak a nemzetközi gazdasági és politikai élet hullámverései következtében. Ennek következményeit Közép- és Délkelet-Európa államaira, beleértve Magyarországot, a következő számban fogjuk megvizsgálni. 2. Képek 3

8 4

9 5

10 6

11 7

12 1. A nemzetközi élet krónikája, PÓK Attila A nemzetközi élet krónikája, augusztus 14. A Csehszlovák Köztársaság és a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királysága (SHS, október 3-tól Jugoszlávia) szerződést kötnek Belgrádban: 1. cikk. Abban az esetben, ha a Magas Szerződő Felek egyikét Magyarország részéről nem provokált támadás érné, a másik fél kötelezi magát, hogy a jelen Szerződés 2. cikkében foglalt megállapodás által meghatározott módon a megtámadott Fél védelmére kel. 2. cikk. A Csehszlovák Köztársaságnak és a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságának illetékes szakszervei a jelen Szerződés végrehajtásához szükséges rendelkezéseket közös egyetértéssel fogják meghatározni. 3. cikk. Egyik Magas Szerződő Fél sem köthet szövetséget harmadik hatalommal anélkül, hogy erről a másik Felet előzetesen ne tájékoztatta volna. Ez a megállapodás a csehszlovák jugoszláv román kisantant szövetség alapja. november 12. Rapallóban megállapodást köt Olaszország és a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királysága. Olaszország elismeri a SHS fennhatóságát Dalmáciában, Jugoszlávia az olasz uralmat Isztria területén. Fiume szabad város március 18. Szovjet lengyel békeszerződést írnak alá Rigában. Lengyelország nagy területhez jut Belorussziában és Ukrajnában. április 23. A Csehszlovák Köztársaság és a Román Királyság védelmi szövetségi szerződést köt Bukarestben. Szövegezése lényegében megegyezik az augusztus 14-i SHS Csehszlovákia megállapodással. június 7. Védelmi szövetségi szerződés aláírása Románia és a SHS között Belgrádban: 1. cikk. Abban az esetben, ha a Magas Szerződő Felek egyikét Magyarország vagy Bulgária, vagy e két hatalom részéről együttesen nem provokált támadás érné, azzal a célzattal, hogy a trianoni vagy a Neuilly sur Seine-i béke által megteremtett rendet megdöntsék, a másik fél kötelezi magát, hogy a megtámadott fél védelmére kel. november február 6. Konferencia Washingtonban Anglia, Franciaország, Japán, Olaszország, Belgium, Portugália és megfigyelőként Kína részvételével. Az február 6-án aláírt szerződés az Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán között szabályozza a tengeri fegyverkezést. A szerződő országok flottáinak tonnatartalmai közötti arány (a szerződők fenti sorrendjében): 5-5-1,75-1,75-3. Ugyanezen a napon szerződést írnak alá az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, a Brit Birodalom, Kína, Franciaország, Olaszország, Japán, Hollandia és Portugália képviselői a Kínával szemben követendő elvekről és politikáról. III. cikk: Abból acélból, hogy Kínában valamennyi nemzet kereskedelme és ipara számára a nyitott kapu vagy az egyenlő előnyök elvei hatékonyabban kerüljenek alkalmazásra, a Szerződő Felek, Kína kivételével megegyeznek abban, hogy sem nem fognak arra törekedni, sem állampolgáraikat ez irányú törekvéseikben támogatni, hogy a) olyan megállapodásokat kössenek, amelyek a kereskedelem vagy a gazdaság fejlesztése terén Kína meghatározott területén javukra a többiekkel szemben általános előjogok biztosítására irányulnak, b) olyan monopóliumokat vagy kedvezményes elbánást biztosítsanak a maguk számára, amelyek más hatalmak állampolgárait megfoszthatnák attól a joguktól, hogy Kínában bárminő törvényes kereskedelmet vagy ipart folytassanak április 16. Megállapodás születik Rapallóban az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság és a Német Birodalom kormányai között: kölcsönösen lemondanak háborús kiadásaiknak, valamint a háborús károknak, azaz azoknak a károknak a megtérítéséről, amelyeket maguk és állampolgáraik a háború által elszenvedtek A Német Birodalom és az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság között a diplomáciai és konzuli kapcsolatokat azonnal ismét felveszik... egyik Fél állampolgárainak a másik Fél területén élvezett általános jogi helyzetére, valamint a kétoldalú kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok általános szabályozására vonatkozóan a legnagyobb kedvezmény elve érvényesüljön. október 31. Olaszországban megalakul Mussolini első fasiszta kormánya

13 január 11. A német jóvátétel fizetésének elmulasztása miatt belga és francia csapatok szállják meg a Ruhrvidéket január 23 november 4. James Ramsay MacDonald vezetésével az első kisebbségi munkáspárti kormány Angliában. január 25. Párizsban szövetségi és barátsági szerződést köt Franciaország és Csehszlovákia. augusztus 24. A pénzügyi szakértők londoni nemzetközi konferenciája elfogadja az amerikai Morgan bankház megbízottja, Charles Dawes vezetésével kidolgozott tervet a német jóvátétel és általában a szanálás lebonyolítására. Megállapítják a jóvátétel évenkénti összegét, a márka stabilizálására nagy összegű nemzetközi eredetű kölcsönt biztosítanak. november 30. Az utolsó francia és belga csapatok is elhagyják a Ruhr-vidéket október A belga, brit, csehszlovák, francia, lengyel, német, olasz kormányok képviselői locarnói konferenciájukon jóváhagyják az őket érintő megállapodások tervezetét: A) Kölcsönös garanciális szerződés Németország, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország között. A Magas Szerződő Felek egyenként és együttesen garantálják a Németország és Belgium, valamint a Németország és Franciaország közötti határokon alapuló területi status quo fenntartását és ezeknek a határoknak a sérthetetlenségét. [ ] B) Választott bírósági egyezmény Németország és Belgium között A Németország és Belgium között felmerülő, bármilyen természetű olyan vitás kérdést, amelyben a Felek valamely jog fennállása tekintetében vitában állnak egymással és amelyek rendes diplomáciai eljárás útján barátságos egyetértéssel nem volnának rendezhetők választott bíróság, vagy az Állandó Nemzetközi Bíróság döntése alá bocsátják. [ ] C) Választott bírósági egyezmény Németország és Franciaország között [ ] D) Választott bírósági szerződés Németország és Lengyelország között [ ] E) Választott bírósági szerződés Németország és Csehszlovákia között. [ ] Egyidejűleg Franciaország kétoldalú kölcsönös garanciális szerződéseket köt Lengyelországgal és Csehszlovákiával. Ezek értelmében a szerződő felek: azonnal segítséget és támogatást nyújtanak egymásnak, amennyiben a [béke fenntartására vállalt] kötelezettségek meg nem tartása nem provokált fegyveres erőszakkal párosul március 26. Garanciális szerződés Lengyelország és Románia között. Lengyelország és Románia kötelezik magukat, hogy kölcsönösen tiszteletben tartják és minden külső támadással szemben megőrzik jelenlegi területi épségüket és politikai függetlenségüket. április 24. Barátsági szerződést ír alá Berlinben Németország és a Szovjetunió. A német kormány és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének kormánya barátságos érintkezésben maradnak egymással avégből, hogy országaikat közösen érintő minden politikai és gazdasági természetű kérdésben egyetértésre jussanak Ha a Szerződő Felek valamelyikét békés magatartása ellenére harmadik Hatalom vagy több harmadik Hatalom részéről támadás érné, a másik Szerződő Fél a viszály egész tartama alatt semleges marad. június 10. Barátsági szerződést írnak alá Párizsban Franciaország és Románia között....kötelezik magukat, hogy békés úton... rendeznek minden olyan kérdést..., amely nézeteltérést okozhatna közöttük és rendes diplomáciai eljárás útján nem volna megoldható... szeptember 8. Németország csatlakozik a Népszövetséghez május A brit konzervatív kormány megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval és felmondja a két ország közötti kereskedelmi egyezményt augusztus 27. A létrehozóikra utalva Briand [francia külügyminiszter] Kellogg [amerikai külügyminiszter] paktumnak nevezett nemzetközi szerződés aláírása Párizsban (Németország, USA, Belgium, Nagy-Britannia, 9

14 Olaszország, Japán, Lengyelország, Csehszlovákia). Az aláírók vállalják, hogy a háborút nem választják nemzetközi konfliktusaik megoldási eszközéül. A szerződéshez később összesen 59 állam csatlakozik a világ akkori 63 független országa közül. II. cikk. A Magas Szerződő Felek elismerik, hogy a közöttük esetleg felmerülő bármely természetű vagy eredetű vitáknak vagy nézeteltérésnek megoldását vagy elrendezését mindenkor csak békés úton szabad keresni február 2. Moszkvában Észtország, Lettország, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió képviselői jegyzőkönyvet írnak alá a Briand-Kellogg paktum azonnali hatályba lépéséről. A jegyzőkönyvhöz április 1-jén Törökország, április 5-én Litvánia csatlakozik. február 11. Az olasz állam és a Vatikán közötti lateráni szerződés aláírása. Olaszország elismeri a pápa szuverén hatalmát a Róma Vatikán kerületében létrehozott államban és kártérítést fizet. Szabályozza az egyház helyzetét Olaszországban. augusztus 30. Anglia, Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Görögország, Japán, Jugoszlávia, Lengyelország, Németország, Olaszország, Portugália, Románia képviselői Hágában tartott konferenciájukon elfogadják az ún. Young-tervet, amely meghatározza a német jóvátétel teljes összegét. Az 1924 augusztusi Dawes-tervhez képes 20%-kal csökkenti az évi fizetési kötelezettséget. A terv megvalósítására a gazdasági világválság miatt nem kerül sor. október 3. A június 5-e óta hatalmon lévő angol munkáspárti kormány az évi után újra felveszi a Szovjetunióval a diplomácia kapcsolatokat. október 24. A New York-i tőzsde fekete csütörtök -e: hatalmas mennyiségű részvényt bocsátanak eladásra, ezzel kirobban az évi gazdasági világválság január 21 április 22. A londoni tengeri lefegyverzési konferencián az USA, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és Olaszország megállapodik cirkáló, torpedóromboló és tengeralattjáró parkjuk nagyságáról január 30. Hoover amerikai elnök egy évre felfüggeszti a háborúból eredő összes államközi tartozások fizetési kötelezettségét. március 21. A német osztrák vámszövetség tervének bejelentése. A tervet visszavonják az Anschluss veszélye miatti nemzetközi felháborodás nyomására. augusztus 24. Angliában lemond az június 5-e óta hatalmon lévő munkáspárti kormány. MacDonald volt munkáspárti miniszterelnök új pártot hoz létre (Nemzeti Munkáspárt) és konzervatív többségű koalíciós kormányt alakít. szeptember 18. Japán támadás Kína ellen Mandzsúria megszerzéséért január 3-ára a japánok elfoglalják Mandzsúriát, és önálló Mandzsu Császárság alapítását proklamálják január 21. Szovjet finn megnemtámadási szerződés aláírása. január 25. Szovjet lengyel megnemtámadási szerződés aláírása. június 16. július 9. Belgium, Franciaország, Japán, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország kezdeményezésére a jóvátétel problémáiról nemzetközi konferencia Lausanne-ban. A meghívókon kívül Ausztrália, Kanada, Görögország, India, Új-Zéland, Lengyelország, Portugália, Románia, Csehszlovákia, a Dél- Afrikai Unió, Jugoszlávia, Bulgária és Magyarország is részt vesz. A konferencia határozata szerint 10

15 Németország 3 milliárd márkával véglegesen megválthatja tartozásait, a többi jóvátétel fizetésére kötelezett állam a térítés alól december 15-ig felmentést kap. július 31. A német Reichstag-választásokon a nácik szerzik meg a legtöbb mandátumot. november 29. Francia szovjet megnemtámadási szerződés aláírása január 30. Németországban Hindenburg elnök Hitlert nevezi ki kancellárrá. február 16. A kisantant külügyminisztereinek konferenciája arra törekedve, hogy a békét minden körülmények között megőrizzék, a fejlődést a közép-európai viszonyok végleges megszilárdítása irányában biztosítsák, felállítja a kisantant Állandó Tanácsát és a Gazdasági Tanácsot. március 4. Hivatalba lép az 1932 novemberében megválasztott F. D. Roosevelt amerikai elnök. Meghirdeti a New Deal politikáját, amely állami beavatkozással kívánja leküzdeni a gazdasági válságot. március 23. Németországban a Reichstag megszavazza a felhatalmazási törvényt. Ez lehetővé teszi a parlament és az alkotmány nélküli kormányzást. A kormány ellenőrzés nélkül tevékenykedhet. Megkezdődik a totális állam kiépítése. március 27. Japán kilép a Népszövetségből. A hivatalos indoklás szerint áthidalhatatlan ellentétek választják el Japánt és a Népszövetség békepolitikáját, különösen a Távol-Kelet békéjének alapfeltételeiben, vagyis Japán nem fogadja el a távol-keleti status quót. október 19. Németország kilép a Népszövetségből. A hivatalos indoklás szerint nincs értelme Németország tagságának: nem egyenjogú fél. november 16. Diplomáciai kapcsolat létesül a Szovjetunió és az USA között január 26. Berlinben nyilatkozatot írnak alá a Németország és Lengyelország közötti politikai kapcsolatokról. Semmilyen körülmények között nem fognak viták eldöntése céljából erőszakhoz folyamodni, politikai, gazdasági és kulturális problémáik elintézésére mindkét Fél érdekeinek igazságos és méltányos összeegyeztetésén nyugvó megoldást találnak. február 9. Athénben Görögország, Románia, Törökország és Jugoszlávia aláírja a Balkán Szövetségi Paktumot, melyben balkáni határaik biztonságát kölcsönösen szavatolják A Paktum nem irányul egyetlen más Hatalom ellen sem. Célja a balkáni határok biztonságának szavatolása, valamely balkáni állam részéről bekövetkező bárminő támadással szemben. március 17. Rómában a magyar miniszterelnök, az olasz kormányfő és az osztrák kancellár jegyzőkönyveket írnak alá politikai és gazdasági együttműködésről. július 25. Fasiszta puccs Bécsben. Dollfuss kancellárt meggyilkolják. október 9. Marseille-ben a Jugoszlávia egysége ellen fellépő horvát szeparatisták, az usztasák meggyilkolják I. Sándor jugoszláv királyt és Barthou francia külügyminisztert. október 18. A Szovjetunió belép a Népszövetségbe január 7. és 9. A francia és az olasz kormány nyilatkozatokat tesz közzé Rómában. Megállapodnak az afrikai francia és olasz gyarmatbirtokokkal kapcsolatos kérdések rendezésében és az általános politikai együttműködésben. Egyezmény megkötését javasolják a közép-európai status quo, különösen Ausztria épsége és függetlensége megőrzése érdekében. január 13. A Saar-vidéki népszavazás a terület Németországhoz csatlakozása mellett dönt. 11

16 március 16. Németországban visszaállítják a versailles-i békeszerződés által betiltott általános hadkötelezettséget. április Anglia, Franciaország és Olaszország képviselőinek konferenciája Stresában. A közös nyilatkozat többek között leszögezi, hogy eszmecserét fognak folytatni azokra az intézkedésekre vonatkozóan, amelyeket Ausztria területi épségének és függetlenségének veszélyeztetése esetében foganatosítani kell, továbbá, hogy a német kormány által alkalmazott egyoldalú hatálytalanítás módszere egy olyan időpontban, amikor lépések voltak folyamatban a fegyverkezés kérdése szabad tárgyalások útján való rendezésének előmozdítására, súlyosan megingatta a közvéleménynek egy békés rend szilárdságába vetett bizalmát. Ellenintézkedéseket nem hoznak. május 2. Franciaország és a Szovjetunió kölcsönös segélynyújtási szerződést köt Párizsban. ha egyiküket mindkét állam őszintén békés szándékai ellenére valamely európai állam részéről nem provokált támadás érné haladéktalanul támogatást és segítséget nyújtanak egymásnak. május 16. Csehszlovákia és a Szovjetunió kölcsönös segítségnyújtási szerződést köt Prágában. június 18. Jegyzékváltás a német és a brit kormány között a tengeri fegyverkezés korlátozásáról. Az angol kormány kifejezetten elfogadta a német kormánynak azt a javaslatát, hogy a német hadiflotta ereje a Brit Nemzetközösség tagjai összes haditengerészeti erejéhez viszonyítva a jövőben a 35:100 aránynak feleljen meg. július 24 augusztus 20. A Komintern VII. kongresszusa megtárgyalja a fasizmus elleni harc módszereit, állást foglal a fasizmus ellenes erőket egységbe tömörítő népfrontpolitika mellett. október 3. Olaszország megtámadja Etiópiát. Célja az ország teljes gyarmatosítása májusában a Fasiszta Nagytanács Etiópia egész területét olasz szuverenitás alá helyezi Olaszország királya felveszi az Etiópia császára címet. december 24. Életbe lép az Egyesült Államok semlegességi törvénye. Az Egyesült Államok egyetlen hadviselő államnak sem adhat el fegyvert március 7. Németország felmondja a locarnói egyezményt és bejelenti a rajnai demilitarizált övezet megszállását. április 26 május 3. A franciaországi parlamenti választásokon a Népfront (kommunista párt, szociáldemokrata párt, radikális párt, nagy szakszervezetek) győz. július 18. Felkelés tör ki a Spanyol Köztársaság ellen megkezdődik a spanyol polgárháború. október 25. Ciano olasz külügyminiszter németországi látogatása során megegyezés születik a két állam külpolitikájának összehangolásáról. Mussolini november 1-jén jelenti be a Berlin Róma tengely megalakulását. november 25. Németország és Japán megállapodást köt Berlinben a Kommunista Internacionálé ellen (antikomintern paktum): attól az óhajtól indíttatva, hogy a kommunista bomlasztó munka elleni védekezésben együttműködjenek egymást kölcsönösen tájékoztatni fogják a Kommunista Internacionálé tevékenységéről, tanácskozni fognak a szükséges védekező rendszabályok felől és ezeket szoros együttműködésben fogják végrehajtani olyan harmadik államokat, amelyeknek belső békéjét a Kommunista Internacionálé bomlasztó munkája fenyegeti, közösen fel fogják kérni, hogy ennek a Megállapodásnak szellemében védekező rendszabályokat foganatosítsanak, vagy hogy ehhez a Megállapodáshoz csatlakozzanak november 6-án csatlakozik az egyezményhez Olaszország július 7. Az 1931 óta hivatalos hadüzenet nélkül folyó kínai japán terjeszkedés új szakasza kezdődik. Egy kisebb Peking környéki incidens után 8 évig tartó háború indul. A japán támadás célja: élettér biztosítása Japán számára Kelet-Ázsiában. 12

17 augusztus 21. Nankingban megnemtámadási szerződést köt a Kínai Köztársaság és a Szovjetunió: tartózkodnak attól, hogy akár külön, akár egy vagy több más Hatalommal együttesen támadást intézzenek egymás ellen. december 11. Olaszország kilép a Népszövetségből március 12. Német csapatok lépik át az osztrák határt. Lezajlik Ausztria Németországhoz csatolása, az Anschluss. április 18. Rómában angol olasz megállapodással elhatárolják a két ország érdekköreit a Földközi-tengeren, a Vörös-tengeren, az Adeni-öbölben, Líbiában, Kelet-Afrikában és a Közel-Keleten. szeptember 14. A csehszlovák kormány beszünteti az autonómiáról folyó tárgyalásokat a szudétanémet fasiszták vezetőjével. szeptember 22. N. Chamberlain angol miniszterelnök Godesbergben tárgyal Hitlerrel a csehszlovák válságról. (Egy hét alatt másodszor utazik Németországba.) szeptember 28. Mussolini nemzetközi konferenciát javasol a csehszlovák válság megvitatására. szeptember 29. A müncheni konferencián elfogadott egyezményben Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország, tekintetbe véve a szudétanémet terület elcsatolására vonatkozó elvben már elért megállapodást, megegyezett ennek az elcsatolásának feltételeiben és módozataiban A túlnyomórészt németek lakta területnek német csapatok által való fokozatos megszállása október 1-jén kezdődik optálási jogot nyújtanak mindazoknak, akik az elcsatolt területekről elköltözni óhajtanak, valamint mindazoknak, akik oda kívánnak letelepedni Az egyezményhez csatolt egyik kiegészítő nyilatkozat szerint A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelenlévő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz. 13

18 1. A Népszövetség A Népszövetség Az első világháború utáni nemzetközi kapcsolatokat rendező párizsi békekonferencia ( ) elsősorban Wilson amerikai elnök javaslatára alkotta meg a Nemzetek Szövetsége (gyakrabban használt magyar nevén: Népszövetség) alapító, ún. Egyezségokmányát, amelyet beiktattak valamennyi békeszerződésbe. Az okmány szerint a Magas Szerződő Felek avégből, hogy a nemzetek együttműködését előmozdítsák és a nemzetközi békét és a biztonságot megvalósítsák, kötelezettséget vállalnak a háborúk elkerülésére, nyílt, igazságos és becsületes módon intézik nemzetközi kapcsolataikat, mindennemű szerződéses kapcsolatot tiszteletben tartanak és a nemzetközi jog szabályait a kormányok kölcsönös magatartásának valóságos zsinórmértékéül elismerik. Az Egyezségokmány nem zárta ki a háború lehetőségét; csak a más állam politikai függetlensége és területi egysége elleni háborút tiltja egyértelműen. Arra kötelezi a tagállamokat, hogy a háború indítása előtt próbálkozzanak békés megoldással: vigyék az ügyet választott bíróság elé, vagy terjesszék fel a Népszövetség erre illetékes szervéhez. A genfi székhelyű Népszövetség két legfőbb szerve a Közgyűlés és a Tanács volt. A minden év szeptemberében ülésező Közgyűlésen valamennyi tagország képviselői részt vehettek. Az új tagok felvétele a Közgyűlés kizárólagos hatáskörébe tartozott, s a döntéshez kétharmados többségre volt szükség. A Közgyűlésnek joga volt felhívni a tagállamokat a nemzetközi konfliktusok, illetve az e konfliktusokhoz vezethető helyzetek rendezésére a világbéke megóvása érdekében, javaslatot tehetett idejétmúltnak minősített nemzetközi szerződések felülvizsgálatára, és döntött a szervezet költségvetéséről. A megvitatott kérdésekben a közgyűlés csak egyhangúlag foglalhatott állást, így elvben minden tagállamnak vétójoga volt, de a tényleges viták szűkebb bizottsági üléseken zajlottak s az itteni többségi döntéseket az esetek túlnyomó részében a Közgyűlés egyhangúlag határozattá emelte. A Tanácsnak az eredeti elképzelések szerint öt állandó (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán), valamint négy rövidebb időszakra választott tagja lett volna. Az Egyesült Államok azonban végül nem foglalta el helyét a Tanácsban és a Népszövetségben, mivel szenátusa nem hagyta jóvá a csatlakozást. A Tanács általában évenként háromszor-négyszer ülésezett. Eleinte tekintélyes, de már visszavonult diplomaták képviselték országaikat, 1925-től kezdve azonban külügyminiszteri szinten folytak a megbeszélések, és ez nagymértékben emelte a Tanács tekintélyét. Nagy, átfogó kérdésektől apró helyi konfliktusokig a legkülönfélébb témákról tárgyaltak, mindig bevonva a megbeszélésekbe az érintett tagországokat. Itt is csak egyhangú döntéseket lehetett hozni, ezért többnyire kompromisszumok születtek. A napi ügyeket intéző Titkárság dolgozóit a tagállamok delegálták, de nem azokat képviselték, hanem alkalmazottak voltak és így nemzeti érdekek felett kellett állniuk. A központi szervek munkáját autonóm szervezetek segítették: így az 1919-ben létrehozott Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (az ENSZ szakosított intézményeként máig működik, fő feladata a munkafeltételek nemzetközi normáinak kidolgozása, ellenőrzése) és az 1922-ben megalakult hágai Állandó Nemzetközi Bíróság (ezt az ENSZ alapításakor újjászervezték: addig független intézmény volt, új alapokmánya szerint az ENSZ legfőbb bírói szerve). A Népszövetség természetesen nem akadályozhatta meg az agressziókat és a fegyveres összetűzéseket, de főleg az 1920-as években többször eredményesen avatkozott be a helyi konfliktusokba (például szeptember elején Görögország kérésére sikerrel szólítják fel az olasz kormányt, hogy vonja vissza Korfut megszálló csapatait); felügyeletet gyakorolt a szabad város státusú Danzig felett; igazgatta a Saarvidéket ( ). A volt német gyarmatokon és török területeken kialakított ún. mandátum-területeken a megbízott államok a Népszövetség nevében gyakorolták a hatalmat (például Franciaország Szíriában, Anglia Palesztinában és Irakban stb.). Fontos a Népszövetség szerepe néhány ország háború utáni gazdasági stabilizációjában (Görögország, Ausztria, Magyarország). Az 1930-as évek a kudarcok, a Szervezet hanyatlásának kora: nem tudták megakadályozni Japán behatolását Kínába (1931) és hatástalannak bizonyultak az Etiópiára támadó Olaszország elleni gazdasági bojkottintézkedések ( ). Nem jártak sikerrel a leszerelési konferencia hosszadalmas megbeszélései ( ), bénítóan hatott Japán és Németország kilépése. A II. világháború kitörésekor a nemzetközi életben már csak lényegtelen szereplő a Népszövetség s meglevő mozgásterét tovább csökkenti a Szovjetunió kizárása a finn háború miatt (1939. december). A Népszövetség azonban elvben fennáll 1946 áprilisáig: ekkor feloszlatják és funkcióit (valamint vagyonát) az 1945 októberében alakult Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) veszi át. 14

19 2. Képek 15

20 16

21 17

22 1. Franciaország és Európa, ORMOS Mária Franciaország és Európa, A francia külpolitika 1917-től a második világháború kezdetéig legalább négy nagy fordulatot tett és mindegyik szakaszon belül további kisebb elmozdulásokat is mutatott Franciaország nagyhatalmi tervei Franciaország háborús céljai eredetileg az évi vereség megtorlására, a francia német határok kiigazítására (Elzász-Lotaringia visszavétele) és a német gyarmatok, valamint egyes török birtokok elosztásában való részesedésre korlátozódtak. A francia kormánynak tekintettel az orosz szövetséges érdekeire ekkoriban nem volt sem lengyel, sem román, sőt egyáltalán nem volt közép-európai politikája, és még kevésbé lehetett keleteurópai politikája. Merőben váratlan fordulatok képezték alapját annak, hogy a háború utolsó évében a francia katonai, politikai és gazdasági vezető réteg e viszonylag szerény programtól eltérve jóval szélesebb befolyási kör biztosítására gondolhatott. Már az első, a polgári demokratikus orosz forradalom kételyeket ébresztett azt illetően, hogy vajon mennyiben szükséges tekintettel lenni az orosz szövetséges érdekeire és háborús céljaira. A bolsevik fordulat idővel a legkételkedőbb koponyákat is meggyőzte ennek ellenkezőjéről, különösen miután világossá vált, hogy az Oroszországban befektetett hatalmas francia tőkét le kell írni decemberében kötötték meg az angol francia befolyási övezetek elhatárolásáról szóló egyezményt, amely brit övezetté nyilvánította Bakut és környékét, és francia befolyás alá utalta Dél-Ukrajnát. Az egyezmény második részét, amely a Balkánra vonatkozott, eddig senki sem publikálta; bizonyos eseményekből és iratokból azonban arra lehet következtetni, hogy e régióban Jugoszlávia és Görögország angol, Románia pedig a francia zónába került. A cári birodalom összeomlásának további következménye volt, hogy előtérbe lehetett állítani a lengyel egység helyreállításának és a szuverén Lengyelország újrateremtésének követelményét, valamint napirendre kerülhetett az Oroszország rovására emelt román követelések ügye (Besszarábia). Az oroszországi események mindemellett váratlanul felértékelték, fontosabbá tették az Ausztria Magyarország jövőjével kapcsolatos kérdéseket. Dönteni kellett arról, hogy az ingatag Monarchia övezete milyen módon és formában játszhatja el a leghasznosabban a korábban Oroszország által betöltött szerepet, hogy ti. adott esetben Franciaország szövetségese legyen Németország hátában. Erről a vélemények eleinte erősen megoszlottak tavaszán az az álláspont szilárdult meg, amely szerint a birodalom felbomlása, széleinek leválása és e széleken nemzeti államok keletkezése használhatja jobban e célt. A mag: Ausztria és Magyarország szétválasztását, a császárság-királyság megszüntetését azonban egyelőre nem mondták ki. Ezt az osztrák, illetve a magyarországi belső események hozták magukkal. (Sem a francia politikusok, sem a szövetségesek nem láttak lehetőséget arra, miként lehetne hozzányúlni Károly császárhoz, aki a háború kirobbantásában nem volt vétkes és aki ráadásul megkísérelt kilépni belőle. Amikor a békekonferencia később elhatározta a háborús bűnösök, és első helyen a Kaiser, a német császár felelősségre vonását, teljes egyetértés uralkodott körükben azt illetően, hogy a háborús bűnösség nem vethető fel Ausztria Magyarország volt uralkodójával szemben.) Az 1917 végén, 1918 elején kiformálódó francia célrendszer az első helyen a Rajna mint határ kijelölését és egy olyan francia befolyási övezet kialakítását foglalta magába, amely kiterjed a megalakítandó Csehszlovákiára és Lengyelországra, a maradék Ausztria Magyarországra (később Ausztriára és Magyarországra), valamint Romániára, majd folytatódik a volt orosz birodalom területén Dél-Ukrajnával.* A kudarcok 1919 folyamán azonban ez a koncepció kettős vereséget szenvedett: katonai téren vereséget szenvedett mind a Duna-medencében, mind Szovjet-Oroszországban és diplomáciai csatát vesztett a békekonferencián a német kérdésben. A katonai vereség, a Monarchia örökének francia megszervezése megkövetelte volna ugyanis, hogy azt, vagy legalább nagy részét francia katonai közigazgatás alá vonják a rendezés idejére. Ezt azonban a francia kormány részben a rendelkezésére álló katonai erők csekély volta, részben szövetségesei ellenállása miatt nem tudta 18

23 végrehajtani. Kényszerhelyzet eredményezte azt a katonai és közigazgatási káoszt, amelynek folyamán az új rend e térségben végül kialakult tavaszán a szó szoros értelmében katonai vereség érte azokat a szövetséges egységeket, amelyek Ogyesszában és környékén, illetve a Feketetengeren állomásoztak. Ennek eredményeként az intervenciós erőket május elején szégyenszemre kivonták. Az eredeti francia angol szerződést akkoriban módosították is, és az új egyezmény már csak azokat a fehérgárdista erőket osztotta fel a két állam között, amelyeket egyikük és másikuk a jövőben támogatásban részesít. Diplomáciai vereség a francia külpolitikát annyiban érte, hogy a békekonferencián nem tudta elfogadtatni Németországgal szemben támasztott területi követelését. A konferencia csak az 1871-ben elszakított területek (Elzász és Lotaringia) visszaszármaztatásával értett egyet. A Saar-vidék kiaknázását csak 15 évre biztosította Franciaországnak, azzal a kikötéssel, hogy a terminus letelte után ott népszavazást kell tartani a terület végleges hovatartozásának eldöntésére. E határozatot a francia kormány két eszközzel igyekezett ellensúlyozni. Clemenceau kérte az új határok angol amerikai garantálását és azt, hogy a konferencia elidegeníthetetlennek mondja ki az akkorra már magára maradt, de a Németországhoz való csatlakozás gondolatát dédelgető Ausztria függetlenségét. Az osztrák kérdés egyébként jó ideig szintén mérlegelés tárgya maradt. A francia külpolitikai körökben vezető pozícióban is voltak olyanok, akik az Anschluss tilalmát értelmetlen és hosszú távon hatástalan eszköznek tartották. Nem látták jó politikának Németország végletes elkeserítését. De még problematikusabbnak tartották e tilalmat Ausztria szempontjából. Egyesek azt is felvetették, hogy talán az egész német szellemiségnek és politikai irányvételnek jót tenne a békés hajlamú, kedélyes és katolikus Ausztria csatlakozása. Ezek a hangok azonban egyre halkabbá váltak, majd elhaltak, ahogyan valószínűvé, majd biztossá vált a Rajna-határ elvetése. A konferencia végül nagy viták után elfogadta a francia kompenzációs követeléseket. Az új francia német határ garantálásából azonban semmi sem lett, mert az Egyesült Államok kongresszusa az egész békeművet elvetette és a garanciát Anglia egyedül nem vállalta. A másik oldalon viszont ott maradt az önállóvá tett Ausztria, és a francia kormányok sorra retteghettek, hogy miként és meddig lehetséges függetlenségét megóvni. Nagyon hamar világossá vált ugyanis, hogy egy támadó Németország számára Ausztria kulcsfontosságú az egész dunai térség szempontjából.** További diplomáciai kudarcot jelentett, hogy az olasz kormány és a csehszlovák vezető politikusok ellenállása miatt le kellett mondani a közép-európai gazdasági egység minden formájáról. Az folyamán kiformálódó hatalmas méretű francia kontinentális offenzíva terve tehát 1919-ben részben összeomlott, részben pedig máris meglehetősen ingatag talajra csúszott. Mint ismeretes, a szovjetellenes intervenció rövidesen új formájában is vereséget szenvedett, és ezáltal az orosz kártya jó időre kikerült a francia kezekből folyamán azonban a francia külügyminisztérium még egy nagy kísérletet tett a befolyási övezetébe jutott közép-európai területen. Paléologue egy olyan tervet dolgozott ki, amely Lengyelországot, Magyarországot és Romániát foglalta volna magába vezető erőként. Úgy tűnt, hogy e kísérlethez biztosítani lehet anyagi eszközöket is, mivel a vezető francia tőkés csoportok jó része szívesen felsorakozott mellette, sőt, a Szovjet-Oroszország elleni lengyel támadás idején (1920) a francia katonai körök is fantáziát láttak benne. A kísérlet csúfos kudarcba fulladt, mert Beneš csehszlovák külügyminiszternek magyarellenes alapon sikerült megszerveznie a csehszlovák jugoszláv román ellenállást és megalapoznia e három állam szövetségi rendszerét, az ún. kisantantot. Párizsban nem tehettek egyebet, mint hogy jó arcot vágtak a rossz játékhoz, és a francia külügyeket ráhangolták a kisantant politikára. Ez nem volt nehéz, mert csak elő kellett venni azokat a politikusokat és diplomatákat, akik szívük mélyén mindig is e koncepció hívei voltak, jóllehet a dunai övezet belső megosztottsága valójában nem volt francia érdek. A tigris támad Ezzel el is értünk a harmadik nagy fordulathoz, amely ugyan agresszivitásban jelentkezett, de a valóságban a francia gyengeség tudata táplálta. Összegezzünk: a Rajna-határ nem valósult meg, az új határok garantálása elúszott, az intervenció súlyos és szégyenletes kudarcba fulladt, a nagy francia tőkék a Szovjetunióban megsemmisültek, a dunai övezet megszervezése nem sikerült. Egy egyelőre elég bizonytalan szövetségi rendszer körvonalai csupán négy állammal (kisantant és Lengyelország) kapcsolatban jelentek meg, és ezek közül hármat a franciák meglehetősen fejletlennek és politikailag ingatagnak tartottak (a kivétel Csehszlovákia volt). Ráadásul Ausztriában az Anschluss-mozgalom hulláma időről időre felbukkant, Magyarország pedig az új renddel szemben minden volt, csak barátságos nem. 19

24 A képet színezte még, hogy a francia vezető politikusok egyfolytában féltek francia német viszonylatban a demográfiai görbe hallatlanul kedvezőtlen alakulásától a franciák rovására, és hogy a német kormányok viszont egyáltalán nem siettek a botrányosan magas jóvátételek teljesítésével. Mégis: a jóvátétel ügye nagy valószínűség szerint csak ürügy volt akkor, amikor a francia politikai vezető csoport legintranzigensebb része, élén Poincaré miniszterelnökkel, megkísérelte a francia német viszony újrarendezését. Poincaré, aki a békekonferencia idején köztársasági elnök volt, mélyen elégedetlen volt azzal az engedményes politikával, amelyet szerinte Clemenceau a szövetséget megőrzendő a konferencián folytatott. Nemcsak a német kérdésben tartotta ezt megengedhetetlennek, de a maga részéről szerette volna kielégíteni a közép-európai baráti kormányok minden követelését is. Ha akkoriban nem is volt módja rá, hogy az eseményekre jelentős hatást gyakoroljon, az igazi tigris ő volt (és nem Clemenceau, mint a közfelfogás tartja). Mint kormányelnök, megpróbálta korrigálni a dolgokat. Csak az első alkalmat várta, hogy Németországra lecsaphasson, francia szempontból döntő részeit katonai megszállás alá helyezve megkísérelje a német területek szétdarabolását, nevezetesen Bajorország leválasztását. A francia kormány 1923 januárjában szövetséges egyeztetés nélkül megkezdte a Rajna-vidék megszállását. E lépésre az első válasz Németországból érkezett. A kormány passzív ellenállást hirdetett, a német társadalomban pedig újra megélénkült a harc a békerendszert elfogadó kormánnyal szemben: mind a baloldalon, mind a szélsőjobbon. Sztrájkhullám öntötte el az országot, egyes területeken felkelésekre került sor, és az év őszén a náci párt más szélsőjobboldali szervezetekkel és személyiségekkel együttműködve Münchenben megkísérelte a hatalom megragadását. Ennél is veszedelmesebbnek mutatkozott azonban Franciaország izolálódása. A francia lépést a volt szövetségesek nem támogatták, s az amerikai és angol bankkörök súlyos károkat okoztak a francia franknak. Poincaré kurzusa nyilvánosan megbukott az évi választásokon. Az ún. baloldali kartell jutott kormányra. Ettől az időponttól kezdve némi hullámzással ugyan a szövetségi politika területén a francia külpolitika a lényeget tekintve defenzív alapokon fejtette ki tevékenységét. E defenzív taktika tengelyében Stresemann német külügyminiszter hivatali idején ( ) és röviddel az ő halálát követően is a francia német megegyezés alapjainak lerakása állt. Nem kis angolszász nyomás alatt az Herriot-kormány hozzájárult a megszállás felszámolásához (ezt 1925 folyamán végrehajtotta), és a német jóvátételi kérdés új alapokra helyezéséhez. Ezt követően került sor 1925 októberében a locarnói konferenciára, amelynek eredményeként Franciaország és Németország kölcsönösen elismerte egymás határát. Párizs megkísérelte a keleti német határok elismertetését is, e törekvése azonban nem vezetett eredményre. Tartós megegyezés A negyedik szakasz kiemelkedő eseményét jelentette Németország felvétele a Népszövetségbe (1926. szeptember), ami egyet jelentett azzal, hogy Németország újra helyet foglalt Európa vezető hatalmai között. Kiegészítette mindezt Briand francia külügyminiszter és Stresemann néhány bizalmas tanácskozása, amelyek során messzebbmenő együttműködési lehetőségek is szóba kerültek. Ezt az irányvonalat az intranzigens imperialisták és nacionalisták mindkét országban támadták és igyekeztek megbuktatni. Törést jelentett Stresemann halála is (1929. október), de a kegyelemdöfést a jól induló megegyezésnek az első nagy náci választási siker (1930. szeptember) és a német osztrák úgynevezett vámunió bejelentése (1931. január) adta meg. Az közötti szakaszban, amikor a francia külpolitika fő törekvése a partnernek tekintett Nagy- Britanniával és távolabbról az USA-val együtt haladva a tartós kompromisszum kidolgozásán fáradozott német szomszédjával, lényeges elmozdulás nem volt megfigyelhető a francia politikában sem a Kelettel, sem Közép-Európával kapcsolatban. Egészében véve Franciaországnak nem volt ebben az időben szovjet politikája, s ha egy-egy időszakban ilyesmi felszínre jutott, úgy az a szélsőséges ellenségesség jegyében állt és mindig Poincaré nevéhez kapcsolódott. Ami a dunai övezetet illette, a francia külpolitika irányítói időről időre visszatértek e térség valamiféle gazdasági egységesítésének gondolatához, és nemegyszer az itteni szövetségesek egyikét vagy másikát próbálták játékba hozni ilyesfajta javaslatokkal. E kísérletek azonban sorra megbuktak, részben egyszerűen azért, mert mindegyik állam autarkiás jellegű gazdaságpolitikát folytatott és azt nem akarta feladni, részben megbuktak azon a politikai ellentéten, amely a revízió status quo kérdése miatt Magyarországot és a kisantant államokat szembeállította. A francia külpolitika néhány vezetője már ebben az időben nagy jelentőséget tulajdonított az osztrák kérdésnek, és Briand foglalkozott Olaszország érdekeltté tételének problémájával is. Koncepciója szerint a nagyobb középeurópai működési terület biztosítása Olaszországnak kettős eredménnyel járhatott volna: egyrészt távol tarthatta 20

25 ezt az országot a német szövetségtől, másrészt elterelhette volna figyelmét egyéb követeléseiről a Földközitenger térségében és Afrikában. Erre a francia ajánlatra azonban Mussolini Olaszországa nem volt vevő. Európa rövid konszolidációs szakaszában egyébként a francia Közép-Európa politika a korábban elszenvedett katonai és diplomáciai kudarcok után egy újat, ezúttal gazdasági-pénzügyi természetűt volt kénytelen elkönyvelni. Az folyamán megfogalmazott nagyralátó tervek, amelyek e térség francia tőkével történő rekonstruálására és modernizálására irányultak, alaposan mérséklődtek. Bár jött francia tőke a térségbe, annak szétszórtsága és relatíve nem nagy mennyisége miatt nem lett átütő ereje. E körülmény minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy az érintett kormányok a gazdasági egységesítésre irányuló elgondolásokat elég könnyedén leseperhették az asztalról. A védekezés jegyében A defenzíva keretén belül az új fordulatra 1931-től kezdve került sor a Németországgal szemben sürgetőnek érzett védekezés megszervezése jegyében. Ennek hangsúlyai egyre erősödtek a náci előnyomulás növekedésével, illetve Hitler hatalomra jutása (1933. január) után. A francia politika kettős célt tűzött ki maga elé: egyfelől biztosítani akarta az angol szövetséget és támogatást (a háttérben ez reményeket jelentett egy esetleges későbbi, nem izolacionista amerikai politika vonatkozásában is), másfelől új kísérletet tett a középeurópai bázis megszilárdítására, illetve e bázis bizonytalanságát tudatosítva új hátvédek után kezdett kutatni. A francia politika tragédiája a harmincas években a legrövidebben úgy írható le, mint e kettős vonal összeegyeztethetetlensége, illetve a francia körök választásképtelensége. Tardieu 1932-ben arra tett kísérletet, hogy feltámassza a francia angol antantot, és a brit tőkét is segítségül híva végre megszilárdítsa és kiterjessze a közép-európai francia támaszpontot. Az ellenálló Németország és Olaszország mellett azonban egy húzódozó Nagy-Britanniával találta szemben magát és tervezete összeomlott.*** Közvetlen utódai, és a leghatározottabban Barthou, lépéseket tettek a nyitásra mind a Szovjetunió, mind Olaszország felé. Anglia 1934-ben a Szovjetunió irányában a nyitásra hajlandó volt, és az elvezethetett a Szovjetunió belépéséhez a Népszövetségbe, illetve oda, hogy megalapozták a francia szovjet szövetséget. A következő években azonban már súlyos komplikációk merültek fel. A marseille-i merénylet áldozatává vált Barthou utóda, Laval a megnyitott utat Olaszország irányában ki akarta szélesíteni, de a Szovjetunió vonatkozásában éppen ellenkezőleg annak beszűkítésén fáradozott. Laval megfordította Briand elgondolását. Mussolininak Etiópia zavartalan meghódítására tett írásba is foglalt ígéretet annak fejében, hogy Olaszország kész együttműködni az osztrák függetlenség fenntartásában és ennek érdekében a francia kormánnyal karöltve megszervezi az ún. dunai paktum -ot. A terv nélkülözte London egyetértését, és hamarosan kiderült, hogy azt nem is lehet megszerezni. Máig sem teljesen világos, hogy milyen okok húzódtak meg az olaszellenes angol kampány mélyén. Tény mindenesetre, hogy az angol kormány segített megbuktatni a francia olasz szövetséget, ezzel elhárítani egy esetleges francia olasz flotta-túlsúlyt a Földközitengeren, és ez a brit admiralitásnak bizonyára kedvére volt. E feltevést alátámasztja a brit kormány egy további lépése is. A náci állam 1935 tavaszán helyreállította az általános hadkötelezettség elvét, és ezzel félrerúgta a versailles-i békeszerződés katonai kérdésekkel foglalkozó cikkelyeit. A sértett hatalmak képviselői összeültek Stresában, elítélték a német lépést, majd röviddel utóbb Anglia és Németország flottaegyezményt kötött (1935). Nagy- Britannia hozzájárult ahhoz, hogy Németország a mindenkori angol tonnatartalom egyharmadának mértékéig flottát építsen. Miért kerülhetett erre sor, ha nem a francia olasz erő ellensúlyozása érdekében? A francia olasz szövetség tehát felmorzsolódott, a dunai paktumból nem lett semmi. Laval a Szovjetunióval egy tessék-lássék szerződést kötött, amely a tényleges katonai együttműködést támadás esetére nem biztosította. A francia szovjet együttműködési elv így is elegendő volt viszont ahhoz, hogy Hitler szerződésszegést kiáltson a locarnói paktummal kapcsolatban, és annak felmondásával fenyegetőzzön arra az esetre, ha a szerződést ratifikálnák ot írtak, és a szovjet vonal követésének politikája Nyugat-Európában alaposan meggyengült. A kormányzati politikára nem annyira a sztálini politikai perek gyakoroltak ebben az irányban befolyást, mint inkább az a benyomás, hogy ettől az államtól kevés katonai segítségre lehet számítani. A francia katonai vezetés elfordult ettől az úttól, míg Anglia semmi jelét sem adta annak, hogy hajlandó lenne megvédeni a francia szovjet szerződést. A francia kormány válaszút elé került. Végül benyújtotta a katonailag tartalmatlan szerződést, azt ratifikáltatta, majd minden külső támasz nélkül állt szemben Hitler lépésével, amikor az 1936 márciusában bejelentette a locarnói szerződés felmondását, és a Wehrmacht bevonult az addig demilitarizált rajnai övezetbe. 21

26 Magára maradtan Több történetíró felveti, hogy e fordulóponton Franciaországnak egyedül is lépnie kellett volna, hiszen Hitler valójában csak blöffölt és a határozott francia lépés esetére készen állt a visszavonulási parancs. Ez azonban megkövetelte volna az egész addig követett francia szövetségi politika napok alatt történő átértékelését és az addig készített defenzív katonai stratégia felcserélését. A francia kormány nem merte még egyszer vállalni azt az elszigeteltséget, amelybe 1923-ban önálló lépésével egyszer már belekerült, és amelynek súlyos következményeit veszélytelenebb helyzetben nagyon nehezen tudta felszámolni. Nem számíthatott közép-európai szövetségesei többségének együttműködésére sem. E rendszer felbomlási folyamata 1934-től kezdve már látványosan megindult. Lengyelország 1934 elején megnemtámadási paktumot kötött Németországgal és röviddel ezután külügyminisztere nyíltan pertraktálta magyar és olasz partnerekkel az osztrák Anschluss és a csehszlovák állam felbomlása után kialakítandó szoros együttműködés módozatait. Amikor a francia kormány a két állam között fennálló szerződésre hivatkozva 1936 márciusában érdeklődött a lengyel álláspont felől, azt a választ kapta, hogy Lengyelország teljesíteni fogja kötelezettségeit Franciaország megtámadása esetén, a Rajna-vidék azonban ugyebár nem francia terület. Jugoszláviának és Romániának nem volt közös határa Németországgal, de a politikai helyzet ettől függetlenül sem volt már Franciaországra nézve kedvező. Kereskedelmi téren mindkét állam messzemenően el volt kötelezve Németország irányában. A politikai kapcsolatokat Jugoszlávia jelentősen javította, Romániában pedig Titulescu franciabarát politikája a német orientációt követelő tábor egyre nyomasztóbb támadásainak fókuszába került. Mindemellett a francia passzivitásban tükröződött a francia társadalom mély megosztottsága is, és ez csak elmélyült a népfrontkormány megalakulása után. Léon Blumot a francia konzervatív, jobboldali tábor, sőt részben saját szövetségesei nemcsak abban gátolták, hogy kibontakoztassa a francia munkásosztály nemzeti integrálását, de a külpolitika terén is. Első reakcióját a spanyol polgárháború kirobbantására, a köztársasági erők nyílt támogatását a hadsereg és a francia polgári politikai erők együttesen hiúsították meg. A népfront kormány az azonnali bukás veszélye nélkül nem nyithatott Kelet felé, mert a kisantant már rohamosan bomlott. Közben a náci Németország megszervezte modern hadseregét, amelynek re már nem volt párja Európában. A francia hadsereg ezzel szemben nem modernizált, a vezérkar kitartott a defenzív stratégiai terv mellett és megelégedett a félig-meddig kiépített Maginot-vonallal. E válságos években Angliának nem volt sem osztrák, sem egészében véve Közép-Európa politikája. Igazság szerint ezekben az években már Franciaországnak sem volt: részben azért nem, mert egykori partnerei közül egyedül Csehszlovákia maradt meg németellenesnek, részben, mert a Szovjetunió felé irányuló nyitásra belpolitikai okokból és az angol kormány húzódozása miatt nem merte magát rászánni, végül részben azért sem, mert a mindig is keresett angol támogatást nem volt képes biztosítani. Így maradt Franciaország, a kontinens ben legerősebb és legambiciózusabb hatalma ben két szék között a pad alatt. Nemcsak az egyik szégyent és megaláztatást a másik után volt kénytelen lenyelni, de gyakorlatilag magára maradt az ekkoriban hozzá képest sokkal jobban felfegyverzett Németországgal szemben. És jött 1938-ban München, a legnagyobb szégyen. Szovjet és angol segítség nélkül Daladier nemcsak végignézte egyetlen kitartó szövetségese, Csehszlovákia feldarabolását, de még segédkezet is nyújtott hozzá. És jött az angol francia szovjet tárgyalási sorozat, amelynek végére sem az angol, sem a francia kormány nem akart sikeres egyezményt fűzni. Ekkoriban ugyanis még pislákolt egy halvány remény: hátha Hitler a német támadást kizárólag a Kelet, vagyis Lengyelország és a Szovjetunió felé irányítja. E reményt a német szovjet megnemtámadási paktum, amire senki sem számított, szertefoszlatta. Utójáték Franciaország sorsa megpecsételődött. Már csak az utójáték volt hátra. Egy mélyen megosztott, az ellenállásra fel nem készített társadalom, elavult hadsereggel, gyenge katonai vezetéssel, félkész erődítményrendszerrel, hatékony szövetséges nélkül, reszketve játszotta el a furcsa háború furcsa epizódjait ben amikor Nagy-Britanniának még nem volt számottevő szárazföldi hadereje, az USA-t pedig évek választották el attól, hogy megmozduljon, egyedül Hitleren és a Wehrmacht gyorsaságán múlt, hogy a francia közép-európai bástya kiütése után a náci áradat mikor zúdul rá Párizsra június 14-én a német csapatok benyomultak a francia fővárosba és az Eiffel-torony csúcsáról lehúzták a francia trikolórt. * Vö. Litván György Ormos Mária cikkével, História, 1987/1. sz. és Ádám Magda írásával, 1987/4. sz. ** Vö. erre Tokody Gyula és Vargyai Gyula cikkét e számunkban. 22

27 Clemenceau, a Tigris békésen, vidéki házában *** Vö. erre Jeszenszky Géza cikkét e számunkban! (A szerk.) 2. Képek 23

28 24

29 1. Gazdasági problémák és a jóvátétel INCZE Miklós Gazdasági problémák és a jóvátétel Egyes becslések szerint az I. világháború annyi pénzébe került a résztvevőknek, ami Franciaország és Olaszország akkori együttes nemzeti vagyonának felelt meg. A háborús kormányok a hadikiadások fedezetét a szokásos költségvetési eszközök mellett úgy teremtették meg, hogy a háborús nyereségekre rendkívüli adókat vetettek ki, s belső és külső kölcsönöket vettek fel. Németország, ahol az egész lakosságot rákényszerítették a kölcsönjegyzésre, külföldi hiteleket nem vett fel. Az antanthatalmaknak az Egyesült Államok folyósított kölcsönöket leginkább hadfelszerelési cikkekben és egyéb, a hadviseléshez szükséges árukban. Ennek eredményeként az Egyesült Államok, történelme során először, adós országból hitelező országgá változott. A háború utáni időszak történetének megértéséhez elengedhetetlen a háborús tartozások elsősorban a szövetségesközi adósságok és a jóvátételek kérdéskörének ismerete. (Az összes háborús adósságok 21,5 milliárd dollárra rúgtak, amely összeg a háború után folyósított hitelsegélyek következtében 1920-ra 28 milliárdra nőtt; az angolok és a franciák adósok is, hitelezők is voltak.) A háborús adósságok rendezése nagymértékben a vesztes országok, elsősorban Németország jóvátételi kötelezettségeinek teljesítésétől függött, mivel a győztes országok úgy kívánták háborús tartozásukat kiegyenlíteni, hogy jóvátételi kötelezettségeket róttak a vesztesekre. Az így kapott összegekből térítették volna vissza a felvett hiteleket és kamataikat. Ha az egyik ország nem fizetett, az, aki nem kapott, nem tudott a maga hitelezőjének fizetni. A háború következtében elszegényedett győztes európai országok nem voltak képesek az amerikai hitelek törlesztését előteremteni, a vesztes államok pedig nem tudtak jóvátételi kötelezettségüknek eleget tenni. A jóvátételeknek a győztesek szerint nemcsak az adósságok visszafizetésére, hanem a háborús károk helyreállítására is fedezetet kellett volna nyújtaniuk, s az összes békeszerződésbe belevették a jóvátételi határozatokat. A békeszerződések tehát nem csupán területileg rendezték át Európát, hanem lényeges gazdasági válságokat is eredményeztek, amelyek azután a politikai helyzetre is visszahatottak. 125 milliárd dollárra (520 milliárd aranymárka) becsülték az antantországok háborús kárait. Ez az összeg több volt, mint a központi hatalmak országainak egész nemzeti vagyona. A német jóvátétel mértékét a versailles-i békeszerződésben nem tudták meghatározni, mivel Anglia az összeg csökkentését, Franciaország pedig kárai mindenáron történő behajtását akarta elérni. Az antanthatalmak ellentétei miatt Németország kötelezettségeit csak 1921-ben állapították meg 132 milliárd aranymárkában, azaz 31,5 milliárd dollárban. (Ennek a jóvátételnek 52%-a Franciaországot, 22%-a Nagy-Britanniát, 10%-a Olaszországot, 8%-a Belgiumot, 5%-a Jugoszláviát illette volna.) A győztesek a háború után közvetlenül áruszállítások formájában 1,5 milliárd dollárt kaptak. Az ezután esedékes törlesztéseket Németország nem teljesítette, a kártalanítás fizetésére viszont Franciaország és Belgium nem volt hajlandó várni. A jóvátétel közvetlen behajtása érdekében 1923 januárjában csapataik megszállták a Ruhr-vidéket. Emiatt Anglia és az Egyesült Államok szembekerült Franciaországgal, majd magában Franciaországban is tiltakozó mozgalom indult. Végül ki kellett üríteni a Ruhr-vidéket és sor került a német jóvátételi kötelezettségek felülvizsgálatára.* Fizessen a vesztes A jóvátétel megszabásának nehézségei miatt a szövetségesközi adósságok törlesztése sem történt elbírás szerint, csak néhány ország fizetett. S bár Nagy-Britannia 1923-ben különmegállapodást kötött az Egyesült Államokkal, a háborús adósságok rendezetlen volta akadályozta egy hosszú távú gazdaságpolitika kialakítását. A tartozások visszafizetésének sem az anyagi alapjai nem voltak biztosak, de a határidők és a feltételek sem miközben az adósságállomány az évi kamatokkal folyvást nőtt. Magyarország a jóvátétel keretében 1921 szeptemberétől öt éven át naponta 880 tonna szenet szállított Jugoszláviának. A Jóvátételi Bizottság határozata 1923 októberében 20 év alatt 200 millió, aranykorona fizetésére kötelezte az országot. Ennek törlesztése 1926-ig lényegében csak a jugoszláv szénszállítással történt. Így a húszas évek végéig Magyarország összesen kb. 30 millió aranykorona értékben fizetett. A világgazdasági válság idején beszüntették a jóvátétel törlesztését. Bulgáriát a neuilly-i békeszerződés 2,25 milliárd aranyfrank jóvátételre kötelezte, ebből 1928-ig 30 millió frankot egyenlített ki, 90%-át áruszállítás formájában. 25

