Sáry Pál NAGY THEODOSIUS CUNCTOS POPULOS KEZDETŰ RENDELETÉNEK ELEMZÉSE *

Átírás

1 Sáry Pál NAGY THEODOSIUS CUNCTOS POPULOS KEZDETŰ RENDELETÉNEK ELEMZÉSE * A IV. században a kereszténységen belül a legélesebb ellentét a katolikusok és az ariánusok között feszült. Mint tudjuk, Areiosz (Arius) tanait a Nikaiai Egyetemes Zsinat 325-ben elítélte. Ez a zsinati döntés azonban nem vetett gátat az arianizmus további terjedésének. A katolikusok és az ariánusok közötti viszály nagyban hozzájárult a birodalom keleti és nyugati fele közötti ellentétek kiéleződéséhez. Két Keleten uralkodó császár, II. Constantius ( ) és Valens ( ) a nyugati, katolikus kollégáikkal ellentétben ariánusok voltak. Valens halála után, 379-ben a Nyugatról jövő, katolikus Theodosius került a keleti trónra, aki Konstantinápolyba való bevonulása előtt hosszabb ideig Thesszalonikében tartózkodott. Itt adta ki a Cunctos populos kezdetű híres rendeletét. Szozomenosz a következő időrendben közli az eseményeket: a császár Thesszalonikében súlyosan megbetegedett; a betegágyban fekvő császárt Aszkholiosz, a város katolikus püspöke megkeresztelte; ezek után a császár meggyógyult és kibocsátotta híres rendeletét (Szoz. HE 7,4). E kronológia minden bizonnyal téves. Szókratész ugyanis azt írja, hogy a császár, miután betegségéből felgyógyult, azonnal elindult Konstantinápolyba, ahová 380. november 24-én érkezett meg (Szók. HE 5,6). Mivel a Cunctos populos kezdetű rendelet 380 februárjában kelt, az edictumot a császár még megbetegedése előtt adhatta ki. A császár tehát előbb kibocsátotta rendeletét, majd megbetegedett, a közeli haláltól tartva megkeresztelkedett, a keresztség felvétele után meggyógyult és útnak indult Konstantinápoly felé. Az is tisztázásra szorul, hogy pontosan melyik napon került sor az edictum kiadására? E napot a kutatók egy része február 27-ére, más része február 28-ára teszi. A rendelet keltezéséből (III Kal. Mar.) csak annyit tudunk meg, hogy az edictumot február utolsó előtti napján adták ki. Február utolsó előtti napja többnyire 27-e, szökőévekben viszont 28-a. Mivel 380 szökőév volt, a helyes időpont: február 28-a. 1 Ezek után nézzük a rendelet latin nyelvű szövegét, ahogy az a Codex Theodosianusban (CTh 16,1,2) és kis rövidítéssel 2 a Codex Iustinianusban (C. 1,1,1) olvasható: Imppp. Gratianus, Valentinianus et Theodosius AAA. Edictum ad populum urbis Constantinopolitanae. Cunctos populos, quos clementiae nostrae regit temperamentum, in tali volumus religione versari, quam divinum Petrum apostolum tradidisse Romanis religio usque ad nunc ab ipso insinuata declarat quamque pontificem Damasum sequi claret et Petrum Alexandriae episcopum virum apostolicae sanctitatis, hoc est, ut secundum apostolicam disciplinam evangelicamque doctrinam Patris et Filii et Spiritus Sancti unam deitatem sub parili maiestate et sub pia trinitate credamus. Hanc legem sequentes Christianorum * A tanulmány közzététele a TÁMOP-4.2.2/B-10/ jelű projekt részeként az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. 1 Vö. W. Ensslin: Die Religionspolitik des Kaisers Theodosius des Grossen. In: Die Kirche angesichts der konstantinischen Wende (Hrsg.: G. Ruchbach). Darmstadt, 1976, 99, 65. jz. 2 A iustinianusi Codexben egyrészt a parilis szó ragozott alakja (parili) helyett a rövidebb, de azonos jelentésű par szó ragozott alakja (pari) található, másrészt a nec conciliabula eorum ecclesiarum nomen accipere szövegrész teljesen hiányzik (ennek okáról a későbbiekben még szó lesz). 1

