Buskó András A NÉMET LOVAGREND ERDÉLYBEN ÉS POROSZORSZÁGBAN. (A Német Lovagrend története)

Átírás

1 Buskó András A NÉMET LOVAGREND ERDÉLYBEN ÉS POROSZORSZÁGBAN (A Német Lovagrend története) Budapest,

2 A NÉMET LOVAGREND ERDÉLYBEN ÉS POROSZORSZÁGBAN 1. A Német Lovagrend 1 létrejötte A történelmi hagyomány szerint a 3. keresztes hadjárat 2 idején, 1190-ben vagy 1192-ben Akkon 3 keresztény ostromakor német keresztesek egy Szűz Máriáról elnevezett ispotályt alapítottak Német lovagok a Szentföldön Kezdetek Az ispotályt a Szentföldre érkező német keresztes had vezére, I. Barbarossa Frigyes császár 4 kisebbik fia, Frigyes sváb herceg pártfogásába és védelmébe vette. Ebből jött létre később a Hospitale Sancte 1 Forrás: 2 A 3. keresztes hadjárat ( ): A II. keresztes hadjáratot követően a muszlimok nagyobb erővel kezdték támadni a keresztes államokat. Már Nur ad-din szultán idején sikereket értek el, az igazi muszlim sikerek azonban a feltehetően kurd származású Szaladin (Szaláh ad-dín) szultán uralkodása idejére esnek. Szaladin hatalomra kerülése után nemsokára megostromolta és elfoglalta Damaszkuszt és még két várost, amely nem volt hajlandó elismerni fennhatóságát. Ezt követően ostroma alá vette Kerak várát, amelynek ura, Châtillon-i Raynald rendszerint fosztogatta az arab karavánokat. A vár ostroma miatt újra kitört a háború a keresztes államok és a Szaladin között. A háborúban egymást követték Szaladin sikerei. Bevette Aleppo várát, amelyet a keresztesek szinte bevehetetlennek tartottak. Innen vonult tovább seregével Jeruzsálem irányába. A keresztesek a város védelmére erős sereget indítottak Szaladin ellen, amelyben ott volt Guido jeruzsálemi király mellett ott voltak a keresztesek legfőbb vezetői és a templomosok is. A vízhiánytól demoralizált keresztesek azonban a hattini csatában katasztrófális vereséget szenvedtek. A templomos nagymester elesett, Szaladin a fogságba esett főurak nagyrészét lefejeztette, csak a királynak kegyelmezett. Ezt követően ostrom alá vette Jeruzsálemet, amelyet Ibelini Ballián és Szibilla jeruzsálemi királynő védett, de október 2-án feladták a várost. A lakosság egyrésze meg tudta pénzzel váltani szabadságát, a többieket eladták rabszolgának. A hír nagyon gyorsan elérte Európát és II. Vilmos szicíliai normann király a azonnal hajóhadat indított a Szentföldre ezzel megakadályozta, hogy Szaladin elfoglalja Tripolit és Türoszt. A VIII. Gergely pápa felszólítására a három leghatalmasabb keresztény uralkodó: I. (Barbarossa) Frigyes németrómai császár, II. Fülöp Ágost francia és I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király szállt hadba Jeruzsálem felszabadítására. I. (Rőtszakállú) Frigyes császár, aki két keresztes háborút is vezetett: A seregek más és más útvonalakon indultak a szentföldre. Az angolok és a franciák hajón, míg a németek a hagyományos Duna menti útvonalon, Magyarországon keresztül. III. Béla magyar király vendégszeretően fogadta a Szentföld felszabadítására igyekvő külföldi seregeket. A magyarok szerepelnek a harmadik keresztes háborúban, 1189-ben Géza herceg emberes serege csatlakozik Frigyeséhez. A németek kezdetben sikerrel nyomultak előre, elfoglalták Konyát és felmentették az ostromlott Türrosz és Belvoir várát június 10-én azonban a sereget vezető 70 éves Frigyes a Kalikadnosz folyóba belefulladt. Fia, Frigyes sváb herceg, tovább vezette ugyan a sereget, de 1191 januárjában Akkra alatt ő is meghalt. A keresztény seregek, hosszú ostrom után július 12-én bevették Akont. Pár héttel az akkrai győzelem után II. Fülöp Ágost francia király a francia seregekkel hazaindult. Oroszlánszívű Richárd seregei nem bizonyultak elegendőnek Jeruzsálem ostromához. A következő egy évben Richárd és Szaladin még számos csatát vívott, de döntő sikert egyik fél sem volt képes elérni. Végül szeptember 2-án Szaladin és Richárd békét kötött. Eszerint Jeruzsálem Szaladin birtokában maradt, aki garantálta, hogy, a keresztény zarándokok biztonságosan és szabadon látogathassák a szent várost és a Szent Sírt. A keresztények megtarthatták az általuk elfoglalt tengerparti városokat. Oroszlánszívű Richárd október 9-én indult haza. Útközben hajótörést szenvedett és a szárazföldön keresztül folytatta útját. Szerencsétlenségére Bécs közelében felismerték, és ellenségének VI. Henrik német-római császárnak a vazallusa, V. Lipót osztrák herceg fogságba vetette. Csak miután 1194 tavaszán jelentős váltságdíjat fizettek érte, térhetett vissza Angliába. Visszatérve háborúba keveredett korábbi szövetségesével, a francia királlyal és egy kis vár ostroma közben meghalt. Eddigre, már Szaladin szulán is halott volt. Forrás: és 3 Akko vagy Akkó, Akkon, az ókorban Ptolemaisz (ezenkívül ismertebb nevei még: Akers, Acre, Accho, Acco, Hacco illetve St. Jean d Acre), görögül Ἄκη, héberül Akkô, arabul ʿAkkā, évezredes város Galileában, a mai Izrael északi területén. Az óváros a haifai öböl északi részén, egy félszigeten található és egy helyenként 150 méter széles erődítmény védi. 4 I. Frigyes (németül Friedrich I.), ismertebb nevén Rőtszakállú Frigyes (olaszul Barbarossa), (1122. decembere június 10.), 1147-től Svábföld hercege (III. Frigyes néven), 1152-től német király és 1155-től német-római császár. Német hegemóniára törekedett Nyugat-Európában, valamint szembeszállt a pápai hatalommal. Az észak-itáliai városok ellen hat déli hadjáratban folytatott hosszú harcokat között. A Szentföld visszafoglalása érdekében indított III. keresztes hadjárat során vesztette életét. 2

3 Marie Domus Theutonice in Jerusalem nevű szerzetes lovagrend, közismert nevén a Német Lovagrend. Feltevések szerint a XII. század harmadik évtizedében Jeruzsálemben már létrejött egy korábbi német ispotály, melyet a pápa 1143-ban a johanniták fennhatósága alá rendelt. Ez 1187-ben szűnt meg, amikor Szaladin szultán elfoglalta Jeruzsálemet. * A Teuton Lovagrend a keresztény lovagi eszmény jegyében született meg 5, aminek eredete Hippói Szent Ágostonig 6 nyúlik vissza. Mint ismeretes Jézus Krisztus tanításaiban elítéli a háborút, de Ágoston filozófiájában a teljes béke elérhetetlen és bevezeti az igazságos háború fogalmát, mely latinul annyit tesz bellum Deo auctore. Hogy a középkori kereszténységben továbbra is fennmaradt a háború léte, a mindig harcias germán törzsek kereszténnyé válásával történt meg. A másik dolog, pedig a külső pogány népek támadásai, de legfőképp az iszlám terjedése miatt történt. A keresztényeknek harcolniuk kellett ha meg akarták magukat és vallásukat védeni. Az arab terjeszkedés során veszett oda a keresztények számára a világ legszentebb helye, Palesztina, a Megváltó szülőhelye, s évszázadokig elkeseredettséggel kellett tudomásul venniük ezt a tényt. Közben számos ereklye került elő a Közel-Keletről (ilyen a híres torinói lepel), melyek mint a kereszténység igazát látszottak alátámasztani, ezért mindenáron vissza kellett szerezni a Szentföldet a mohamedánoktól. Az ún. keresztes háború megindításával már VII. Gergely pápa 7 foglalkozott. Ennek azonban nemcsak ideológiai, hanem gyakorlati célja is volt. Nyugat-Európában ahol a királyi hatalom csak jelképesen érvényesült és az országok igazi urai az oligarchák voltak, akik ádáz küzdelmet folytattak egymással. Azonkívül az akkori megszokott öröklési jog szerint az elsőszülött fiuk kapták apjuk vagyonát, míg a többi testvért kizárták az örökségből. Ezek java része rabló lovagoknak állt és a törvénnyel szembeszegülve csatangoltak Nyugat-Európa útjain. Valamiképp meg kellett tehát szabadulni a bajkeverők -től. Mivel Gergely pápa halála miatt még nem valósulhatott meg a keresztes háború elindítása, tervét utóda II. Orbán 8 vitte tovább ben a clermonti zsinaton felszólította Európa valamennyi keresztény urát, hogy hódítsák vissza a pogányoktól a Szentföldet. Bűnbocsánatot ígértek valamennyi hadba vonulónak, még azoknak is akik korábban királyaikkal szálltak szembe, vagy rabló lovagok voltak. Sokan indultak a hadjáratra, de az első keresztes hadak általában szedett-vetett paraszti, meg polgári csapatok voltak, akiket részben szerzetesek kísértek, mint Amiens-i Péter remete 9. Viszont voltak jól szervezett, fegyelmezett lovagi hadak, akik nem aljasodtak féktelen csürhévé. Ilyen volt Bouillon Gottfried 10 serege, mely 1099-ben el is foglalta Jeruzsálemet Hippói Szent Ágoston, Augustinus, Aurelius Augustinus (Thagaste, Észak-Afrika, 354. november 13. Hippo Regius, 430. augusztus 28.) hippói püspök, egyházatya, filozófus. Az észak-afrikai Thagasteből (napjainkban Souk Ahras egy város Algériában) származó Aurelius Augustinus az egyik legbefolyásosabb nyugati egyházatya. Vele kezdődik a filozófia antropológiai fordulata. Viszonylag későn, hosszú vívódás után, harminckét éves korában keresztelkedett meg és tért vissza szülőföldjére, ahol először pappá majd 395-ben püspökké szentelték. 7 VII. Gergely (1029? május 25.) néven uralkodhatott a keresztény világ felett a történelem 157. pápája. 8 II. Orbán ( július 29.) néven lépett Szent Péter trónjára a 159. pápa. Eredeti nevén Otho vagy Odo de Chatillon avagy Odo de Lagery. 9 Remete Péter (Amiens környéke, 1050 körül Huy, 1115), (Pierre l Ermite vagy Pierre d Amiens), az első keresztes hadjárat egyik szervezője, prédikátor, a szegények hadjáratának vezetője. Említik Amiems-i illetve Kis Péterként is. A Remete előnevet az általa viselt remeteköpenyről kapta. Rendkívül csúnya férfi volt, piszkos ruhában, mezítláb járt. Ennek ellenére rendkívüli erővel tudott hatni az emberekre. Szent embernek tekintették. 10 Bouillon Gottfried (1060. szeptember 18., Baisy-Thy, Brüsszel közelében július 18.) középkori flamand lovag és katona volt, aki az I. keresztes hadjárat vezetőjeként vonult be a történelembe tól Bouillon ura (ahonnan a nevét is kapta) és antwerpeni őrgróf volt ben megszerezte Alsó-Lotaringia trónját is. Jeruzsálem 1099-es elfoglalása után pedig ő lett a Jeruzsálemi Királyság első uralkodója, bár nem használta a király címet. 3