30 Ausztria jóvátételi kötelezettségét a Saint-Germain-i békeszerződés kimondta ugyan, de a jóvátétel összegét később sem állapították meg. A jóvátételi kötelezettségek léte, illetve fenyegető volta minden tekintetben ártott a vesztes országok gazdaságának. A ténylegesen teljesített jóvátételek nem voltak igazán jelentősek, ám bizonytalanságban tartották a térség érintett államait, alkalmasak voltak nacionalista-revansista hangulatkeltésre, s lassították a gazdaság fejlődését. Nemzetközi pénzügyek A háború után azonban nemcsak a jóvátétel és a nemzetközi adósságok kérdését kellett rendezni a nemzetközi gazdasági kapcsolatok helyreállítása érdekében, hanem a pénzügyeket és a kereskedelmi forgalmat is. A nemzetközi pénzügyi rendszer helyreállításának fontos eseménye volt a genovai konferencia 1922 áprilisában. Itt az európai tőkés országok (az Egyesült Államok távolmaradt) saját elfogadhatatlan feltételeik mellett mindenekelőtt el akarták érni, hogy Szovjet-Oroszország fizesse vissza a cári Oroszország által felvett kölcsönöket. Ez a törekvés nem járt sikerrel. Rapallóban viszont Szovjet-Oroszország politikai és gazdasági kérdéseket rendező kétoldalú megállapodást írt alá Németországgal. A szovjet német közeledés arra indította Angliát, hogy még engedékenyebb legyen Németországgal szemben. A győztes nagyhatalmak gazdasági konszolidációja között viszonylag gyorsan megtörtént. Először az Egyesült Államokban, majd az európai antantországokban bontakozott ki a konjunktúra. Nagymértékben hozzájárult ehhez a Ruhr-konfliktus után a német gazdaság újjászervezése amerikai tőkével és általában az amerikai tőke jelentős beáramlása az európai gazdaságba. Az Egyesült Államok gazdasági előretörése következtében a világkereskedelem központja ide tolódott át, s Nyugat-Európának ehhez alkalmazkodnia kellett. Emellett a győztes nagyhatalmak Közép- és Kelet-Európa országainak politikai és gazdasági stabilizációját ekkor már saját érdeküknek tekintették már csak politikai-hatalmi törekvéseik érdekében is, különös tekintettel arra, hogy ezek az országok a Szovjetunióval határosak, avagy ahhoz közeliek voltak. A magyar stabilizáció kérdése a magyar kormány kérésére 1923-ban került napirendre, s a stabilizáció tényleges előkészületei 1924 tavaszán megkezdődtek. A valutastabilizálási kölcsön fedezetét Ausztriához hasonlóan a vámbevételek, a dohány- és sójövedék, és a különböző fogyasztási adók szolgáltatták. Magyarországra is népszövetségi főmegbízott érkezett, akinek beleszólási joga volt az ország pénzgazdálkodásába. Az június 26-án kibocsátott kölcsönt a londoni és a New York-i tőzsdén könnyen el lehetett helyezni, s az év végére világossá vált, hogy a magyar valutastabilizáció is sikerült. (1927. január 1-jén a napi pénzforgalomban is bevezették az új fizetőeszközt, a pengőt.) Ezt megelőzően Ausztria, Bulgária, Görögország, Észtország, Románia és Lengyelország is népszövetségi kölcsön segítségével stabilizálta valutáját, állította helyre az államháztartás egyensúlyát és valósította meg a gazdasági rekonstrukciót. Visszakanyarodva a német jóvátétel kérdésére: az amerikai tőke németországi beáramlását az tette lehetővé, hogy a Ruhr-konfliktussal szembeforduló Egyesült Államoktól Franciaország által kért kölcsön folyósítását az amerikai Morgan Bank a német jóvátételi kérdés rendezésének feltételével vállalta. Ezért Franciaország hozzájárult ahhoz, hogy nemzetközi szakértő bizottság jöjjön létre C. G. Dawes amerikai bankár vezetésével. Az ún. Dawes-tervet a szövetséges országok a londoni konferencián, 1924 augusztusában fogadták el, és szeptember 1-jén lépett életbe. A terv 40 évre (!) osztotta el a jóvátétel fizetését től 4 éven át Németországnak 1 milliárd, illetve 1,2 milliárd márkát kell fizetnie, az ötödik év után pedig évi 2,5 milliárd márkát. Ennek biztosítására 800 millió aranymárka összegben főleg amerikai forrásokból származó kölcsönt helyezett kilátásba a német márka stabilizációjára. A kölcsönök törlesztésének, illetve visszafizetésének biztosítására lefoglalták a német vasutak jövedelmét és lényegében ellenőrzés alá vonták az egész német gazdasági és pénzügyi rendszert, de ugyanakkor a német ipari termékek elhelyezéséről is gondoskodtak. A Dawes-terv keretében Németország 5 év alatt 7170 millió aranymárkát fizetett ki, a korábbi jóvátételi törlesztésekkel együtt 1929-ig millió aranymárkát. Németország a Dawes-terv és a locarnói egyezmény révén** lényegében a vezető nyugat-európai országokkal egyenrangú helyzetbe került ban tagja lett a Népszövetségnek, majd 1929 februárjában a Dawes-terv revízióját is felvetette, elősegítve ezzel az új rendezést, az június 7-én aláírt Young-tervet. A nemzetközi szakértő bizottság Owen Young, a General Electric amerikai konszern elnöke vezetésével 113,9 milliárd márka végleges jóvátételt határozott meg, s az évi fizetési kötelezettséget a Dawes-tervhez képest 20%-kal 26

31 csökkentette. A külföldi ellenőrzést megszüntették, a Jóvátételi Bizottságot feloszlatták. A német államkincstárat és a vasutat a jóvátétel továbbra is terhelte, az ipar viszont megszabadult ettől. A terv nemzetközi megvitatása az augusztusi hágai konferencián, végleges elfogadása január 30-án történt meg és május 17-én lépett életbe. Németország e végleges rendezés ellenére sem teljesítette jóvátételi kötelezettségeit, s a gazdasági világválság kiváltotta súlyos helyzetre hivatkozva gyakorlatilag teljesen beszüntette a fizetéseket ben H. C. Hoover, az Egyesült Államok elnöke által meghirdetett moratórium (halasztás) egy évre felfüggesztett minden törlesztést. Válság politikai átrendeződés Az évi gazdasági világválság világszerte véget vetett a stabilizációs évek konjunktúrájának, az évi pénz- és hitelválság következtében pedig a nemzetközi pénzügyi rendszer is összeomlott. A helyzetet súlyosbította Németországban a valutaválság, mivel a külföldi hitelezők néhány hónap alatt 4 milliárd márkát vontak ki az országból. Hamarosan bankválság tört ki, a Birodalmi Bank aranykészlete majdnem a felére csökkent júliusában a márka védelmére devizaellenőrzést vezettek be, állami felügyelet alá vontak minden külföldi kifizetést. A Hoover-moratórium lejártával, július 9-én Lausanne-ba összehívott konferencia felszámolta a Youngterv ajánlásait és gyakorlatilag megszabadította Németországot adósságaitól. Erre hivatkozva Franciaország, majd Anglia is megtagadta a fizetést a fő hitelezőnek, az Egyesült Államoknak. A hitelek törlesztése ezzel megszűnt. A válság éveiben a fejlett országokban is megerősödött az állami beavatkozás tendenciája, s elsősorban Középés Kelet-Európában felerősödtek az autarchiás törekvések. E térségben a náci Németország szerepe és befolyása szüntelenül növekedett, ami odavezetett, hogy a náci gazdaságpolitikának nagymértékben sikerült a világpiactól elszakítani és magához kötni ezeknek az országoknak a gazdaságát. Már 1937-ben Németországnak e térségben az I. világháború előtti pozícióinál jóval jelentősebb befolyása volt. * Vö. e számunkban Ormos Mária cikkét ** Vö. e számunkban Tokody Gyula cikkét 2. Képek 27

32 1. A legyõzött ellenáll. Törökország 1918 után PALOTÁS Emil A legyőzött ellenáll Törökország 1918 után Az egykor oly hatalmas oszmán birodalom haldoklása sokáig elhúzódott. A nagyhatalmak már a 18. század vége óta különféle felosztási terveket kovácsoltak. Az 1840-es évektől pedig a török rendszerből fokozatosan kiszakadó és önálló államiságuk alapjait lerakó balkáni népek is bejelentették igényüket. Az oszmán birodalmat lakó számtalan nép közül azonban éppen a töröknél jelentkezett utoljára az új nemzettudat és az arra épülő modernizációs program. Értelmiségiek és felvilágosult katonatisztek alapították meg az ifjútörökök népi nacionalizmusra alapozó mozgalmát, amely 1908-ban magához ragadta a hatalmat. A középkori szultáni despotizmushoz képest nagy előrelépést hoztak az elindított mérsékelt polgári reformok, az alkotmányosság néhány elemének bevezetése. Ám az ifjútörökök által hirdetett pánoszmanizmus türelmetlen török nacionalizmust takart. A birodalom belső alapjainak megerősítésével a hatalom új birtokosai azonban elkéstek. Az 1910-es évektől gyors egymásutánban következtek a külső kudarcok és területi veszteségek, amelyek megrendítették az ifjútörökök pozícióit, akik időlegesen még a kormányból is kiszorultak. Az Európában elszenvedett veszteségek kárpótlásaként Sztambul Oroszország és Irán török nyelvű népeire igyekezett fennhatóságát kiterjeszteni. Ez az expanzív törekvés is arra késztette a hatalomba visszatért ifjútörök vezetőket, hogy a központi hatalmak oldalán lépjenek be az I. világháborúba. A német befolyás a világháború előtti időszakban gazdasági és politikai téren egyaránt megnőtt, a török hadseregben pedig már régebb idő óta meghatározó volt. Bár a kormánytáborban jelentékeny volt az antantbarát politikusok befolyása is, a háború kirobbanásakor Sztambul egyoldalúan érvénytelennek deklarálta az ún. kapitulációkat, a korábban Törökországra kényszerített egyenlőtlen, a nyugati hatalmak számára jogi és gazdasági előjogokat biztosító szerződéseket. A hadműveletek azonban nem vezettek sikerre: a török hadvezetés mindenütt meghátrálásra kényszerült között az antant részletes terveket dolgozott ki az oszmán birodalom teljes felosztására. Anglia és Franciaország titkos szerződésben adta beleegyezését ahhoz, hogy a győzelem után Oroszországé legyen Konstantinápoly és a szorosok övezete, maguknak természetesen bőséges kárpótlást kikötve az ázsiai tartományokban. Bonyolultabbá vált a tervezgetés azt követően, hogy Olaszország, majd Görögország is csatlakozott az antanthoz. Különösen az utóbbi területi igényei mentek túl minden ésszerű határon: a nagy eszme jegyében egész Trákiát és Konstantinápolyt, amellett Kis-Ázsia nyugati partvidékét követelte magának. Olaszország úgyszintén Anatólia nyugati részét óhajtotta s az angol diplomácia homályos ígéretekkel mindkettőjüknek kilátásba helyezte e területek átadását. Törökország feldarabolása A háború alatt a török belpolitikában egyre erősebben ütköztek ki a reakciós vonások. A nemzeti problémák kiéleződésére, a nem török népek megmozdulásaira a kormány nagyhatalmi sovinizmussal reagált. Különösen szélsőséges formát öltött a kis-ázsiai örmények elleni terror: ban az esztelen öldöklés totális népirtásba torkollott, amely másfél millió polgári áldozatot követelt és további több százezer lakost üldöztek el szülőföldjéről. Később a nemzeti megtorlást kiterjesztették a; kis-ázsiai görög lakosságra is. Ugyancsak fokozódott a hatósági erőszak az arab lakta területeken az ébredő arab nacionalizmusra Sztambul csak rendőri eszközzel volt képes válaszolni. A politikai indítékú lázongások, sugalmazott irtóhadjáratok és közönséges banditatámadások az elviselhetetlenségig fokozták a népek korábban sem harmonikus együttélését. A belső bomlást a katonai helyzet rosszabbodása tovább fokozta. Az angol és francia expedíciós csapatok ra már a török tartományokat fenyegették. Sikert egyedül északkeleten könyvelhetett el török vezetés: Az orosz forradalmak miatt bizonytalanná váló állapotokat kihasználva az oszmán csapatok korábban Oroszországhoz tartozott örmény, és azerbajdzsán területeket szálltak meg. Baku elfoglalását a helyi lakosság megtizedelésével ünnepelték. A közelgő katasztrófa 1918 őszén elkerülhetetlenné vált. Az antantnak a szaloniki fronton indított nagy erejű offenzívája kapitulációra kényszerítette Bulgáriát. Ezután gyorsan fegyverszünetet kért a török kormány is, s 28

33 október 30-án egy angol hadihajó fedélzetén aláírták a fegyverszüneti okmányt. A győztesek azonnal hozzáláttak korábbi hódító terveik realizálásához. A tengerszorosokat és a fővárost angol csapatok szállták meg. Angol és francia egységek vonták ellenőrzésük alá Anatólia délnyugati részét. Középütt az olaszok szálltak partra és Konyáig nyomultak előre. Kurdisztánban angol ösztönzésre szeparatista felkelés robbant ki. A fejlemények arra utaltak, hogy a háborús összeomlás következtében nem csupán az idegen népek feletti oszmán uralom szűnik meg, de ennek egyenesen fordítottja következik be: török tartományok kerülnek külhatalmak birtokába. A háborús katasztrófáért közvetlenül felelős ifjútörök párt feloszlatta magát, vezetői külföldre távoztak. A hatalom a konzervatívok kezébe került. Az általuk alakított kormány és az új szultán, VI. Mohamed az antant komisszárjainak bábjává süllyedt. Az ország különböző vidékein spontán népi ellenállás bontakozott ki a megszállók ellen májusában görög expedíciós hadtest szállt partra Szmirnában. Az athéni kormány a partvidék nagyszámú görög lakosságára hivatkozva fogott hozzá a nagy eszme kiteljesítéséhez. Venizelosz miniszterelnök ügyesen használta fel az angolok és franciák közti ellentéteket, hogy az utóbbiak ellenérzését és az olaszok ellenállását kijátszhassa. A görögök antant-mandátum alapján kezdtek hozzá Kis-Ázsia pacifikálásához. Ám ott a felszabadító harc igazából csak akkortájt kezdett kibontakozni. Felkelés a győztesek ellen A felosztás elleni küzdelmet hazafias tisztek kis csoportja irányította. Ők szervezték a tartományonként alakuló jogvédő egyleteket, az új népi-nemzeti mozgalom bázisait nyarán állt a szervezkedés élére Musztafa Kemal, a gallipoli győző szeptemberében Szivaszban össznemzeti konferencia ült össze, amely kidolgozta az önvédelmi harc országos programját. Ez kimondta, hogy a haza egy és oszthatatlan, védelmét a nemzetnek magának kell kezébe vennie. Kezdetben sem a szultáni kormány, sem a kemalisták nem kívánták a nyílt szakításig fokozni ellentéteiket. Az utóbbiak követelésére új válaszfásokat írtak ki. Az új parlament 1920 januárjában Konstantinápolyban ült össze. Többsége határozottan kiállt a függetlenség és a területi épség programja mellett, ezért az angolok márciusban erővel feloszlatták és sok vezetőjét Máltára száműzték. A harc a két török tábor között ezután éleződött ki. A papság vezetője, Sejk Ul iszlám lázadásnak bélyegezte az anatóliai mozgalmat, Kemalt pedig távollétében egy katonai bíróság halálra ítélte. A szultán külön haderőt szervezett az ellenállás felszámolására. A kalifa hadseregét azonban a partizánegységek könnyen szétkergették. Az események siettették az új hatalmi központ kialakulását áprilisában Ankarában a szétkergetett parlament képviselőinek egy része, kiegészítve újonnan megválasztottakkal, létrehozta Törökország Nagy Nemzetgyűlését, amely magát egyedül legális törvényhozói hatalomnak deklarálta. Kormányt is alakított, vezetőjévé Kemal tábornokot választotta. Ezzel kettős hatalom jött létre és teljessé vált a szakítás a sztambuli bábrendszerrel. Kemal és hívei a parlament erős jobboldalára, valamint a mohamedán tömegek fanatikus vallásosságára tekintettel, ekkor még formálisan hitet tettek a szultán iránti hűségükről: nem mondták ki a teokratikus államberendezkedés azonnali felszámolását. Taktikusan arra hivatkoztak, hogy a szultán idegenek fogságában van, ezért nem ismerik el rendeleteit. A sztambuli kormányt azonban törvénytelennek nyilvánították. Harc az etnikai egységért A háborúban győztes államok egyelőre tudni sem akartak az új török államhatalomról. Miután a győztesek belvitái lezárultak, 1920 augusztusában a szultáni kormány képviselőit meghívták Párizsba, az elkészült békeokmány aláírására. A sévres-i szerződés szentesítette Törökország de facto bekövetkezett felosztását: Görögország kapta egész Trákiát a Chataldzsa vonalig és Kis-Ázsiában Szmirna vidékét. A Rodosszal szembeni partvidék Olaszországnak jutott. Kelet-Anatóliában külön örmény állam létezését irányozzák elő, a szomszédos kurd terület autonómia ígéretét kapta. A különböző befolyási övezeteket is számításba véve a szerződés csupán az Ankara és a Fekete-tenger közti sávot ismerte el egyértelműen török birtoknak. A szorosok nemzetközi felügyelete megmaradt, a kapitulációkat újra érvényesnek deklarálták, fennmaradt az ország katonai ellenőrzése és nemzetközi pénzügyi felügyelete. Tehát legyőzött államhoz hasonlóan a maradék Törökország sem rendelkezett szuverenitással. A sévres-i szerződést a szultán ugyan aláírta, ratifikálására azonban nem került sor. Ankara sohasem ismerte el érvényét. Harcolt az antant-diktátum ellen, az etnikai török terület épségének megőrzéséért. 29

34 Az engedetlen török nacionalisták ellen az angolok a görögöket mozgósították. Első támadásuk még 1920 júniusában indult. A görög sikerek siettették a gerillahadviselés felváltását reguláris hadsereggel. Az ankarai kormány ehhez külső segítséget egyedül Szovjet-Oroszországtól kapott. A kapcsolatfelvételt Kemal kezdeményezte, és 1920 augusztusában létre jött a két állam közötti diplomáciai kapcsolat. (Bár ezt később megzavarta az, hogy a török csapatok örmény és grúz területeket foglaltak el.) 1921 kora tavaszán, részben a szovjet kormánynak a területi kérdésben mutatott kompromisszumkészsége jóvoltából, sikerre vezettek a rendezési tárgyalások. Az új (máig érvényes) határt az március 16-án aláírt török szovjet barátsági szerződés jelölte ki. Nyugat-Anatóliában addigra igen veszélyes helyzet alakult ki. Az 1921 januárjában indított görög offenzívát csak az ország belsejében, Inönünél tudták megállítani. Tavasszal az antant tárgyalást kezdeményezett, amelyre a szultáni kormány mellett Ankara képviselőit is meghívták, ami de facto elismerését jelentette. E tárgyalások azonban kudarccal végződtek. Ezután következett a nemzeti önvédelmi harc legdrámaibb fejezete. Az újból támadó görögök 1921 júliusában Ankara közvetlen közelébe jutottak. A nacionalista forradalom végveszélybe került. A török hadsereg minden tartalékot mozgósítva és Kemal katonai zsenijének köszönhetően csak 22 napos öldöklő küzdelem árán tudott felülkerekedni. A siker meghozta a fordulatot. Az antant egysége megbomlott. A franciák októberben különbékét kötöttek Ankarával, és kivonták csapataikat a török területről. Távoztak Anatóliából az olasz egységek is. A nemzeti felszabadító harc utolsó, mindent eldöntő török támadása hosszú felkészülés után augusztus 26-án indult meg a görög front egész hosszában. Négy nap múlva bekövetkezett az áttörés; a görög expedíciós sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Kemal csapatai szeptember 9-én bevonultak Szmirnába. A fényes diadalt a helyi görög lakosság java részének lemészárlása árnyékolta be október 22-én az antant képviselői aláírták a fegyverszünetet az ankarai kormánnyal, ebben kötelezték magukat Kelet-Trákia kiürítésére is VI. Mohamed szultán, aki angol hadihajó fedélzetén családjával együtt sietve száműzetésbe vonult, személyes sorsával jelképezte az oszmánok birodalmának végleges eltűnését. Távozása után öt nappal ült össze Lausanne-ban a békekonferencia. Ezen Ankara katonai sikereit képes volt diplomáciai előnyökre váltani. Nyolc hónapi kemény vita után, július 24-én született meg a kedvező eredmény. A békeszerződés területi rendelkezései a török lakta területeken az évi határokat állították vissza és szentesítették az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten bekövetkezett átalakulásokat. A lausanne-i szerződés újraszabályozta a tengerszorosok rendszerét megnyitva azokat valamennyi állam hajói előtt. Ez a nyugati hatalmak sikerét jelentette a fekete-tengeri államok biztonságának rovására. A kor szokásai szerint a szerződés külön intézkedett a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításáról. A térség átrendeződését az a példátlanul nagyarányú lakosságcsere zárta le, amelynek során kb. 1,3 millió görög és mintegy 400 ezer török kényszerült szülőföldje elhagyására. A nemzetállamok megszületésének gazdag példatárában nem érdemtelenül illeti meg előkelő hely az új Törökországot. Egy évtizednyi szakadatlan drámai küzdelem után kezdhette meg belviszonyai megreformálását október 29-én első lépésként Ankarában kikiáltották a köztársaságot. De ez már egy új történet kezdete. 2. Képek 30

35 31

36 32

37 33

38 1. Olaszország külpolitikája KIS Aladár Olaszország külpolitikája, november 4-én Olaszország számára véget ért az első világháború: Padovában az Osztrák Magyar Monarchia képviselői aláírták a fegyverletétel okmányát. Olaszországra egy feladat várt: kiaknázni a győzelem gyümölcseit, vagyis realizálni azokat a célokat, amelyek érdekében az ország 1915-ben hadba lépett. Olaszországban a század elején kimunkálták az ún. proletárnemzet tézisét: eszerint Olaszország azért gyenge, mert a gazdag, burzsoá, plutokrata nemzetek angolok, franciák, németek, osztrákok stb. kizsákmányolják. A szegénység megszüntetéséért ezért nem az országon belüli osztályharcban kell küzdeni, hanem az egész nemzetnek kell felvennie a harcot, s a szocializmust a proletárnemzetnek a kizsákmányoló nemzetek feletti győzelme fogja meghozni. A belpolitikában ez a nacionalizmus minden régi, liberális berendezkedés lerombolását és a nemzet összefogását biztosító totális államrend megteremtését sürgette, kiemelt szerepet jelölve ki egy vezérnek, aki személyében testesíti meg a nemzet egységes akaratát. E szélsőséges nacionalizmust nemzeti szocializmusnak, később nemzeti fasizmusnak nevezték. Az első világháború kitörésekor ez a vehemensen nacionalista irányzat nem tudta érvényesíteni harcias indulatait: mind az uralkodó, III. Viktor Emánuel, mind a kormány az olasz társadalom nagy többségének akaratát kifejező semlegesség mellett határozott. Anglia, Franciaország és Oroszország azonban sikerrel munkálkodott azon, hogy Olaszországot a maga oldalán hadba vonja április 26-án a négy ország titkos szerződést kötött Olaszországgal. Elismerték annak valamennyi, Ausztria Magyarországgal szemben támasztott területi igényét (Dél-Tirol, Trieszt, az Isztriai-félsziget, a dalmát partvidék) és német gyarmati területek átadását is kilátásba helyezték Afrikában. A szerződés értelmében Olaszország május 23-án hadat üzent Ausztria Magyarországnak, augusztus 28-án pedig Németországgal is hadiállapotba került. Nagyratörő olasz célok Az 1919 januárjában megnyíló párizsi békekonferencián az olasz delegáció, amelyet Orlando miniszterelnök és Sonnino külügyminiszter vezetett, a londoni titkos szerződésben Olaszországnak ígért területeken kívül Fiuméra, valamint Karinthia és Krajna egyes osztrákok lakta területeire is bejelentette igényét. De a nagyhatalmak vezetői még a londoni paktum paragrafusainak teljesítésére is kevés hajlandóságot mutattak. Végül is az olaszok megkapták az Isztriai-félszigetet Trieszttel együtt és egy jelentéktelen sávot Karinthia és Krajna területéből, egyes részekre pedig népszavazást írtak elő, Olaszország balkáni igényeit azonban (mindenekelőtt Dalmácia átadását) néhány adriai sziget kivételével megtagadták, ahogyan Fiume átadását is. Az éles viták idején az olasz delegáció egy ízben tiltakozásképpen elhagyta a konferenciát, majd visszatért, de további eredményeket ezúttal sem tudott elérni. Időközben a kormány is megbukott: a kabinet élére a pacifista Nitti, a külügyi tárca élére a mérsékelt liberális Tittoni került szeptember 10-én Olaszország nevében ő írta alá Ausztriával a Saint-Germainben kötött békeszerződést. Mindezt az olasz nacionalizmus heves tiltakozása kísérte, s ennek kifejezéseként 1919 szeptemberében egy különítmény elfoglalta Fiumét, ahol 1920 decemberéig fennálló prefasiszta államot létesített. A Jugoszláviával való megbékélésre törekvő olasz kormány azonban felszámolta e nacionalista gócot, majd 1920 novemberében a Jugoszláviával kötött rapallói szerződésben elismerte Fiume szabadállam-státusát, s egyidejűleg lemondott Dalmáciáról. Jugoszlávia cserében elismerte Isztria és Trieszt Olaszországhoz csatolását. Abbáziát és Zárát olasz szuverenitás alatt álló szabad kikötővé nyilvánították. Sikerek angol segítséggel Az olasz belső politikai küzdelmek eredőjeként 1922-ben a fasizmus jutott hatalomra. Ez a mozgalom az első világháború előtti szélsőséges nacionalizmus örököseként lépett fel és nemcsak felelevenítette annak hódító vágyait, de meghirdette mielőbbi erőszakos megvalósítását is. Az olasz élettér dimenzióit az egész Földközitenger térségére terjesztette ki, s a végcélnak a Római Birodalom limeseit tekintette. Evidenssé vált, hogy Olaszország új ellenfele Franciaország, amely a Földközi-tenger térségének vezető hatalma s az olasz igények csakis az ő rovására realizálódhatnak. E grandiózus tervek láttán meglepőnek tűnt, hogy a Görögországhoz tartozó Korfu szigetének birtokbavételére irányuló és visszavonulással végződő kísérlet (1923) után a fasiszta Olaszország kezdetben nem folytatott agresszív külpolitikát. Ebben közrejátszott az olasz fasizmus számos gyengesége, mely csak a hatalomra jutás után egy évtizeddel tette lehetővé a totális fasiszta állam kiépülésének befejeződését. De az 1920-as évek közepére stabilizálódó európai nemzetközi helyzet sem kedvezett volna 34

39 valamiféle dinamikus olasz külpolitikának. Ilyen körülmények között Olaszország nemcsak nem tört Versailles szétrombolására, hanem egyenesen az új európai békerendszer egyik oszlopának bizonyult, ahogyan azt számos nemzetközi kötelezettségvállalása jelezte. Az olasz külpolitikai magatartás csak az 1920-as évek utolsó harmadában kezdett megváltozni. Ez elsősorban Anglia támogatásának volt köszönhető. Az évszázados angol külpolitikai tradícióknak megfelelően Anglia mindig azt az államot favorizálta, amely szemben állt valamely európai hatalom kontinentális hegemóniát célzó törekvéseivel. Jelen esetben Franciaország testesítette meg ezt az európai hegemón hatalmat s ennek logikus következménye lett az angol olasz együttműködés szorosabbá tétele. Ennek nyomán Mussolini aki kormányfői posztja és számos más miniszteri funkció mellett 1929-ig a külügyi tárcát is vezette aktívabb külpolitikát indított el. Elsősorban Jugoszlávia külpolitikai bekerítésére, s a kisantant meggyengítésére törekedett. Ez inspirálta a Magyarországgal április 5-én aláírt barátsági, együttműködési és döntőbírósági szerződés megkötését. A szerződéssel azonban Mussolini nem kívánta túlfeszíteni a húrt a kisantanttal szemben, ezért a magyar revíziós igényekről nem esett szó a megállapodásban. Az olasz diktátor csak egy évvel később 1928 márciusában csatlakozott lord Rothermere 1927 júniusában megindított kampányához, amelyben a magyar revíziós igények támogatása mellett szállt síkra. Ausztriával szemben a baráti kapcsolatok ellentmondásosan alakultak. Ausztriában hivatalos fórumokon több ízben vitára bocsátották az Alto Adigében élő német lakosság ügyét, Mussolini erre olasz belügynek nyilvánítva a kérdést és a belügyekbe való beavatkozásnak az osztrák eljárást hevesen tiltakozott. A két ország viszonya csak az 1930 februárjában megkötött barátsági és megbékélési szerződést követően javult. Mivel 1931 januárjában Magyarország és Ausztria is hasonló szerződést írt alá, az évtizedfordulóra a Franciaország kisantant szövetségi rendszer ellenében kirajzolódni látszottak egy olasz osztrák magyar szövetség kontúrjai. A dinamikusabbá váló olasz külpolitika az 1920-as évek második felében sikereket könyvelhetett el a Balkánon és Afrikában is ben Albániát olasz protektorátussá tette, Afrikában pedig lehetőséget kapott Líbia újragyarmatosítására, vagyis az első világháború előtti állapot visszaállítására. Felújuló birodalmi tervek A fasizmus az évi németországi fordulatot saját történelmi igazolásának tekintette. Ekkor már elhangzott Mussolini híres-hírhedt jóslata, miszerint ha a 19. század a demokrácia és a liberalizmus, úgy a 20. század a fasizmus korszaka lesz. Német testvérmozgalmának sikere ennek esélyeit látszottak növelni. Kezdetben mégis bizonyos aggodalmak domináltak: vajon Németország nem fogja-e Itáliát elütni jogosnak tartott terjeszkedésétől, mi több, az Adriához való kijutást szorgalmazó német szándék, egy Drang nach Süd nem jelent-e végzetes veszélyt Olaszország számára? Mussolini 1933-ban javaslatot tett egy angol francia olasz német együttműködési szerződés megkötésére. A megállapodás létre is jött (a négy aláíró hatalom kötelezettséget vállalt, hogy a béke megőrzése érdekében a Népszövetség keretén belül minden eszközt megragad), de sohasem lépett életbe, mert Németország kilépett a Népszövetségből. Az Ausztria bekebelezésére irányuló német szándékok láttán Olaszország teljessé tette az olasz osztrák magyar szövetséget (1934. március 17. Római Jegyzőkönyvek), így szavatolva Ausztria függetlenségét. Röviddel utóbb (1934. június én) sor került Hitler és Mussolini első találkozójára Velencében, ahol Mussolini tájékoztatása szerint kísérletet tettek, hogy eloszlassák a felhőket, amelyek Európa békéjét fenyegetik. A két diktátor ezután három évig nem találkozott, mivel Olaszország számára nem lehetett vitás, hogy az első osztrák náci puccskísérlet, amelynek során Dollfuss osztrák kancellárt július 25-én meggyilkolták, Hitler legközvetlenebb támogatását élvezi az Anschluss megvalósítása érdekében. Mussolini, hogy a német beavatkozás elejét vegye, csapatokat küldött a Brennerre. Az első Anschluss-kísérlet ezzel meghiúsult: Németország fegyveres ereje még nem volt elegendő. E periódusban éppen Németország megerősödésének ellensúlyozásaként Olaszország a nyugati hatalmak, Anglia és Franciaország támogatását élvezhette, s továbbra is helyet foglalt az egykori győztesek táborában. Ezt használta fel arra, hogy elnyerje Anglia és Franciaország hallgatólagos jóváhagyását Etiópia meghódításához. A Népszövetség ugyan agresszornak nyilvánította Olaszországot, de gyakorlatilag nem léptetett életbe olyan szankciókat, amelyek az olasz agressziót megakadályozhatták volna. Az 1935 őszén kirobbantott háborúban az olasz hadsereg csak háromnegyedévi szívós és kegyetlen harc után tudott győzni. Ezzel megszületett Mussolini Birodalma. Az angol és francia várakozásokkal ellentétben az etiópiai háború fordulatot hozott a fasiszta Olaszország külpolitikájában. Mivel az olasz terjeszkedés perspektivikusan mégis csak Anglia és Franciaország afrikai 35

40 bázisait veszélyeztette, aláaknázta az angol francia olasz együttműködést, míg Németország ugyancsak Olaszország megnyerése érdekében nagyon is toleránsnak bizonyult az olasz expanzióval szemben: elsőként ismerte el Etiópia meghódítását. A nagyhatalmak vetélkedésének e grandiózus játékában a fasiszta Olaszország egyre agresszívebben lépett fel. A spanyol polgárháború kitörése után francia javaslatra megszületett Benemavatkozási Bizottságban ugyan maga is részt vett, de minden megállapodást szabotálva rövidesen reguláris katonaságot küldött Spanyolországba a francóista nemzeti haderő támogatására. E csapatok még azután is Spanyolországban harcoltak, miután a Benemavatkozási Bizottság 1938-ban minden külföldi egység kivonását rendelte el ben a francóista hadsereg győzelmével Franciaország hátában egy Olaszországgal barátságban álló fasiszta állam született meg. Egymásra találás A spanyol polgárháborúban való közös részvétel hozta meg Németország és Olaszország baráti egymásra találását is. A két ország október 25-én szerződést kötött, amelyben megvetették a később Berlin Rómatengelynek nevezett német olasz szövetség alapjait. Az egyezményben elhatárolták Németország és Olaszország gazdasági és politikai érdekszféráit a Duna-medencében és a Balkánon. Előbbi térségben Németország, utóbbiban Olaszország kapott prioritást. Noha a korábbi olasz osztrák magyar szövetség formálisan még tovább is létezett (annak érvényét 1936 elején meghosszabbították), a tengelyszerződés értelmében Olaszország gyakorlatilag lemondott Ausztria önállóságának védelméről november 6-án Olaszország csatlakozott a Németország és Japán által megkötött Antikomintern Paktumhoz, majd német sürgetésre kilépett a Népszövetségből. E szilárdnak tűnő szövetség ellenére nem szakadtak meg véglegesen az olasz angol kapcsolatok: Anglia nem adta fel szándékát, hogy leválassza Olaszországot a Német Birodalom oldaláról, Mussolini pedig az etióp háború és a spanyol intervenció terheitől megviselten nem óhajtotta Olaszországot konfliktusba juttatni a Brit Birodalommal. Mindezt szintén diplomáciai egyezmények kísérték, így az afrikai olasz angol gyarmati érdekek szabályozásáról. Utóbbi egyezményben Anglia is elismerte Etiópia birtokbavételét. Az évi Müncheni Szerződés létrehozásában Olaszország személyesen Mussolini kiemelkedő szerepet kapott. A konferencián formálisan Mussolini közvetített a szembenálló felek között és sokan neki tulajdonították, hogy a háború helyett fennmaradt a béke, amelyet minthogy Anglia és Franciaország eleve készen állott a kompromisszumra, vagyis Csehszlovákia feláldozására valójában semmi sem tett kérdésessé. Hasonlóképpen fontos szerepet töltött be Olaszország az első bécsi döntésben (1938. november 2.), amely Szlovákia déli, színmagyar lakosságú területeit Magyarországnak ítélte áprilisában Olaszország bekebelezte Albániát, s Németország kénytelen volt tudomásul venni a tőle függetlenül indított olasz akciót. A barátságon esett csorba nyomot hagyott a két szövetséges viszonyában: Olaszország vonakodott megkötni a németekkel egy olyan katonai szövetséget, amely pontosan regisztrálta volna a két fél kötelezettségeit általános európai háború esetén. Végül mégis meghajoltak: május 22-én aláírták az Acélpaktumnak nevezett barátsági és szövetségi szerződést. Mivel ennek pontjai feltétel nélküli támogatást írtak elő háború esetén, ezért úgy aposztrofálták, mint a legmesszemenőbb katonai-szövetségi szerződést, amelyet két állam valaha is kötött őszén Olaszország mégis csupán szemlélője a Lengyelország elleni német felvonulásnak. A német szovjet megbeszélések egyezménnyel záruló folyamatáról sem kapott semmiféle tájékoztatást. Gazdasági és katonai gyengesége miatt sem volt abban a helyzetben, hogy az azonnali háború kockázatát vállalja. Háborús készenlétét csak 1942-re látta lehetségesnek. Németország azonban nem is igényelte az azonnali olasz hadba lépést, inkább arra törekedett, hogy délen semmilyen konfliktus ne veszélyeztesse a német készülődést. Ezen okok együttes eredőjeként a második világháború kitörésének pillanatában Olaszország tengelyszövetséges nem-hadviselő országnak nyilvánította magát, az első világháború idején kialakult helyzet analógiájaként kinyilvánítva, hogy Olaszország maga kívánja meghatározni a kedvező pillanatot, amikor haderejét harcba küldi. Ez Németország fényes győzelmi sorozata után, 1940-ben következett be. 2. Képek 36

41 37

42 1. Viva Franco. Hogyan mûködik a diplomácia? HARSÁNYI Iván Viva Franco! Hogyan működik a diplomácia? Mindeddig feltáratlanok a két világháború közötti magyar spanyol konzervatív rendszerek kapcsolatai, inkább csak Andorka Rudolf naplójából ismerheti a közönség, a szakma is. Harsányi Iván a spanyolországi és a hazai levéltárakban a követségi okmányok alapján vet fényt nemcsak az események történetére, hanem arra is, milyen diplomáciai eszközökkel élt a nemzetközi politika. (A szerk.) Noha május 27-én Magyarország és Spanyolország követi szintre emelte az Osztrák Magyar Monarchia idején fennállt konzuli képviseleteket, mégis július 18-án, amikor a jobboldali felkelés Spanyolországban kirobbant, a két országot egymás fővárosaiban csak ideiglenes ügyvivők képviselték. Még 1933 végén Alejandro Lerroux konzervatív jobboldali kormánya Carlos Arcos y Cuadrát, Bailén grófját küldte Magyarországra. Madridban akkoriban, 1935-ig, hasonló tisztséget töltött be Csáky István gróf, a későbbi külügyminiszter ban váltotta őt fel Wodianer Andor lisszaboni magyar követ, akit e tisztsége mellett bíztak meg a madridi ideiglenes ügyvivő szerepkörének ellátásával. Szimpátia a diplomáciában 1936 februárja, a baloldali pártszövetség spanyolországi választási győzelme után Arcos y Cuadra kényes, bizonyos vonatkozásokban groteszk helyzetbe került. Francóék a júliusi lázadáskor ugyanis azonnal fölajánlották a maguk és a követség szolgálatait a felkelők Burgosban alakult Nemzetvédelmi Juntájának. Erről a madridi köztársasági kormányt is értesítette. Válaszul a törvényes köztársasági kormányzat közölte a magyar kormánnyal, hogy az ügyvivőt elbocsátották a diplomáciai szolgálatból. A lázadó tábornokoknak viszont egyelőre kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy a budapesti képviselet ügyeivel foglalkozzanak, különösen pedig, hogy anyagi ellátmányban részesítsék. Arcos y Cuadra helyzete elviselhetetlen lett volna, ha a Darányi-kormány nem tanúsít iránta előzékenységet. Az ügyvivő már november 14-én ezt írta a francóista junta elnökének: Ami Magyarországot illeti, az itteni kormány követségünkkel szemben máris megnyilvánult beállítottsága kedvezőbb nem is lehetne a Franco tábornok vezérelte nemzeti ügy iránt. Végül is, noha hivatalosan a kormány nem ismerte el a miénket, idáig országunk és budapesti képviselete irányában várakozó, ám a jóindulatot és a rokonszenvet nem nélkülöző álláspontra helyezkedett. Egy újabb, a külügyi államtitkárhoz december közepén eljuttatott jelentése már arról is beszámol, hogy a magyar kormány, noha továbbra is igen előzékenyen bánik vele, egyelőre habozik nyíltan elismerni Francót. Mint írja, báró Apor Gábor, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője személyesen biztosította őt: mihelyt a német és az olasz kormány elismeri Burgost, azaz Francóékat, a magyar kormány is követni fogja őket ebben. November 18-a után viszont, amikor a német olasz elismerés bekövetkezett, ezt mégsem tette meg. Történt azonban valami más: az ingatag jogállású diplomatát Horthy személyesen hívta meg gödöllői kastélyába vadászatra a körülmények folytán magánszemélyként. Az ügyvivő nem akart hinni a szemének, ezért fölhívta telefonon a külügyminisztérium protokollosztályának vezetőjét. Azt válaszolta jelenti Arcos y Cuadra, hogy minden rendben van, engem hívtak meg saját személyemben. Horthy a főhercegek, az angol és a belga követ, valamint az igazságügy-miniszter (Lázár Andor) társaságában fogadta őt, és a többi meghívottak előtt, mosolyogva»viva Franco!«üdvözlettel köszöntötte. Mint az ügyvivő írja: Több mint szívélyes volt velem, mintha csak a többi diplomata előtt akart volna demonstrálni egy bizonyos megkülönböztetést. A vadászat során többször hívott, hogy maradjak mellette. A kormányzó mesélt neki nemrégiben tett római útjáról, ahol Mussolinivel Spanyolország ügyeiről is véleményt cseréltek. S amikor a felkelőkre leselkedő veszélyekről esett szó, a Duce öklét az asztalra tette és ezt mondta:»szó sincs róla! Nem engedem!«és Horthy tengernagy hozzátette:»ön pedig tudhatja, hogy ha Mussolini akar valamit «De a diplomatából ömlik a panasz is: Az elismerésről azonban egy szót sem szólt, én pedig érthetően nem mertem érinteni az ügyet. Titokban igen, nyíltan nem A diplomáciai elismerés ügye 1937 őszén mozdult el a holtpontról. Október vége felé Horthy táviratban üdvözölte Francót Asztúria elfoglalása, a Köztársaság északi területeinek felszámolása alkalmából. Válaszul Franco személyi titkársága 30-án utasította a budapesti ügyvivőt, hogy az államfő és kormánya nevében fejezze 38

43 ki mély háláját és nagy rokonszenvét a nemes magyar nemzet iránt, amely ugyancsak szenvedett a kommunista tiranniától. November 11-én Horthy 40 perces személyes audiencián fogadta Arcos y Cuadrát, aki ezúttal szóba merte hozni a diplomáciai elismerés kérdését. Méghozzá (ha hinni lehet neki) eléggé merész formában. Megemlítette, hogy a kormány képviselője röviddel ezelőtt közölte vele: félhivatalosan elismerték őt, de ezt titokban akarják, tartani. Olyan ez mondta, mintha egy úr azt mondaná nekem: én ismerem Önt, de az utcán ne köszönjön nekem, mert azt akarom, senki se tudja, hogy ismerem. Nyíltan utalt arra, hogy egyesek szerint ez Franciaország és Anglia nyomásának az eredménye. Horthy tagadta, hogy külső tényezők szerepet játszanának az ügyben. Kormánya csak azért nem ismerte el a miénket, mert Magyarország, kis ország lévén, nem hozhat döntéseket, és nem tehet nemzetközi lépéseket olyan módon, mint más, az európai politikában nagy súlyú országok. Beszélt nekem a judaizmus hatalmáról, amely a szovjet politikában nyilvánul meg, amelyet kizárólag ez az elem irányít. Mellesleg hozzátette:»sokan azt állítják, hogy Lenin nem volt zsidó, de valójában az volt, mert zsidó volt az anyja«. Minden szavát valóságos gyűlölet hatotta át a bolsevizmus ellen, hozzátéve ehhez, hogy a demokrácia szó ma nem jelent mást, mint sztrájkokat, gyilkosságokat, templomégetést, zavargásokat stb. Angliáról azt mondta, nem érti, hogy egy ország, amely mindig azzal dicsekedett, hogy úriemberhez méltó politikát folytat, hogyan tarthat ki makacsul a Nemzeti Spanyolországgal szembeni magatartása mellett [és] hogyan ismerhet el egy bűnözőkből álló kormányt Spanyolország jogszerető és törvényes kormányának. Az audienciának feltehetően szerepe volt abban, hogy két nappal később a parlament külügyi bizottságában gróf Bethlen István interpellált Franco elismerése érdekében. Arra hivatkozva, hogy a magyar közvélemény nagyobb része Franco tábornok kormányának oldalán áll, föltette a kérdést: vajon nem érkezett-e el a pillanat, amikor Magyarország kormányának is ezt kell tennie? Kánya Kálmán külügyminiszter pedig bejelentette, hogy a magyar kormány szeptember elején felújította a de facto kapcsolatokat Franco tábornok budapesti képviselőjével. A dologban az volt a különös, hogy az ügyvivő tudta: valóságos státusában ebben az időszakban nem állt be változás. De facto személyes kapcsolatai azelőtt is voltak, kormánya de facto elismeréséről viszont ezúttal sem esett szó. Ennél is furcsább volt, hogy bár Bethlen interpellációjáról a sajtóban megjelent néhány sornyi közlemény, maga a beszéd embargós maradt. Kánya válaszát pedig nem említették. Arcos y Cuadra ezután audienciát kért a külügyminisztertől. Arra kérte, hogy ha ez nem kellemetlen számára, tájékoztassa őt, mit felelt Bethlennek. Ezt Kánya meg is tette, de hozzátette: a döntést az Ausztriával kötött megegyezés nyomán egyelőre titokban tartják. Az ügyvivő végül azt a következtetést szűrte le, hogy a Spanyol Nemzeti Kormány Magyarország általi elismerése nem Magyarországtól függ. Ezek után a spanyol diplomáciát váratlanul érte, hogy november 17-én Kánya válaszát ismertették a parlament nyílt ülésén. Arcos y Cuadra némi öniróniával jegyezte meg aznapi jelentésében: Szeptember 14-e óta egy olyan kormány de facto magyarországi képviselője vagyok, amelyet a budapesti kormány még nem ismert el, de legalább fellebbent erről a titok. Nagyhatalmi nyomásra A következő felvonást az olasz, az osztrák és a magyar kormány január 10-én kezdődött értekezlete készítette elő, ahol Ciano olasz külügyminiszter burkolt formában nyomást gyakorolt Schuschniggra, Darányira és Kányára Franco de jure elismerése érdekében. A részt vevő kormányok 12-én kiadott közös közleménye 4. pontja így hangzott: Ausztria és Magyarország képviselői tájékoztatták Olaszország képviselőjét arról a döntésükről, hogy megindítják az eljárást Franco generalisszimusz kormányának mint Spanyolország, illetve összes birtokai és gyarmatai törvényes kormányának a formális elismerésére. Az ügy ezzel látszólag lezárult. Amikor azonban a magyar kormány placetet (az érdekelt kormány fogadási készségéről szóló nyilatkozatot) kért Wodianer Andor addigi lisszaboni ügyvivő számára, akit Franco kormánya mellé akart kirendelni, ez Burgos, Salamanca, Bécs, Róma és Budapest spanyol diplomatái között hosszas, izgatott táviratváltást eredményezett. A kiindulópont Arcos y Cuadra január 13-i 7. sz. rejtjelezett távirata Franco személyi titkárságához a római spanyol nagykövet közvetítésével: Olyan híreim vannak sürgönyözte, hogy Magyarország Salamancába Wodianer urat szándékozik kinevezni ügyvivőnek. Ez az úr mostanáig a vörös kormánynál volt akkreditálva. Emellett tájékoztatnom kell Excellenciádat, hogy izraelita, noha kikeresztelkedett. Habár nem tudok semmit felhozni ellene, és értelmes, tevékeny funkcionáriusnak vélem, talán mégis jó lenne az itteni kormánynak más személyt sugallni, aki a jelenlegi körülmények között alkalmasabb lenne. Franco diplomáciai kabinetirodájának válasza megbízta Arcos y Cuadrát: Sugallja a magyar kormánynak, hogy célszerű lenne, ha salamancai képviselőjének kijelölésekor választása olyan személyre esne, aki korábban fennállt faji okokból 39

44 még a Nemzeti Spanyolország ellenségeihez fűződő távoli kapcsolatokkal sem vádolható. Hívja föl a figyelmét közvéleményünk természetes gyanakvására. A budapesti spanyol ügyvivő számára azonban mégis kínos lehetett a fellépés, annál inkább, mert tudomást szerzett róla, hogy Wodianer a kormányzóné távoli rokona. Újabb kérés, 15-én, ismét Rómán át: Mivel számomra a dolog igen kényes, kérem, hogy a javaslatot Magyarország párizsi, római, vagy berlini képviselőin keresztül tegyék. Néhány nap múlva Arcos y Cuadra Apor külügyi államtitkárral ebédelt, aki megemlítette neki, hogy a kormány kéri a placetet Wodianer számára. Az újabb számjeltávirat ezért már módosít: Egyelőre elfogadhatnánk a kinevezést, jelezve, hogy ezt a magyar kormány gesztusa iránti hálából tesszük, de azt sugallva, hogy amikor ez lehetséges, váltsák föl másik személlyel, aki megfelel az ügyről Excellenciádnak küldött legutóbbi táviratomban jelzett szempontnak. Még több távirat cikázott végig Európán, mígnem az utolsó közvetlenül Franco személyi titkárságától érkezett Budapestre. Ez az előzményekre hivatkozva közli: Miután megkonzultáltuk az Államfő őexcellenciájával az Ön által hozzám felterjesztett ügyet, ő kegyeskedett engedélyezni a placetet az említett úr számára. Faji megfontolás diplomácia Csak találgathatjuk Franco döntésének okát. A legvalószínűbb, hogy fontosabb volt számára a magyar elismerés és Horthy szolidaritása, mint az általa nem sokra tartott faji megfontolás. Tény, hogy Wodianer január 27én megkapta ügyvivői kinevezéséhez a francóisták akkori legfelső állami végrehajtó szerve, az Államigazgatási Tanács (Junta Técnica de Estado) hozzájárulását, április 23-án pedig már bemutatkozó látogatáson fogadta őt Franco. Noha a de jure elismeréssel a kapcsolat követi szintre emelkedett, Magyarország egyelőre nem töltötte be a követi tisztséget. Az első spanyol követ, Miguel Angel Muguiro y Muguiro, a salamancai külügyminisztérium politikai osztályának addigi vezetője, május 15-én érkezett Budapestre. 16-án fogadta őt Kánya külügyminiszter, majd június 13-án hosszabb beszélgetést folytatott vele Horthy. Franco végleges győzelme után a magyar kormány is kinevezte első követét Franco kormánya mellé, dr. Andorka Rudolf katonadiplomata, frissiben kinevezett tábornok személyében, aki május 13-án érkezett San Sebastiánba. 17-én vizitelt Jordana gróf külügyminiszternél, majd június 12-én adta át megbízólevelét Francónak. 2. Képek 40

45 41

46 42

47 43

48 1. Fehér foltok, homályos pontok. A szovjet külpolitika 1917 után DIÓSZEGI István Fehér foltok, homályos pontok A szovjet külpolitika 1917 után Ha a szovjet történelemnek vannak fehér foltjai és homályos pontjai, a külpolitika számos területe bizonyára közéjük tartozik. Nem elsősorban azért, mert a diplomáciai levéltárat hét lakat alatt őrzik: a külpolitika számos megnyilvánulása végül is a maga korában nyilvánosságra került, és amit nem szántak a nyilvánosságnak, abból is sok minden tetten érhető más országok kutatható levéltáraiban. A fehér foltokat és a homályos pontokat a politikai szükséglet és az államérdek hozta létre, részint azzal, hogy a korábbi megnyilvánulások egy részét egyszerűen nem létezőnek tekintette, részint azzal, hogy a hivatalos magyarázat mellett nem tűrt meg más interpretációt. A tilalomfák között bukdácsoló történészek jobb meggyőződésük ellenére csak sztereotípiákat ismételhettek, és adalékokat szolgáltathattak a szelektív történelem önkényes konstrukciójához. Ideje már, hogy a történészek ezen a téren is teljesítsék hivatásukat, és a szovjet külpolitikáról is megírják: hogy is történt tulajdonképpen. Arról is, amit az államérdek nem létezőnek nyilvánított, és arról is, amit homályba burkolt. Mindkettőből bőséges a választék Ami nem létezett: a világforradalom A címszó és számos származéka: a forradalmi háború vagy a forradalom fegyveres exportja elő sem fordul a rövid tanfolyamban, a két évtizeden át kinyilatkoztatásnak számító párttörténetben. Ha valahol mégis előbukkan, az nem más, mint Buharin és Trockij tévelygése, amitől a párt mindig elhatárolta magát. A párt, amely a béke jegyében került hatalomra és kezdettől a békés egymás mellett élés politikáját folytatta. Pedig nem is kell titkos diplomáciai levéltárakban búvárkodni annak megállapításához, hogy a bolsevik párttól nem volt idegen a forradalmi háború, sőt, hogy ez volt külpolitikai programjának tulajdonképpeni lényege. Lenin így irt 1915-ben: Ennek az országnak [mármint a szocializmus országának] győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait; felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel vonulna a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen. A forradalom fegyveres exportjának világos és egyértelmű megfogalmazása volt ez, a történetírás azonban ahelyett, hogy elemezte és értelmezte volna a programot, amelyet az orosz messianizmus és a forradalmár küldetéstudat inspirált, minthogy az nem harmonizált a tételezett békés egymás mellett éléssel, egyszerűen nem vett róla tudomást. Mint ahogy annak megállapításával is adós maradt, hogy a breszti béke idején, amikor Lenin szembe került a pártvezetés többségével, az utóbbi képviselte az eredeti lenini álláspontot és Lenin revideálta önmagát. Más kérdés, igaz, hogy a leglényegesebb kérdés, hogy a cárizmustól örökölt, megvert és dezorganizált orosz hadsereggel nem lehetett volna forradalmi háborút viselni. Tagadhatatlan viszont, hogy a breszti béke, miközben lélegzetvételhez juttatta az orosz forradalmat, a német forradalom körül megritkította a levegőt. A történet itt nem ért véget. Az orosz forradalom továbbra is a világforradalom részének, előőrsének tekintette magát, segítséget várt a nemzetközi munkásmozgalomtól, és harcaival egyben a világ proletariátusának felszabadulását kívánta előmozdítani. Arról azonban nem szólt a krónika, hogy a hetedik pártkongresszus a breszti béke másnapján határozatba vette, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel (tehát fegyverrel is) támogatni fogja valamennyi ország proletariátusának testvéri forradalmi mozgalmát. Az sem kapott kellő hangsúlyt, hogy az 1919 tavaszán megalakult Kommunista Internacionálé kifejezetten a nemzetközi burzsoázia megdöntését és a nemzetközi tanácsköztársaság megalakítását vette programjába. A célkitűzés: a világ tanácsköztársaságainak föderációja értelemszerűen a szovjet külpolitika programját is jelentette. Hogy az orosz munkásállam az első években a hagyományos diplomácia eszközeit is használta, nem változtat az összképen. Az alkalmi kapcsolatfelvételek, mint a breszti béke vagy az antanthatalmakkal folytatott tárgyalások, kivétel nélkül az adott helyzetre vonatkoztak, anélkül, hogy egy átfogó külpolitikai rendszernek részei lettek volna. A közfelfogás szerint a világkommunizmus állt hadiállapotban a világkapitalizmussal, és a nemzetközi osztályharc frontján sem tartós fegyverszünet, sem békekötés nem volt lehetséges. A szocializmus és a kapitalizmus békés egymás mellett élését sem a teória, sem a gyakorlat nem ismerte. A világforradalmi stratégiában 1921 folyamán következett be az első változás. Eddigre ugyanis számos olyan esemény történt, amely nem illeszkedett a szocializmus és a kapitalizmus között a döntésig folytatott háború 44

