E fiúból pap lesz, akárki meglássa 1

Átírás

1 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 1 Városmajor, január 4. I. ISKOLA A FOLYÓPARTON Hatvanadik születésnapomon megköszöntöttek testvéreim a Bokorban. A tósztot egy nálam 15 évvel volt fiatalabb férfiú mondta, és köszöntőjét az alábbi szavakkal zárta: És kívánom, hogy minél későbben fogj hozzá emlékirataid megírásához! Megbecsülés volt szavaiban. Kinézte belőlem, hogy még futja valamire erőmből. Istenem, amikor 60 éves voltam, még javában írtam nyolc kötetes munkámat: Szent Pál teológiája. Előttem volt még az Egyházrend, s az Erény e az engedelmesség? melyekkel eljutottam a Vatikán Hittani Kongregációjáig, s leveleztem a mostani pápával, XVI. Benedekkel. A 80 as években következtek még: a Bokorlelkiség, a Nagypénteki levél, az Ópusztaszer. Majd korábbi szamizdat könyveim: Keressétek az Isten Országát!, a Merre menjek? Aztán a 90 es évek végén: A trón és az oltár szövetsége (in: Metanoeite!). De azért közeledett már a köszöntő által késleltetni akart fordulat. Túl nyolcvanadik évemen műfajt változtattam. Kezdtem írni a Napló füzeteit. Beleraktam a magam Őszikéit. Már közel jártam 60. füzetéhez, amikor vagy harmincadik könyvem (Metanoeite! Alakítsátok át gondolkodástokat!) megjelenésének másnapján egy ifjú hölgy járt nálam. Azért nem egészen ifjú ; úgy negyven évvel fiatalabb nálam. Három példányt is dedikáltatott, s utána ráérősen beszélgettünk. Írhatnál már egy regényt is mondta nekem. Hát ezt még igazán nem próbáltam. Csak lírával, drámával kísérleteztem a teológia mellett. Az ifjú, 87. évében járó szerző első regényét veszi kezébe az olvasó Jól hangzanék, ugye? Kor nem számít. És volna egy téma, amiről Neked kellene írnod. Ottlik Géza megírta, hogyan neveltek a két világháború között hazánkban katonatisztet, te megírhatnád, de regényben, hogyan neveltek katolikus papot. Jó, majd gondolkodom rajta. Pár nap múlva elővettem a Benedek Marcell magyar irodalmi lexikonját: Iskola a határon (regény, 1959): Egy katonaiskola élete adja regényének témáját, mely az emberség intézményiesített elölésének pontos rajza, de nem a szenvedélyes tagadás hitvallása, hanem a jóvátehetetlent kísérő tárgyilagosság elégikus reflexiója. Aztán beleolvastam a nagyon régen már egyszer olvasott regénybe. S mindjárt az első oldalon ezt találom: Néztük a Lukácsuszodában az emberek pucér hasát, de leginkább a lányokét Hát ez kimaradt a katolikus papnevelés célkitűzéseiből. Hogy lehet regényt írni szerelem nélkül? Az egri csillagok, Az aranyember, Aranykoporsó, Erdély, Vízözön, A funtineli boszorkány egyike sincs meg nélküle. A papokat viszont nem erre, másmilyen szerelemre nevelné az egyház. Milyen is lenne egy regény szerelem nélkül? De gondolkodtam a lírában van nemcsak szerelmi, hanem politikai és istenes is. A francia Bernanos megkísérelte az istenes regényt is: Egy falusi plébános naplója. De a papnövendékek élete erről csak Stendhal regénye jut eszembe: a Vörös és fekete Aligha ilyenre gondolt a múzsám. Friedreich Bandi bácsi görög latin szakos piarista tanár volt, de ő tanította nekünk 28 ban, az I/a osztályban, a természetrajzot. Öreg volt már, 50 éves. Negyven évvel volt öregebb nálunk. Úgy keserítettük az életét szegénynek, ahogy tudtuk. Föltettük ujjunkat, s kikéredzkedtünk. Kiengedett. Sétáltunk az óráin. Ő meg aranyosan mesélt, mesélt. Bandi bácsi egyébként polihisztor is volt. A Rend magyarországi történetét tanulmányozta. A folyóparti gimnáziumét is ben telepedtünk meg hazánk területén, a Poprád melletti

2 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 2 Podolinban, s már 1721 ben folyónknál is volt iskolánk, hazánk szívében, s még sem volt ott magyarul beszélő diákunk, talán egyetlen egy sem. Bandi bácsi áttanulmányozta a diákok névsorait, csupa német és szláv nevet talált. De ez nem nagyon zavarta akkor az oktatás munkáját, mert az úgyis latin nyelven folyt. Az iskoladrámákat is latinul adták elő diákjaink. Legalább a sok fránya németajkú szülő láthatta, hogy mire is jutottak gyermekeik. Bandi bácsi semmit sem írt a magyarórákról. Azt hiszem azért, mert nem is voltak ban érettségiztünk. Sohasem gondoltam diákkoromban arra, hogy nekem magyar nevem van, másoknak meg nem. A kultuszminiszterünk neve is gróf Klebelsberg Kúnó volt, az esztergomi érseké pedig Csernoch János. Csak a kormányzó volt: Horthy, meg a miniszterelnök: gróf Bethlen. De ezek fölötte álltak a nemzettestnek: magyar nemesekfőnemesek voltak, és még reformátusok is. Püspökeinknek is legfeljebb akkor volt magyar nevük, ha véletlenül főnemeseknek születtek. Az én diákkoromban talán egyikük sem volt magyarnevű. Boldog nemzetköziségben éltünk, s tüzes magyaroknak nevelődtünk az iskolánkban mindnyájan. Ma már viszont tudom, hogy micsoda nemzetközi kárpátmedencei kavalkád volt az osztályunk. 61 en iratkoztunk be az I/a ba, s nyolcadikra maradt belőle negyven vagy annyi sem. És nemcsak kibuktatták a tanárok a felesleget a közeli Eötvös reálnak is jusson diák!, gondoltuk mi, akik nem buktunk ki, az igazgató fel is vett közénk a nyolc év alatt néhány új fiút. Az osztály közel 40 % a kikeresztelkedett zsidó volt, az őskeresztények között pedig Bukovszky, Kovacsics, Leisztinger, Staudinger, Kaczián, Viczián, Zimburg Tótokat, cseheket, lengyeleket, délszlávokat, oláhokat ki tudom ma már szűrni közülük. Még magyar nevű is akadt. Bordás, Gaál, Orbán és Posta, ezek alighanem mind nemes ivadékok lehettek. A valamikori jobbágyságot képviselték: Kovács, Nagy, Szilvási, Tolnai meg magam. Mi voltunk az osztály legproletárabb rétege. Volt két reformátusunk is: Kalos és Kerekes. Mért íratták őket ide szüleik, sohasem kérdeztük tőlük. Összesen 11 nem magyarított nevű érettségizett a negyvenből. Tanáraink: Fridreich, Fischl, Menczer, Kanszky, Wágner, Éder. Még magyar nevűek is akadtak köztük: Kövesi, Hatvani, Bátori, Bartha, s egy háromszéki székely: dr. Para Imre, a földrajztanárunk Sepsiköröspatakról. Osztálytársaim közül senki sem futott be politikai karriert 45 és 89 között ban a 60 éves érettségi találkozónk még megvolt. Öt évvel később, 2001 ben magam próbálkoztam összeszedni az osztályt, de üresen csengtek már a telefonok. Egyetlen barátom az osztályban egy cseh származék (alighanem a Bach korszakban került ide) apától és zsidó származék anyától született színjeles tanuló, aki mellékesen még műkorcsolyázó Európa bajnok is volt diákkorában. Zuglói volt, én meg mátyásföldi, s át átbringáztunk egymáshoz akkor még! a réteken. Az aranymisémen még ott volt, s elolvasta életem főművét is. Az érettségi utáni találkozókon baráti volt a levegő: nem zsidóztunk, nem kommunistáztunk le senkit. Utóbbi nem is volt közöttünk. Csak hősi halott, hadifogoly meg politikai fogoly minden mennyiségben. Egyik osztálytársammal találkozom Rákosi 53 as, első bukása után a Gyűjtőben, amikor egy kis időre emberként bántak ott velünk, s beszélgethettünk is a sétán egymással. Ebben az országban nem lehet élni. Ha egyszer szabadulok, megyek akárhová a nagyvilágba, csak innen el mondta szomorún, lemondón. Mért gondolod? kérdeztem őt. Mert maholnap 40 éves vagyok, s eddig még csak tanultam meg tanultam, aztán katona meg hadifogoly voltam, most meg politikai fogoly vagyok Egy akkor költött versem egyik sorával válaszoltam neki: Korán őszült fejünket csókolja a szél Emberebb ember, magyarabb magyar! ez volt a pozsonyi zsidó rabbi unokájából lett egyetemi tanár, korábban hittantanárunk, ekkortájt megfogalmazott igéje. Lehet, hogy nem neveltek iskoláikban nagyon vallásos embereket, de vallásukat megvetőket sem mondta