2 catholicorum nomen iubemus amplecti, reliquos vero dementes vesanosque iudicantes haeretici dogmatis infamiam sustinere nec conciliabula eorum ecclesiarum nomen accipere, divina primum vindicta, post etiam motus nostri, quem ex caelesti arbitrio sumpserimus, ultione plectendos. Dat. III. Kal. Mar. Thessalonicae, Gratiano A. V. et Theodosio A. I. Conss. (380). E szöveget Hahn István a következőképpen fordította magyarra: Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok edictuma Konstantinápoly lakosságához. Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állanak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát: mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a katolikus keresztények nevét viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről. 3 Az említett Codexek a vizsgált edictumot Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok rendeletének tüntetik fel. Ezért sok kutató úgy véli, hogy a Cunctos populos kezdetű rendeletet a 380-ban egyszerre uralkodó három Augustus (tehát Gratianus, II. Valentinianus és I. Theodosius) közösen adta ki. Ez a nézet nyilvánvalóan téves. Azokban az időszakokban, amikor a birodalomnak egyszerre több törvényesen trónra került császára is volt, az volt a szokás, hogy az egyes császárok, ha rendeletet adtak ki, azon kibocsátóként a saját nevükön kívül a kollégáik nevét is feltüntették. Ettől azonban a rendeletek nem lettek közös rendeletek. A Cunctos populos kezdetű rendeletet kizárólag Nagy Theodosius bocsátotta ki Thesszalonikében. A császár a rendeletét Konstantinápoly lakosságának címezte. Errington ebből arra következtet, hogy az edictum csupán egy helyi vonatkozású rendelet volt, melynek területi hatálya Konstantinápoly városának határain nem terjedt túl. 4 Ezzel az állásponttal nem értek egyet. A rendelet első mondatából egyértelműen kitűnik, hogy a császár parancsa nem korlátozódott a főváros területére. Szozomenosz szerint a császár azért küldte a rendeletét Konstantinápolyba, mert tudta, hogy az ott kihirdetett rendeletek rövidesen a többi városban is ismertté válnak (Szoz. HE 7,4). A rendelet hatálya tehát a jogalkotó célja szerint semmiképpen sem korlátozódott a főváros területére. További kérdés, hogy akkor meddig terjedt az edictum hatálya? Az egész Római Birodalomra kiterjedt vagy annak csak a keleti felére korlátozódott? Itt az az alapvető kérdés, hogy a birodalom egyik felében uralkodó császárok rendeleteinek hatálya kiterjedt-e a birodalom másik felére, vagy nem? Egyes kutatók szerint az összes egyszerre hivatalban lévő császár nevében kiadott rendeletek hatálya automatikusan (tehát külön megerősítés nélkül) kiterjedt az egész birodalomra, kivéve, ha a jogalkotó császár a rendelet hatályát kifejezetten (a saját birodalomrészére) korlátozta, vagy ha a jogalkotó császár kollégája a rendeletet (a saját területeinek vonatkozásában) módosította vagy eltörölte. 5 Más szerzők azt állítják, hogy a birodalom egyik felében kiadott rendeletek a birodalom másik részén külön 3 Ld. Római történeti chrestomathia (szerk.: Borzsák I.). Budapest, 1963, 281 sk. 4 R. M. Errington: Christian Accounts of the Religious Legislation of Theodosius I. In: Klio 79 (1997), Vö. T. Honoré: Law in the Crisis of Empire, A.D. The Theodosian Dynasty and Its Quaestors. Oxford, 1998, 130 sk. 2

3 megerősítés nélkül nem léptek hatályba. 6 Én ezzel az utóbbi állásponttal értek egyet: csak így tudom ugyanis megmagyarázni azt, hogy a birodalom keleti és nyugati felében ugyanazt a kérdést időnként egymással teljesen ellentétesen szabályozták. Véleményem szerint tehát az általunk vizsgált edictum területi hatálya csak a birodalom keleti felére terjedt ki. A területi hatály kérdésénél még izgalmasabb a rendelet személyi hatályának problémája. Kikre vonatkozott az edictum? A cunctos populos szavakat prima facie úgy lehet értelmezni, hogy a rendelet a császár összes alattvalójára, tehát a keresztényeken kívül a pogányokra és a zsidókra is vonatkozott. Ez az általánosan elterjedt értelmezés azonban nyilvánvalóan téves. Theodosius sem a pogányokat, sem a zsidókat nem kötelezte a katolikus keresztény hit felvételére: ezt a császár későbbi rendeletei