49 elméletébe. Köztük kedvezőtlenek, mint a közép-európai proletárforradalom megtorpanása, de kedvezőek is, mint az antant szovjetellenes hadjáratainak kudarca. Nyilvánvaló volt, hogy a kedvező és kedvezőtlen jelenségek nem a véletlen termékei, és hogy a két rendszer között valamiféle együttélés is lehetséges. A tizedik pártkongresszus határozatba foglalta: Szovjet-Oroszország kiharcolta magának a lehetőséget, hogy független állam módjára kapcsolatba lépjen a tőkésállamokkal. Lenin az egyensúlyi helyzetet konstatálta és levonta a következtetést: lehetővé vált, hogy a szocialista köztársaság kapitalista környezetben is fennálljon. A szovjet állam vezetője megszorítást is alkalmazott: az együttélést csak rövid időre engedte meg. Így ha az ideiglenes együttélés új elméleti tézis volt is a szakadatlan háború október óta vallott felfogásához képest, a világforradalmi stratégia továbbra is fennmaradt. A diplomácia szerepe megnövekedett, és eredményeit, különösképp a Németországgal 1922-ben megkötött rapallói egyezményt sokra értékelték, de korántsem gondoltak arra, hogy az oroszországi szocializmus jövőjét a szovjet állam külpolitikai eredményességére alapozzák. A diplomácia csak arra szolgált, hogy az ideiglenes együttélés egynéhány esztendején keresztül segítsen. A szocializmus távolabbi sorsát továbbra is a nemzetközi forradalmi mozgalom terebélyesedéséhez kapcsolták, és a legfontosabb feladatnak e mozgalmak serkentését, támogatását tekintették. És még mindig töretlen optimizmussal. Lenin már 1922-ben úgy nyilatkozott, hogy a világforradalom kilátásai újra kedvezőek. Az 1923 őszi hamburgi felkelés alkalmával egészen közelinek érezték a német proletariátus győzelmét, és már e forradalom várható következményeit mérlegelték. Sztálin azt írta a Rote Fahne című lapban, hogy a német proletárforradalom sikeres megvívása után a világforradalom központja minden bizonnyal Németországba helyeződik át. A derűlátó prognózisok azonban nem váltak be. Európában a Dawes-terv dollármilliói elszívták a forradalom éltető nedvét és az ébredő Ázsia sem lett a proletárforradalom szövetségese. A világforradalom, ez a romantikus álomkép elérhetetlen messzeségbe távolodott. Be kellett látni, hogy az együttélés ideiglenes jellegéről felállított tétel nem felel meg az új viszonyoknak. Lenin még azt mondta; elképzelhetetlen, hogy a szovjetköztársaság az imperialista államok mellett huzamosabb ideig fennálljon. A tizennegyedik pártkongresszus 1925 decemberében éppen az együttélés huzamosságára tette a hangsúlyt, és leszögezte, hogy a lélegzetvételnyi szünet a békés egymás mellett élés egész időszakává alakult. A sokat idézett terminusnak, a békés egymás mellett élésnek, amelyet a történetírás előszeretettel októberhez kapcsol, ez a dátum a valódi születésnapja. Ami ez után következett, valójában csak utójáték volt. Az oroszországi szocializmus perspektíváinak kérdésében folyamán még egyszer összeütköztek a vélemények. Trockij, a világforradalom stratégája azzal érvelt, hogy az orosz helyzetben lévő ellentmondást, a munkáshatalom és a paraszti többség ellentétét csak a nemzetközi osztályharc frontján lehet feloldani. Sztálin azt mondta, hogy október jövőjét és biztonságát nem a késlekedő és nem gyorsítható világforradalom, hanem a szovjet állam erejének gyarapítása fogja szavatolni. Mindketten Leninre hivatkoztak. Tehették, mert a szovjet állam megalapítójának szellemi öröksége ebben a tekintetben meglehetősen ellentmondásos volt. Lenin egyszer azt mondta, hogy mindenünk megvan ahhoz, hogy egyedül is megálljunk a lábunkon, máskor meg azt, hogy nem vagyunk elég civilizáltak ahhoz, hogy közvetlenül rátérjünk a szocializmus építésére. A vitában a világforradalmárok vereséget szenvedtek, és ezzel politikai pályafutásuk befejeződött. Rövidesen nem csak a politikai. Az új teória megvalósult: a szocializmus egy országban kezdett épülni.* A magára hagyott munkásállam azonban a negatív tapasztalatokat sem takaríthatta meg, és az oroszországi szocializmus nem olyan lett, mint amilyennek Lenin a svájci emigrációban megálmodta. Amit homály borított: az évi szovjet német egyezmény utóélete június 18-án, a francia kapituláció napján a szovjet kormány nevében Molotov melegen gratulált a moszkvai német nagykövetnek a Wehrmacht ragyogó sikereihez. A szovjet hírügynökség június 23-án nyilatkozatot adott ki, amelyben az állt, hogy a Szovjetunió és Németország kapcsolatai nem a változó konjunktúrák függvényei, hanem megfelelnek a két ország alapvető érdekeinek. E megnyilatkozások teljes harmóniára vallanak, figyelembe kell azonban venni, hogy külső használatra szánták őket. A tulajdonképpeni kérdés úgy fogalmazható, hogy az 1940 nyarára kialakult helyzet megfelelt-e azoknak a feltevéseknek és prognózisoknak, amelyekkel szovjet részről az augusztusi egyezményt megkötötték.** Hogy a szovjet kormány helyesen járt-e el, június 22-ig fel sem merült. Sztálin július 3-i rádióbeszédében tette fel először a kérdést, vajon nem követett-e el hibát a szovjet kormány? A válasz úgy hangzott, hogy a megnemtámadási szerződés a Szovjetuniónak előnyös volt, mert másfél évre biztosította 45

50 számára a békét, és lehetőséget nyújtott, hogy erőit felkészítse az ellenállásra. A háború után, amikor a volt szövetségesek között vita keletkezett a háború eredetéről, a szovjet tájékoztatási iroda rámutatott, hogy a szovjet kormány 1939 augusztusában csak a Németországgal való megegyezés és a rögtöni háború között választhatott, és újra leszögezte, hogy az akkori döntés előrelátó és bölcs lépés volt. A diplomáciatörténet oldaláról nézve, az évi egyezmény létrejöttében nincs semmi különös. Gyakran előfordult olyan eset, amikor egy nagyhatalom jóindulatú semlegességet tanúsított a másik fronton háborúzó szomszédjával szemben. A semlegesség indítéka egyebek mellett a félelemérzet, az a feltevés, hogy különben maga keveredik háborúba az erősebb szomszéddal. A jóindulatnak azonban ára van: a szerződő fél általában megfelelő területi kompenzációhoz köti semlegességét. Az egész művelet azonban csak akkor célirányos, ha elhúzódó, a küzdő feleket kölcsönösen kimerítő háborúra lehet számítani. A szerződő partner győzelme ugyanis hatványozott mértékben újrateremti a fenyegetést, amelyet a jóindulatú semlegességgel éppen kiküszöbölni szándékozott. A jóindulatú semlegesség legáltalánosabb indítéka, a veszélyérzet és a konfrontáció elkerülésének szándéka a szovjet döntésben is szerepet játszott, a kormánynyilatkozatok ezt emelték ki, és a szovjet történetírás is ezt hangsúlyozza. A kompenzáció körül már homály van: a szovjet történetírás visszautasítja azt a nyugati történészektől származó állítást, amely szerint az augusztusi egyezményhez egy, a szovjet német érdekszférákat elhatároló titkos függeléket csatoltak. Akárhogy is volt, a lengyelországi háború után az szeptember 28-i határmegállapító egyezményben Németország elismerte Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia szovjet birtokát, és ezzel, még ha korábbi megállapodás nem is volt, részben megtörtént a kompenzálás. Arra viszont semmilyen konkrét támpont nincs, hogy milyennek várta Sztálin a nyugati háború kimenetelét. Tudjuk viszont, hogy a szovjet állam vezetője hogyan vélekedett az erőviszonyokról. Sztálin augusztus 24-én azt mondta a Moszkvában tartózkodó Ribbentropnak, hogy Anglia minden gyengesége ellenére makacsul fog háborúzni, és hogy Franciaország tekintélyes hadsereggel rendelkezik. Mindez erősen emlékeztet a korabeli általános helyzetmegítélésre és a hagyományos hatalmi politikai gondolkodásmódra: arra, hogy miként az első világháborúban, most is egyenlő felek állnak szemben egymással, és hogy a háborúból kimaradó hatalom számára kedvező esélyek keletkeznek. Nem alaptalan ezért az a feltevés, hogy Sztálin a közfelfogással egyezően elhúzódó nyugati háborút várt, amely a küzdő felek kölcsönös kimerülése következtében tartósan garantálja a Szovjetunió biztonságát, és lehetővé teszi számára a kívánatosnak tartott területi rendezést. Hibás prognózis volt ez, és Sztálin másokkal együtt alaposan tévedett. Németország gyors és nagyarányú győzelme ezért aligha kelthetett örömet a Szovjetunióban. Sztálin is úgy járt 1940 nyarán, mint III. Napóleon 1866-ban: a legyengült szomszéd helyett egy megerősödött nagyhatalommal találta magát szemben. Éppen ezért, ha el is fogadjuk, hogy a szovjet kormány 1939 augusztusában csak az egyezmény megkötése és a háború között választhatott, ebben a tekintetben a döntést nehéz előrelátó és bölcs lépésnek nevezni. Hiszen Németország az 1939 augusztusától 1941 júniusáig terjedő közel két évben minden tekintetben jelentősen megerősödött. Bármi is volt a feltételezés a nyugati háború kimenetelével kapcsolatban, most, hogy a szomszéd jelentős térnyerése bekövetkezett, a hatalmi politikai logika és a biztonság szükségletei egyaránt azt diktálták, hogy a megbomlott egyensúlyt valamiféleképpen helyre kell állítani. Az eszköz csakis a területnövelés lehetett. Az augusztus 23-i egyezmény titkos függeléke, illetve a szeptember 28-i megállapodás szerint a már elfoglalt Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia mellett Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia és Besszarábia is szovjet érdekszférába tartozott. Ha fel is tételezzük, hogy a titkos függelék a nyugati történelemhamisítók kitalálása, tény, hogy a szovjet aktivitás éppen a szóban forgó területeken jelentkezett. Először a balti államok kerültek sorra. Molotov június 14-én azt követelte a Moszkvában tartózkodó litván külügyminisztertől, hogy a szovjet kívánságoknak megfelelően alakítsák át Litvánia kormányát, és járuljanak hozzá a szovjet hadsereg Litvániába történő bevonulásához. Észtország és Lettország kormánya június 14-én hasonló jegyzéket kapott. Mindhárom kormány meghajolt az ultimátum előtt, és június 17-én Észtországba, Lettországba és Litvániába bevonultak a szovjet csapatok. Egy héttel a balti államok után Finnország következett, amellyel szemben a finn szuverenitást sértő igényeket támasztottak, de az északi állam, ahogy 1939-ben, most sem engedett. Végezetül Románia került sorra. A szovjet kormány június 26-án felszólította a román kormányt, hogy négy nap leforgása alatt ürítse ki az 1918 óta jogtalanul megszállás alatt tartott Besszarábiát, és kompenzáció gyanánt engedje át Észak-Bukovinát. Az ultimátum előtt Románia is meghajolt. E lépéseket a szovjet történetírás egyebek mellett azzal magyarázza, hogy a szóban forgó államok és a német kormány között szovjetellenes együttműködés alakult ki. A nyilvánosságra hozott német akták nem támasztják alá ezt az értelmezést. Amikor Molotov június 18-án a moszkvai német nagykövet tudomására hozta a balti államokkal szembeni eljárást, éppen azt hangsúlyozta, hogy ezzel véget akarnak vetni az angol intrikáknak, 46

51 amelyek itt a szovjet német viszony megrontására irányulnak. A német kormány tudomásul vette a szovjet eljárást, és nem volt hajlandó arra, hogy a balti államok berlini követeitől átvegye a bekebelezés ellen tiltakozó jegyzéket. A román kormánynak pedig azt tanácsolta Ribbentrop, hogy a szovjet román háború elkerülése érdekében teljesítse a szovjet kormány követeléseit.*** A kompenzáció ilyenformán végbement, és a Szovjetunió területe 1940 nyarán jelentősen megnövekedett. De vajon elegendő volt-e ez a növekedés a Franciaország fölött győztes és európai vezető hatalommá emelkedett Németország ellensúlyozására? Úgy tűnik, hogy a szovjet állam vezetői továbbra sem voltak nyugodtak. Sztálin július 1-jén fogadta Crippset, Anglia újonnan kinevezett moszkvai nagykövetét, amiből azt lehetett gyanítani, hogy a Szovjetunió a megerősödött Németországgal szemben Angliánál keres támogatást. A feltevést azonban hamar megcáfolta az a körülmény, hogy nemcsak a találkozó tényét hozták nyilvánosságra, hanem a diplomáciai gyakorlatban teljesen szokatlan módon tájékoztatták is a német kormányt a lezajlott eszmecseréről. Molotov közlése szerint Sztálin azt felelte a német veszély komolyságát hangsúlyozó brit nagykövetnek, hogy ő semmiféle hegemón törekvést nem észlel egyetlen európai ország részéről sem, a legkevésbé Németország részéről. Nem osztja azt a véleményt, amely szerint a német katonai sikerek a Szovjetuniót és annak Németországhoz fűződő baráti kapcsolatait veszélyeztetnék. Ezek a kapcsolatok, mondotta Sztálin, nem pillanatnyi megfontolásokon, hanem a két ország alapvető állami érdekein nyugszanak. A közlés július 13-án történt. Jó két hét múlva, augusztus 21-én Molotov beszédet mondott a Legfelsőbb Tanács ülésén. Megdicsérte Hitlert, hogy a Nagy-Britanniával való kiegyezésen fáradozik, és megrótta Churchillt, mert elutasította Németország békejobbját. Ebben a helyzetben, mint mondotta, a Szovjetuniónak ügyelnie kell biztonságára, és erősíteni kell belső és külső pozícióit. Befejezésül Sztálint idézte: egész népünket a mozgósítás, a készenlét állapotában kell tartanunk, nehogy külső ellenségeink meglepetést okozhassanak. Ezek az egymással korántsem harmonizáló megnyilatkozások két dolgot világosan jeleznek. Először is azt, hogy a szovjet kormány a Hitlerhez intézett hízelgő szavak ellenére nagyon is tisztában volt a német veszély komolyságával. Másodszor azt, hogy a szovjet kormány a változott helyzetben is ki szándékozott tartani az augusztusi szovjet német együttműködés politikája mellett. A döntés indítékairól semmi biztosat nem tudunk, csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. A váltásnak valószínűleg ellene szólt a hagyományos fóbia: a kapitalista koalíciótól való félelem. A szovjet német viszony megrontása újra teremthette volna a müncheni politikát, amelyről korábban nagyon kedvezőtlen tapasztalatokkal rendelkeztek Moszkvában. Az új kurzus katonai szempontból sem tűnt ésszerűnek. Ha a nyugati hatalmakkal való szövetséget célszerűtlennek látták akkor, amikor még Franciaország ereje teljében volt, miért lett volna jó az együttműködés azzal az Angliával, amelynek egyetlen hadosztálya sem állomásozott a kontinensen. Nem tudni azt sem, hogyan ítélték meg Moszkvában az angol ellenállás kilátásait. Sztálin, mint már említettük, azt mondta Ribbentropnak, hogy Anglia makacsul fog harcolni, de kérdés, hogy így gondolta-e ezt Franciaország veresége után is. A politikai váltásnak ilyen körülmények között több volt a kockázata, mint az előnye, és kissé sarkítottan azt is lehetne mondani, hogy a szovjet kormánynak Franciaország veresége után tulajdonképpen nem is maradt választási lehetősége. A Németországgal való együttműködés azonban, amely mellett továbbra is kitartott, most jóval kevésbé garantálta a Szovjetunió biztonságát, mint a szerződés megkötése idején, 1939 augusztusában. Akkor kölcsönös érdek fűződött az együttműködéshez a Szovjetunió a biztonságot, Németország a kétfrontos háború elleni biztosítékot nyerte általa. Németországnak a Franciaország fölött aratott győzelem után nem volt többé szüksége erre a biztosítékra, és Sztálin utalása a két ország alapvető állami érdekeire nem helyettesíthette a német részről megszűnt érdekeltséget. A Szovjetunió ezért igen csak mérsékelt eszközökkel rendelkezett a szovjet német szerződéses viszony stabilizálására. A szovjet fegyveres erőknek a tiszti és tábornoki karban a Sztálin által foganatosított irtóhadjárat és a nehezen megvívott finn háború után kevés reputációja volt Németországban, a túlhangsúlyozott lojalitás pedig semmilyen hatást nem gyakorolt Hitlerre, aki továbbra is a maga rögeszmés módján jelölte ki külpolitikai céljait. * Vö. erről História, 1987/5 6. sz. ** A kérdés nemzetközi munkásmozgalmi, elsősorban Komintern összefüggéseire lapunkban még visszatérünk. (A szerk.) *** Ezek nyitották meg egyébként a magyar kormány útját a második bécsi döntéshez. (A szerk.) 2. Képek 47

52 48

53 49

54 50

55 1. Orosz orientáció 1920 után? Jungerth-Arnóty Mihály magyar diplomata feljegyzései, 1945 SIPOS Péter SZŰCS László Orosz orientáció 1920 után? Jungerth-Arnóthy Mihály magyar diplomata feljegyzései, 1945 Divattá vált ban, hogy mindenki felfedezte életútjában a haladó múltat, kommunistákkal, szocialistákkal, az ellenállással fenntartott összeköttetéseit akár volt erre valós alapja, akár nem. Ezt még csak nem is vehetjük senkitől sem rossznéven, hiszen az önfenntartás a legősibb emberi ösztön Az érdemek felvonultatásában kitüntetett szerepet kaptak az antifasiszta koalíció győztes nagyhatalmaival fenntartott bárminemű kapcsolatok, különösen a szovjet vonatkozások. Jungerth-Arnóthy Mihály Jungerth-Arnóthy Mihály 1883-ban született. Jogi egyetemet végzett és 1907-ben a cs. és kir. közös pénzügyminisztériumba került. Itt Thallóczy Lajos miniszteri osztályfőnök titkára lett. Thatlóczy hatáskörébe tartoztak a Bosznia Hercegovina megszállt, majd bekebelezett tartományok ügyei, amely intézésében Jungerth is részt vett. Megtanulta a szerb nyelvet, 1916-tól a belgrádi katonai főkormánybiztosság polgári osztályát vezette tól az újonnan alakult magyar külügyminisztériumban szolgált tól ügyvivőként hadifogoly-ügyekkel foglalkozott tó1 tallini, 1933-tól ankarai, 1934-től moszkvai, 1939-től szófiai követ, 1944 márciusában a külügyminisztérium kiugrási csoportjának kívánságára a Sztójaykormányban elvállalta a külügyminiszter-helyettesi tisztséget, amelyet október 15-ig töltött be ben nyugdíjazták. naplójának kiadásra történő előkészítése során kerültek kezünkbe önéletrajz-jellegű feljegyzései diplomata pályafutásáról. Ebben kissé tamáskodva olvastuk azt a kitételt, hogy ő már az 1920-as évek elején szorgalmazta: vegye fel Magyarország a szovjet kormánnyal a diplomáciai kapcsolatokat éspedig olyan formában, hogy ebben a kisantantot megelőzzük. Nos, Jungerth-Amóthy korabeli jelentései a magyar külügyminisztériumnak teljes mértékben igazolják fenti állítását. Így 1922 januárjában kifejtette, hogy mivel a szovjet kormány ellen erőszakos, külső intervenció nem várható, Magyarországnak ki kellene lépnie teljes elzárkózottságából a szovjet kormánnyal szemben. Ha Oroszországgal egy politikai viszonyt tudunk létesíteni, amit a jelen viszonyok között nem tartok nehéznek, egyik vagy másik szomszédunk más hangnemben beszélne tán velünk, s a mi barátságunk, anélkül, hogy bármit is veszítenénk Európával szemben, értékesebb lenne. A kis entente-tal szemben is más helyzetbe kerülnénk írta jelentésében. S hozzátette: nem gondol politikai szövetségre Szovjet-Oroszországgal, elegendő lenne a közvetlen összeköttetés, mert Magyarország szomszédai így elveszítenék az ország elszigeteltségéből eredő magabiztosságukat. (Országos Levéltár. K /1922.) Jungerth-Arnóthy nem volt szovjetbarát miért is lett volna, távol áll tőlünk, hogy ezt felrójuk neki. Viszont világosan gondolkodó, összeurópai áttekintéssel rendelkező külpolitikai szakértő volt, aki a nemzeti érdeket, az államrezont fölébe helyezte minden ideológiai elfogultságnak, az érzelmeket pedig a nemzetközi kapcsolatokban fényűzésnek, luxusnak tekintette. Ez a racionalizmus késztette őt arra, hogy noha filoszemitizmussal sem volt naplója tanúsága szerint vádolható, 1944 nyarán mint a Sztójay-kormány külügyminiszter-helyettese, tiltakozzék a zsidóság deportálása ellen. Az egész végzetes akciót, s különösen az alkalmazott brutális módszereket roppant károsnak, sőt, figyelemmel a hadihelyzetre, veszélyesnek tartotta Magyarország megítélése és jövője szempontjából. Az alább közölt dokumentum őrzési helye a Párttörténeti Intézet Archívuma. DOKUMENTUM december második felében kihirdetés előtt állott Kun Béla népbiztos társainak bírói ítélete. Miután egynéhány halálos ítélettel lehetett számolni, a szovjet kormány radiogramot intézett a magyar kormány címére, melyben protestált a kommunisták halálra ítélése ellen és hajlandónak nyilatkozott [mutatkozott] az időközben túszként visszatartott magyar fogoly tisztek és az elítélendő népbiztosok kicserélése érdekében tárgyalásokba bocsátkozni. A kormány tagjai majdnem kivétel nélkül, élükön az igazságügy-miniszterrel ellenezték a szovjet kormánnyal való szóbaállást, mert jogilag lehetetlennek mondották, hogy a magyar kormány egy idegen állam[nak] magyar állampolgárok ellenében magyar állampolgárokat adjon ki. Ugyancsak ellenezték a bíróságok és az állami főügyész, azzal az indoklással, hogy a magyar független bíróságok működése nevetséges komédiává fajul, ha 51

56 már az ítélethozatal előtt elhatározza a kormány, hogy az elítélendők kiadásáról tárgyalásokba bocsátkozik. Ezzel szemben én azon az állásponton voltam: a túsz tisztek életének megmentése és a rendkívüli nemzetközi helyzet tekintetbevétele szükségessé teszi, hogy a szovjet kormánynak kedvező választ adjunk. Akkoriban ugyanis egész Európa munkássága Magyarországgal, mint fehérterrorral vádolt országgal állott szemben, mely nemcsak politikai támadásokkal, hanem gazdasági bojkottal is fenyegette az országot. Ennek levezetésére szükségesnek mutatkozott engedékenységet tanúsítani a vád alá helyezett kommunistákkal szemben. Ilyen értelemben szerkesztettem egy válasz-radiogramot Moszkva címére. Ebben a kormány engem jelölt meg tárgyaló delegátusnak és Berlint tárgyaló helynek. Az ügyet tárgyaló minisztertanács folyamán az utolsó pillanatban sikerült Teleki miniszterelnököt és külügyminisztert a minisztertanács melletti szalon egy ablakfülkéjében rábírnom, hogy oktrojálja a minisztertanács rövidlátó tagjaira és a koronaügyészre a választáviratot. Teleki ezt az álláspontot elfogadva kieszközölte a minisztertanácstól a radiogram elküldéséhez a hozzájárulást. Moszkva elfogadott engem, mint tárgyalót, de Berlin helyett Revalt ajánlotta tárgyaló helynek, és mint a szovjet kormány képviselőjét, Litvinovot jelölte meg, ki akkor követ volt Észtországban. Ezt a propozíciót elfogadtuk és január 1-jén érkeztem Revalba, hol a Petrograd szállóban folytak le a tárgyalások. Eredménye egy olyan szerződés volt, melynek alapján történt az elítélt magyar kommunisták és a túsz tisztek kicserélése 1921 és 22-ben. [ ] 1922 nyarán Csicserin szovjet külügyi népbiztos kezdeményezésére Berlinben a szovjet követségen találkoztunk. Ez alkalommal közölte velem a külügyi népbiztos, hogy a Vrangel-féle ellenforradalmi kísérletnek összeomlása után a franciák és angolok a románok bekapcsolásával egy újabb támadást terveznek és készítenek elő a Szovjetunió ellen. Erre az esetre hajlandó volna a Szovjetunió Magyarországgal bizonyos együttműködést létesíteni, ami Romániával szemben, mely ekkor Erdély és magyar területek birtokában volt, előnyt fog biztosítani. A magam részéről Csicserin ajánlatát megfontolandónak tartottam, mivel a keleten hozzánk legközelebb fekvő nagyhatalommal való szorosabb kapcsolat létesítését jelentette. Ezért azonnal felkerestem Wildungenben (Németország) Kánya Kálmán külügyminiszter-helyettest, a magyar külpolitika akkori irányítóját, s kértem, hogy találkozzék a szovjet külügyi népbiztossal, ami az én berlini szállólakásomban meg is történt. A beszélgetésen Kresztyinszkij akkori berlini nagykövet is részt vett, és ott szóbeli megegyezés történt egy magyar orosz együttműködésről, egy ilyen támadás esetére. [ ] 1923-ban Reválban követséget állítottunk fel és ennek vezetésével a kormány engem bízott meg ügyvivői minőségben, a három balti államban és Finnországban. Egyben megbízatást kaptam a Szovjetunió megfigyelésével és engedélyt, hogy bár diplomáciai kapcsolataink nem voltak, a szovjet követségekkel és diplomatákkal rendszeresen érintkezhessek ben az én javaslatomra elhatározta a magyar kormány, hogy felveszi a szovjet kormánnyal a diplomáciai kapcsolatokat. Bethlen miniszterelnöknél tartott bizalmas beszélgetés után, melyen Kánya és én vettünk részt, Kányával Berlinbe mentünk és felvettük a tárgyalásokat Kresztyinszkijjel, az akkori szovjet nagykövettel és a nagykövetség első tanácsosával. [ ] Abele katonai attasé lakásában folytattuk a tárgyalásokat és ott írtuk alá a szerződést. Az aláírásnál megegyeztünk, hogy csak akkor hozzuk a szerződéskötés tényét nyilvánosságra, ha a magyar kormány az ország közvéleményét és a parlamentet kellően előkészítette. Kresztyinszkij nagykövet ezt azonban nem tartotta be, mert másnap reggel, Olaszországba menet Wienben közölte a szovjet követség sajtófőnökével a szerződéskötés tényét és tartalmát. Ez, nem ösmerve titoktartásra vonatkozó megegyezésünket, nyilvánosságra hozta. Magyarországon, különösen a keresztény jobboldali körökben ez bombaként hatott, és a kereszténypárt (Zichy János), amellyel Bethlen pártja koalícióban volt, kijelentette a miniszterelnöknek, hogy amennyiben a szerződést a parlament elé hozza, kilép a koalícióból és megbuktatja a kormányt. Emellett a sajtó nagy része és a közvélemény felháborodással fordult a kormány ellen. Bethlen húzta a dolgot és próbált hangulatot csinálni az elfogadás mellett, ez azonban nem sikerült. Nekem jutott a feladat a szovjet követek útján a Baltikumban megértetni a szovjet kormánnyal a magyar kormány nehéz helyzetét és a végén azt, hogy a ratifikációt egyelőre az egyezmény számára biztosítani nem tudja. Moszkvában méltányolták Bethlen nehézségeit, úgyhogy a szerződés ratifikálásának elmaradása dacára elég jó viszonyt tudtam fenntartani a két kormány között. 52

57 Berlinben a fenti egyezménnyel külön a hadifoglyokra vonatkozó szerződést is aláírtam, amely életbe lépett és végre is lett hajtva. Miután a diplomáciai kapcsolatok létesítésére a kötött szerződés életbe nem lépett, ig de facto fenntartotta a két kormány rajtam keresztül az állandó érintkezést egymással. [ ] Az 1924-ben az e tárgyban kötött magyar orosz szerződés időközben ui. elévült és új rendezést igényelt. Az én állandó érintkezésem által a szovjet kormánnyal a diplomáciai kapcsolatok felvételének kérdése mindig előtérben és megvalósításra érett volt, annál inkább, mivel a szovjet kormány eleitől kezdve igazságtalannak tartotta a Párizs körüli békéket és elismerte jogunkat békés revízióra. (l. Litvinovval folytatott beszélgetéseimet, Kü irattár) Ekkor nevezett ki a kormány engem Törökországba követnek és január első felében, miután átnyújtottam Atatürknek megbízólevelemet, a magyar kormány teljhatalommal Rómába küldött, hol Potyemkin szovjet nagykövettel, mint a szovjet kormány delegátusával felvettem a tárgyalásokat és másfél havi megbeszélések után, március 7-én megkötöttem a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételére vonatkozó szerződést. Akkoriban Magyarországon még mindig reakciós szovjetellenes politikát követett és követelt a közvélemény nagy része, úgyhogy az én orientálásom politikai téren a Szovjetunió, mint hozzánk legközelebb fekvő keleti nagyhatalomhoz igen sok ellenkezésre talált és nemegyszer igen kellemetlen megjegyzéseket kellett zsebre vágnom a klubban, vagy éttermekben, ahol felismertek a szomszéd asztaloknál. A Rómában kötött szerződés ratifikálása után Horthy kormányzó a szovjet kormány külön kívánságára engem nevezett ki Moszkvába követnek. Kinevezésem után úgy mentem feleségemmel Moszkvába, hogy megbízólevelemet Kalinyin elnöknek még május elseje előtt adhassam át, hogy a Vörös téri nagy parádén már részt vehessek. Ez meg is történt. Három hónapot tartózkodtam ekkor Moszkvában és megegyeztem Litvinov külügyi népbiztossal, hogy a szovjet kormány átadja a magyar követségnek Borisoglebsk utca sarkán levő palotát, mint követségi épületet. Megállapodtunk abban, hogy Ankarából ahol egyelőre még szintén akkreditálva voltam akkor jövök Moszkvába lakni, ha az épületet rendbe hozták. Ankarában ( ) igen jó viszonyban voltam a szovjet követtel. Akkor vetődött fel Rákosi Mátyás kicserélésének az ügye. Rákosi ui., ha jól emlékszem, Oroszországból való visszatérése után évi szabadságvesztésre volt ítélve. Karakhan szovjet nagykövet vetette fel a kérdést. A magam részéről azon az állásponton voltam, hogy Rákosit ki lehet adni, mert ez nem jár politikai veszéllyel Magyarországra nézve, mint ahogy az 1921 és 22-ben kiadott népbiztosok és vagy 400 kommunista sem hozott az országra veszedelmet, a szovjet kormány ui. Magyarország legális kormányával szemben vállalt kötelezettségeit megtartotta, és meg voltam győződve, hogy a jövőben is meg fogja tartani, úgyhogy a Szovjetunióban élő magyar kommunistáknak a Magyarország és Szovjetunió közötti viszony alakulására befolyása nem volt. Ezzel szemben az igazságügy-miniszter, a bíróságok és a koronaügyész ridegen elzárkózott minden további kicseréléssel szemben. Arra az álláspontra helyezkedtek, hogyha továbbra is kicseréljük az elítélt kommunistákat (az utóbbi években még előfordultak ilyenek), a magyar bíróságok tekintélyét és hitelét szovjet viszonylatban teljesen lejáratjuk és diszkreditáljuk. A kormány és vezető politikusok jobboldali csoportja Gömbös miniszterelnökkel élükön ezt az álláspontot tették magukévá. Úgyhogy Kánya külügyminiszter, ki az én álláspontomat képviselte a minisztertanácsban, nem tudta Rákosi kiadatását keresztülvinni. Én tehát azt az utasítást kaptam a kormánytól, hogy a szovjet kormánnyal szemben az igazságügy-miniszter által elfoglalt álláspontot képviseljem. A szovjet kormány nagyon szívén viselte akkoriban Rákosi ügyét, mert a kommunista sajtó egész Európában nagy propagandát fejtett ki kiszabadítása érdekében. A kormány fenti álláspontja dacára, mint Moszkvába akkreditált követ, kénytelen voltam ezt az ügyet állandóan napirenden tartani és minden szóbeli referádám alkalmával szóba hoztam Kánya külügyminiszter előtt. Miután Karakhan nagykövet és később Bekzadian budapesti szovjet követ egy moszkvai beszélgetésünk alkalmával mint csereanyagot az 1848-ban az orosz hadsereg által elvitt magyar zászlókat ajánlották fel, arra kértem Kányát, hogy eszközölje ki azt a minisztertanácsban, hogyha már a cserét nem engedik, járuljon hozzá a következő formulához: ha a szovjet kormány egy nagylelkű gesztussal visszaadja a 48-as zászlókat, a magyar kormány hasonló gesztussal kegyelmet ad Rákosinak, és szabadon bocsájtva Oroszországba engedi. Kánya külügyminiszternek sikerült a minisztertanácsban egy ilyen értelmű határozatot hozatni, amit úgy Karakhan nagykövettel, mint Bekzadiannal még 1935-ben közöltem. A szovjet kormány, csodálkozásomra, azonban úgy látszik, bizalom hiánya folytán nem ment bele ebbe az elintézésbe, csak 1940-ben. [ ] 53

58 Litvinov külügyi népbiztossal, kit már 1920 óta ismertem, moszkvai megbízatásom alatt igen közvetlen viszonyban voltam. Ismerte oroszbarát álláspontomat és tudta, hogy amit mondok, azt megtartom. Hasonló viszonyban voltam a külügyi népbiztosság többi magas rangú funkcionáriusaival is. [ ] Ezekkel, de különösen Litvinovval igen sokszor bizalmasan általános politikai kérdésekről is folytattam beszélgetéseket ban, még az osztrák Anschluss előtt, az alábbi beszélgetésről akarok említést tenni: Litvinov Németországnak délkelet felé irányuló hatalmi terjeszkedésére vonatkozó terveiről beszélt nekem, melyet Magyarországnak segíteni kellene megakadályozni. A magam részéről erre azt fejtegettem, hogy ezen a győző nagyhatalmak könnyen segíthetnek. Hassanak a szomszédjainkra, hogy megegyezzenek velünk. Aláhúztam, hogy a magyarok most már nagyon redukálták igényeiket és aránylag kis területi áldozatokkal meg lehetne nyerni Magyarországot egy közép-európai megegyezésre, és Németországgal szemben egy ellensúlyozó közép-európai hatalmi csoport alakítására. Kifejtettem, hogy a kisantant elég ugyan Magyarország megfékezésére, Németországgal szemben azonban nem jelent komoly hatalmat Magyarország nélkül, egyrészt geográfiai fekvésénél fogva, másrészt pedig gazdasági és politikai érdekközösség hiányában. Amennyiben a győző nagyhatalmak nem határozzák el magukat a kisantant államokkal szemben egy határozott lépésre, ill. komoly presszióra, hogy Magyarországgal bizonyos engedmények árán direkt megegyezzenek, az fog bekövetkezni mondottam, hogy Németország az összes közép-európai, illetve délkeleti kis államokat, egyiket a másik után fogja letörni és függetlenségétől megfosztva, hatalma alá kényszeríteni. Ez csak úgy volna megakadályozható, ha ezek az államok Magyarországgal megegyezve egy közép-európai hatalmi csoportba egyesülnének és egyesült erővel a német törekvéseket ellensúlyoznák. Litvinov rendkívüli érdeklődéssel fogadta fejtegetéseimet, annál inkább, mivel ő maga is úgy látta a helyzet fejlődését. Mindazonáltal húzódott ajánlatom elfogadásától, illetve attól, hogy a Szovjetunió ilyen irányban kezdeményező lépést tegyen, bár elismerte a békés revízióra való jogunkat. Azzal próbált ezelől kitérni, hogy a Szovjetunió a kisantantra mint ilyenre nem gyakorolhat nyomást, mivel egyrészt Jugoszláviával nincsen diplomáciai kapcsolata, másrészt pedig a románokkal a besszarábiai kérdés miatt állandóan feszültségben van. Ezzel szemben rámutattam arra, hogy a Szovjetunió a kisantant vezető államával jó viszonyban van, a nagyantant hatalmak pedig Jugoszláviával és Romániával intim, sőt szövetségi kapcsolatokat tartanak fenn. A Szovjetunió politikája Németország hatalmi törekvéseinek megakadályozását illetőleg pedig teljesen megegyezik a többi győző hatalmak álláspontjával; valamennyien igyekeznek ennek délkeleti irányban határt szabni. Minthogy a Szovjetunió ezekkel a hatalmakkal baráti viszonyban van, módjában van Londonra, Párizsra és Washingtonra hatni, hogy a fenti értelemben érvényesítsék befolyásukat Prágában, Bukarestben és Belgrádban. Emellett Moszkva Benešnek, mint a kisantant vezető férfijának külön is tanácsokkal szolgálhat. Beismertem, hogy ez bátor lépést involvál a nagyhatalmak részéről és nagy elhatározást a kisantant államoktól, de enélkül hangsúlyoztam nem fogják megállítani tudni a német hatalmi terjeszkedést délkelet felé. Fejtegetéseim erősen impresszionálták a külügyi népbiztost. Hasonlóan magyaráztam a közép-európai helyzetet Stomanyakov külügyi népbiztos-helyettesnek és a közép-európai politikai osztály igazgatójának. E beszélgetésemnek a moszkvai diplomáciai testületben hamarosan híre terjedt olyanformán, hogy én szövetségi ajánlatot tettem a Szovjetuniónak. Schulenburg gróf, a német nagykövet izgatottan jött hozzám és kért felvilágosítást a beszélgetésről. Utána az olasz nagykövet, a görög és a balti követek szenzációképpen hozták a városban járó hírt és kértek információt. Ezeknek csak annyit mondtam, hogy arról volt szó, miszerint Moszkva és a győző nagyhatalmak gyakoroljanak nyomást a kisantant országokra egy Magyarországgal való direkt megegyezés érdekében. Hogy Litvinov beszélgetésünkről az angol és francia nagykövettel és valószínűleg [a] cseh követtel is beszélt, abból állapíthattam meg, hogy a budapesti angol követ a külügyminiszternél szóba hozta Litvinovval történt beszélgetésemet. Hogy miért nem lett ennek folytatása, nem tudom. Hogy a nagyhatalmak nem tudták-e magukat ilyen presszió gyakorlására elhatározni, vagy a kisantant államok nem voltak hajlandók még a legkisebb területi engedményekre sem azt megállapítani nem tudtam. Annyi bizonyos, hogy Kánya magyar külügyminiszter Litvinovnál tett kezdeményezésemet helyeselte. 54

59 1. Brit biztonság és európai béke. Lloyd George-tól Chamberlainig JESZENSZKY Géza Brit biztonság és európai béke Lloyd George-tól Chamberlainig Napóleon legyőzésétől az I. világháborúig Nagy-Britannia vitathatatlanul elsőrendű nagyhatalom volt, sőt a világ műhelyét joggal tekintették a világ vezető államának. Ennek legszembeszökőbb bizonyítéka a térkép: a föld egyötöde pirosra volt festve, a brit korona domíniumai, koronagyarmatai és védnökségi területei kereken harminc millió km2-t tettek ki és 350 millió ember élt rajtuk. Siketes európai és tengerentúli háborúkkal létrehozott világbirodalma birtokában Nagy-Britannia megelégedett hatalom volt, érdeke volt a status quo fönntartása, tehát a béke megőrzése. A kortársak joggal hasonlították ezt a helyzetet az ókori Róma világuralmán nyugvó Pax Romanahoz. Britannia békéjét is a Brit Birodalom nagysága és ereje garantálta, a szóba jöhető riválisokat, az európai nagyhatalmakat pedig a hatalmi egyensúly elve volt hivatva féken tartani azaz ha egy ország túl erőssé kezdett válni Európában, az angolok annak riválisaival szövetkeztek az egyensúly fenntartására. Az évi békekonferencián A közel négy és fél évi háborúskodás gazdaságilag is nagyon megviselte a szigetországot. A hadviselés költségei fölemésztették legtöbb kintlevőségét, szövetségeseinek igen jelentős hadihiteleket nyújtott, kereskedelmi flottája óriási veszteségeket szenvedett. A győzelem azonban eltakarta a meggyöngülés tényét, ráadásul az a hatalom, amely ekkorra már gyakorlatilag minden téren elhagyta, az Egyesült Államok, nem kívánta átvenni a vezető szerepet, sőt szinte teljesen visszavonult nemcsak Európából, de az aktív nemzetközi politikától is. A nagy német riválist a vereség intézte el, az orosz nagyhatalom megszűnt létezni, Japán pedig szerényen csak Kína iránt mutatott érdeklődést. Az Egyesült Királyságot a világ (sőt maguk az angolok is) továbbra is elsőrendű világhatalomnak tekintette. A brit háborús célok a versailles-i békeszerződés aláírásával lényegében véve maradéktalanul megvalósultak. Európa legerősebb gazdasági és katonai hatalmát, Németországot a szigorú katonai és pénzügyi rendelkezések gúzsba kötötték. Sikerült a gyarmatbirodalmat kikerekíteni Afrikában és Óceániában, az arab világban pedig valósággal új brit birodalom született. A feladat csak az volt, hogy a korábbinál is kedvezőbb új status quot Európában is stabilitás és tartós béke egészítse ki. A francia szövetséges törekvéseit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, de az európai német hegemónia veszélyét Anglia nem akarta fölváltani a francia hegemónia tényével. Ezért s mivel Németországot nem lehetett eltüntetni Európa közepéről korlátozni kellett a túlzott francia ambíciókat (például Németország földarabolását vagy a Rajna-vidék elszakítását nem lehetett, s nem is volt kívánatos megengedni), számításba kellett venni a német érdekeket és ellenvetéseket. Lloyd George brit miniszterelnök, a békekonferencián az érdemi döntéseket meghozó Négy Nagy legjobb debattere ugyan kemény szavakat használt a németekkel kapcsolatban, de cselekedetei puhábbak voltak mind a területi, mind a pénzügyi kérdésekben. Anglia elsősorban önmaga érdekében még a békekonferencia alatt szinte észrevétlenül megkezdte Németország megbékítését, de ezzel az európai béke tartósságát és a stabilitást is szolgálta. Nehezítette az új európai egyensúly kialakítását az Osztrák Magyar Monachia eltűnése. A közép-európai nagyhatalom léte évszázadokig fontos alapelve volt a brit külpolitikának, részben ez pecsételte meg 1849-ben a magyar szabadságharc sorsát. A világháború során azonban, 1918 tavaszán, a Monarchia felosztásának hívei egy új biztonsági koncepciót fogadtattak el a brit kormánnyal: miután Oroszország kiesett a nagyhatalmak sorából, nem igényel ellensúlyt, Németország tartós fékentartására pedig sokkal alkalmasabb a kisebb független szláv államokból álló gát. (A pillanatnyi katonai érdek Németország fő szövetségesét a nemzetiségek föllázításával tenni harcképtelenné nagyban megkönnyítette ennek az új doktrínának az elfogadását, az oroszországi forradalom terjedésének veszélye ellen pedig ugyancsak a nemzeti függetlenség támogatása ígérte a legjobb ellenszert.) A fegyverszünet után ben Európa közepén katonai és politikai eszközökkel létrehozott új államok határainak ügyében az angolok elvben a német kérdéshez hasonlóan a mérséklet, az etnikai határok hívei voltak, éppen az új rend stabilitása érdekében. A végrehajtás során azonban a brit pártatlanság sokkal kevésbé érvényesült, mint a németekkel szemben. Ennek fő oka az volt, hogy Németország vert helyzetben is jelentős erőt képviselt, de az is szerepet játszott, hogy a francia törekvésekkel Anglia 55

60 mindenütt nem szállhatott szembe. Könnyebb volt számára Közép-Európában tenni engedményeket, mint Nyugaton, kiváltképp mivel itt nem álltak fönn komoly brit gazdasági vagy stratégiai érdekek, s katonailag is csak a franciák voltak jelen a térségben. Békéltetés a húszas években Minden békerendezés tartósságra törekszik, és a defenzív célokat követő politika mindig jobb esélyekkel küzd ezért, mint az offenzív. Nagy-Britannia európai politikája között mindvégig defenzív volt, de ez nem korlátozódott a status quohoz való merev ragaszkodásra, a passzivitásra. Ellenkezőleg, kész volt lépéseket tenni a stabilitás és az engesztelődés érdekében. Ennek önző oka nemcsak az elért brit pozíciók megőrzésének a vágya volt, hanem ezt diktálta a brit társadalmat a világháború után elöntő pacifizmus is. Az ország a háború nagy részét az általános hadkötelezettség bevezetése nélkül, önkéntesekből álló hadsereggel vívta meg, s a Királyért és a Hazáért vállalt súlyos áldozatok fontos motivációja volt az a remény, hogy a háború után jobb világ és a hősökhöz méltó ország születik. A katonák és az egész nép komolyan vette, hogy a világháborút a további háborúk kiküszöböléséért vívják, s erőfeszítéseik értelmét elsősorban a béke igazolhatta. A két háború közti angol kormányoknak szinte minden tagja szolgált a Brit Expedíciós Hadseregben, de idejét nem biztos fedezékben töltötte, hanem a fronton, sokuknak esett el fia, testvére. A béke melletti őszinte elkötelezettségben nem volt különbség kormányzók és kormányzottak között. A békegazdálkodásra való áttérés nehézségei, a hagyományos brit iparágak válsága azonban már jelezte az ország meggyengülését, hogy a régi Pax Britannica nem térhet vissza, pusztán saját fegyvereire tehát flottájára támaszkodva Anglia már nem képes megőrizni saját maga és birodalma békéjét. A húszas évek első felében ezért a brit politika tudatosan törekedett a korábbi ellenfelek közötti ellentétek tompítására, a közvetítésre elsősorban Németország és Franciaország között, de igaz, jóval kevesebb erőfeszítéssel ugyanezt tette Közép-Európában, Magyarország és a kisantant államai között is. Az eseményekre elég utalni. A háborús tartozások kérdésében Balfour (akkor ügyvivő külügyminiszter) 1922 augusztusában a követelések kölcsönös elejtését javasolta, amiből a vesztesek jóvátételi kötelezettségeinek jelentős csökkentése is következett volna. A jóvátételi összeg megállapításánál, majd a fizetési határidők betartása körüli vitákban Nagy-Britannia igyekezett visszafogni a franciákat, amikor pedig azok türelmüket vesztve megszállták a Ruhr-vidéket, világosan éreztette, hogy elhamarkodottnak tekinti e lépést.* A jóvátételi tartozások átütemezését jelentő Dawes-terv kimunkálásában is jelentős volt a brit közvetítő szerep. Ugyancsak tevőlegesen támogatták az angolok Ausztria és Magyarország felvételét a Népszövetségbe, majd a két állam számára nyújtott szanálási kölcsön megszavazását a kisantant ellenvetéseit leszerelve ben, MacDonald első munkáspárti kormányának megalakulásával még határozottabb lett a brit politikában a kiegyenlítő, az enyhülésen munkálkodó elem. MacDonald annak idején ellenezte a háborúban való részvételt, a mielőbbi béke érdekében írt és politizált, a háború után pedig nyíltan bírálta a franciákat nagy jóvátételi igényeikért, állandó fegyverkezésükért, a Németország hátában létrehozott szövetségekért. Ugyancsak régi elveiből fakadt, hogy a biztonságot elsősorban nem nemzeti, hanem nemzetközi keretekben, a Népszövetség révén akarta fenntartani. Ő honosította meg, hogy a külügyminiszter személyesen vesz részt a Népszövetség közgyűlésén. A Szovjetunió diplomáciai elismerése (ami hasonló lépésre ösztönzött egy sereg országot) szintén fontos eleme volt az európai biztonság megszilárdításának. MacDonald kormánya arra is kész volt, hogy kötelezettséget vállaljon a béke bármely megbontójával szembeni fegyveres föllépésre, amennyiben megvalósul a nemzetközi viták békés elintézésé -t, döntőbíráskodási eljárás alá bocsátását előíró Genfi Jegyzőkönyv. Noha kilenc hónapi működés után a kisebbségi labour-kormány megbukott és a konzervatívok elvetették a túl messzemenőnek ítélt kötelezettségvállalásokat, a munkáspárti vezér külpolitikai felfogása, különösen a Nemzetek Szövetségére való építés, továbbra is fontos eleme maradt a brit külpolitikának. Az 1925 októberében megkötött locarnói szerződések is a megbékélés szellemét tükrözték, s megkötésüket csak az tette lehetővé, hogy Nagy-Britannia (Olaszországgal együtt) hajlandó volt garantálni a francia belga német határt. A konzervatív külügyminiszter, Austin Chamberlain jelentette ki az alsóházban november 28-án: Locarnót nem a megbékítés és a kibékülés (appeasement and reconciliation) műve befejezésének tekintjük, hanem e folyamat kezdetének. Míg a franciák a Nemzetek Szövetségét a Németország fékentartására hivatott nemzetközi gépezet egyik további elemének, bizonyos mértékig az antant (vagy akár a Szent Szövetség) folytatásának tekintették, brit részről őszintén a megbékélés előmozdítóját és fő színterét látták benne. Európában az 1920-as évek végén általános volt a béke illúziója, úgy látszott, hogy a világháborús ellentétek maradványai valóban eltűnőben vannak. Angliában is úgy vélték, hogy a világháború fölösleges volt, a diplomaták hibái és a politikusok vétkei okozták. Ez volt a mondanivalója a legnagyobb sikerű háborús 56

61 regényeknek és memoároknak, az angol és amerikai történészek (Gooch, Barnes) pedig kutatásaikkal igazolták ezt a nemzetüket közvetve és részlegesen elmarasztaló tételt. A háborúk megismétlődése ellen a műveltség és különösen a külpolitikai tájékozottság növelése mellett a leszerelésben látták az emberek a legtöbb garanciát. A második labour-kormány ( ) külügyminisztere, Arthur Henderson, az ötévi előkészítés után 1932-ben Genfben végre megnyíló leszerelési konferencia elnökeként nagy buzgalommal próbálta közös nevezőre hozni a fegyverkezési egyenjogúságot követelő német és a status quo garantálását szorgalmazó francia álláspontot. Ennek reménytelensége csak 1933 októberében lett világos, amikor Németország kivonult nemcsak a konferenciáról, de magából a Népszövetségből is. Ismét a királyért és a hazáért? A brit nép és kormánya egy percig sem kételkedett abban, hogy mit jelent Németországon belül Hitler hatalomátvétele. A totális diktatúra kiépítésének egyes fázisairól, a politikai ellenzék könyörtelen fölszámolásáról és az antiszemita atrocitásokról az angol sajtó részletes tudósításokban számolt be. Talán egyetlen európai ország közvéleménye sem fogadta ezeket a híreket olyan elszörnyedéssel, mint az angol. A külpolitikában azonban az ellenszenvnek vajmi kevés jele mutatkozott. Őfelsége kormánya továbbra is a Népszövetségtől várta minden esetleges békebontás megakadályozását, noha az évi mandzsúriai japán agresszió kérdésében tanúsított tehetetlenség nem volt jó omen. A kollektív biztonságot az angolok nem a támadó elleni kollektív föllépéssel, hanem a világközvélemény egyhangú állásfoglalásával, vagyis a morális elítélés fegyverével remélték megvalósítani. A minden háborút elvető pacifizmus híres megnyilatkozása volt, amikor 1933 februárjában az oxfordi egyetem patinás diákszervezete nagy szótöbbséggel határozatot hozott, hogy ez a testület a jövőben semmilyen körülmények között sem fog harcolni királyért és hazájáért. Külföldön ezt a megnyilatkozást komolyabban vették, mint Angliában. A politikusok ugyan másként beszéltek, de nem cselekedtek másképp. A hadikiadások a háború befejezése óta 1932-ben voltak a legalacsonyabbak, de még 1934-ben is elmaradtak a tíz évvel korábbi összegtől. Az elenyésző kisebbségre leolvadt munkáspárti ellenzék vezére, Clement Attlee még 1935-ben is így beszélt az alsóházban: Politikánk célja a biztonság, de nem újrafegyverkezés, hanem leszerelés révén. Az ekkor már reménytelenül ókonzervatívnak és imperialistának tekintett veterán miniszter, Winston Churchill szinte egyedül szállt szembe az uralkodó közhangulattal és az abból fakadó politikával, amikor rendszeresen fölhívta a parlamentben kollégái figyelmét Németország már nem is olyan titkos fegyverkezésére, veszedelmes erősödésére. Joggal állapította meg 1938-ban: 1932 és 1935 között a világ biztonságának ügye súlyos és nagyobb részt jóvátehetetlen károkat szenvedett el. Viszonylag jól ismert az a szomorú történet, ahogy Európa tehetetlenül szemlélte a náci Németország megerősödését és agresszív lépéseit, sőt asszisztenciát is nyújtott az utóbbiakhoz. E történet egyik főszereplője Nagy-Britannia volt. Nem helytálló a gyakran hallott vád, hogy néhány, titokban Hitlerrel rokonszenvező bűnös ember tudatos politikájával szinte előmozdította Hitler sikereit, abban a reményben, hogy az majd leszámol a Szovjetunióval. A megbékéltetési politika a húszas években kialakult közhangulat és az akkor követett politika folytatása volt. Alapelve: Németországot a békekötéskor súlyos igazságtalanságok érték, ez táplálja a német nacionalizmust, s jóvátételük mind morális, mind politikai szempontból szükséges től Baldwin, majd 1937-től Neville Chamberlain kormánya a német szuverenitás jogosnak érzett helyreállítását (általános hadkötelezettség, bevonulás a demilitarizált Rajna-vidékre), majd az önrendelkezési jog érvényesítésének tekintett Anschlusst érdemlegesen nem opponálta, nem tartotta háborús indoknak. Közép- Európában kész volt elismerni Németország gazdasági és politikai érdekeinek elsőbbségét, annál is könnyebben, mivel az itteni, sosem jelentős brit gazdasági pozíciókat a gazdasági világválság során föladták. A realitás tudomásulvételét tanácsolta és egész Közép-Európára érvényes volt az alábbi, májusi bizalmas külügyminisztériumi feljegyzés: ne hagyjuk magunkat rábeszélni engedni pénzünk és energiáink elfecsérlésére azzal, hogy megpróbáljuk megmenteni az olyan országokat, mint Magyarország, ahol a játszma már eldőlt. Voltak természetesen olyanok is, akik határozottan előnyben részesítették Hitlert Sztálinnal szemben. Így vált Dawson irányítása alatt a tekintélyes Times a békéltetési politika leghangosabb szószólójává. Ezek úgy vélték, hogy a kollektív biztonság 1935 után szovjet részről szorgalmazott politikája háborúhoz, majd Európa (vagy legalább annak keleti fele) bolsevizálásához vezetne. Magát Chamberlaint a közép-angliai vasgyárosok leszármazottját a német igények méltányolásában üzletemberi illúziók is befolyásolták. Azt hitte, hogy a diktátorok épp olyan racionálisan számolnak, mint ő: le kell velük ülni tárgyalni, papírral és ceruzával, és sorra venni követeléseiket, mi jogos, miről lehet alkudozni, s mi nem eladó. Hitlerrel 1938 szeptemberében folytatott tárgyalásain elhitte, hogy Csehszlovákia németlakta területeinek átengedése ki fogja elégíteni Németországot. A müncheni értekezletről hazatérve a miniszterelnöki rezidencia ablakából büszkén lobogtatta az angol német megnemtámadási nyilatkozat szövegét az őt lelkesen köszöntő tömegnek: Becsületes békét hoztam Németországból. Hiszem, hogy biztosítva lesz a béke a jelen nemzedék szántára. 57