4 Mivel a harcok csak váltakozó eredménnyel folytak a szeldzsuk törökökkel (kik ez időben birtokolták Palesztinát), ezért a keresztesek stratégiát váltottak és fontos pontokat, mint tengerparti városokat vettek ostrom alá, hogy azok helyén támaszpontokat létesítve eredményesebben vehessék fel a harcot a muszlim törökökkel. Ahhoz, hogy megfelelő katonai erejük legyen, valamilyen állandó, mozgatható katonaságot kellett létrehozni. E célra születtek a lovagrendek, amelyek megvédték a szentföldi zarándokokat is útközben a támadásoktól. Az első lovagrendek is betegápoló ispotályokból szerveződtek meg. Ezen intézmények nagy számmal szerveződtek szintén zarándokok által, hogy a harcban sebesülteket, vagy az útközben megbetegedetteket elláthassák. Mivel a királyok is támogatták az ilyen szerveződéseket, az anyagi fellendülés lehetővé tette, hogy a saját biztonságukról is gondoskodjanak, vagyis felfegyverezték magukat, esetleg harcban képzett lovagokat vegyenek maguk mellé. Így jönnek létre a Johanniták (1113), majd a Templomosok (1128). Ezek a lovagok szerzetesi fegyelemben éltek és több világi dolgot (mint a haszonszerzés) eltiltottak maguktól. A kereszteseket megelőzően viszont már nagyszámú zarándok érkezett Palesztinába. Velük és az hadjáratokban résztvevőkkel együtt körülbelül már félmillió német lehetett itt. Emiatt szerveződtek német ispotályok és más betegápoló közösségek, az első úgy 1099-ben. Ezek felügyelete a johanniták hatáskörébe tartozott. A szervezett 1187-ben önállósodott és Akkóba települt, melyet 1189-ben vettek ostrom alá a keresztesek. Itt aztán néhány brémai és lübecki kereskedő testvériséget alapított a betegek és a sérültek ápolására. Ispotálya a várossal szembeni Toron-dombon állt és I. (Barbarossa) Frigyes császár anyagilag támogatta. A szervezet reguláját III. Kelemen pápa 11 elismerte valamikor 1191-ben, mely Szent Ágoston elvein nyugodott. Az ekkor keletkezett iratban betegápoló lovagrendként nevezi őket. Acre 1190-ben történt bevétele után övék lett a város ispotálya is, s ettől kezdve a szervezetet Jeruzsálemi Német Szűz Mária Ispotály Lovagjai házá-nak kezdtek nevezni (Haus der Ritter des Hospitals Sankt Marien der Deutschen zu Jerusalem), s a német keresztes lovagok betegápoló rendje lett. Hasonló kórházi közösségek alakultak a Szentföld több helyén, mint Gázában, ahol főleg a keresztes hadak felvonulási területe volt. De nemcsak ispotályokat, hanem vendégfogadókat is fenntartottak a megfáradt zarándokok számára. Az akkói betegápoló rend főnökei ( ) Sibrand mester /94 Gerhard 1193/ Heinrich házfőnök Ulrich mester Bassenheimi Walpot Henrik Betegápolókból lovagrend Az Akkonban alapított rendház a kezdetektől szorosan kapcsolódott a császári dinasztiához, a Staufházhoz. Frigyes sváb herceg mellett bátyja, VI. Henrik császár is támogatta, s Apuliában, Szicíliában, Cipruson különböző adományokban részesítette a rendet. Ezzel párhuzamosan a német ispotály a Szentföldön korábban alakult szerzetes lovagrendek mintájára 1195-től egyre gyakrabban katonai feladatokat is vállalt között Heinrich Walpot prior személyében egy klérus állt az élén, a katonai jelleg felerősödésével papi felszentelés nélküli vezetője lett Ulricus magister. VI. (Hohenstauf) Henrik 12, Barbarossa Frigyes fia szintén nagyvonalúan támogatta a szentföldi német lovagokat és a Szűz Mária ispotályt. Keresztes hadjárata során, a Szentföldön elfoglalta Szidont és 11 III. Kelemen ( március 20.) volt Szent Péter trónján a katolikus egyház történetének 174. pápája. 12 VI. Henrik (németül Heinrich VI.), (1165 szeptembere vagy novembere szeptember 28.) német király 1190-től, német-római császár 1191-től, szicíliai király 1194-től haláláig. 4

5 Bejrútot. Apjához hasonlóan mindezt tekintélye és befolyása növelésének érdekében tette. Henrik révén kapott birtokot a rend, a szicíliai Palermoban és Barlettában, mikor 1197-ben hadjáratra indult, de hamarosan meghalt és tervei füstbe mentek. Ekkor számos odaérkezett lovag a hazatérés mellett döntött. VI. Henrik 1197-ben bekövetkezett halálát követően a német előkelők a pápához fordultak azzal a kéréssel, hogy engedélyezze a német ispotály átalakulását lovagrenddé. A katonai létszámhiányt a püspökök, a német fejedelmek és II. Amalrik jeruzsálemi király úgy próbálták pótolni, hogy a betegápolókat is lovagrenddé szervezték 1198-ban. Mintegy húsz szentföldi keresztes fejedelem is szorgalmazta egy új lovagi rend létrehozását, ezért 1198-ban II. Amalrik jeruzsálemi király létrehozta a német lovagrendet Akkóban. Az új rendet Teuton lovagrendnek is hívták, latinul Ordo Teutonicus Sanctae Marie in Jerusalem, németül Deutsche Ritter-orden február 19-én III. Celesztin pápa felszentelte az új lovagrendet. Az első német lovagrendi rendtartomány (Ballei) Thüringiában jött létre. A Német Lovagrend figyelme a templomosok és a johanniták erős mediterráneumi pozíciói miatt már a XIII. század első évtizedét követően egyéb olyan területekre is kiterjedt, ahol pogányok ellen hadakozhattak. III. Celesztin pápa kiváltságokat és földbirtokokat adományoz a német lovagoknak (1199) A rend a templomosokhoz hasonló katonai és szerzetesi szabályzatot kapott. Főképp németek lehettek a tagjai, előírásaik közt volt többek közt a szegénység, az engedelmesség, a cölibátus, a keresztény hit védelme és fegyveres terjesztése a pogányok közt, valamint a pogányság elleni harcra is fölesküdtek. Székhelyük Acre maradt. III. Celesztin és III. Ince pápa nagy földeket adományozott nekik nemcsak Palesztinában, hanem Németországban is. Ince engedélyezte a lovagoknak a fekete kereszttel díszített fehér köntös használatát ben IX. (Szent) Lajos francia királynak 13 tett szolgálataik elismeréseképpen a nagymester címerében, a nagymesteri rendkereszt feletti sast francia arany liliomokkal díszítették A Német lovagrend szervezete A Német Lovagrend vagy Teuton Lovagrend (latinul Ordo Teutonicus, Ordo domus Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum, vagy Ordo Teutonicus Sanctae Mariae in Jerusalem, németül Orden der Brüder vom Deutschen Haus St. Mariens in Jerusalem vagy Deutscher Orden) február 19. alakult német egyházi-katonai lovagrend volt, amelyet eredetileg Palesztinában alapítottak betegápoló tevékenység céljából. Katonai lovagrend a 19. századig ma humanitárius közösség. 13 IX. (Szent) Lajos (Poissy, 1214 vagy április 25. Tunisz, augusztus 25.) Franciaország királya (1226. november 8-ától haláláig), VIII. (Oroszlán) Lajos és Kasztíliai Blanka fia, Anjou Károly szicíliai király fivére és III. (Merész) Fülöp francia uralkodó édesapja volt. 5

6 Patrónusa: Szűz Mária, Sárkányölő Szent György és Árpád-házi Szent Erzsébet. Jelképe: a fehér köpeny, rajta fekete kereszttel. Elnevezései: Magyarul: Jeruzsálemi Német Szűz Mária Lovagjai, Teuton Lovagrend, Mariánus Lovagok, Szent Mária német ispotályosai, Német Vitézek, Mária Lovagok rendje Latinul: Ordo Teutonicus, Ordo domus Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum, vagy Ordo Teutonicus Sanctae Mariae in Jerusalem Németül: Orden der Brüder vom Deutschen Haus Sankt. Mariens in Jerusalem vagy Deutscher Orden Lengyelül: Zakon krzyżacki teljes nevén: Zakon Szpitala Najświętszej Maryji Panny Domu Niemieckiego w Jerozolimie (zakon krzyżacki, zakon niemiecki A Német Lovagrend régi elnevezése Mariánus Lovagok volt. A lovagok ugyanis Szűz Máriát tartották védőszentjüknek. 14 III. Honorius pápa az erdélyi püspöknek, Rajnaldnak írt évi levelében a lovagokat Szent Mária német ispotályosainak nevezi. 15 Régebbi történelemkönyvekben német vitézekként írják őket. 16 Központok: Acre (Akkó), Palesztina ( ), Velence, Itália ( ), Marburg, Hessen ( ), Marienburg, Poroszország ( ), Königsberg, Kelet-Poroszország ( ), Mergentheim, Frankföld ( ), Bécs, Ausztria (1834 óta). A teuton lovagrend vára Akkóban, Észak-Izraelben tól 1291-ig volt a lovagrend székhelye. A Német Lovagrend a mai Izrael területén jött létre, Akkóban, akkori nevén Acre-ben. Itt nőtte ki magát a kis betegápoló rendből katonai szervezetté. Székei állandóan változtak az évszázadok során, ezek egyben jelzik fejlődésének fő állomásait is. 1. Akkó (franciául: Acre) 1089-ben itt jött létre a német lovagok ispotálya, amelyet 1198-ban átszerveztek lovagrenddé. A 13. század elején a rend fokozottabb érdeklődést tanúsított Kelet-Európa iránt, s ugyan továbbra is Acre maradt a székhelye, de a nagymester inkább Európában tartózkodott, hogy könnyebben irányítsa az ottani ügyeket. Másod központjai voltak Montfort és Kronstadt (Brassó). 14 A lovagrend védőszentjeként tartja számon a Szent Szűz mellett Szent Györgyöt, a sárkányölőt, mint a férfiúi becsület, valamint keresztény erény és kitartás megtestesítőjét, sőt Árpád-házi Szent Erzsébetet, aki nagymesterüknek Türingiai Konrádnak volt a sógornője. (The Teutonic Knights) 15 Magyar Középkor , H10 16 Pauler Gyula: A Magyar Nemzet Története az Árpád-házi királyok alatt I.-II. kötet, Magyar Tudományos Akadémia,

7 2. Velence 1291-ben Acre a muzulmánok kezére került és a kereszteseket végleg kiszorították a Szentföldről. Ezért a lovagrend Itáliába, Velencébe tette át központját. Ekkor már kialakította a mai Észak-Lengyelországban saját államát, melyet egyelőre tovább erősített. 3. Marburg: Siegfried von Feuchtwangen ideiglenesen a német-római birodalombeli Hessen tartományban levő Marburgot jelölte ki a lovagrend új központjának. A porosz területeken lassacskán kiépült egy rendkívül erős vár, mely a középkori Európa egyik legerősebb erődítményének számított. 4. Marienburg: A kiépült Máriavárat von Feuchtwangen immáron végleges székhelynek tette meg. A város ma a Malbork nevet viseli, remek terepen fekszik, melyen könnyen védelmezhető. Ez a város volt egyben Poroszország fővárosa is, mely ország magába foglalta már Kelet-Pomerániát. Az állam nagyon erős és gazdag volt, de belső rendszere meglehetősen ingatag. 5. Königsberg: A német lovagok a Lengyelország ellen folytatott hosszú és kemény háborúban ( ) szinte teljesen kimerültek. A nagymester már annyira pénz szűkében volt, hogy a Máriavárat is átadta a zsoldosoknak, a knechteknek 1457-ben. Nemsokkal később IV. Kázmér bevette a várat és ekkor a lovagrend a Litvániához közeli Königsbergbe menekült el. A város és vidéke ma Oroszország legnyugatibb régiója. 6. Mergentheim: A német lovagok akik függetlenségük nagyobb részét elvesztették, a 16. században rendkívül veszedelmes ellenséggel találták szembe magukat, a reformációval. Luther Márton elképzelései szerint nincs szükség az egyházi lovagrendekre, melyek amúgy is elvilágiasodtak. A lovagrend nagymestere Albert, egyik testvére hatására felvette az új vallást, megszüntette a lovagrendi kormányzatot Kelet-Poroszországban és létrehozott egy független, de továbbra is lengyel hűbéres hercegséget, mely 1657-ben egyesült Brandenburggal és ebből alakult ki a Porosz Királyság a 18. században. A lovagi rend feloszlatását bár elrendelte, de a német császár és a pápa pártfogásába vette a lovagokat, akik Németországba menekültek és Frankóniában telepedtek le, egyik ottani birtokukon. 7. Bécs: A század során a lovagrend szinte minden birtokát elvesztette Európában. Sikertelenül tett kísérleteket az újbóli felemelkedésre, mint azzal, hogy részt vett a törökök ellen vívott háborúkban. Összes tekintélyét elvesztette és az osztrákokkal hadakozó Napóleon kimondta a lovagrend végleges feloszlását, amely ellen a tagok már nem tudtak semmit se tenni ben a mélyen vallásos I. Ferenc újra megalapította a lovagrendet, amelynek nagymestere ezentúl egy Habsburg-házból való herceg lett. De a lovagok már csak betegápolással, alamizsnaosztással és más jótékonysági tevékenységekkel foglalkoztak. Székhelyük Bécsben volt, ahol pillanatnyilag is élnek, de keveset hallatnak magukról, s csak néhány országban vannak birtokai A korai szervezet A Német Lovagi Rend a többi lovagtól eltérően más életformát alakított, ami leginkább a szerzetesi kolostorokban uralkodó szigorú fegyelemhez volt hasonlítható. Ugyanezt tették a Johanniták és a Templomosok is. A tagok szegénységi fogadalmat tettek, de ez nem jelentette azt, hogy teljes szegénységben kell élniük. Annyi vagyont szerezhettek mindössze, mely általános szükségleteik kielégítésére volt elég. Mivel váraik is voltak, ezért az uralkodóktól és a pápától kaptak latifundumokat, hogy azok ellássák és karbantartsák az erősségeket. Akárcsak minden szerzetesi rend, a lovagokra is érvényes volt a cölibátus, azaz a nőtlenség. A lovagrend három fő osztályra tagolódott: 7

