A FOTÓ A KÉPKORSZAKBAN (Szerk. Doboviczky Attila) Lektori jelentés; készítette Havasréti József

Átírás

1 A FOTÓ A KÉPKORSZAKBAN (Szerk. Doboviczky Attila) Lektori jelentés; készítette Havasréti József 1. Az összeállítás (digitális publikációról van szó, de a továbbiakban az egyszerűség kedvéért: kötet) nagyon sokféle szempont alapján, és nagyon eltérő vizsgálati szinteket szem előtt tartva mutatja be kortárs fotóművészeti mező összetettségét. Előrebocsátom, hogy az egyes tanulmányok, noha alapvetően tudományos igényű elemzések, vagy összegzések, kivétel nélkül alkalmasak arra, hogy tananyagként kerüljenek felhasználásra, a vizuális kommunikáció, a művészetszociológia, a vizuális kultúra, illetve antropológia oktatása terén. Mindegyik tanulmány fontos szempontokat fogalmaz meg, mind az egyes fotográfiai képfajták, mind a képhasználati módok, mind az intézményi háttér és intézményesülés szempontjából, és az egyes tanulmányok bibliográfiai apparátusa is összességükben lehetővé teszi a témában történő alaposabb szakirodalmi tájékozódást. A szerkesztő előszava jól összefoglalja az a szemléleti keretet, amelyben a fotográfia gyakorlata és az erről való gondolkodás elhelyezhető. Utal a fotóval kapcsolatos társadalomtudományi megközelítés relevanciájára, mely kiragadja a fényképezés vizsgálatát abból az esztétizáló kontextusból, mely a kötet többi írása szerint is, a fényképezés megítélésére jellemző. Ez a megközelítés természetesen nem egyedül álló, itt utalhatunk azokra az irányzatokra, melyek az irodalmat, a filmet, a képzőművészetet stb. is alapvetően a kulturális termelés részeként vizsgálják, és nem esztétika jelenségekként. Természetesen az esztétikai vagy esztétizáló megközelítés sem veszítette el létjogosultságát, több írás is foglakozik azzal, hogy az esztétikai rangjától vagy esztétikai fétisjellegétől valamiképpen, de mindenképpen programszerűen megfosztott fotó végül mégis a művészeti kontextusba kerül vissza, akár a public art, akár a multimediális művészet, akár a kortárs képzőművészeti (a hagyományos fotóművészettel szakító, a konceptuális művészethez, sőt a festészethez közelítő) fotóhasználati eljárások részeként. A változások sokféleségét természetesen inkább egy kézikönyv-jellegű vállalkozás tudta volna bemutatni rendszerezett formában, a kötet inkább paradigmákat, eseteket, példákat, változatokat tár az olvasó elé, a nagyobb összefüggések a teljes anyag (a tizenkét tanulmány és a bevezető) figyelmes elolvasásával bontakozhatnak ki. 2. Az első tanulmány (Sándor Zsuzsa: A fotó a vizuális kommunikáció képi világában Az osztályozhatatlan fotó sokarcúsága) néhány klasszikus írás (Barthes, Sontag stb.) alapján reflektál

2 a fotó eltömegesedésére és fétisjellegének megszűnésére. Az írás egyfelől a fotó objektivitásának és hitelességének megszűnése felett töprengő (általában teoretikus tanácstalanságot, illetve művészetkritikai bizalmatlanságot tükröző) motívumokat szedi csokorba, másfelől megkísérli felvázolni azt a diszkurzív teret, melynek egyik pólusán a szcientizmus (a fotó tudománya), másik pólusán pedig a gyanakvás (mind az objektív leképezéssel, mind a manipulációval szembeni gyanakvás található. Kicsit általánosítva: a kötet elméleti és képzőművészeti fogantatású írásai mind ebben az erőtérben mozognak valamilyen módon, a különbség csak abban rejlik, hogy ezt tudják-e önmagukról, vagy sem. Itt talán utalhatunk egy szélesebb kontextusra is: annak oka, hogy a kötet írásainak nagy részében a fotó ismeretelméleti és esztétikai státuszával szembeni fojtott bizalmatlanság a meghatározó ( osztályozhatatlan, illuzionista, manipulálható, fétiskarakterű stb.), abban keresendő, hogy a legnagyobb