62 A megbékéltetési politika mind a brit nép, mind a parlament túlnyomó többségének helyeslésével találkozott. Volt azonban e végzetes évek biztonságpolitikájában egy másik, gyakran észre nem vett elem is, és ennek köszönhető, hogy Nagy-Britannia végül mégsem bukott el. Fölkért katonai és politikai szakértők egy 1935 márciusában publikált Fehér Könyvben már arra a következtetésre jutottak, hogy Németország fegyverkezése miatt Nagy-Britannia biztonságát csak saját fegyveres erejének komoly kiépítése garantálhatja. Az 1935 őszi választások után Hitler lépéseitől sarkallva egyre jelentősebb összegeket költöttek fegyverkezésre, s az eredmények 1939-re már impozánsak voltak, kivált a légierő terén. A Munkáspárt 1937-től már nem szavazott a fegyverkezési kiadások ellen hanem tartózkodott. Maguk a munkások azonban keményen dolgoztak a gyárakban, nélkülük Nagy-Britannia nem lett volna képes szeptember 3-án hadát üzenni az Európa békéjét fölrúgó nemzetiszocialista Németországnak. * Vö. erre Ormos Mária cikkét e számunkban 2. Képek 58

63 59

64 60

65 61

66 62

67 1. Az USA és Európa, SZERDAHELYI G. István Az USA és Európa, Az Egyesült Államok 1917-ben, háborúba lépésével eldöntötte az immár több mint három éve dúló világháború kimenetelét. Közel kétmillió amerikai tette kockára életét hazájától távoli földön, hogy aztán sírjára felkerüljön a lelkesítő mondat: meghalt a demokráciáért. Pedig az atyák óva intették fiaikat: saját sorsunkat hozzákötve Európa bármely részéhez, miért engedjük belekeverni a mi békénket és jólétünket európai törekvések, versengések, érdekek, hangulatok és szeszélyek hálóiba? (George Washington, szeptember 17.) Meg kellett tenniük, mert az első elnök óta sokat változott az Egyesült Államok helye a világpolitikában, és mert a háború elhúzódásával párhuzamosan egyre bizonytalanabbá vált annak a két és negyed milliárd dollárnak a sorsa, amit amerikai bankok kölcsönöztek az antantállamok kormányainak. A háború véget ért, és Wilson elnök, mint a társult főhatalom elnöke (az amerikai politika európai szövetségektől mereven elzárkózó hagyományainak megfelelően az Egyesült Államok nem lépett szövetségi viszonyba az antanthatalmakkal) belekerült Versailles vae victis hangulatába, ahol semmi sem valósult meg a tulajdonképpeni amerikai célokból. Nem biztosították a tengerek szabadságát, s Európa újjárendezése sem a népek önrendelkezési joga alapján történt. Egyedül a Nemzetek Szövetségét sikerült létrehozni Wilson elképzeléseinek megfelelően, de az Egyesült Államok nem lett tagja, s ez már a Wilsontól független amerikai erőkön múlott. Elszigetelődés Versailles valósága elfordította az amerikai közvéleményt Wilsontól, a Demokrata Párttól és annak külpolitikájától. A szenátusban már az évi választásokon túlsúlyba került a Köztársasági Párt, az novemberi elnökválasztások után pedig Harding került az elnöki székbe. Ezzel kezdetét vette a republikánus kurzus, amely külpolitikai vonalvezetésében visszatért a hagyományokhoz: politikai izolacionizmus Európa felé (a Párizs környáki békeszerződéseken alapuló status quo fenntartásában való amerikai közreműködés elutasítása, teljes semlegesség), nyitottság az amerikai kontinens és a csendes-óceáni térség felé (pánamerikanizmus, marinizmus) és gazdasági expanzió a világ minden táján. Kül- és belpolitikájukra egyaránt érvényes a jelszó: minél kisebb legyen a kormány szerepe az üzletben, s minél nagyobb az üzlet szerepe a kormányban. Ezen irányvonal megvalósulásának első lépése volt, hogy 1919 végén a szenátus megtagadta a versailles-i békeszerződés ratifikálását és a csatlakozást a Nemzetek Szövetségéhez. Majd figyelme a csendes-óceáni térség és a Távol-Kelet felé fordult november 12-én nyílt meg a washingtoni konferencia, ahol valamennyi megkötött szerződés az Egyesült Államok szempontjainak győzelmét hozta. Az öthatalmi szerződés az USA, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és Olaszország sorhajóflottájának arányát 5:5:3:1,75:1,75-ben állapította meg; a négyhatalmi szerződésben az USA, Nagy-Britannia, Japán és Franciaország kötelezettséget vállaltak a csendes-óceáni status quo fenntartására; a kilenchatalmi egyezmény aláírói az USA, Belgium, Franciaország, Hollandia, Japán, Kína, Nagy-Britannia, Olaszország és Portugália pedig elfogadták Kínára nézve a nyitott kapuk elvét, vagyis a teljes egyenlőséget a Kínával szembeni kereskedelemben. Óvatos közeledés Noha diadalmaskodtak az izolacionizmus erői és a közvélemény túlnyomó többsége is az Európától való politikai elkülönülést támogatta, az amerikai politikai életben továbbra is jelen voltak azok a nézetek, melyek az Egyesült Államok gazdasági potenciáljából eredő világpolitikai súlyára hivatkozva nagyobb nemzetközi aktivitást és nagyobb szerepvállalást követeltek államuktól: csatlakozást a Nemzetek Szövetségéhez és a hágai Állandó Nemzetközi Bírósághoz. A szenátus és a képviselőház külügyi bizottságaiban zajló vitákon azonban rendszerint a hagyományos izolacionista szárny került túlsúlyba. A világháborút követő rendezés utáni első politikai jellegű közeledés az Egyesült Államok és a többi nagyhatalom között az ún. Kellog Briand-paktum volt. Az augusztus 27-én aláírt okmány francia kezdeményezésre született, ám a közel egy évig tartó diplomáciai dialógus végül már teljesen az amerikai koncepciót tükrözte: általánosságban lemondanak a háborúról, mint a nemzeti politika eszközéről, de az Egyesült Államok semminemű kötelezettséget nem vállal arra az esetre, ha valamelyik állam megsértené a megállapodást. Az USA felhívására 60 állam jelentette be csatlakozását. A szenátus izolacionista szárnya számára melynek vezéralakja a republikánus William Borah szenátor volt az tette elfogadhatóvá a paktumot, 63

68 hogy szerintük nem volt semmi funkciója, míg a másik póluson Bruce szenátor úgy vélte, hogy a megállapodás új külpolitikai orientáció kiindulópontja lehet, amely révén az Egyesült Államok szakít hagyományos izolacionizmusával, és fokozatosan részt vállal a nemzetközi béke megvédésében. Az irányváltás azonban nem következett be, mivel az október 24-én kirobbant tőzsdekrach és az azt követő gazdasági depresszió még inkább befelé fordította az amerikaiak figyelmét. Így pl szeptemberében, mikor a japán hadsereg megkezdte Mandzsúria-ellenes agresszióját, Stimson, az akkori külügyminiszter beérte egy, a Nemzetek Szövetségéhez intézett felhívással, miszerint a japán és a kínai fél hagyjon fel az ellenségeskedéssel és vonják vissza csapataikat. Csak az év végére lett határozottabb Washington, mikorra már mindenki előtt egyértelművé vált, hogy nem pusztán önvédelmi akciókról van szó, mint ahogy azt a japán kormány állította. Stimson először Japán-ellenes gazdasági szankciók gondolatát vetette fel, ezt azonban Hoover elnök nem támogatta. (Az elnöki döntés hátterében egyrészt az exportban érdekelt üzleti körök álltak, hiszen a Japánba irányuló amerikai export többszörösét tette ki a Kínába irányulónak, másrészt megnövekedett a kommunizmustól való félelem. Hoover nemegyszer beszélt a bolsevik Oroszország szomszédságában a bolsevizálódó Kína rémképéről.) Végül a külügyminiszter egy jegyzéket tett közzé, melyben kinyilvánítja, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya nem ismer el semminemű erőszakos úton véghezvitt változtatást Kínában (Stimson-elv, január 7.). A gazdasági válság miatt megingott amerikai gazdasági és társadalmi Helyzetváltozásokat idézett elő a politikai életben is márciusára újból demokrata párti elnököt választottak: Franklin Delano Rooseveltet. Az új elnök Wilson régi híve, annak idején aktívan támogatta a Nemzetek Szövetségéhez való csatlakozás ügyét rögtön nekilátott külpolitikai irányvonala megvalósításához. Eszerint az Egyesült Államok háborúba sodródásának veszélyét csak úgy lehet elhárítani, ha aktívabban kiveszi részét a kibontakozó agresszió visszaszorításából: a világ békéjét és a saját biztonsága érdekében a támadó felet hátrányosan megkülönböztető intézkedésekkel kell sújtani. Amerika megőrzi semlegességét egy esetleges háborúban, pusztán pártatlanságát adja fel. Ez közeledést jelentett a kollektív biztonság elve irányába. Az elnöknek azonban számolni kellett a szenátus, a képviselőház és a közvélemény ellenállásával, akiknek a köreiben az izolacionizmus eszméje semmit sem változott. Az új koncepció alapján történő fellépésre kiváló lehetőség kínálkozott a Népszövetség égisze alatt Hágában ülésező leszerelési konferencián, ahol Washington is képviseltette magát, bár ennek érdekében nyomást kellett gyakorolni a törvényhozó testületeire. Ennek megfelelően egyrészt Cordell Hull külügyminiszter április 17-én határozatot fogadtatott el a képviselőházzal, miszerint az felhatalmazza az elnököt, hogy külföldi konfliktus esetén biztosítva más kormányok együttműködését törvénytelennek nyilvánítsa fegyverek és lőszerek exportálását az erőszakot alkalmazó országokba. Másrészt május 22-én Norman Davis, a leszerelési konferencián részt vevő amerikai delegáció vezetője bejelentette, hogy az Egyesült Államok kész hozzájárulni a béke megszervezéséhez. ( ha a tanácskozó államok megállapítják, hogy egy állam megszegi nemzetközi kötelezettségeit és bűnös a béke megbontásában s intézkedéseket tesznek ellene, akkor a felelős és bűnös fél megállapítására vonatkozó döntésükkel való egyetértésünk esetén tartózkodni fogunk minden olyan akciótól, amely meghiúsítaná a béke helyreállítása érdekében tett kollektív erőfeszítést. ) Ezzel az amerikai kormány olyan ígéretet tett egy nemzetközi fórumon, amelynek csak akkor tudott volna eleget tenni, ha a szenátus elfogadja a képviselőház határozatát. Márpedig nem fogadta el. Május 30-án a szenátus külügyi bizottsága kiegészítette a határozatot azzal, hogy az elnök által elrendelhető embargót a konfliktusban részt vevő valamennyi félre érvényesíteni kell. E kiegészítés magyarázatául az szolgált, hogy az Egyesült Államok, háborúba sodródásának fő veszélyforrását az amerikaiak és a hadviselők közötti kereskedelmi kapcsolatokban látták. Ez ellen védekezni csak úgy lehet, ha az USA pártatlanul érvényesíti az embargót, vagyis egyik felet sem segíti. Ezt a koncepciót Charles Warren dolgozta ki, és ez széles körű egyetértésre talált a szenátusban. A State Department hosszú ideig ellegezte a kiegészítés törvényerőre emelését, de február 18-án a szenátus mégis egyhangúlag jóváhagyta a külügyi bizottság állásfoglalásával kiegészített törvénytervezetet. Az elnöknek belpolitikai és gazdasági programja (New Deal) végrehajtása érdekében ezt le kellett nyelnie, így az első semlegességi törvény augusztus 31-én lépett hatályba. ( Két vagy több külföldi állam közti háború kitörésekor vagy annak folyamán, az elnök köteles a háború tényét proklamálni, s ezt követően törvényellenes cselekmény fegyver, lőszer és hadfelszerelés exportja az Egyesült Államokból a hadviselő országokba, akár közvetlenül, akár semleges kikötőn keresztül közvetve. ) Semlegesség és gazdasági érdek október 3-án a fasiszta Olaszország megindította általános támadását Abesszínia ellen, s október 5-én Roosevelt elnök a semlegességi törvény értelmében elrendelte az embargót. A törvény azonban nem vonatkozott a háború folytatásához nélkülözhetetlen stratégiai anyagokra és árucikkekre, mint például az olaj, vörösréz, 64

69 traktor, teherautó, vas- és acélhulladék. Ezen cikkek exportnövekedésének visszafogására a kormány nem alkalmazhatott adminisztratív eszközöket, így Roosevelt erkölcsi nyomással próbálta jobb belátásra bírni az exportban érdekelt üzletembereket, hogy az agressziót végrehajtó államot ne támogassák áruikkal. Az erkölcsi embargó azonban semmi eredményre nem vezetett, az Olaszországba irányuló olajexport egy hónap alatt mintegy 50%-kal emelkedett, a fegyverek és lőszerek gyártásához szükséges anyagok kivitele is jelentős mértékben növekedett. Hull november 15-i sajtónyilatkozatában kijelentette, hogy ez ellentétes a kormánypolitikával és a semlegességi törvénnyel. A State Departmentben megerősödött az elhatározás: az erkölcsi embargót törvényerőre kell emelni. Újabb hónapokig tartó vita után ezúttal az exportban érdekelt üzleti körök (akik a fegyverkereskedelem korlátozását ugyan még elviselték, de további engedményekre nem voltak hajlandók) ellenállásán hiúsult meg az embargópolitika kiszélesítésének programja február 29-én lejárt az első semlegességi törvény határideje, s mivel a törvény módosítását illetően nem sikerült egységes álláspontot kialakítani, május 1-jéig változatlanul meghosszabbították azt. Az év egyértelműen az agresszió erői előretörésének jegyében telt: Hitler megszállta a Rajna-vidék demilitarizált övezetét (március 7.), Olaszország annektálta Abesszíniát (május 9.), Franco fellázadt a köztársasági Spanyolország ellen (július) amihez német olasz támogatást élvezett, létrejött a Berlin Róma tengely. A világpolitika ilyetén változásai tovább erősítették az izolacionizmus szószólóinak pozícióit, olyannyira, hogy maga a Demokrata Párt is az évi elnökjelölő konvencióján egy kifejezetten elszigetelődési célkitűzést hagyott jóvá. Ugyanakkor ez az irányvonal élesen szemben állt a nagy exportőrők érdekeivel, akik nem nézték jó szemmel profitlehetőségeik szűkítését. Az Egyesült Államok biztonságának követelménye és az exportérdekek között feszülő ellentmondás feloldására 1936 júniusában Bernard Baruch, a háborús gazdasági mozgósítás szakembere, az amerikai ipar világháború alatti irányításáért felelős állami szerv, a War Industries Board volt vezetőjének javaslata szolgáltatta az alapot. Véleménye szerint az eladások korlátozása nemcsak ártalmas az amerikai kereskedelemnek, hanem kockázatos is az Egyesült Államok békéje szempontjából: nem maga az eladás rejt veszélyeket magában, hanem a szállítás. Vagyis az amerikai exportőrök fegyverek kivételével készpénzért szabadon kereskedhessenek a hadviselőkkel is, de ezek maguk szállítsák el a kifizetett árut. Ez volt az ún. fizess-szállíts (cash and carry) formula. A törvényhozás május 1-jén kétéves időtartamra megszavazta az új, a harmadik semlegességi tőrvényt júliusában a japán csapatok megkezdték az offenzívát Kína belseje felé, s a következő hónapban elérték Sanghajt, ahol az amerikai tőke kínai befektetéseinek 60 %-a koncentrálódott. A State Departmentnek lépnie kellett, de hogyan? Amennyiben Roosevelt elnök megállapítja a hadiállapotot, automatikusan érvénybe lép a semlegességi törvény, és akkor a fizess szállíts -formula értelmében Japán egyértelműen előnyös pozícióba kerül, hiszen inkább rendelkezik a vásárlásokhoz szükséges készpénzzel és hajóval, mint Kína. Világossá vált, hogy míg az érvényben lévő törvény az Atlanti-óceánon hatékonyan tudná támogatni Franciaországot és Nagy- Britanniát, addig a Csendes-óceánon az amerikai érdekek ellenében működik. Végül az elnök a hadüzenet hiányára hivatkozva nem léptette érvénybe a semlegességi törvényt, de a saját lehetőségeinek keretein belül határozott lépéseket tett: szeptember 14-től megtiltotta, hogy a kormány tulajdonában lévő kereskedelmi hajók fegyvert és lőszert szállítsanak a szembenálló feleknek. Október 5-én Roosevelt beszédet tartott Chicagóban, amelyben határozottan elítélte az agresszort és kiállt amellett, hogy a békeszerető nemzeteknek összehangolt erőfeszítéseket kell tenniük a szerződésszegőkkel szemben (az évi kilenchatalmi szerződésre és az évi Kellog Briand-paktumra célzott) nyarán az elnök újból az erkölcsi embargó nem túl hatásos fegyveréhez nyúlt: a kormány tájékoztatta a repülőgépgyárakat és exportőröket, hogy nem támogatja az eladásokat agressziót végrehajtó országoknak, október 11-én pedig bejelentette, hogy 300 millió dollárral szándékozik növelni a katonai kiadásokat. A kongresszus állásfoglalása azonban nem sokat változott az egyre inkább kibontakozó agresszió árnyékában sem első hónapjaiban egyre-másra születtek a javaslatok és tervezetek a semlegességi törvény módosításával kapcsolatban, de a szenátus külügyi bizottsága nem tudott dűlőre jutni. Hiába ecsetelte Roosevelt egy esetleges német olasz japán győzelem veszélyeit, hiába biztosította a képviselőket, hogy nem szándékozik részt venni egy általános háborúban, hiába magyarázta, hogy az embargó eltörlése meggátolhatja az európai háború kitörését, a törvényhozó testületben túl erős volt az izolacionista ellenzék, akik szerint az embargó eltörlése az Egyesült Államok háborúba sodródásához vezetne. (Még május 1-jén érvényét veszítette a fizess szállíts -formula.) Csak a világháború kitörése mozdította ki a kongresszusi vitákat a holtpontról. Noha az érvényben lévő törvények értelmében szeptember 5-én az elnök elrendelte az embargót, az események hatására a kongresszus hajlandó volt lépni: október 27-én a szenátus, november 2-án pedig a képviselőház vonta meg a bizalmát a fegyverkiviteli embargótól és szavazta meg újra a fizess szállíts -elvet. A negyedik semlegességi törvény 65

70 1939. november 4-én lépett hatályba s ez az Atlanti-óceánon nagyobb kapacitással rendelkező Nagy- Britanniának és Franciaországnak jelentett segítséget. A háború előre haladtával, a közvéleménynek az atlanti demokráciák iránt érzett szimpátiájának növekedésével párhuzamosan lett egyre nagyobb Roosevelt mozgásszabadsága külpolitikájának megvalósításához. És ez a külpolitika a kölcsönbérleti törvényen, az Atlanti Chartán át az antifasiszta koalíció kialakulásához vezetett. Bárhogy kezdődjék is a háború Európában, akár keleti, akár nyugati hadjárattal, amit pontosan megjósolni nem lehet, mert Hitler őrült mondta Roosevelt január 31-én a szenátus hadügyi bizottságával folytatott tanácskozásán, kimenetele az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország anyagi segítsége, elsősorban repülőgépek révén nyújtott segítsége nélkül a tengelyhatalmak győzelméhez vezet Európában. 2. Képek 66

71 67

72 1. Teljesítési politika és a revízió. A weimari Németország külpolitikája TOKODY Gyula Teljesítési politika és a revízió A weimari Németország külpolitikája A katonai összeomlás és a forradalom 1918-ban lényegesen megváltoztatta Németország belső és nemzetközi helyzetét. Külpolitikai mozgástere minimálisra szorult, hiszen törekvései mögött hosszú ideig nem állt hatalmi erő, sem katonai, sem gazdasági értelemben. A társadalmi konszenzus a forradalom, a politikai küzdelmek, az éles és szinte állandósuló pártharcok következtében rendkívül meggyengült, s ez korlátozta a társadalmi és nemzeti erő kifejtését. A győztesek által engedélyezett hadsereg nem képezett figyelmet érdemlő erőt sem számbelileg, sem a technikai felszereltséget illetően. A kapacitását tekintve továbbra is jelentős, megújulásra képes és kész német gazdaság súlyos krízisekkel küszködött. A külpolitikai feltételek megromlása az első világháború előttihez képest mindenekelőtt a Németország és Franciaország közötti erőviszony jelentős eltolódásában nyilvánult meg. A francia katonai fölény állandósította a fenyegetettséget és kiszolgáltatottságot. Ezt nem feledtethette sem Anglia hajlékony magatartása, sem az Egyesült Államok bezárkózása a semlegesség sáncai mögé, sem pedig a Szovjetunió elszigeteltsége. Annál kevésbé, mivel Ausztria Magyarország végleg letűnt a történelem színpadáról, s a Németország keleti határainál keletkezett három új állam közül kettő Lengyelország és Csehszlovákia része volt a francia biztonsági rendszernek. Ausztria pedig hiába szőtte tovább álmait az Anschlussról, kicsiny, erőtlen és éppoly kiszolgáltatott volt, mint a weimari német birodalom. Mivel a versailles-i békerendszer nem szilárd és tartós, hanem csupán pillanatnyi egyensúlyra épült, már a compiègne-i fegyverszünet pillanatától (1918. november 11.) több, bár realitását tekintve egymástól lényegesen különböző lehetőség nyílt meg Németország számára. Lehetőségek: a Szovjetunió Robert Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere az egyik lehetőséget így fogalmazta meg: Különleges szervezési képessége révén, egyidejűleg támaszkodva Oroszország kimeríthetetlen nyersanyagbázisára, Németország Európa ura lesz, és ha együtt halad Japánnal, Ázsiát is aláveti akaratának. Egy ilyen hármas szövetség esetén Amerikának mindkét kezét lefoglalná az, hogy megvédje partjait az inváziótól. E feltételezést Szovjet-Oroszország léte és Németország forradalmasodása szülte, valamint az a kezdeti bizalmatlanság, amellyel az Egyesült Államok és Nyugat-Európa vezető államférfiai fogadták Németország új urait, a szociáldemokrata politikusokat. Különben is egyes körökben ideig-óráig tartotta magát az a képtelen nézet, hogy a bolsevizmus voltaképpen a német vezérkar eszköze, s abból a körülményből, hogy Hindenburg a háborús összeomlás után és ellenére is helyén maradt, e nézet helyességére következtettek, nem pedig a szociáldemokrácia kompromisszum-készségére. Bizonyos alapot szolgáltatott Lansing és az angolszász diplomácia egyes köreinek feltételezésére egyrészt a berlini munkás- és katonatanács követelése 1918 novemberében a Szovjet-Oroszországgal való együttműködés kialakítására amely aztán újból és újból felmerült a német forradalmi munkásmozgalomban, másrészt az úgynevezett nemzeti bolsevizmus jelentkezése 1919 tavaszán, amely Versailles ellen a bolsevizmus bevezetését és a Szovjet-Oroszországgal való azonnali szövetséget ajánlotta. Ez a gondolat is tovább élt a német politikai életben bár más elnevezések alatt és más formákban, s konzervatív változatának fő képviselője, Brockdorff-Rantzau 1919 tavaszán Németország külügyminisztere és később moszkvai nagykövete volt. De sem a bel-, sem a külpolitikai feltételek nem voltak adottak ehhez a fordulathoz. A Lansing-féle hármas szövetség megvalósítására sohasem került sor, ekkor erre még Németország nem lett volna képes, s csak két évtizeddel később, 1939 és 1941 között, a Japánhoz fűződő szövetség és a Szovjetunió semlegesítése révén került közel hozzá egy rövid történelmi pillanatra. Mindamellett a Szovjetunióval való együttműködés gondolata méghozzá progresszív és konzervatív szélsőjobboldali változatban egyaránt mindvégig ott kísértett a weimari köztársaság hivatalos külpolitikájában. A német progresszió az ország nemzetközi pozícióinak, egyúttal az európai béke feltételeinek javulását várta 68

73 ettől, a konzervatív-szélsőjobboldali irányzat viszont a nyílt revanspolitika lehetőségeinek kiszélesülését. Az előbbi partnerként, az utóbbi eszközként kezelte a Szovjetuniót. A progresszív törekvések legfőbb eredménye az 1922-ben megkötött rapallói egyezmény volt, a szélsőjobboldaliaké pedig az évi szovjet német megnemtámadási egyezmény. Célját egyik irányzat sem érte el. A rapallói gondolat kiteljesedését, Németország és a Szovjetunió szoros együttműködését zátonyra futtatták a belpolitikai és a nemzetközi erőviszonyok. De véglegesen csak 1933-ban, Hitler hatalomra jutásával került le a napirendről. Addig egyre inkább háttérbe szorítva ugyan, de befolyásolta a német külpolitikát. Ami pedig a német revanspolitikát illeti, az soha nem felelt volna meg a Szovjetunió érdekeinek a versailles-i rendszerrel való szembenállás ellenére sem, különben is uralkodóvá csak a fasizmus időszakában vált, amikor is a feloldhatatlan ideológiai és hatalmi ellentétek egyszer s mindenkorra kizárták a hosszú távú együttműködést a két ország között, és legfeljebb csak kényszerű fegyverszünetet engedélyeztek. és az európai egység Valódi, a vesztes hatalmak által is akceptálható megbékélést ígért viszont az európai egység gondolata, illetve az erre irányuló törekvés. De a Pán-Európa gondolat realitása a weimari köztársaságban még a rapallói gondolaténál is kisebb volt, a fasiszta Németországban pedig egyenesen feketelistára került. Az európai egységtörekvések társadalmi bázisa szűk volt, s kiszélesítése a tiszteletreméltó belső erőfeszítések és a kívülről főleg Franciaország felől jövő ösztönzés ellenére sem sikerült. Egyes gazdasági körök a húszas években érdeklődtek ugyan az európai vámunió terve iránt, de a termelőerők fejlettségi szintje akkor még nem vezethetett nagyobb méretű és sokoldalú integrációra. A tőke internacionalizálódási folyamata Németországban is világkonszernek kialakulása irányába mutatott ugyan, de e folyamat egyrészt nem volt általános, csak néhány modernebb iparágban így pl. a kémiai ipar területén jelentkezett, másrészt nem volt mikro-, azaz vállalati szintű, hanem inkább bankügyleteken keresztül, a külkereskedelmi mozgásokkal, piacok felosztásával és monopolizálásával összefüggésben érvényesült. Politikai téren az európai egységtörekvések bázisát Németországban a baloldali pártok képezték, a konzervatív és a szélsőjobboldali irányzatok számára a nemzetek feletti egyesülés gondolata elfogadhatatlan volt. Már csak azért is, mert nem segítette elő, sőt határozottan gátolta hiszen alapvetően a nemzetközi status quo-ra épült a versailles-i rendszer revízióját és a német revanspolitikát. Realitás : a megbékélés Az egyetlen valóban járható útnak a weimari köztársaság belső és külső feltételei között végül is az úgynevezett teljesítési politika bizonyult. A látszólagos megbékélés, a revízió titkos előkészítésének, a nyílt revans és a vele járó nemzetközi konfliktusok elkerülésének útja. Az az út, amelyre Németország voltaképpen már 1918 novemberében rákényszerült, de újból és újból letért róla, minden alkalommal kiváltva az antanthatalmak elsősorban persze Franciaország haragját és tiltakozását, 1923 elején pedig a Ruhr-vidék francia és belga megszállását. Tudatosan és határozottan csak a keserű csalódások után, a belpolitikai válságokat és a szociális nyomor növekedését okozó nemzetközi konfliktusok nyomása alatt lépett rá Németország a teljesítési politika, az idézőjelbe tett megbékélés útjára. Mégpedig Gustav Stresemann konzervatív-liberális politikusnak, a Német Néppárt vezetőjének, között Németország külügyminiszterének vezetése alatt. Vannak, akik e korral kapcsolatban ezért még ma is Stresemann Németországról beszélnek. A főbb állomások a megbékélést ígérő teljesítési politika útján a Dawes-terv, a locarnói egyezmény, Németország Népszövetségbe való felvétele, végül a Young-terv volt. Elkezdődött a dollár beáramlása Németországba, s ennek nyomán a német gazdaság felvirágzása: felújították a termelési apparátust, jelentősen növelték a munka termelékenységét és a tőke koncentrációját, emelték a béreket és javították a dolgozók szociális helyzetét. A gazdasági rendezés megkönnyítette a politikai közeledést, Németország bekapcsolását Európa új nemzetközi rendjébe. Ehhez azonban Berlinnek ismételten hitet kellett tennie a versailles-i békerendszer mellett, s nem csupán a jóvátételi kötelezettségre, hanem a területi rendezésre és a katonai korlátozásokat tartalmazó előírásokra vonatkozóan is októberében a svájci Locarnóban Németország, Franciaország és Belgium szavatolta a versailles-i szerződésben rögzített német határokat, Anglia és Olaszország pedig garantálta azokat. Egy évvel később 1926 szeptemberében a weimari köztársaságot felvették a Népszövetségbe. Formailag 69

74 ezzel megtörtént Németország nemzetközi egyenjogúsítása ben pedig egy új jóvátételi rendszert fogadtak el, a Young-tervet. A német külpolitikai sikerek vitathatatlanok voltak, az ország nemzetközi tekintélye és befolyása jelentősen nőtt, különösen ha azt a versailles-i béke elfogadásának évéhez, 1919-hez hasonlítjuk. A teljesítési politika stresemanni útjának megítélésében mégis szélsőséges különbségek voltak. A német progresszió gazdasági, társadalmi és nemzeti értelemben egyaránt haladásnak tekintette, a reakció viszont Németország kiárusításának, a nemzeti érdekek elárulásának ítélte. Elvetette Stresemann politikáját a német kommunista mozgalom is, mivel puszta eszközt látott benne a tömegek szociális terheinek növelésére, kizsákmányolásának fokozására. Különben is a világforradalom stratégiájával összeférhetetlen lett volna minden olyan lépés támogatása, amelynek célja a német és a nemzetközi kapitalizmus stabilizálása volt. A stresemanni külpolitika legerősebb belpolitikai bázisát a német szociáldemokrácia jelentette. Már csak az Európa-gondolattal való rokonsága miatt is, hiszen mindkettő a francia német megbékélésre épült. A szociáldemokrácia mellett persze Stresemann számíthatott saját pártjára is, a Német Néppártra, de ez csekély befolyással rendelkezett, nem volt egységes, jobboldali körei szemben álltak vezetőjük külpolitikai nézeteivel. Fontosabb volt viszont a katolikus Centrum Párt, amely támogatta a teljesítési politikát, s nagy szerepe volt a weimari korszak kormánykoalícióiban. Ám a Reichstagban (birodalmi gyűlés) és a Landtagokban (tartományi parlamentek) csupán középszerű pártnak számított. Szóba jöhetett még a baloldali liberálisokat tömörítő Demokrata Párt is, de ez a weimari korszak végére már szinte teljesen elvesztette jelentőségét. E kis pártokra támaszkodva a szociáldemokrácia segítsége nélkül nem lehetett volna ellensúlyozni a teljesítési politika elszánt ellenfeleit, a Hugenberg-féle Német Nemzeti Pártot és Hitler nemzetiszocialistáit, a német revans hangos és gátlástalan szószólóit. A szociáldemokrata és a stresemanni külpolitikai koncepció minden összecsengése ellenére helytelen lenne azonosságról beszélni. Lényegében ugyan mindkét esetben Versailles békés revíziójáról volt szó, de Stresemann sokkal nagyobb engedményeket tett a német jobboldalnak, mint a szociáldemokrata vezetők. Ezért eltérőek voltak a két koncepció távolabbi céljai és ideológiai alapjai. A pacifizmus közös vonás volt ugyan, de a béke legfőbb garanciáját Stresemann, s általában a konzervatív liberálisok Németország nagyhatalmi pozícióinak visszaszerzésében látták, a szociáldemokraták viszont hűen ideológiai tradícióikhoz azon a véleményen voltak, hogy a béke fenntartásának valódi és végső garanciája a kapitalizmus nemzetközi megszüntetése és a szocializmus győzelme. A külpolitikai koncepció a revízió a teljesítési politika útján mindkét esetben a francia német együttműködésre épült. Rudolf Breitscheid, a német szociáldemokrácia egyik vezetője és külpolitikai szakértője ezt Európa, sőt a világ létkérdésének tekintette, nem csupán a legfőbb eszköznek Németország ismételt megerősödése útján. Stresemann számára viszont ez volt a fő cél, a revízió egyetlen hathatós biztosítéka. Stresemann nem értékelte túl a Népszövetség szerepét és lehetőségeit, legfeljebb csak szavakban vallotta azt, amelyről a szociáldemokraták oly mélyen meg voltak győződve, hogy a népek és nemzetek tényleges egyenlősége, és ennek keretében Németország egyenjogúsítása tehát Versailles békés revíziója megvalósítható. A kor egyik legnagyobb francia újságírónője, Geneviève Gabouis feljegyezte annak a napnak egyik epizódját, amelyen Németországot felvették a Népszövetségbe. Genfben este kilenc órakor Stresemann összehívja a német kolóniát a Gambrinus sörözőben. Söröskorsók, vaskos szivarok és hatalmas belpolitikai szónoklat asztalcsapkodással. Németország rehabilitálása a világ színe előtt befejezett tény Bizonyítást nyert, hogy a szövetségesek felelősek a háborúért Németország visszaköveteli a gyarmatait És minthogy a Népszövetség egyezségokmányának 8. szakasza előirányozza a győztes nagyhatalmak lefegyverzését, ha a legyőzötteket már lefegyverezték, Németország újrafegyverkezik, ha a győztes nagyhatalmak nem fegyverkeznek le. (G. Gabouis: Elsodort diplomácia. Bp l.) A teljesítési politikával kapcsolatos remények és változások azonban nemcsak a német revansszellem miatt hiúsultak meg. Az első világháború győztesei által meghatározott nemzetközi politikában a legyőzött Németország csak alárendelt szerepet kaphatott. A jóvátételi rendszer a gazdasági válság éveiben összeomlott ugyan, de Németország egyenjogúsítására ekkor sem került sor. A teljesítési politika, s Németország beilleszkedése a versailles-i békerendszerbe az közötti biztató eredmények ellenére így végül is nem sikerült. Nem utolsósorban ez volt a kiváltója annak, hogy a teljesítési politikára, sőt az idézőjelbe tett megbékélés -re is hamarosan pontot tett Hitler hatalomra jutása 1933-ban. Helyét a második világháborúhoz vezető revanspolitika vette át. 70

75 2. Képek 71

76 72

77 1. Tervek és rögtönzések. Az Anschluss VARGYAI Gyula Tervek és rögtönzések Az Anschluss Ma már órára-percre bontva ismerjük az eseményeket, amelyek 1938 első hónapjaiban főként Bécsben és Berlinben, no meg Hitler hegyi villájában, Berghofban történtek. A legújabb, főként osztrák és nyugatnémet történeti munkák az Anschluss közvetlenebb eseménytörténetét három, egymástól jól elkülöníthető szakaszra osztják. Megkülönböztetik az osztrák nemzetiszocialisták hatalomátvételét, a Wehrmacht bevonulását és végül Hitler Linzben bejelentett döntését a csatlakozás teljességéről. Az elsőként említett esemény előzményeit visszavezethetjük a húszas évekre, ám a két utóbbi jóllehet döntő fejleményben nagy szerepe volt a rögtönzésnek, improvizációnak. Kívülről támogatott evolúciós megoldás Az Anschluss közvetlen előtörténete február 12-kén kezdődött. Schuschnigg osztrák kancellár ekkor találkozott Berghofban Hitlerrel. A vezér és kancellár egyik szárnysegédje, Nicolaus von Below írta memoárjában: azt a megbízást kaptam, hogy Keitelt és még egy-két tábornokot idehívjak Jelenlétükkel akarja szavak nélkül az osztrák látogatók tudtára adni, hogy szükség esetén katonái is lennének A pressziót szolgálta az is, hogy a Berghofra vezető szerpentineken az ausztriai nácikból toborzott Osztrák Légiót is megpillanthatták a Bécsből érkezők. Bár a berghofi találkozó mindkét felet kiábrándította, egyes jelek arra utaltak, hogy Ausztria beolvasztásának evolúciós elgondolása nem került le a napirendről. Hitler sajtófőnöke pl. dicsérte Schuschniggot: nem ellene, hanem vele mindenesetre nem oly gyorsan és nem oly hirtelen, mint ezt a párttagok Ausztriában remélik, de lassabban és lépésben így lesz ez jó A Bécsbe visszaérkező osztrák kancellár szinte megoldhatatlan politikai feladatra vállalkozott: össze akarta egyeztetni Hitler kizsarolt engedményeit pl. Seyss-Inquartnak, az osztrák nemzetiszocialisták vezetőjének belügyminiszteri kinevezését azzal, hogy több náciellenes politikai irányzat mozgósítása révén bizonyítsa: nem szegődött el Hitler csatlósának. Erről február 17-én így adott hírt a bécsi magyar katonai attasé, Dálnoki Veress Lajos: a kancellár a lehetőségek határáig szabotálja a tőle kizsaroltakat. Február 19-én Hitler beszédet mondott, amelyet az osztrák rádió egyenesben közvetített. Hitler azonban Ausztriát csak kétszer említette, azt pedig, hogy dicsérte Schuschniggot, egy utalással ellensúlyozta: 10 millió német él a Birodalom határain kívül. Február 17-én az új belügyminiszter Hitlernél járt. Nemcsak utasításokért érkezett, bár ilyeneket is kapott tárcakollégájától, Fricktől és Himmlertől. Amikor Hitler Seyss-Inquart javaslataira hajtott végre személycseréket az osztrák náci mozgalom vezetésében, az evolúciós koncepciót fogadta el, bár nem zárta ki a hatalommal történő beavatkozás szükségét. Az persze a Frick Himmler kettőssel (egyszerűsítés együtt említeni őket: az SS birodalmi vezetője kezében ekkor olyan hatalom összpontosult, amelyet nem lehet összemérni a belügyminiszter jóval szűkebb hatáskörével) folytatott konzultáció eredménye volt, hogy az új belügyminiszter védernyője alatt az osztrák nácik kezdtek beépülni az antifasiszta, a nácikkal vetélkedő Hazafias Frontba és már nem csupán politikai, hanem hatalmi eszközökkel is közelíthettek a csendőrséghez és a rendőrséghez. Egyes osztrák náci körök a belügyminisztert nem tartották eléggé rámenősnek, és árulónak bélyegezték. Schuschnigg viszont a berghofi engedményekről február 24-én tartott rádióbeszédében félreérthetetlenül leszögezte: eddig és nem tovább. A kancellár március 3-án 14 személyből álló munkásküldöttséget fogadott. Schuschnigg, habozva bár, de megbékélést keresett az illegális baloldallal, támogatás reményében a hitleristákkal szemben. A tárgyalások egyik résztvevője szerint azonban az álláspontok igen különböztek egymástól, túl kevés volt a készség a kölcsönös toleranciára. S ez nemcsak a kancellárra és tárgyalópartnereire vonatkozott, de a szocialistákból és kommunistákból álló delegáció belső viszonyára is. 73

78 Schuschnigg március 1-jén közölte bizalmasaival tervét: a függetlenség kérdésében tartsanak népszavazást. Amikor a római osztrák katonai attasé a tervről Mussolinit tájékoztatta, az Ausztriát már leíró Duce ezt mondta: az ötlet tévedés, bomba lehet, amely saját kézben robban. A kancellár március 9-én este Innsbruckban hozta nyilvánosságra tervét. Eszerint csak a 24. életévüket már betöltöttek szavazhattak volna, mert Schuschnigg tudta, hogy a nácik befolyása igen nagy a fiatalabb korosztályokban. A népszavazás bejelentése kissé meglepte a német vezetést és az osztrák nácikat. Amíg a Birodalomban a katonai döntési mechanizmust hozta mozgásba, Seyss-Inquart a népszavazás elhalasztását sürgette levélben, mert a kancellár nem fogadta belügyminiszterét. A bécsi német ügyvivővel, Otto von Steinnel viszont szóba állt. A diplomata közölte, hogy ami Ausztriában történik, már nem tisztán osztrák ügy. Március 10-én este végül a belügyminiszter is bejutott a kancelláriába. Bár ekkor Seyss-Inquartnak már olyan utasítása volt, hogy semmilyen tárgyalásba ne bocsátkozzon, javaslatait a kancellár akár el is fogadhatta volna: ha több nácit bevesz a kormányba, a mozgalom igennel is szavazhat. Az osztrák nemzetiszocialisták tömegeit mint a források említik: a Fussvolkot ekkor már nem lehetett visszatartani. Berlinből pedig zöld utat kaptak, akár arra, hogy követeléseik nem teljesítése esetére polgárháborút helyezzenek kilátásba. Míg Berlinben azon tanakodtak, milyen szöveg kerüljön a légierő által leszórandó röpcédulákra, Bécsbe pedig megérkeztek az újabb hírek a német csapatmozdulatokról, március 11-én a belügyminiszter már olyan tartalmú ultimátumot nyújtott át Schuschniggnak, amely az osztrák náciknak adott utasításokat ismételte: ha a népszavazást nem halasztják el, úgy a kabinet átmeneti kormánnyá alakul, amely német segítséget kér. A kancellár nem engedett, de tudta, hogy kívülről támogatásra nem számíthat. A szövetségi kancellár akkor nyilván nem ismerhette az angol külügyminisztérium egyik vezető diplomatájának, Sir Alexander Cadogannak belső használatra szánt véleményét: szinte kívánom, hogy Németország nyelje le Ausztriát, és ezzel az ügy végre el legyen intézve. Nem állt a helyzet magaslatán a brit diplomácia akkor sem, amikor bécsi követe bizonyos osztrák körök véleményének is hangot adva javasolta: Ausztria önálló hercegségként Habsburg Ottó vezetése alatt csatlakozzon a Reichhez. Ami Ottót illeti, ő február 17-én indítványozta, hogy a kancellár adja át neki a kormányzást. Az angol magatartást 1945 után osztrák részről igen erősen bírálták. Fritz Bock pl., aki a Hazafias Front funkcionáriusa, majd között kereskedelmi miniszter volt, az angol kormányfőt a leghülyébb politikusok egyikének nevezte. Lord Halifax angol külügyminiszter március 9-én a Lordok Házában tett bejelentésével pedig immár megelőlegezte az Anschluss tudomásulvételét. Schuschnigg állhatatos magatartását végül az törte meg, hogy hírt kapott: a csendőrség és a rendőrség megbízhatósága a következő órákban már bizonytalanná válhat. Jobb hírekkel az ún. Frontmiliz (Frontharcosok) parancsnoka, Ludwig Hülgert sem szolgált emberei készek életüket adni Ausztriáért, de német alakulatokra nem tüzelnek. (A Frontmiliz december 2-től a Hazafias Front keretében tevékenykedett, állományát mozgósítás esetén 100 ezer fő fölé lehetett emelni, ám katonai értéke csekély volt, és ezt a németek is pontosan tudták.) A hadsereg köreiből pedig arról tájékoztatták a kancellárt, hogy harc esetén két front keletkezne: mégpedig az egyik a harcoló csapatok hátában. (Ez mai ismereteink alapján túlzás volt, mert az osztrák nácik katonai szervezete, a Soldatenring [NSR], amelynek központja Stájerországban volt, erőivel fő csupán arra lett volna képes, hogy az osztrák haderő egyes alakulatainak mozgását lassítsa.) Úgy tűnik, mégis ez utóbbi közlés volt a döntő: Schuschnigg elhatározta a népszavazás elejtését és lemondását a kancellári tisztségről. Ezt Seyss-Inquart közölte az események szálait egyre inkább összefogó Göringgel, aki az új, a Seyss-Inquart-kormány megalakítása mellett egy távirat elküldését is sürgette: hívják be a német csapatokat. Ezt eredetileg akkor vették volna csak igénybe, ha az osztrák nácik hatalomátvétele nehézségekbe ütközött volna. Seyss-Inquart még ekkor is el akarta kerülni, hogy történelmi telefonos kisasszony legyen, azonban a bécsi német katonai attasé bevonásával neki kellett volna a kormány kinevezését megtagadó szövetségi elnököt, Miklast megdolgoznia az addig formailag még osztrák népi követelések egy német ultimátumban öltöttek formát. Március 11-én este Schuschnigg két beszédet mondott a rádióban. Teatralitása megható volt, ám bejelentései már a vég kezdetére utaltak: lemond, a hadsereg pedig parancsot kapott arra, hogy ne tanúsítson ellenállást. A Göring által követelt táviratot Seyss-Inquart, a kancellárrá kinevezett korábbi belügyminiszter utasítására 21 óra 10 perckor adták fel és 12 perccel később vették Berlinben. Érdekes: Seyss-Inquart még ekkor is tett kísérleteket a német csapatok megállítására a bécsi német katonai attasé és Rudolf Hess révén. Hitler azonban többszöri latolgatás után ekkor már meggyőzhetetlen volt. 74

79 Seyss-Inquart szövetségi kormányának intézmény- és kormányzattörténete igen rövid: mindössze két ülést tartott március 12-én és 13-án. Az egyik 45, a másik 5 percig tartott. A két ülés között pedig az kötötte le az új kancellár idejét, hogy Linzben Hitlert üdvözölte. Bevonulás A német katonai akcióra június 24-én kidolgozott Sonderfall Otto (Otto hadművelet) azzal számolt, hogy német csapatok Ausztriát fegyveres erővel kényszerítsék a restaurációról [tehát a Habsburg-ház visszahozataláról] való lemondásra. Ezt a tervet azonban Beck tábornok, a német szárazföldi haderő vezérkarának főnöke fölvizezte, mert a német katonai vezetést Hitlerrel szemben még bizalmatlanság jellemezte. Hitler november 5-én egy szűk körű titkos konferencián kifejtette, hogy a Franciaország elleni háború miatt szükséges Csehszlovákia és Ausztria megszállása, erre azonban a hadműveleti tervezés még nem készült föl. Egy 1987-ben Bécsben megjelent hadtörténeti munka bizonyítja, hogy március 10-ig a katonai akciónak részletesebb hadműveleti terve nem volt. Beck és Manstein tábornok megkezdte ugyan a legszorosabb értelmű vezérkari munkát, de ezt nem fejezték még be, amikor a habozó Hitlernél Göring elérte: mozgósítsák a 8. hadsereget. Az ajtó azonban még itt sem csukódott be véglegesen: úgy vélték, ha mégsem vonulnak be, a csapatokkal legfeljebb majd díszszemlét tartanak Münchenben. A német csapatok bevonulása Ausztriába amit az újabb történeti munkák szerencsés vagy sikerült rögtönzésként említenek sok hibával valósult meg. A 2. páncélos hadosztálynak pl. osztrák benzinkutaknál kellett tankolnia. Volt olyan vélemény is ennek törzsében, hogy komolyabb esetben a hadosztály egyszerűen megbénult volna. A német csapatok hangulata igen különböző volt, az érzések gyorsan változtak, amelyeket csak a siker formált nagyjából egységessé. A politikai okokból hajszolt versenyfutásban, hogy minél előbb elérjék Bécset, két hadtest vett részt mintegy 105 ezer fővel, nem számítva a légierőt és a csapatokkal érkező, olykor ezeket megelőző biztonsági erőket. Föl kell tennünk a kérdést: volt-e realitása az ellenállásnak? A háború utáni osztrák fegyveres erőt a Saint- Germain-i békeszerződés a magyar hadsereghez hasonlóan gúzsba kötötte, de gazdasági-pénzügyi okok miatt még az engedélyezett 30 ezres létszámot sem tudták fegyverben tartani. Az osztrák hadsereg is a magyarhoz hasonlóan olasz kapcsolatai révén kísérelte meg alapvető felszerelésének a biztosítását, de a harmincas években gyorsabban számolták fel a kötöttségeiket, mint ez Magyarországon történt. Ám a haderő változatlanul igen gyönge maradt, különösen a tüzérség és a légelhárítás területén. Bár Alfred Jansa altábornagy ( között az osztrák hadsereg vezérkarának főnöke) később úgy vélte, hogy 1938 februárjában az osztrák hadsereg és a vezérkar készen állt, hogy a legsúlyosabb harcokat is vállalja, állítása megkérdőjelezhető. Hiszen pl. a Lidove Noviny című csehszlovák újság már július 6-i számában megemlítette: az osztrák hadsereg háromnegyede németbarát! Egy újsághír persze csak úgy forrás, ha bizonyítható. Esetünkben ezt a német katonai hírszerzés, az Abwehr tette meg: az újságban közöltet általában helyesnek minősítette. A német támadással számoló osztrák katonai magatartást legjobban az ún. Jansa-terv példázhatja, amelyet től dolgoztak ki. Ez politikailag, katonapolitikailag és hadműveleti értelemben egyaránt míves teljesítmény volt. Nagy területek feladása árán az Enns folyónál akarta megállítani a benyomultakat. Az 1936-ban még öt olasz hadosztállyal is számoló terv erről később természetesen le kellett mondaniuk szerint nem arról van szó, hogy csatát nyerjünk, hanem arról, hogy hadműveleteinkkel beavatkozásra késztessük a nagyhatalmakat. A Jansa-tervnek van egy olyan vetülete, amelyre a kutatás alig figyelt fel még: az osztrák hadsereg vezérkarának főnöke tudott a Hitler-ellenes csoportosulásról a német tábornoki karon belül, és ezzel is számolt, amikor számára lehetőséget akart biztosítani a cselekvésre. Ennek bővebb kifejtésére itt és most aligha lehetne vállalkozni, csupán azt jegyezzük meg: kalkulációja 1937 végéig nem volt teljesen alaptalan. Bekebelezés A totális és teljes Anschluss kivitelezésének előtörténete alig van. Készült ugyan egy tervezet, amely perszonáluniós változatot adott elő, Göring pedig éppen a berlini magyar követnek, Sztójaynak beszélt arról, hogy a népszavazás dönt majd: teljes legyen-e az Anschluss, avagy formálisan fennmaradjon Ausztria függetlensége. Göbbels március 12-én délben mondott rádióbeszédében a kérdést még nyitva hagyta. Maga Hitler aznap este már arról beszélt, hogy ő semmiféle félintézkedést nem akar tenni. A kérdés Linzben dőlt el, 13-án kora délután, amikor a diktátor órájára nézve mondta: most jelenik meg egy fontos törvény Ausztria a német birodalom egy tartománya (Landja) Nagy óra ez, olyan boldog vagyok. 75

80 A döntés okait kutatók a Braunautól (Hitler szülővárosától) Linzig tartó gépkocsiút során szerzett benyomásokra és a külföldi negatív visszhangra utalnak: ezek között pedig azt emelik ki, hogy Franciaország nemzetközi ellenőrzés mellett népszavazást javasolt Ausztriában a Saar-vidék mintájára. A többi már: finálé. Diadalmenettel és díszszemlével, amelyen osztrák alakulatok is részt vettek. Ám ez nem jelentett semmit. Az osztrák hadseregnek a német haderőbe történő integrálása éppoly egyértelmű lett bár voltak tervek, amelyek ezt némi kompromisszummal alakították volna, mint maga az Anschluss. Az április 10-én nemcsak Ausztriában, hanem az egész Birodalomban tartott népszavazás formális volt, amelyet legjobban a végeredmény bizonyított: Ausztriában a szavazók 99,7, a Birodalomban 99,02%-a voksolt igennel. A fináléhoz persze Himmler és Heydrich, az SS vezetői is hozzájárultak. Amit a kommunista Walter Landgraf mondott, igaz volt: ami 1938 előtt Ausztriában történt, gyerekjáték volt a későbbiekhez képest. A letartóztatások már a német csapatok és biztonsági szervek megérkezése előtt, az osztrák nácik jóvoltából elkezdődtek. Rövid idő alatt 100 ezerhez közelített a letartóztatottak és őrizetbe vettek száma. A zsidóüldözés túlszárnyalta azt, ami addig Németországban történt. Április 1-jén hagyta el az a vonat Bécset, amelynek úticélja már Dachau volt. A németek érkezése kétségkívül vitt valami rendszerességet mindebbe, ez azonban csak azt eredményezte, hogy az osztrák nácik már kevésbé egyenlíthettek ki egyéni számlákat, nehezebben folytathatták a szabad rablást. Az Anschluss és ahogyan az végbement, kétségkívül állomás volt a második világháborúhoz vezető úton. Az egyik oldalon úgy, hogy a nyugatiakat nem az Anschluss ténye, hanem a német csapatok bevonulása sokkolta. A másik oldalon pedig azáltal is, hogy a német katonai vezetés szervezeti átformálása és a személycserék után Hitler bizonyított. Úgyis, hogy a véderő főparancsnoksága, az újjászervezett vezető katonai intézmény az Anschlussban klasszikus példáját látta a katonai erő és a propagandaeszközök révén megvalósított politikának, amely látszólag legálisan és vér nélkül hozott eredményt. Ez pedig azt is jelentette, hogy Hitler olyan katonai vezetést alakított ki, amely hajlandó volt a Führer politikai frázisokban megfogalmazott hódító terveit is támogatni. 76

81 1. Nemzetébresztés nemzetvesztés. Az osztrák nemzet kérdései és az Anschluss STIER Miklós Nemzetébresztés nemzetvesztés Az osztrák nemzet kérdései és az Anschluss Bizonyára mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az Anschluss megtörténtének legfontosabb okai mindenekelőtt az első világháborút követő új európai politikai-hatalmi viszonyokban, a harmincas évekre beálló változásokban, a német hatalmi nyomás erősödésében, az osztrák társadalom és belpolitika belső erői közötti elmozdulásokban keresendők. Ugyanakkor az sem lehet kétséges, hogy az Anschlusst az osztrák nemzettudat harmincas évekbeli állapotának történeti vizsgálata nélkül szintén nem érthetjük meg. A modern kori német és osztrák történelem politikai Anschluss-fogalmát igazán megérteni csak akkor tudjuk, ha nagyon röviden visszalapozunk a múlt század közepéig. A közép- és kelet-európai népek nemzeti ébredésének kora, a 19. század Ausztria népei számára nem hozta meg az össztársadalmi méretű, sajátos osztrák nemzettudat kialakulását, általánossá és hegemónná válását. Azt követően sem, hogy a 19. század közepe, a német forradalom azt a lehetőséget kínálta Ausztria német lakosságának, hogy identitását a német nemzettudat keretein belül lelje meg. Holott az európai forradalmi hullám eredményeként 1848-ban az ideológiai szféra a politikai cselekvés első számú serkentőjévé vált, s a gondolat tettekben is testet öltött: a forradalmi Bécs elküldte követeit a frankfurti parlamentbe, ahol ezek a német egységeszme érdekében, a német területek követeivel együttműködve keresték ezen egység számára a legmegfelelőbb állami formákat, az állam szervezeti kereteit. Azt mondhatnánk, hogy Ausztria éppen az általános európai forradalmi fellendülés és a német forradalom időszakában került először abba a helyzetbe, hogy nyelvén, irodalmán, kultúráján keresztül a német nemzet részeként az egységes, nagy, polgári német nemzetállam megvalósításának programjához politikailag is csatlakozhasson, és haladó politikai csoportjai csatlakozni is óhajtottak. A lehetőség azonban nem vált valósággá. A német egység ugyan a század második felében létrejött, de Ausztria nélkül. S már a leghaladóbb gondolkodású osztrák politikusok is egyre kevésbé gondoltak arra, hogy Ausztriát a német nemzeti mozgalomhoz, egy álombéli egységes, szövetségi államhoz csatolják (Leopold Hasner) után szinte senki sem gondolkodott többé egységes német-nemzeti keretekben: a legszélesebb közvélemény visszatért az uralkodóházhoz eszmetörténetileg is fordulópont: Ausztria németjeinek fejében ettől kezdve szétvált állam- és nemzettudat. Nem is történhetett ez másként, hiszen az 1867-tel beköszöntő politikai konszolidáció immár a polgári társadalmi viszonyok kibontakozásának talaján nem nemzeti államokat talált a térségben, hanem egy soknemzetiségű birodalmat, az Osztrák Magyar Monarchiát. Ez természetesen új feltételeket teremtett általában is a nemzeti ideológiák fejlődése számára és új lehetőségeket nyújtott arra is, hogy a Monarchia osztrákjai új alternatívákon gondolkodjanak. Mindezt itt nem részletezve csupán azt állapítsuk meg, hogy osztrák nemzettudat ezek után sem keletkezhetett és válhatott uralkodóvá, a nemzeti identitás zavarai fennmaradtak, s a 20. század első felében még növekedtek is. Megszilárdult az az eredetileg talán a frankfurti parlament bűvöletéből kiábrándult Viktor von Andrian- Werburgtól származó nézet, hogy Ausztria nem épülhet egyetlen előjogokkal rendelkező nemzetre. František Palacký 1866-ban az osztrák állameszme kívánatos fejlődéséről írva már így fogalmaz: Ausztria kormánya nem lehet német, sem magyar, sem szláv vagy román, hanem magasabb és általánosabb értelemben osztrák kell legyen, vagyis összes alattvalójával szemben egyenlő jogokat kell érvényesítenie. Ez az alapelv természetesen korlátozta a német nemzettudat erősödését is, de mindenképpen akadályozta az osztrák nemzettudat kibontakozását, hiszen az osztrákságnak, az osztrák mivoltnak nemzetek felettinek kellett lennie. Érdemes itt, éppen az imént állítottak alátámasztására, Ignaz Seipel későbbi osztrák kancellárt idéznünk: Az osztrák németek 1866 után Kisnémetországgal szemben magukat tartották azon igazi nagynémeteknek, akik a Birodalomtól ugyan elválasztva, de egyenes vonalon folytatják a régi német birodalmi ideálokat. A századfordulótól az osztrák társadalom igen jelentékeny részének tudatformálásában óriási szerepet játszott a szociáldemokrata munkásmozgalom és ideológiája, az ausztromarxizmus. Miután a nemzeti eszme általános térhódítása reális közelbe hozta a munkásmozgalom nemzeti felparcellázódásának lehetőségét is, az ausztromarxisták komoly elméleti munkásságot szenteltek a nemzeti-nemzetiségi kérdésnek is. Felfogásuk lényege: a nacionalizmus a kizsákmányoló osztályok ideológiájának része, amellyel a dolgozó osztályok nem 77