3 E fiúból pap lesz, akárki meglássa ben, hazai megtelepedésünk háromszáz éves ünnepségén, Kovács Vince, a váci apostoli kormányzó. Megkérdeztem nagy diákként hittanáromat: Mért nincs iskolánkban hitbuzgalmi egyesület? Mert az egész nevelés valláserkölcsi szellemben történik volt a válasza. Hitvita nem volt az osztályban a nyolc esztendő alatt. És hit volt e? Mentünk minden nap misére, tanítás előtt, fél nyolckor. Volt évi négy kötelező gyónás áldozás. Vasárnaponként lehetett áldozni is, de kevesen éltünk ezzel a lehetőséggel. Ketten lettünk papok az osztályból. A másik hamar disszidált, sohasem láttuk többé. A 25 éves érettségi találkozónk évében túl a negyvenen szabadultam a börtönből. Beszámolt mindegyikünk élete folyásáról. Nagyjából ezt a képet mutatták: Megházasodtam, nem sikerült. Újra nősültem, de erről a másodikról már nem mondok semmit. Ez a szöveg ismétlődött. Aztán egyikünk módosított. Én is megházasodtam, nekem sem sikerült. De mivel én ebben az iskolában azt tanultam, hogy Isten a szerencsétleneknek megbocsát, de a hülyéknek nem, ezért nem házasodtam még egyszer Szentmisével kezdtük az érettségi találkozóinkat. Alig egy kettő volt, aki áldozott rajtuk. Könnyekig meghatottan hallgatták viszont osztálytársaim a szentmisén a nálunk évtizedekkel fiatalabb soros iskolaigazgatók emlékezéseit iskolánkra, régi tanárainkra. Látszott, hogy készültek beszédjükre az igazgatók. A nyolc év alatt volt egy grófunk is: Zichy, és két bárónk. Egy zsidóból lett iparbáró s egy máriateréziás báró. Az elsőnek (Kornfeld) apja vagy nagyapja a hazai gazdasági életet lendíthette fel), a másodiknak apja vagy nagyapja csinált valamit a háborúban parancs nélkül, a maga szakállára. Ha nem sikerült, hadbíróság elé állították, ha sikerült, akkor Mária Terézia rendet kapott: báróságot. Báró Heim Miklós osztálytársunknak apja az első világháborúban tűntette ki magát. Ez a Miklós csak egyszer nősült, sok gyermeke volt és áldozott a szentmiséken. Katolikus magyarok voltunk. A hazáért halni is készek. Inkább Kölcsey Himnuszától hatódtunk meg, mint a pápaitól. Munkára, kötelességteljesítésre és becsületre neveltek minket. Akinek csak elégségesre sikerült az érettségije, az is jól megállta helyét, ha egyetemre ment. És mentünk csaknem mindnyájan. Rang volt az iskolánkba járhatni. Ez volt az Iskola a folyó partján. Hogyan kerültem be a Rendbe? Ez lenne regényem első fejezete. Hát úgy, hogy apám megtért. Korábban szabadgondolkodó volt. Mesélte, hogy a felső kereskedelmiben cikizték a hittanárukat. Lehetett, mert akkor még, száz éve, egy jó katolikusnak el kellett hinnie, hogy Mózes maga számolt be haláláról a Deuteronomiumban, azaz Mózes ötödik könyvében. Kérdezték tanárukat a hatnapos teremtéstörténetről, s a szegény papnak nem volt válasza. Mitől lett a világosság a második napon, ha csak a negyedik napon helyezte Isten a világító testeket az égboltozatra? Mindent, ezt is szó szerint kellett érteni. Loisy abbét még kiközösítette a század elején az egyház, mert abszurdumnak állította szentírás kezelésünket. Prohászka Ottokár nem konferenciázott még. Vallásos meg hülye még ugyanazt jelentette a felsőbb iskolákat járók számára. Apám is bevonult 14 ben. Lovas katonának Temesvárra. Kiképzés után az olasz frontra került. 16 tavaszán fejlövést kapott a Doberdón. Kibírta, haja kihullott fél fején, mert platina lemezt raktak fejbőre alá. Kihasználta a féléves betegszabadságot. Nekünk később így mesélte: A tavaszon fejlövést kaptam, s őszre elvettem anyátokat. Utána az orosz frontra került. A front összeomlásakor hazahozta századát, s 18 őszén Sátoraljaújhelyről telefonált a hadügyminisztériumba, hogy mit csináljon. Azt mondták a telefonban, hogy engedje őket szét, vége a háborúnak. Apám így számolt be erről nekünk: Maga szép kis hadügyminiszter! mondta volna a telefonba.

4 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 4 Aztán leszerelt, beiratkozott az egyetemre: közgazdaságtant tanult. Amikor Pukánszky Bélánál kollokváltam az egyetemen, s beírta a jelest, elmondtam neki: A közgázon édesapámat is tanította a Professzor Úr. Fiatal édesapja lehet válaszolta ő. Apám banktisztviselő lett a Községi Takarékban. A belvárosi Dorottya utcában volt a hivatal. Máig megvan az épület, sokat jártam benne apámnál. Oda járt be naponként gyalog a Mester utca és a Ferenc utca sarkán levő lakásunkból. Gyalog jött haza is. Nem futott még a 2 es villamos a folyó partján. 24 májusában is keresztül ment a Bakáts téren. Talán kiszűrődött a litániáról az orgonaszó. Nem tudom, de bement. És megtért. Ott, álló helyében. Hogyan? Egész egyszerűen. Egyszerre csak tudta, hogy van Isten. Jó tíz évvel később megtudtam a Vigiliából, hogy így tért meg Claudel, s több nagy francia katolikus író is. Én csak arra emlékezem, hogy iskolába még nem járó gyerekként elkezdtem otthon misézni. Valami ménkű nagy könyvet kerítettem. Héber betűkkel volt írva, és miséztem. Blablázva A templomban is latinul mondták a misét. Latinul nem tudtam, blablázni tudtam. De teljes áhítattal csináltam. A nővérem meg ministrált. Nagy buzgalmamban időnként le is térdepeltem, a nővérem pedig állva maradt. Anyánk bejött a szobába, s látta a helyzetet: Milyen mise ez? A pap térdepel, s a ministráns pedig áll? Nagyon gyorsan történt a katolikusodásunk. Anyám tolta a gyerekkocsit a józsefvárosi Jézus Szíve templomba, októberi litániára. Én meg valamiképpen felhívhattam magamra a figyelmet, mert hamarosan kis jezsuitának szólítottak az ottani papok, s talán már első elemista koromban elsőáldozó lettem; s az iskolán kívül, a Jézus Szíve templomban. Időnként felkerekedett az egész család. Lehívtuk a pátert, a családi gyóntatót. Az lejött a sekrestyébe, s mi egyenként bementünk a gyóntatószékbe: apám, anyám, Kamilla és én. Az egyik alkalommal a négy éves Lívia húgom elsírja magát: A Páter mindenkit meggyóntat, csak engemet nem! Lívia fél év múlva, karácsonykor elsőáldozó lesz a Horánszky utcai Kongregációközpont kápolnájában, négy és fél éves korában. Csak később mesélték szüleim. Egy gyónás után ezt mondta neki a Páter: Kedveseim, én nagyon szeretem magukat, de nem akarok maguk helyett a pokolba kerülni! Miért mondta? Mert szüleim kettőkéztek. Ez a titka, hogy heten lettük. Ment minden, mint a karikacsapás. Hogy miként kerültem a folyóparti iskolába, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy 28 tavaszán léptem át szüleimmel a hatalmas épület küszöbét. Felmentünk a széles lépcsőn a magasföldszintre, majd az első emeletre, s bejutottunk Kisparti János igazgató elébe. Megnézte a bizonyítványom, s megkérdezte: Nem lesz baj abból, hogy olyan messziről kell bejárnia? Majd kapnak értesítést. Megkaptuk, hogy felvettek. Egész nyáron lázban égtem. Tanultam mindent előre. Magyar nyelvtant, latint is, de ebben nem tudott apám segíteni, mert felső kereskedelmiben érettségizett, s ott nem tanították a latint. De azért tökéletes volt a siker nyarát már könyvírással töltöttem. Latin nyelv és olvasó könyv volt könyvem címe, vagy 120 lapnyi terjedelemmel: nyelvtan, olvasmányok, szószedet Hogyan, hogyan nem, az örökbecsű könyv megmaradt. Őrzi a rendi levéltár. A könyv első mondata: A latin az egy holt nyelv Hamarosan tudtam, hogy egész életemben tanítani fogok. Paptanár leszek. Szüleim örültek neki. Hamarosan lett lelki vezetőm is. Úgy kezdődött, hogy a vasárnapi miséken, kéthetenként gyóntam. Feloldozás előtt kaptam még egy kérdést: És mi lesz a különszándékod? Mindig mondtam rá valamit. S egyszer fel is hívott a szobájába. Titokkal teli volt számomra az épület. Sokszor álmodtam is róla. Végtelen nagy volt, és minden csodálatos benne. Legelőször második gimnazista koromban mentem át az iskola épületből, egy lengő ajtón át. Sík Sándorhoz mentem. Mi dolgom volt vele? A Várdai bácsi volt akkor a Katolikus Szemle főszerkesztője, s az ő gyerekei is a Ferenc térre jártak játszani, ahova én és testvéreim. Velem

5 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 5 küldte Várdai bácsi a korrektúrát, ha meg akart jelentetni egy Sík verset. Két óra között tízpercben mentem hozzá. Bekopogtam. Szabad! Bementem. Laudetur Jesus Christus! Szivarozott. Átvette, amit hoztam. Szekrényéhez ment, kivett számomra belőle egy szelet csokoládét, s kezembe nyomta: Diákcigaretta. Nála csak egyszer jártam, mert karácsonyig tanított csak minket, akkor kinevezték egyetemi tanárnak Szegedre. De annál inkább jártam a villamosszékbe. Végig a nyolc éven a lelkivezetőmhöz, aki csak beszélgetett velem. Ő az íróasztalánál ült, s én az asztal mellett egy zöld bársonyfotelben. Ez volt a villamosszék. Nem én találtam ki, hanem elődeim, akik szintén feljártak hozzá, s abban ültek. Miről beszélgetett velem? Hát amiről én akartam. Nem emlékezem már másra, csak a kislányokra. Arról számoltam be, hogy kibe vagyok szerelmes, s hogy verseket írok róluk. Nem hozzájuk. Titkos írással írtam, és zakóm felvágott belsejébe voltak rejtve, amíg anyám meg nem találta őket. Lelkivezetőm megfejtette titkos írásomat. Évek multával mondta is: Minek ez a rengeteg nőismerős, ha egyszer pap akarsz lenni? Nem tudtam válaszolni rá. Nagyon korán kezdődött. Még iskolába sem jártam, de tele voltam Galgóczy Klárával, nővérem iskolatársával. A torkomban éreztem dobogni a szívem, ha csak megláttam a Ferenc téren aranyszőke fejét. Aztán mindig másban lettem ugyanilyen módon szerelemes. A Behina Kláriba, a Babzába, a Csutiba, s mikor 30 ban kiköltözködtünk Mátyásföldre, akkor meg az ottaniakba. Katóba, Évibe, H. K. Pipibe, Ágiba. Nem lehetett ezt megállítani. Mondtam is otthon, kicsit szomorún is, hogy nem lesz pap belőlem. Mire apám: A palacsintaevés nem erőszak. 36 tavaszán, húsvét hétfőjén még elmentem meglocsolni az akkori Őt, s hallatlan bátorsággal ez alkalommal kezet is csókoltam választottamnak. Fogadta, és én boldog voltam. Aztán megmondtam neki, hogy érettségire készülök, és négy önképzőköri pályázatot is akarok még beadni. Úgy, hogy most eltűnök egy kicsit. Nem vette szívére. Csak egy osztállyal járt lejjebb, és nagyon nagyon szép szőke és sudár leány volt. Hamarosan egy diplomás fiú kezdett udvarolni neki Megvan még a nyomtatott értesítőm, s benne pályázataim címei. Az egyetemes zsinatok A magyar földmíves Gárdonyi és Móra műveiben Az én íróim s végül egy szépirodalmi tétel: Életkép. Emlékszem rá, hogy azt írtam meg egy novellában (Tíz év után ez volt a címe), hogy a tízéves érettségi találkozón beszámolok róla, hogy piarista lett belőlem, s állok keményen, de meglehetősen boldogtalan vagyok. Pogor (Pusch) Ödön tanár úr, a pályázat kitűzőjének bírálata így kezdődött: Majd tíz év múlva másképpen fogod látni a dolgot. Keményen dolgoztam. Sikerült jelesre az érettségi, s bizony nem tudtam, hogy merre menjek. Elmentem Bátorihoz, a magyartanáromhoz, június 2 án, a szóbeli érettségim után. Emlékszem, úgy félkettő lehetett. Azzal, hogy beszélni szeretnék vele. Mondta, hogy készül a nyári cserkésztáborokra, csak kevés ideje van, de azért mondjam, amit akarok. Álltunk a folyosón szobája előtt. S én mondtam, hogy piarista szeretnék lenni, de Meghallgatott, s ennyit mondott: Nézd, én 19 ben érettségiztem. Tudod, mi volt akkor. Azt kérdeztem magamtól, hol tehetnék a legtöbb jót a nemzetemért. Megállapítottam, hogy piaristaként. És fejest ugrottam a dolgokba. Ennyit mondott, s ez eldöntötte sorsomat. 17 évvel volt nálam idősebb. A legcsodálatosabb tanárom, akinek ittam minden szavát. Jegyeztem, amit mondott nekünk. A jegyzetekből vastag könyvet csináltam. Ebből tanult a fél osztály, s kérésére őt is megajándékoztam vele. Hát ő is így lett piarista? Ha ő is, akkor én is fejest ugorhatok. Lementem a közeli trafikba,