8 1. egyházi tagok osztálya: ebben szerzetesek, papok, püspökök voltak, akik nem viselték a lovag címet világi lovagok osztálya: ebbe nem pusztán csak lovagok tartoztak, hanem nemesek, vagy olykor uralkodók is. 18 A rendi tagsággal együtt lovagi címet is kaptak szolgáló testvérek osztálya: középosztálybeli lovagok. 20 Az alsóbb osztály tagjai gyakran felemelkedtek a felsőbb körökbe, de sokan életük végéig szolgáló testvérek voltak. Döntő többségében ez is világi tagokból tevődött össze. Mint minden lovagrend élen itt is a rendfő a nagymester (németül: hochmeister), aki a kor legnagyobb tekintélyű főemberének számított. A rendi tanács választotta a két legmagasabb osztály közül. A lovagrend nagymestereinek többsége egész életében elláthatta a nagymesteri hivatalt. Persze nem rendelkezett korlátlan hatalommal, az ellensúlyozásra a nagykáptalan (spittlerek, trappierok, tresslerek többségéből állt) jött létre, mely szükség esetén le is tehette a rendi főt a székből, s tanácsadó testületként is szolgált. A nagykáptalan különféle ügyekben (például regulamódosítás, birtokkezelés stb.) volt kompetens, s egy évben általában egyszer ült össze. A káptalant a többi rendi tag képezte, akik a büntetőügyekben kaptak szerepet. Bár tagjai voltak a szolgálótestvérek és a csatlósok is, de nekik különösebb beleszólásuk nem volt az ügyekbe. A nagymester utáni öt leghatalmasabb főméltóság: Spittler: Más néven ispotálymester. Nevében benne van az ispotály német megfelelője a Spital. A lovagok ispotályainak (kórházainak) vezetője és az alamizsnaosztás intézője volt. Tressler: A lovagrend pénzügyi mestere, s a gazdasági ügyek felelőse. A tisztsége a királyi udvaroknál betöltött kincstárnoknak felel meg. Trappier: A ruházkodás ügyében intézkedett. Landmeister: magyarul a tartományi mester. A külhonban levő lovagrendi birtokok igazgatója, amelyeket rendi tartományokként tartottak számon a lovagrendben, s melyeket néha az adott országról neveztek el. Komtur: és főnöke, a nagykomtur: Rendházi főnökök. Tisztségük egyben egy különleges kiváltsági helyzet, amelyet szolgálataikért, vagy érdemeikért kapnak cserébe egyes tagok. Ez azzal jár együtt, hogy az éves jövedelemből kommendát (tiszteletdíjat) kapnak. 21 Alárendeltjeik az ispotálymesterek, felettük pedig a tartományi mester áll. A nagykomtur volt a nagymester helyettese, jó pár esetben az utóda is. A tisztségviselők megbízatása addig szólt, amíg a nagymester át nem helyezte őket valamelyik másik részlegbe. Minden ügyről kötelesek voltak beszámolni a legfelsőbb tanácsnak. Az ellenőrzésekre kirendelt, megbízólevéllel ellátott illetékes megérkezésekor külön összehívtak egy területi káptalant. A vizsgálatok alaposságát mutatja, hogy ezek az ügyintézések sokszor hetekig folytak. Minden egyes rendtartományban működtek rendházai a lovagrendnek. A rendházak voltak ezen területek központjai, innen igazgatták a birtokokat, várakat és ispotályokat. A lovagrend rendszeresen ellenőriztette rendházak és a várak, valamint földek állapotát. Ezen vizsgálatok anyagi, erkölcsi, katonai és vallási helyzetekre terjedtek ki, s rendkívül alaposak és szigorúak voltak, gyakran napokig tartottak. Mindez példázza, hogy mekkora rend és fegyelem uralkodott a lovagrendben A papok feleltek a szellemi és politikai életért. 18 Braunschweig hercege, Luther is a rend tagja volt, idővel pedig a nagymestere. 19 A lovagtestvérekből állt a rend hadserege. Bojtár Endre szerint ezek száma a cölibátus miatt a 14. század közepi 1000-ről 1454-re 300-ra csökkent. Ebből kifolyólag nem lehetett valami nagy a rendhez csatlakozni szándékozók létszáma 20 Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába, 126. old. 21 Bernt Engelmann: Poroszország, 32. old. 22 A teuton lovagrendi szigor és bonyolult központosítás lett később egyik mintája az újkori porosz államnak. 8

9 A Német Lovagrend szervezeti felépítése a XIV. században 9

10 A lovagrend rendtartományai Ahol a rend földbirtokokkal bírt, ott saját rendtartományt szerveztek, mely bizonyos fokú különállást élvezett a területen elhelyezkedő országtól, mindez gyakorta függött az államfő jótállásától is. A században összesen kilenc ilyen tartománya volt a rendnek Európában és a Közel-Keleten, melyek arról az államról kapták a nevüket, ahol éppen voltak. A Német Lovagrend elterjedése: Egykor: Palesztina, Kis-Örményország, Görögország, Itália, Német-római Birodalom, Spanyolország, Magyarország, Németalföld, Svédország, Lengyelország, Poroszország, Livónia, Habsburg Birodalom, Napjainkban: Ausztria, Szlovénia, Németország, Csehország, Olaszország, Szlovákia. Arménia: A mai Délkelet-Törökország területén volt, amit akkoriban Kis-Örményországnak hívtak. A keresztes-hadjáratok után értelemszerűen ezt a rend elvesztette. Görögország: A görög területeken szerzett birtokok után. Szicília: Palermo környékén. Apuleia: A Nápolyi Királyságban. Németország: A német területeken rengeteg helyen voltak birtokaik. Ausztria Spanyolország Livónia: 1237-ben a Kardtestvérekkel való egyesülést követően, amely mint autonóm területnek számított a rendi államon belül. Poroszország is eredetileg rendtartományként funkcionált egész addig, amíg a rend központja oda nem került. Más európai területeken szerzett birtokaikon a lovagrend nem alakított ki külön tartományokat, mint például Németalföldön, vagy Csehországban. Az itáliai rendházak révén néhány olasz is csatlakozott a lovagrendhez, de utána már nem nagyon vettek fel németeken kívül más nemzetiségűeket. Első nagymesterük Bassenheimi Walpot Henrik ( ) volt, aki a betegápolókat ezelőtt vezette. A teuton nevet egy igen harcias ókori germán törzs után kapta. Egyébként a porosz néven ismert katonai mentalitás is a német lovagrend kemény katonaszelleméből került át a később Poroszországgá váló Brandenburgra. A német lovagrend megalakítása nemcsak a keresztes háborúk minél nagyobb katonai erejének biztosítása érdekében történt meg. A császár a pápai hatalommal szemben is fel akarta használni a német dominanciájú lovagrendet, ekképpen maradéktalanul érvényesíthette a császári hatalmat A keresztesek bukása a Szentföldön A 13. században a keresztes-hadjáratok rendre kudarcba fulladtak és a Német Lovagrend mozgástere Palesztinában beszűkült. Ugyanakkor csökkent a német zarándoklatok aktivitása is, amivel párhuzamosan itt a lovagok kevesebb támogatásra számíthattak. A rivalizáció sem volt már ritka a lovagrendek között, így már a keresztesek eredményessége a mohamedánok ellen is egyre kisebb lett ben, Akkó eleste után végleg elhagyták a Szentföldet, de érdeklődésük már ezt megelőzően Kelet-Európa felé irányult. A IV. keresztes hadjárat kezdetekor Alexiosz konstantinápolyi herceg az öreg velencei dózséhoz, Enrico Dandolohoz fordult segítségért a bizánci trón megszerzéséhez. A velenceieknek a bizánci trónkövetelő jelentős segítséget ígért a pogányok elleni háborúhoz: tízezer lovast és a város kincseit. Konstantinápoly azonban nem fogadta kitörő örömmel a velencei flottát, sőt ellenségesen viszonyult hozzá. A dózse ezzel nem sokat törődve, merész akció keretében, megostromolta és bevette a várost. 10

11 A keresztesek fosztogatni kezdtek, megölték a helyi arisztokrácia legjavát, és számos szent ereklyét magukkal vittek. Az ostrom után olyan szóbeszédek kaptak lábra, miszerint a velenceiek célja nem a Szentföld, hanem a rivális Konstantinápoly kiiktatása és a zsákmányszerzés volt. Ez óriási felháborodást váltott ki az egész akkori keresztény világban. A teuton lovagrend tagjai is szörnyű dühvel és elkeseredéssel vették tudomásul az eseményeket, s közülük sokan elhagyták Palesztinát, tehették, mert a lovagrendnek ekkora már hatalmas birtokai voltak Németországon kívül Itáliában, Franciaországban, Németalföldön és Spanyolországban. A türingiai Salzai Hermann nagymester ( ) volt az akinek nevéhez kapcsolható a lovagrend kelet-európai működése, és a nagy hírneve, jóllehet, a nagymester célja továbbra is, sőt most talán még inkább a szentföldi és mediterráneumi pozíciók erősítése volt még, de a következő években ezek a törekvések már lassultak. Akkoriban a XII. századi német expanziók után a kontinens keleti felén még számos nem keresztény terület maradt, ahol a békés hittérítés kudarcot vallott. Emellett, rengeteg kiaknázatlan termékeny föld is feküdt arrafelé, közvetlenül a tenger mellett. Ezeket a szomszédos országok is szerették volna megszerezni, de a legfőbb államok, mint a lengyel királyság és az orosz fejedelemségek széttagoltak voltak. Egyéb országok pedig mind sikertelennek bizonyultak a feladat végrehajtásában. A XII. században Németország népessége jelentősen megnőtt és számos telepes indult el a ritkán lakott keleti régiókba. Mint hospeseket Magyarországon ahol ugyancsak alacsony volt a népesség és nagy igény volt a gazdaság fejlődésére, szívesen fogadták az Árpád-házi királyok, jelentős kiváltságokkal ruházták fel őket. Nemcsak a népesség növelés szempontjából volt erre szükség, hiszen az új népesség magas színvonalú gazdasági kultúrával bírt, amit új hazájában meghonosított, ezzel szolgálva az ország gyarapodását. A német bevándorlás más területek történetében teljes fordulatot hozott. A mai Németország északi felén az Odera és más folyók mentén élő szláv népeket, akik pogányok voltak, vagy nem akarták elismerni a német uralkodók fennhatóságát, háborúkkal hódítottak meg. Egyes népcsoportokat teljesen kiirtottak, mások száma annyira lecsökkent, hogy egyből beolvadtak a németségbe. További meghódítható területek a Baltikumban voltak, ahol a törzsekre szabdalt, nem egységes népek éltek, elég primitív viszonyok közt. Pomeránia bár a kereszténységet felvette, de a német hospesek tömeges bevándorlása miatt a szláv pomeránok fokozatosan asszimilálódtak. A legtöbb balti néppel ellentétben a litvánok később sikeresen egységesítik nemzetüket, s csatlakoznak a kereszténységhez. A Német Lovagrend első európai vállalkozása Magyarországon kezdődött 1211-ben. Az Európába visszatérő lovagokat között rövid ideig a Magyar Királyság területén, Dél-Erdélyben, a Borzaföldön (ma Barcaság) telepítette le II. András magyar király. 11

12 1.2. A Német Lovagrend Erdélyben 23 A Német Lovagok Kelet-Európában A német lovagrend Európa keleti felén folytatott tevékenységei szorosan kapcsolódnak a 12. században keleti irányba induló német expanzióhoz. Németül ennek elnevezése Drang nach Osten, melynek jelentése Előretörés Keletnek. A német expanzió a 12. században A 12. században jelentősen megnőtt a Német-római Birodalom népessége, a becslések szerint úgy 7-8 millió lakossal számolhatunk. Ennek a népességnek már nem adott elegendő megélhetést saját hazája, de a németekkel szomszédos keleti magyar és szláv régiók, valamint azokon túli részek alacsony népességűek voltak, és több volt a lakatlan, erdős, vizenyős, ámde termékeny terület, mely benépesítésre várt. Telepesek, kereskedők, lovagok, s egyéb társadalmi rétegekből való egyének németföldről keletnek indultak, ami persze nemcsak fegyveres terjeszkedést jelentett. A külhoni betelepülőket, a hoszpeszeket a lengyel, magyar és cseh uralkodók gyakran tudatosan telepítették be országukba, hisz növelték a népességet, fejlesztették a gazdaságot és ezzel az államot gyarapították. De nem törekedtek a beolvasztásukra, sőt több helyen autonómiát adtak nekik, ahogy Magyarországon kialakultak a szász székek is. Németországban viszont egészen másképp alakult a nem német népekkel való bánásmód. Az ország keleti, északkeleti felein még sok szláv nép élt törzsi viszonyok közt, pogányságban. A pápa és az egyház szorgalmazta ha kell, erővel való megkeresztelésüket, de sajnos a német hódítók a leigázott szlávokkal meglehetősen kegyetlenül bántak el (kiirtották őket) és így kaparintották meg a területeiket. Mindez megváltozott a 13. századra, mivel az akkori német hódítások már nem jártak a szlávok elpusztításával, hanem egyszerűen beolvadtak a németségbe. A Német Lovagrend Magyarországon 1210-ben a német lovagok egy része kivonult a Szentföldről május 7-én II. András adománylevelében jogot adott a német lovagrendnek a dél-erdélyi letelepedésre. A következő tizennégy évben rengeteg kiváltságot nyert a rend és újabb területeket is szerzett, főleg hódítás útján a Kárpátokon inneni kunok rovására ben a német lovagok önálló államként III. Honorius pápa hűbérébe ajánlották a borzasági és havaselvei szerzeményeiket, de ennek megalapítására nem kerülhetett sor, mert a következő évben, a rendet II. András elűzte hűtlenségéért. A lovagok az év végén Lengyelországban, Kulmban, Mazóviai Konrád jóvoltából letelepedhettek március 26-án a rimini aranybullát átadták a német lovagrendnek, ami országuk első alapítólevele lett, s teljes önállóságot nyert. A nagymesteri rendkereszt. 23 A Német Lovagrend Magyarországon szócikk forrása: 12