82 vállalhatnak közösséget. A munkásosztály az internacionalizmus talaján áll, társadalmi helyzetét, programját osztályalapon, nem pedig nemzeti hovatartozás alapján ítéli meg. Az ausztromarxisták a nemzeti célok jelentős részét a nemzetiségi munkásszervezetek programjaiba integrálták, s a nagy gazdasági egység fenntartásának koncepcióját elfogadtatva, lényegében ahhoz járultak hozzá, hogy egy különösen a két világháború közötti időszakban perdöntő társadalmi-politikai erő, a munkásosztály, és természetesen a szocialista mozgalomhoz közeledő, majd vele együtt politikai-hatalmi posztokra is jutó értelmiségi réteg politikai ideológiájának a nemzeti kérdés ne alfája és ómegája legyen. A szocializmus teóriája tehát nem válhatott eszmei forrásvidékévé egy szilárd osztrák nemzettudat körvonalazódásának. Az ausztromarxista politikai gondolkodás ellenpólusaként a politikai ideológia széles palettáján a korszak végére kibontakozóban és erősödőben volt egy olyan irányzat is, amelynek nemzettudatában a német nemzetállamiság komponensei léptek előtérbe. Nem utolsósorban azért, mert hordozói, az osztrák németek, a Monarchiának éppen soknemzetiségű voltából fakadó viszonyai közepette, saját nemzeti fejlődésük gátjait is érezhették a birodalmi állam kereteiben. Ez az irányzat ugyan kisebbségben maradt, de német nacionalizmusának osztrákellenessége különösen a legfiatalabb nemzedékben, a diákok körében erősen hatott. (Elég itt Hitler Mein Kampfjának megfelelő részeire utalni.) Georg Schönerer nevéhez fűződik ennek a pángermán és altdeutsch-féle német nemzeti irányzatnak a felfuttatása, amely militans nacionalizmus és antiszemitizmus jegyében követelte a Habsburg birodalom szétrobbantását és a Monarchia német lakosságának csatlakozását a német birodalomhoz. Amikor a Monarchia felbomlott és létrejött az önálló kis Ausztria, lényegében egyetlen társadalmi-politikai vezető erő, vagy akár az osztrák politika alakulását befolyásolni képes bármely képződmény sem volt felkészülve az önálló államisággal járó funkciók maradéktalan és zavartalan betöltésére, s mi több, 1918 őszén senki sem hitt az új állam életképességében. Különböző indítékokkal, különböző érdekekre hivatkozva, különböző történetpolitikai elképzelések alapján, de mindenki Ausztria Einschlussára vagy Anschlussára gondolt. Otto Bauerék, tehát az ország tényleges vezetését kezükben tartó ausztromarxisták abban az elemeiben a marxizmus klasszikusaitól is örökölt nézetrendszerben, hogy a szocializmus megvalósítása a nagy gazdasági egységekben könnyebb lehet, azt hirdették, hogy: A Németországhoz való csatlakozás töri nekünk az utat a szocializmushoz. Ez a szocializmus megvalósításának első feltétele. Ezért a szocializmusért vezetett harcnak itt először a Németországhoz való csatolásért folytatott küzdelem formáját kell öltenie november 12-én azután az Ideiglenes Nemzetgyűlés határozatával megalakult a németosztrák demokratikus köztársaság, amely a Német Köztársaság alkotó része. Külön törvények szabályozzák majd Németausztria részvételét a Német Köztársaság törvényhozásában és közigazgatásában, illetve a Német Köztársaság törvényeinek és intézményeinek kiterjesztését Németausztriára. Az osztrák szociáldemokrácia a húszas évek folyamán sem tért el ettől a koncepciótól. Karl Renner a húszas évek végéig szervezi a párton belül és kívül az Anschluss-mozgalmat. Így a nemzeti kérdés, az osztrák nemzettudat kérdése az osztrák belpolitika egyik legjelentősebb faktorán, a szociáldemokrácián belül nem került napirendre, másodlagos kérdés maradt az Első Köztársaság időszakában. (Csak zárójelben megjegyezve: nem véletlen, hogy elméleti jellegű munkálatok sem folytak ez időben, Karl Renner, Otto Bauer akkoriban újnak számító, nagy összefüggő könyveiket még a századfordulón-századelőn alkották a nemzeti kérdésről.) S nemcsak hogy másodlagos kérdés maradt, hanem még negatívabb megítélést kapott: Ausztria nemzeti önállóságának koncepcióját az ausztromarxisták a győztes imperializmus önző hatalmi politikája egyik eszközének tartották, amely szerintük az egységes, demokratikus német köztársaság létrejöttének meghiúsítását célozta ra azonban megváltozott az európai helyzet, különösképpen pedig a németországi belhelyzet. A szociáldemokrácia le is vonta ennek tanulságait programjából törölte az Anschluss-gondolatot, de a nemzeti kérdésben vallott álláspontjának újabb elméleti végiggondolásáig nem jutott el, sőt nagyon sok vezetőjük 1933 után is, egyesek még 1945-ben is csak a másik Németországgal együtt voltak képesek Ausztria sorsát, jövőjét elképzelni. Az önálló osztrák állam lehetőségében pusztán a fiatalabb generáció: Bruno Kreisky és környezete hitt a svédországi emigrációban. A munkásmozgalmon belül maradva említjük az Osztrák Kommunista Párt állásfoglalását. Mint ismeretes, a párt elenyésző súlyú volt a belpolitikai életben. Csak az év után növekedett kissé szerepe, amikor Dollfuss betiltotta a legális munkáspártokat re az OKP, a Komintern stratégiájának és taktikájának megfelelően, a népfront-propaganda szellemében kidolgozta függetlenségi programját, s így, ha úgy tetszik a baloldal részéről élharcosává vált az önálló, független Ausztria eszméjének, s ezzel kétségtelenül az osztrák nemzet egyik első elméleti hirdetője is lett. 78

83 A német nemzeti pártcsoportosulások szintén egységesek voltak az Anschluss követelésében. Természetesen egészen más indíttatásból. Az osztrák társadalom demokratikus kispolgári és értelmiségi rétegei között sokan 1848, a frankfurti Pál-templom szelleméhez kívántak visszatérni, s a nagynémet egységben látták megoldhatónak Ausztria problémáit. Ők megfeledkeztek arról, hogy közben a kisnémet egységet Bismarck már vérrel és vassal megteremtette, s hogy a 20. század Németországa már nem azonos 1848 Németországával végén ezek az erők az I. világháború győztes hatalmaiban, ezek Európát rendező gyakorlatában az 1848-at követő ellenforradalmi Európát vélték felfedezni, s már csak ezzel szemben serkenő ellenszenvük miatt is és a Weimari Köztársaság iránti szimpátiájukból következően is az Anschluss-gondolat rendíthetetlen hívei voltak. A legszélsőségesebben reakciós, német nacionalista, antiszemita körök pángermán irányzatát már említettük ezek természetesen a jobboldalon voltak harcos hívei az Anschlussnak, s váltak is majdan az osztrák náci párt bázisává, az Anschluss előkészítőivé. Az Első Köztársaság idején kormányzó párttá előlépő Keresztényszocialista Párt vitathatatlanul Anschlussellenes volt, de nem egy önálló osztrák nemzeti koncepció jegyében. Tagadták az osztrák köztársaság létjogosultságát: eszményképük a soknemzetiségű osztrák birodalom, ahová ezen átmeneti időszakot követően a Monarchia volt népei majd visszatérnek mint egykori közös otthonukba. A koncepció jövőbe mutató vonásai: megreformált birodalom, konföderáció a Duna-medencében, amely megoldás maguknak a németeknek is sokkal jobb lenne, mint egy Anschluss: A 20. század első harmadának végén tehát Közép-Európa nagy történelmi múltú birodalmának e kis maradvány-államában egyetlen köztudatot valóban kialakítani és formálni képes társadalmi vagy politikai erő szótárában sem merült fel az osztrák nemzet fogalma! A változáshoz iszonyatos megrázkódtatásra volt szükség: a nagy világgazdasági válságra, ennek európai hatásaira, következményeire. Németországban Hitler és a nemzetiszocializmus hatalomra kerülésére, Ausztriában az Első Köztársaság totális válságára. Ausztriában sajátos módon az önálló, a független Ausztria követelése a 24. órában, a végveszély pillanatában jelentkezett először a keresztényszocialista eszmeiségből kinövő Engelbert Dollfuss kétségbeesett erőfeszítéseiben. Dollfuss kifejezetten hazafias szónoklataiban szakít pártja korábbi, koncepciójával: ő tényleg az önálló, a független Ausztria, az osztrák nemzet érdekében kívánt mozgósítani. A rettenetes szellemi zűrzavarról is tanúbizonyságot tevő eszmei taktikázással ugyan már nem lehetett Ausztria sorsán változtatni, de az sem kétséges, hogy mégis Dollfuss vált az osztrák nemzet egyik első hirdetőjévé. Tragikus sorsa még szimbolizálja is e nemzetébresztés és nemzetébredés végzetes megkésettségét és eltévedtségét. Ki volt végeredményben Dollfuss? Milyen társadalmi réteg, pontosabban csoport érdekeinek a megfogalmazója? Csak a legfontosabb tényeket felsorolva: diákkorában, majd fiatalemberként a keresztény német-nemzeti körökhöz, titkos társaságokhoz húzott, a keresztény univerzalizmust és a rendi-tekintélyi állameszmét hirdető Ottmar Spann tanítványa volt, majd pedig a paraszti agrárérdekek szervezeteit kiépítő, új típusú agrárius bürokrácia, az egészen tudatosan és nyíltan antirepublikánus és antiliberális, antiszocialista érdekképviseleti és szövetkezeti bürokrácia tisztviselőjeként emelkedett pályáján. A húszas évek végén már az Alsó-Ausztriai Mezőgazdasági Kamara Hivatalának igazgatója, 1931-től mezőgazdasági miniszter, 1932 májusától Ausztria kancellárja. Neve Ausztria két világháború közötti történetében döntő fordulatot fémjelez: a polgári demokratikus köztársaság alkonyát és bukását, majd pedig a rendi-képviseleti tekintélyállam kiépítését. Ez az osztrák belpolitikai spektrum jobboldalán felbukkanó, erőszakos politikus, akit a kortársak alacsony termete és ambíciói miatt millimetternichnek neveztek, az a történelmi személyiség, aki tömegeket mozgósító, nagy erővel fogalmazta meg először természetesen politikai eszközökkel az osztrák állam és nemzet hivatását: a németség, a német mivolt és hivatás kelet-európaibb változatának szükségességét és fenntartását az önálló és független osztrák államban. Imponáló sodrású, nagy hatású politikai beszédeiben 1866 óta először egyesíti az osztrák állam- és nemzettudatot. A tény és jelenség önmagában is elgondolkodtató: Európa közepén az 1930-as évekre kitolódott nemzeti ébredés egy minden kétséget kizáróan jobboldali platformról. S mindez olyan történelmi környezetben, ahol a nemzetté válás folyamata a 19. század elejére-közepére már le is zárult, s ahol megszoktuk a nemzetté válás fő hordozói mindig a történelemben akkor haladó szerepet betöltő rétegek voltak, ahol a nemzetté válás a polgárosodással, sőt általában a polgári átalakulás folyamataival, az e folyamatokat kísérő szellemi jelenségekkel, a liberalizmussal is szoros kapcsolatban álló, általában pozitívan értékelt jelenség volt. Ausztriában mindez egészen más körülmények között zajlott le. (Anschluss, fasizmus, világégés, megszállás, államszerződés 1955-ben.) 79

84 A jelenség még egy elgondolkodtató elemet rejt magában. A két világháború közötti időszakban a kelet-középeurópai térségben két út lehetősége volt adott: a fasizmus és a polgári demokrácia. A jobboldali lehetőséget mindenütt az antiliberális, antiszocialista, nacionalista, főként az agrár szférához tartozó rétegek vagy ezek érdekeinek képviselői választották. Dollfuss is ezen körökhöz tartozott. A megkésett osztrák nemzetté válás ezen első szakasza nem választható el a jobboldali, retrográd tartalmaktól. S ha az részben más kérdés is, hogy a történetileg már korábban kialakult és megszilárdult nemzetek nacionalizmusát, mint egy már a történelem folyamán kompromittálódott nacionalizmust, a fasizmus mindenütt beépítette ideológiai rendszerébe, az ismert tétel mégis áll az osztrák nemzetébredés e korai szakaszára is: hihetetlen veszélyeket rejtenek magukban azok a tudattartalmak, amelyek ily könnyedén kínálják a lehetőséget egyértelműen reakciós, embertelen struktúrák és törekvések által való fel- és kihasználhatásra. Az osztrák nemzettudat első jelentkezése tehát történelmileg mindenképpen megkésett jelenség, s talán éppen ennek következtében retrográd ideológiai irányból érkezett. Ezért a politikum szférájában neki szánt, viszonylag értelmes funkciót (Ausztria függetlenségének védelmét a német fasizmussal szemben) sem tudta betölteni. Joggal állapítja meg az újabb osztrák történetírás, hogy az Első Köztársaság belső gyengéit különösképpen kiteljesítette az a körülmény, hogy az I. világháborút követő időszakban az egyébként sem eléggé szilárd, demokratikus, köztársaságii kormányzati-politikai rendszerre vonatkozó, integratív erejű, az önálló államiságot hordozó nemzettudatot nem sikerült kifejleszteni. S Ausztria tragédiáját folytathatjuk a gondolatot különösképpen az a körülmény tette teljessé, hogy ennek az integratív funkciójú, az önálló államiságot hordozni hivatott nemzettudatnak első nagy hatású ébresztőivé a fasiszta típusú, autoriter állam kiépítésére törekvő erők válhattak. Ez a körülmény, ha nem is elsőrendűen meghatározó, de rendkívüli szerepet játszott az Első Köztársaság alkotmányában, bukásában, majd az önálló Ausztria megszűntéhez vezető eseményekben is. 2. Képek 80

85 1. Revíziós emlékmûvek PÓTÓ János Revíziós emlékművek Alig több mint fél évvel azután, hogy a trianoni békeszerződés aláírásakor az ország tiltakozását jelezve megkondultak a harangok és tíz percre országszerte megállt az élet, egy téli napon 70 ezer ember szorongott a pesti Szabadság téren január 16-át mutatta a naptár, s a tömeg arra várt, hogy lehulljon a lepel Budapest háború utáni első szoboregyütteséről. Az irredenta szobrok Az ünnepség Zadravecz István tábori püspök által celebrált szentmisével kezdődött. A magyarok Istene, a szent zászló, a szabad ég, a magyar lélek a tanúnk, hogy addig nem nyugszunk, amíg Északkal, Déllel, Kelettel, Nyugattal nem egyesülünk hirdette a püspök az új igét. Majd Urmánczy Nándor, a Területvédő Liga elnöke lépett a szószékre: Elrabolták minden kincsünket, országunk minden életfeltételét. Ebben a ketrecben az állam és a társadalom teljes lezüllése vár reánk, ha el nem jön minél előbb az az erős kéz, mely kényszeríteni fog bennünket, hogy minden megmaradt erőnket egyesítsük országunk visszaszerzése érdekében. Ezek a szobrok igazságot követelnek. Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és bosszú kohója legyen. Ez a hely mostantól fogva bekapcsolódik Európa véres történetébe. Míg Urmánczy beszélt, a tér északi, félköríves záródásának négy járdaszigetén felállított irredenta szobrokról lehullt a lepel. A kortárs szemlélő ilyennek látta őket: az»észak«című emlékmű főalakja 3 m magas, keresztre feszített Hungária. A hozzá simuló fiú a tót nemzet ragaszkodását jelképezi a régi anyaországhoz. A kettő egységét kivont karddal előretörő kuruc alakja védi, emlékeztetvén arra, hogy a magyar szabadságért Rákóczi hadaiban tótok is küzdöttek. Alkotója Kisfaludi Strobl Zsigmond. A»Dél«című szobron magyar férfi karddal és a magyar címerrel díszített pajzzsal védőleg áll a Délvidéket jelképező svábleány védelmére. Az előtte levő búzakévék Nagy-Magyarország éléstárát, a Bácskát és Bánságot jelképezik. Szentgyörgyi István műve. A»Kelet«című szobron az ősi magyar erőt megtestesítő Csaba vezér a megtorlás pillanatát várva felszabadítja a bilincsekbe vert, Erdélyt jelképező kékben az országrész címerét görcsös reménységgel szorító alakot. Pásztor János műve. A»Nyugat«című szoborcsoporton az ifjú az elszakított nyugati vármegyéket jelképezi. Térdre hullva borul a magyar szent Koronára, s míg jobbjával a nyugati vármegyék címerpajzsát öleli magához, addig baljával görcsösen tartja a nagy magyar kettőskeresztes pajzsot. Fölötte áll Hadúr alakja, kezét nyugtatva az ifjú címert szorító karján jobbjában védően tartva a nemzet pallosát. Arcán kemény dac, hit és önbizalom. Lábainál szárnyait repülésre tárva a Turul. Sidló Ferenc-alkotása. Közérthető, egyértelmű jelképek. Ma már azonban néhány elem magyarázatra szorul. A két világháború közötti köztéri szobrászat gyakori motívuma Hungária. Ő Magyarország védőszentjének, Szűz Máriának és a pogány ősanyának sajátos keveréke, az ezeréves Magyarország szimbóluma. Hadúr a bosszúállás szintén pogány eredetű istene. Ugyancsak revíziós és még Hungáriánál is gyakoribb jelkép a Turul. Ez a sohasem létezett, az Árpádok totemállatának tartott madár a millennium idején vált az ország ezer évének jelképévé, s a két világháború közt a revízió szimbólumává. (A Turul egyébként szinte mindig széttárt szárnyakkal ábrázoltatik. Vagy felszállni készül, s ilyenkor kardot tart karmai közt, a közeli bosszút jelezve, vagy ugyancsak kitárt szárnyakkal védően borul valamilyen, az ország integritását jelképező tárgy, általában a Szent Korona fölé.) Érdemes még megfigyelni a nemzetiségek megjelenítését az irredenta szobrokon. A tót nemzet még kiskorú, gyermek, a sváb leány, tehát mindegyik védelemre szorul. Román nincs. Az Ereklyés Országzászló Hét és fél évvel később, augusztus 20-án ismét több tízezres tömeg gyűlt össze az irredenta szobrok körül egy újabb avatásra. Még 1925-ben Urmánczy Nándor javasolta egy olyan zászlórúd felállítását, melyen állandóan félárbocra engedett lobogó hirdetheti a magyar egység és a magyar feltámadás gondolatát. Az ünnepség azzal kezdődött, hogy az emlékmű talapzatában kialakított ereklyetartóban elhelyezték a csonkaország összes községének, az elszakított részek valamennyi törvényhatóságának, valamint a nevezetesebb történelmi helyeknek földjét tartalmazó zsákocskákat, s az ereklyetartót lezárták a következő feliratú zárókővel: Tudd meg Óh ember: e helyen Nagy-Magyarország vérrel, könnyel és verejtékkel megszentelt földjén állasz. Az elhangzott beszédek frazeológiája ugyanaz, mint az irredenta szobrok avatásánál volt. Nézzük inkább a Horthy-korszak revíziós szimbólum-készletének szinte egészét felvonultató országzászlót. Az irredenta szobrok 81

86 alkotta félkörív közepén álló, azokkal szembeforduló emlékmű homlokzatát a magyar nagycímer, az Árpádok és az Anjouk címere, valamint a Corvin címer díszíti. A nagycímer és az Árpádok címere az ezeréves határokat és a kontinuitást, az Anjouké Nagy Lajos három tenger mosta országát, Mátyás királyé pedig az európai nagyhatalmiságot jelképezte. Az egyik oldal felirata Urmánczy jelmondata: A mi országunk a Kárpátok országa, Nagy-Magyarország. 896-ban alapította Árpád fejedelem, fennmarad a világ végezetéig. A másik oldal felirata: Jövő nagyságunk alapját múltunk nagyjai rakták le.. A hátoldalon pedig Papp-Váry Elemérné imája, a Magyar Hiszekegy volt olvasható: Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy Hazában, / Hiszek egy isteni / örök Igazságban, / Hiszek Magyarország / föltámadásában. / Ámen. A talapzat fölött ősmagyar virágdíszítmény, s ebből emelkedik ki a 20 méter magas zászlórúd, melynek csúcsán jelképes, esküre emelt kéz van, melyet Horthy Miklós kormányzó keze után mintáztak meg írja Liber Endre, a főváros alpolgármestere. Ez az 1 m méretű kéz azt jelképezi, hogy Magyarország népe sohasem mond le az ezeréves földről A zászlórúd tövében elöl kibontott szárnyú bronz turulmadár, mögötte egy sisakos, buzogányos gyermek jelképes alakja látható A Turul alatt két márványtábla. Az egyiken lord Rothermere Daily Mail-beli cikkének címe: Hungary s Place in the Sun (Magyarország helye a nap alatt). A másikon pedig Mussolininak a római szenátus június 5-i ülésén két és fél hónappal az országzászló felavatása előtt! tett kijelentése volt olvasható: I Trattati di pace non sono eterni (A békeszerződések nem örökkévalóak). E két tábla a revízió realitását, a nagyhatalmak támogatását volt hivatva bizonyítani. S a díszítményhez még hozzátartozott az országzászló előtti trianoni virágágy,, amelyben az integer és a csonkaországnak földrajzi térképe, továbbá a Magyar Hiszekegy a földből kinövő virágokból van kirakva. A vég Újabb tizenhét év múlt el a revíziós emlékek terén gyakorlatilag változás nélkül, bár a trianoni virágágyat bizonyára fölforgatta a bombázás és az ostrom. De már tíz nappal a budai harcok befejeződése után, az február 22-én kelt polgármesteri határozat bevezetőjében megemlíti, hogy az orosz katonai parancsnokság az elesett katonáknak emlékművet kíván felállítani, és ennek helyét a Szabadság téren kéri kijelölni. A határozat a továbbiakban a tisztán építészeti megoldású emlékmű helyéül az országzászló mögötti kör alakú parkrészt jelöli ki úgy, hogy a mű a Teleki Pál utca (korábban Bálvány, ma Október 6-a utca) felé nézzen. Mivel az országzászló szembefordulva az irredenta szobrokkal a Honvéd utca felé nézett, a mögötte levő kör alakú parkrész ettől délre, a tér közepén, a Kiss Ernő utca tengelyében volt. A szovjet emlékmű építéséről levéltári dokumentumok nem állnak rendelkezésre. A Kis újság március 31-én azonban arról tudósít, hogy a szovjet emlékmű az irredenta szobrok között épül, s tény, hogy május 1- jén nem a Polgármesteri Hivatal által februárban kijelölt helyen, nem az Ereklyés Országzászló mögött, hanem annak helyén avatták fel. Az január 20-án megkötött fegyverszüneti szerződés értelmében Magyarországon irodalmi termékek kiadása, színielőadások rendezése, mozgóképek bemutatása stb., így emlékművek felállítása is csak a Szövetséges (Szovjet) Főparancsnoksággal való megegyezés alapján történhet. Az adatok viszont arra utalnak, hogy a Szabadság téri emlékmű s ugyanígy az ezzel párhuzamosan épült Vigadó téri és Gellért téri emlékművek esetében nem egyszerűen a szovjet parancsnokság hozzájárulásával, hanem mindvégig tevékeny részvételével kell számolnunk. Az igény láttuk a helykijelölő polgármesteri határozatban a szovjet parancsnokságtól eredt, s a hely megváltoztatása is a magyar hatóságokon kívüli erők közreműködésére utal. (Sokszor előfordult, hogy egy emlékmű kijelölt helye a felállítás során megváltozott, de ezt mindig újabb polgármesteri határozat rögzítette. Ez esetben pedig nincs ilyen.) A Kis újság beszámolójában is szerepel egy árulkodó félmondat: Mind a három emlékmű különben nálunk szokatlan iramban készül el. Ugyancsak a szovjet parancsnokság kizárólagos szerepére utal a három emlékmű építési iratanyagának teljes hiánya, mivel az összes többi, szovjet igények alapján, de magyar irányítással készülő szovjet emlékmű (pl. a gellérthegyi, a Csörsz utcai, a Szarvas Gábor utcai, a Béke téri stb.) iratanyaga megvan. (A magyar hatóságok szerepére, a munkamegosztás -ra egyetlen adalékból következtethetünk. A Vigadó téri emlékmű május 1-jei avatására a szovjet parancsnokság Schwartz Hermann kárpitossal elfüggönyöztette a Vigadó ablakait, s a munkát május 4- én ki is fizette. A munkadíjat azonban a parancsnokság inkább csak átadta, hiszen a pénzt május 3-án a Polgármesteri Hivatal utalta át a szovjet parancsnokságnak.) A Budapesten elsőként eltávolított emlékmű tehát csak rossz helyen állt, a szovjetek nyilván nem akarták saját emlékművüket e mögé eldugni, s ezért bontották le. Jóval egyszerűbb viszont a dolgunk magukkal az irredenta szobrokkal. Vas Zoltán polgármester augusztus 14-én a következőképp intézkedett: Elrendelem a Szabadság téri négy irredenta szobor azonnali lebontását. Szakadt szélű, tenyérnyi kis cédulán olvasható az egymondatos, autográf rendelkezés, s mire a hivatali 82

87 ügymenetben ebből szabályszerű polgármesteri határozat lett, a szobrokat már (16-án) el is távolították. (Nem bontották, hanem gerendaállványra szerelt csörlővel rántották le őket talapzatukról.) Azt nem tudjuk, hogy ki vagy mi juttatta éppen ekkor Vas Zoltán eszébe az irredenta szobrokat. De kétségtelenül különös látvány lehetett 1945 májusa és augusztusa közt a szovjet emlékmű az irredenta szobrok gyűrűjében. Még 1921-ben, Sipőcz Jenő polgármester e szavakkal vette át az irredenta szobrokat: Meg fogjuk őrizni ezeket a szobrokat akkor is, mikor már csak célja vesztett jelképei lesznek egy nagy nemzeti fájdalomnak. Nos, a szobrok a szobrok ma már nincsenek meg 2. Képek 83

88 84

89 85

90 86

91 87

92 88

93 1. Diplomácia a történelem mérlegén. Tanulmányvázlat GLATZ Ferenc Diplomácia a történelem mérlegén Tanulmányvázlat Az európai diplomáciai rendszer a század terméke. A modern állami adminisztrációk, az államvezetés szakszerűsödésének kora ez. A diplomácia elsődleges szerepe: egyeztetni az államok céljait. Elkerülni a feszültségek korábban elsődleges elintézési módját, a háborút. Vagyis: a diplomácia eszköz az államközi vitás kérdések békés úton történő elintézéséhez. A diplomácia kifejlődése a 19. században a polgári államrendszer részeként következik be; a külügyminisztériumi szakapparátus nélkülözhetetlen része a politikának. (Utalni: egy-egy követ helyett már szakapparátus dolgozik: gazdasági szakértők, konzuli hálózat stb. Sőt az államok gazdasági, kulturális apparátusainak is saját külügyi szakértői vannak.) A 19. században formálódnak ki a nemzetközi diplomáciai rendszer szervei: a több állam által szavatolt békeszerződések, konferenciák. Az első ilyen modern intézménynek a bécsi kongresszust (1815) tekinthetjük, amelyik a Napóleon feletti győzelemben részes (Franciaország-ellenes) hatalmak kollektív megegyezése volt, az egyes államokon immár túlhaladó terület (Európa) nyugalmának, hagyományos állami rendszerének biztosítására. Jogos lehet a kérdés: az és évi békeszerződések mennyiben jelentenek többet, mint a katonai győztesek jogának érvényesítése nemzetközi politikai szankciókkal? Az államok közötti diplomáciai érintkezések csúcsteljesítménye az állandó nemzetközi szervezetek kialakulása. Rendszeresedése a 20. században következik be. Előzményei Hónapok óta kész a História-cikk, egy nagyobb tanulmány vázlata, az európai klasszikus diplomácia történetéről a században, arra a kérdésre: hogyan vizsgáztak a méregdrágán fenntartott, szmokingos-fogadásos apparátusok a két háború közötti konfliktusok idején. S vajon mennyire képes ez az intézmény megfelelni századunk immáron államok feletti problémáinak (környezetvédelem, emberi-kisebbségi jogok stb.). S a kidolgozás közben, tegnap, a budapesti tüntetés a Román Nagykövetség előtt. A napi gyakorlatban vizsgázik a diplomácia, államok közötti konfliktusok elintézésének, feloldásának lehetősége; amiről mi, történészek, a jelen társadalmának beszélni kívánunk. Az ok az között történtek? Tömegek élik meg örömmel a nemzeti érzés felszabadulását. Felvonulás engedélyezetten. Szomszédos ország magyar kisebbsége érdekében. A tömeg teszi, mit indulatai, régi sérelmei keltettek. Imponáló fegyelmezettséggel. De holnap ők is, mint barátaim most jogászok, mérnökök megkérdezik: mit tett, mit tesz az adminisztráció? És az írástudók? Máris vádas kérdések feszülnek a történetírásnak: mi vezetett ide? Igyekezzünk úgymond választ keresni: miért nem alakultak ki diplomáciai, nemzetközi intézmények, melyek a térség szomszédos államainak vitás kérdéseiben megoldásokat keresnek, mint másutt a világon. Mit mutat a magyar diplomácia története? Talán azért volt tehetetlen mindeddig a politika s hagyta, hogy indulatokká fekélyesedjenek a két szomszédos nép surfódásai, mert az államnak nem is volt önálló külpolitikája? Figyeli-e történetírásunk, hogy a Szovjetunióban történészek boncolgatják Magyarországon szokatlan kritikai hangon a sztálini rendszer közötti külpolitikáját? (Éppen térségünkkel kapcsolatban a hazai értelmiség új favorizált kőnyomatosát, a Cikkek a szocialista sajtóból-t MTI kiadvány idézik szovjet történésztől: miért vezetett a sztálini belpolitika elkerülhetetlenül hegemonizmushoz és nagyhatalmisághoz a külpolitikában?) Talán ezért sem iskolázódhatott az adminisztráció: mit kell tennie konfliktus esetében? Az utóbbi időben mondják végre láthatóvá válik, mozogni kezd a közönség előtt is a diplomáciai kar, de milyen volt állaga, készültsége 40 esztendeig? További emocionális, indulatok keltette kérdések. És a történetírás? A hatvanas évek nagy szellemi változásai elmozdították-e eléggé gondolkodásunkat a győztesek vesztesek 1920 és 1945 óta ránk nehezedő értékelési kiindulópontjaitól? Elgondolkoztató, szomorúságot keltő kérdések. Egyetértünk, kérdezők és kérdezettek: valóban, az évi helyzet nem érthető , , nélkül. Soroljuk külpolitikánk történetéről író kollégáink (Ránki György, Juhász Gyula, Ormos Mária, Ádám Magda, L. Nagy Zsuzsa, Kerekes Lajos, Tilkovszky Loránt, Diószegi István, Balogh Sándor munkáit. A História cikkeit is. 89

94 ról, Trianonról elfogadják történetírásunk válaszát Ismert: nagyhatalmi (angol francia) érdekek segítették a térségek: nemzeteit államalkotáshoz, vagy éppen területgyarapodáshoz. Helyeslik: nincs történetíró Magyarországon, ki elvitatná a szlovákoktól, délszlávoktól, románoktól az államalkotás örömét. De vajon tiltakoztunk-e így a kérdés miért oly kevés a történetíró szomszédainknál, elvtársainknál (beleértve a Szovjetuniót is), aki figyelmét a területszerzések koráról írva a sokmilliós magyar kisebbségre is fordítaná. Míg mi a nemzetiségpolitika feltárására, nacionalizmusunk történetének feltárására is oly nagy gondot fordítunk ről, Magyarország területrevízióiról csak azt a választ értik, amelyik rámutat: ugyanúgy, mint az első világháború után a nagyhatalmi érdekek döntöttek határokról, területcsatolásokról. Csak most más hatalmak (Németország és a Szovjetunió) rajzolják át a térség határait a maguk védelmi terjeszkedő érdekeiknek megfelelően. S most a korábban károsodott Magyarország jut területi kedvezményekhez szomszédai rovására. De vajon kérdik miért nem beszélnek tankönyveink, kézikönyveink arról: a revíziók nem egyszerűen Németország, hanem Németország és a Szovjetunió területrendezési akcióival egy időben történhettek. (Az asztalra teszik Magyarország történeti kronológiája 3. kötetét: 1938 őszén, Csehszlovákia felbontásakor Németországgal, 1940 nyarán a Szovjetunióval napra egyezően követelte Magyarország az évi cseh és román területszerzemények visszaadását.) ről fegyverszünetekről, békeszerződésekrőlelfogadják válaszunkat: Magyarország elvesztette a részben visszaszerzett területeket, mivel belépett a Szovjetunió és a szövetségesek elleni háborúba. S elismerik, dicséretes, hogy történetírásunk kimutatja a nagyhatalmi taktikák, sőt az állami határokon is felülemelkedő megbékélési, sőt föderációs törekvéseket. Az ok mégis az 1948 utáni fejlődés? De miért hallgat történetírásunk arról, úgymond: 1945, majd 1948 után a térség nemzeti problémái ismét nagyhatalmi politikáknak rendelődtek alá. Miért nem beszélünk arról, ami 1948 után történt A térség külpolitikai rendszerének átértékelésére voltak-e törekvések? Az SZKP KB október 30-i határozatát említik, a Szovjetunió és a szocialista országok viszonyának felülvizsgálatáról. Egyáltalán, mit tett a Szovjetunió a befolyási övezetébe került kis nemzetek régi konfliktusainak megoldásáért között? Vajon mennyire gátolta a térségben a sztálini modell érvényre juttatása az egymás közti konfliktusok felszínre kerülését, de egyben a feloldási folyamat megindulását is? Mit kínált és kínál e modell e téren? (Ismét a szovjet történész cikkét idézik: Nem váltak be azok a számítások, hogy a szocializmus keretei között a kapcsolatok a párton belül»demokratikus centralizmus«szigorú elveire épülhetnek, s ez biztosítja a szocializmus egységét. ) Miért idegenkedik történetírásunk a már történelemmé lett hatvan hetvenes évek leírásától, amely ezt a külpolitikai modellt változatlanul konzerválta? Nem az eddigi modell gyökeres nemzetközi szintű újragondolása adhat csak lehetőséget a közös nemzeti bajok orvoslására? Elgondolkoztunk-e azon, mi történészek, kérdik, hogy akik tüntettek, azt hitték, csak Románia politikája ellen tüntettek, pedig valójában akaratlanul is az ellen a rendszer ellen mentek az utcára, amelyik ezt a konfliktust kitermelte: a sztálini rendszer ellen? Igen, igen A sorjázó kérdések visszautasíthatók: mondhatnánk, mi már mi mindent közöltünk így az október 30-i nyilatkozatot is; s hogy mi igenis olvassuk a Lityeraturnaja Gazetát; s azután a gyakran használt formula: egyébként is nálunk ez még a politika dolga De gyenge válaszok lennének. Inkább vegyük elő korábbi műveinket, rendezzük újra céduláinkat. Mert nem csak az lehet igaz, amit gyakran mondunk: 1988 külpolitikai konfliktusa, felvonulása nem érthető meg Trianon, területrevíziók, második világháborút záró békék története nélkül. De lehet, hogy igaz: , a sztálini rendszer történetének feltárása nélkül nem értjük mélyen Trianont, területrevíziókat, békerendszereket. S ez mégis csak a történész dolga 2. Képek 90

95 91

96 92

97 1. Erdély sorsa, Sebestyén Pál bukaresti jelentései KÖZÖS DOLGAINK FÜLÖP Mihály Erdély sorsa, 1946 Sebestyén Pál bukaresti jelentései április 23-án a magyar koalíciós kormány tekintettel a közelgő párizsi béketárgyalásokra megvitatta a magyar békecélokat. Románia viszonylatában két határozatot hozott: megbízottként Bukarestbe küldi Sebestyén Pál1 rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert, hogy Groza kormányfőnek és helyettesének, Tătărescu külügyminiszternek a kétoldalú kapcsolatok javítására, a területi-kisebbségi kérdés rendezésére miniszterelnöki külügyminiszteri szintű tárgyalások megkezdését javasolja. Ezzel párhuzamosan a külügyminisztériumot utasították a magyar területi javaslatot tartalmazó jegyzék kidolgozására. A magyar román határ kérdését az szeptember 12-én Moszkvában aláírt román fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye nyitva hagyta: Erdélyt2 (vagy annak nagyobb részét) vissza kell adni Romániának, feltéve, ha ezt a békeszerződés is megerősíti. 3 A nagyhatalmak Potsdamban létrehozták az európai területi kérdésekkel és a békeszerződésekkel foglalkozó Külügyminiszterek Tanácsát. A román magyar határ ügyében a három nagyhatalom: a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia rendelkeztek döntési joggal. Nagyhatalmak és Erdély A Külügyminiszterek Tanácsa londoni ülésszakán (1945. szeptember 11 október 2.) a szovjet küldöttség a Romániával és Magyarországgal kötendő békeszerződésben egyaránt azt javasolta, hogy a fegyverszüneti egyezmény román, illetve magyar határra vonatkozó 19. cikkelye kiegészítésére megállapítandó, hogy egész Erdély visszatér Romániához. A szovjet álláspont ezt a Németország elleni háborúban a szövetséges ügynek nyújtott román támogatással indokolta. Az amerikai küldöttség a két állam idevonatkozó követeléseinek megvizsgálását szorgalmazta. Az angol delegáció válaszul a szovjet tervezetre azt állította, hogy Erdély hovatartozását nem lehet kizárólag Románia háborús teljesítménye alapján eldönteni, és úgy vélte: nagyon fontos olyan román magyar határt megállapítani, amely önmagában véve is igazságos. A Külügyminiszterek Tanácsa szeptember 26-i, londoni ülésén Molotov szovjet külügyminiszter a trianoni határ visszaállítását azzal indokolta, hogy a Szovjetunió csatlakozott a nyugati hatalmak évi álláspontjához, s megemlítette ezen kívül a bécsi döntés érvénytelenítésének szükségességét, valamint a magyar átállás elmaradását. Bidault francia külügyminiszter a tanács által az isztriai jugoszláv olasz határ megvonásánál elfogadott etnikai elv alkalmazását, a kisebbségi jogok megerősítését szorgalmazta, és az évi békeszerződésekben csak azt ajánlotta megerősíteni, ami ésszerű bennük. Bevin angol külügyminiszter mindössze igazságos és méltányos határt kívánt megállapítani. Byrnes amerikai külügyminiszter úgy vélte, hogy az erdélyi határ kismértékű módosításával Magyarországnak vissza lehetne adni félmillió magyart. Erdély területének kevesebb mint egytizedére, 3000 négyzetmérföldnyi (7680 km2) területre gondolt, javaslatához azonban nem ragaszkodott mereven: Ha a [határ] módosítás lehetetlennek bizonyul, az amerikai küldöttség nem fogja erőltetni. A szovjet külügyminiszter nem zárkózott el az amerikai javaslat tanulmányozásától. A Külügyminiszterek Tanácsa londoni ülésszaka ezért úgy határozott: A határ Magyarországgal általában véve az 1938-ban létező határvonal lehet: ugyanakkor, ami Erdélyt illeti, tanulmányozni fogják az etnikai viszonyokat abból a szempontból, hogy egy kis része Magyarországnak juttatása lényegesen csökkenti-e az idegen uralom alatt élő személyek számát.4 A Külügyminiszterek Tanácsának tárgyalásai azonban zsákutcába jutottak. Az amerikai küldöttség újólag kétségbe vonta, hogy a román kormány a román politikai élet minden árnyalatát reprezentálja-e, s ennek megvalósításához kötötte annak diplomáciai elismerését. Molotov a román belpolitikai status quo fenntartását védelmezte, a Groza-kormányt demokratikus jellegűnek tartotta. Mivel Mihály király augusztus 19-én lemondásra szólította fel, s miután ezt a román kormányfő visszautasította, a nagyhatalmakhoz fordult, hogy oldják meg a román politikai válságot. Az amerikai külügyminiszter a londoni értekezleten a Groza-kormány lengyel típusú átszervezését kívánta, amit a Szovjetunió ellenzett. A Külügyminiszterek Tanácsa londoni ülésszaka ezért eredménytelenül zárult. 93

98 Határmódosítás, román magyar tárgyalás 1945 őszén a román magyar határvita alárendelődött a román politikai válság megoldásának. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a kérdés érdemi mérlegelése helyett a legyőzött államok, Románia és Magyarország egymás közötti nézeteltéréseinek elbírálásánál döntő kritériumnak az bizonyult, hogy milyen szerepet játszanak a nagyhatalmi politikában. Magyarországot az, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia diplomáciailag elismerte, valamint az november 4-i választások sikeres megrendezése látszólag előnyös helyzetbe hozták Romániával szemben. Valójában azonban a szövetséges nagyhatalmak a román (és bolgár) kérdést jóval fontosabbnak tartották, mint a magyart. A moszkvai külügyminiszteri értekezleten (1945. december ) a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia megegyezett a román (és bolgár) helyzet rendezésében. A három nagyhatalom képviselői azt tanácsolták a román királynak: bővítse ki a kormányt a Nemzeti Parasztpárt és a Liberális Párt egy-egy, a kormánnyal lojálisan együttműködő képviselőjével. Miután ez megtörtént, az amerikai és angol kormány 1946 februárjában diplomáciailag elismerte a román kormányt. A mérleg nyelve újra Románia javára billent. A londoni külügyminiszter-helyettesi értekezleten (1946. január 18 április 20.) a szovjet küldöttség március 11-én a román, március 27-én a magyar békeszerződésre nyújtott be tervezetet. Mindkettőben a bécsi döntés semmissé és meg nem történtté nyilvánítását, egész Erdély Romániához tartozását javasolta. A szovjet álláspont tehát véglegesen kikristályosodott. A brit külügyminisztérium, a Foreign Office úgy vélte, hogy magyarok, románok és szovjetek egyre inkább az erdélyi kérdés autonómia alapján történő megoldása felé hajlanak, a kisebb határmódosítási tervek közlekedési nehézségeket okoznának, a nagyobb méretűeket pedig nem lehetne etnikai alapon igazolni. A brit külügyminisztérium tisztviselői szerint a Szovjetunió azzal, hogy 1945 márciusában a közigazgatást de jure a román kormánynak adta, míg de facto nagyrészt a helyi magyar kommunisták kezében hagyta, megtalálta az erdélyi politikai kérdés legjobb, közvetlen megoldását. Egyébként is valószínűtlennek tartották, hogy a Szovjetunió régóta kialakított álláspontján változtatni tudnának. Az angol küldöttség ezért közölte február 28-án az amerikaiakkal: nem ellenzik, ha felvetik a határmódosítás kérdését, de a maguk részéről nincsenek meggyőződve arról, hogy a Románia és Magyarország között létező határ bármiféle megváltoztatása valójában kívánatos lenne.5 A brit küldöttség attól tette függővé hozzájárulását a trianoni határ visszaállításához, hogy a békeszerződésben pontosan rögzítsék Románia valamennyi határának így a szovjet román határnak is a vonalát. Bevin április 17-én mindenesetre utasította bukaresti képviselőjét: tájékoztassa a román királyt, hogy nem áll szándékukban a trianoni határ bármiféle módosítását javasolni vagy támogatni, habár természetesen készek elismerni bármilyen határkiigazítást, amely Románia és Magyarország kölcsönös megegyezésével jön létre.6 Ez az utóbbi megfogalmazás már az március közepére megváltozott amerikai álláspont hatására került az angol üzenet szövegébe. James Dunn amerikai külügyminiszter-helyettes március 19-i londoni táviratában a szovjet álláspont ismeretében ugyanis már azt állította, hogy a határmódosítás ügye nem eléggé világos ahhoz, hogy indokoljon egy nagyobb vitát. Az amerikai küldöttség vezetője arra a következtetésre jutott, hogy politikailag nem lehet kívánatos a békeszerződésekbe ezen határokat megváltoztatni, noha ugyanakkor ellenezte olyan rendelkezések előírását, amelyek későbbi, más eszközökkel történő határkiigazításokat kizárnának. Byrnes külügyminiszter elfogadta James Dunn érvelését, ezért április 10-én az amerikai küldöttség a külügyminiszter-helyettesek értekezletén a Romániára vonatkozó szovjet békeszerződés-tervezet 7. cikkelyéhez módosító javaslatot terjesztett elő, amely szerint az augusztus 30-i bécsi döntés semmisnek és meg nem történtnek nyilvánítandó, fenntartva a lehetőséget arra, hogy a román és a magyar kormány közvetlenül tárgyaljon egymással a határ olyan kiigazításáról, amely jelentősen csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek számát.7 A londoni külügyminiszter-helyettesi értekezlet április 16-i ülésén a három nagyhatalom képviselői úgy döntöttek, hogy a békeszerződés-tervezetbe az január 1-jei román magyar határ visszaállítását előíró cikkely kerüljön be. Nem egyeztek meg viszont egy szovjet javaslat ( s ezzel Erdély egésze Románia területéhez csatoltatik ) és egy amerikai módosító indítvány ( ugyanakkor a szövetséges és társult hatalmak készek elismerni a román magyar határ minden olyan kiigazítását, amelyben a közvetlenül érdekelt felek utólag kölcsönös megállapodásra juthatnak, és amely jelentős mértékben csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek számát kiemelés tőlem, F. M.)8 beiktatásáról a békeszerződés-tervezet szövegébe. Mivel a szovjetjavaslat más megfogalmazásban ugyan, de a közösen elfogadott cikkely tartalmát ismételte meg, ezért a Külügyminiszterek Tanácsa párizsi ülésszaka (1946. április 25. május 16.) egyedül a kétoldalú megállapodás lehetőségét felvető amerikai módosításról dönthetett. Román magyar egyezkedés? Petru Groza 1945 májusában még lehetségesnek tartotta a kétoldalú tárgyalást: mindenképpen közös érdekünk, hogy Románia és Magyarország már egymással megegyezve jelenjék meg a béketárgyalásokon.9 A román 94

99 kormányfő 1945 tavaszán és őszén Magyarországra kívánt látogatni. A magyar kormány viszont a nagyhatalmak béketárgyalásait tartotta az erdélyi rendezés fórumának, a területi rendezést nem tekintette befejezettnek,10 így Groza látogatására nem került sor. A Szovjetunió a Külügyminiszterek Tanácsa Romániát érintő vitáiról tájékoztatta a Groza-kormányt. A román kormányfő november 1-jén, a Bukarestbe érkező Magyar Bizottság előtt nemcsak a nagyhatalmak döntéseivel szembeni fenntartását hangoztatta, hanem még a határ húsz méteres kiigazítását is ellenezte, magyar határkiigazítási igény esetére pedig valószínűnek tartotta, hogy Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia is igényeket támasztana magyar területekre és ezáltal a végleges megbékülés és megnyugvás sohasem következne be, sőt 11 Groza 1946 márciusában a külföldre küldendő román követeknek a határkérdésben vallott felfogását úgy összegezte, hogy a magyar kérdés tárgyalása során sose hivatkozzanak történelmi jogokra, mert hiszen ezek mindig vitásak, és sohasem dönthető el, hogy a magyar álláspont a helyes-e vagy pedig a dákoromán kontinuitás elmélete. Neki egy jogcíme van Erdélyhez, az, hogy az erdélyi magyarságot minden tekintetben egyenjogúsította, és hogy ezt az egyenjogúsítást a jövőben is megvédi úgy, hogy a határok jelentősége magától meg fog szűnni. 12 A magyar Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztálya nem ismerte a Londonban 1945 szeptemberben, illetve márciusban előterjesztett békeszerződés-tervezeteket, a Külügyminiszterek Tanácsa román magyar határvitájáról csak 1946 júniusában, Nagy Ferenc miniszterelnök nyugati útja alkalmával szerzett biztos értesüléseket. Az amerikai külügyminiszter ugyanis inkább egy nagyobb politikai összecsapás motívumaként, sem mint a magyarok irányában tett gesztusként kezelte a területi vita rendezésére tett javaslatait, és az semmilyen összefüggésben nem állt a magyar diplomáciai lépésekkel. A koalíciós pártok vitái miatt a magyar békecélokat Románia vonatkozásában csak április 8-án, a kormányküldöttség moszkvai látogatásának (1946. április 9 18.) előestéjén fogalmazták meg. Tildy Zoltán köztársasági elnöknél tartott megbeszélésen úgy döntöttek, hogy kétféle területi rendezési javaslatot a km2-es ún. Partiumos, illetve a km2-es ún. kis partiumi vetnek fel a moszkvai tárgyalásokon.13 Gyöngyösi János külügyminiszter április 9-én Molotovnak, Nagy Ferenc április 11-én Sztálinnak, a Szovjetunió miniszterelnökének térképmellékletek segítségével magyarázta el a tervezeteket. A szovjet vezetők a román fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye alapján lehetségesnek tartották a magyar igények felvetését, de nem kötelezték el magukat azok támogatására. Éppen ellenkezőleg: Dekanozov szovjet külügyminiszter-helyettes, majd Molotov külügyminiszter biztosította a moszkvai román képviseletet arról, hogy a Szovjetunió védelmezni fogja Románia akkori [vagyis a trianoni] Magyarországgal közös határvonalát bármilyen módosítás ellen április 15-én a román kormány a londoni külügyminiszter-helyettesi értekezlettől jegyzékben kérte, hogy a békeszerződésekben erősítsék meg a trianoni határvonalat, illetve fogadják el Románia Magyarországgal szembeni jóvátételi igényét.15 A szovjet kormány lojálisan tiszteletben tartotta a háromhatalmi döntéshozatal elvét a Londonban előterjesztett amerikai módosító indítványt figyelembe véve, amikor ugyanezen a napon, április 15-én Molotov külügyminiszter a magyar kormányküldöttségnek javasolta, hogy a magyar román viszonylatban fennálló függő kérdéseket közvetlen tárgyalások útján rendezzék. A szovjet külügyminiszter a román kérdéssel kapcsolatban külön kiemelte, hogy nem tartaná célszerűnek, ha Magyarország a kérdést anélkül vinné a békekonferencia elé, hogy a románokkal e tárgyban előzetes megbeszélést folytatott volna 16 Molotov a tárgyalások kezdeményezését az érdekelt fél, vagyis Magyarország feladatának tartotta, s kijelentette, hogy e kezdeményezés a Szovjetunió kormánya helyeslésével találkozna. Program: a barátság Ilyen előzmények után került sor Sebestyén Pál bukaresti küldetésére. A magyar diplomáciai kezdeményezés román visszautasításának három következménye lett. A magyar kormány április végén a szövetséges nagyhatalmak elé terjesztette a területi újjárendezésre vonatkozó javaslatát, amely a békeszerződés-tervezetek kidolgozására éppúgy nem volt hatással, mint az április 15-én Londonban benyújtott román emlékirat. A Külügyminiszterek Tanácsa május 7-i párizsi délelőtti, román kérdést vitató 11. ülésén Byrnes amerikai külügyminiszter visszavonta a Sebestyén-misszió kudarca következtében túlhaladottá vált említett módosító javaslatát, s miután Molotov is feleslegesnek tartotta a szovjet kiegészítő javaslat fenntartását, a három nagyhatalom elfogadta a két ország közötti január 1-jei határt visszaállító rendelkezést. Petru Groza román miniszterelnök április 29-én pedig a magyar román határvitáról, Magyarországgal kapcsolatos politikájáról véleményét így foglalta össze a bukaresti magyar képviselőnek: Ő teljesen megérti, hogy a magyar kormány a külföldön és különösen az Erdélyben élő magyar nemzetiségűek sorsa iránt nagy érdeklődéssel viseltetik. Ő maga is így tenne, ha történetesen Románia határain túl nagyobb számban élnének románok. Azt is megérti, hogy Romániával szemben ezen az alapon a nagyhatalmak előtt bizonyos igényeket támaszt a magyar kormány. Közölni kívánja azonban, hogy ez az ő politikáján nem változtat. Biztosíthat arról, hogy ő a magyarbarát megnyilatkozásait nem választási érdekből kezdeményezte, még kevésbé azért, hogy ezáltal a béketárgyalásokon területi előnyöket vagy a határkérdésben valami eredményt érjen el. Neki a magyarbarátság szívügye, mert meggyőződése, hogy ez a politika mind a két nép számára életbevágóan fontos, és az egyedüli helyes út. A határkérdés most a nagyhatalmak kezében van, ők fognak dönteni. Akárhogy szól is 95