6 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 6 vettem egy ív papirost, s az iskola egyik termében, a padon megírtam kérvényemet, amelyet április végéig kellett volna beadni. S bevittem Balanyi Gyuri bácsihoz, az igazgatóhoz. Az volt benne, hogy régtől fogva érzem magamban a piarista hivatást, stb. Olvassa, s felnéz belőle: Hogyan? Évek óta? Hát akkor mért csak most, három hónappal a pályázat lejárta után, adod be kérvényedet? Rettenetes értetlenségnek éltem meg kérdését. Most mondjam el neki, hogy folyamatosan piarista akartam lenni, s a mátyásföldi kislányok pedig folyamatosan megakadályoztak engem elbűvölő szépségükkel, női bájukkal? Csak annyit mondtam az igazgatónak, hogy problémáim voltak, de túljutottam már rajtuk. Na, jó mondta, és eltette a kérvényt. Majd értesítünk. Azt hiszem, hamarosan megkaptam az értesítést, melyben az állt, hogy remélhetőleg tisztában vagyok vele, hogy milyen nagy dolog a piarista hivatás, s augusztus 26 án délután öt óráig jelentkezzek a váci rendházunkba, s vigyek magammal hat inget, hat alsónadrágot, esernyőt, tavaszi és téli kabátot meg még nem tudom mit. De egyelőre ekkor még június 2 a volt, s én a szóbeli érettségi s a kérvény beadása után mentem haza, Mátyásföldre. Apám is otthon volt. S mondom: Beadtam a felvételi kérelmem a Rendbe. Mire apám: De nem kellene ezt megbeszélni? Nem. Ezen nincs semmi megbeszélni való mondtam. S következett egy nyár. Az eleje még nagyon szép volt. Az évzáró feledhetetlen volt. Az első évzáró ünnepélyünk 29 ben volt. Hatszor szólították ki rajta jutalomra Bónis Gyurkát, a 45 ben már kolozsvári jogászprofesszort, s hatszor tapsolta meg a szülők és diákok ezernyi közönsége. Már akkor azt gondoltam, hogy ilyen akarok lenni én is nagykoromra, mint ez a Bónis György. S most, 36 ban engem nyolcszor szólítottak ki jutalomra. A tapsvihar nevetésbe fulladt: Hát mindig csak ő jön ki? A négy pályázat nyertesét szólították. Az országos gyorsíró verseny percenként 250 szótagos futamában első lettem az országban, s újból az iskola gyorsíró bajnoka, s az ilyen meg olyan alapítványi díjak kamatának nyertese. Tökéletes volt a megdicsőülésem. Erről álmodtam hét évvel korábban, tizenegy évesen. Odahaza éppen építkezésben voltunk. Apám mondta: Az alapítványi díj kamatából meglesz a két új szobának eszlingeni redőnye. Mire én: De szeretnék elmenni egy hétre Tihanyba a Búvárra, vitorlás táborba. A költsége ennek 20 pengő volt, a kapott jutalom majd egy harmada. Apám beleegyezett. Rendben van, elmehetsz. Máskor is vittem haza ilyesmit. Egyszer egy tízkoronás aranyat nyertem gyorsírástudományommal. Odaadtam anyámnak. Tessék nézni, milyen fényes ez a krajcár! De Gyurikám, ez egy tíz koronás arany. Boldog volt ő is, én is. Megélt a krajcár kilenc esztendőt. Ebből tudták szüleim megcsinálni 45 nyarán, az általános nemzeti nyomor idején, Lívia húgom lakodalmát. Utazhattam a Balatonra. Láttam a magyar tengert, megtanultam vitorlázni, s boldogan fürödtem a vízben. Keveseknek adatott meg akkoriban ez a boldogság: fürödni a Balatonban. Aztán hazajöttem, s előttem volt még augusztus 26 ig két hosszú, nagyon hosszú hónap. S nem tudtam beszélni arról, hogy mi volt bennem, senkivel. Elterjedt a családban döntésem híre, mire az egyik nagynéném: De hát hogy fogod kibírni annyi parasztgyerekek között? A nagynéni budai polgár volt, XI. kerületi. Lányai a Margitba jártak. Előkelőek voltak. Nekem meg a kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Mást kell kibírnom.

7 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 7 Okos a választás. Nagy az állásnélküliség, A gazdasági válságnak kiszámíthatatlanok a következményei mondta egy mátyásföldi ismerős. Üvölthetnékem volt! Miről beszél? Le kell mondanom a boldogságról, vágóhídra megyek, s ő gazdasági válságról beszél. Mit nekem a válság? Magyar német gyorsíró voltam, tudtam gépelni. Számomra nincs gazdasági válság. Apám megmondta, hogy ha ezeket tudod, kapsz állást akárhol. Hullámos barna hajam volt. Egy alezredes lánya, Eci mondta (félszázad múltán találkoztam vele Clevelandban), akibe nem voltam szerelmes: Bubuka, magában a haja a legszebb. A Bubuka a családnevem becézése volt. Akkoriban a lányokkal szigorúan magázódtunk. Elmentem tehát a borbélyhoz, s nullással levágattam azt, ami Eci szerint a legszebb volt rajtam. Minden reggel mentem misére és áldoztam. Jártam hetenként kétszer Sashalomra egy született német nőhöz. Elmondtam neki németül a magyar történelmet nyelvgyakorlásként. Tanultam tovább a német gyorsírást, hozzáfogtam a franciához, mert ógörögöt tanultam a felső négy osztályban francia helyett. S jártam én is testvéreimmel a cinkotai strandra. Gyakoroltam az úszást: tudok e egyfolytában két kilométert leúszni. S nem volt barátom, s zárva volt számomra igen, a paradicsom. Ott volt az a lány is, akinek a tavaszon megcsókoltam a kezét, s akitől kis időre búcsút vettem. A párjával volt már ott. Közelébe sem mentem. Észre sem vett. Elkezdtem kínomban sétálni, s közben állandóan dúdoltam magamban. Szent éneket? Dehogy. Az előző években apám vett egy gramofónt, s lemezeket hozzá. Amikre anyámmal táncoltak húsz évvel korábban, operetteket. S ez lett az első zenei kultúrám akkor, amikor volt már Székelyfonó is. De én csak az operett szövegeket fújtam: Egy kis cigaretta valódi finom, / Oly illatos, enyhe, mint rózsaszirom. Szippantani jó, de ha vége hamar. / Csacsi mind, aki többet akar. Oly édes az élet, oly szép a világ./ Úgy szállnak a légben a füstkarikák. Az orrban is illat, szívedre ne vedd! / Cigarett, csak cigarett. Meg a másikat: Londonban hej, van sok számos utca / és minden utcán több sarok, És minden sarkon vannak házak és minden házon ablakok. De mind egész nagy Albionban / nincs szebb oly ablak, mint ahonnan A legszebb rózsaszál virít, / a legszebb rózsaszál virít. A Wallen street en hogyha járok / a legnagyobb úr én vagyok. Megsüvegelnek az utcaseprők, / és csizmadiainasok. Ha pénzem nincsen, iszom hitelbe, / enyém a legszebb lány szerelme, A legszebb rózsa ott virít, / a legszebb rózsa ott virít. Lassan eltelt a nyár. Apám taxit fogadott, s négyesben, anyámmal s a három éves Laci öcsémmel utaztunk Vácra Újpesten keresztül. Újpesten megláttam egy patikát. S mondtam, hogy álljunk meg, mert fáj a fejem. Ilyen, akkori életemben, még nem volt soha. Átmentem a gyermekkor minden ragályos betegségén: kanyaró, skarlát, bárányhimlő, szamárköhögés, diftéria, de a fejem nem fájt soha. Gyomorrontásom lehetett, de nem emlékezem rá. Beszedtem, amit a patikában adtak, s mentem tovább. Mire megérkeztünk, elmúlt a fejfájás. Sok mindent lehet csinálni az emberrel, de az Istentől kapott természet jelez. Jelzi, ha merénylet készül. Jelezte. Lehet fejest ugrani. A vízbe biztosan. Másba nem biztos. Meg is teremté az embert. A maga képére és hasonlatosságra. Férfinak és nőnek teremtette Tessék ezt szublimálni! Lehetséges ez? Papot azzal nevelnek, hogy azt mondják nekik, hogy ez bizony lehetséges, és a siker rajtunk fordul. Mivel lehet szublimálni? Egy másik szerelemmel. Az Isten irántin. Majd mondja meg, aki regényírásra bíztatott, hogy csináljam e tovább. Mert én csak ilyet tudok írni. Ez lenne első fejezete a regénynek. Ki nem tud majd elaludni ettől?