13 Mivel a keresztes hadjáratok sorra kudarcot vallottak, a rend mozgástere Palesztinában beszűkült, ezért kezdett a pogány Középkelet-Európai térségek után érdeklődni Német Lovagrend. Mikor a velenceiek Konstantinápoly ellen vezették a kereszteseket, a lovagok egy része a vezetésével felháborodva elhagyta a Szentföldet között, rövid időre a Német Lovagrend megjelent a dél-erdélyi Barcaságban 24 (Borzaság) is. A Barcaság egy 16. századi német térképen ben a telepítette le a Szentföldről éppen kivonulóban levő német lovagrend tagjainak egy részét II. András magyar király, kik Európába Hermann von Salza nagymester vezetésével érkeztek, és a május 7-én kelt adománylevél szentesítette a letelepedést. Salzai Hermann 25 (németül Hermann von Salza) Türingiai kisnemesi családból származott, s nagy nehézségek árán küzdötte fel magát. Fiatalon léphetett be a Német Lovagrendbe, s 1209-től annak nagymestere (Heinrich von Tunnát követte). II. András magyar király a rendnek adományozza a dél-erdélyi Barcaságot, hogy azt a pogány kunokkal szemben védelmezze, és a királyság határait a kunok lakta Havasalföld irányába kiterjessze. A Latin Császárság 1204-ben történt létrejöttével ugyanis reális lehetőségnek tűnt a Balkán integrálása a latin kereszténységbe a magyar korona fősége alatt. Az évi adománylevélben a király megengedte, hogy a lovagok fából várakat és városokat (megerősített helyeket) építsenek, továbbá szabad vásártartási- és vásárvámszedési jogot 24 Barcaság (németül Burzenland, románul Țara Bârsei) egy földrajzi-kulturális terület Erdély délkeleti részén, Romániában. Nevét a Barca folyóról kapta. A Barcasági-medencét az Olt kanyarulata és a dél-erdélyi havasok, illetve a Kárpátok hegyei fogják közre. Az országalapítás idején királyi birtok volt. Valószínű, hogy a 11. században az ott lakó bolgár szláv telepesek közé már magyarok is telepedtek a környező szorosok védelmére. Megszervezését később II. Endre a Német Lovagrendre bízta. 25 Salzai Hermann (németül Hermann von Salza) (1170.? március 20. Salerno) A német lovagrend 4. nagymestere és államának alapítóatyja. Forrás: 13

14 adományozott. Az esetleg itt talált nemesfém fele a királyt, fele pedig a lovagokat illette. Mentesültek az erdélyi vajda beszállásolásának és mindenféle királyi adó befizetésének kötelezettsége alól. A lovagrend jelentős kiváltságokat kapott a birtok mellett, várakat emelhetett, cserébe meg kellett, hogy védje az országot a kunoktól. Fő feladatuknak a kunok támadásainak visszaverését adta, mely rendszeresen érte Erdélyt. A lovagrend bejövetele összeegyeztethető azzal a Magyarországon akkor erőteljesen folyó német-barát politikával, mely 1213-ig tartott. Abban, hogy II. András miért nem a Magyarországon már jelenlévő templomosoknak vagy johannitáknak, hanem a Német Lovagrendnek adományozta a Barcaságot, minden bizonnyal nagy szerepet játszott Erzsébet magyar királylány 26 és a thüringiai tartománygróf fiának, Lajosnak az eljegyzése, és thüringia volt ekkor a Német Lovagrendet leginkább támogató német tartomány. A térségben eddig itt élt bolgár-szláv, magyar és besenyő határőrzőket kitelepítették. Nyomukban a Rajna és a Mosel folyó vidékéről frank (német) és vallon hoszpeszeket telepítettek le (őket kezdték szászok névvel illetni a magyarok). Az új lakók meghonosították a földművelést és a kézműipart, alapítottak új településeket, melyek nagy része még ma is áll. Még letelepedésük évében épült váruk a Bodzai-szorosnál, ami nem más volt mint Keresztvár (Kreuzburg) ben II. András megtiltotta, hogy a Német Lovagrendnek adományozott földre királyi pénzváltók lépjenek, s engedélyezte, hogy a király által kibocsátott új pénzt ezüst ellenében maguk a lovagok válthassák be. A király a lovagrend kunokkal szembeni sikereit elismerve a rendnek adományozta a lovagok által épített Kreuzburg várát, ami minden bizonnyal kívül eshetett az előző évi adománylevélben megállapított határokon. Barcasági medencét az Olt kanyarulata és a dél-erdélyi havasok, illetve a Kárpátok hegyei fogják közre (Fővárosa: Brassó) 26 Magyarországi Szent Erzsébet (német nyelvterületen gyakorta Türingiai Szent Erzsébet) (Sárospatak vagy Pozsony, július 7. Marburg, november 17.) II. András magyar király és Merániai Gertrúd lánya. 14

15 Az elvadult, erdős vidéken modern mezőgazdaság és erdőgazdálkodás vette kezdetét, sőt halászat is az Olt folyó mentén, valamint a patakoknál, mint a Tatrangnál és a Vidombáknál. Az elkövetkező két évben még számos kiváltságot kaptak a lovagok, többek közt 1213-ban a szászoknak kelt Diploma Andreanum is megemlíti, s ugyanakkor területüket már Törcsvári-szorossal és vidékével egészítették ki, ahol szintén épül egy vár. A német lovagok saját autonóm területként kezelték földjüket, adómentességük volt, kereskedési-, bányászati- és vásárvám szedésének jogát is elnyerték. Az új egyházközségek papjait maguk választották, melyhez előzetesen kellett az erdélyi püspök jóváhagyása is. Beszedhették emellé a dézsmát, s felruházták őket a szabad pénz-, ill. súlyhasználat jogával április 19-én a Szentatya is megerősítette az eddig kapott exemptioikat (kiváltságaikat). Mindezek mellett a szabad vámmentes sószállítás engedélyét is megkapta a lovagrend mind András királytól, mind a pápától (1222. május 7.). Ennek megfelelően nekik jutattak néhány kárpáti sóbányát, a szállításhoz pedig ellenőrzési jogot nyertek az Olt és a Maros vízi révekre és sajkákra. Jobbágyaik ezentúl vámfizetés nélkül járhattak a székely és a blak (oláh) földeken és 1222 között öt kővára épült, mint Törcsvár (Törzburg), Feketehalom (Zeiden), Földvár (Marienburg), Höltövény (Heldsdorf), és Rosznyó (ma Barcarozsnyó, Rosenau). Ahhoz, hogy a lovagok ennyi sikert véghez vihettek már rövid időn belül, hozzájárult ezekhez András német feleségének a merániai Gertrúdnak a közbenjárása, aki eléggé jó viszonyban állt a lovagokkal. A németeknek országszerte tett engedmények visszatetszést váltottak ki azonban a nemességben. A Német Lovagrendet hátrányosan érintette mindenekelőtt Gertrúd 27 meggyilkolása. Az szeptember 28-i merényletet követően németellenes hangulat lett úrrá az országban. Ezért a korábban nagy befolyású Berthold kalocsai érsek és erdélyi vajda is külföldre menekült. A lovagok ezzel elvesztették két legbefolyásosabb hazai pártfogójukat. Harald Zimmermann szerint ez a palotaforradalom kényszerítette a lovagokat, hogy Vilmos erdélyi püspöktől kérjék az és évi királyi adománylevelek megerősítését ban Vilmos erdélyi püspök oklevelében a beköltözött magyar és székely telepeseket kivéve a Német Lovagrendnek adományozta a Barcaság egyházi tizedbevételeit. Gertrudis 1213-as meggyilkolásával a lovagrend elvesztette legfőbb magyarországi támogatóját és már egyre ritkábban részesülhettek újabb privilégiumokban. Ellenben eleinte minden rendben ment: német lovagrend visszaverte a kunok Erdély ellen intézett támadásait, sőt az Al-Duna mentén a havasalföldi kun szállásterületek tetemes részét is ellenőrzése alá vonta, azok kezelési jogát is ők kapták. A Magyarországi Pál vezetésével a domonkos rendi szerzetesek a kunok nagy részét, sőt a még ott élő besenyőket s brodnikokat is megtérítették. Az uralmuk biztosítására valahol az ország közepén építettek egy várat, melyet Salzai a lovagrend európai központjának tett meg. A király nagyon meg volt elégedve a lovagrend eddigi teljesítményeivel, s szép jutalomban részesítette őket. Kötelességtudóan végrehajtott feladatokért a Szentszék is megjutalmazta. Az évtized folyamán a rend uralkodói engedély nélkül korábbi favárait átépítette kővárakká, amit II. András 1222-ben az Aranybulla kiállítása idején kiadott oklevelében vett tudomásul, sőt, neki adta a Barcaságtól délre eső havasalföldi területeket is az Al-Dunáig. Emellett 6-6 sószállító hajót is kapott a rend az Olt és a Maros folyókon. 27 Gertrudis királyné (Merániai Gertrúd, németül: Gertrud von Andechs-Meran) (1185. szeptember szeptember 28.) II. András első felesége, IV. Bertold merániai herceg lánya és Rochlitzi Ágnes legfiatalabb lánya. Nővére, Merániai Ágnes híres szépség, II. Fülöp Ágost francia királyhoz ment feleségül. Másik nővére Sziléziai Szent Hedvig. Legfiatalabb öccse, Berthold kalocsai érsek lett. Két másik testvére, Eckbert bambergi püspök és Henrik isztriai gróf. 15

16 Az oklevél ugyanakkor határozottan megtiltotta, hogy a lovagok az évi császári privilégium alapján önállósuló tartományurak mintájára a magyar király felségjogát sértve pénzt verjenek, melyet azonban királyi tiltás ellenére sem tartottak be és 1222 után is vertek saját pénzt ra nagyon benépesült a Borzaság, számos templom épült. III. Honorius pápa 28 további szolgálataik elismeréseképp kivonta a lovagokat az erdélyi püspökség fennhatósága alól, s a borzasági papság önálló esperességbe szerveződött. Türingiai Salzai Hermann A sikerei és kiváltságai teljében a német lovagrend önálló, magyar királytól független állam alapítására törekedett (már évekkel korábban is), ami nemcsak az erdélyi, hanem az elfoglalt kunországi földeket is magába foglalta volna. Ettől kezdve vakmerő és önkényes tettek sorozatát követték el, mint például azt, hogy a királyi servienseket elfogták, s még önkényes földfoglalásokba is kezdtek a szomszédos régiókban Székely- és Vlachföldön. A tetteiket a király felpanaszolta a pápánál, aki vizsgáló bizottságot küldött Magyarországra. A király fia, a későbbi IV. Béla határozottan amellett volt, hogy a lovagokat ki kell tiltani az országból. III. Honorius pápa és II. Frigyes császár egyaránt védelmébe vette a lovagok birtokait, bárhol is legyenek azok ben a türingiai Salzai Hermann nagymester felajánlotta a pápának a rend eddig kapott és a kunoktól megszerzett területét, mint független államot a Szentszék hűbérében, amit Honorius készséggel elfogadott és fejükké közvetlenül egy római esperest tett meg. A pápa érvelése szerint II. András a lovagrenden, mint egyházi intézményen keresztül Istennek ajánlotta fel a Barcaságot, amely fölött az egyház fejének van joga rendelkezni. András érthetően ezt már korábban is megtiltotta, s miután a lovagok minden figyelmeztetését semmibe vették, ezért fegyveres erővel adott nyomatékot követelésének. A lovagrend nem adta fel, s szembeszállt a magyarokkal. A pápa segítséget ígért nekik és biztatta őket, hogy folytassák a harcot András ellen. A királyi sereg ellenben napokon belül kiszorította őket Erdélyből és kunországi várukat is elfoglalta. II. András több mint 1000 márkányi kárt okozott a lovagrendnek. A lovagrend számos emberét elvesztette a küzdelemben, s végül belátták, hogy nem tudják állni a harcot. Segítség nem érkezett, várukat lerombolták és lovagrend kénytelen volt megfutamodni. 28 III. Honoriusz ( március 18.) uralkodói néven lépett Szent Péter ősi trónjára a Római katolikus egyház 177. pápája. Honoriusz pontifikátusára több teher is nehezedett. Egyrészt meg kellett felelnie hatalmas elődje, III. Ince pápa energikus uralkodásának, amelynek eredményeit és lendületét tovább kellett vinnie az egyházban és a világi udvarokban is. Másrészt az európai politikai helyzetben beállt gyökeres változások az idős egyházfőtől igen óvatos politikát követeltek meg. 16

17 II. András végül is 1225-ben fegyveres erővel kiűzte a Német Lovagrendet Erdélyből. A lovagok Moldva érintésével lengyel földön leltek menedékre. Kiváltságaikat semmissé nyilvánították, váraik közül többet leromboltak. A szász lakosságnak ellenben nem esett bántódása, mivel egyáltalán nem segítették a lovagokat, ezért korábbi királytól és nagymestertől kapott kiváltságaikat megőrizhették. Az elfoglalt kun szállásterületek azonban idővel kikerültek a magyar közigazgatás alól, a lakosság visszatért régi pogány hitére. Mivel a rend a pápa pártfogoltjának számított, ezért közte és a Magyar Királyság között egy időre bonyodalmak támadtak. A pápaság másfél évtizeden át hiába próbálta elérni, hogy a német lovagrend visszanyerje erdélyi várait és uradalmait. Nem elhanyagolható azonban az tény sem, hogy a rend magyarországi évei alatt az addig részben gyepűelveként szolgáló, ritkán lakott és erdős Borzaságot gazdaságilag felfejlesztették, benépesítették. Salzai a rend által emelt kőváraknak köszönhetően megvédelmezte Erdélyt a kun támadóktól és Havaselve java részét uralma alá vonta, ahol a kunságot megkereszteltették a domonkos szerzetesekkel. A teuton lovagrend tartózkodott hazánkban a legrövidebb ideig, bár Erdélyben itt-ott még sokáig maradtak apróbb birtokai. Rövidesen új lehetőség nyílt meg a Német Lovagrend előtt Lengyelországban, de most előretekintőbbek voltak, mint Erdélyben. Salzai ezt megelőzően II. Frigyes német-római császárnál járt és kényes diplomáciai ügyeket segített neki elsimítani, valamint közvetítőként lépett fel a császárság és a pápaság között. 17