egyértelműen jelzik (CTh 12,1,112; 16,8,9). Az edictum szövegének második fele egyértelművé teszi, hogy a rendelet csak a keresztényekre vonatkozott. Itt ugyanis az áll, hogy aki nem katolikus, az eretnek. Ez a dichotomikus felosztás pedig csak a keresztényeken belül értelmezhető. Ezek szerint a cunctos populos kifejezést úgy kell értenünk, hogy cunctos Christianos. Nagyban alátámasztják ennek az értelmezésnek a helyességét Szozomenosz szavai. Szozomenosz szerint Theodosius rendeletének kibocsátása előtt tudomást szerzett a keleti birodalomrész vallási viszonyairól: megtudta azt, hogy Makedóniáig az összes gyülekezet katolikus, a Makedóniától keletre eső területeken azonban a népek (az eredeti görög szövegben a laosz, a latin fordításban a populus szó többes száma szerepel), különösen a konstantinápolyiak, különböző eretnekségeket követnek (Szoz. HE 7,4). Egyértelmű, hogy e szövegben a népek kifejezés kizárólag a különböző tartományokban élő keresztény alattvalókat jelenti. Az edictum rendelkezései tehát csak a keresztényekre vonatkoztak, ahogy erre már Lippold is felhívta a figyelmet. 7 Ebből egyértelműen következik, hogy az edictum célja a kereszténységen belüli ellentétek felszámolása volt. A katolikus Theodosius úgy látta, hogy az egységet valamiféle langyos kompromisszum keresése helyett a katolikus irányzat megerősítésével és az eretnekségek felszámolásával kell megvalósítani. A rendelet alapvetően a legelterjedtebb eretnekség, az arianizmus ellen irányult. Téves tehát az a nézet, amely szerint a rendelet a pogány vallással szemben a kereszténységet nyilvánította államvallássá. A császár az edictumában nem a pogányság és a kereszténység, hanem a kereszténységen belül a katolikus és az ariánus irányzat közül választotta ki azt a vallási irányzatot, melyet hivatalosan követni kívánt, s melynek követését a keresztény alattvalói számára kötelezővé tette. E választás véleményem szerint elsősorban a császár belső, hitbéli meggyőződéséből fakadt. A döntést azonban nyilván megerősítették különböző politikai motívumok is. Egyrészt ugyanis csak egy ilyen tartalmú egyházpolitikai döntéssel lehetett a többségében katolikus Nyugattal való egységet megerősíteni. Másrészt a rendelet valószínűleg a birodalom barbarizálódásának is gátat kívánt szabni. A nyugati gótok Valens uralma idején a kereszténység ariánus irányzatához csatlakoztak. Az ariánus császár engedélyt adott számukra, hogy átlépjék a birodalom határait s letelepüljenek Thrákiában (Szók. HE 4,34). Amint Horváth Emőke rámutat, a vizigótok betelepülése a rómaiak számára szükségessé tette a barbárokkal szembeni védekezési technika megváltoztatását: a fizikai elhatárolódás lehetőségének megszűnése az elkülönülést máshová, a spirituális szférára helyezte át, és ez az elutasítás annál intenzívebb volt, minél erősebben megvetették lábukat a germánok a római földön. 8 Az arianizmus elutasítása tehát egyben a barbár szellemiség térnyerésének fékezését is szolgálta. 6 Vö. A. J. B. Sirks: The Theodosian Code. A Study. Friedrichsdorf, 2007, 89; M. Sič: Formiranje prava Rimske imperije i pozno rimsko zakonodavstvo. Harmonizacija i stvaranje jedinstvenog pravnog poretka u toku rimske istorije. Novi Sad, 2011, 166 skk. 7 A. Lippold: Theodosius der Große und seine Zeit. Stuttgart, 1968, Horváth E.: Az arianizmus és a barbár államalakulatok. In: Studia Miskolcinensia 3 (1999), 47. 3