hatású szövegi referenciák (Sontag, Barthes, de akár a kötetben nem szereplő Bourdieu fotós írásai) a gyanú hermeneutikájának klasszikus példányai. Beöthy Balázs írása (Kompozit Nyitott kommunikációs rendszerek) néhány kortárs képzőművészeti projekt kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy a fotó a digitális képkorszakban és az itt létrejövő műalkotásokban elveszíti identitását és határait, szegmentálttá és szegmens vagy töredék voltában kompatibilissé és bárhová beilleszthetővé válik. Ez lehetővé teszi az olyan esztétikai gyakorlatokkal való érdemi összehasonlítást, mint a posztmodern irodalom idézettechnikája vagy az elektronikus zenében szokásos hangmintázás. Kemenesi Zsuzsa írása Institúció, intencionális, intellektuális a kortárs fotográfiában (lektorként hadd legyek kicsit purista: négy idegen szó egy ötszavas címben) alapvetően a megismerés-tudomány fogalmai eszközeivel vizsgálja a fotográfiát, a tudás megszerzésében betöltött változatos szerepeit elemezve, egyaránt figyelve a társadalmi közeg és a reprezentációs technikák sokféleségére, és ezek kapcsolatának összetettségére is. Módszertani szempontból itt, Kemenesi írása kapcsán utalnék arra, hogy a kötet írásainak egy részét valamiféle fogalmi szcientizmus (lásd Kemenesi, Sándor, Gyenes, Csaba), más részét pedig empirikus alapú szcientizmus (Bata, Cs. Plank, Nagy Károly Zsolt; a két előbbi írása afféle fotófilológia voltaképpen) határozza meg. 3. Gyenes Zsolt írása (Az absztrakt alapú fotográfia a kortárs vizuális kultúrában) amellett érvel, hogy a fotó konkrét-analóg leképezési technikája miatt eleve művészietlen, és a különféle absztraháló, a képet tárgyi tartalmaitól megfosztó manipulációs eljárások voltaképpen a művészeti fotóhasználat alapesetei. Precíz érvelése meggyőző, ugyanakkor történeti szempontból azt láthatjuk, hogy egy korábbi, avantgárd és neoavantgárd művészeti gyakorlatot (Man Ray, Moholy-Nagy, később például Maurer Dóra stb.) és annak felújítását kívánja legitimálni hiszen a

3 kortárs képzőművészeti fotóhasználat egyik fő jellemzője, hogy figuratív, sőt izgalmasan dekoratív, és a napjainkban újfent divatozó figuratív-realista festészeti törekvésekkel mutat elgondolkodtató párhuzamokat. Hornyik Sándor írása (A fotográfia a digitális vizuális kultúra korában) a kortárs hazai művészeti tendenciák, valamint a visual studies alapos ismeretére építve elemzi három művész (Cseke Szilárd, Szabó Dezső, Kupcsik Adrián Széljegyzet című alkotását. Ez az írás valamiképpen Gyenes szövegének, ha nem is ellentéte, de kiegészítése mindenképp: míg Gyenes tárgynélküli fotó művészeti lehetőségeit elemzi, addig Hornyik Sándor a figurális ábrázoláson és a képi narráción alapuló, paradox módon mégis képkritikai lehetőségeket veszi számba a három művész közös munkája kapcsán. Bán András Elválasztás és átjárás című esszéje Szabó Péter Háttér című projektjét elemzi. Bán szövege ahhoz a vonalhoz kapcsolódik, amit Hornyik is képvisel, a kötetben nem véletlenül vannak egymás után, a realista fotó konceptuális kiaknázására, a digitális manipuláció paradox hitelesség-erősítő hatására, valamint a művészet társadalmi részvételére hívja fel a figyelmet. A Budapesten soha nem járt vidéki személyek lefényképezése otthonukban, a művész által minden helyszínre magával vitt és a háttérbe állított nagyméretű Lánchíd-fotó előtt, többféle kontextust megmozgat, erre utal a projekt címe is. A peremlét földrajzi és társadalmi szűkösségét, e szűkösség egyszerre mulatságos és ironikus és szívszorító ellensúlyozását vagy kipótlását egyfelől, a Budapesttel kapcsolatos turisztikai sablonok megörökítését és kritikáját másfelől, de természetesen a