18 2. Dobrini Testvérek Rendje A Dobrini Testvérek Rendje 29 lengyelül Zakon Dobrzyński 30 (Zakon Rycerzy Chrystusa z Dobrzynia), németül Order von Dobrin, latinul Milites Christi de Prussia lengyel alapítású keresztes lovagrend 1228 és 1235 között. A lovagrend 1240 után bomlott fel. A lovagrend lengyel és német lovagokból állt, amit szinte teljesen a livóniai Kardtestvérek rendjéről 31 mintáztak. A szabályzata is ugyanolyan volt, akárcsak a jelképe: pajzsban vörös kard, felette vörös hatágú csillag. A dobrini testvérek címere Az alapító Mazóviai Konrád herceg a pogány balti poroszok leigázására és megtérítésére hozta létre, mert a korábban letelepített Német Lovagrend ügyes diplomáciai húzásokkal jogot szerzett a poroszországi fennhatóságra. Székhelyük a Visztula jobb partján fekvő Dobrzyńban (egykor Golub tartomány, Észak-Lengyelország, ma Golub-Dobrzyń) volt, aminek német elnevezése Dobrin, így innen kapta nevét a lovagrend. A birtokaik is leginkább itt terültek el. Az új lovagrend a Visztula bal partján, Kujáviában is kapott két falut Előzmények A pogány poroszok a Balti-tenger mellékéről rendszeres rablótámadásokkal zaklatták Lengyelországot, amely több részfejedelemségre esett szét a 12. században, ezért nem tudott eredményes szembeszállni az északi támadásokkal. Kulmban, 1215-ben létrehoztak egy missziós püspökséget, aminek élén egy dán ciszter püspök, Christian állt, s feladata volt a pogányokat békés eszközökkel jobb belátásra téríteni és rábírni a 29 Forrás: 30 Bracia dobrzyńscy, hivatalos elnevezése: Pruscy Rycerze Chrystusowi, ismert még: Kawalerowie Jezusa Chrystusa latin után Fratres Milites Christi (de Prussia, de Dobrzyn, de Mazovia) 31 A Kardtestvérek rendje vagy más néven a Livoniai Kardtestvérek rendje egy 1202-ben Albert von Buxhoeveden rigai püspök által alapított militáns lovagrend volt.(latinul: Fratres militiae Christi). Eredetileg a templomos lovagrend szabályai szerint működött. A Kardtestvérek rendje lübecki és brémai kereskedők alapította érdekeltségek egyesüléséből jött létre Livóniában, amely katonai jellegű lovagrenddé vált és megkezdte a lett, kúrs, lív, észt területek leigázását. Szövetségben a dánokkal hódították meg Észak-Észtországot és legyőzték az oroszokat is. Később egyre agresszívabbá váló expanziója során súlyos bűntetteket követett el, s megtámadta a kikeresztelkedett kúr királyt, Lamekinust. Kúrföld nagy részének leigázását követően célba vette az orosz és litván területeket, de egyre növekvő hatalmára féltékenyen figyeltek a dánok is Észtországban. A dánok titokban támogatták az itteni balti népeket a lovagok ellen, akiknek sebezhető pontja a katonai erejük volt, ezzel tartották fenn hatalmukat. Számbelileg elmaradtak a nagyobb lovagrendektől, mint a teutonoktól. A Német Lovagrend többször tett neki ajánlatott, hogy egyesüljenek, de ezt Volquin visszautasította. A Kardtestvérek alapításuktól kezdve igyekeztek figyelmen kívül hagyni az őket a rigai püspökhöz kötő vazallusi kötelmeiket ban szövetséget kötöttek II. Valdemár dán királlyal és elfoglalták Észtország északi részét ben a novgorodiak és vlagyimiriek legyőzték őket II. Jaroszláv novgorodi fejedelem vezetésével, de a lovagok ereje még nem tört meg. A Kardtestvériség székhelye az észtországi Viljandiban (németül: Fellin) volt, ahol a lovagvár romjai ma is láthatóak. További lovagvárak voltak Cēsisben (Wenden), Siguldában (Segewold) és Aizkraukleben (Ascheraden) (ma mind Lettország) szeptember 22-én a Saulei csatában a Kardtestvérek lovagrendje döntő vereséget szenvedett a lettektől és a litvánoktól a litvániai Šiauliai mellett, amelyet régibb formában Saule, Saulen néven jegyeznek, ezért is az ütközet neve sauleni csata, vagy šiauliai csata. A csatában a lovagok elvesztették vezetőjüket is. 18

19 kereszténység felvételére. Viszont a békés hittérítés már eredménytelennek bizonyult az egyre agresszívabb poroszokkal szemben, ezért szükségessé vált komolyabb katonai erő bevetése. Mazóviai Konrád kérésére 1226-ban, Kulm vidékén (Chełmno) telepedtek le a német lovagok. Konrád arra kérte Salzait, hogy Lengyelország részére foglalják el a pogány balti Poroszországot. Bár Konrád adománylevelet adott a rend számára, de a megegyezés csak félig volt érvényes. Éppen ezért Salzai korábbi diplomáciai szolgálatai elismeréseképp, 1226-ban megkapta II. Frigyestől a rimini aranybullát, amely jogot szerzett a Baltikumban való letelepedésre, s ez biztosította a Német Lovagrend hatalmát Poroszország felett A Dobrini Testvérek Rendjének megalapítása A német lovagrend a pápaság és a császárság támogatásával olyan kiváltságokat szerzett, amelyek biztosították számukra a porosz földek feletti teljes fennhatóságot. Ezekkel a gyakorlatilag államalapító-levelekkel egyenértékű okiratokkal a hátukban fogtak bele a porosz keresztes háborúk előkészületeibe. Konrád 1228-ban ugyan elismerte ezt a jogot, de nem akart lemondani arról, hogy a porosz területeket megkaparintsa. Épp ezért Christiannal összefogva alakította meg ezt az új lovagrendet, amelyhez lengyelek és németek csatlakoztak és végig püspöki függőségben maradt a rend. A rendet felmentették a tized fizetés kötelezettsége alól, mivel mindössze tizennégy tagja volt, kb. 150 más lovaggal együtt, emiatt nem volt tanácsos a háborúskodás terhei mellett még újabb járandóságok kirovásával sújtani. De a meghódított területek negyedét megtarthatták, amin nemigen jöhetett szóba nagyobb önállóság kiépítése. IX. Gergely pápa a Szentszék védelmébe vette a rendet, és megerősítette a neki tett adományokat. Góra Zamkowa Dobrzyńban, a visztula partján. Miejsce lokacji Zakonu Rycerzy Chrystusa z Dobrzynia od 1228 A számbeli hátránya mellett a lovagrend így nemhogy a poroszok megtörésére, hanem azok betöréseinek megállítására nem volt elegendő. A teutonok számára csak konkurenciát jelentett, de lényegében nem volt komoly vetélytársa, így nem sokáig maradhatott fenn A rend bukása és megszűnése 1230-ban Hermann Balk (1209(?)-1239) poroszországi tartományi mester vezetésével a Visztula mellett megjelentek a Német Lovagrend csapatai ben IX. Gergely pápa új széles körű kiváltságokkal ruházta fel, mind Hermann von Salzait, mind a Német Lovagrend lovagjait. E levélben az eddigi és későbbi hódításokat a Szentszék birtokának ismerték el, de a terület feletti igazgatás jogát a Lovagrend mondhatta magáénak. Mindezeket a privilégiumok alapítólevelei lettek a Német lovagrend poroszföldi államának, s biztosították a lovagokat afelől, hogy a pápa és a Német-római Birodalom, ha szükség úgy hozná, támogatni fogja őket Lengyelország ellen ben a Dobrini Testvérek Rendjének több német tagja beolvadt a teutonokba. A két lovagrend unióját IX. Gergely pápa április 19-én erősítette meg. Ez a lépés megrontotta a viszonyt a mazóviai herceg és a német lovagok között, hiszen Konrad saját vazallusainak tekintette a Dobrini Rendet. 19

20 A Német Lovagrendbe történő beolvadásuk azzal járt, hogy Hermann Balk Landmeister a Dobrini Rend jogutódjaként a Német Lovagrend birtokának tekintette a dobrini földeket és várat. Hosszas vita után a pápai legátus közbenjárására október 19-én megegyezés született: a lovagrend visszaadta a hercegnek a Dobrin várát és a hozzá tartozó földeket, Konrad pedig megerősítette, hogy a Német Lovagrendnek adományozott Kulmerland felett semmilyen joghatósága nincs, s elismerte, hogy a porosz hódítás ügyét a rend önálló hatalomként kezeli. A két lovagrend uniójával azonban nem mindegyik dobrini lovag értett egyet ben Konrád elvette itteni birtokaikat, s az egyesülést ellenző Bruno mesternek és maradék lovagjainak adományozta a podlasiei Drohiczyn várát a hozzá tartozó földekkel a Bug és a Nurzec folyók között, ahol a poroszokkal rokon jatvingok (jatwingok) (ezekbe beletartoztak egyes kelet-porosz törzsek) és az oroszok (halicsiak) nyugtalanították betöréseikkel a vidéket. Drohiczyn várhegye 1238-ban azonban Danilo halicsi fejedelem akkora vereséget mért a Dobrini Testvérek Rendjére, hogy azok egyszerűen elmenekültek Drohiczynból. Maga Bruno mester is fogságba esett. A lengyelek elváltak a rendtől, míg a németek Mecklenburgban éltek addig, amíg 1240 után végleg feloszlott a szervezet. Fennállása alatt gyakorlatilag semmi értékelhető cselekedetett nem hajtott végre. A Német Lovagrend gótikus vára Dobrzyńban 20

21 A Dobrini Testvérek Rendjének német tagjai legfőképp Pomeránia és Mecklenburg területéről származtak. Christian püspöknek itt voltak rokoni kapcsolatai, s ezáltal került Lengyelországba. Mivel közvetlen egyházi függésben voltak, ellentétben a Német Lovagrenddel, ezért a német kereskedők és világi lovagok nem adtak nekik támogatást, akik a teutonok poroszországi hadjárataiban nagyszámban részt vettek. A források 1240-ben említik őket utoljára, amikor egyik mecklenburgi majorjukat eladták a cisztercitáknak. 21

22 3. Poroszország meghódítása 3.1. Lengyelország politikai helyzete a lovagrend megjelenésekor III. (Ferdeszájú) Boleszláv lengyel uralkodó 1138-ban bekövetkezett halálával kétszáz évig tartó széttagoltság következett a lengyel államra. Boleszláv részfejedelemségekre osztotta országát, amelyeket fiainak adományozott. A későbbiekben az egymást követő fejedelmek birtokainak a nagysága és a részfejedelemségek kormányzásának az elvei állandóan változtak. A fejedelemségek aztán további független területekre bomlottak szét. Ez a szétdaraboltság egyáltalán nem vált Lengyelország javára, így a német lovagoknak több esélyük lett volna, ha a lengyelekkel is fegyveres konfliktus alakulna ki. A széttagolódás a legrosszabbkor következett be. A Német Birodalomban a Hohenstaufok jutottak hatalomra, aminek második uralkodója III. Konrád 32 Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot, hasonlóan a dán, francia, spanyol és angol uralkodókat is hatalmi érdekszférája részének tekintette, így elvárta tőlük, hogy engedelmességet fogadjanak neki. De a Hohenstaufokat megelőző Száli-dinasztia is kemény fegyveres expanziót folytatott a keleti szomszédok ellen. Az egyes lengyel fejedelmek a birodalom részét képező kisebb-nagyobb államokkal, mint Brandenburggal állandó harcokat folytattak. Nyugatról a gyér keleti területekre ezalatt sok német telepes érkezett ide. De a betelepülésnek a csehek és a lengyelek nagy kárát lelték, mert példának okáért a lengyel Szilézia és a szláv Pomeránia elnémetesedtek, akárcsak Csehországban a Szudéták. Magyarországon az Árpád-házi királyaink viszont mértékletesen folytatták a betelepítést és ott az etnikai összetétel nem változott meg olyan drasztikusan A Német lovagrend Lengyelországba érkezése A Német lovagrend behívása A Német Lovagrendet Mazóviai Konrád lengyel herceg hívta meg ezt követően, akinek Visztula menti birtokait és a szomszédos régiókat a pogány balti poroszok támadásaikkal folytonosan pusztították. Felkérte így őket, hogy hódítsák meg azok területét számára. A lengyel fejedelem akkor szorult véglegesen a rendre, amikor az 1222 és 1223 között folytatott közös pomerán-lengyel keresztes hadjáratok látványos kudarccal végződtek. Konrád mazóviai herceg 32 III. Konrád (németül Konrad III.), ( február 15.) német ellenkirály 1127-től 1135-ig és német király 1137-től haláláig a Stauf-házból, 1116-tól keleti-frank herceg, itáliai király. 22