8 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 8 Városmajor, január 29. II. J ÁMBOR SZÜLŐK GYERMEKE? Megérkeztünk. Átadtak, átvettek. Elbúcsúztunk. Gyorsan. Aggodalommal tele. Nemcsak én, bizonyára szüleim is. Egy félév múlva valaki mondta anyámnak, hogy mintha engem láttak volna a Corvin áruházban és civilben. Anyám azt mondta, hogy ez lehetetlen, Gyuri mindenképpen végigcsinálja, amit kezdett. A szívével ismert. Babits is gondolt magáról ilyesfélét: Nunquam revertar még ha beledöglenék is *** Csak a papot nevelés nem a szemináriumban kezdődik. A szentek életrajzaiban is sztereótípia: jámbor szülőktől származott. Én is? Apám megtérése előttről nincs semmiféle vallási természetű emlékem. Arról sem, hogy templomba vittek volna. Valószínűleg nem is vittek. Anyám legkisebbik húgának esküvőjén még egészen kicsi lehettem, s mindenképpen hozzá akartam férni az oltárlépcsőn fekvő csengőhöz, hogy csöngethessek vele. Papi hivatásom korai jelentkezéseként nevetve emlékeztünk családi körben erre az estre, mikor már régen reverenda volt rajtam. Arra sem emlékszem, hogy imádkozni tanítottak volna, bár van egy nagyon régi szövegemlékem: Vigyázz az én szüleimre, meg a testvéreimre mire a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. Ez egy esti imádság részlete lehetett. Az elejére nem emlékezem. Hogy imádkoztattak volna bennünket gyerekkorunkban, erről sincs semmi emlékem. Volt egy kortárs nővérem. Ha imádkoztunk volna együtt, erre feltétlenül emlékeznék. Mintha ez szigorúan magánügy lett volna nálunk. Nem emlékszem semmi fektetési rituáléra: esti imádság, esti mese, esti puszi. Semmi ilyesmi nem volt. Félszázad elteltével már lett. Valamikor, vagy 35 éve Pécelen, Bandi bácsi melletti templomi ügyködésem terméseként megszerettem Imrét és Jutkát. Jutka volt a KIO első olvasója Pécelen. Írásban mondta el összes katolikus aggályait, s én is írásban válaszoltam neki. Anyja ortodox katolikus volt, Imre meg olyan agnósztikus ateista fajta a lehető legbecsületesebb kiadásban, aki messzemenően becsülte, támogatta feleségének mély hitét a gyerekek nevelésében is. Akkoriban menő pasztorális jelszó és gyakorlat is volt, köreinkben is, a családlátogatás. Elmentem egyszer este hét óra tájban hozzájuk, Pécelen. Isten hozott, Gyurka bácsi! mondta a hat gyerek apja, Imre. Ülj le, fektetjük a gyerekeket. Nézzed, hogy mit csinálunk, vagy olvasol addig, amíg megleszünk. S az apa folytatta a begyakorolt műveletet, amilyent még nem láttam. Apámnak odahaza semmi dolga köze nem volt fektetésünkhöz, fürdetésünkhöz. Néztem a folyamatot. Imre az egyik ágyon szedi le a soros gyerekről a ruhát, cipőt, alsóneműt, zoknit. Betakarja egy lepedőbe, s viszi a fürdőszoba felé, s átadja az árút ott Jutkának, aki meg rakja azt a kádba a többi gyerek közé. Utána alkudozás következik, hogy hajlandó e kijönni a vízből, aki legrégebben ázik már benne. Semmi parancs, szülői rászólás, követelés csak alkudozás, tréfás rábeszélés. Pár perc múlva a soros gyerek kötélnek áll. Azaz hogy felsegíti őt Jutka a kád szélire, bebugyolálja egy vastag törülközőbe, s átadja Imrének, az alkudozás részesénektanújának. Lehetetlen volt olvasnom. Néztem, felálltam, odamentem, hogy ez meg mi. Imre kihozta az árút a fürdőszobából, lefektette az ágyra, jól megtörülte mindenütt, pizsamába, papucsba bújtatta, majd ágyba vitte. Könyvet nyomott a kezébe, meggyújtotta neki a kisvillanyt. Aztán kezdődött minden elölről, jött a következő gyerek vetkőztetése. S amikor az utolsó is ágyban volt, kezdődhetett a szertartás második fele, az esti mese. Talán Jutka mesélt,

9 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 9 talán olvasott egy könyvből. Ezt követte a közös imádkozás. Utána végigpuszilták a gyermekeket, jóéjszakát kívántak, eloltották a villanyt, s a legnagyobbnak még szabad volt egy félórát olvasnia. De ekkor már félkilenc körül járhatott, s Imre, mint aki jól végezte dolgát, leült a hét órakor érkezett látogató mellé beszélgetni, s hamarosan Jutka is jött a vacsorával. Féltizenegy lett, amikor odaértünk, amiért jöttem, hogy beszélgetni lehessen az ügyről. Miféle ügyről? Hát, hogy hogyan is állunk az Isten országával, itt Pécelen, ki mozgatható, ki nem, s a többi No meg az elvi kérdések, az ateizmus és kapcsolt részei. Félegykor fejeztük be a diskurzust, s az éjszakában Imre egy jó negyed óra alatt hazarepített kocsijával Attila úti szállásomra. Hatvanon innen voltam még, strapabíró, reggel hétkor a szobámban kezdődött a napi szentmise Terivel, Ancsával s a két éves Sárával. Hát olyan, amit Imrééknél láttam, nem volt nálunk a Mester utcában. S nem volt később, Mátyásföldön kisebb testvéreimnél sem, akik már szüleim vallásos korszakában születtek. Azt tudtam csak, hogy nem szabad elaludnom esti imádság nélkül. S mondtam ahogy benne van a mostani Hozsanna elején is: Édes jó Istenem, hálát rebeg lelkem, hogy egész napon át úgy szerettél engem Azt, hogy Immár a nap leáldozott nem ismertük még. Vácon sem. Ott más volt a nóta: Te lucis ante terminum... Nem is tanultam meg a gyerekfektetés hogyanját, csak végignéztem. Nem sokkal az Imrééknél tett látogatás után, a 70 es évek végén gyerektábort rendeztünk a sűlyi plébánián. Vasárnap este kezdődött. Késő délután fejeztünk be ugyanott egy lelkigyakorlatot, melyen részt vettem vagy tán vezettem is. Ott aludhattam azon az éjszakán a plébánián, Lacit, a plébánost helyettesítve. Nem tudom már, hogy ki volt a gyerektábor vezetője, csak arra emlékszem, hogy felfújt gumimatracon feküdtek a gyerekek az egyik szobában, és hogy két kislány kétségbeesetten sírt. Tökéletesen tehetetlen voltam. Nem értettem, hogy miért sírnak. Ismertek jól, én is őket. Az egyik négy, a másik három éves volt, s gyakran látogattam a családot a nagy reménységeim közé tartozott apjuk és anyjuk. Guggolok mellettük és tehetetlenkedtem. A nagyobbik, Anikó, magát megadóan sír, de csendesebben. A kisebbik, Andi, teljes intenzitással. Végül is Andi találja meg a megoldást: felül, két kis karjával átölel s jobbról balról megkapom, ha már én nem adom, az esti puszit. Utána, mint aki jól végezte dolgát, becsukja szemét és alszik. Tanultam belőle. Mit? Hogy a hetvenes években más már a gyerektartás módja, mint a húszas években. Más. Jobb is? Hatékonyabb is? Nem tudom. Gyermekkoromban Szegeden úgy hallottam ezt volt a rituálé: Mondd Jézus és dögölj! Ez rosszabb volt? Kevésbé hatékony? Megint nem tudom. A gyerek értette belőle, hogy mi a dolga. Ennyi tellett a szülőktől. Keményebb volt az életük, s a gyerek is azt szokta meg. Nem voltak még személyiségi jogai. Nem is vitt fegyvert még magával az iskolába. A tanítóknak is könnyebb volt a dolguk velük, mint manapság. Nem akarok állást foglalni. De bizonytalan vagyok a fejlődésben. Ott hagytam el a fonalat, hogy a szentek jámbor szülők gyermekeiből lesznek. Adjuk egy kicsit alább: a papok általában vallásos családban születnek. Hát ebben mégis csak kellett valaminek lennie. A Mester utcai lakás nagyon kevés külső fényt kapó előszobájában volt egy kép a falon: a patakon egy palló vezet át, a pallón egy kisfiú, s mellette kitárt szárnyakkal vigyáz rá az őrangyal, hogy bele ne essék a mélybe. S szüleim hálószobájában, az ágyuk felett is volt egy aranyozott keretű nagy szentcsalád kép: Mária, József és a Kisjézus. Ebben a szobában volt az én kiságyam. Valami pamut féleségből készült rács is volt rajta. A háló fel volt fűzve valami lécre, s az beakasztva az ágy szilárd vázába. Magam voltam a szobában. Legfeljebb három négy éves lehettem, a fejem alig látszhatott ki a háló felett. Hálóingem bokáig ért. Derekamnál összefogtam, s magamhoz szorítottam az inget. Végignéztem magamon, majd mondtam, vagy csak suttogtam. Lehet, hogy csak magamban gondoltam, ki sem mondva a szavakat, de én most is hallom: Én most tisztelendő bácsi vagyok.

10 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 10 Apám megtérése után valami intenzív vallási élet kezdődött a családban, de mély diszkrécióval, és minden túlfűtöttség nélkül. A falra már Mátyásföldön, ahova 31 nyarán költözködtünk ki, felkerült egy Jézus szíve kép, s előtte lógott egy örök mécses. Hogy pénteken égették e szüleim, nem tudom. A két világháború közti katolikus pasztorálisnak mintha a Jézus szíve kultusz lett volna a leghatásosabbja. Mindannyian tudtuk, hogy aki elvégzi a nagykilencedet, az halála óráján, előtte biztosan meg tud gyónni, s tiszta lélekkel állhat az Isten elébe. Ezt egy szent apácának megígérte maga Jézus. Ezt lehetett az egyházban terjeszteni, mint magán kinyilatkoztatást. A nagy kilenced abban állt, hogy kihagyás nélkül, kilenc hónapon keresztül, a hónap első péntekén megáldozunk. Egy ilyen nagykilenced közepén voltunk 26 őszén, amikor is apám betegszabadságot kapott a takarékból, mert volt valami baj a tüdejével. Jól ment a dolgunk. Külföldre mentünk novemberi nyaralásra, mert keresztapám külföldi állampolgár volt. Nem régen lett azzá, csak hat éve. Trianonban magyarázták meg neki, hogy a vasi Pöszöny immár nem Pöszöny, hanem Badersdorf, és ez a helység meg Ausztriában található. Apám apja, a nagyapám, akit csak fényképről ismerek, mert tüdőbajban meghalt, mielőtt megszülettem volna, belvárosi vendéglős volt Pesten. A Magyar utca meg a Károlyi (ma: Ferenczy) utca sarkán volt a vendéglő a nagymama meg főzött. Még jártam a vendéglőben. A keresztapám pedig pincérkedett Pesten. Ez hozta őket össze? Nem tudom. Lehet, hogy más, mert Árvai lányok voltak a feleségek. Mindketten az Alföld közepéből kerültek elő, az Alsó Tápió közeli Pándról. A két feleség édes testvér volt. Vilma néni, a keresztanyám, a fiatalabb. Talán mert keresztanyámnak nem lehetett saját gyereke, hát legyen legalább keresztgyerekük. Ennek következtében mi minden nyáron külföldön nyaraltunk. Azaz hogy nem, mert megszületésem után még Magyarországon nyaraltam, s talán még a következő évben is, mert még nem ratifikálták Trianont. Keresztmamám hamar meghalt, keresztapa újranősült, s mi lemaradtunk a külföldi nyaralás lehetőségéről. De 26 őszén a két férfiút, apámat meg engem, még szívesen láttak. Kik? Hát keresztapa, s keresztapa apja, az öreg Köberl. Akkoriban, ha megkérdezték tőlem, hogy mi akarok lenni, mindig ezt válaszoltam: Főbirtokos. Valószínűleg félrehallottam, hogy a keresztapa földbirtokos, de én nem tudtam a földre gondolni, mert a földből nem láttam semmit, csak azt láttam, hogy keresztapa csézával jött ki elibénk talán Rohoncra, ahol letett minket a szombathelyi vonat. S hogy övék a pöszönyi kocsma, és hogy apámmal együtt fogták a puskát, s mentek ki naphosszat az erdőbe vadászni, általában nyúlra. S arra is emlékszem, hogy egyszer, még élt a keresztmama, beszorult egy nagy lúd nyaka két kerítésléc közé, és megdöglött, s az asszonyok tanakodtak, hogy mit csináljanak vele, apám és keresztapám meg kórusba kiáltották: Tepsibe! Mindezeknek az élményeknek hatására az uraság tetejének képzeltem keresztapám életét, s ezt akartam kifejezni valami nagyon rangos szóval. Azzal, hogy főbirtokos. Vágyaimban ott főbirtokoskodom tehát Pöszönyben, mikor is elmúlik a november, és ott a decemberi első péntek. Hajnalok hajnalán kelünk, hogy beérjünk a szombathelyi misére. Közelebb nem volt katolikus templom? Templom Pöszönyben is volt, csak pap nem volt. Akkoriban is volt oldallagos ellátás. De apám alighanem azért is a szombathelyi katedrálisban akart misét hallgatni, mert utána el akart menni még egy rádiós boltba is ban volt már rádió? Hát a boltokban még csak detektoros, azaz fülhallgatós rádiót lehetett kapni, de akkoriban az amatőrök előtte jártak a mérnököknek, főleg azért, mert aligha volt még a rádiócsinálásnak tanszéke, s apám a harmincas évek elejéig maga csinálta rádióit, s élvezte ennek áldását a széles család, amikor meglátogattak bennünket a Mester utcában. Akkor hagyta abba ezt a hobbiját, amikor a boltokban már jobbakat lehetett vásárolni, mint amiket ő össze tudott amatőrködni. S keresztapáékat is részeltetni akarta a technika csodáiban.