fotográfiai ábrázolással kapcsolatos, a fentiekben már jellemzett esztétikai és művészetkritikai dilemmákat is. Házas Nikoletta írása (Nyilvánvaló-e a különbség? a reklámkép és a művészi kép találkozása a kortárs vizuális kultúrában) valamelyest ellenkező tendenciákat vizsgál: nem a művészietlen (hétköznapi) szféra behatolását a kortárs művészet tartományába, hanem az elit képzőművészet behatolását a reklámkép profán világába. A szerencsésen kiválasztott Smirnoff vodkareklám elemzése jól illusztrálja, hogy adott esetben a reklámkép vizuális összetettsége, szellemessége, és reflexivitása versenyre kelhet a konceptuális művészet alkotásaival is. A Házas Nikoletta által választott reklámfotó egyúttal jó példa a klasszikus képzőművészet kisajátításának egyik lehetőségére is - érdekes módon itt nem beszélhetünk gyarmatosításról vagy okkupációról, hiszen a szóban forgó kép gondolati ereje és vizuális összetettsége Házas elemzésének leírása alapján úgy tűnik, hogy a kisajátítás-művészet (appropriation art) legjobb darabjaival vetekszik. Csaba Zsófia tanulmánya a fotográfia dinamikájával foglalkozik, éttekintve azokat a lehetőségeket (a képsorozattól a beállítási technikákon keresztül a képfelület technikai kezeléséig), melyek az alapvetően statikus képtípus esetében is létrehozzák a mozgás illúzióját; írása sok érdekes tanulságot nyújt mind a narratív fotózás, mind a tánc- és egyéb mozgásfotók értelmezését, jobb megértését illetően.

4 4. Az összeállítás utolsó nagyobb szemléleti tömbje a fotózás körüli társadalmi praxisokkal foglalkozik, ezek az írások kevésbe elmélet-orientáltak, inkább empirikus jellegűek, vagy azért mert egy konkrét társadalmi megrendelés, illetve gyakorlat alapján elemzik a fotóhasználatot, vagy azért, mert módszerük dokumentumok archiválásán és filológiai/múzeumi megközelítésén alapszik. Szuhay Péter tanulmánya A (fotó)művészet szabadsága, a fényképezettek lázadása és az archiváló korlátai a 2005 tavaszán megrendezett nagyszabású, romák fotózásával kapcsolatos kiállítás tapasztalatait és tanulságait összegzi. A magyarországi cigányok magyarországi fotóábrázolásáról szóló monstre bemutató nagyon sokféle kérdés végiggondolását tette lehetővé, a néprajzi a fotó státuszától kezdve a cigányok fotózása esetében szokásos egzotizáló-stilizáló hatások bírálatán keresztül az etnikai képviselet identitáspolitikai problémájáig. Az írás mind a vizuális antropológia, mind a romológia, mind a cultural studies szempontjából rendkívül tanulságos: alapvető kérdése az, hogy kinek van joga cigányokat fényképezni, mi a roma fotó: amit roma származású művész készít, vagy ami romákat ábrázol? Klasszikus identitáspolitikai kérdések; Szuhay esszéje közvetve a híres marxi kérdést Ki képviselje őket, ha magukat nem képesek képviselni? is felidézi. Persze megszorításokkal, hiszen most már szerencsére Magyarországon is jelentkezik az a cigány származásúakból álló értelmiségi réteg (köztük művészekkel, fotósokkal, sajtómunkásokkal) akik a saját kezükbe szeretnék venni a romák képi megjelenítésének ügyét, a fotók megalkotásának szempontjaitól kezdve a témák meghatározásán keresztül az erről való beszéd szoros ellenőrzéséig. Bata Tímea írása (Huszka József szobájából a virtuális térbe egy magángyűjtemény törékeny útja) a néprajzi fotózás hazai kezdetivel foglalkozik: a később Pestre került sepsiszentgyörgyi rajztanár az akkori műemlékvédelem számára örökítette meg 19. századvégi Székelyföld építészeti, és népművészeti értékeit: templomfreskókat, székelykapukat, egyebeket. Huszka idővel fotográfiákat kezdett készíteni, minthogy rajzait a hivatal nem tartotta megfelelően dokumentatív értékűeknek. Így keletkezett egy