23 Mikor a lovagok Lengyelországba érkeztek, az ország több kisebb-nagyobb részfejedelemségekre tagolódott, amik egymással is küzdelmet folytattak. A német lovagoknak rövidesen új lehetőségük nyílt, s most okulva az erdélyi tapasztalatokból, körültekintőbben láttak neki érvényesülésük megvalósításához ban Konrád mazóviai herceg 33 III. Boleszláv, más néven Ferdeszájú Boleszláv, Görbeszájú Boleszláv (lengyelül Bolesław Krzywousty, ), 1102-től haláláig Lengyelország fejedelmének unokája azzal az ajánlattal kereste fel Hermann von Salza nagymestert, hogy a Német Lovagrend egy része települjön a Visztulához, s a pogány poroszok támadásaitól védelmezze a határokat, illetve ha lehet, hódítsa meg a porosz területeket. Mazóviai Konrád (lengyelül Konrad I Mazowiecki), ( augusztus 31.), Igazságos Kázmér és Znojmói Heléna kisebbik fia. Mazóvia sorrendben hatodik hercege. Apja 1194-ben bekövetkezett halála után anyja gondozta. Valószínűleg 1199-ben lett mazóviai herceg, 1202-ben Kujáviát is megkapta. Agafia orosz hecegnőt vette feleségül. Konrád sikertelenül próbálta meg elfoglalni a pogány Poroszországot egy 1209-es keresztes háborúban ben és 1222-ben is kísérletet tett Poroszország meghódítására. Olivai Krisztián püspök tanácsára megalapította a korábban már ismertetett Dobrzyńi Lovagrendet, melynek célja a kereszténység védelme volt a pogány poroszokkal szemben, és segítséget ígért megtérítésükhöz, azonban a kis létszámú lovagrend semmilyen sikert sem tudott felmutatni céljainak elérésében, később bele is olvadt a Német Lovagrendbe. Sorozatos támadásaira válaszképpen a poroszok rendszeresen behatoltak Konrád területeire, és a poroszok fokozatosan visszanyerték befolyásukat a régi porosz chełmnoi területek felett. Az állandó porosz ellenakciók miatt Konrád szerette volna stabilizálni Mazóvia északi határterületét és a Chełmnoi földeket. Mazóviát csak a XI. században foglalták el a lengyelek, és az őshonos poroszok (lengyelül jaćwingok, németül jatwingok) és litvánok még lakták a területet, ahol a határ sokáig nem volt kijelölve A Német lovagrend 1226-ban végül Konrád mivel a meghódított terület megtartásával nehézségei támadtak, a poroszok ellen behívta a Német Lovagrendet, amelynek Magyarország védelmében már hasonló szerepe volt 1211 és 1225 között a kunokkal szemben. Amikor a rend kijelentette, hogy ők elsősorban a pápának felelősek, a magyar király kitette őket országából. Ezért szolgálatukért cserébe a lovagrend most azt követelte Konrádtól, hogy jogaikat előre foglalják írásba egy, a fejedelemmel kötött egyezmény formájában, melyet a német-római császárnak és a pápának kellett megerősítenie. Konrád cserébe a lovagoknak adományozta a mai Chełmno környéki, a középkorban Kulmerlandnak nevezett területeket. A poroszokkal szembeni fellépés illeszkedett II. Frigyes 34 birodalmi politikájához, aki II. Waldemar dán király balti-tengeri hatalmi törekvéseivel szemben már az 1224-ben, Cataniában kiadott manifesztumában a birodalom védelmébe vette Livónia, Észtország, Semgallia, Samlandés Poroszország népeit. Ezzel kinyilvánította azt, hogy ezek a területek a császári politika érdekszférájába tartoznak, s jelezte azt, hogy a császárság a jövőben nagyobb aktivitást kíván mutatni az északi térségben II. Frigyes Roger (németül Friedrich II.), (Jesi, december 26. Castel Fiorentino, december 13.) német-római császár és szicíliai király, korának egyik legjelentősebb uralkodója volt. A Stauf-házba tartozott, atyja VI. Henrik, Barbarossa Frigyes és Burgundi Beatrix fia volt. Anyja, a szicíliai normann királyság utószülött örökösnője, II. Roger szicíliai király lánya, Konstancia volt. Idejének nagy részét a virágzó kulturális központtá fejlesztett, centralizált Szicíliában töltötte, német földön csak és között tartózkodott megszakításokkal. 23

24 Konráddal ténylegesen nem sikerült egyezségre jutni, ezért Salzai Hermann, aki ügyes diplomáciai tevékenységének köszönhetően amellyel közvetített a császárság és a pápaság közt - elérte, hogy II. Frigyes német-római császár kiadja a rimini aranybullát (1226), ami nekik ítélte a meghódított és a kapott földeket. II. Frigyes német császár bebocsátja a teuton lovagokat Poroszföldre A mazóviai herceg ajánlata megfelelő alkalmat is teremtett ehhez. II. Frigyes német-római császár 1226-ban adta ki a rimini aranybullát 35, mely a többi között az alábbiakat tartalmazta: "Konrád testvérünk felajánlotta és megígérte Herrmann testvérünknek, a jeruzsálemi németek Szűz Mária szent kórháza (a német lovagrend) nagymesterének, hogy a rendnek adományozza a Kulmer földet (:Kulmerland:), amely területe és a poroszok között van, hogy birtokukba vehessék Poroszországot (Terra Prussiae) emlékeztetünk arra a tényre, hogy ez a terület a birodalomhoz tartozik, megbízunk a nagymester itéletében emlékeztetünk arra, hogy Poroszország összes területére a birodalomnak ősi joga van " II. Frigyes a császársághoz tartozó területként rendelkezett Poroszországot illetően. Konrád formálisan csak 1228-ban egyezett bele az aranybulla végzésébe. A nagymester ekkor még a császár keresztes hadjáratával volt elfoglalva, így a Visztula melletti megtelepedésről csak 1229-ben kezdett érdemi tárgyalásokat a mazóviai herceggel. A kiváltság mint a Német Lovagrend államának alapköve, ugyanakkor akadályt is jelentett, hogy a lovagrend visszaszerezhesse Poroszországot, amit Brandenburgi Albert protestáns világi hercegséggé szervezett át az egyházi államból, tekintve, hogy az aranybulla külön választotta az országot Németországtól, tehát valójában sosem képezte a birodalom részét. 35 A rimini aranybulla II. Frigyes német-római császár kiváltságleve, amit a Német Lovagrend nagymesterének, Salzai Hermannak nyújtott át az itáliai Rimini városában március 26-án. 24

25 Feltevések szerint 1230-ban aláírták a kruszwicai (kruschwitzi) egyezmény, mely értelmében Konrád a Német Lovagrendnek és a dobrzyńi rendnek adományozta örökös tulajdonként, teljes joghatósággal és szuverinitással Chełmno területét. Ez az oklevél azonban a jelenkori történészeknek szerint nem létezik, és valószínűleg soha nem is létezett, valószínűleg a Német Lovagrend hamisította. Ezzel szemben a kruszwicai adománylevél, melyet Konrád készítetett, egyáltalán nem tartalmazta azt, hogy a megszerzett pogány földeket a német lovagok birtokolhatják. Jerzy Topolski azon a véleményen van, hogy a lovagok meghamisították az adománylevelet méghozzá Itáliában. A szöveget úgy módosították, mintha a fejedelem valamennyi meghódított porosz területet a lovagrend birtokába ajánlaná. Topolski szerint ezt bizonyítja, hogy az adománylevél a litvánokat szaracénoknak (szerecseneknek) nevezi, mely nem vall valami nagy helyismeretre. Egyébként néhány német történész sem veszi komolyan azt a szándékot, hogy ténylegesen a lovagokkal akarta a fejedelem meghódítani a poroszokat, hanem csak egyszerű ajándékot adott nekik, s még a meghódított területeken is az ő politikai hatalma alatt kellett volna állniuk a lovagoknak. A mazóviai herceg engedékenysége abból adódott, hogy ekkor már a többi Piast herceggel folytatott lengyel belháború kötötte a figyelmét ben IX. Gergely pápa kiadta a rieti aranybullát, megerősítve a korábbi egyezményeket a rimini aranybullát és kijelentve, hogy a Német Lovagrend senkinek sem hűbérese, csak a pápának van alárendelve. IX. Gergely privilégiumaiban biztosította újfent a rend hatalmát a porosz területek felett és e két hatalom így kész volt segíteni a német lovagokat akár Lengyelországgal szemben is Konrád öröksége Konrádnak szemére vetik a lengyelek, hogy tevékenységével vette kezdetét az a folyamat, melynek során a Német Lovagrend kiterjesztette hatalmát a Balti-tenger partjának nagy részére egyházi államuk révén, és ennek szörnyű következményei lettek a lengyel államra nézve. Bátyjának, Fehér Leszeknek halála (1227.) után Konrád a krakkói trónért harcolt sikertelenül ben halt meg Az egyházi befolyás A Másik politikai tényező, akivel a lovagoknak Kulmerlandot és a poroszok elleni fellépést illetően számolnia kellett, Christian püspök volt, akit a Szentszék még 1210-ben nevezett ki porosz térítőpüspöknek, s aki Konrád hercegtől szintén kapott földeket Kulmerland területén. Az olivai cisztercita kolostor részlete 25

26 A poroszok megtérítését a nagy-lengyelországi Łekno kolostorának cisztercita szerzetesei kezdték meg 1206-ban ben csatlakozott Christian olivai szerzetes a leknói kolostor missziós munkájához. Az 1186-ban alapított olivai cisztercita kolostor anyakolostora a dániai Esrom volt, ezért nem elképzelhetetlen, hogy az ottani szerzetes bekapcsolódása a porosz misszióba összefüggésben állt II. Waldemar dán király 36 balti-tengeri nagyhatalmi törekvéseivel, akinek hűbérúri fennhatóságát I. Mestwin danzigi (pommerelleni) fejedelem (Mściwój I gdański (Mszczuj, Mściwoj, Mściwuj, pom. Mestwin).) is elismerte (1210). II. Valdemár Valdemarsson I. Valdemár második fiaként született. A Norvégiával születése évében kötött békeszerződés szerint norvég hercegséget kapott, 1183-tól dán herceg, 1189-től Dux Daciae ben gyermektelen bátyja halála vita nélkül fogadták el Dánia királyának. Az új király merészen kihasználta a világhelyzet gyöngéit országa javára, és egyre jobban elfordul IV. Ottó német-római császártól. A Balti-tenger partvidékén már IV. Knut idején törekedtek dán kereskedelmi támaszpontok alapítására, ami hadjáratokhoz vezetett. Valdemár tehát 1205-ben elfoglalta Ösel és Dagö szigeteket, 1210-ben Poroszországot és Samlandot, 1217-ben pedig egy keresztes hadjáratban Estlandot (Észtországot). Miután az Elba hercegségeket teljesen meghódította, Estoniát (Észak Észtország) következett 1219-ben. Ekkor történt a legenda szerint, hogy a Reval mellett vívott csatában az égről egy kereszt hullott alá, mely a dánoknak meghozta a győzelmet és azután danebrog néven Dánia zászlaja lett májusában azonban a hadi szerencse elhagyta Valdemárt, ugyanis Henrik Schwerin grófja Lyöe szigetén elfogta és kényszerítette, hogy mondjon le Mecklenburgról és Holsteinről ban a lengyel hercegek keresztes hadat vezettek a poroszok ellen, ami azonban megsemmisítette a korábbi békés térítés eredményét, s a határvidéken felerősítette a porosz rablótámadásokat. A lengyel hercegek évi újabb hadjárata is csak annyit ért el, hogy kiverték a Kulmerland földjéről az oda betörő poroszokat ben a Piast fejedelmek egy más ellen fordultak, és a figyelem elterelődött a porosz ügyekről. A leginkább fenyegetett határterületek ura, Konrád mazóviai herceg ezt követően fordult a Német Lovagrendhez. A Konrád által adományozott Kulm, a német lovagok dél-erdélyi birtokaiknál majdnem kétszer nagyobb volt, hozzácsatolva pápai hozzájárulás nélkül az 1215-ben alapított kulmi püspökséget, ahol a lovagrend megkezdte Poroszország meghódításának előkészületét. A ius Teutonorum (német jog) értelmében belefogtak német parasztok letelepítésébe és falvak létesítésébe. Ezek a kiváltságok még Lengyelországban is elterjedtek, s nagyon hasznossá váltak az ottani parasztság számára. A német lovagrend így a kezdeti időkben eléggé pozitív hatással volt Lengyelországra, mindez a század végén fog gyökeresen megváltozni ban Christian püspök 5 major kivételével a lovagoknak adományozta a mazóviai hercegtől kapott kulmerlandi birtokait, csak a püspöknek járó gabonajáradékot tartotta meg. Ugyanakkor a majdan meghódítandó Poroszországot a rigai püspök mintájára püspöki igazgatás alatti tartományként képzelte el, ahol fegyveres harcot vállaló Német Lovagrend a porosz püspök fennhatósága alatt áll (a livóniai Kardtestvérek Rendjéhez hasonlóan). 36 II. Valdemár Valdemarsson vagy Győzedelmes Valdemár (dánul: Valdemr Sejr) (1170. június március 28.) dán király 1202-től haláláig