100 a döntés, ő ugyanazt a politikát fogja folytatni, meg fogja csinálni a vámúniót, el fogja érni, hogy a határok spiritualizáltassanak, meg fogja teremteni a két nép végleges barátságát.17 DOKUMENTUM [Sebestyén Pál jelentése a] Groza román miniszterelnökkel április 27-én folytatott beszélgetésről (1946. április 30.) Groza miniszterelnök szombaton délután 6 órakor hivatali helyiségében fogadott. A kölcsönös üdvözlések és udvariassági frázisok elhangzása után közölte, hogy jövetelem céljáról az általam átadandó javaslatról Tătărescu külügyminiszter által informálva van, aki a legrészletesebben tájékoztatta már őt a velem folytatott beszélgetésről. A magyar kormány lépésének fontosságával tisztában van, a találkozásunkat a magyar és román nép viszonyát illetően történelmi jelentőségű pillanatnak jelezte. Groza bevezető szavai után engedélyt kértem, hogy a magyar kormány üzenetét mint a román kormány fejének, neki is előadhassam és ezt meg is tettem, lényegileg úgy mondva el Grozának is a mondanivalómat, amint azt Tătărescunál tettem. Groza nem szakított félbe, figyelmesen végighallgatott, szavaimról jegyzeteket készített, majd szintén egy összefüggő, hosszabb előadásban adta meg válaszát. Előadásában ismertette saját politikai múltját és jelen politikai törekvéseit. Saját írásait és beszédeit idézve, hosszasan ismertette a magyar és a román nép megbékéltetésére irányuló törekvéseit, az eszközöket, amelyekkel ezt megvalósítani kívánja, a nehézségeket, amelyeket eddig legyőzött, s amelyeket a jövőben is le fog győzni, s ismertette az eddig elért eredményeket, amelyekre büszkeséggel tekint úgymond vissza. A magyar kormány közvetlen tárgyalásokra irányuló javaslatára azt kénytelen válaszolni, hogy lett volna talán egy idő, amikor a függő kérdéseinket még a határkérdéseket is közvetlen tárgyalások útján meg tudtuk volna oldani. Ő tett is kísérleteket abban az irányban, hogy a magyar miniszterelnökkel és külügyminiszterrel találkozzék, de magyar részről olyan választ kapott, hogy az időt nem tartják elérkezettnek egy ilyen találkozóra. Most viszont ő nincs abban a helyzetben, hogy a magyar kormánnyal területi kérdésekről tárgyaljon és ennek két oka van: egy formai és egy érdemi oka. Formai okokból nem tárgyalhat területi kérdésekről Magyarországgal, mert a probléma a nagyhatalmak előtt fekszik már, és nem tartja helyénvalónak, hogy mi, két kis állam, a nagyok döntésének megpróbáljunk elébe vágni. Ez a tétel, így megformulázva a Tătărescuval való beszélgetés után novumként, sőt meglepetésként hatott, annál inkább, mert erre Groza beszélgetésünk során ismételten a legkülönbözőbb variációkkal újból és újból visszatért (pl. ne avatkozzunk mi, kis országok a nagyhatalmak politikai játékaiba nagy urakkal nem jó egy tálból cseresznyét enni stb.). E tételnek állandó hangoztatásából feltétlenül azt a benyomást kellett hogy nyerjem, hogy Tătărescunál és Grozánál tett látogatásom között alakult valahogyan ki ez az álláspont; hogy kialakításában pusztán román, vagy egyéb tényezők is működtek közre, kikkel Groza közben konzultálhatott, arra nézve támpontjaim nincsenek. Groza ezen tétele mellett mindenesetre makacsul kitartott, annak ellenére, hogy előbb csak annyit jegyeztem meg, hogy a magyar kormánynak oka van feltételezni, hogy a hatalmak az ő tételével ellenkezőleg örülnének, ha a magyar román határvitában hozandó döntés terhét, sőt ódiumát levennők róluk, majd ennél tovább menve azt is mondottam, hogy egy mindkettőnkkel egyformán baráti nagyhatalom a közvetlen rendezés megkísérlését egyenesen tanácsolta. Mindezen észrevételeimet Groza megjegyzés nélkül hagyta elmenni füle mellett s megmaradt álláspontjánál. Minthogy nem tekintettem feladatomnak, hogy Grozát a magyar ajánlat elfogadására bármiképpen is kapacitáljam, a továbbiakban receptive viselkedtem. Érdemben nem tartja lehetségesnek Groza a határokról való tárgyalást azért, mert ő Erdély egységének megbontását lehetetlennek és végzetes hibának tartja. Terjengősen adta elő, hogy Ő Erdély szülötte, elsősorban erdélyi ember és csak másodsorban román állampolgár. Erdély egység, amelyet megbontani nem lehet, ezt a szerencsétlen bécsi döntés és a nyomában fakadt mérhetetlen szenvedés is bizonyítja. Mikor Ribbentrop és Ciano a Belvedere palotában Erdély húsába vágtak, sem a budapesti kormány, sem a bukaresti nem sikoltottak fel, mert egyik sem volt igazi anyja Erdélynek. Erdélyt csak az erdélyi nép fiai érzik és értik meg. Ő ezért vállalkozott ennek a problémának egészen más eszközökkel való megoldására. Első feladat: a magyar és a román népet egymáshoz közelebb hozni, egymással megértetni és megszerettetni, hogy ne csak ismerjék és tiszteljék egymást, de testvérként szeressék is, és mint ilyenek tudjanak egymás mellett élni. Ő ezen a téren úgy 96

101 érzi, úttörő munkát végzett és máris eredményekre tekinthet vissza. Az idegenkedéseket és féltékenységeket legyőzve, magyar művészeket hozott Bukarestbe szerepeltetni, mint Dénes Oszkárt és Bársony Rózsit (!), megrendezte a filmnapokat, március 15-én magyar ünnepséget rendezett Bukarestben, ahol a Kossuth nótát és a Himnuszt énekelték, s nem dőltek össze az Athenaeum falai! A magyar opera frenetikus sikerrel játszik Bukarestben és ugyanakkor a bukaresti opera Pesten. De ez csak az akció érzelmi megalapozása. A lényegeset a vámuniós tervében látja a határok légiesítésével és szabad közlekedéssel. Ha a székely úti okmány nélkül utazhatik Magyarországra s a magyar Magyarországból Erdélybe, úgy a kedélyek le fognak csillapodni. Mikor ő ezzel a tervvel a nyilvánosság elé lépett, nagy megrökönyödést keltett Romániában a dolog; azóta kezdenek tervéhez hozzászokni. Sztálin marsall is jónak találta elképzeléseit. (Itt, hogy valami kellemeset mondjak neki, közbevetettem, hogy magyar szakértők is foglalkoznak a dologgal, és kedvezően ítélik meg a lehetőségeket, aminek Groza szerfelett megörült.) Tervét feltétlenül meg akarja valósítani, sőt más államokra, nevezetesen Jugoszláviára és Bulgáriára is kiterjeszteni. Csehszlovákiára azonban nem, mert annak magas fokú iparosodása veszélyeket rejtene magában a gyengébb román iparra. A továbbiakban erőfeszítései közigazgatási téren mozognak. Területi autonómiát nem tart szükségesnek, mert a román nemzetiségi törvény lehetőséget ad a magyarok összes kívánságának teljesítésére. Magyar megyékbe magyar főispánt, magyar városba magyar polgármestert, magyar faluba magyar bírót és jegyzőt tesz. A Székelyföldön magyar csendőr legyen, az tartson rendet a maga fajtája között. Bár tudatában van annak, hogy intézkedéseit egyelőre nem értik meg mindenütt, sőt szabotálják is, ő minden erővel küzd a sikerért. Múltkor pl. Kolozsvár környékén utazva találkozott egy magyarlónyai parasztasszonnyal, akit régebbről ismert és akinek elbeszéléséből megtudta, hogy a magyar többségű faluban román a jegyző, román a bíró és a községi tanácsban egy magyar sincs. Ő Bukarestbe hazaérkezve azonnal intézkedett a prefektus útján, hogy a községi elöljáróságot magyarokból állítsák össze. Íme, így csinálok én nemzeti politikát, mondotta széles gesztussal. Egyébként mondotta Groza jó területi megoldást Erdély kérdésében nem tud elképzelni. A Székelyföldet egy korridorral Magyarországhoz csatolni Erdély feldarabolására vezetne, ami abszurdum. A magyar határ mellett 20 és egynéhány ezer négyzetkilométer lecsatolása viszont túl sok románt csatolna Magyarországhoz. (Erre csak csendesen annyit jegyeztem meg, hogy a határok általa prekonizált légiesítése mellett ez éppúgy nem eshetik neki zokon, mint az, hogy Ő jónak tartja, hogy légiesített határok mellett másfél millió magyar maradjon román fennhatóság alatt.) Végezetül megismételte Groza miniszterelnök, mennyire sajnálja, hogy a találkozásra vonatkozó magyar javaslatot a kifejtett formai és érdemi okokból nem fogadhatja el, de nem adja fel a reményt, hogy a miniszterelnök és külügyminiszter urakkal, akiket annyira nagyra becsül, mielőbb mégis meg fog ismerkedni. Kérte, tolmácsoljam előttük mindazt, amit nekem elmondott, biztosítsam őket a román nép egésze által osztott baráti érzelmeiről és adjam át legmelegebb üdvözleteit. Ezután Groza a Börtön homályában c. művének egy példányát, dedikációval, mint mondotta mai beszélgetésünk emlékére átnyújtotta nekem, mire részemről elhangzott néhány udvarias mondattal találkozásunk véget ért. Új Magyar Központi Levéltár, XIX-I-1-a, Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának iratai Jegyzetek 1 Dr. Sebestyén Pál (Bp szeptember 11. Bp október 18.) ig a Külügyminisztérium Nemzetközi Jogi Osztályának vezetője, ig miniszteri osztályfőnök. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány idején részt vett a külügyi szolgálat demokratikus átszervezésében, augusztus 1-jétől a Külügyminisztérium adminisztratív vezetője, vezértitkára (secretaire général). 2 Erdély fogalma alatt itt és a továbbiakban az 1920-ban a trianoni békeszerződéssel Romániához csatolt területet értjük. 3 Lásd St. Lache Gh. Tuţui: România şi Conferinţa de paca de la Paris din Cluj, I. 4 Lásd bővebben Fülöp Mihály: A Sebestyén-misszió (I. rész) Világtörténet,1987/3. sz. 5 Public Record Office Foreign Office (PRO FO) február 28-i Összefoglaló a román békeszerződés területi rendelkezéseiről. Hivatkozik rá Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája Bp , 321 l. 6 PRO FO

102 7 Foreign Relations of the United States (FRUS) vol. VI idézi Balogh Sándor id. mű Ministres des Affaires Etrangère, Archives et Documentation. Y 138. kötet (továbbiakban MAE. A. D.) 9 Népszava, május A Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztály (KüM Bo. O.) október 11-i 40705/Bé sz. feljegyzése, Új Magyar Központi Levéltár (UMKL) XIX-I-l-a /B az. feljegyzés, UMKL-KüM Bó. O. 12 Nékám Sándor követségi tanácsos március 18-i 48/po sz. bukaresti jelentése, UMKL-KÜM Bé. O. 13 Kertész István április 10-i 70/Bé. res sz. feljegyzése, UMKL-KÜM Bé. O. 14 Stephan D. Kertész; The lest European Peace Conference. Paris, University Preaa of America l. Boncour bukaresti francia követ április 19-i távirata MAE. A. D. Románia, 24. kötet Holman bukaresti angol politikai képviselő április 29-i távirata, PRO FO 371, MAE. A. D. Románia, 28. kötet 16 Kemény Ferenc április 15-i 1119/Bé sz. jelentése, UMKL KÜM Bé. O. 17 Nékám Sándor május 3-i 177/pol sz. jelentése, UMKL KÜM Bé. O. 2. Képek 98

103 99

104 100

105 101

106 1. Mónus Illés ( ) ÉVFORDULÓ SIPOS Péter Mónus Illés Megrökönyödve fedezte fel egy újságíró 1974-ben, hogy egy kisvárosban még mindig létezik Mónus Illés utca. Nem is késlekedett azzal, hogy a megyei lap hasábjain kioktasson országot-világot: ha politikai, ideológiai munkásságát mérlegre tesszük, túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy nem éppen szerencsésen sikerült az utca elnevezése. A fővárosban már senkit sem érhetett volna ilyen meglepetés. Budán az egykori Margit (ma Bem) rakpart és újpesten a hajdani Lőrinc (ma Komját Aladár) utca az ő nevét viselte 1948-ig. Ezután a Szociáldemokrata Párttal együtt Mónus Illés is eltűnt nem csupán a névtáblákról, hanem a történelemkönyvekből, a szocialista hagyományokból is. Személye a publicisztikában legfeljebb a jobboldali szociáldemokrácia egyik jellegzetes megtestesítőjeként bukkant fel. Ez a vakbuzgóságból és tudatlanságból ötvöződött szemlélet bár a történetírás már sokat tett a szociáldemokrácia valós ábrázolásáért változatlanul eleven, és sokan még mindig kirekesztik a szociáldemokráciát a magyar progresszióból, ahol egyébként indokoltan esetenként még kifejezetten konzervatív felfogású egyéniségek is helyet kaphatnak németellenességük, függetlenségi érzelmeik jogán. Cipőfelsőrész-készítő, önképzés Brandstein Illés március 12-én született egy Balta nevű kis faluban a korabeli Oroszországban. A pogromok elől menekült a zsidó család több tízezernyi hasonló sorsú famíliával együtt Magyarországra, a liberalizmus és az emancipáció földjére, hogy itt menedéket találjon. A bőr- és cipőipar városában, Újpesten, ahol szülei letelepedtek, Brandstein Illés az elemi iskola befejezése után kitanulta a cipőfelsőrész készítést. A munkásmozgalom megtalálását elősegítette számára, hogy mint később írta az élettel való birkózás kinyitotta a szemét. A munkásmozgalomba előbb mint a tanoncok, ifjúmunkások szervezője, majd a munkásképző egyesület könyvtárosa és jegyzője került. Nem érte be a szervező és agitációs munkával, hanem autodidakta módon sok más munkásvezetőhöz hasonlóan széles körű ismeretanyagra tett szert. Elképzelhetetlennek tartotta a szervezést, agitációt és érdekvédelmet gondolati megalapozás nélkül. Minden elmélet elöl jár az alkalmazásban, a gyakorlatban csak igazolást nyerhet az elmélet helyes vagy nem helyes volta csak céltudatos és tervszerűen nevelt, osztályhelyzetét felismerő munkásokkal lehet csak helyes, eredményes, a munkásság távolabbi céljainak megfelelő mozgalmat vezetni írta 1907-ben. Nemcsak a munkásság művelésének programját hirdette meg, hanem az általános kultúrforradalom volt az eszménye. Hozzá kell tennünk túlzottan és kizárólagosan állította előtérbe ő is, miként a legtöbb szociáldemokrata vezető, a képzés és a tudatos cselekvés jelentőségét. Nem vette figyelembe, hogy a tőkés társadalom viszonyai között a szocialista mozgalom eszmei kisugárzása még oly megfeszített és alapos iskolán kívüli oktatási tevékenységgel is legfeljebb csak az ipari proletariátus viszonylag szűk rétegére, elsősorban a szakmunkásságra terjedhet ki. A nagy társadalmi kataklizmák idején azonban megmozdulnak olyan tömegek, amelyek elsősorban ösztönösen felismert, vagy inkább megérzett osztályérdekeik, vagy vélt osztályérdekeik alapján cselekednek és azokra a politikai erőkre hallgatnak, amelyek gyors, radikális változásokat ígérnek. Ezzel a jelenséggel a csak tudatos cselekvésre beállított szociáldemokrácia nem tudott mit kezdeni. A fiatal, olvasott és képzett szakmunkásra a századelő táján még ritka jelenségre hamar felfigyeltek a mozgalomban: Mónus a cipőfelsőrész-készítők szakegyesületének alelnöke, a bérmozgalmakat irányító szabadszervezet vezetője, majd 1908 áprilisától a szaklap szerkesztője lett. Itt tett szert első publicisztikai tapasztalataira. Nem volt azonban teljesen elégedett helyzetével, sorsával. Ő, mint megannyian, szintén sokat küszködött az asszimiláció, a magyarságba való beilleszkedés gondjaival. Ez kifejezésre jutott abban, hogy bár még használta eredeti nevét is, mind gyakrabban jelentette meg írásait más, magyaros hangzású aláírásokkal : Bihari Illés, Ács Tamás, majd 1918-tól Mónus Illés néven publikált. (Ez utóbbi, később állandósult nevét az őt örökbe fogadó Mónus Józseftől, a budapesti cipészmunkások szervezetének titkárától kapta.) Állampolgársága még hosszú ideig elintézetlen maradt és csak 1928-ban, amikor a kiutasítás veszélye fenyegette, rendeződött az ügye. Ha jogilag hosszú ideig kirekesztettnek érezhette magát, ahogyan erre majd az 1930-as évek végétől, az ún. zsidótörvények korában ismét oka volt, mindig magyarnak vallotta magát. 102

107 Mónus az 1910-es években már szűkebb pátriáján és szakmai környezetén túl is ismert, noha korántsem országosan ismert nevű ember a mozgalomban től a kor szokása szerint függetlenítették: a Népszava kiadóhivatalában kapott tisztviselői állást. Mentora az a Farkas István, aki létrehozta az országos cipészszervezetet és 1911-től a szociáldemokrata párt titkára. Ő és Mónus együttműködtek a cipőfelsőrészkészítők és a cipészek mozgalmának egyesítésében, majd a többi rokon ágazatot is magába foglaló bőrmunkás szakszervezet létrehozásában. Mónus a Cipész című újság főmunkatársa, később pedig a Bőrmunkás című szaklap szerkesztője lett. Nemzetközi forradalom Az évi polgári demokratikus forradalom győzelme után Mónus úgy vélte, hogy a polgári. demokráciát mindinkább szociális tartalommal kell megtölteni, a kizsákmányolást a végsőkig korlátozni kell. A kommunistákkal már ekkor sem rokonszenvezett. Egységbontással vádolta őket, de nem járult hozzá, hogy a KMP-tagokat kizárják a szakszervezetből. A Tanácsköztársaság időszakában mint a legtöbb szociáldemokrata funkcionárius ő is követte a munkásság zömének hangulatát, amely a szocialista forradalom felé fordult. Mónus is a helyén maradt, szakszervezetében és a szerkesztőségben dolgozott. Hangsúlyozta, hogy a kapitalizmus bilincseit minden ország proletáriátusának össze kell törnie és a nemzetközi forradalom útjára kell lépnie. Későbbi visszatekintéseiben azonban már elítélte a Tanácsköztársaságot, amelyet a polgári demokrácia megdöntéséért és az ellenforradalmi rendszer hatalomra jutásáért hibáztatott augusztusa után a szociáldemokrata vezérkarból igen sokan emigrációba kényszerültek, másokat a fehérterror idején bebörtönöztek, vagy gyilkosság áldozatául estek. Ekkor kerültek előtérbe a korábbi második vonal emberei, jobbára a szakszervezetekből. Így Mónus is. Mónus a párt titkárságában dolgozott, majd 1922-től az újonnan megalakult szociáldemokrata parlamenti frakció titkáraként jelentős hatáskörrel rendelkezett a politikai ügyek intézésében, a szociáldemokrata párt parlamenti működésének megszervezésében, bár ő maga nem volt képviselő. Ő készítette a frakcióüléseken megvitatásra kerülő deklarációkat, indítványokat, amelyek az MSZDP álláspontját fejezték ki a legfontosabb bel- és külpolitikai kérdésekben. Nem kevés reményt fűzött ő is azokhoz a lehetőségekhez, melyeket az a tény kínált, hogy a szociáldemokrata párt a legnagyobb ellenzéki párt volt Magyarországon. Mónus úgy vélte, hogy erőteljes offenzív taktika, a kormány éles hangú bírálata, a szakadatlan ellenzéki küzdelem eredményeként a demokrata és liberális polgári pártokkal együtt lehetőség nyílhat a választók többségének a megnyerésére, a párt parlamenti képviseletének növelésére oly mértékben, hogy befolyása a kormányzásra és törvényhozásra a munkásosztály érdekében érvényesüljön. A parlamenti harcot alkalmasnak tartotta arra is, hogy a párt a javaslataival, még ha azokat minduntalan le is szavazzák, megmutassa a közvéleménynek, milyen haladást jelentene, ha a szociáldemokrata pártnak módjában lenne elképzeléseit hatalmi helyzetben megvalósítania től Mónus is tevékeny részt vállalt a szociáldemokrata párt új taktikájának kimunkálásában. Ez időtől, a kedvezőtlen tanulságok nyomán, a szociáldemokrata párt eszközrendszerében mind nagyobb hangsúlyt kapott a parlamenten kívüli módszerek és erők alkalmazása, igénybevétele. Egyetlen pillanatra sem lehessen senki kétségben afelől, hogy a nemzetgyűlés szociáldemokrata csoportja tömegeket képviselt és a nemzetgyűlésen elhangzott követeléseinket a tömegek erőteljes visszhangja százszorozza meg írta Mónus tól fontos pártbeli választott tisztség is kifejezésre juttatta Mónus tekintélyét. Ekkor választotta a kongresszus a pártvezetőség tagjává. Révész Ferenc emlékezései szerint rendkívül sokat dolgozott, napi órát, állandóan ott sürgött-forgott a párt épületében. Reformizmus és bolsevizmus között A húszas évek második felében kibontakozó változások, amelyek a célokat újrafogalmazó megnyilatkozásokban jelezték, hogy voltaképpen most ért véget annak az 1914 előtti régi szociáldemokráciának a szerepe, amely megteremtette és tömegpárttá fejlesztette a szocialista mozgalmat Magyarországon. Ekkor kezdődött az a forrongás, átalakulás, mely az első világháború, az európai forradalmak és ellenforradalmak utáni helyzethez alkalmazkodva korszerűsítette a párt szerkezetét, módszereit és szellemi fegyverzetét, amely azután lehetővé tette a fasizálódás és a második világháború túlélését a szociáldemokrácia számára, előkészítve fontos szerepét a népi demokratikus sorsfordulóban. Mónus, eltérően elődeitől, nem a német, hanem az osztrák szocialista munkásmozgalmat tekintette példaadónak. Úgy vélte, nincs az ausztriai testvérpártnál osztálytudatosabb áramlat, mert az megőrizte offenzív szellemét és ennek jegyében a reformizmus legszebb alkotásait hívta életre. 103

108 Mónus az ausztromarxizmust a szociáldemokrácia olyan radikális irányzatának tekintette, amely levonta a háború előtti reformizmus csődjének tanulságait és alternatívát jelenthetett a bolsevizmussal szemben mindazok számára, akik a marxizmus társadalomátalakító célkitűzéseit az adott korban kívánták megvalósítani. Mónus szembeszállt a marxista ortodoxia szemléletével a hazai mozgalomban ezt különösen Garami Ernő képviselte, amely szerint a társadalmi változásokat a gazdasági szükségszerűség önmagában is előbb-utóbb kikényszeríti. Ezzel a mechanikus nézettel vitázva előtérbe állította a cselekvés jelentőségét: a dolgok nem fejlődnek önmaguktól. Semmit sem lehet ölbe tett kezekkel bevárni A szocializmust akarni kell. A szocializmusért dolgozni kell A szocializmusnak híveket kell szerezni. Híveket és harcosokat, olyanokat, akik akarják a szocializmust és dolgoznak is érte, és nem bízzák a dolgokra, hogy a szocializmus önmagától valósuljon meg írta 1939-ben, éppen a Garami-emlékkönyvben. Nézetei az ausztromarxizmusnak a reformizmus és a bolsevizmus között elfoglalt centrista álláspontját tükrözték. Ebből következett felfogásának az a jellegzetessége is, hogy kizárólag a demokráciában gondolkodott. A diktatúra jelensége olyan ellenszenves, olyan taszító volt a számára, hogy nem tett különbséget a forradalmi proletárdiktatúra és a fasiszta diktatúra között. A fasizmus ellen Az 1930-as évektől több ízben is visszatért Mónus írásaiban az új szabadságharc, a forradalom lehetősége. A forradalom fő mozgatóerejét a munkásosztályban látta, de úgy vélte, hogy a csalódott, becsapott kispolgárság és középrétegek is szembefordulnak a fasizmussal. Az antifasiszta revolúciót Mónus megfogalmazásában az emberi szellem, önérzet és öntudat lázadása készíti elő, a szellem forradalma. Az eszmei harc tehát az ő szemléletében nem pótolja a politikai harcot, az ideológiai nevelő munka nem helyettesíti a politikai tevékenységet. Az eszmei felvilágosítás szerepét ő abban látta, hogy felkészítse a munkásosztályt és szövetségeseit a fasizmus, a háború után eljövendő új világra. Ily módon bizonyíthatja a szociáldemokrata párt, hogy a szükségszerű politizálási pragmatizmussal, a földhözragadt kompromisszumokkal, megalkuvásokkal csupán a jelen körülményekhez alkalmazkodik. Szemléletében a szocializmus és a demokrácia elválaszthatatlan egymástól, ezért csak a demokratikus úton kivívott szocializmust tekintette a marxi szabadságeszménnyel összhangban lévőnek. A fasizmusban a polgári demokrácia csődjét látta, amelytől az aktív szocialista demokráciához, a munkásdemokráciához kívánt eljutni. Ez a munkásdemokrácia a munkásosztály felemelkedésének és szabadságának, valamint a békének a biztosítéka, legfontosabb intézkedései a kulcsiparok, a hitelszervezet államosítása, a tőkés gazdálkodás ellenőrzése. Mónus az 1930-as évek első harmadában számot vetett a fasizmus előretörésével és a nemzetközi munkásmozgalom súlyos vereségeivel. Még a német párt összeomlásánál is jobban lesújtotta az osztrák szocialisták katasztrófája, az ausztrofasizmus hatalomra jutása. A szocialista eszmékbe vetett hite azonban töretlenül élt tovább. Több ízben hangoztatta, hogy a legyőzöttek társadalmi ideálja megmarad, vagyis a szocialista pártok tragédiája nem jelenti a magasabb rendű eszmék, ideálok kudarcát. Nem volt kétséges számára az sem, hogy a fasizmus erősödése előbb-utóbb egy új, az elsőt méreteiben messze felülmúló, borzalmasabb második világháború -t hoz magával. Már 1935-ben megjósolta, hogy Magyarország számára a hitleri Németország mellé szegődni második vesztett háborút jelent. Diktatúra szemben a szocializmussal A nemzetközi politikáról és munkásmozgalomról szólva Mónus elismerte a Szovjetuniónak mint a béke fenntartásában érdekelt nagyhatalomnak a szerepét őszén kifejtette: új háború esetén a Szovjetuniónak a nemzetközi munkásosztály érdekében sem szabad vereséget szenvednie függetlenül attól, hogy bárkinek bármi is legyen a véleménye Oroszország belső rendseréről, mert ez egy új európai szentszövetség létrejöttét, a fasizmus uralmának tíz-húsz évre való meghosszabbítását jelenti. Elismeréssel szólt a Szovjetunió számos eredményéről. Jobbára a húszas években született művészeti, kulturális és tudományos eredményeket és az ötéves terveket értékelte. Kétségbe vonta azonban, hogy a szovjetország a szocializmus hordozója, megvalósítója lenne. A bolsevizmust nem csupán azzal vádolta, hogy megbontotta a munkásosztály egységét és így lehetővé tette több országban a fasizmus felülkerekedését. Úgy vélekedett, hogy az erőszak uralma, a könyörtelen diktatúra kompromittálja a szocializmus eszméjét. A szocializmust elválaszthatatlannak tekintette a szabadság eszményétől, az egyén önmegvalósításától és biztonságától. Különösen súlyosan érintették Mónust a harmincas évek végén lezajlott koncepciós perek, amelyek szinte minden szocialista, progresszív személyiség számára lelkiismereti válságot idéztek elő. Voltak, akik úgy 104

109 vélekedtek, hallgatniuk kell, mert ahogyan ezt többen fogalmazták Hitler jelenlétében nem lehet Sztálint bírálni. Mónus nem osztotta ezt az álláspontot. Felfogása szerint azokban az országokban, ahol a fasizmus, vagy ahhoz közel álló diktatúrák uralkodnak, nem lehet tiltakozni a fasizmus gyilkosságai ellen, ha nem emelnek szót a Szovjetunióban történt végzetes törvénysértések ellen. Az évi német szovjet megnemtámadási egyezményt Mónus a munkásmozgalom tragédiájának tekintette, amit az még a háború után sem lesz képes sokáig kiheverni. Mindebből következett, hogy elutasította az egységpolitikát, a szövetséget a kommunistákkal. Népfront polgári demokrata pártokkal egy bizonyos cél érdekében lehetséges, népfront vagy együttműködés szélső bal felé nem valósítható meg, hacsak nem ellenem vagy nélkülem, velem semmi esetre sem. Még azon az áron sem, hogy ezzel a szakadást el lehet hárítani. Ettől a felfogástól nem térít el a távolság csökkenő, vagy növekvő mértéke. A Párt esze A magyarországi fejleményeket elemezve Mónus már 1931 végén nem tartotta kizártnak, hogy a magyar uralkodó osztályok a válságból kivezető megoldást szintén a fasizmusban látják, és hangsúlyozta, hogy a harcot ez esetben is vállalni kell, akár a föld alatt is. Gömbös kormányra jutását az utolsó tartalék utolsó kísérletének tekintette. A szociáldemokrata párt fasizálódás elleni küzdelmében Mónus kiemelkedő szerepet töltött be. A harmincas évek középső harmadában érkezett pályafutása csúcspontjára: között az MSZDP főtitkára, ig a Népszava szerkesztője, között a Szocializmus című elméleti folyóirat főszerkesztője. Cikkeiben, tanulmányaiban a párt politikáját elvi szinten értelmezte, magyarázta. Elméleti felkészültsége, különösen a korabeli európai szociáldemokrácia szellemi áramlataiban való jártassága a hazai pártvezetésen belül egyedülállóak voltak. Írásai többnyire mentesek voltak attól a pátosztól, amelyet a századelő tónusát levetni nem tudó Buchinger és Vanczák, s az ugyancsak dagályos, költői alkatú Szakasits Árpád képviseltek a szociáldemokrata tollforgatók között. Mónust kissé gunyorosan, de elismerően a párt esze címmel tisztelték meg. Az 1930-as években ő munkálta ki a szellemi offenzíva koncepcióját. Felismerte, hogy a fasizmus elleni harc nem rekedhet meg a napi politizálásnál és agitációnál. Tudatában volt annak, hogy a fasizmus utópiát csillogtatott meg, új világot ígért, s a társadalom átalakítását hirdető demagógia hatását végzetes hiba volna lebecsülni. Az ellentámadás kiinduló pontjaként Mónus a több marxizmust jelölte meg, hangsúlyozva, hogy amennyiben a szociáldemokrata párt feladja a marxizmust, akkor csak egy párt lesz a többi között, viszont a marxizmussal mi vagyunk a jövendő egyetlen reménysége. A cselekvésben különös jelentőséget tulajdonított a pártnak, amelyet Mónus a modern tömegszervezés legtökéletesebb eszközének és keretének tekintett. A korabeli mozgalomban ő fogalmazta meg a legvilágosabban, hogy az önálló politikai párt nélkülözhetetlen feltétele a munkásság küzdelmének, s jellegét tekintve a munkásosztály aktív, szervezett kisebbségét foglalja magában. Mónus, miként az MSZDP többi teoretikusa és publicistája, úgy vélekedett, hogy a francia és a spanyol népfront létrejötte fordulópontot jelent a fasizmus és a demokrácia küzdelmében a demokrácia javára. Elismerte, hogy a munkásosztály egyedül nem veheti fel a siker reményében a harcot a fasizmus ellen, szüksége van szövetségesekre. Magyarországon viszont a demokratikus szabadságjogok hiánya miatt véleménye szerint nem alakultak ki azok az erőtényezők, amelyek egy magyar népfront alkotó elemei lehetnek. Csupán egyetlen megoldást látott népfrontot a szociáldemokrata párt keretei között, ahol mindenki helyet lelhet, aki kész harcolni a demokráciáért. Ez a szemlélet lényegében a dolgozó nép pártja elképzelés újrafogalmazását jelentette antifasiszta tartalommal. Mónus több ízben hangsúlyozta, hogy a munkásosztály tegye magáévá a függetlenség és a szabadság iránti vágyat, tanúsítson fokozottabb érdeklődést a parasztság és a városi középrétegek problémái és törekvései iránt, mert csak ezeknek a társadalmi rétegeknek együttes erejével veheti fel a küzdelmet a reakció és a diktatúrák ellen. Elismeréssel szólt a népies irányzat megjelenéséről, a falukutató irodalomról. Helytelenítette, hogy a baloldalon sokan hidegen, ellenségesen fogadták a falukutatók műveit és rámutatott arra 1937-ben, hogy a balról való fölényeskedés és az elsőszülöttségi jog vitatása elhibázott, tárgyilagosságoz nélkülöző magatartás volt. Később aggodalommal figyelte az irányzat bomlását és negatív jelenségeit, különösen egyes személyiségeinek vonzódását fajelméleti, antidemokratikus gondolatkörökhöz. Illyés Gyula ismert epigrammájával egybehangzóan Mónus úgy vélekedett, hogy nem a koldustarisznya, vagy a származás dönti el önmagában, 105

110 hogy ki tartozik a néphez. A néphez az tartozik írta 1944-ben, aki a néppel a népért akar és tud küzdeni, s ehhez hozzátartozik a demokratikus közszellem és a demokratikus irány vállalása. Az es évek fordulójától a zsidótörvények Mónust kirekesztették a pártban viselt tisztségeiből. Ez időtől elméleti, oktatási területen hasznosította képességeit és képzettségét. Magyarország német megszállása után életében fogság és bujdosás váltogatták egymást. Elvtársai időnként tájékoztatták a politikai fejleményekről. így tudomást szerzett arról, hogy október 10-én az SZDP nevében Szakasits Árpád, a kommunista párt képviseletében Kállai Gyula egységfront-megállapodást írtak alá. Mónus Marosán György tanúsága szerint helyeselte a megegyezést, mert más utat nem látott. Nem volt bizonyos abban, hogy neki és az SZDP más vezetőinek lesz-e valamilyen szerepe, de ezt nem is tekintette lényeges kérdésnek. Fontosnak ítélte viszont Mónus, hogy olyan emberek kezében legyen a párt irányítása, mint Szakasits Árpád, akik szót tudnak érteni a kommunistákkal abban a helyzetben, amikor a szovjet csapatok már Budapest felé nyomulnak. Neveltjei, akik tőle tanulták a marxizmust, 1948-ban részt vettek a fúzió lebonyolításában. A Dunába lőtték október 15-e után Mónus is a nyilasok kezére jutott, és november végén több mártírtársával együtt a Dunába lőtték. Nem volt vezér. A vezérségtől távol tartotta felelősségérzete. Intelligenciája tiltakozott ellene írta 1938-ban Ottó Bauerről, búcsúztatva az osztrák munkásmozgalom nemzetközi jelentőségű személyiségét. Klasszikusan egyszerűen, világosan beszélt, írt, olyan világosan, olyan lenyűgözően, hogy az feleslegessé tett minden engedményt a tömegek felé. Nevelő volt és a tömegeket is nevelni akarta; magához akarta emelni őket. Éppen ilyen ember volt Mónus Illés. 106

111 1. Forradalomról új szempontok. Az MTV novemberi beszélgetése 1917-rõl FIGYELŐ Forradalomról új szempontok A Szovjetunióban zajló politikai változások közvetlenül érzékelhetőek az utóbbi 70 év eseményeinek értékelésében is. Természetes. A mai politikai átépítés valójában revízió alá veszi azt, amit a korábbi nemzedékek szocializmusról, forradalmi világképről stb. kialakítottak. Vagyis: a Szovjetunió legújabb kori történelméről beszélni ma politikai értelemmel bír. De lemondhat-e a történettudomány arról, hogy hallgasson e korszakról? Semmiképpen sem. Már csak azért sem, mert a napi politikai átértékelések szakmai kontrolljaként kell hogy fellépjen. A forradalom és a forradalmi mozgalmak története központi propaganda-témája volt a sztálini rendszernek. Manipulálta, gyakran hamis eszményekkel, romantikus-irreális ábrándokkal párosította. Mindez azonban nem lendíthet a nálunk annyira szokásos másik végletbe sem, a forradalom világtörténelmi szerepének megkérdőjelezéséhez. A történész nem attól haladó (régen dogmatikus, ma újbaloldali ), hogy nem vesz tudomást a megtörtént történelemről, csak az óhajtott történelemről Az új értékelés szakmai (és politikai) kiindulópontjait jól tükrözi a MTV múlt év novemberében sugárzott beszélgetése, melynek egy részét az alábbiakban adjuk közre. (A szerk.) I. Ny. Afanaszjev történész: Véleményem szerint, ami a szovjet társadalom 70 éves történelmét illeti, nemcsak egyes epizódokat, nemcsak egyes korszakokat kell újragondolnunk, hanem át kell értelmeznünk az egész 70 év alatt megtett utat. [ ] Mi most az egész világ előtt kijelentjük, hogy megnyílunk, hogy nyíltak akarunk lenni. Ám ehhez az egyik legfontosabb feltétel az, hogy nyíltak tudjunk lenni önmagunkkal szemben. [ ] A dolog azonban nem egyszerű abban az értelemben, hogy történelmünk nem volt olyan egyértelmű. [ ] Volt benne sok jó is, és volt benne sok rossz is. [ ] Előfordultak benne az elvektől való eltérések, a szocialista társadalom építése normáinak megsértése is, voltak bűntettek is. [ ] és mindezt összességében, mindezt együtt kell újraértékelnünk, átgondolnunk, olyan prekoncepció nélkül, hogy történelmünket eleve osszuk fel jóra és rosszra [ ] valamilyen egyensúlyelmélethez tartva magunkat, hogy volt rossz is, de volt jó is. [ ] Ilyen matematikai, vagy mechanikus megközelítés nem alkalmazható a történelemre. A történelmet egészében kell venni, s becsületesen és tiszta szívvel kell magunkba fogadni. Ez a nyíltság feltétele saját magunkkal szemben, következésképpen az egész világgal szemben is. [ ] H. Steiner (Bécs) történész: Egyrészt az emberek várták, mert tudták, hogy Oroszországban erős forradalmi mozgalom van, másrészt pedig meglepetés volt számukra. Úgy, ahogy sajnos a nagy események mindig is meglepték a munkásmozgalmat ben óvtak a háborútól, amikor azonban kitört, 1914 augusztusában, nagy meglepetést keltett. Így azt lehet tulajdonképpen mondani, hogy a munkásmozgalomban igen erős illúziók voltak, és ez akkoriban erre is kihatott. De valódi lelkesedés is volt, mert először mutatkozott meg a történelem folyamán, hogy a munkásmozgalom képes arra, hogy egy borzalmas háborúnak véget vessen, és arra, ami októberben történt, hogy megdöntse a burzsoáziát is. I. Ny. Flakszerman mérnök, volt népbiztos: December elején a baloldali eszerek beléptek a kormányba. És a miniszteri, akkor népbiztosi tárcák szétosztásakor egy hely hiányzott a baloldali eszerek számára. Akkor a paloták és múzeumok igazgatóságát kivonták a közoktatásügyi népbiztosságból és megszervezték a szovjet köztársaság vagyonának népbiztosságát. A népbiztos Karelin volt, engem pedig kineveztek helyettesének. Karelin tagja volt a breszti béketárgyalásokat folytató delegációnak, és elutazott. Így egyedül maradtam, és látogatni kezdtem a Népbiztosok Tanácsának üléseit. És itt aztán közelebbről nemcsak megismerkedtem, de meg is ismertem Vlagyimir Iljicset. [ ] Főként azok a kérdések voltak napirenden, melyek az új államigazgatás hogy úgy mondjam megszilárdítását szolgálták. Meg kell mondanom, hogy Iljics ezeket az üléseket egészen rendkívüli módon vezette. Amikor ő javasolt valamit, akkor igyekezett, hogy mindenki megértse, miért javasolja ezt. Amikor valamilyen javítást, változtatást javasoltak, akkor a lehető legfigyelmesebben meghallgatta, és minden egészséges ötletet azonnal elfogadott, úgyhogy itt valóban kollektív munka folyt. Nevelte és tanította az embereket erre az állami munkára, hiszen többségük eddig semmiféle állami tevékenységet nem folytatott. [ ] H. F. Satrov író: Azt hiszem, eljutottunk egy olyan ponthoz, amikor teljes határozottsággal és feltétel nélkül rehabilitálni kell a nagy októberi szocialista forradalmat azoktól a vádaktól, amelyekkel Sztálin illette, azt állítva, hogy az októberi forradalom élén egy csomó angol, japán, német kém és diverzáns állt. Úgy vélem, eljött 107

112 az idő, amikor ki kell mondani, hogy Lenin harcostársai között nem volt egyetlen ember sem, aki bármikor külföldi kémszervezetnek dolgozott volna. [ ] Berecz János történész, az MSZMP PB tagja, a KB titkára: Míg az 1917-es októberi szocialista forradalom után alig másfél év telt el, hogy a magyar társadalom már, és a magyar munkásosztály, parasztság, és az értelmiség, a dolgozó rétegek, már ugyanazt igyekeztek megvalósítani, mint 1917 októberében Oroszországban. Ez azért nagyon fontos a számunkra, mert azt mutatja, hogy a haladásra, az új eszmékre, a progresszív előrehaladásra a magyar társadalom nyitott volt történelme folyamán. [ ] A magyarországi helyzetet és a népünk forradalmi érzékenységét jellemezte az is, hogy több mint 100 ezer magyar internacionalista vett részt a szovjet-orosz forradalom védelmében. J. Poljakov: A második világháború előtti határokkal számolva, országunk lakossága 1917-ben 147 millió volt re kevesebb, mint 135 millió, országunk lakossága több mint 12 millióval csökkent. Ide tartozik persze az emigráció is. Másfél-kétmillió ember emigrált ebben az időben, és csak jelentéktelen részük, mintegy 180 ezer tért haza. Ezek voltak az emberveszteségeink. Gyakran írnak nálunk arról, mennyit vesztettünk pénzben, eszközben. Milyen és hány üzem és gyár pusztult el. De véleményem szerint a legfontosabb az emberveszteség. Helyreállították az üzemeket és a gyárakat, bevetették a földeket, de az emberveszteségek [ ] I. V. Besztuzsev-Lada szociológus, futurológus: Ha az utóbbi 70 évben országunkban történt eseményekről beszélünk, (mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy hatvanegynéhány évvel ezelőtt országunk ha szabad ilyen képletesen kifejezni magamat egy hatalmas falu volt. A lakosság négyötöde, 80%-a parasztházban, viskóban, kunyhóban lakott falun, és még 10-12% ugyanilyen parasztházban, viskóban, kunyhóban, városokban, kis- vagy nagyvárosok peremén. Kik éltek itt? Ez egy régi típusú bonyolult család volt, a patriarchális lét igen erős csökevényeivel. Az emberek megtermelték saját élelmüket, saját maguk állították elő ruházatukat, saját maguk építették és rendezték be lakóhelyüket, és ezenfelül még adót fizettek. Ezenkívül ez egy otthoni iskola is volt. Öröklődött a szakma, öröklődött a világnézet, neveltek, átadták a tudat, a magatartás sztereotípiáit, és még családapákat és családanyákat is neveltek igen hatékonyan. [ ] Pityirim metropolita: Most immár 70 éve, hogy szocialista államban élünk. Ez teljesen új formáció, teljesen új gondolkodásmód, emellett az új állam sem bársonyszőnyegen tette meg kialakulásának időszakait. [ ] Kezdetben pusztulás, mindannak a szétzúzása, ami megszokott volt mind az embernek, mind az adminisztráció számára, azaz teljes struktúraváltás ment végbe. Az egyetlen szervezet, amely eközben fennmaradt, az egyház volt. Ám ez sem utolsó, forradalom előtti, szinódusi formájában, amelyben a nyugati államok mintájára jött létre I. Pétertől a februári, majd az októberi forradalomig, hanem abban a formában, amelyben az ősi, apostoli időktől az első félezer éven át létezett az egyház Vlagyimir hercegtől Péterig. Ezért a forradalom utáni első patriárka, Tyihon, utóda Szergij patriárka, Alekszij patriárka és most Pimen patriárka következetesen folytatják ezt az ősi hagyományos vonalat e struktúrák megőrzésére, keresztény dogmánk fő hitoktató és erkölcsi tartalmának megőrzésére, de az új társadalmi feltételek között, az új politikai kontextusban. I. V. Bromlej etnográfus: Az évi népszámlálás 198 nemzetiségi elnevezést rögzített. Különféle nyelvi és kulturális csoportokhoz tartozó, különböző nemzetiségeket. Vannak itt szlávok, vannak török nyelvű csoportok, [ ] a finn-ugor csoport [ ] és a román csoport is képviselve van. [ ] De nagyon vegyes képet mutat a lakosság nemcsak nyelvi-kulturális, hanem vallási szempontból is. Az uralkodó pravoszláv vallás mellett volt egy rész katolikus, voltak luteránusok, aztán keleten muzulmánok és buddhisták, s végül az északi népeknél még sámánizmus is. Nagyon különböző volt a társadalmi-gazdasági fejlettség szintje. Míg Oroszország központi területein, az európai Oroszországban már [ ] elég gyorsan fejlődött a kapitalizmus, addig az északi népek most 26 ilyen nép van az ősközösség állapotában éltek. Ezek Szibéria és a Távol-Kelet hatalmas területeit foglalták el, lélekszámuk körülbelül 160 ezer. Közép-Ázsiában gyakorlatilag feudális viszonyok uralkodtak, az ázsiai termelési mód volt jellemző. [ ] A forradalom után nagyon bonyolult probléma keletkezett: hogyan lehet ezeket a népeket a többi színvonalára felemelni? [ ] A lenini dekrétumok kinyilvánították valamennyi nép, valamennyi nyelv teljes egyenjogúságát, és vallási viszonylatban is szóltak az egyenjogúságról. Egy dolog azonban a jogi egyenjogúság, amelyet megerősített a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetségének megalakulása 1922-ben, de más dolog a gazdasági felemelkedés, a gazdasági kiegyenlítődés. Ehhez hatalmas anyagi erőforrásokra volt szükség. És természetesen a nagy népek, a sokmilliós népek segítsége, az olyanoké, mint az orosz, ukrán, belorusz. [ ] Ezt alapjában véve el is értük a második világháború kezdetére. G. L. Szmirnov filozófus: De ahhoz, hogy előre lehessen vinni a szocialista társadalmat, építeni az új kultúrát, a termelőerőket, ehhez nagyon sok mindenre volt szükség. Nézzük így. A polgárháború véget ért, most mi a teendő? Megjelenik a NEP, az új gazdasági politika. Lenin éleset fordít a kormánykeréken, a szocialista állam kormányán, a gazdaság megélénkítésére, a háború súlyos következményeinek, a pusztulásnak a felszámolása 108

113 érdekében, és az országot a gazdasági élet megélénkítésének útjára vezeti. Bevezetésre kerül a nevezetes terményadó, támogatják a szövetkezeteket. [ ) Emlékeztetek a lenini szavakra; hogy épp a szövetkezet adja meg most számunkra a lehetőséget a közös érdekek és a magánérdekek szükséges egyesítésére. Mint ahogy Lenin általában úgy képzelte el a szocializmust, mint a civilizált szövetkezeti tagok rendszerét. I. Ny. Afanaszjev: Amikor határozatot hoztak a frakciós tevékenység betiltásáról [a párton belül a szerk.], akkor ezt a határozatot meghatározott okok, körülmények [ ] váltották ki. De még akkor is, amikor Lenin ennek a határozatnak a szükségességéről beszélt, mindig úgy gondolkozott, hogy mindemellett különböző vélemények, nézőpontok vannak, s ezek jelenléte a pártélet normáihoz tartozik. Ez a lenini tétel véleményem szerint az egyik legfontosabb: mindig jelen kell lennie bizonyos ellenzéknek, más nézetnek. Ezt a tételt elfelejtették és kiirtották a pártélet normái közül; [ ] igyekeztek egységet teremteni egy egységes alapon, nem is gondolva a különbözőségekből létrejövő egységre. Így alakult ki az a gondolkodásmód is, amely mára már ennek a hatalmas, nehézkes fékezési mechanizmusnak egyik csavarjává vált. T. I. Zaszlavszkaja szociológus: A szociológiáról szólva: abban az időben, amikor Lenin még aktívan funkcionált, és néhány évvel később is, a húszas években, a konkrét társadalmi kutatások nagyon fejlettek voltak, mindenekelőtt a parasztságra vonatkozólag. De amikor idő előtt likvidálták a NEP-et, amikor megkezdődött az áttérés az igazgatás kemény, adminisztratív, bürokratikus rendszerére, amikor elkezdődtek olyan ellentmondásos folyamatok, mint a kollektivizálás, mint a parasztság kuláktalanítása és így tovább, akkor a szociológiára már egyáltalán nem volt szükség, és nemcsak szükségtelenné, hanem egyenesen károssá vált. A. P. Butenko közgazdász: Arról folyt a vita, hogy elméletileg lehetséges-e a szocializmus felépítése egy országban. És a XIV. pártkongresszuson [1927] adott válasz, miszerint lehetséges a szocializmus felépítése egy országban, kapitalista környezetben, ez nagyon fontos elvi válasz volt, amely lehetővé tette az új társadalom építését. Ám van másik oldala is ennek a kérdésnek: [ ] milyen is lesz ez a szocializmus, ha egy országban épül. Tükröződni fog-e rajta ez a körülmény? Ez a kérdés akkor nem merült fel, mert a szocialista építésnek nem volt tapasztalata más országban. Természetesen már ez is tükröződött az építésen, mert járatlan úton kellett haladni. Másrészt pedig nem volt lehetőség bármely más ország segítségére támaszkodni. [ ] Ezért mind a demokrácia, mind a szocializmus korlátozásai, melyekre a Szovjetunióban sor került, egyre súlyosabbakká váltak, és ahhoz vezettek, hogy a munkásosztály hatalmát fokozatosan kisajátította Sztálin, s a munkásosztály hatalma átalakult a sztálini despotikus hatalommá minden negatív következményével együtt. A. G. Aganbegjan közgazdász: Most már természetesen könnyű ítélkezni, de ma már senki sem tudja szemléletesen elképzelni, milyen volt Oroszország a húszas évek végén. Most sokan szeretik feldicsérni a NEPet, nosztalgiával gondolnak azokra az időkre. A NEP egy nagyon érdekes új politika, nagyon sokat tettek akkor az önelszámolás első lépéseinek kifejlesztésére, a kereskedelmi kapcsolatok terén [ ] de milyen volt akkor az ország gazdasága? Ez egy agrárország volt, koldus, az éhség szélén, nehézipar nélkül, erőművek nélkül, honvédelmi ipar nélkül. [ ] Vajon fel lehet-e venni egy ilyen országgal a harcot a fasiszták ellen? Acél nélkül, gépek nélkül? Teljesen világos volt, hogy létre kellett hozni a nehézipart. S emellett nem annyi idő alatt, mint Anglia vagy más országok, ahol erre hosszú évtizedek mentek el, hanem szó szerint 10 év alatt kellett létrehozni a puszta földön, és mi ezt a hőstettet végrehajtottuk [ ] s ezt nem tették meg mások, sem előttünk, sem utánunk. [ ] És ne adja az Isten valakinek, hogy ilyen határidőkre ilyen kérdéseket kelljen megoldania. [ ] Ezt csak az eszközök kemény átcsoportosításával lehetett megvalósítani. El kellett vonni az eszközöket a mezőgazdaságtól, a fogyasztási cikkek gyártásától, el kellett venni a lakosság eszközeinek egy részét. [ ] Embermilliókat kellett megszervezni és elküldeni az építkezésekre talicskával és lapáttal, minthogy nem voltak akkor sem exkavátorok, sem buldózerek. [ ] Meg kellett szervezni Magnyitogorszk építését, a kuznyecki fémkombinátét, a sztálingrádi traktorgyárét, a cseljabinszki traktorgyárét, alumíniumiparunk, golyóscsapágygyártásunk megteremtését. [ ] Nem volt egyetlen ilyen üzemünk sem. [ ] A szovjet vegyipart, hogy legyen üzemanyag, létre kellett hozni egy sor repülőgépgyárat, hiszen nálunk egy sem volt, megteremteni a gorkiji autógyárat, hogy gépkocsikat gyárthassunk stb. stb. [ ] V. A. Kaverin író: Az irodalom a húszas években többé-kevésbé szabad volt. Egy sor csodálatos alkotás született, voltak, megjelentek írók, akiknek neve világszerte ismertté vált, köztük Jurij Tinyanov, mondjuk, később Mihail Bulgakov, Paszternak, Mandelstam. [ ] De lám, tevékenységük a harmincas években megszűnt [ ], mert lehetetlen volt dolgozni. Írni csak az íróasztalnak lehetett. [ ] T. I. Zaszlavszkaja: A harmincas évek körülményei nem kedveztek természetesen a szociológia fejlődésének, főként azért, mert a szociológia általában hű képet ad arról, ami történik, a szociológia visszacsatolást biztosít a vezetés felé, az objektum ismeretét, a benne végbemenő változásokat jelzi a vezetés szubjektuma számára. Ám a harmincas évek irányítási rendszere nem volt érdekelve abban, hogy tudja, milyen szörnyűségek történnek valójában az életben, és azokat az embereket, akik becsületesen igyekeztek a vezetőket tájékoztatni, mert hittek 109

114 abban, hogy ezek az emberek nem tudják, Sztálin nem tudja, hogy ténylegesen hogyan megy végbe a kollektivizálás, milyen túlkapások fordulnak elő, ezek becsületesen igyekeztek lefolytatni a vizsgálatokat, és közölni ezeket az adatokat. De bezárták a megfelelő intézeteket, az Agrárgazdasági Intézetet, és az összes vezetőt kártevőnek nyilvánították. A. G. Aganbegjan: Természetesen a kegyetlen iparosítás során, a források kegyetlen újrafelosztása során, egy parancsutasításos gazdaságban, egy békeidőben működő valóságos hadigazdaságban, természetesen hatalmas hibákat követtek el, az ár sokkal alacsonyabb lehetett volna helyes gazdálkodás esetén. [ ] Most látjuk ezt. [ ] Lehetett volna, természetesen, ésszerűbben végrehajtani a kollektivizálást, nem kellett volna a fél szarvasmarhaállománynak elpusztulnia, valószínűleg el lehetett volna kerülni a jegyrendszer bevezetését, amit kénytelenek voltak megtenni a harmincas évek elején, de aztán a második ötéves terv teljesítésének eredményeképpen sikerült megszüntetni. [ ] Valószínűleg több lakást lehetett volna építeni stb. Ám az egy teljesen más időszak volt. Most nagyon nehezen tudjuk elképzelni magunknak, és a modern ember, ha ilyen körülmények közé helyeznénk, meghalna, én úgy gondolom. [ ] V. A. Kaverin: A bátyámat, aki jelentős tudós, sőt mondhatnám híres tudós volt, mikrobiológus, a szovjet víruskutatás megalapítója, háromszor tartóztatták le, és börtönben és fogságban legalább 10 évet töltött el. Néha előfordult, hogy erre éppen legnagyobb tudományos sikerei után került sor. Felfedezte a tavaszi nyári agyhártyagyulladás vírusát, és ezért megkapta a Sztálin-díjat és a Lenin-rendet, és a következő napon vagy két nap múlva letartóztatták. [ ] I. Ny. Flakszerman: május elseje előtt tartóztattak le. Természetesen megtagadtam, hogy bevalljam a bűnömet, melyet soha nem tudtak megnevezni. Csak a cikkelyt és a pontokat határozták meg, de hogy ezek mire vonatkoztak, azt soha nem tudták megmondani. Az ügyemben a nyomozás nagyon egyszerű volt. A nyomozó kijelentette: Mi mindenről tudunk, amit csináltál, neked csak be kell vallanod. Ám ha az ember nem vall, akkor nekik semmilyen anyaguk sincs. Minthogy én nem vallottam, kínlódtak, kínlódtak velem és végül 3 évet kaptam bírósági ítélet nélkül. És elküldtek Kolimába. [ ] Meg kell mondjam, nehezebb helyet nehéz lett volna kitalálni. Csak egy számot mondok: a főleg aranybányában dolgozó foglyok száma 250 ezer volt. Minden hajózási idényben 70 ezer embert hoztak. A lélekszám pedig stabilan 250 ezer maradt. 70 ezer minden évben elpusztult. Íme, ilyen körülmények között kellett dolgoznom. És csak januárban tértem vissze Moszkvába, ahol rehabilitáltak, visszakaptam a párttagságomat, és ismét az energetikában kezdtem dolgozni. [ ] H. F. Satrov: Ahhoz, hogy megértsük ezt, és megérezzük egész tragikumát annak, ami sajnos országunkban történt abban az időszakban, amikor az ország élén Joszif Visszárionovics Sztálin állt, ismerni kell a tényeket. [ ] Amikor felépítettünk egy ilyen országot, kinek az érdeme ez? [ ] Úgy gondolom, azért tudtuk megtenni, mert természetesen hatott, erőteljesen hatott az októberi forradalom potenciálja. De éppen ebben az időben, nézetem szerint helyrehozhatatlan dolgok történtek, amelyek összefüggenek Joszif Visszárionovics Sztálin tevékenységével, amikor a szocializmus eszméire, az októberi forradalom eszméire nagyon súlyos csapást mértek. [ ] Ez nem a törvényesség megsértése. Ez a párt tudatos lefejezése, az októberi forradalom lefejezése. [ ] Nem mennyiségi, hanem minőségi csapás érte a szocialista építést országunkban és a szocializmus ügyét az egész világon. I. Ny. Afanaszjev: [ ] Van még itt egy összetettebb probléma és kérdés, amelyre nem olyan egyserű válaszolni. Ezt úgy lehetne megfogalmazni: ami jó van a múltunkban, mindez a szocializmus tulajdonsága, és mindaz, ami benne nem jó, hibás, negatív, az mind Joszif Visszárionovics Sztálin számlájára írandó. S ezzel mintha minden rendben is lenne, minden a helyére kerülne. De ilyen az életben nincs. [ ] Az életet nem lehet fogni és félbevágni. [ ] És azt mondani: a jót oda, a rosszat ide. [ ] Arról van szó, hogy sok dolog abból is, amit pozitívnak és vitathatatlannak tekintünk és fogunk tekinteni, ez ugyancsak kapcsolódik Sztálin nevéhez, ez egyrészt. [ ] És másrészt pedig azt mondhatjuk, hogy a húszas évek végére eluralkodott a hadikommunista ideológia, s hogy ennek az ideológiának a megtestesülése volt Sztálin. De a kérdésnek a másik oldala: [ ] nincs kizárva, hogy arra a következtetésre jutunk, hogy éppen ez a hadikommunista ideológia, s nem a NEP-nek megfelelő szemlélet jellemezte pártunk túlnyomó többségét, s ebben az értelemben Sztálin nem tett mást, mint a lehető legjobban kifejezte azt az ideológiát, amely norma volt a párt számára. [ ] H. F. Satrov: A XVI. pártkongresszuson megválasztott Központi Bizottság [ ] kb. 70%-át megsemmisítették [ ] és így tovább; és eljutunk a XVII. pártkongresszuson megválasztott Központi Bizottságig, azaz az egymást követő valamennyi Központi Bizottság, a párt vezérkara, a forradalom vezérkara, ezek mind becsületes, tiszta emberek voltak, akik tévedhettek, akik a szocializmus építésének módszereire és útjaira vonatkozólag különböző nézeteket képviseltek, akik ezekben a kérdésekben hibázhattak, javasolhattak, hogy úgy mondjam, helytelen utakat, na és, mi van itt különben. Hiszen mindez először fordult elő az emberiség történetében, utat törtünk, senki sem hagyott receptet, se Marx, se Engels, csak Vlagyimir Iljics hagyta ránk a szocializmus 110