11 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 11 Felkeltünk tehát hajnalok hajnalán. S esett az eső, s akkoriban még nem volt a külföldi falvakban sem közvilágítás, és december elején nyolcvan évvel ezelőtt is sötét volt a hajnal, s mire befutott a gőzös Szombathelyre, s megláttuk magunkat, hogy milyenek vagyunk, alapos tisztálkodásba kellett fognunk, hogy ki ne nézzenek minket a székesegyházból. Hazakeveredtünk, azaz külhonba jutottunk délutánra. S volt bennem egy kis öntudat, hogy ezt is végigcsináltam, hogy biztosítsam magamnak, hogy halálom óráján paphoz jussak. Még valamire emlékszem külföldi telelésünkből. Apámék megint elmentek vadászni, s ketten maradtunk az öreg Köberllel, aki mondta nekem, hogy hozzak be fát a farakásból, ilyet meg olyat. Boldogan teljesítettem a megbízatást. Mikor mindent elvégeztem, amit kívánt tőlem, bement a kármentőben, s megtöltött egy kisebb poharat vörösborral. Kínálta. Még addig nem ittam bort soha. Gond nélkül megkóstoltam. Ízlett, s egyből lehajtottam. Jókedvem is támadt tőle. Alig vártam, hogy hazajöjjenek apámék, hogy eldicsekedjem. Munkával s a bérivel. Elmondtam, amit akartam. Durr! a képemen csattant a pofon. Nevelni kell a gyermeket. Minden érvelésnél hathatósabb volt a durr. Azt hiszem, az érettségi banketten ittam másodszor. A pöszönyi pofon története ismerős lett a családban. Mikor felmerült a gondolat bennem, hogy pap leszek, emlékeztettek rá: Első jele a papi hívatásnak már megvan: inni tudsz. Odahaza karácsonykor sem volt bor. Csak ha olyan vendég jött hozzánk, akiről apám tudta, hogy iszos. Nem beszélt erről soha. Talán a vendéglős fiában támadhatott ez a mély averzió az itallal szemben. Haláláig nem ivott bort. Engem a piaristák szoktattak rá az ivásra. A noviciátusban még nem kaptunk, de egy év után, már mint fogadalmasok, igen: vasárnapi ebéd mellé ketten egy három decis flaskával. Mindig csak tokajit, mert a dunaparti iskola pincéjében könnyebb borok nem álltak el. Szegény piaristáknak csak tokaji jutott. Mádon volt a pesti háznak szőleje. Amíg nem kerültem a folyóparti iskolába, felhőtlen volt az életem. Egy bajom volt csak, a nővérem. A játékhoz nem volt kedve, inkább Anyukával szeretett pusmogni főzésről, mosásról, és anyáskodott is rajtam. Anyuka, mint nem dolgozó háztartásbeli akkoriban még nem ismerték a nem dolgozó nő kifejezést, mert úgy gondolták, hogy a nőnek az a dolga, hogy otthon legyen, s vezesse a háztartást sokat horgolt s kötött. Mótringban vette a pamutot, s a nővérem tartotta két kezén, anyuka meg gombolyított. Én is csináltam. Nekem is sikerült. S ellestem azt a kézmozdulatát, amellyel segítette, hogy a fonál könnyebben tekeredjék, s én is próbáltam ezt a mozdulatot. Mire ő: Kispofám, te ezt még nem tudod! Felnőttként viselkedett velem. Már harmadik gimnazista voltam. Egy ötödikessel jöttem haza tanítás után, s elmondtam neki, hogy édesanyám beteg, kórházba kell mennie. Mi baja? kérdezte. Annyit tudtam neki mondani, hogy nagy a hasa. Erre ő: Te hülye, testvéred születik. Boldogan közlöm tudományomat nővéremmel, amikor már ötödik testvérünk szüleik, s ő már öt évvel korábban is tudta, Lívia, a harmadik testvérünk születésénél a dolgokat. De nem árulta el nekem. Hallgatja, amit mondok neki, majd megszólal: Hogy te miket beszélsz! Majd megmondalak Anyukának. Várom a következményeket. Két héttel később családi látogatásra készünk anyám nővéréhez, akinek van egy nálam két három évvel fiatalabb kislánya, a Titi. Indulás előtt elkap anyám: Gyuri, te lehet, hogy tudsz valamit. De ha erről a Titinek beszélsz, akkor majd megnézheted magad. 31 nyarán Szadán nyaraltam. Ott összebarátkoztam egy korombeli gyerekkel. Sokat okosodtam tőle. Elmondta, hogy felesleges (az akkor még a felvágott újságpapír) bizonyos művelethez, mert csak a pesti ember fenekében marad meg a sz Közölt velem mást is:

12 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 12 hogy azt mondják, hogy b ból lesz a gyerek, de ő ezt nem hiszi. Már az érettségi közelében voltam, amikor megpróbáltam apámmal, mint férfi a férfivel, beszélgetést kezdeni, hogyan állok a mátyásföldi kislányokkal. Megakasztott: Nézd fiam, az ember a nő ügyeiről nem beszél Így állt akkoriban a szülői ház és az iskola felvilágosító munkája. Hiányos volt? Nem. Hiányzott. Tényleg? Megtudtunk ennek ellenére is mindent még idejében. Kamilla nővérem felháborító anyás gesztusai keserítették az életem. Az is, hogy megfogta a kabátomat, amikor átkeltünk az úttesten: a felelős felnőtt vigyáz a kis öcsikére. Kibírhatatlan volt számomra. Nyomorult másfél évvel volt előttem, s ezen a címen akar engem zsebre rakni. Iskolába is előbb ment. Ezt még elviseltem: kevesebbet akarhat nevelni engem. Jövőre én is megyek. Csakhogy baj történt. Ha 18. szeptember 1. után születek valamivel, még szemet hunynak, de 19 ben születetteket nem lehetett 24 ben beiskolázni. Világos válasz érkezett a főigazgatóságtól is. Mikor ezt közölték velem szüleim, formális búskomorságba estem. Nem volt kedvem élni, ha nem mehetek iskolába. Nem tudom, kihez kellett fordulniok, de szüleim kénytelenek voltak tenni valamit, és én két hét késéssel boldogan kezdtem járni a Mester utca 43. szám alatti elemibe. Dénes tanító néni külön is foglalkozott velem. Nagyon szerettem őt is, az iskolát is. Meghívtam első misémre is. Éreztem valami fásultságot a feleség tanító néniken, még a bácsikon is. Az utolsó évben, negyedikben, megbetegedett a tanító bácsi, s egy frissen végzett vagy tán utolsó éves, alighanem még egy tizenéves prepa tanított bennünket üdítő volt. A magyarok Istenét csak később ismertem meg. Amikor a folyóparti iskolába kerültem. Akkor megnehezedett az idők járása fölötted, ó fiú. Apám minden sikeremmel módfelett dicsekedett másoknak, s úgy gondolta, hogy ha nagyon keményen fog, akkor fokozza a teljesítményem. Egyfelől nagyszerű játszó és kiránduló partnerünk volt, másfelől nem tudta elviselni, hogy becses fiától csak annyi telik, amennyi. Mi volt a baj a becses fiúval? Visszanézve, most már tudom a szakkifejezést: hiperaktív voltam. Nyolc éven keresztül egyetlen fegyelmi vétség sem került be az ellenőrző füzetembe, de Hatvani Ede, piarista számtantanár, aki egyszerre négy diákot szólított ki felelésre a tábla elé oldalra, rendre imígyen olvasta tanári noteszéből: Bárkányi, Bonyhádi, kis Bukovszky, rossz Bulányi. Nem értettem. A fogadó órán azt panaszolták tanáraim mind anyámnak: Izeg mozog. Félévben még jeles rendű voltam, de év végére már volt négy jóm. Amikor a két hetenkénti latin dolgozataim, amelyek kezdetben jelesek voltak, aztán 1/2 ek, majd 2 esek lettek, utána kitört a vész. Nekem kellett délután ajtót nyitnom, hogy azonnal beszámolhassak az iskolában történtekről, s amikor megmondtam, hogy 2/3 lett a latin dolgozat, akkor ismétlődött, ami Pöszönyben követte a borivást. S ez nem kevésszer ismétlődött jó öt éven át. Az iskolában a piaristák engem sohasem bántottak testileg, de öreg tanáraim nem viseltek. Az első osztályban csak ötven év feletti tanáraim voltak. Másodikban Sík Sándor tanította nekünk a hittant. Anyám sugárzó arccal jött haza a fogadóóráról, mert Sík Sándor ezt mondta neki: Asszonyom, gratulálok a fiához. Anyuka aligha tudta akkor, hogy ki az a Sík Sándor, s hogy benne a piaristák egy magassabb klasszisával találkozott. Nehéz évek következtek. Később ismertem meg azt a szólást is, hogy az évnyertes évvesztes, s hogy az év vesztes évnyertes De hát ha már nem lehettem elsőszülött, nem lehettem én a nagyobb, legalább ne két évvel legyek kisebb! Belepusztultam volna. Tizenhatodik évemben éreztem újra azt, amit a legelején, hogy meg tudok birkózni a feladatommal. A matfizt kivéve. Ahhoz vagy nagyon hülye voltam, vagy a tanárom volt pedagógiai antitalentum, mert a B. osztályban háromszor annyit tudtak a fiúk és mindent értettek. Én meg nem