27 Poroszország meghódítása A poroszok neve először a 9. században tűnt fel és térítésük kezdetén már több forrás szól róluk. A poroszok 38 (régiesen burkusok) balti nyelvcsalád mára kihalt népe voltak, a Visztula torkolatának vidékén, a Nemunas (Nyeman) folyó mentén és Kur-öböl környékén éltek a középkorban. Maguk a poroszok a nyugat-balti nyelvcsaládba tartoztak, nyelvük a litvánnal és a lettel állt rokonságban. Ez a régió, mint a történeti Poroszország, ma nagyrészt Lengyelországhoz, kisebb részben Oroszországhoz (Kalinyingrádi terület) tartozik. Brémai Ádám német hittérítő emberséges embereknek írja le őket, azonkívül módfelett szabadságszeretőknek jellemzi. A poroszok törzsenként éltek, de a század között erős törzsszövetséget alkottak, de ez nem bionyítja az egységes nemzettudat létét. Ki-ki a maga törzséhez tartozónak érezte magát inkább. Litvániában is volt hasonló törzsszövetség, ami később katonai monarchiává alakult át, és sikerrel harcolt a terjeszkedő keresztesek ellen A név eredete A poroszok saját magukat prusi névvel illették. Az elnevezés eredetére többféle magyarázat született: összefüggésbe hozták több óindoeurópai eredetű szóval, mint a puruṣa (ember), vagy a litván prausti, prusti (mosni, illetőleg burjánozni), valamint a szláv porussi (oroszok mellett po russi, azaz oroszok mellett élő nép) szavakkal Társadalom, gazdaság A poroszok társadalma két nagy csoportra tagolódott: a vezetőréteg és a közemberek, akiknek férfiai mind egytől egyig katonai szolgálattal tartoztak. Kivételt képezett a papság, amely külön réteget alkotott. A poroszok hagyományosan marha- és lótenyésztéssel, szórványosan földműveléssel foglalkoztak, kereskedtek a lengyelekkel, a pomeránokkal és a litvánokkal A poroszok története 39 A 9. és a 12. század között erős törzsszövetségük volt, hogy megvédjék magukat a külső támadásuktól. Ez a szövetség a 13. századra lazult. A porosz törzsek egymás területét nagy tiszteletben tartották, ritkák voltak köztük a belső villongások. A poroszok megtérítésére a 10. századtól indultak akciók, de felemás eredménnyel végződtek és nem voltak tartósak. Ezek mögött viszont megbújt az expanziós törekvés, de már volt olyan véres, mint a korábbiak. Számos dán, vagy svéd misszionárius királyaik utasítására indult a pogány baltiak közé. Térítésüket már a 10. században megkezdte a Magyarországon is tevékenykedő prágai érsek, Szent Adalbert, a szász bencés Querfurti Brúnó és 18 társa, valamint Gottfried luknai apát és társa, Fülöp. A poroszok rendre megölték a hittérítőket, így például a Magyarországon is tevékenykedő prágai érseket, Szent Adalbertet, aki nálunk is közismert, nagy tiszteletnek örvendő szent a mai napig. Szent Adalbert (más néven Prágai Adalbert, csehül: Svatý Vojtěch, lengyelül: Święty Wojciech) (957 körül Pomeránia, 997. április 23.) Prága püspöke, Magyarország és Poroszország hittérítője, keresztény mártír. Szent Adalbert Bátor Boleszló lengyel fejedelem udvarába meglapította a meseritzi apátságot, amelynek apátjául Anasztáz-Asztrikot, későbbi esztergomi majd kalocsai érseket tette meg. Magyarországra írt Radlának, hogy szökjön meg, Sarolt fejedelemasszonynak pedig, hogy engedje el őt. Radla-Sebestyén azonban inkább a magyar udvarban maradt, ahol szerették őt és később esztergomi érsekké tették. 997-ben Boleszló fejedelem Adalbertet és egyetlen életben maradt öccsét, Radim-Gaudentiust a pogány poroszok térítésére küldte, ahol vértanúhalált szenvedtek a Visztula torkolata vidékén. Testét Boleszláv nagy pénzen visszaváltotta, s ezzel elindította Szent Adalbert kultuszát

28 Querfurti (Szent) Brúnó (németül: Bruno von Querfurt) (Querfurt, 974 körül Poroszország, március 14.) érsek, hittérítő, vértanú. Ttanulmányai után rövid ideig kanonok volt a magdeburgi dómban, 999-ben szerzetesi fogadalmat tett, pár évre rá a pogányok érsekévé nevezték ki, majd püspökké szentelték. Élete során kétszer is jár Magyarországon, ahol csekély sikerrel folytatott hittérítő munkát ban Poroszország déli határvidékén Nethimar pogány fejedelem és udvara megkeresztelkedését érte el, de a megkeresztelkedett fejedelem testvére elutasította a kereszténységet és Brúnó érseket 18 társával együtt lefejeztette. A poroszok körében nagyon erős volt a pogány vallás, mert az eddigi tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy a kereszténység felvétele szabadságuk elvesztését jelentené. A keresztény vallás bevezetése együtt járt a feudális rend megalapozásával. III. Ince pápa is jól tudta mindezt és külön felszólított több lengyel és pomerán herceget, hogy az új keresztény poroszokat ne kezeljék alattvalójukként. A német lovagok bejövetelét megelőzően a pomeránok és a lengyelek megpróbálták közös keresztesháborúkkal megtéríteni a dacos pogányokat Ám a poroszok részben agresszív papjaik sugalmazására, részben azért, mert miután az egyes pogánykodó népeket megtérítették (különösen a szlávoknál) a szomszédos országok feudális szolgáltatásokat követeltek tőlük, ezért halálra üldözték a misszionáriusokat. A térítésért folytatott küzdelem a 12. század végén vette kezdetét újra, többségében skandináv és német hittérítőkkel, akiket királyaik neveztek ki, mely mögött keleti irányú expanzió előkészítésének szándéka bújt meg. Ezt részben alátámasztja II. Valdemár dán király évi poroszországi keresztes hadjárata. A poroszok sok térítőt meggyilkoltak, s állandó rablóháborúkat vezettek Lengyelország, sőt Litvánia felé is, valamint betörtek a pomerelleni (kelet-pomerániai) hercegség és a Kijevi Rusz területére is. Fehér Leszek krakkói, Hosszúlábú Ulászló nagy-lengyelországi és Szakállas Henrik sziléziai hercegek a betörések megállítására kötött szövetsége (1217) 1225-ben felbomlott. A békés missziók 1215-re teljes kudarcot vallottak. A totális fegyveres harcra, azaz a keresztes háborúra ezek után került sor. A keleti német kolonizáció és a fegyveres hittérítés fő dotálója a Hanza-szövetség volt, mely kezdetben érdekvédelmi szervezetnek számított és a német kereskedőket képviselte, később annyira megerősödött, hogy önálló politikai tényezőként lépett fel a térségben. Ez viszont nem csupán az őslakosok leigázását célul tűző kereszteseket támogatta, hanem még a helyi lakossággal is kereskedett ben III. Ince pápa Kulmban (Chełmno) püspökséget alapít, amelynek élére a Valdemár által küldött Keresztély ciszter barátot nevezi ki, aki a kolbatzi kolostorból érkezett (ennek a rendháznak a jütlandi ciszterci Esrom volt az anyakolostora). Az új püspökséghez hozzácsatolták az újonnan megtért Sarvabuno porosz nemzetségfő földjét. A német lovagok Hermann Balk vezetésével 1230-ban érkeztek meg a Visztula mellé, s a következő évben már meg is kezdték a poroszok elleni harcot. A 10 nagy törzsi területen élő, mintegy főnyi porosz népesség meghódítására azonban a Német Lovagrend ereje önmagában nem lett volna elegendő, hiszen a rend fénykorában, a XIV. század második felében sem volt több a Poroszországban élő lovagtestvérek száma 500-nál Porosz régiók (hajdani porosz törzsi területek): A történeti Poroszország 40, másképp Ó-Poroszország egy ma nagyobbrészt Lengyelországhoz, kisebbrészt Oroszországhoz tartozó (Kalinyingrád és körzete) történelmi terület. Későbbi elnevezése Kelet-Poroszország, amelynek területe a történelem során többször módosult. Történelmi Poroszországnak azt a régiót szokás nevezni, ahol a kihalt balti poroszok éltek. Ez a Balti-tenger partján, a Visztula és a Nyeman mentén található. Területe km²

29 Porosz régiók a XIII. században Pomezánia: a legnyugatibb porosz törzsi terület Pomesania volt, Kulmerlandtól északra. Pogezánia: Pomezániától keletre terült el. Warmia (Ermland): Pogezániától északkeletre helyezkedett el. Notanga (Natangia): Warmiát keletről Natangen határolta. Bartia (Barten): Natangentől délre feküdt. Galindia (Galiden): Natangentől még délebbre, Barten alatt terült el. Ennek területe lényegében hatalmas, összefüggő erdőség volt ( Wildnis ), és magába foglalta a Mazúritóvidéket is. Sasna (Schalauia): Galindentől nyugatra és Pogesaniától délre feküdt Sassen. Lubava (Lubavia): Sassentől nyugatra feküdt, északról Pomezánia és Pogezánia határolta. Sambia (Samland): A Visztula- és a Kúr-öböl közötti félsziget volt Samland. Nadruvia (Nadrauia): Samlandtől keletre feküdt. Suduva (Sudauia): Samlandtől délkeletre feküdt Sudauen, amely tulajdonképpen már Galinden és Litvánia között helyezkedett el. Ez volt a legkeletibb porosz terület. Skalva: Nadruviától északkeletre fekvő terület. 29

30 Balti népek Kr.u körül A történeti Poroszország Litvániával határos keleti határai bizonytalanok. Egyes történészek szerint Nadruvia, Galindia, Suduva keleti végeit a lovagrend a litvánoktól foglalta el, akárcsak Skalva tartományt (a Memel-vidék). A poroszok egészen a XIII. századig zavartalanul birtokolták a területet. Mivel pogányok voltak, számos kísérletet tettek térítésükre. Katonai jellegű (keresztes-hadjárat) térítésükre a 1226-tól került sor, amikor a Szentföldről és Magyarországról elűzött Német (Teuton) Lovagrendet betelepítették a poroszokkal szomszédos Kulmba. A poroszok hosszú időn át ellenálltak a kereszteseknek, s komoly veszteségeket szenvedtek a harcokban. A területek benépesítésére nagyszámú német telepes érkezett, ami lassan asszimilálta a poroszságot. Maga a porosz név azonosult a némettel, poroszoknak számítottak a német telepesek is. Területileg Poroszország is egészen más fogalmat takart ben a Német Lovagrend meghódította az addig Lengyelország részét képező Kelet-Pomerániát. Így már azt az országot is Poroszországnak nevezték. 30

31 4. A poroszok elleni teuton keresztes háborúk ( ): 4.1. A keresztes háborúk története 1233 és 1240 között első lépésben Warmia, Natangia, Pogezánia és Pomezánia területeit igázta le. A poroszokat néhol erőszakkal keresztelték meg (erről szólt a legtöbb keresztesháború is) ban elkezdődtek a történeti Poroszország meghódítására törekvő keresztes-hadjáratok. IX. Gergely pápa 1234-ben kiadta római privilégiumait, ami a lovagrendi állam második alapítólevelének számít. Három év múlva a Livóniai Kardtestvéreket beolvasztották a teuton lovagrendbe március 20-án meghalt Salzai Hermann, s a lovagrendben több mint tíz évig tartó válság állt be. A rá következő évben a lovagrend háborút indított Novgorod ellen ben a mongolok végig pusztították az ország déli vidékét, s a lovagrend nem sok sikerrel tudta felvenni a harcot a tatárjárással. Sőt április 9-én a teuton-cseh-szilézia-lengyel sereg vereséget szenvedett a mongoloktól Legnicánál. Emléktábla Legnicában Közel egy évvel később, április 5-én Csúd-tavi csatában nagyobb vereséget szenvedtek a német lovagok az oroszoktól, és a balti poroszok felkeltek ellenük július 13-án a durbeni csatában is nagy vereséget mértek rájuk, mire a livóniai népek és a poroszok újabb felkelést szerveztek. * A pogány poroszok ellen számos keresztes hadjáratot vezettek, s ezek jelentették a katonai győzelemhez szükséges haderőt. A XIII. században a szomszédos lengyel fejedelmek folyamatos segítséget nyújtottak a lovagoknak, de számos német fejedelem (braunschweigi herceg, meißeni őrgróf, thüringiai tartománygróf, brandenburgi őrgróf stb.), sőt még II. Ottokár cseh király is vállalkozott keresztes háborúra. 31