4 Míg a katolikusok azt állították, hogy Krisztus egylényegű (homousziosz) az Atyával, az ariánusok úgy vélték, hogy Krisztus csupán hasonló lényegű (homoiusziosz) az Atyaistennel. E teológiai probléma mindenekelőtt Madách szavait juttatja eszünkbe: Az ember tragédiájának bizánci színében az eretnekek egy i betű miatt mennek a halálba. Ez a megfogalmazás rendkívül cinikus. Mélyebb teológiai ismeretek nélkül is beláthatjuk, hogy ha Krisztus nem Isten, akkor az emberiség megváltása nem tökéletes, s az általa közölt kinyilatkoztatás sem lehet teljes, továbbá, ha Krisztus nem Isten, akkor az általa alapított egyház nem szent, s az eucharisztia vétele sem egyesíti az embert az Istennel. Az egész kereszténység alapja Krisztus isteni mivolta. Az arianizmus éppen ezért az egész kereszténységet képes lett volna romba dönteni. Fontos kiemelni, hogy az Atya és a Fiú kapcsolatának teológiai értékelése elméleti szinten az állam és az egyház viszonyát is meghatározta. 9 A császárban ugyanis a Mennyei Atya, a püspökben pedig Krisztus képmását látták. Míg az ariánus teológia Krisztust az Atya alá rendelte, a katolikus teológia Krisztust az Atya mellé helyezte. Ebből következőleg az ariánusok úgy vélték, hogy az egyházat az állam alá kell rendelni, a katolikusok viszont úgy gondolták, hogy az államnak és az egyháznak egymással mellérendelt viszonyban kell állnia. A thesszalonikéi edictum tehát az arianizmus elutasításával egyben a cezaropapista eszméket is elutasította. A thesszalonikéi edictum volt az első olyan császári rendelet, mely meghatározta az igaz hit kritériumait. A császár az ortodoxia képviselőiként Damasus pápát ( ) és Péter alexandriai püspököt ( ) jelölte meg. Ezzel Theodosius egyértelműen elismerte a római pápa primátusát és az alexandriai püspöki szék tekintélyét is megerősítette. (Mint tudjuk, Alexandria korábban az arianizmus elleni küzdelem egyik legnagyobb vezéralakjának, Szent Athanáznak a székhelye volt.) A szakirodalomban elterjedt az a nézet, hogy a thesszalonikéi edictum nem minősíthető normatív jogszabálynak, mivel csupán egy programnyilatkozat volt, melyben a császár kinyilvánította, hogy azt szeretné, ha minden alattvalója a katolikus hitet követné, s egyben jelezte, hogy uralkodása során e cél érdekében fog tevékenykedni. Ez az álláspont Szozomenosz leírásán alapszik, mely szerint a császár úgy vélte, jobb, ha erőszakkal végrehajtandó parancs kibocsátása helyett javaslatot tesz alattvalóinak saját vallási nézeteinek követésére, s ezért rendeleti úton mindenki tudomására hozta, hogy alattvalóit a katolikus hitre kívánja vezetni (Szoz. HE 7,4). Ezt az álláspontot képviseli Errington is, aki az edictum szövegében szereplő volumus és iubemus igéket állítja egymással szembe, azt állítva, hogy a volumus igét tartalmazó első szakasz nem normatív rendelkezés, szemben a iubemus igét tartalmazó második szakasszal. Én ezzel az állásponttal nem értek egyet. Véleményem szerint Theodosius rendeletének első szakaszában nem csupán az egyházpolitikai programját ismertette, hanem határozottan elrendelte, hogy minden keresztény a katolikus hitet vallja. Szozomenosz szavait szerintem úgy kell értenünk, hogy a császár az ariánusok elleni azonnali erőszakos fellépésre való utasítás helyett csupán annyit rendelt el, hogy az eretnekek térjenek át a katolikus hitre. A császár ezzel a fővárosba való bevonulásáig időt adott az ariánusoknak arra, hogy mérlegeljék a helyzetet és önként (a karhatalmi erők bevetése nélkül) térjenek jobb belátásra. Errington fő érve könnyen cáfolható. A császári rendeletekben igen gyakran szereplő volumus szó mindig határozott utasítást jelent, éppúgy, mint a iubemus szó (a két ige jelentése között tehát nincs lényegi különbség). Honorius például 398-ban így határozta meg 1 nummusban az állami kenyér eladási árát: panem Ostiensem atque fiscalem uno nummo distrahi volumus (CTh 14,9,1). 9 Vö. G. H. Williams: Christology and Church-State Relations in the Fourth Century. In: Church History 20 (1951/3), 3-33; 20 (1951/4),