13 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 13 értettem, hogy mi az a tehetetlenségi nyomaték, és azt sem, hogy mért éppen a vékony pálca tehetetlenségi mijét kell kiszámítanom, mégpedig differenciál és integrálszámítással, és azt sem értettem, hogy ez a számítás miben áll. Semmit, de semmit. Mért nem a vastag ökörét kellett kiszámítani? Tökéletes volt a sötétség. Azt hiszem, hogyha a B. osztály tanára érettségiztet minket, kevés kivétellel mindünket el lehetett volna buktatnia. Máig szégyenkezem: jelesre érettségiztem matematikából is, fizikából is. De ötödikben nem várt siker ért. Kötelező lett egy évre a gyorsírás, és első lettem az osztályban, s két év múlva már az iskola gyorsíró bajnoka. Hetedikben meg kaptunk egy csoda magyartanárt, s megint első lettem e tárgykörben, s az idegen nyelvekben is magamra találtam, ha azokban nem is kerültem a legjobbak közé. Az utolsó években szép lassan a Durr ok is elmaradtak. Ebből a nyersanyagból kellett Vácott valamit faragni. Nehéz ifjúságom volt? Bizony elég nehéz, de azért nem embertelen. Kissé embertelen volt 42 nyarán a két hónapos katonai kiképzés, embertelen volt Rákosi meg a Kádár börtöne. Embertelen volt, s emlékeztetett arra, ami a határmenti iskolában folyt. A magam sorsát nem éreztem annak, csak nehéznek. De elfogadtam. Anyám nekem nem is volt? Ő nem szólhatott bele? Nem. Amikor a Durr ok történtek, az volt a legjobb, ha kimentek nővéremmel a szobából, mert ha apám látta anyám arcát, nővérem ijedelmét, még többet kaptam. Azt gondolta, hogy fiút így kell nevelni. Volt apámnak Ószövetsége is. Abból tanulta? Vagy csak továbbvitt egy családi szenthagyományt? Nem tudom. Nálam nem lett baj belőle, az öcséimnél már igen. Sehova sem mehettem. Időnként próbálkoztam: Apuka, kérem, elmennék a szomszédba, Jancsihoz. Elég nagy csirkefogó vagy te Jancsi nélkül is. Maradsz! S nem volt apelláta. A házirend az volt, hogy kettőre értünk haza. Utána átöltözködés, ebédelés, és háromkor, de pontosan ám, elkezdeni a tanulást. Anyámnál is próbálkoztam időnként: Elmennék egy kicsit focizni a Jancsival És ha közben hazajön apád? És lemondtam a fociról. Kényszerből ugyan, de otthon ülő gyerek lett belőlem. Csináltam azt, amit otthon ülve lehetett csinálni S ebből lett, hogy nyolcszor szólítottak ki az évzárón. Az utolsó nyáron könyvkötővel beköttettem gépelt írásaimat. Elvittem magammal Vácra is. Közröhej lett belőle, mert be kellett írni egy közös leltárba, hogy mit hoztunk magunkkal, s be kellet írnom: saját műveim nyolc kötetben. Ezt a csomagot kapták Vácon. Ezt adták át szüleim augusztus 26 án délután.

14 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 14 Városmajor, február 20. III. MAGUKAT MOST ELTEMETJÜK A VILÁGNAK Apám korabeli ember fogadott Vácon. Szüleimnek biztosan elárulta a nevét is. Magam az árú átadás pillanatában csak arra gondoltam, hogy ez az ember fogja folytatni nevelésemetfaragásomat egy teljes éven keresztül. Kopaszra volt nyírva a feje, s szemüveget viselt. Kedves volt, de nem barátságos. Mosoly, nevetés nem illett az arcához. Kezet fogott e akkor, vagy valaha is, velem? Piaristáknál, vagy egyáltalán a harmincas években, nem volt szokásban gyerekkel kezet fogni. Jóval nagyobb volt akkor a távolság a felnőtt és a nemfelnőtt között, s elég nehéz volt a felsőbb kategóriába kerülni. Mit kínlódtam, amíg váltani tudtam a kezicsókolomból! Kicsi korunktól kezdve néniknek, bácsiknak egyaránt így kellett köszönni, s tizenöt tizenhat éves korom körül kezdtem kényelmetlennek érezni az utóbbit. A nénikkel nem volt semmi baj. Ha fiatalabb volt a néni, akkor gálánsan módosítottam: csókolom a kezét. A férfiak így köszöntötték a hölgyeket. Két fajta nő volt: úri ember felesége, meg nem úri emberé. Az utóbbiaknak csak a jó napot kívánok járt. Halálbiztosan éreztük, hogy ki az úri ember s úri asszony. A férfivé válás kényszerített: valamikor abba kell hagynom, hogy kezicsókolomot köszönjek a férfiaknak. De hogyan? Nem lehet váltani csak úgy. Mit mondjak: alázatos szolgája? Ez sem ment. Helyette következett a semmit sem mondás, de a nagy ívű leemelése a diáksapkának s a mély meghajlás. Innen igyekeztem eljutni az alázatos szolgája köszöntésig. Nem volt könnyű a váltás a gyerekkorból az ifjúéba. S a Jó napot? Azt úri ember úri embernek nem mondta. Ez a köszöntés osztályon kívülre szólt: postásnak, boltosnak, borbélynak. A néma korszak eltartott tán egy évig, s aztán jöhetett az első és bátortalan ásszolgája. Piaristákkal nem volt köszönési problémánk. Diák a tanárának Laudétur Jézusz Krisztusszal köszön, ha megvénül is, mint Emil nekem 77. évében. Nem jön más a szájára. A tanár meg ráfeleli: Ineternum. Kivétel volt a folyóparti iskolában dr. Para Imre, aki köszöntésünkre barátságosan felemelte a kezét, s ezt mondta: Szervusz, fiacskám! Bár ez olyan világiasnak tetszett. A noviciátusban, Vácott csak az lett az újdonság, hogy nem tegeztek már le minket. Hogyan is tegezhettek volna, hiszen túl voltunk érettségin, s még rendtársuk is leszünk, ha rákerül a reverenda az ifjúra, akit elhoztak vagy elküldtek szülei. Diákkorunkban csak tréfából magáztak tanáraink: Maga csak azért jár iskolába, mert otthon ilyenkor takarítanak? Tegeztek és családnevünkön szólítottak, Vácon már magáztak, de hamarosan a kereszt, sőt a becenevünkön fognak szólítani. A megérkezéskor halljuk először az itteni megszólítást: Carissime! Mi ez? Leveleiben Szent Pál így szólítja címzettjeit: Agapéthoi, s ennek fordítása latinra: Carissimi, magyarul meg annyi, hogy Kedveseim. Az egyes számú megszólító eset: Carissime! Az egyes számú alanyeset pedig: carissimus. Ennek a jelentését valójában nem lehet magyarra fordítani, csak körülírni: Tojás vagy még! Majd elválik, mi kel ki belőled, esetleg semmi, esetleg valami. Ezzel szólítják a piarista noviciátusban az elöljárók a novíciust. Később majd hülyéskedünk egymás között: hogy így meg úgy kedves karisszimus. A noviciátus után senki se szólít már így bennünket; ad acta tesszük, mint rendi pelenkánkat. Léh István magiszter úr átvételez, és utána a váci rendház orvosa vesz mindenekelőtt szemügyre, hogy megállapítsa, piaristának való vagyok e test szerint. Nem mindenki megy át a szűrőn. Tizennégyen érkeztünk azon a délután, s kettő mindjárt megbukott ezen az

15 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 15 egészségügyi vizsgán. A nevüket sem tudtuk meg soha. A megmaradt tizenkettőből az egyik osztálytársam volt, de sohasem gondoltam róla, hogy ilyen ambíciói volnának. Lehet, hogy ő sem rólam. S ott volt még a B. osztályból is egy fiú, akivel csak görögórákon találkoztam. A többi kilencet akkor láttam életemben először. Tizenketten átmenve az egészségügyi vizsgán, bekerülünk a noviciátus zárt falai közé. A rendház hosszú, emeleti szárnya a NOVICIÁTUS. A belső szárny. A külső szárny a gimnázium, s annak ablakai Vác legelőkelőbb utcájára néznek, melyen jobb felől a püspöki palota, bal felől a székesegyház emelkedik, ha kilépünk a gimnázium kapuján, amelynél kiszálltam a taxiból. A monostor kolostor rendház ez a három ugyanaz, de a bencések monostorban, a ferencesek kolostorban, a piaristák rendházban laknak rendre a kvadrum, egy kisebb vagy nagyobb négyszög köré épül. A váci kvadrum lehet vagy ötven méter hosszú, s tizenöt méter széles, A kvadrumot körülvevő négy szárnyból háromnak folyosói vannak, a negyediknek nincs, az a templom oldala. A novíciátusi szárny folyosójának ablakai lenéznek a kvadrumra. Szélesek a folyosók. Legalább, három méternyiek, s hozzá még egy méter az ablakmélyedés. A 18. század elején még úgy építkeztek, hogy félezer esztendő után is álljanak a falak. A mi váci falaink ebből már három századot teljesítettek. A kvadrum hatalmas fáktól árnyalt iskolaudvar, ide láttunk a mi folyosónkról. A folyosóról nyíltak jobb felé a szobáink, s azok ablakai meg egy magas kőkerítéssel övezett kertre néztek. Zárt világ. Kulcsra is zárt világ. Nemcsak a világtól, de a rendház egyéb részeitől s az iskolánktól is elzárt világ. Csöngetnie kellett annak, aki ide be akart jönni. S a csöngő csak a magiszter úr szobájában hallható. Csak őneki van kulcsa, csak ő nyithatja ki az ajtót, s engedheti be a csengetőt. A piarista tanárok elől is elzárt világ. Mért? Hát esetlegesen szabados viselkedésükkel árthatnak a noviciuskáknak, akikből Léh István megpróbál majd egy rettenetesen hosszú, 366 napig tartó, folyamat során szenteket faragni. Mikor kinyitotta Léh István nekünk a noviciátus zárt ajtaját, ragyogó, nevető, vigyorgó arcok fogadnak. Az előző évfolyam, akik 35. augusztus 26 án érkeztek, s akiknek még nem egészen két nap a világ, mert 28 án korahajnalban, a kápolnában leteszik a három évre szóló, az egyházjogilag (ez a jog kívánja meg az egy év és egy nap időtartamot) egyszerűnek mondott fogadalmat. Fogadják a szegénységet, a tisztaságot (nem azt ám, amit otthon esténként anyám kívánt tőlünk: hogy nyakat is, fület is hideg víz volt csak akkoriban), az engedelmességet és még a három mellé egy negyediket is: a különös gondot a fiúk nevelésére (peculiaris cura circa puerorum eruditionem). Majd jó tíz esztendő múlva egy jeles öreg piarista, aki látja a csoportmunka kezdetét, s azt, hogy lányok is jönnek hozzánk csoporttalálkozóra, mondja is: Mi ez a különös gond a lányok körül (circa puellarum ), azok nevelésére? Szóval a tavalyi novíciusok, a veteránok, mindezeket megfogadják, s aztán elhagyhatják a zárt világot. De miért korahajnalban fogadják? Hát azért, mert csak három nap az eltáv. Augusztus 31 én este legkésőbb hét óráig jelentkezniök kell a dunaparti iskolában. A hatalmas épület negyedik emeletén, ahol ki van írva az immár nem zárt ajtóra: KALAZANTINUM. Ott kell jelentkezniök. Boldog emberek Istenem, hol vagyok én még attól! Miken kell még odáig keresztülmennem! Az ajtón belül az előző évfolyam vesz kezelésbe bennünket. Munkát kapunk. Egy csontból készült inggombnak a gömbös végét kell körömráspollyal megkisebbítenünk, hogy az át tudja fúrni a szűk lukat a jól megkeményített 4 cm magas galléron. A gallérnak a mi nyakunkra kell kerülnie, s a gombnak azt kell biztosítania, hogy e nyakörvet át tudja ölelni szorosan a reverenda nyaka. Hogyan illeszkedik a gallér az ingünkhöz, arra már nem emlékszem. Ezt a vezeklő övünket elmosta a második világháború. Utána már olyan inget gallért vehettünk a reverenda alá, amilyet akarunk, nyakörv nélkül. Egy fél órát kínlódtunk a ráspolyozással, utána lementünk a templomba. Civil ruhában, amiben jöttünk, de nyakunkon ott volt már a gallér. Törte a nyakunkat. A magiszter úr jóságosan figyelmeztetett, hogy van, akinek nem bírja a nyakbőre e keménygallért. Ha feltörné nyakunkat, akkor tehetünk majd zsebkendőt