nagyszámú üvegnegatívból és fotóból, illetve más tárgyakból (textilek, kerámiák stb.) álló magángyűjtemény, mely a harmincas évek derekán a budapesti Néprajzi Múzeumba került. Bata Tímea a fényképek útját követi nyomon: a keletkezési körülményektől kezdve (melyek a fotóhasználat dokumentáló-megismerő funkciói szempontjából tanulságosak) a hagyományos, pozitivista etnográfiai archiválásig, majd innen a digitalizálásig és hálózati archívumban történő rögzítésig. Érdekes látni, és ez is az egyes elemzői szempontok viszonylagosságát mutatja, hogy a hálózati közzététel Bata elemzésében a kontextus elvesztésével egyenlő, míg másoknál, így Nagy Károly Zsolt esetében a kontextusok bővülését, a kontextusok megsokszorozódását jelenti. Cs. Plank Ibolya írása (Feketén-fehéren Történeti városrészek fényképezése Budapesten)

5 mutatis mutandis sok szempontból hasonlít Bata Tímea szövegére, nyilván nem véletlenül vannak egymás mellett a kötetszerkezetben. Egy letűnőben lévő városépítészeti miliő megörökítéséről van szó, egy nagyszabású épületfényképezési projekt keretében. A budapesti zsidónegyed (Károly körút, Dohány utca, Klazuál utca, Király utca által határolt rész) épületeinek sorsa huzamosabb ideje foglalkoztatja mind a közvéleményt, mind a műemlékvédelmi szakembereket, mert a kerületben elindult nagyszabású ingatlanfejlesztések veszélyeztetik e nagy múltú városrész építészeti egységét. Cs. Plank írása részletesen bemutatja a dokumentációs folyamatot, majd maga is példát hoz a társadalmi és dokumentatív célú fotóhasználat, illetve a képzőművészeti fotóhasználat érintkezésére, Andrew Somos fotóprojektjének ismertetésével. Ez is az összeállítás egyik fontos tanulsága: a művészet nyilvános térben való megjelenítésére irányuló, többnyire a közvetett-közvetlen politikai állásfoglalástól sem tartózkodó törekvések, illetve a fotónyelvnek a közérthető-nyilvános karaktere könnyen egymásra találnak a kortárs művészeti praxisokban, mint ezt Bán András, Hornyik Sándor, Beöthy Balázs írásai kapcsán is láthattuk. Nagy Károly Zsolt tanulmánya (HTML-etnográfia avagy a fotó mint az etnográfia eszköze, tárgya és módszere) nagyon alaposan áttekinti az etnográfiai fotózás, a vizuális antropológia, a néprajzi és általában a társadalomtudományi kutatás fényképezési és fényképhasználati sajátosságait. Utal arra a paradoxonra, hogy míg a fotózás a terepen tartózkodó etnográfusnak elsőrangú eszköze és majdhogynem kötelessége, valójában a diszciplína nem nagyon tisztázta azt, hogy voltaképpen mit is örökít meg az etnográfus a fényképezés eszközével, és ezt milyen céllal teszi. Az illusztrációs vagy dokumentációs célzattal készített néprajzi fotózás hagyományából tanulságos kivételként emeli ki és elemzi részletesen Margaret Mead (antropológus) és Gregory Bateson (fotós és rendező) híres Balinese Character című könyvét, mely javarészt fotókból áll, illetve a könyv sorsát, újabb kiadásait és e kiadások fotóantropológiai tanulságait. A fotóelméleti vizsgálódások és az antropológiai tanulságok megfogalmazása mellett Nagy Károly Zsolt írása azzal is kitűnik, hogy Mead-Bateson könyvét afféle korai multimediális alkotásként jellemzi, és rámutat arra, hogy a kötet, valamint az alapjául szolgáló terepmunka képanyagának hálózati kiadása hogyan teljesíti ki az 1942-ben megjelent könyv multimediális lehetőségeit. Az összeállítás végleges hálózati közzététele során érdemes lenne fejezetekre osztani és értelmező fejezetcímekkel ellátni a kötetet, egységesíteni a bibliográfiai apparátust, valamint az egyéb jegyzetapparátust, továbbá (akár linkek segítségével) az egyes tanulmányokban hivatkozott képek hozzáférhetőségét megkönnyíteni. Pécs, február 25.