115 építésének elég pontos és összefüggő tervét. Sztálin [ ] sajnos, teljesen más úton járt. [ ] Itt az eltérés óriási. Ez a lefejezett Vörös Hadsereg. [ ] Érdekes, segített ez nekünk vagy nem segített a Nagy Honvédő Háború első időszakában? Ez a lefejezett Külügyi Népbiztosság, ez a lefejezett tudomány, a hivatásos pártmunkások hatalmas tömege és egyszerűen emberek, egyszerű emberek. [ ] A. M. Szamszonov történész: Amikor ez ellenünk irányuló agresszió teljesen nyilvánvaló körülményei között, az erről szóló jelentések birtokában, a nyugati határainkon álló milliós hadseregről is tudomásuk volt, Sztálin egyre csak ragaszkodott elképzeléséhez, hogy nem szabad Hitlert provokálni, el kell húzni a háború kitörését, és ennek eredményeként olyan súlyos csapást mértek ránk, melyre a nyugati határ menti körzetekben lévő csapataink nem voltak felkészülve. Ennek tragikus következményei voltak. J. A. Poljakov: A Honvédő Háború idején szintén hatalmas, még nagyobb veszteségeink voltak. Nálunk minden iskolás gyerek ismeri a 20 milliós számot. A valóságban ezek a veszteségek nagyobbak voltak. Ezt egy elemi számítás is tanúsíthatja ben, a háború előestéjén az ország lakossága 194 millió volt ra pedig ez a létszám 167 millióra csökkent.[ ] Nem, a veszteségeket nem lehet igazolni. [ ] Ha nem követjük el azokat a jelentős tévedéseket és hibákat, melyek előfordultak az ellenség visszaverésére tett felkészülés során, a háború első szakaszában. [ ] Ezek a tévedések, természetesen, jelentős mértékben Sztálin számlájára írandók. [ ] L. Valiani történész, örökös szenátor (Olaszország): A Szovjetunió 1941-től kezdve állt ellen Hitler Németországának, és végül győzött. Ez Sztálint, mindenki szemében, még az én szememben is népszerűsítette. Én itt a partizán, az ellenállási mozgalom egyik vezetője voltam Milánóban, és természetesen nagyon jól tudtuk, hogy [ ] a Szovjetunió nélkül persze az angolok és az amerikaiak nélkül sem nem tudtuk volna legyőzni Hitlert. A háború alatt minden fenntartás nélkül Sztálin mellett voltunk, akármit is csinált, azon reményben, hogy a háború vége után vissza fog térni a lenini korszakhoz. Mi úgy gondoltuk akkor, hogy a sztálini regresszió, elnyomatás a háborús veszélynek volt a következménye. [ ] Mi úgy gondoltuk, hogy ez a Sztálin-korszaknak a magyarázata. Sajnos nem így volt, mert aztán a Sztálin-korszak, a Sztálin-elnyomás nem tűnt el a győzelem [ ] után, hanem megmaradt úgyszólván a XX. kongresszusig, 1956 februárjáig, mikor Hruscsov ezt a Sztálin-korszakot visszautasította. [ ] A. P. Butenko: A XX. kongresszus ügye később fokozatosan semmivé vált, és most tanulmányozzuk. Úgy vélem, hogy történettudományunknak tisztáznia kell, milyen erők fordították vissza a fejlődést, miért nem váltak teljesen valóra a XX. kongresszus határozatai. Gondolom a történettudománynak válaszolnia kell arra a kérdésre, milyen konkrét erők, milyen konkrét emberek akadályozzák meg e határozatok teljes megvalósítását. Személyes véleményem az, hogy ma is ugyanazok az erők akadályozzák a peresztrojkát a Szovjetunióban. Ezek a bürokratikus, adminisztratív erők nem szeretnék, hogy a peresztrojka gyorsan fejlődjön, így ma is akadályozzák. Ezért, ha nekünk sikerül megfelelően tájékozódnunk a történelemben, akkor könnyebb lesz előrehaladnunk. [ ] Készítették: történész-konzultáns: Kende János, szerkesztő: Radványi Dezső, dramaturg: Bokor László, riporterek: Horváth Péter, Heltai András, rendező: Vitéz Gábor. 111

116 1. Minisztertanács, Arad, augusztus 10. A világosi fegyverletétel elõtörténetéhez TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! HERMANN Róbert Minisztertanács, Arad, augusztus 10. A világosi fegyverletétel előtörténetéhez A História 1984/1. száma tematikus egységet szentelt a magyar történelmi közgondolkodás egyik alapelőfeltételének, az áruló-komplexus -nak. A magyar történelem legnagyobb árulójá -nak Görgei Artúrt kiáltotta ki. S máig vezető pártorgánumunk (Népszabadság, május 7.) kiöregedett publicistái címeiben is kísért az áruló" mítosza. Alábbiakban az évi történelmi valóságot megvilágító, most előkerült jegyzőkönyvet tesszük közzé. Valójában mi volt az esély 1849 augusztusában? Ez a kérdés. Áruló-e az, aki reálisan mérte fel a lehetőséget? (A szerk.) augusztus 10-én reggel Aradra érkezett Szemere Bertalan miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter. Megérkezésük után Kossuth Lajos kormányzó azonnal minisztertanácsot hívott össze, ahol beszámoltak küldetésük eredményéről július 29-én ugyanis Őket bízta meg a minisztertanács és a kormányzó az orosz intervenciós hadsereg főparancsnokságával való tárgyalással, illetve Görgei Artúr altábornagy megfigyelésével. A minisztereket ugyanis akárcsak a közvéleményt ezekben a hetekben két kérdés foglalkoztatta: egyrészt az, hogy sikerül-e diplomáciai eszközökkel semlegesíteni az orosz intervenciót, másrészt, ha ez nem sikerül, ki lesz az utolsó, döntőnek szánt csatában az összevont magyar főerők parancsnoka. A minisztertanácson az első kérdés került terítékre. Szemere és Batthyány elmondta, hogy két államiratot intéztek Paszkevics herceg tábornagyhoz, az orosz főparancsnokhoz, s hogy a másodikban Kossuth útmutatásának megfelelően utalást tettek arra, hogy Magyarország esetleg hajlandó lenne elfogadni egy, az orosz uralkodóházból származó fejedelmet, ha az garantálja az évi törvények megtartását. Ez utóbbi ajánlattal Poeltenberg Ernő tábornokot és Beniczky Lajos ezredest küldték az orosz táborba. Erről az augusztus 10-én délelőtt tartott minisztertanácsról lényegében ennyit tudunk, Görgeinek a kronológiát kissé összezavaró emlékirataiból. Arra, hogy augusztus 10-én Aradon két minisztertanácsot tartottak, még abból az itt megfogalmazott, immáron harmadik államiratból következtethettünk, amely Kossuth hagyatékában, Kossuth saját keze javításaival, német nyelven maradt fenn, a amelynek fő pontjai a következők voltak: 1. Magyarország népei az orosz uralkodóházból való herceget kívánnának dinasztiaalapítóként, aki garantálná és megtartaná a magyar korona országainak alkotmányos állami létét, s készek arra, hogy új királyukat és utódait ugyanazzal a hűséggel szolgálják, mint előtte három évszázadon át a Habsburg-dinasztiát. 2. Ha Oroszország politikája nem engedné meg Magyarország népei e kívánságának teljesítését, kérik, vesse latba az európai nagyhatalmak közötti befolyását s közvetítsen az évi törvények alapján. 3. Ha a Habsburg-dinasztia makacsságán e közvetítés zátonyra futna, Magyarország népei kinyilatkoztatják, hogy inkább készek a kétségbeesés harcát folytatni Ausztria ellen, minthogy magukat feltétel nélkül alávessék a Habsburg Lotharingiai-uralkodóháznak. A résztvevők közül Kossuth soha nem írta meg az emlékiratait a szabadságharcról; Csányi László közlekedésügyi miniszter éppen Aradon veszítette el immáron január eleje óta írott naplóját, s két hónap múlva, október 10-én Pesten a hadbíróság ítélete alapján kivégezték, akárcsak kollégáját, Aulich Lajos hadügyminisztert, akit négy nappal előbb, Aradon ért e sors. Vukovics Sebő igazságügy-miniszter emlékiratai írásában csak július végéig jutott el. A szabadságharc történetét három kötetben megíró Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig ugyanúgy nem ír e minisztertanácsról, mint a külügyminiszter, Batthyány Kázmér. Duschek Ferenc pénzügyminiszter ekkor nem tartózkodott Aradon. Egyedül Szemere Bertalan miniszterelnök és belügyminiszter említi néhány szóban e minisztertanácsot hírhedten elfogult Görgeijellemrajzában. Eszerint Görgei maga augusztus 9-én tudtunk nélkül Aradra előreszalad, Kossuth még aznap miniszteri tanácsot tart, s anélkül, hogy nekünk írt, minket bevárt s a Paszkevicshez intézett két emlékiratokat csak ismerte volna, Görgeinek egy új alkujavaslatát elfogadja, s annak vezetésével éppen őt bízza meg. Mi, ti. Batthyány és én másnap csak reggeli 10 órakor értünk Aradra, s épp akkor mentünk a miniszteri tanácsra, midőn az új alkujavaslat (melyben föltételesen a muszka cárnak a korona is megajánltaték) hitelesíttetett. Természetes, hogy mi, kik az augusztus 5-i levelet írtuk, ez eljárást nem helyeselhetvén, a megbízatásrul leköszöntünk, mely Kossuth által különben is már Görgeire átruháztatott. 112

117 Az idézettekben azonban teljes a kronológiai zavar. Az új, a cári családnak a koronát nyíltan felajánló alkujavaslat közvetítésével a minisztertanács ugyanis nem Görgeit, hanem éppen Szemerét és Batthyányt bízta meg, s Görgei megbízólevelét augusztus 11-én maga Szemere írta meg! A minisztertanács határozataival kapcsolatban tehát nem hagyatkozhatunk a kortársak beszámolóira. De a Kossuth hagyatékában fennmaradt harmadik államirat szövegében is vannak homályos pontok. A 2 3. pontból úgy tűnik, hogy a magyar kormány nem utasítaná el a Habsburg Lotharingiai-uralkodóház visszaültetését Magyarország trónjára, ha az hajlandó kiegyezni az évi törvények alapján (szó sincs tehát a Függetlenségi Nyilatkozatról), de az osztrákok előtti feltétel nélküli meghódolást elutasítja. E kételyek és homályos pontok tisztázását azonban lehetővé teszi az az okmány, amely Vörös Antalnak, Kossuth titkárának a gyűjteményében maradt fenn, Vörös Antal másolatában. A másolat a következőképpen hangzik:. A fővezérség ügyében a kormány még auguszt. 9-kén sem volt tisztában. Szemere Bertalan e napról kelt levelében Nagyváradról írja, hogy Görgeiben bizalma egyáltalán nincs, mert neki, mint látszik, éppen semmi, vagy legalább megfoghatatlan politikája van. Környezete s egész táborkara a szó teljes értelmében demoralizált; bosszankodással kellett tapasztalnia, mennyire kigúnyolnak minden kormányintézkedést, s attól érkező újabb harcmezei kedvező híreket. Görgei úgymond Szemere szájával több kárt tett, hogysem azt fegyverével helyre tudná hozni. Szemrehányást tett egyébiránt Kossuthnak, miért nem lépett fel terrorizmussal, mely mód egyedül lehetett volna képes sok bajt elhárítani. Csányi ellenben ugyancsak augusztus 9-kéről kelt levelében Görgeit csak különcnek nevezi, és sok szögletessége mellett is becsületes hazafinak s tábornokaink között legügyesebbnek hiszi. Kossuth Szemeréhez augusztus 10-kéről intézett válaszában azon megjegyzést tette a szemrehányásképp felhozott terrorizmusra nézve, miként ő azzal nem élhetett, mert annak barátja sohasem volt; mert ő azt tanulta a históriából, hogy a terrorizmus végeredményében kedvezőleg sohasem szokott gyümölcsözni. Azonban viszonzásul kérdést tett: miért nem használta tehát Szemere a terrorizmust, ki mint miniszterelnök, az ő tudta és beleegyezése nélkül proklamálta a debreceni országgyűlésben az új minisztérium forradalmi irányú programját. Én úgymond Kossuth, bár a terrorizmusnak barátja nem vagyok, ha mégis mások azt üdvösnek látva gyakorlatba vették volna, én talán nem álltam volna annak ellenében akadályul. De miért tennők magunkat azzal még nevetségessé is, miután éppen annak vagyunk legnagyobb hiányában, mi a terrorizmusnak legfőbb kelléke; csak nézzünk szét a hazában; ki volt köztünk terrorista? Madarász; s mi volt az ő pártja, melyre támaszkodni lehetett volna? Ugyancsak augusztus 10-kéről Szemere Bertalan miniszterelnök és gróf Batthyány Kázmér külügyminiszterhez intézett rendeletben a Paszkeviccsel parlamentírozásra vonatkozva úgy nyilatkozik Kossuth, miként nem hiszi, hogy az nekünk mindaddig definitív nyilatkozzék, míg mi a baloldalon az osztrákok ellen diadalmas csatát nem vívunk. Utasításul pedig a miniszteri tanács határozata nyomán következők adattak: 1. A kiküldött miniszterek a kormány és nemzet nevében Paszkevicsnek ki fogják nyilatkoztatni, miképpen Magyarország királyává akár Leuchtenberget, akár Konstantin herceget elválasztják azon feltétel alatt, ha az 1848-ki törvények alapján Magyarország szabadságát, függetlenségét és nemzetiségét esküvel is erősítve biztosítandják. Ily feltétel mellett kötendő kölcsönös szerződés után, legfellebb 15 nap alatt a kormány Aradon országgyűlést rendezend, s a nemzet által elválasztandó magyar király Szent István koronájával meg fog koronáztatni. 2. Ha a fentebbi feltétel mellett tett ajánlatot Paszkevics annál fogva nem volna hajlandó elfogadni, mivel arra nézve kapott utasításában felhatalmazva nincsen, a kiküldött miniszterek őt felkérendik, hogy cárjának közbenjárásával az ausztriai dinasztiával kötendő egyezséget eszközöljön. 3. Ha Paszkevics ezt is vonakodnék elvállalni, ez esetben a kiküldött miniszterek ki fogják nyilatkoztatni, miként mi a háború viszonyait már eddig mindkét részről elegendőnek tartván, minden csepp vérért, mely ezután fog folyni, a világ és a história előtt őt tesszük felelőssé, s ügyünk igazságának érzetében vívandjuk a desperáció harcát; és ha Isten e harcban sem áldaná meg fegyverünket, a vonaglás végpercében készek leszünk magunkat az orosz cárnak megadni, csakhogy az istentelen Habsburg-háztól menekülhessünk. 113

118 A Vörös Antal által idézett augusztus 9-i Szemere-levelet nem ismerjük. Szemere augusztus 5-én írott levelében festett Görgeiről és tisztikaráról ilyen kedvezőtlen és kevéssé tényszerű képet. Augusztus 7-én, ugyancsak Kossuthnak írott levelében fejtette ki, hogy a hadsereget és a népet vagy fanatizálni, vagy terrorizálni kellene: Amaz nem ment, nem megy, emez inkább menne, a kényszerített, kiéhezett, bosszúra gerjedt nép bátor csak." Csányi augusztus 9-i levelét sem ismerjük. Az előző napon Zarándról Vukovics Sebőhöz írott levelében azonban megemlíti, hogy írt Kossuthnak. E levélben Görgeiről így nyilatkozik: Akárki mit mondjon, ha Görgei ki nem neveztetik mielőbb fővezérnek elveszett a haza. Nem mondom én, hogy ő menti meg bizonyosan, de már azt mondom, hogy ha valaki viszonyaink közt hivatva van annak megmentésére, úgy ő az. Azért örültem tőled utóbbi veledlétem alkalmával hallhatni, hogy te is szükségesnek, tartod kinevezését. A seregéről írt hírek alaptalanok, ő most is bálványa annak, és hős tisztjeinek, kik [...] Görgei mellőzésével mindnyájan mellőzötteknek éreznék magukat és akkor hogyan lehessen várni a kellő lelkesülést?" Kossuth Szemeréhez intézett válaszát szintén nem ismerjük, de a benne található állítások hitelességét későbbi feljegyzések megerősíteni látszanak. így pl. Szemere jegyezte fel rendkívül elfogult Kossuth-jellemrajzában, hogy a kormányzó augusztus 11-én, azon nap reggelén, melyen a diktatúrát Görgeinek átadta, azt mondá:»a respublika szavak kiejtése vesztette el a hazát«. A terrorizmusra nézve pedig a vidini levélben Kossuth a következőket mondta: Külellenség ellen meg tudtam védeni nemzetemet. Belárulás ellen nem. Talán ha Robespierre lettem volna. De ez lenni nem tudtam, nem akartam, s mondhatlan szerencsétlenségemben is emel a gondolat, hogy kezem vértől mocsoktalan. A Vörös Antal által feljegyzett okmány legérdekesebb része az, amely a Szemerééknek adott minisztertanácsi utasítást tartalmazza. Az első pont megtalálható a Paszkevicsnek küldendő államiratban is. A második pont a harmadik államiratban sokkal általánosabb megfogalmazásban szerepel; a Vörös Antal által feljegyzett minisztertanácsi utasítás már határozottan szól az Ausztriával való megegyezésről. Ennek lehetőségét, egy Coburg-herceg magyar királyságával kombinálva Kossuth még a vidini levélben is említi. A harmadik pont szintén nem zárja ki az államirat szövegét, egyetlen lényeges különbséget, pontosabban kiegészítést kivéve. Ez a pont ugyanis még a temesvári vesztett csata hírének vétele előtt határozott formában említi az oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletétel lehetőségét. Ebből viszont az következik, hogy a kormány még a temesvári katasztrofális vereség hírének vétele előtt, tehát egy jóval kedvezőbbnek látszó hadászati helyzetben sem látott lehetőséget arra, hogy Kossuth lemondó nyilatkozatának szavait idézve az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk, ha azok egyike, a nagyobb katonai erőt képviselő s jóindulatúbbnak látszó orosz, nem hajlandó békealkudozásokra. S következik ebből az is, hogy a kormány és Kossuth az államiratban említett kétségbeesett harcon nem az utolsó töltényig és utolsó emberig vívandó küzdelmet értette: ők is csak addig látták értelmét a harcnak, amíg az bármi eredménnyel kecsegtet. A temesvári csata után azonban e harcnak már csak áldozatai lehettek, eredménye nem. S a kormány sejtése az orosz fővezér szándékaival kapcsolatban sem volt alaptalan. Ezt bebizonyította Paszkevicsnek a második államiratra érkezett válasza, amelyről Kossuth már Aradról elutazva, augusztus 11-én Poeltenbergtől és Beniczkytől értesült. Eszerint az orosz hadsereg harcolni jött Magyarországra s nem alkudozni, tárgyalni pedig legfeljebb a feltétel nélküli fegyverletétéiről hajlandó. A fentiekből pedig az is következik, hogy a minisztertanácsi utasítás harmadik pontját elfogadó miniszterek egyike sem tehetett később Görgeinek amiatt szemrehányást, hogy a tábornok a temesvári vereség hírének vétele, Poeltenbergék visszaérkezése, illetve az utolsó adu, a korona Szemere által történt elvitele után az általa összehívott haditanácsnak csak az oroszok előtti fegyverletételt tudta javasolni, amit aztán e haditanács Görgei távollétében két ellenszavazattal el is fogadott. S e két ellenszavazat sem a harc, hanem az osztrákok előtti fegyverletétel mellett szólt. Ám az emigrációnak főleg külpolitikai okokból árulóra volt szüksége, s erre a legalkalmasabb személynek mind Kossuth, mind a vele nemsokára szembeforduló Szemere és Batthyány Kázmér Görgeit ítélte legalkalmasabbnak. Az árulás legfőbb bizonyítéka pedig a fegyverletétel volt. Így aztán érthető, hogy az augusztus 10-i második minisztertanácsról és a kormány augusztus 11-i lemondásáról a nemzetközi sajtóban kemény és évekig tartó vitákat folytató emigráns miniszterek mindegyike bölcsen kerülte e vitákban az augusztus 10-i első minisztertanácson hozott határozatot. A Vörös Antal-féle másolat lelőhelye: Magyar Országos Levéltár. R Vörös Antal iratai. 5. csomó sz. kötet sz. irat o. 114

119 1. A fõváros államosítása. A bürokrácia autonómiája Budapest példáján SÁGVÁRI Ágnes A főváros államosítása A bürokrácia autonómiája Budapest példáján A História 1987/5 6. száma a sztálini rendszerről szólt. Szerkesztőségünk, a megkereséseknek eleget téve, folyamatosan kívánja közölni azokat az írásokat, amelyek a rendszer egy-egy sajátos vonására világítanak rá, konkrét történelmi anyag alapján. (A szerk.) A tanácsrendszer évi bevezetése a folytonosság megszüntetését deklarálta, de egyben szakítást jelentett az közötti fejlődés demokratikus hagyományaival is. A kezdeti lendületet az adta meg, hogy több mint ezer község egyik napról a másikra önállóságot kapott, új, lelkes emberek kerültek a tanácsokba. A tanácsokban a területi önállóság s az alkotmány ígérete szerint a hatalom, az igazgatás és a tömegmozgalom egységét keresték. Budapesten pl. a fővárosi és kerületi tanácsoknál összesen 2400 tanácstag tehát választott társadalmi. munkás állt munkába. A 22 kerületben a fizetett apparátus élén álló végrehajtó bizottságok elnökei és azok két-két helyettese kivétel nélkül mind a felszabadulást követő társadalmi-politikai mozgalmak aktivistáiból kerültek ki. (Ugyanakkor a megszűnt pártokból, kijelölt funkcionáriusok aránya nem haladja meg a 7%-ot.) Az autonómia felszámolása Az új rendszertől választók és választottak egyaránt a régi bürokratizmus, az ezerszer megélt és megírt előszobázás végét várták. A valóságban azonban a kategorikus centralizáció vált uralkodóvá, amelyet a gazdaságpolitika szükségei -vel és az éleződő osztályharc -cal indokoltak. A piramis teljes súlya a legalul elhelyezkedő tanácsokra nehezedett, amelyek mindennapi kapcsolatban álltak a lakossággal. Az új politikában gyökeresen megváltozott a főváros megítélése, következésképpen a városigazgatás feladatainak meghatározása is. A főváros sajátos helyzetét és feladatkörét rögzítő, több mint 7 évtizeden át elvként elfogadott törvényt (1876) hatályon kívül helyezték, a város autonómiáját megszüntették. Tulajdonától mintha tőkés lett volna megfosztották, bevételi forrásait államosították, és igazgatási szempontból látszólag egy szintre helyezték a megyékkel. Pedig aligha szorul bizonyításra, hogy egy fővárosban, kiváltképpen Budapesten a városvezetésre a megyéktől eltérő feladatok hárulnak. De 1950-ben nemcsak a megyék fejlesztése volt a cél, hanem egyúttal Budapest betagolása is. Úgy tűnik, Budapest a 20. lett a megyék között. A Fővárosi Tanács nevéből elhagyták a fő szót, és egyszerűen a Budapesti Városi Tanács nevet kapta. Minden olyan rendelkezés, amelyet a megyéknek szántak, Budapestre is vonatkozott, legyen az termelőszövetkezetek gyorsított szervezése, vagy a szolgáltatásban dolgozók iparigazolványának bevonása, kuláklista összeállítása stb. A Belügyminisztérium mint csúcsminisztérium felügyelt a tanácsok egységes működésére, a végrehajtó bizottságok tevékenységére: előre kijelölte a tanácsok napirendjét, a tanácsüléseken hivatalból részt vettek a pártból és minisztériumból érkező instruktorok. Sőt, az ügyetlenkedő tanácselnök helyett a beszámolót is megírták! S ahol az előterjesztés a tanácsnál készült, mint pl. Budapesten, a napirendre kerülő javaslatokat előzetes egyeztetésre az ágazati minisztériumhoz, a Belügyminisztériumhoz, sőt az illetékes pártbizottsághoz is be kellett nyújtani. Vonatkozott ez a kinevezésekre is, az adott tanács területén működő kiskereskedelmi vállalatok osztályvezetőiig, vagy a tanácsok előadóiig bezárólag. A rend kedvéért tehát minden egyes tanács felépítése azonos lett, olyannyira, hogy Budapesten a vári I. kerületben mezőgazdasági osztály is létesült, amely begyűjtési tervet készített és teljesített is! A hierarchiában egy feljebb elhelyezkedő tanács választott testülete, de főként apparátusa az alatta elhelyezkedőnek felső szerveként működött, mialatt a helyi ügyek intézése a hatósági jogkörökkel együtt egyre feljebb kúszott, hogy aztán a minisztériumok kezébe összpontosuljon a kályhacső-kiutalástól a textilhulladék feldolgozásig az intézkedések teljes volumene. Mi sem természetesebb, minthogy így a tanácsok a bürokratizmus áttekinthetetlen útvesztőibe bonyolódtak. Bürokratizmus, bizalmatlanság, törvénytelenségek 115

120 A mechanizmus működésének nehézségei már 1951-ben nyilvánvalóak voltak. Az évi számú minisztertanácsi rendelet tett egy lépést előre, mondván, a miniszterek elsősorban feladatuk ellátása körében adhatnak ki rendeletet, minden egyéb rendelkezés formája pedig az utasítás. A tanácsok mindennapja szempontjából azonban a felülről jövő döntések formái összemosódtak. Ezek jórészt titkos és bizalmas jellege, másrészt mennyisége már az apparátus áttekintését is akadályozta. Hogyan juthatott volna el a sok papír tanulmányozás vagy akár ellenőrzés céljából a tanácstagokhoz, netán a választópolgárokhoz? A törvényesség megsértésének lehetőségét a tanácsrendszernek ez a felépítése eleve magában hordozta. Feltételezhetnénk, hogy e centralizált szervezet legalább a párt- és kormányszervek bizalmát élvezte. Ehelyett az ötvenes évek elején a kádermunka újra fokozottabb hangsúlyt kapott a tanácsoknál is, elsősorban az államgépezetben megbúvó reakciós elemek szabotázsa, a kulákok ellenállása ellen irányult a szocializmus építése során élesedő osztályharc jegyében. A személyzeti vezető áprilisi jelentése szerint a városi tanács érdemi ügyintézőinek száma 788, közülük 405 került be 1945 után a közigazgatásba. Ezek közül eredeti foglalkozása szerint 214 munkás, 8 paraszt, 287 alkalmazott, 92 értelmiségi, 4 egyéb foglalkozású. A származást regisztráló statisztika nem sokban különbözött a foglalkozásitól. A következtetés mégis így hangzott: A számok is bizonyítják, hogy az 1945 után bekerült káderek szociális összetétele nem megfelelő. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a tanácsnak az évi kormányprogram előtt készült jelentése szerint az apparátusban 239 változás következett be, 135 embert politikai okból távolítottak el, s újból 1194 kulcspozíciót viselő káder ügyét vizsgálták felül a budapesti tanácsoknál. E légkörben a papírmunka növekedése törvényszerű. A bizalmatlanság a bürokrácia egyik melegágya. A bürokrácia ellenére A Sztálin halálát követő változások egyik jele volt, hogy az évi párthatározatot és kormányprogramot követően már 1953 júliusában rendelet szüntette meg a tanácsok belügyminisztériumi felügyeletét, és a megyékkel együtt a budapesti tanácsot is közvetlenül a Minisztertanács irányítása alá vonta. Megkezdődött az új tanácstörvény előkészítése. A szocialista országok gyakorlatában elsőként került részletes kidolgozásra az ún. kettős alárendeltség elve. Eszerint a VB (Végrehajtó Bizottság) vertikálisan egyrészt a Minisztertanácsnak, másrészt a helyi felsőbb szintű hatalmi szervnek van alárendelve, horizontálisan: az őt megválasztó tanácsnak. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a bürokráciának a pártszervek, állami hivatalok, tömegszervezetek s tanácsi intézmények láncolatából szövődő hálóját csakis nagyon határozottan, a törvényt támogató végrehajtási utasítás mellett az ésszerűsítés jegyében megfogalmazódó rendeletek sorozatával lehet átvágni. Ez volt a jelentősége a törvény végrehajtását előkészítő, eleddig oly kevéssé méltatott 2925(10) számú, Az államigazgatás és racionalizálás irányelveiről készült kormányhatározatnak. Minisztériumi és tanácsi szinten racionalizálási bizottságok alakultak, s 1955-ig működtek. Az évi X. törvény, az ún. második tanácstörvény vitájára készülve a Budapesti Racionalizálási Bizottság az illetékes kormánybizottsághoz azonnal javaslattal fordult a Budapesti Városi Tanács különleges jogállását átfogóan szabályozó jogszabály megalkotása végett. A törvény 65. -a végül is mindössze annyit mondott ki, hogy Budapest főváros tekintetében a törvény végrehajtása során szervezeti és hatásköri vonatkozásban, valamint a gazdasági terv és költségvetés megállapításakor figyelembe kell venni azokat a követelményeket, amelyek a főváros jellegéből fakadnak; Mikor azonban a fővárosi vezetés igazán szerényen annyit kért, kapja meg a terv keretszámait s a tervutasításokat a szakminisztériumoktól, kapjon rendelkezési jogot saját tervező és kivitelező vállalatai kapacitása fölött, kapjon önálló létszámkeretet és azon belül jogot az átcsoportosításra a realizálásra nem került sor. Ugyanis a tervezet a főhatóságok és egyes minisztériumok részéről erős ellenállásba ütközött és ezért nem került a Minisztertanács elé. A törvény amúgy sem pontos megfogalmazása tehát lényegében érvényét vesztette. Új csupán a név: Budapest Főváros Tanácsa. A tanácsok főleg a fővárosi tanács és a minisztériumok éveken át húzódó vitájában a Minisztertanács nem foglalt egyértelműen állást. Javaslatot saját hatáskörükre a tanácsoktól kért, s a döntést erről a minisztériumok kezébe helyezte, amelyek érdekeltek voltak a hatáskörök megtartásában. Elsősorban azért, mert a tervutasításos, lebontásos gazdaságpolitika gyűrűjében a tervek realizálása csakis az 1954 előtti centralizmus fenntartásával volt végrehajtható ha végrehajtható volt egyáltalán. A félmegoldásokról, a Racionalizálási Bizottság tevékenységét értékelő 2147/48/1954. IX. 8. MT számú jegyzőkönyv mond ítéletet: A Racionalizálási Bizottság az államigazgatás és vállalati apparátus egyszerűsítéséről és létszámcsökkentéséről tervezett komplex intézkedések helyett konkrét intézkedéseket csak az utóbbi vonatkozásában tett. Felfelé információ lefelé utasítás 116

121 Új nekilendülés, új intézkedési sorozat tanúi lehetünk 1954 októberében, amikor végül is megszületett a döntés a helyi tanácsok tevékenységi körének biztosítására mégpedig a szokásos centralizált keretben, a Város- és Községgazdálkodási Minisztérium révén. A város- és községgazdálkodás körébe tartozó feladatok területén a minisztérium látja el a legfelsőbb hatósági jogkört. Feladatkörébe tartozik többek között a város- és községgazdálkodás egész területét érints utasítások kiadása. A minisztériumban elvi és funkcionális osztályok létesültek. S ezzel párhuzamosan a hálózat teljessé tételére város és községgazdálkodási osztályok felállítását tervezték. Tehát még a helyi szükségletek felismerése is a mechanizmus öntörvényénél fogva újabb centrális hatóság létesítését eredményezte! Egy minisztériumét, amely egyszerre volt főhatóság, szakmai irányítószerv, a vállalatok műszaki felügyelője, sőt, központi anyagraktár is. A Fővárosi Tanács esetében pl. a Kommunális Osztály és a Budapesti Építési Igazgatóság tartozott a Város- és Községgazdálkodási Minisztérium közvetlen felügyelete alá. Volt olyan szakigazgatási szerv a Városházán, amely 1955-ben több miniszteri utasítást kapott, mint a racionalizálás előtt. Persze, a bürokrácia felszámolása nem egyszerűen valamely decentralizáció automatikus függvénye. Lehet ésszerű központi ügyintézéssel is egyszerűsíteni munkafolyamatokat, különösen egy egységes városban. Célszerűnek minősült a több kerületet vagy egész Budapestet érintő ügyek központosítása. Aligha lett volna célravezető azonban mint azt tervezték egyes kerületek olyan korlátozása, mely szerint 50 ezer Ft értékig hozhatnak önálló döntést a beruházásokról. Maradt mint megoldás: a kerületet érintő ügyekben legyen kötelező kikérni a kerületi tanácsok véleményét. De végül is létezik-e jogszabály, amely garanciát ad véleményük érvényesítésére? Vagy van-e szankcionális joga a tanácsnak a kerületi érdekek elfojtása esetén? A kerületi pártbizottságok, amelyekről feltételezhettük a helyi érdekek képviseletét, eleve a központi feladatok levitelét szorgalmazták, a demokratikus centralizmus kemény törvényei szerint felfelé csak információt, lefelé csak utasítást továbbítottak. A bürokrácián, ha ugyan támadtak is rések, nem esett nagy sérelem. S a személyi feltételek is legfeljebb annyiban javultak 1953-hoz képest, hogy a hibákat és feladatokat pontosabban, szakszerűbben fogalmazták meg az arra hivatott helyi szakemberek. 2. Képek 117

122 1. Fõváros, élelmezés, Rákosi. Interjú Nezvál Ferenccel SZEKERES József Főváros, élelmezés, Rákosi Interjú Nezvál Ferenccel A visszaemlékező Nezvál Ferenc dr. (Győr, 1909 Budapest, 1987) édesapja győri kisiparosként aktívan részt vett a városi szociáldemokrata munkásmozgalomban. A Tanácsköztársaság időszakában vállalt vezető közéleti szerepléséért 12 évi fegyházbüntetésre ítélték. Fia, Nezvál Ferenc, aki ez időben 11 éves volt, megélhetési okok miatt kimaradva az elemi iskola ötödik osztályából, uradalmakban vállalt munkát. Édesapja kiszabadulása után tanulta ki a cipészmesterséget. A fiatal Nezvál Ferenc már 1925-ben belépett a Bőripari Dolgozók Szakszervezetébe, s 1928-ban tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának. Illegális pártmunkát a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségben végzett. Első ízben 1919-ben tartóztatták le, s két és félévi börtönbüntetésre ítélték. A KIMSZ évi II. kongresszusán Bécsben a Központi Bizottság tagjává választják meg és ezt követően a KIMSZ illegális budapesti északi kerületének titkáraként dolgozik. Az 1930-as évek derekán a bőrös szakszervezetben kibontakozó baloldali ellenzék egyik vezetőjeként lesz ismert alakja a fővárosi munkásmozgalomnak ben ismét letartóztatják és másfél évi börtönre ítélik. Ezután állandó rendőri felügyelet alá helyezik áprilisában ismert baloldali munkásvezetőként letartóztatják és internálják, de megszökik és illegalitásban él 1945 elejéig. Budapest felszabadulásának napjaiban szervezni kezdi a kommunista pártot a mai XIII. kerületben, s 1945 márciusától 1946 őszéig a kerületi párbizottság titkára lesz. Egyéves pártiskola elvégzését követően a III. kerületi pártbizottság titkárának választják meg ban a III, kerület elöljárójaként a főváros életének irányító apparátusába jut, s itt 1954-ig vezető szerepet tölt be: Pongrácz Kálmán, az első budapesti munkás polgármester majd tanácselnök helyettese és közvetlen munkatársa februárjában, országgyűlési képviselővé választását követően, a fővárosi polgármesteri hivatal közélelmezési ügyosztályának vezetője. Köböl Ferenc alpolgármester 1950 elejei távozása után Pongráci megbízása alapján, de nem a törvényes előírásoknak megfelelően megválasztva ő tölti be néhány hónapon át az alpolgármesteri funkciót őszétől a Fővárosi Tanács egyik elnökhelyettese a városházi MDP-szervezet elnöke. Ugyanekkor kezdi meg tanulmányait az ELTE Jogtudományi Karán, ahol 1935-ben jogászi képesítést és doktori címet nyer között az akkori Város- és Községgazdálkodási Minisztériumban a miniszter első helyettese. Az MKP majd az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának 1945-től 1956-ig tagja, között a Központi Vezetőség póttagja november 4-ét követően kormánymegbízott először volt minisztériumában, majd az igazságügyi minisztériumban között igazságügy-miniszter. Ebben az időszakban tagja az MSZMP KB-nak is. Nyugállományba vonulását követően 1985 végéig országgyűlési képviselő, és számos más társadalmi-közéleti tisztséget is betölt. Visszaemlékezésének alábbi részletei egy, a Budapest Főváros Levéltárában őrzött, 98 oldal terjedelmű, Faludiné Szita Margit által 1983-ban interjú formájában készített, tehát rögtönzött, élőszóban, 74 éves korában, igen betegen elmondott visszaemlékezéseiből kerültek kiemelésre. A szövegen ezért apróbb, főleg stiláris jellegű változásokat eszközöltünk. Mindezt azonban úgy, hogy a személyiségre és a szemléletre jellemző előadási stílust ne módosítsuk. A visszaemlékezésben felhozott közellátási példák: az újpesti piaclátogatás és az Altomáré-féle beszélgetés időpontjai nem ismertek. A Szovjetunióból hazatért Altomáré Iván Altomáré Iván (Szentendre, június 16. Budapest, július 23.) Az első világháborúban orosz hadifogságba esett, ahol csatlakozott a bolsevikokhoz. Előbb a vörös hadsereg tagja, majd gazdasági posztokon dolgozott ban tért haza között élelmiszer-ipari miniszter, azután nyugdíjas. Neve a köznyelvben egy rossz minőségű káposztafélével fonódott össze.. ( ) közgazdász között volt élelmezésügyi miniszter. A Kádár János letartóztatásával és elítélésével kapcsolatos ügy 1951-ben történhetett, mivel Kádár János között volt letartóztatásban, 1954-ben szabadon engedték és rehabilitálták. Nem ismert annak a KB ülésnek az időpontja sem, amikor Nezvál a KEB tagjaként a somogyi és a zalai termelőszövetkezeti szervezés visszásságairól számolt be, s amelyen Mikojan és Szuszlov SZKP PB tagok is részt vettek. Ugyanígy nem ismert az SZKP PB azon ülésének időpontja sem, amelyen az MDP PB egyes tagjai és Dobi István is meghívottként jelen voltak, s ahol a 118

123 magyarországi helyzetről tárgyaltak. E kérdésekre hazai párttörténetírásunknak kell választ adnia a ma még zártan kezelt pártanyagok közreadásával. Kétségtelen tény, hogy a szubjektív visszaemlékezéseket, memoárokat különösen ha évtizedekkel a megidézett események után készülnek a készítésük időpontjában fennálló politikai helyzet, a történések és a rögzítés között bekövetkezett változások, fordulatok erősen befolyásolják. Jó néhány személyiség s feltehetően közéjük sorolható Nezvál Ferenc is, akik a híres-hírhedt ötvenes években vezető állami, politikai vagy pártfunkcióban voltak, 1983-ban már, látva és tudva hová vitte az országot az a politika, amit az akkori pártvezetőség folytatott s amelynek Nezvál Ferenc is nem egyszerű, hanem vezető tagja volt, kénytelenkelletlen igyekeznek saját szerepüket a valóságosnál kedvezőbb, mintegy ellenzéki színben bemutatni. Nem Nezvál Ferenc az első történelmi személyiség, aki e gyakorlatot követi. E visszaemlékezők rendszerint olybá tüntetik fel korábbi szerepüket, hogy ők már akkor is látták és bátran meg is mondták a hangadó, hibás politikát folytató vezetői magnak, hová vezet, milyen káros a tevékenységük. Ettől függetlenül azonban, ha a visszaemlékezés csak másodlagos forrásértékűnek is tekinthető, sokat elárul az 1950-es évek közállapotairól, politikai-gazdasági viszonyairól, vezetőiről. A főváros 10 éves fejlesztési terve elkészült és 1952-ben a Politikai Bizottság elé került. Hogyan folyt le ez a PB ülés? Bár Pongrácz Kálmán volt a Fővárosi Tanács elnöke, de engem vettek elő, mint a terv elkészítőjét, és én nem tagadom, most is felelősnek érzem magam, sőt, magaménak az egész irányítást, mert most valósítjuk meg azt majdnem ugyanúgy, ahogy annak idején elterveztük A következőkben állapították meg bűnösségünket és az én bűnösségemet Rákosi így aposztrofált: Nezvál, aki a mi nevelésünk és azt hittük, hogy a mi pártunk politikájának a végrehajtója, de most látjuk, hogy azok közé tartozik, akik ellenségei a pártnak. Beleesett a tömegek uszályába, meg mondta ám, amit csak el lehet képzelni. Én akkor szót kértem, és mondtam, hogy nagy tévedés. Én nem estem senkinek az uszályába és a pártnak semmiféle ellensége nem vagyok. Nekem adtak egy feladatot, csináljam meg, én ezt elkészítettem. Az, hogy 20 milliárd: mert ez rettenetes pénz volt, a 3 éves terv valami 12 és fél milliárd volt az nem azt jelenti, hogy én annyit akarok elvenni. Annyiba kerül, ha megvalósítjuk. És én kívánom, hogy valósítsuk meg. Erre azt mondták, hogy persze, mert én elszakadtam a párttól és beleestem a tömegek uszályába, mert azt mondja, itt lakások építése van, meg közlekedés Mondtam, hogy ennek az országnak és a lakosságnak nem elég ha azt mondom, hogy majd lesz Én amellett vagyok, hogy, építsünk lakásokat, közlekedést, legyen élelmiszer stb. Erre föl azt mondja, hogy én olyan túlzásokba mentem bele, ami tönkretette volna a párt politikáját, ha ők időben nem veszik észre. Az áruhiány oka a feketéző? Mondtam, kikérem magamnak. Erre azt mondta Rákosi, hogy ki van kérve, üljön le! Mondtam neki, nem ülök le, mert én mostan szónál vagyok. Erre azt mondja, hát ha szónál van a főtitkár elveszi a szót, akkor mit akar mondani? Nem hagytam magam, beszéltem tovább. Mondtam nekik, hogy halvány fogalmuk sincs, hogy mi a helyzet a fővárosban Amikor én fogadónapot tartok, százával jönnek: lakást akarunk. Élnek emberek, a feleség Kecskeméten, a férj Pesten, a gyerek a nagyszülőknél van. Mondom, milyen család ez? Hogy ezt maga nem érti belekiabáltak Ilyen volt a közellátással kapcsolatos álláspontja a pártnak, hiába tiltakoztam ellene. Egyszer például Rákosi elvtárs az angyalföldi piacra hívott, hogy nincsen káposzta; mondtam, hogy van káposzta, csak altomáré Mert altomáré káposzta nem kell senkinek sem, hanem vecsési káposztát akarnak enni az emberek. Erre azt mondja, gyorsan üljön kocsiba és jöjjön a piachoz. Elmentünk a piachoz, mindenütt fogdmeg. Azt mondja: mi az a nagy sorállás? Mondom, sorban állnak vecsési káposztáért. Azt mondja, miért? Mondom neki, mert az káposzta, altomárét nem esznek, mert az csak a teheneknek való. Erre megyünk beljebb. Egyszer csak meglátják az asszonyok, hogy jön Rákosi és kiabálják: itt a pocakos, meg minden fenét Azt mondja, menjünk innét gyorsan, menjünk innen gyorsan Kiabál nekik, hát miért nem jó az a káposzta? Azt mondják: egye meg maga! stb Gyorsan elhozták onnét. Másnap behivatott és azt kérdezi: miért nincs vecsési káposzta? Hát mondom, nem én csinálom a káposztát, Altomáré minisztériuma csinálja. Azt nem eszik meg az emberek! [ ] Szóval vitatkoztam, hogy lakás kell, közlekedés kell, élelmiszer kell. Kultúra kell. Mert ez nem főváros, különösen most, hogy a külső kerületek is ide Budapesthez tartoznak és ez megnövelte fővárosunkat,* Őrült pénz kell ennek a területnek a további fejlesztésére. A PB ülés négy óra hosszat tartott. Többször megvonták tőlem a szót, de én mindig azt mondtam: itt van a kezemben a PB határozata a terv elkészítésére. De nem ekkora pénzért, meg nem ennyit Mondtam nekik, hogy nem volt arra ráírva, hogy mennyi lehet. Ez egy városfejlesztés a városfejlesztés az nem kétnapi munka, hanem 5 10 éves feladat. A PB ülés szünetében azt mondta Péter Gábor felesége akkor ő volt Rákosi titkárnője : te se mész innét el Mondom neki, elmegyek. Azt mondja, letartóztatnak. Letartóztatnak, vagy nem tartóztatnak le, én elmondtam a véleményemet, én megmondtam, hogy én nem szakadtam el a párttól. Én azt akarom, amit a párt akar. Csak 119

124 maguk nem akarnak. Sőt még azt is megmondtam: maguknak halvány fogalmuk nincs, hogyan történik egy bevásárlás. Mert rájöttem arra, hogy három esztendő alatt egy se járt üzletben. Mikor véget ért a szünet, fölállt Rákosi mert akkor a PB-t állva kellett végighallgatni és mindent mondott. Mondta, hogy a Nezvált mi neveltük,hogy a Nezvál a Horthyék alatt büntetve volt. Harcolt, szenvedett ezért a pártért és mostan beleszalad a tömegek uszályába stb. stb Végül nem kaptam büntetést. Azt mondták, ezt a jelentést vegyük úgy, hogy ebből nem lesz semmi. Majd további átdolgozásra vissza fogják adni, és ezért került azután 53-ban újra a PB elé. Közben persze többször is volt szó a főváros fejlesztéséről, de nem plenáris ülésen. De mondom, akkor azt hittem, engem is visznek a Rajkék, meg a többiek után, de akkor már olyan helyzet volt, hogy nem merték megcsinálni. [ ] Azokban az időkben én Rákosival több politikai kérdésben vitatkoztam. Tudniillik velem akarták megcsináltatni a Kádár elvtárssal szembeni politikai állásfoglalás kimunkálását, hogy milyen címen lehessen őt kizárni a pártból. Mondtam neki, hogy én ezt akkor vállalom el, ha bemehetek és beszélhetek a Kádár elvtárssal. Azt mondták, hogy maga a 60-ba az Andrássy út 60-ba akkor megy, amikor magát mi betesszük. Kádár elvtárs akkor már le volt tartóztatva? Igen. És én tudtam, hogy a Kádár elvtársat a PB akkor már kizárta. Csak mivelünk, a KEB-bel akarták ezt hivatalosan megcsináltatni. Én 1945 óta voltam a KEB tagja, de akkor nem a pártkongresszus választottjai voltunk, hanem a KV-é, vagyis Rákosiéké. Azt mondtam, hogy én csak akkor vagyok hajlandó a Kádár-üggyel foglalkozni, ha személyesen beszélhetek vele. Mert más papírja után semmiféle ilyen dolgot nem csinálok meg. Nem is lett belőle semmi. [ ] Előző beszélgetésünk óta levéltári anyagok alapján megállapítottuk: a vita 1952-ben, amikor a 10 éves városfejlesztési terv a PB elé került, úgy zajlott le, ahogyan azt a Nezvál elvtárs elmondta. De folytassuk az interjút. KEB tagsága miben állott? Tudna példát mondani? Akkor, amikor Somogyban és Zalában az a súlyos politikai botrány alakult ki, mivel a parasztokat erőszakkal akarták szövetkezetbe szervezni és a parasztokat a rendőrök, meg az államvédelmiek a PB-kel meg a tanácsokkal együtt be akarták erőszakolni és azok nem mentek. Engem a párt, mint a KEB tagját, azért küldött ki Somogyba, Zalába, hogy ezt vizsgáljam ki. Éjjel a parasztoknak 80%-a elment az erdőbe, hogy megmeneküljön attól az atrocitástól, amit a katonák meg ezek a szervezetek velük szemben foganatosítottak. Mikor a KB ülésén Rákosi elvtárs beszámolt erről, kihagyta a legfontosabb problémákat, így azt is, amit az ottani szervezet a párt irányítása alatt elkövetett a parasztokkal szemben. Ezért voltam kénytelen a KV ülésén fölállni és elmondani, mint a KEB tagja, hogy én vizsgáltam ki, tehát nem úgy van, ahogy a Rákosi elvtárs elmondta. Közbe belekiabált a Gerő, hogy a gyakorlatban ezek nem olyan dolgok, amivel a párt irányítása foglalkozik. Mondom, annak az utasítására csinálták. És mondtam, hogy nincs ebben a jelentésben, amit a Rákosi elvtára elmondott a KV-nek, semmi abból az igazságból, amit sajnos a párt tagjai, meg a katonák, meg a rendőrök ott elkövettek. Ezt az ülést végigülte Mikojan és Szuszlov elvtárs, utána pedig az SZKP PB egy ülésére hát nem sokan tudják ezt a szovjet vezetés meghívta a mi PB tagjainkat és meghívták Dobi bácsit is. És elmondták nekik, hogy hát mi van ebben az országban, hogy ilyen erőszakosságokat csináltak a parasztokkal, és azt mondta Mikojan és Szuszlov elvtárs, ha annak egy tizede volna igaz, amit Nezvál elvtárs a KB ülésén el mert mondani, akkor nem csodálkoznánk, ha a parasztok már agyonverték volna magukat. Erre Rákosi azt mondta: maguknál ennél sokkal súlyosabb dolgokat is elkövettek, amit Solohov megírt az Új barázdát szánt az eke című könyvében. Erre azt mondta Szuszlov, hogy nem a rosszat kell követni, hanem a jót. Miután hazaérkeztek a Szovjetunióból az elvtársak, már nem volt respektusom előttük, és akkor már engem mindenáron el akartak tenni. De nem tudtak, mert olyan súlyos ok nem volt, amiért engem letartóztathattak volna. Sztálin halála után, amikor a Szovjetunióban nyilvánosságra hozták Sztálin bűneit, megkérdeztem Rákositól, hogy akarja-e azt, amit Hruscsov elmondott, politikailag megvalósítani Magyarországon? Azt mondta, hogy soha nem ért vele egyet, ő Sztálin politikájának híve. Mondtam neki, akkor nagy baj van. Mert magának végre kell hajtani azt, amit ott hoztak, mert nekünk is ez az álláspontunk. Erre azt mondja mi az, maga is azok közé tartozik, azok közé a szalámitaktikások közé, akik mindig le akarnak vágni egy darabot és maga is belőlem akar levágni először engem, aztán a honvédelmi minisztert, Farkas Mihályt?[ ] Térjünk vissza még egy pillanatra a koncepcióbeli eltérésekre. Több alkalommal a PB elé kellett mennem, amikor a főváros és a közellátás helyzetét tárgyalták. És Rákosi mindig azt mondta: na, Nezvál, maga itt a király, mert maga határozza meg, hogy holnapra lesz-e ennivalónk vagy sem. Mondtam neki, ezt a PB már elrontotta azzal a határozattal, amikor a rendőrökkel elvetette Budapest határában a közellátás biztosításához szükséges mezőgazdasági és élelmezési felhozatalt. Amikor a rendőrök elvették azt, amit a parasztok felhoztak. Ez PB elé került többször. És csak megszabták azt, hogy maga a felelős 120

125 érte. Én mondtam neki, itt a PB határozat a kezemben, amivel ezeket a határozatokat meghozták, tehát én nem tudok termelni, és tessék tudomásul venni, hogy annyit már megtanultam, habár én kereskedő soha nem voltam, mert én iparos vagyok, de politikailag a vidékre való járás közben rájöttem arra, hogy árut termelni a parasztok nélkül nem lehet. Árat tartani, vagy letörni sem lehet áru nélkül. [ ] A közélelmezési miniszter, Altomáré Iván inkább importtal akarta megoldani az áruhiányt? Nem. Altomárénak az áruhiány megoldásához már nem sok köze volt Neki az volt a legnagyobb baja, hogy szovjet típusú dolgokat akart bevezetni Magyarországon ugye a Szovjetunióból jött, már magyarul sem tudott, amelyek nem feleltek meg a magyar nép ízlésének. Például olyan cukrot, cukorkát gyártott, amiből ki engedte hagyni azokat az adagoló anyagokat, aminek az alapján nem ragadtak volna össze. És olyan cukrot adott, hogy a tartályokból, amikben tartották, csak kalapáccsal lehetett kiverni. Ez volt az egyik. A másik pedig a káposzta kérdése. Azután ukrán kolbászt akart csinálni, meg grúz szalámit. Én egyszer mondtam neki, te, hát nekünk csabai kell. Nem grúz. Csináld meg azt a magyart. Azt mondja, hát ő a Szovjetunióban mondtam, nem a Szovjetunióban vagy, itt vagy. Minekünk nagyon jól megfelel a csabai kolbász. Azt csináljuk. És akkor utána felhívott Rákosi, hogy igaz-e, hogy a gyerekeknek nem lehet cukrot adni, mert csak kalapáccsal lehet széttömi. Mondtam neki, ez annyira igaz, hogy én vettem vetettem két ilyen doboz gyerekcukrot és elhívtam a fővárosi tanács hivatalába és mondtam neki most begurítanak egy ilyen cukros edényt és ha abból egy darab cukor kiesik, akkor én megfizetem ennek az árát. Hát nemhogy nem esett ki belőle, hanem úgy kellett kiverni. Másnap aztán behívta a Rákosi őt és mondta neki, hát miért csinálsz ilyeneket? Mondta neki hogy hát a Szovjetunióban Azt mondta neki a Nezvál azt mondja, hogy nem kell a népnek ez. Hanem magyar kell, amit mi már megszoktunk. És utána fölhív. Azt mondja, édesapám, megölnek! Altomáré Iván hívta fel magát? Igen. Altomáré felhívott hogy a Rákosi felhívta és mindennek elmondta, hogy miket csinál. És azt mondja megölnek! Mondom, Ivánkám, egy évvel ezelőtt köllött volna már, hogy megöljenek, mert akkor már kevesebb bajom lenne veled, meg az országnak is. Hát persze, ez egy ilyen mellészólás volt. De azt még hozzá szeretném fűzni, hogy olyan stílusa volt, hogy reggel aludt, ebéd után aludt és este hívott értekezletekre. 7 órakor, meg 8 órakor kezdte az értekezletet. És egy ilyen alkalommal már én nem tudtam tűrni és este háromnegyed 10-kor mondtam neki, hogy Ivánkám, szervusz, elmegyek. Azt mondja, nem végeztem, nem végeztem. És oda kapott, mert az asztalán egy töltött revolver volt és mindig azt markolászta. Majd én ezt csinálom, én azt csinálom. Mondom, dobd el azt a vacakot, mielőtt még elsül a kezedben. És azután én nem mentem el hozzá. Ilyen volt, amikor Rákosi engem a fővárosnál felhívott, azt mondja: miért nem jelentek neki a közellátásról? Mondtam, azért, mert úgy bánt velem, mint egy rühes kutyával és én többé nem vagyok hajlandó ilyen embernek jelentést tenni. Utána már az én legjobb elvtársaim sem hitték el, hogy én ezt meg mertem neki mondani. * * 1950: a Budapest környéki települések fővároshoz csatolása 2. Képek 121