16 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 16 oda, ahol feltöri. Megkönnyebbültünk bíztatásától? Nem nagyon, piszkálta már nyakbőrünket a gallér. Imádkozni mentünk a templomba? Nem egészen. A 18. században épült hatalmas templom megközelíthető az utcáról is, de mi véletlenül sem megyünk ki érte a világba. A noviciátusi épületszárny folyosójának a végén van egy ajtó. Ha kinyitjuk, egy oratóriumban találjuk magunkat, amelyben eltöltünk majd imádkozással naponként néhány órát. Az ajtóval szemben nyílik egy nagy ablak. Előtte térdeplő, s a térdeplőről rálátunk a mélyben templomunk főoltárára, ahol ég az eucharisztiát jelző örökmécses. A térdeplőtől balra is van egy ajtó. Ha megnyitjuk, egy csigalépcsőre látunk, mely a mélybe vezet. A lépcső a templom sekrestyéjében végződik. Így a világ mindennemű érintése nélkül jutunk a templomba, melyet ekkorra már bezártak. Elzártan és magunkba vagyunk. Mit csinálunk? Gyakorlunk. Főpróbát tartunk. A másnap reggeli, 9 órás szentmisének szerves részét: piaristának beöltözésünk szertartását gyakoroljuk. Erre szülők, rokonok is hivatalosok, de csak mint nézők. Már nem találkozhatnak a mise végére immár reverendába öltözött piaristákkal, azaz saját kölykeikkel Mert most már szegény szüleink is a világhoz tartoznak számunkra. A tizenkét novícius jelölt között van egy váci is. Annak biztosan ott lesz az édesanyja. Tudom, hogy ott lesz az én Vácon élő nagymamám is. Majd ügyeskedem holnap, hogy mégis találkozhassunk. Nem sikerül ügyeskednem. Majdnem lebukok. De ma még nincsen holnap reggel 9 óra, csak ma este van. Úgy hét óra körül. Az előző évfolyam sokat próbált, beöltözésen már egy éve túlesett veteránjai segédkeznek a magiszternek. Igazgatnak minket, s a tizenkét újoncot felállítják két hatos sorban az oltár elé. Végre állunk. Carissimi, most boruljanak arcra az oltár felé fordulva! szól a magiszter hangja. Kellő áhítattal hasra fekszünk! A veteránok kerítenek egy kb. 800 x 400 cm méretű hatalmas fekete posztóleplet. Ráborítják a fekvő tizenkettőre. A lepel négy sarkára fekete kandelábereket tesznek. A kandeláberekben sárga gyertya. Meggyújtják. S felhangzik a veteránok jól begyakorolt gyönyörű gregorián éneke a Kolossze levél 3,3. versének szövegére: Mortui estis, et vita vestra abscondíta est cum Cristo in Deo. Van ennek magyarja is: Mert meghaltatok, s életetek Krisztussal együtt elrejtetett Istenben. Ki tudja, hányszor hömpölyögnek, hullámoznak egymás után a gregorián akkordok. Aztán csak vége szakad. Eloltják a gyertyákat, félrerakják a kandelábert, s leveszik rólunk a leplet, s felállhatunk. S következeik a magiszter úr aranyos magyarázata: Carissimi! Ez a szertartás arról beszél, hogy magukat mi most eltemetjük a világ számára. Meghatódunk? A többi tizenegyről nem beszélhetek, de máig emlékezem egy mondatra, mely a magyarázat hatására született meg bennem: Engem pedig ne temessen el senki a világ számára! Úgy voltam vele, mint Vörösmarty Szép Ilonkája: Gondolá, de nem mondotta szája. Aztán este nyolc óra lett, s a csigalépcsőn felmentünk az oratóriumba imádkozni. Mit? Hát a Preces t Az meg mi? Egy ősrégi nyomtatvány: Imádságok, amelyben vastag és nagy betűkkel meg volt írva, elzsírosodott szélű lapokon, hogy az előttünk élt piarista nemzedékeknek korábban a Liptó vármegyei Rózsahegyen, majd később Vácra költözködve mit kellett vacsora előtt imádkozniok. S mi volt megírva? Dehogy emlékszem rá hetven esztendő távolából. De van egy modern könyvecském. A Sáros megyei Palocsán született Tomek Vince magyar piarista adta ki Rómában a minap, az esztendőben. Úgy jutott ehhez a lehetőséghez, hogy Josepho del Buono piarista generális elhalálozván, újat kellett helyette választani, és 1947 ben, mint a magyar rendtartomány vezetője, Tomek Vince kijutott a Rend generális káptalanjára. Ott a világ minden részéből egymással találkozó piaristák két héten keresztül vitatták, hogyan kell folytatniok a második világháború után a piarista életet. S mire letelt a két hét, és sor került a generális megválasztására, addigra minden nemzetiségű és

17 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 17 rangú káptalani atya tudta már, hogy csakis a Pádre Vincsencsió lehet az új generális. S aztán háromszor is újraválasztották, amíg meg nem öregedett. A szerzetesjog pedig nem tette lehetővé a negyedszeri újraválasztást. Így is 18 évig töltötte be ezt a tisztséget. A könyvecske címe: Liber Precum; magyarul Imádságoskönyv a Kegyes Iskolák mindennapos használatára. Ebben megtaláltam, hogy mit imádkoztunk az első estén. Elmondtuk a Mindenszentek litániáját, a végén a Könyörgést: Látogasd meg Uram ezt a hajlékot Majd ennek befejeztével a magiszter úr ezt imádkozta: Emeljük elménket Istenhez, és vizsgáljuk meg töviről hegyire lelkiismeretünket! Majd 4 5 perc eltelte után azt mondta, hogy: Te pedig, Uram, könyörülj rajtunk! Mi pedig ráfeleltük, hogy Istennek legyen hála? Dehogy is azt, hanem hogy Deo gratias, mert mondanom sem kell, hogy az oratóriumban elfelejtettük anyanyelvünket, s mindent, de mindent latinul imádkoztunk. Aztán énekeltünk még egyet. A liturgikus évszaknak megfelelő Mária antifónát, s nagyon szép gregorián dallammal. Ott voltak a veteránok is. Próbáltunk a dallamnak is utánamenni, a szöveg ott volt előttünk: Salve regina, mater misericordiae S a végén még: Imádkozzál érettünk, Istennek szent Anyja! Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire. Könyörögjünk! Mindenható örök Istenünk, aki méltóvá tetted a Szűzanyát, hogy fiad hajlékává legyen s a többit. Aztán mentünk vacsorázni. Megint a csigalépcsőn. A sekrestyébe? Nem ott volt a vacsora, hanem a Refectóriumban. A sekrestyéből nemcsak a templomba tudtunk menni, hanem nyílott egy ajtó a földszinti folyosóra is, a noviciátusi szárny alattira. Annak közepén pedig egy kétszárnyú ajtó vitt egy nagy terembe. Ez volt a Refectorium. A egyik felében ült közel 30 piarista tanár egy hatalmas U alakú asztal mellett. A másik felében egy hosszú asztal, az volt a novíciusoké. A terem végiben volt egy konyhára néző nyílás. Onnan hozták a kredenciálisok az ételt az U asztalhoz is, hozzánk is. Ezek a kredenciálisok (= megbízhatók?) szegény sorsú diákjaink voltak, akik bent laknak a rendházban, s ministrálás és ebédfelszolgálás fejében kosztot kvártélyt kapnak a Rendtől. De mielőtt hozták volna a tálakat, a házfőnök megrázta a csengőt az asztalnál. Tanárok, novíciusok elnémultak. Majd mondta: Benedicite. Ráfelelték a tanárok: Benedicite. Majd közösen mondták (persze latinul): Mindenek szemei Tebenned bíznak Úristen. Te adsz nekik ételt alkalmas időben. Megnyitod kezedet, s betöltesz minden élőlényt áldásoddal. S még egyebeket is imádkoztak, s a végén egy a tanárok közül: Uram, adj áldást ránk! Ez az Uram a házfőnököt szólította meg. Ő pedig ezt válaszolta: A mennyei lakoma részesévé tegyen bennünket az örök dicsőség királya. Mire a tanárok: Amen. Leültünk, hozták a kredenciálisok a tálakat, s kitört a beszélgetés. A vacsora meleg étel volt. Az otthon megszokott szintű. Bár Anyuka nem főzött külön vacsorát, csak a tea volt meleg. Nyújtogattuk a nyakunkat a tanárok felé. Megláttam köztük Kiss Jánost. A nyár elején szentelték. Osztályunkban volt gyakorló tanár a görögórán. A pimasz pesti srácok maguk között egy kevéssé megtisztelő nevet adtak a gyakorló tanároknak. Azóta sem hallottam: zsebpiszok. Görög latin szakos volt. Akkor ez az első állomáshelye. Kiss János résztvevő szívű ember volt. Tudta, hogy nem egyszerű a novíciusok élete. El kell mondanom, hogyan segített rajtunk. Napirendünk szerint hétköznaponként lementünk ebéd előtt a kertbe. A csigalépcső, sekrestye, földszinti folyosó útvonalon. Az ebédlő (pardon! Refectorium) után kapu nyílt a kertre. A kertben ágyások voltak, s azok reánk vártak. Kaptunk egy markunkba elférő háromlábú szerszámot, s azzal kellett puhítanunk a földet, s kihúznunk