5 A communis opinio szerint az edictum államvallássá nyilvánította a katolikus hitet. Helyes-e ez a megállapítás? A válasz attól függ, hogy mit értünk az államvallás fogalma alatt. Mezey Barna szerint az államvallás az államhatalom által sajátjának elismert, hivatalosan követett vallás, amelynek kizárólagosságát alattvalói körében erőszakkal is érvényesíti. 10 E definíciót alapul véve arra a megállapításra juthatunk, hogy a thesszalonikéi edictum nem nyilvánította a katolikus hitet államvallássá, mivel a rendelet csak a keresztényekre vonatkozott, tehát sem a pogány, sem a zsidó vallást nem korlátozta. Az államvallás fogalmát azonban úgy is meghatározhatjuk, hogy az államhatalom által hivatalosan követett vallás, illetve vallási irányzat. 11 E tágabb meghatározás alapján pedig elmondható, hogy az edictum a birodalom keleti felében államvallássá nyilvánította a katolikus keresztény hitet. A nagy újdonságot az jelentette, hogy az edictum pozitív módon meghatározta, mely vallási irányzatot kell követni, szemben a korábbi császári rendeletekkel, melyek csak azt mondták ki, hogy mely vallási irányzatok követése tilos. 12 A császár a nikaiai hitvallást elutasító keresztényekkel szemben kétféle joghátrányt helyezett kilátásba. Az egyik az volt, hogy az eretnekeknek minősített keresztényeket infamis személyekké nyilvánította. Hahn fordítása ezt nem fejezi ki egyértelműen. Hahn feltehetőleg úgy vélte, hogy az infamia szó nem jogi értelemben szerepel a rendeletben. Ez azonban tévedés, a szó itt jogi értelmet hordoz. Álláspontomat Szozomenosz szavai egyértelműen alátámasztják. 13 A rendelet e részét ezért helyesebb így fordítani: a többieket pedig, akiket eszteleneknek és őrülteknek tekintünk, eretnek tanításuk miatt sújtsa infamia. A rendelet egy másik joghátrányt is kilátásba helyezett: az eretnekeknek megtiltotta a keresztény templomok használatát. E szövegrész tekintetében Hahn fordítása teljesen rossz, hiszen a conciliabulum szó nem gyülekezetet, hanem gyülekezőhelyet jelent (s ebből fakadóan itt az ecclesia szó nem egyházat, hanem templomot jelent). A helyes fordítás ez: gyülekezőhelyeik nem viselhetik a templom nevet. Ez pedig azt jelenti, hogy az eretnekek nem gyűlhetnek össze a templomokban. A császár tehát az eretnekeket a templomok elhagyására kötelezte. A rendelet kibocsátásakor Konstantinápolyban minden templomot az ariánusok birtokoltak: a katolikusok főpásztora, Nazianzoszi Szent Gergely csupán egy kis kápolnában tartotta az istentiszteleteket. Amikor Theodosius bevonult a fővárosba, azonnal magához kérette Démophiloszt, s tudatta vele, hogy vagy áttér a katolikus hitre, vagy elhagyja a templomokat. Az ariánus püspök híveivel együtt az utóbbit választotta (Szók. HE 5,7). Mivel a iustinianusi kodifikáció idején a templomok a katolikusok birtokában voltak, a rendeletnek a templomokra vonatkozó részét a kompilátorok kihagyták a szövegből. 10 Mezey B.: Államvallás. In: Magyar Katolikus Lexikon I. (főszerk.: Diós I.; szerk.: Viczián J.). Budapest, 1993, Vö. Történeti fogalmak kisszótára (szerk.: Simándi I.). Budapest, 2002, Vö. Ph. Tilden: Religious Intolerance in the Later Roman Empire. The Evidence of the Theodosian Code. Exeter, 2006, Szozomenosz nem szó szerint idézi a rendeletet. A görög szöveg latin fordításában ez áll: qui vero aliter sentirent, haeretici dicerentur, infamesque essent (HE 7,4). 5

6 ANALYSIS OF THE EDICT CUNCTOS POPULOS OF THEODOSIUS THE GREAT The Edict Cunctos populos, which was issued by Theodosius the Great on 28 February 380 in Thessalonica, obligated the Christians who lived in the eastern part of the empire to follow the Catholic faith. By this anti-arian law, which made the Catholic faith state religion and confirmed the primacy of the Roman pope, the emperor wanted to strengthen the religious unity of the Christian churches, to consolidate the political integration of the two part of the empire, and to impede the barbarization of the Roman citizens. Keywords: Roman law, imperial legislation, Theodosius the Great, Edict of Thessalonica, church policy, state religion, orthodoxy, arianism. 6