126 122

127 123

128 124

129 1. Bolhából elefántot. Válasz Tokaji Andrásnak. OLVASÓI LEVELEK Bolhából elefántot Válasz Tokaji Andrásnak A História ritkán közöl közvetlen szövegeket helyreigazító szubjektív szerzői írásokat. Úgy gondolja, nincs szüksége a feltűnésből, személyi (valódi vagy ál-) érzékenységekből élnie. Csak sajnáljuk, hogy a feltűnési vágy megelőzheti a szakmai szempontokat. Tehát felnőttek vagyunk, mindenki a maga jogosítványával hajt. Polónyi Péter És -ben elutasított szövegét szó szerint kénytelenek vagyunk közölni. És megkérni az És szerkesztőit: szíveskedjenek elolvasni mert a szóbeli bevallás, hogy nem olvasták, mi s hogy jelent meg, nem mentesít, mi jelent meg abban a folyóiratban, mellyel vitatkoznak. (A szerk.) Tokaji András az Élet és Irodalom február 26-i számában azzal vádol meg, hogy e törvény szavára dalol a szívünk. Személyi kultusz és dalkultúra című, a Históriában megjelent közleményem anyagát és megállapításait kizárólag tőle, az ő könyveiből loptam, anélkül, hogy nevére és felhasznált műveire cikkemben akárcsak egyszer is hivatkoztam volna. Állításait két, látszólag bizonyító erejű idézetösszehasonlítással is alátámasztja. De 1. Sajnálattal kellett megállapítanom lehet azért, mert kezdő szerző vagyok, sem Tokaji András, sem az Élet és Irodalom szerkesztősége nem olvasta el a Históriában megjelent cikkemet. Különben nem jelenhetett volna meg egy olyan szöveg, amelyben az áll, hogy egy alkalommal sem hivatkozom Tokaji András munkásságára. Sőt, noha a História jegyeteket csak a legritkább esetekben közöl, és akkor sem az eddig megjelent irodalomra való utalást, hanem csak a szó szerinti idézeteket jegyzeteli, de azokat is csak ritkán én a jó szövegben, tehát hangsúlyos helyen és egyedül csak Tokaji András nevére utalok. (História, sz. 38. old.) (Eredeti, a szövegbe bedolgozott kutatásaimra, mellyel én is büszkélkedhetnék, mint Tokaji a magáéval, sem hivatkoztam jegyzetemben.) 2. Valóban hasznosítottam Tokaji monografikus összefoglalásait is, és megállapításaimban valóban sokban el is fogadtam már megjelent munkáinak következtetését. Vissza kell utasítanom azonban azt, mintha Tokaji munkájából egyszerűen kiírtam volna részleteket, hiszen az ő megállapításait és adatait egyéb tények mellett, mint ez általában szokásos évszázadok óta más összefüggésbe állítva használtam fel. Az ő könyveiben feldolgozott tényeket, megállapításokat más, az övétől eltérő összefüggésekbe helyeztem, több esetben nála csak általános megállapításokat saját kutatási anyagommal és észrevételeimmel konkrétan bemutattam. Eközben lehet, hogy vétettem hibákat, de ki nem vét? Pl. a címösszetévesztés terhemre rótt hibáját maga Tokaji is elköveti (Dunajevszkij szerzeményét Mozgalom és hivatal című könyvének 173. oldalán Sztálin-kantátának nevezi, a Tömegdal Magyarországon második kötetének 131. oldalán viszont Drága föld címen említi.) 3. Vádlevelében azt írja: P. P.-t érdekli a téma, de csak úgy van vele, mint a légtornász, aki kénytelen minden idegszálával a kötélre koncentrálni, jól tudván, ha csak egy-két centivel is elvéti lépését, menten lezuhan. Ebben a hasonlatban bizony van igazság. A szóban forgó cikk az első, a nyilvánosság előtt nyomtatásban publikált történeti tárgyú közleményem, s valóban olyan érzésekkel készítettem, amilyeneket a kezdő kötéltáncos élhet át első lépései közben. Cikkírói tapasztalatom alig van, tudásom, további sok-sok tanulásra szorulóan, hiányos, de talán mégsem annyira, amennyire azt Tokaji jó adag túlzással és rám hivatkozva elhitetni akarja, írván: a zenéhez saját bevallása szerint sem ért. Lehetséges, hogy nem értek hozzá annyira, mint ő ezt nehéz lenne eldönteni. Tény viszont, hogy hivatásos előadóművészi ORI-engedély birtokában évekig aktív zenész voltam. Egyetemi szakdolgozatomat amelyet utóbb Tokaji András is elolvasott, és szinte kizárólag saját levéltári kutatásokra épült korrekt munkának ítélt az közötti évek magyar zenei közéletéről írtam. Mindezeket, gondolom mindenki számára nyilvánvalóan, nem korlátolt dicsekvésből említem, hanem csak annak bizonyítására, hogy a zenétől azért nem vagyok olyan idegen, mint ahogy ezt a végleges lejáratás szándékával Tokaji beállítja. Különben az eset banális, és tekintve, hogy csupán egy ismeretterjesztő lapról van szó, nem is jelentős írja Tokaji András. Szeretném hinni, hogy így is gondolja. Szeretném, de nem tudom. Mert a cikkíró, miután tényeinek és érveinek úthengerével rajtam átgázolt, ráadásul ideológiát is gyárt: az állítólagos antisztálinista 125

130 konjunktúra meglovaglásával, sanda karrierizmussal vádol. Joggal vagy jogtalanul, okkal vagy ok nélkül ezutáni működésemből kell kiderülnie. Mert azt, hogy pörölycsapásaitól tönkrezúzva, szégyenletemben elbujdosva felhagyok minden további szakmai munkálkodással, sajnos, nem ígérhetem meg Tokaji Andrásnak. Polónyi Péter Egy elfelejtett kézirat A Fővárosi Bíróság 2. P / szám. A NÉPKÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A személyesen eljárt Dr. Hajnal Gáspár (Budapest, Városmajor u. 26/c lakos felperesnek Somlyói Tóth Tibor (2030 Érd, Bajcsy Zs. út 147.) lakos alperes ellen szerzői jogsértés stb. iránt indított perében meghozta a következő ítéletet. A Fővárosi Bíróság megállapítja, hogy alperes Diplomácia és emigráció Kossuthiana c. könyvének lapján található, Ármány és merény Kossuth ellen c. fejezetben. Dr. Hajnal István ( ) volt egyetemi tanár tudományos alkotása, amely a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárában kéziratként, Ms. 5388/14. jelzet alatt megtalálható. Feljogosítja a Fővárosi Bíróság a felperest, hogy fenti ítéleti megállapítást a Századok, a História c. folyóiratokban a Népszabadság, és a Magyar Nemzet napilapokban az alperes költségére közzététesse, és az ítéletet megküldje a Magyar Történelmi Társulatnak, az ELTE Új és Legújabbkori magyar Történeti Tanszékének és a Magvető Könyvkiadónak. Budapest, október hó 13. Sztálinváros A História 1987/5 6. számában Sipos András egyetemi hallgató érdekes szemelvényt tett közzé arról, hogy a Dunai Vasmű és város építői hogyan kérték, nevezzék el Sztálinról a vasművet és a várost. Egyetemi hallgatónak szerzőkénti jelentkezését örömmel fogadom. Néhány észrevételt fűzök Sipos András bevezetéséhez és gyűjtéséhez. A jobb híján a személyi kultusz éveinek nevezett időben az olyasfajta nyilatkozatokra a legelmaradottabb, a legkönnyebben manipulálható embereket előszeretettel kérték. A felsőbb elvárásokhoz igazodva az újságírók még a valóságban elhangzottaknál is gyermetegebbé lakkozták az elmondottakat. Vagy, és ilyen is volt, képzelt nyilatkozatokat, olvasói leveleket közöltek. Az újságokban közölt dolgozói nyilatkozatokból nagyon nehéz kiszűrni a valóságot. A vasmű és a város építésén öntudatos, politikában jártas emberek is dolgoztak. Számukra az építkezés egyfajta refugium volt, Őket gondosan távol tartották a sajtó képviselőitől, de ők maguk sem törekedtek nyilatkozatokra. A szóban forgó években gazdagon virágzott a politikai folklór, az írásbeliség nélküli politikai véleménynyilvánítás. Vannak nyilvánosságot elviselő darabjai is. Kívánatos lenne gyűjteni azt a politikai folklórt, amely a valóságot megközelítően tájékoztat a kor embereinek politikai hangulatáról és véleményéről. A személyi kultusz éveinek egyik legszomorúbb következményét abban látom, amiben a jelek szerint Sipos András is látja, hogy a szocializmus eszméjével frissen megismerkedett, jó szándékú emberek tévútra jutottak. És, ez megtörténhetett nemcsak az akkori vezető politikusok szándékából, de nem csekély mértékben azért is, mert történelmünkben hiányzik a demokrácia társadalmi és politikai gyakorlata, hiányának következményeivel még nagyon sokáig küzdeni vagyunk kénytelenek. A demokratikus közélethez és a szabad véleménynyilvánításhoz szokott parasztokat, munkásokat és nem munkásokat lehetetlen lett volna manipulálni úgy, ahogyan azt Gerő Ernőnek Vas Zoltánhoz írt levele tanúsítja: két-három szónok javasoljon valami előre megbeszélt kisebb módosítást mégpedig a további felemelés irányában [ti. a tervtörvény javaslathoz] A Szovjetunióban ezt mindig így csinálják. (História szám, 52, old.) Bartha Antal 126

131 1. Egyháztörténeti konferenciák, MŰHELY Egyháztörténeti konferenciák, Ez év február végén nagyszabású egyháztörténeti konferenciát rendeztek Budapesten, II. János Pál pápa táviratban üdvözölte a tanácskozás résztvevőit, amit a Szentszék képviselője, Monsignore Maccarone olvasott fel. (A szerk.) A magyar szellemi élet történetében 1935 nyarán találkoztak első ízben világi és egyházi történészek, akik célul tűzték ki a magyar katolikus egyház történetének rendszeres kutatását. Évente összeülő ülésszakot, ún. katolikus nyári egyetemet szerveztek Esztergomban. Céljuk a katolikus egyháztörténet-írásnak a kor nemzetközi színvonalára emelése s egyben publikációs lehetőség teremtése volt. E tanácskozássorozatból nőtt ki a Regnum egyháztörténeti évkönyv 1936 és 1943 közt megjelent öt vaskos kötete. Fél évszázad múltán, 1985-ben hasonló célú kezdeményezés indult útjára Esztergomból. Ennek legfontosabb állomásait mutatjuk be az alábbiakban, érdemes azonban néhány szót az előzményekre is fordítani decemberében jelent meg a História egyház és társadalom tematikájú dupla száma. Az új Ember című katolikus hetilap szerkesztőségének javaslatára 1984 folyamán több megbeszélést folytattak a két szerkesztőség munkatársai az egyháztörténet-írás helyzetéről. Felvetődött ezeken a megbeszéléseken, hogy az egyháztörténet sem a világi, sem az egyházi oktatásban nem kap fontosságának megfelelő teret, hogy az egyházi levéltárak zöme rendezetlen, kutathatatlan, hogy senki nem tudja: a professzionista kutatókon kívül kik foglalkoznak vagy foglalkoznának szívesen egyháztörténettel. A két szerkesztőség munkatársai ezért elhatározták egy konferencia összehívását, mégpedig kettős céllal: egyrészt megismerni az egyháztörténettel foglalkozókat s kutatásaik eddigi eredményeit, másrészt szakmai továbbképzést nyújtani nekik. I. Ilyen előzmények után ült össze február én az esztergomi ferences gimnáziumban az 1945 utáni első egyháztörténeti konferencia. A mintegy másfélszáz résztvevőt a Prímási Palota dísztermében fogadta Lékai László bíboros prímás, esztergomi érsek. Megnyitó beszédében vázolta a katolikus történetírás legjelentősebb képviselőinek munkásságát a 18. századi jezsuita történetíróktól Szekfű Gyuláig és a Regnumig. A konferencia első előadását Glatz Ferenc tartotta A magyar történetírás fejlődésének főbb kérdései 1945-től napjainkig címmel. Azt elemezte, hogy a kizárásos történetszemlélet hogyan vezetett a katolikus egyháztörténet-írás majd négy évtizedes tetszhalálához. Elmondta: ben, a hidegháború légkörében hogyan mozgósult a protestáns, függetlenségi történetszemlélet az imperializmus elleni harc eszközeként, s rögzült kizárásos alapon a második oldalon a klerikális reakció elleni harc tehertételétől is súlyosbított körülmények között a katolikus egyház mindenkori történelmi szerepeként a nagybirtok és a Habsburg uralom kiszolgálása, védelme, a függetlenségi harcok elárulása. Gergely Jenő a modem kori egyháztörténeti kutatás főbb problémáit vázolta. Kifejtette, hogy a magyar történelemben 1945 után az egyház az egyetlen olyan intézmény, mely mind szervezetileg, mind ideológiailag ezer éves kontinuitással bír, ezért egyre sürgetőbb különösen modern kori történelmének reális és teljes vizsgálata. Erre azonban szemléletmódja miatt nem alkalmas sem a jelenlegi egyházi, sem a világi történetírás. Szervesen kapcsolódott ehhez immár egyházi oldalról vizsgálva a kérdést Szántó Konrád Az egyházi történetírás problémái, feladatai című előadása. (Megjelent a História 1985/4. számában ) A következő két előadás módszertani segítséget kívánt nyújtani az egyháztörténeti kutatásokhoz. Csapodi Csaba a segédtudományok szerepéről beszélt az egyház középkori történetének kutatásában, Vörös Károly pedig az újkori plébániatörténetek forrástani ismereteit rendszerezte. Befejezésként Erdő Péter Az egyház jogi szervezete című előadása hangzott el, mely az alig másfél évvel korábban életbe léptetett új egyházi törvénykönyvet ismertette. E nagy sikerű konferencia közvetlen eredményeként alakult meg 1985-ben az MTA Egyháztörténeti Bizottsága. II. Szervezetileg nem, de témájában annál inkább kapcsolódott az esztergomi kezdeményezéshez az szeptember 23-án Székesfehérváron, A zsidóság Fejér megyében címmel rendezett konferencia. Bevezető előadásában Schweitzer József a magyar zsidóság múltját ismertette 1868-ig, majd Kállay István beszélt a székesfehérvári zsidók sorsának alakulásáról a században. Balázs László a Fejér megyei zsidóságnak a korai kapitalizálódásban játszott szerepéről szólt, arról, hogy az ipari és kereskedelmi tőke hogyan összpontosult egyre inkább a korabeli társadalomból kizárt zsidóság kezében. A. Magyar Zsuzsa az közötti összeírások tükrében mutatta be a Fejér megyei zsidóság létszámának alakulását, Farkas Gábor pedig arról beszélt, hogy milyen reformtörekvések fogalmazódtak meg, ill. hatottak a gazdaság után immár a politikai életbe is bekapcsolódni kívánó székesfehérvári zsidóság körében a 19. század közepén. Az áttekintő előadásokat mikrovizsgálatok követték. Somkuti Éva a lovasberényi zsidó közösség évi kiváltságleveléről, Erdős 127

132 Ferenc az etyeki Czimball család 19. század végi sorsáról, Surányi István pedig a székesfehérvári Goldzieher Ignác elemi iskola történetéről beszélt. Végezetül Gazda István a fejér megyei zsidóság történetének bibliográfiájáról szólt. III. Immár szervezetileg is az Esztergomban elhatározott konferencia-sorozatba illeszkedik a TIT Országos Központja és a Magyar Katolikus Püspöki Kar Egyháztörténeti Bizottsága által február én Keszthelyen rendezett egyháztörténeti konferencia. Az egyházi és világi kutatók által tartott előadások tematikája az államalapítástól a 20. századig ívelt. Hervay Ferenc a középkori magyarországi szerzetesrendekről, a hitéletben, a kultúra megtartásában; fejlesztésében és terjeszkedésében betöltött szerepükről szólt, Klaniczay Gábor pedig a középkori egyház érdekei alapján elemezte a szentkultusz és a csoda hitelméleti megközelítéseit. A török hódoltság korabeli katolicizmusról Szakály Ferenc, az erdélyi püspökség helyreállításának kísérletéről Szántó Konrád, az egyházi uniós törekvésekről Pirigyi István, a 18. századi Székesfehérvár katolikus hitéletéről pedig Kállay István tartott előadást. Udvardy József megyéspüspök a szemináriumi Olvasó Iskolák szerepe a reformkorban című előadásában arról beszélt, hogyan hatotta át a reformkor szelleme még a merevnek tartott papi szemináriumokat is. Kronológiailag továbbhaladva Katus László a 19. század végi katolikus megújulásról szólt, a Néppárt megalakításáról és az egyházhoz kötődő társadalmi szervezetek szerepéről. Két előadó választotta témáját a 20. századból: Gergely Jenő a két világháború közötti katolikus egyházi nagybirtokról, Várszegi Asztrik pedig Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapátról és a szerzetes tanítórendi reformról beszélt. IV. Az szeptember 29-én, a kibővített és újjáépített Ráday Kollégium felavatása alkalmából rendezett tudományos ülésszak témája a következő volt: A református egyház helye és jelentősége a magyar nemzeti műveltség történeti fejlődésében. Tóth Károly püspök megnyitó szavai után Köpeczi Béla tartott előadást A református nevelés és oktatás a 17. század második felében és a 18. század elején címmel. Az oktatási rendszer vázolásával és az oktatás, nevelés tartalmának elemzésével mutatott rá, hogyan ötvöződött magyarság és európaiság a sokfajta nyomorúság ellenére. Benda Kálmán a 16. századi erdélyi magyar nyelvű irodalomról, könyvkiadásról beszélt, rámutatva, hogy a magyar nyelvű könyvek számának ugrásszerű megszaporodása időben egybeesik egyrészt az erdélyi fejedelemség létrejöttével, másrészt a reformáció elterjedésével. Vargha Balázs Károlyi Gáspár bibliafordításának és Szenci Molnár Albert zsoltárainak szerepét méltatta a magyar irodalmi nyelv fejlődésében, Kósa László pedig A református egyház és a magyar néphagyomány című előadásában a szakrális néprajz művelődéstörténeti kereteit vázolta. Befejezésül Glatz Ferenc a református egyháznak az újabb kori nemzeti kultúrában elfoglalt helyéről beszélt, külön kitérve a 20. század két nagy, szociális forradalmat hirdető áramlatához, a fasizmushoz és a kommunizmushoz fűződő viszonyára. (Glatz Ferenc előadásának egy részletét e számunkban közöljük. Valamennyi előadás szövege megjelent a Confessió 1988/1. számában.) V. Az Esztergomban kezdeményezett, Keszthelyen folytatódott katolikus egyháztörténeti konferencia-sorozat legnagyobb szabású rendezvényére február 29-e és március 2-a között került sor Budapesten. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Egyháztörténeti Bizottsága, az ELTE két tanszéke és az MTA Egyháztörténeti Bizottsága rendezett ekkor egyháztörténeti konferenciát Pázmány Péter emlékezetére. A konferencia mottója ( Egyházi hagyomány nemzeti hagyomány ) kifejezi a rendezők és részvevők azon törekvését, hogy az egyháztörténet ismét szerves része legyen a nemzeti történelemnek. A nagy sikerű, a hallgatóság valóságos tömegeit vonzó rendezvényen 34 előadás hangzott el, így eltérően a korábbiaktól, ahol a teljességre törekedtünk ez esetben csak szemelgethetünk a bőséges programból. Az első napon hangzottak el a Pázmányról szóló előadások. Átfogó pályaképet Köpeczi Béla adott, majd Bitskey István Pázmány neveltetéséről, Szabó Ferenc grazi tanári éveiről, Szántó Konrád főpásztori, Tarnócz Márton írói tevékenységéről szólt. Politikai nézeteit R. Várkonyi Ágnes és Hargittay Emil elemezte, a protestánsokhoz és a magyar rendekhez fűződő kapcsolatáról Péter Katalin és Benda Kálmán beszélt, Pázmány pedagógiai elveiről pedig Mészáros István. A konferencia második és harmadik napján elhangzott előadások már elszakadtak Pázmánytól és korától, s felölelték a magyar katolicizmus történetének tíz évszázadát. Szó esett a Szent Jobbról (Fábián János) és az évi eucharisztikus kongresszusról (Gergely Jenő), a szentkorona-elméletről (Kardos József) és a középkori magyar himnuszokról (Holt Béla), a pálos rendről (Török József) és a johannitákról (Érszegi Géza), a jezsuita rend feloszlatásáról (H. Balázs Éva), a nagyszombati egyetemi reformról (Hölvényi György) stb. * A neveknek és címeknek e talán túl hosszúra sikerült felsorolása így önmagában nyilván nem lehetett olyan érdekes, mint amit a História olvasója e hasábokon megszokott. Célunk is csupán az volt ezzel az összeállítással, hogy e szűkre szabott keretek közt legalább vázlatszerűen felvillantsunk valamit abból a tematikai gazdagságból, amit a történetírásnak e korábban évtizedekig háttérbe szorított területe az elmúlt néhány év alatt 128

133 felmutatott, eredményeként annak a mind szélesebb körben terjedő szemléletváltozásnak, mely az egyházban már nem a klerikális reakciót, hanem a kultúrateremtő és megtartó, társadalomszervező erőt látja. Ps 129

134 1. Élet a Zsidógimnáziumban ERDEI Hajnalka MARTON Péter Élet a Zsidógimnáziumban Az alábbiakban részletet közlünk az 1985-ben Budapest felszabadulásának 40. évfordulójára meghirdetett pályázat díjnyertes munkájából, amelyet a Radnóti Gimnázium két végzős diákja készített. (A szerk.) Az 1867: XVIII. törvénycikk kimondta, hogy a zsidók a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyilváníttatnak. Húsz évnek sem kellett eltelnie azonban, hogy kiderüljön: a zsidó asszimiláció nem olyan problémamentes, mint amilyennek a törvény megszerkesztésekor tűnt ban a tiszaeszlári per vádlottait ugyan felmentették, de ez a lappangó antiszemitizmusnak nem vetett véget. Ezt követően merült fel egy felekezeti gimnázium létesítésének gondolata ban Kármán Mór vetette fel elsőként a gondolatot, hogy a zsidóság is, a többi felekezetekkel versenyezve, középiskolák állításával szolgálatába álljon nemzeti közművelődésünknek ben, az emancipáció 25. évfordulóján Kövesgyüri Freystädtler Jenő lovag 1 millió forintos alapítvány tízévi kamatait ajánlotta fel az iskola felállítására és fenntartására. Nagy öröm fogadta a felajánlást, Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi államtitkár kijelentette: Ideje, hogy a zsidók is elmondhassák: az ő részükről is állítottak fel középiskolát, sok szemrehányásnak fog az új intézet véget vetni. A zsidók rosszul tették, hogy ilyenről már előbb nem gondoskodtak ban Wahrmann Sándor 3 millió forintot, 1895-ben Taub Salamon 60 ezer forintot ajánlott fel. Az iskola felépítése, beindítása igen lassan haladt, mivel a századforduló polgári liberális társadalmában bármelyik gimnáziumban tanulhattak zsidó diákok, akik nem érezték magukat kiközösítettnek. Csak 1909-ben egyesítették a három alapítványt, és kérték fel Kármán Mórt, hogy dolgozza ki a létesítendő iskola munkatervét. A terv modern pedagógiai elvekre épült. Rendkívül fontosnak tartotta a hazafias nevelést: A zsidóságnak, szétszóródott állapotában Isten rendelkezése és az emberiség történeti törvényszerűsége szerint nem lehet más feladata, mint hogy minden egyes tagja egyéni jellemességét teljes odaadással és lelkiismeretes hűséggel annak a nemzeti közösségnek, haladásnak és tökéletesedésnek szentelje, mely kulturális feladatának teljesítésében szívesen fogadja munkatársnak, egyenlő jogú tagnak ben megvásárolták az Abonyi és a Bálint [ma Cházár András] utca sarkán lévő telket, ahol 1913-ban a kor neves építésze, Lajta Béla tervei szerint megindult az építkezés. Ez azonban 1914-ben, a háború kitörésekor félbemaradt. Háború után Az elvesztett háborúért, a forradalmakért, országcsonkításért, gazdasági nehézségekért bűnbakot keresés felszította az antiszemitizmust, s ez tette szükségessé, hogy 1919 szeptemberében, az Abonyi utcai épület elkészülte előtt, a Zsidógimnázium megkezdje működését, egyelőre a Wesselényi utcai hitközségi polgári iskola épületében. A gyors kezdés indokoltságát igazolja, hogy 1920-ban bevezették a numerus clausust, amely egyaránt nehezítette a zsidó tanárok munka, és a zsidó diákok tanulási lehetőségét. Azzal, hogy kiszorították a zsidó tanárokat az egyetemekről, szándékuk ellenére elősegítették egy nagyon színvonalas gimnázium létrejöttét. A tanárok között tudósok, művészek is voltak, a felszabadulás után közülük többen egyetemi tanárok, akadémikusok lettek. Az iskola első igazgatója ( ) dr. Heller Bernát volt, aki nemcsak a Bibliával és zsidó néprajzzal, irodalommal foglalkozó tudósként volt kiemelkedő, hanem kitűnő pedagógus is volt. Dr. Scheiber Sándor, a későbbi tanítvány így emlékezett rá: Vibrált a levegő, mozgásban volt minden idegszál tanárban és diákban a Heller-órákon. Itt tanított Turóczi-Trostler József, a magyar és német irodalom kiemelkedő tudósa, Zsoldos Jenő (1939-től igazgató) irodalmár, Rónai Pál műfordító, Fuchs D. Rafael (1941-től igazgató) nyelvész, később Pach Zsigmond Pál történész, Szabolcsi Miklós irodalmár, Péter Rózsa és Gallai Tibor matematikusok. Emellett több tanár cikkeket irt, műfordításokat készített, köztük Goldberger Salamon, a fiúgimnázium igazgatója ( ), Komis Aladár író, irodalmár az iskolában töltött évek hatása alatt írta meg a Néró és a VII. A. című regényét. Tímár Magdának önálló verseskötete jelent meg. Volt, aki nem vált híres tudóssá, de kiemelkedő pedagógus volt, emléke ma is erősen él tanítványaiban. Ilyen tanár volt Strasser V. Benő, a 130

135 fiúgimnázium fizikatanára, aki tankönyvet is írt. A másik kimagasló tanáregyéniség, Rieger Richárd (matematika fizika) tanítási módszerei mély nyomot hagytak tanítványaiban; egyik visszaemlékező tanítványa mesélte, hogy szakfelügyelőként órát látogatva felismerte az órát tartó tanár tanítási stílusából, hogy szintén Rieger-tanítvány. Rieger Richárd pedagógiai munkásságáért Beke Manó-díjat kapott. A magas színvonalú oktató-nevelő munkával párhuzamosan 1922-től folytatódott az építkezés az Abonyi utcai telken, így 1923 szeptemberében a fiúgimnázium beköltözött a félig kész épületbe. A leánygimnázium 1931 augusztusában követte őket. A hivatalos megnyitóra csak 1932-ben került sor. A konszolidálódott helyzetet mutatja, hogy a megnyitón részt vett Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter, Szily Kálmán államtitkár, Gerlóczy Károly kultuszminiszteri tanácsos, Ripka Ferenc főpolgármester, Pintér Jenő tankerületi főigazgató. A zsidótörvények A konszolidáció időszaka azonban csak rövid ideig tartott. A harmincas években a fajelmélet megjelenésével az antiszemitizmus ismét felerősödött. A zsidótörvények pedig oda vezettek, hogy még a tanulmányi versenyt nyert zsidó diákokat sem vették fel az egyetemekre. Mivel az egyetemi és főiskolai továbbtanulás lehetősége jelentősen csökkent, a két gimnázium vezetősége egy-egy szakiskolát hozott létre, hogy a tanulók egy részének az érettségi mellett szakmát is adjanak. Az iskola felállításáról a Magyar Zsidók Lapja így tudósított: A pesti izraelita hitközség elöljárósága, meghallva az idők parancsát, még a tavaszi hónapokban elhatározta, hogy gyakorlati jellegű középiskolákat állít fel, úgy fiúk, mint lányok számára. A szakiskolák megnyitó ünnepségén, 1932-vel ellentétben, már csak a hitközség vezetői vettek részt. Az új zsidó ipari fiú-középiskola a műlakatosi és szerszámkészítői iskolatípus érettségi vizsgára bocsátja végzett növendékeit, akik azonban az érettségi bizonyítvány mellett munkakönyvet is kapnak A heti 45 órából 15-öt fordít a tanrend vas- és fémipari gyakorlatokra 45 növendéket lehet felvenni úgy a fiú, mint a leánytagozat első évfolyamára. A leánygimnázium ipari osztályaiban a varrás és háztartás körébe tartozó gyakorlati oktatást kapnak a tanulók Úgy állítottuk össze a tanrendet szól közbe Zsoldos igazgató hogy a növendékek naponta négy órát egyfolytában a munkahelyeken töltenek, amivel azt akarjuk elérni, hogy teljesen beléjük idegződjék az a tudat, hogy elsősorban iparosok lesznek tudósit a Magyar Zsidók Lapja. Minden újítás ellenére a hitközségi iskolákban tanuló diákok száma jelentősen csökkent. Így az ország zsidó gimnáziumaiban 1937-ben 5129, 1938-ban 4449, 1939-ben 3385 zsidó diák tanult. A Magyar Zsidók Lapja a létszámcsökkentést az alábbi három oknak tulajdonította: 1. természetes apadás 2. kivándorlás és kivándoroltatás (kivándoroltatás azt jelenti, hogy sok zsidó szülő, ha maga itt is maradt, külföldi rokonokhoz, vagy külföldi iskolákba küldte gyermekét, akinek egyetemi taníttatására itthon nem gondolhatott) 3. kitérések. A létszámcsökkenés átmeneti jelenség volt. (Ehhez járult a Szlovákiából menekülő zsidó fiatalok csoportja.) A leánygimnázium 1940-ben a Személynök utcában új tagozatot hozott létre. Az 1940-es években egyre nehezebb helyzetbe került a két gimnázium. A korszerű, jól felszerelt épületet elvették, ezért a Wesselényi utcai polgári iskolába kellett a két gimnáziumnak költöznie szeptember 28- án az iskola épületét katonai célokra vették igénybe, november 15-én pedig a Központi Tábori Postahivatalt helyezték el itt február 16-án az 506-os m. Kir. honvéd hadikórház költözött ide. Helyszűke miatt a tanítást csak délelőtt délutáni váltással lehetett megoldani. Ilyen körülmények között érték a gimnáziumot az év eseményei. A német megszállás után Március 19-én, bár vasárnap volt, az egész leánygimnáziumban folyt a tanítás, a sok elmaradt tanítási nap pótlására. Mivel reggel még nem tudtak a német megszállásról, a betegek kivételével mindenki iskolában volt. Az iskola vezetése délelőtt értesült a megszállásról. A végzős leányosztálynak Turóczi-Trostler József tartott magyarórát tanfelügyelő jelenlétében, amikor osztályfőnökük, Tímár Magda halálsápadtan belépett az osztályba és bejelentette, hogy az igazgató úr a nagy hideg és a fűtőanyaghiány miatt szünnapot rendelt el. Bár nem tudták, mi történhetett, mindenki érezte, hogy nem ez a valódi ok. Még nyilvánvalóbbá vált ez, amikor az iskola igazgatója, Zsoldos Jenő, a kapun kiengedve a diákokat, a ragyogó idő ellenére azt mondta: Lányok, siessenek nagyon haza, mert rossz az idő! Ugyanezen a napon a fiúgimnáziumban nem volt tanítás. Egy-két nyolcadikos kirándulásról hazatérve találkozott először németekkel, akik, amikor észrevették, hogy zsidók, leparancsolták őket a villamosról. 131

136 Másnap azok a diákok, akik egyáltalán elmerészkedtek a gimnáziumba, a kapun egy cédulát találtak arról, hogy Kossuth Lajos halálának évfordulóján a tanítás szünetel. A következő napon, kedden, megindult a tanítás, de csak kevesen jöttek el, így a leánygimnázium végzős osztályában negyvenből hatan voltak jelen. A tanárok megértően viselkedtek, a végzős osztályban Rieger tanár úr lemondott az algebradolgozat megíratásáról, megkísérelte tanítványai figyelmét elterelni a történtekről, ezért igen csodálkozott, hogy miért nem tudtak a dolgozatra készülni. Mindkét iskola vezetése igyekezett minél jobban védeni diákjait, így csak akkor engedték ki őket, ha az épület közelében nem tartózkodott német katona. A megszállással az iskola falai közé is bekerült a politika. Egyre több szó esett róla, például filozófia órán. Turóczi-Trostler hiába próbált filozófiáról beszélni a nyolcadikos lányoknak, előbb-utóbb politikára terelődött a szó. Ilyen körülmények között csak néhány napig folyt a tanítás, március 31-én vége lett az iskolaévnek. Április 5-én lépett érvénybe a sárga csillag kitűzéséről szóló rendelet, ezért, hogy az alsó hét osztály növendékeit megkíméljék a veszélytől és a megaláztatásoktól, a bizonyítványokat április 4-én osztották ki. Április 12-én megkezdődtek a leánygimnáziumban az érettségi vizsgák. A vizsga izgalmával a helyzetükből adódó félelem is párosult. Az egyik visszaemlékező mesélte, hogy azért izgult, hogy egyáltalán az iskoláig eljusson, nehogy útközben közmunkára vigyék. Az izgalmak közben pillanatnyi oldódást jelentett az írásbeli tétel címe: Két út a boldogsághoz; Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde és Petőfi Sándor: János vitéz elemzése. A magyar írásbeli nem volt zavartalan, mert légiriadó miatt le kellett vonulniuk az óvóhelyre. A légiriadó befejezése után természetesen nem folytathatták az írást, és arra kaptak osztályzatot, amit a légiriadóig írtak. Így volt ez a többi írásbelin is. A tanárok rendkívül megértőek és segítőkészek voltak, szerették volna tanítványaik helyzetét a különös körülmények között minél inkább megkönnyíteni. Ezért fordulhatott elő az, hogy a máskor oly szigorú Rieger tanár úr az április 13-i latin írásbelin nemcsak, hogy elnézte a puskázásokat, de ő maga is segített az Aeneis-szöveg fordításában. Május elsején kezdődtek a szóbeli vizsgák. A helyzet eléggé különös volt, mindenki sárga csillagot viselt, kivéve az érettségi biztost. Ezt a különös helyzetet érezte a leánygimnáziumi vizsgabiztos is, amikor a megnyitón arról beszélt, hogy ez az időjárás az érésre alkalmatlan. A nyomasztó hangulatot, a kilátástalanság érzetét fokozta az is, hogy kérdőívet kellett kitölteni arról, milyen pályára készülnek. Érettségi után minden ránk szakadt emlékezett vissza a leányosztály egy tanulója. Eddig legalább a tanulás lekötötte figyelmüket, az érettségi után az iskola védelmét is elvesztették, pedig ugyancsak szükségük lett volna rá. Május közepén megkezdődött a budapesti zsidóság összeköltöztetése. A Függetlenség, június 14-i száma erről így számol be: A jelenlegi összeköltöztetés tehát úgy történik, hogy minden zsidó család csak egy szobát kap, ez körülbelül megfelel a vidéki és Pest környéki városokban nyert elkülönítési tapasztalatoknak, ahol egy-egy zsidószemély férőhelyét hatóságilag úgy állapították meg, hogy mindenkire átlag számítva két négyzetméternyi terület jutott. A zsidók lakhelyéül csillagos házakat jelöltek ki. Nem tartozott ezek közé a gimnázium épületében lévő szolgálati lakás, annak ellenére, hogy eredetileg a Zsidógimnázium alkalmazottai számára építették. A deportálás csak a vidéket érintette, ennek lett áldozata néhány Pest környéki diák is. A pesti zsidó férfiakat munkaszolgálatra hívták be, köztük a végzett fiúosztály tagjait is. Európa különböző részein dolgoztak, voltak, akik Magyarország területén, mások Bor közelében, de voltak, akik koncentrációs táborba, például Mauthausenbe kerültek. Tanárok, diákok estek áldozatául a kíméletlen zsidóüldözésnek. Köztük volt az 1944-ben végzett fiúosztály osztályfőnöke, dr. Kertész Ármin görög latin szakos tanár. A fiúosztály 37 érettségizett diákja közül öten, a lányosztály 42 diákja közül hárman haltak meg. 132

137 1. Felekezet és társadalom GLATZ Ferenc Felekezet és társadalom szeptember 29-én a református szellemi központ, a felújított Ráday-kollégium avatása alkalmából egyháztörténeti konferencia zajlott. Itt hangzott el Glatz Ferenc eladása, amely a magyarországi református egyház új és legújabb kori történelméből négy kérdéskört ragadott ki. 1. A magyarországi református egyház a polgári egyház Magyarországon? Igaz-e a nagy szociológus, Max Weber munkásságának alaptézise, mely szerint a protestáns etika teremtője a kapitalizmusnak? 2. A református egyház a nemzeti egyháznak számít az európai történelemben, mivel a hitélet nyelvét latinról nemzeti nyelvre változtatta. Mennyiben igaz és hogyan a magyarországi protestáns egyházak, a jelen esetben a református egyház történetében ez az alaptétel? 3. A református egyház szociális népi egyháznak számított. Találkozott-e szociális törekvésében amiről az utóbbi 50 évben nem beszélünk a fasizmussal? 4. A kommunista politikai rendszerek antiklerikális harcukban a fő tüzet a többségi egyház, a katolikus egyház ellen irányították. Hogyan találkozott a 20. század másik nagy szociális forradalmat hirdető politikai rendszerével, a kommunizmussal Magyarországon a református egyház? Az alábbiakban az eladás első kérdésére adott elemzést adjuk közre. (A szerk.) A magyarországi reformátusok; országos arányszáma a két világháború között 20 21% között mozgott. (A katolikusoké 63 64%.) Mely foglalkozási ágakban találjuk a reformátusokat országos arányszámukat meghaladó mértékben? Mindenekelőtt az őstermelésben, vagyis a mezőgazdaságban. Itt arányuk 25 26%. (Az és évi statisztikai adatokat vesszük alapul.) A hadseregben azaz a ténylegesek között 22%. Megfelel országos számarányuknak a napszámosok és a házicselédek közötti 20 21% is (itt a katolikusok aránya 67 68, illetve 70%). Az országos átlagot közelíti meg arányszámuk 16 19% az állami nyugdíjasok között (vagyis az alkalmazott-tisztviselő szférában). Számarányuk az országos átlagoknál éppen a modern kapitalizmushoz kötődő foglalkozási ágazatokban feltűnően alacsony: az iparban 16% (a katolikusoké 66 69), a bányászatban 8,3 9% (a katolikusoké 84 85), a kereskedelemben 10 11% (itt a katolikusok is alulreprezentáltak az izraelita felekezetűek nagy száma miatt 39 41%). Vagyis: már ezek az adatok is mutatják (melyet Makkai László egyik tanulmányában már jelzett), hogy a reformátusság nem elsősorban a polgári foglalkozásúak vallása, hanem a parasztoké. Mégpedig, ha a birtokstatisztikákat nézzük felekezeti szempontból, szintén első pillanatra feltűnő: a kis- és középbirtokosoké. Az 5 kat. hold alatti birtokosok 22,2%- a, az 5 20 kat. hold közötti birtokosok 33,7%-a, a 100 holdon felüliek 32,2%-a református. A katolikusok viszont átlagon felül reprezentáltak az agrárszegénység és a nagybirtokosok között. Egészítsük ki a foglalkozási és birtokstatisztikákat az életmód, életkörülmények vizsgálatával illetve annak töredékét mutató városstatisztikával, s a következőt látjuk: a világváros Budapest lakóinak csak 10,8 12,1%.-a református és a dunántúli városokban még alacsonyabbak e számok: Pécs 4,6 6,1%, Sopron 1,3 1,6%, Győr 5,2 5,5%. Ezek legpolgárosultabb városaink aránylag fejlett építkezési kultúrával, közművesítéssel rendelkeztek (csatornázás, közvilágítás, köves utak hossza stb.). Az alföldi városokban melyeknek kézenfekvő magyarázatára majd még visszatérünk Debrecenben 65,9 67,7%, Hódmezővásárhelyen 59,2 60,2% a reformátusok aránya. S ezen városok fejlettségét hasonlítva a fővároshoz vagy a dunántúliakhoz, az ezekben biztosított életkörülmények is inkább a szépirodalomban gyakran jelzett nagy falu jelzőket juttatják a történész eszébe. Tehát a reformátusság mind a modern kapitalista foglalkozási ágazatokban, mind a legpolgárosultabb életviszonyokat adó városokban a legalacsonyabb. Mi ennek a Max Weber-i gondolati modelltől diametriálisan eltérő jelenségnek az oka? Református egyház és polgári társadalom A válasz a modern magyar polgári fejlődés technikai-termelési és így társadalmi alapjaiban keresendő. Az es évektől kibontakozó technikai infrastruktúra fejlődése (vasút) az évi kiegyezés után ismeretes módon felgyorsul. Már a széles közönség kezébe is eljutó kézikönyveink adatsoraiból is kitetszik, hogy részben a polgári állami adminisztráció kiépülésével Magyarország kora Európájának legdinamikusabban fejlődő iparigazdasági területe. A politikai konszolidációval az ország beleolvadt az európai tőkés termelési rendszerbe, hallatlanul nagyméretű gründolási láz indul meg: iparvállalatok, útépítések, vasútépítések, a lakosság rendezett pénzügyleteihez nélkülözhetetlen bankhálózat. De mindehhez a gyors ipari-technikai fejlődéshez Magyarországnak nem volt szakképzett munkaerő-tartaléka, így óriási bevándorlási hullám indul meg a Monarchia ausztriai csehországi feléből: iparosok (esztergályosok, vasöntők stb.), ipari tisztviselői csoportok (vasutasok, mérnökök stb.), a városépítészet szakemberei (kőfaragók, kertészek, üvegesek stb.), a modern városi élet mindennapjainak kiszolgálói (cukrászok, sörfőzők stb.), számtalan üzletág kereskedői áramlanak külföldről 133

138 az országba, elsősorban a városokba, mindenekelőtt Budapestre. Még a századfordulón is a nagy magyarrá asszimilálódási hullám idején is a fent említett iparágakban a magukat nem magyarnak vallók százalékos aránya a 20 40% között mozog a városokban, egyes iparágak egyenesen németnek, tótnak (üveges, építő) vagy zsidónak (kereskedő, divatcipész stb.) számítottak. Vagyis: a modern kapitalista termelési ágakhoz és a modern polgári életformához leginkább kapcsolódó foglalkozási ágazatokban etnikailag igen tarka képet mutat a magyarországi polgári fejlődés. És a bevándoroltak noha megtaláljuk közöttük kis számmal az evangélikusokat is elsősorban színkatolikus vidékről származnak, illetve a századfordulóra nem elhanyagolható százalékban izraeliták. Ez magyarázza a fentebb ismertetett statisztikai adatokat, melyek szerint a polgári-ipari foglalkozásokban elsősorban katolikusokat találhatunk, a reformátusokat nagy számmal főként a tradicionális iparűzésekben (a nemesi iparokban, pl. csizmadia) és az erős református többségű alföldi vidékeken. Korábbiakra is visszatekintve megállapítottuk: alapvetően nem a felekezet és a felekezet hitéleti szokásai (protestáns etika) szabják meg a társadalom fejlődési irányát (kapitalista), mint Max Weber gondolta, hanem: a felekezet (protestantizmus) vesz fel olyan jelleget, amilyen társadalmi közegbe (parasztság) kerül. Felekezet és társadalmi meghatározottság kérdését, azaz: mennyire konkrét társadalmi tényezők formálják, gyúrják az egyházak arculatát, remélhetően még több egyelőre nagyon is hiányzó kutatás fogja még tárgyalni. Én a hazai reformátusságról szólva itt csak három szempontra szeretném a figyelmet felhívni. A kis- és középparasztság felszámolása Az első a református egyház legerősebb társadalmi bázisát, a kis- és középparasztságot illeti. Ez a társadalmi réteg, mint ismeretes, Magyarországon csak nagyon lassú ütemben tudott erősödni a múlt század végétől. Igaz, hogy a századforduló bizonyos felülről szervezett agrárreform törekvései gyarapították számukat és a kisgazdaságokat segítő szerszám- és gépkultúra terjesztése növelte életképességüket. (Ez is jobbára a Dunántúlon és a szintén katolikus Bácskában, Bánátban.) A két világháború között a földreform hoz némi javulást, de közel sem töri meg a (katolikus) nagybirtok túlsúlyát. A felszabadulás és az évi földosztás azután rendkívül reménykeltően megerősíti a kisparaszti fejlődést ben, a református konvent adata szerint a reformátusok 61,3%-a az 5 20 kat. holddal rendelkező parasztok sorába tartozik. Úgy látszik, hogy a szerszám- és eszközhasználatban, gazdálkodási rendjében, munkavégzési ütemében évszázada csiszolódott paraszti vállalkozás Magyarországon is kibontakoztathatja az üzleti racionalitással berendezett paraszti farmerüzemet, amely reform a parasztgazdálkodás legnagyobb teoretikusának, Erdei Ferencnek utóbb ő a Tiszántúli Református Egyház főgondnoka volt álma még a két világháború között. (Ekkor még volt lehetősége a magyar mezőgazdaságnak, hogy ilyen fejlődési úton induljon el.) Én úgy látom, hogy a magyar református egyház hanyatlása akkor indult meg, amikor a politikai vezetés között hozzáfogott ezen kis- és középparaszti réteg drasztikus felszámolásához. A kampányszerű és a gazdálkodási ésszerűséget mellőző téeszesítések kiszorították őket a termelési rendből és a politikai-társadalmi közéletből. Nemcsak a református egyház legerősebb társadalmi bázisa hullott ekkor szét, hanem az a bizonyos valóban ésszerű, parasztpolgári magatartásforma is, amellyel Nyugat-Európában és mindenekelőtt Amerikában a reformátusság egybeforrott. A tisztviselő és értelmiségi réteg félreállítása Második megjegyzésem a tisztviselő-értelmiségi réteget érinti, amelyiket statisztikánkban a reformátusság országos átlagát közelítő százalékban találhattunk. A magyar történeti irodalomban ez a társadalmi réteg igen mostoha elbánásban részesült. Mivel a modern állami tisztviselői réteg természetesen szoros függvénye az állami adminisztrációnak (a magántisztviselőtől eltérően onnan húzza fizetését), történészeink szorosan összekötötték e réteg egészét a Horthy-korszak kormányzati politikájával, célkitűzéseivel. A fasizálódó politika társadalmi bázisát ebben, az úgymond katonatiszti-dzsentri-államhivatalnoki rétegben találta meg. Csak ma, amikor már látjuk: a polgári államban igazgatási tisztviselő és kormánypolitika között korántsem volt olyan szoros együttmozgás, mint a sztálini rendszerben, s amikor már látjuk a mindenkori bürokrácia és értelmiség közösséget szervező funkcióját is, és még a múltjával legőszintébben szembenéző nyugatnémet történetírás is megkülönbözteti a reakciós politikai mozgalmak társadalmi bázisát a képzettsége folytán középosztályi-polgári funkciókat ellátó társadalmi elemektől (Bildungsbürgertum), csak most figyelünk fel Magyarországon ennek az állami alkalmazotti-értelmiségi rétegnek a pozitív szerepére. Az 1870-es évektől, amikortól az ország polgári jog- és igazgatási (civil és katonai) rendszere (a már tárgyalt ipari-technikai bázissal párhuzamosan) kiépült, néhány évtized alatt kellett az akkori, a Kárpát-medencét átfogó állam adminisztrálását megszervezni. És ha nemcsak a közkedvelt szépirodalmi művekből ismert mulatozó dzsentriket látjuk a korabeli magyar középosztályokban, hanem olyan társadalmi elemet, amely működtette a térség út- és vasútrendszerét, postahivatalait, iskolarendszerét, kiépülő egészségügyét, alapja volt a helyi közművelődési egyleti életnek, szövetkezeti mozgalmaknak stb. akkor látjuk őket valósabban. És természetes, hogy a helyi adminisztrációban 134

139 az Alföldön, Tiszántúlon, illetve Erdélyben nagy a reformátusok száma, mégpedig feltehetően ezt is egyháztörténeti kutatásoknak kell még pontosítani az egyházközségi életben a mozdító erőket jelentő tanult elemek -é. Megítélésem szerint a hazai reformátusságra, mindennapi hitéletére a másik nagy csapást akkor mérték, amikor ezt a társadalmi réteget a közösségi-politikai élet szélére sodorták, szakértelmének presztízsét (ugyanúgy, mint a kisárutermelő parasztét) szétrombolták. Nem ismerték el, hogy noha valóban kötődik az agyonbírált keresztény középosztály -beli hagyományokhoz katolikus vagy protestáns, vagy éppen izraelita, egyházához, de mindezzel együtt a társadalom köznapi élete kereteinek fenntartója volt. Az egyház társadalomszervező szerepe Harmadik megjegyzésem a református egyház társadalomszervező szerepét érinti. Kétségtelen, igazuk van azoknak, akik a magyarországi reformátusságról beszélve azt mondják: reformátusnak lenni nemcsak felekezetiséget jelentett újkori történelmünk során, hanem egy társadalmi magatartásformát, mentalitást is. Ami nemcsak a hitélet rendjét illetően jelent szembenállást a más felekezetekkel, egy közvetlen, a társadalom egészének, nem utolsósorban a szegényebb rétegekkel való szociális azonosulást, megértést, közvetlenséget. Azt hiszem, mindezt leginkább a református lelkész társadalmi funkciójában lehet tetten érni. Csak vázlatosan viszonyulva a történelmi gyökerekhez: történetírásunk, amikor a reformáció korát és a három részre szakadt Magyarország történelmét tárgyalja, elfeledkezik annak felméréséről, vajon a korabeli technikai-kulturális szint mennyire tette lehetővé adott területek igazgatási átfogását, mennyire volt képes intézményekkel kereteket is adni a társadalom mindennapi életének. A Habsburg adminisztráció lényegében a Dunántúl jelentős részére és a Felvidékre terjedt ki, de tudjuk: a Habsburg uralom alatt élő területen is a mindennapi élet kereteit a birtokadminisztrációk, nem utolsósorban a (katolikus) nagybirtok adta, míg a társadalom szellemi életét, napi gondolkodását földről, túlvilágról, házasságról, szerelemről, életcélok összességéről az egyházak szabták meg. Mindenekelőtt a katolikus egyház. A peremterületeken, amelyek kicsúsztak az udvari adminisztráció kezei alól a Tiszántúlon és a török megszállta, részben elnéptelenedett területeken az állami és birtokadminisztráció ilyen intézményei nem voltak jelen. Az új vallásnak, a reformátusnak amely ezeken a területeken hódított már elterjedésének első idején át kellett vennie olyan társadalmi funkciókat, amelyek messze meghaladták az európai értelemben vett református felekezet céljait. Sorolhatjuk az ismert tényeket: a nemzeti nyelven folytatott hitélet, az istentiszteleti formák egyszerűsége, a hívő közösséggel való közvetlen kapcsolattartás, a házasodás lehetősége és így családi kapcsolatok révén melyek a korban rendkívül fontosak beilleszkedés a helyi szokásrendszerbe (részvétel a disznótortól a családi perpatvarokig). Mindezek a lehetőséget adják ahhoz, hogy a lelkész, túl Isten házán is, a közösség mindennapi életében részt vegyen, annak funkcionáriusává váljék. És a lelkész így közvetve az egyház is itt, a keleti országrész területein a közösségi élet szervezője, átvesz olyan szerepeket is, amelyeket normálisan működő állami és gazdasági élettel rendelkező területeken nem kell magára vállalnia. A társadalom napi életigénye és az egyház természetesen kölcsönhatásba kerülnek, az egyház felszívja magába, beolvasztja jellemzői közé azokat a szerepeket is, amelyek teológiai értelemben nem tartoznak célkitűzései közé. A magyarországi református egyház éppen ezért is tarthatta magát ún. népi egyháznak. Ez magyarázza megítélésem szerint azt, hogy majd a 19. század értelmiségei között oly nagy számban találjuk a református lelkészeket gyülekezetük, közösségük történelmét feldolgozó íróemberként (Zoványi Jenő és Ladányi Sándor kutatásai tartalmazzák e tényeket). Ez magyarázza, hogy a századvégen kibontakozó néprajzi gyűjtések iránt oly fogékony a református értelmiség, s hogy a 20. századi népi mozgalom, a szociális reformer típusa a református értelmiségi körökben (nem utolsósorban a lelkészekben) talál erős visszhangra. A falu református lelkésze a falusi munkaszervezet egyik működtetője, szokáskultúrájának ápolója, értője. A református egyház ilyen társadalmi sajátosságával is magyarázható szerintem, hogy a 20. században, a modern polgári kultúra mindent áttörő kibontakozása idején (már az első világháború után) a reformátusok körében igen magas a vegyes házasságot kötők száma, ami 1970-ben eléri a házasuló reformátusok 70%-át. Lehet ezt felekezeti szempontból sajnálatosnak, vagy örömtelinek tekinteni, számomra elsősorban azonban azt mutatja: a református egyház történelmi útján igen sok világi elemet szívott fel magába, s gyakran hívei számára sem a felekezetiséget, mint inkább a társadalomszervező közösségi intézményt jelentette. * Ha tézisszerűen akarnánk összefoglalni mondandónkat, a következőket állapíthatnánk meg: nem a protestáns etika (mint a Max Weber-i felfogás mondotta) teremti a kapitalizmust, hanem a protestáns etika hozzáidomul ahhoz a társadalmi közeghez, amelybe kerül. Az adott terület társadalmi szerkezete adja meg a felekezet jellegét, erősíti fel vagy gyengíti az egyház tanításai közül a neki megfelelőt. Magyarországon a református egyház nem a modern polgárosulás egyháza, hanem alapjában a paraszti és a régi kis- és középnemesi réteg 135

140 egyháza, ugyanakkor a történelmi fejlődés következtében a magyar társadalom napi kultúrájának, életkereteinek az ország egy jelentős területén a megtartó ereje, működtetője volt. 2. Képek 136

141 137