18 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 18 a gazt. Mindegyikünknek külön ágyás: nyolc méter hosszú, másfél méter széles. Virágok voltak benne. Akármilyen szorgalmasan is végeztük a dolgunk, a félóra nem volt elég, hogy minden gaz kikerüljön belőle. Ha Kiss Jánosnak nem volt ilyenkor órája, lejött a kertbe. A kert a tanároké is volt. Nem lehetett kitiltani őket belőle. Azt viszont ő is tudta, hogy nem szabad beszélgetnie velünk. Magával hozta tehát papi breviáriumát, a zsolozsmás könyvet, s fel alá járván buzgón imádkozott belőle. Amikor elment mellettünk, s nem volt közelben a magiszter úr, odaszólt két zsoltárvers között hozzánk: Nekem is azt mondta a Léh mester, hogy nem lesz belőlem piarista, aztán mégis csak lett s buzgón imádkozta utána a zsoltár következő versét. Olyan volt ez a bíztatás, mintha hájjal kenegettek volna minket. A piaristák tisztelték, de nem nagyon kedvelték magiszter urunkat. Ez a Léh mester, a magiszter magyarítása, is ezt jelezte. Akkor még nem tudtuk, hogy a hálátlan növendékek a Kalazantinumban mint pléhmestert emlegették. Én soha. Hét év múltán is a legnagyobb tisztességet adtam neki, amit egy újmisés adhat: megkértem manuduktoromnak. Csak késő vénségemben ért el engem e tisztesség, hogy egy újmisésnek kézvezetője lehessek! Öcsinek, Zénónak, Jánosnak én lettem a manuduktora. De az is igaz, hogy szegények kénytelenek voltak engem választani majd talán egyszer megírhatom azt is, hogy mért fanyalodtak rám. Egyébként a manuduktor, magyarul a kézvezető, biztonsági szolgálatot végez az újmisések első miséjén: ha minden gyakorlás ellenére is elfelejtené szent izgalmában szegény újmisés, hogy mit kell csinálniamondania, akkor a manuduktor, mint öreg róka, megsúgja neki. A második misén már nem lesz szükség az öregre. Vacsora végén megint csengetett a házfőnök. Imádkoztunk, majd kivonultunk: csigalépcső és vissza a zárt falak közé. Az ebédlő fölött volt egy hatalmas terem: a Dormitorium. Benne annyi ágy, hogy a veteránok s az újak is le tudjanak feküdni. A fal mellett szekrénysor. Ha majd holnapután reggel hazamennek a régiek, megtölthetjük a mi holminkkal. Csak a papucsot, fogkefét, hálóinget (nem ismertük még a pizsamát) kerestük elő. A magiszter úr megmutatta, hol fogunk aludni. S beszélt a rendről. Arról, hogy ilyenkor az a dolgunk, hogy megtisztítjuk cipőnket, s mindent odakészítünk, ami kell reggelre az ágyunk melletti székre. Megmutatták a mosdónkat is a terem két végében, ahova mi hordjuk be a vizet a folyosón levő csapból, s hogy mosdás után hogyan öntjük a lavórból a piszkos vizet a vederbe, hogyan töröljük ki a lavórt, stb. Az élet minden vonatkozásában volt főszabály, s minden mellett nagyon sok közönséges alszabály. Kedvesen, de méginkább határozottan mondta mindezt a magiszter úr, mint aki már nagyon sokszor elmondta, amiket mi most hallunk tőle először. Zúgott a fejünk. De még nem mehettünk aludni. A cipőpucolás után megszólalt a csengő esti imádságra, s mentünk az oratóriumba. Oltalmad alá futunk legkegyelmesebb Szűzanya. Ne vesd meg könyörgésünket ínségünkben, de szabadíts meg minden veszedelemtől, óh, dicsőséges és áldott Szűz! Mária ünnep volt? Dehogy is. Csakhogy mi, piaristák hivatalosan Az Istenanya szegényei kegyes iskoláinak vagyunk a klerikusai. Hát ezért volt mindenféle Mária imádsággal teli a napunk. Piaristák meg csak azért lettünk, mert a kegyes iskolák, ez latinul így hangzik: scholarum piarum. Innen van, hogy Kegyes tanítórend volnánk, de ezt senki sem használja, legfeljebb írásban. Csak azt, hogy piaristák. Jobb is, mert kegyetlen egy társaság vagyunk. Aki Pesten Pogány tanár úrtól tanult matematikát, tudja. Növendékeit az egyetemi felvételin megcsodálták a tanársegédek. De ára volt annak. De inkább magamat említem. 43 ban első állomáshelyemen, Sátoraljaújhelyen, a III/a osztályban a harmincegynehány tanulóból az év végén nyolcat buktattam meg. Patakra is kell diák mondtam öntudatosan a szörnyülködőknek. Tíz kilométerrel odébb volt a reformátusok híres sárospataki kollégiuma. Mikor pedig Debrecenben, 47 ben leérettségiztettem magyarból egy zseniális osztályt, immár ők csináltak könyvet jegyzeteikből. Abból, amit irodalomóráimon hallottak. Akik meg magyar szakosokká

19 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 19 lettek, azt mondták, hogy alapvizsgáig nem volt mit tanulniok. Elég volt, amit tőlem hallottak. Most dicsekedtem, de ennek is megvolt az ára. Nem kegyesrendiek vagyunk. Jobban hangzik, ha azt mondjuk, hogy piaristák. Eszembe jut a későbbi évekből valami, ami ide passzol. Részt vettem az Ismerjük meg hazánk börtöneit! mozgalomban, s ennek során 58 ban eljutottam Márianosztrára is, ahol az őrök ezzel fogadtak: Ez kegyhely, piszokegyhely! Mi is viccelődtünk diákkorunkban tanárainkról: kegyetlenrendiek! Valahogy vége lett aznapi negyedik imádságunknak is, amelynek végén kitört a szilencium. Hát az meg mért? Az imádságban punktákat kaptunk. Hát az meg mi? Rövid, pontokba foglalt vázlata a másnap hajnali elmélkedésnek, melyet majd részletesebben hallunk, ha kialudtunk magunkat. Most már este lefekvésig csak ezekre a punktákra kell gondolnunk. Hang nélkül vetkőződünk a dormitóriumban, hang nélkül mosakodunk, öntjük a vizet, töröljük a lavórt, hang nélkül megyünk az ágyunkba, hang nélkül húzzuk magunkra a takarót. A magiszter úr pedig áll az ajtóban, s pontban tíz órakor: Jó éjszakát, carissimi! És eloltja a villanyt. Majd 5, 30 kor berreg a csengő. Addig gondolkodhatunk a punktákon. De nem gondolkodunk. Pillanatok alatt alszik az egész társaság. Istenem, adj erőt! fohászkodom. Nem telt el öt óránál több az árú átadás óta. Annyi minden történt azóta, hogy elhagytam a világot, pedig biztos, hogy a felére sem emlékezem az akkor történ teknek hetven esztendő után. Eszembe sem jut, hogy Kis cigaretta valódi finom Majd lesz valahogy holnap is, s mély álomba hullok. Mintha másvilágból ébrednék, és nem nagyon frissen és üdén, hét és fél óra elteltével a berregő csengő szavára.

20 E fiúból pap lesz, akárki meglássa 20 Városmajor, február 20. IV. TÖBBÉ NEM AKAROM KINYITNI A SZÁMAT Hogyan s miként telt el a következő nap, alig emlékszem már rá. Egy bizonyos: hatkor imádkoztunk, elmélkedtünk s misét hallgattunk az oratóriumban, utána reggeliztünk is, és még valamit meg kellett csinálnunk, ami okvetlenül kellett a beöltözéshez: a szeniorátust kellett megállapítanunk. A 12 ifjúból van egy, a legöregebb, az a szénior. Ő valahogyan felelős az egész társaságért? Semmit sem kell csinálnia ezen a címen, de hát mégis csak ő a szénior. Schütz Antal mesélte (vagy írta valahol), hogy valakit kineveztek alelnöknek. Azokénak, akik birtokosai voltak egy kitűntetést jelentő érdemrendnek. Kinevezettünk illendően felkereste az elnököt, hogy megtudakolja, mi is lesz a feladata. Ezt a felvilágosítást kapta: Megvárja, míg én meghalok, és utána maga lesz az elnök. E funkciótlan szénior cím viselője nálunk Lali, egy balatonboglári mesterember fia lett, aki már 21. évében járt. Alighanem elvégezte falujában a hat elemit is, amíg a plébánosa be tudta ajánlani őt a veszprémi piaristákhoz kredenciálisnak. Ez lehetett nála a hivatás, vagy legalábbis a piaristának jelentkezhetés útja. Közönséges halandóknak csak egy neve van; ő hármat is kapott: a keresztnevét, a családneve torzítását: Möszöge, s a méltóságnevet: az öreg. Volt még közöttünk egy másik 16 os születésű is, aztán egy jó pár évvesztes vagy nyertes, azaz 17 es. A zöm persze 18 ban született, engem kivéve, aki kilenc nappal átcsúsztam az évbe. Így aztán én lettem az évfolyam junior ja. Egy séta alkalmával a széniort kitűntettük valamivel: falevéllel, akármivel. S én vesztemre megtaláltam kérdezni: És a juniort? Az a szerénységével tűnik ki koppantott az orromra a promagiszter. Meg kellett tehát állapítani születésünk egymásutánját, mert ilyen sorrendben húzzák majd ránk a reverendát. Ebben a rendben ülünk az asztalhoz, így teszünk majd fogadalmat is. És minden egyebet is sorrendben teszünk: ülünk az asztalnál stb., egyet kivéve. Nem ebben a sorrendben halunk meg. Ekkor derült fény arra is, hogy milyen névre hallgatunk majd halálunkig. Volt közöttünk két István meg két György. A magiszter úr megkérdezte a szeniorátus rendjében az idősebb Istvánt, hogy minek szólítják őt otthon: Pistának. Majd a fiatalabbat kérdezte: Pistinek. Már rég meghaltak, de ma is G. Pistát, K. Pistit mondok, ha szóba kerülnek. Ezek után az idősebb György azt mondta, hogy őt odahaza Gyurinak hívták, s én a felkínált alternatívát a Gyurka nevet választhattam, bár otthon soha senki nem szólított így. Később is, mikor testvéreim vélt kiváltságaimat akarták anyám előtt kiszerkeszteni, így mondták: Persze a Gyurika De rám ragadt ez a noviciátusban, a beöltözés napján szerzett név, s lettem tanár úrból, atyából korábban is, vénségemre is, öregnek fiatalnak: Gyurka, Gyurka bácsi. S még valami nagyon fontosat el kellett intéznünk: a reverendákat kellett hozzánk mérni. Volt közöttünk 180 cm feletti termetű, és 170 alatti is. Felálltunk a szeniorátus rendjében, s a