32 A keresztesek gyors eredményre törekedve nem kímélték a porosz területeket, és nagyarányú pusztítást vittek végbe. A katonai fölénnyel, erőszakkal elért sikerek azonban nem bizonyultak tartósnak. Poroszországi német keresztes hadjárat II. Frigyes német-római császár hadjárata a poroszok ellen, amelyben a lovagrend is részt vett: Mazóviai Konrád herceg 1226-ban behívta az Erdélyből elkergetett Német Lovagrendet, hogy térítse meg a poroszokat, s nem utolsó sorban hódítsa meg számára a területeiket. Ehhez részükre bocsátotta Kulm vidékét a püspökséggel együtt pápai jóváhagyás nélkül! A rend nagymestere, Salzai Hermann ügyes diplomáciával elrendezte, hogy a pápa és a német-római császár jogilag biztosítsa a lovagok hatalmát a porosz földek felett, ahol megkezdhetik saját államuk felépítését, mely Dél-Erdélyben nem sikerült. Pomezániai keresztes-hadjárat, A Német lovagrend első hadjárata a poroszok ellen, amely már komoly sikerrel fejeződött be: 1233-ban indult meg a poroszok leigázása és erőszakos megtérítése, amikor Hermann von Balk sereggel tért vissza Németország központi részéről. Bár ez a poroszok harcias magatartása miatt elhúzódott, a lovagrendet segítette Lengyelország és a Német-római Birodalom. Ekkor épült meg Neustadt-Elbing (Elbląg Nowe Miasto) és Thorn (lengyelül: Toruń, latinul: Thorunia, Torunium) városa, ami a német kolonizáció nyitányát jelentette. Pomezánia lakóit a meißeni őrgróf kereszteseinek támogatásával 1235-ben sikerült meghdolásra kényszeríteni, de az 1242-ben kirobbant porosz felkelésben éppen a pomezániai poroszok játszották a fő szerepet. Pogezániai keresztes-hadjárat, E újabb sikeres hadjárattal megtörténik Elbing megalapítása, Hermann von Balk későbbi livóniai landmeister révén. Warmiai-Natangeni keresztes-hadjárat, Ezzel a hadjárattal újabb két területtel bővül a rend területe, de ez a poroszok számára sok volt, s még négy év sem adatik meg, hogy az újonnan meghódított törzsi területeken kirobbanjon egy nagy felkelés. Első porosz felkelés ( ) Mikor a rend hatalma már Livóniára is kiterjedt, megpróbálkozott Északnyugat-Oroszország meghódításával, de vereséget szenvedett (Csúd-tavi csata). Az oroszok német lovagrendre mért veresége felbuzdította az alávetett poroszokat, akik a kelet-pomerániai (Pomerelleni hercegség) támogatással, majdnem sikerült elűzniük a lovagrendet, de külföldi, lengyel támogatás megmentette a kereszteseket az összeomlástól. A háború eléggé súlyos vérveszteséget okozott a balti porosz népnek. Északi keresztes-hadjárat (Sambia ellen (1255)) II. Ottokár cseh király vezetette német cseh keresztes hadak elfoglalják Samland (Sambia) porosz tartományt. Ekkor alapítottak egy új várost a Balti-tenger partján, amely nevét II. Ottokár cseh király tiszteletére kapta. A város neve Königsberg. Nadrauiai-Natangiai keresztes-hadjárat, A hadjárattal Natangent ismét meghódították a lovagok. Második porosz felkelés ( ) 1263-ban IV. Orbán pápa feloldozta a lovagokat a szegénységi fogadalom alól, ezentúl már közvetlenül is szerezhetnek hasznot. A durbeni vereség nyomán öt porosz törzs szövetségre lépett, s később más törzsek is csatlakoztak hozzájuk. Bár számos ütközetben győztek, de veszteségeik akkorák voltak, hogy rövidesen egyre jobban alulmaradtak a lovagrenddel szemben, akinek bőven volt a katonasága és Német birodalom területéről rendszeresen érkező német és cseh keresztes hadak révén, és a poroszok elbuktak. 32

33 A Német Lovagrend állama 1260-ban Sudauiai keresztes-hadjárat, Ezzel az utolsó régió leigázásval véget ért Poroszország leigázása: 1283-ban, Suduva leigázása után befejeződött Poroszország alávetése. Óvatos becslések szerint az őslakosság 40-50% elpusztult vagy Litvániába menekült a harcok során, amik gyakran az élelmiszer rekvirálásával és a termés felgyújtásával jártak, és a lakosságot éhínségre kárhoztatták. Emiatt gyakran ütötte fel a fejét ragály, ami ugyancsak sok áldozatot követelt. A marxista szellemű történetírók a poroszok kegyetlen kiirtásáról beszélnek, aminek ellenkezőjét korabeli források támasztják alá. A rend német parasztokat telepített Poroszországba, és fokozatosan elnémetesítette a poroszságot. Másik oldalról lengyel telepesek is érkeztek délről. A beolvadás azért nem volt egyszerű, mert a nagy telepítések ellenére még a 15. század végén is a térség lakosainak alig több mint negyede volt német, a poroszok és a lengyelek együttesen mindig többségben voltak velük, de az asszimiláció akkor is megállíthatatlan volt. A poroszok és a németek összeolvadását nagyban segítette, hogy a porosz származású nemesek egyenrangúak voltak a németekkel és a lengyelekkel, ez ugyancsak rácáfol a kommunista történészek állítására, hogy a porosz és lengyel kisebbséget durván elnyomták volna a németek, sőt a hanyatlás éveiben, amikor uralma fenntartása érdekében a német lovagok már egyre diktatórikusabbak lettek, egyformán szenvedtek még a németek is tőlük, ezért szövetségre léptek egymással a kisebbségek, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. 33

34 1295-ös porosz felkelés A poroszok utolsó megmozdulása a Német Lovagrend ellen: 1283-ra a Német Lovagrend tagjai minden területüket meghódították től Livónia is teljesen a lovagrend területéhez tartozott ben Acre elesett, a német lovagok így áttették központjukat Európába a harmadik porosz felkelés időpontja, melyet úgyszintén levertek a teutonok és nagyobb ellenállással már nem találkoztak az őslakosok részéről. A porosz szó is idővel elvesztette etnikai jelentését. Nemsokára már a betelepült németeket is porosznak nevezték, Poroszország alatt pedig az 1309-ben meghódított Pomerániát is értették. A betelepült lakosság ugyanis magát porosz -nak kezdte érezni, következésképp a porosz szó területi jelentést takar, vagyis az itteni németek poroszországi lakosok, de német nemzetiségűek voltak. A században a régi Kelet-Pomerániát Nyugat-Poroszországnak nevezték, míg azt az országrészt, amelyen egykor a balti poroszok éltek, Kelet-Poroszországnak hívták. Mindez nagyon jól példázza az összeolvadást. A tanyák, jószágok pusztítása, a lakosság legyilkolása vagy elűzése a tartományúri hatalom megteremtésére törekvő Német Lovagrend hosszabb távú érdekeivel is ellentétes volt: nemcsak majdani adófizetői lettek ezzel kevesebben, de politikai hatalmának stabilitását sem segítették elő. A porosz területekre ugyan keresztesek segítségével tudta a rend rákényszeríteni hatalmát, de konszolidálni csak engedményekre épülő politikával lehetett. Az első porosz felkelést ( ) lezáró chrisburgi béke például, amelyre a lovagok Pomesania, Warmia és Natangen törzsi vezető rétegével kötöttek, elismerte a poroszok személyes szabadságát, tulajdonjogát, lehetővé tette azt, hogy aki akar, a jövőben akár a lengyel jog hatálya alá tartozzon, a porosz előkelőket pedig a nyugati lovagokkal egyenrangúnak mondotta ki. A keresztény szertartás szerint kötött házasságból származó fiaik klerikusok is lehettek, s bármelyik szerzetesrendbe így a Német Lovagrendbe is beléphettek. Ezt követően a lovagrend tagjai között egyre több porosz származású fráter is feltűnt, s közülük egyes magas rendi tisztségekbe is emelkedtek. A gyakori keresztes vállalkozások mellett a Német Lovagrend poroszországi uralmának megalapozásában már a kezdetektől nagy jelentősége volt a helyi előkelők egy részének megnyerésének, akik ismerték a terepviszonyokat, népük harci szokásait és a rend oldalán fegyvereseikkel együtt ők maguk is hadba szálltak. A források szerint a Lovagrendi uralom létrejöttét támogató poroszok száma egyáltalán nem volt lebecsülendő. A legelőször meghódított törzsi területen, Pomesaniában például a helyi előkelők kb. harmada a kezdetektől a lovagok oldalára állt, s a chrisburgi békével pedig a rend az itteni vezetőség egészét megnyerte magának. Hasonló volt a helyzet Warmia, Natangen, Barten és a többi törzsi terület esetében is. A lovagrend ügyesen kihasználta a vezető nemzetségek és családok közötti belső feszültségeket, konfliktusokat, így a lovagrendi uralom kiépítése során a belső porosz ellentétekkel is ügyesen számoltak. Samland népessége a tömegesen osztogatott kisebb-nagyobb adományoknak és kiváltságoknak köszönhetően hamar elfogadta a Német Lovagrend fennhatóságát, emiatt itt komoly háború sem zajlott, így az ősi porosz világ számos eleme itt maradhatott fenn a legtovább. A birtokadományokkal és privilégiumok megadásával pacifikált porosz területek, mint Pomesania és Samland, a második porosz felkeléskor ( ) mindvégig lojálisok maradtak a lovagrendhez. Támogatásuk azonban önmagában kevés volt a lázadó törzsek legyőzéséhez, így a lovagok továbbra sem nélkülözhették a lengyel vagy német keresztesek segítségét. A legtávolabbi, keleti porosz területeket, Sudauent a lovagok úgy vonták fennhatóságuk alá, hogy annak vezére, Skaumand végül javait, birtokait és társadalmi státusát megőrizve önként meghódolt (1283). 34

35 Később, 1526-ban, amikor Brandenburgi Albert megszüntette a német lovagok hatalmát az országban, a poroszoknak evangélikus hitre kellett áttérni, egyúttal asszimilációjuk is felgyorsult. Újabb telepítésekre került sor az országban, s a porosz hercegek elkergetett német protestánsokat, valamint francia hugenottákat is befogadtak ben a Porosz Hercegség megtagadta a hűséget a lengyel királynak és átállt a támadó Svédországhoz és Brandenburghoz. A lengyel segítségére siető tatárok betörtek Poroszország belső területeire és ezreket mészároltak le, elsősorban poroszokat és németeket. Az ún. poroszországi tatárjárás után a lakosság pótlására ismét telepítésekre került sor, ami megint a poroszok rovására vált. A poroszok végleges kihalása a 18. században következett be, ekkor újabb pusztítás érte az országot a hétéves háborúban. Azt követően járványokra került sor. Valószínűleg a század végső periódusában már egy-két ember maradhatott, aki effektíven porosznak számított, vagyis beszélte nyelvét és őrizte kultúráját. A Német lovagrend állama között A balti pogány poroszok területeit fél évszázad alatt meghódítva, Marienburg székhellyel megalakították a Német Lovagrend független országát. A 13. századra már szinte az egész Baltikum a kezükre jutott. A lovagok azonban még több területet akartak, és folyamatosan támadták Lengyelországot és Litvániát. Előbbi esetében a háborút már nem leplezhették a kereszténység terjesztését célzó keresztes hadjárattal, mert a lengyelek katolikus keresztények voltak. A pogány litvánok ellen viszont térítőként léptek fel, az ortodox oroszokat pedig eretnekeknek tekintették, és ezen a címen indítottak ellenük háborút. 35

36 Az évi grünwaldi csata során azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek, amely végleg eldöntötte a lovagok és a térség sorsát. Hatalmuk a következő időszakban fokozatosan összeomlott és meg kellett hódolniuk a lengyel királynak. A kegyelemdöfést azonban a reformáció jelentette, mivel az evangélikus hitre áttérő egyik nagymesterük kisajátította magának a rend kelet-porosz területeit, a livóniai részeken pedig a környező országok osztoztak. A Német Lovagrend állama 1466-ban 4.2. Poroszország meghódítása ( ) A német lovagok 1233-ban kezdték meg a porosz földek leigázását, ami azonban a lakosság szívós, sőt olykor végsőkig kitartó ellenállása miatt hosszú időbe telt. A poroszság kemény, fanatikus papok befolyása alatt állt, akik régebben is könyörtelenül irtották a keresztény hittérítőket és buzdították a rablóháborúkra a poroszokat. Az őslakosság elleni háborúkat az orosz, lengyel hatású, szocialista jellegű egyes történelemkönyvekben úgy értelmezik, mint a lakosság kiirtásával és kitelepítésével együtt járó meghódítás -t. Napjaink könyvei is figyelmen kívül hagyják ennek az állításnak a hamisságát Példának okáért az 1994-es Britannica Hungarica c. lexikon is úgy írja le a poroszországi keresztes háborúkat, hogy a lovagok könyörtelenül irtották a porosz őslakosságot. (XIII. kötet, 436. old.) 36

37 Konrád fejedelem, aki részben nem akarta, hogy csak a teutonok szerezzék meg az összes meghódított porosz törzsi területet, maga is alapított egy lovagrendet, részben a kulmi püspök, Christian tanácsára, aki Dániából érkezett mint ciszterci misszionárius, de munkái végül ugyanúgy semmivé lettek. Az új rend a Dobrini Testvérek Rendje azonban számbelileg alacsony maradt és nem bírt úgy harcolni a poroszokkal, mint a teutonok, ráadásul 1238-ban a halicsiaktól is nagy vereséget szenvedett ben fel is oszlatták a lovagrendet Dobrinban, mely végül is 1240-ben szűnt meg. Bár a meghódított poroszok eleinte elismerték a rend uralmát, de az adódó alkalmakkor megpróbálták régi szabadságukat visszaállítani. Az első nagy lehetőség 1242-ben adódott, amikor a lovagok keleten szenvedtek súlyos vereséget a novgorodiaktól. IV. Sándor pápa ( ) bullájában feljogosította a német lovagokat arra, hogy a mongol hódítóktól szerezzék vissza a megszállt oroszországi területeket, amiket a görög szakadárokhoz tartozó, azok szertartásaihoz gyalázatosan ragaszkodó papok térítésére akarja felhasználni. A felkelő poroszok es harcokban a rend várait nagyobbrészt lerombolták és a lovagokat majdnem teljesen kiszorították. A kezdeti vereségek hatására eléggé megrendültek a lovagok, de a német-római birodalomtól, a cseh királytól, és a velük még szövetségesi viszonyban álló lengyelektől továbbra is kaptak megfelelő támogatást és a pápa is minden alkalommal új erőket toborzott, így úrrá lettek az általuk alávetett poroszok lázadásán. Az első felkelést továbbiakban jelentős (elsősorban a keresztény lázadóknak tett) engedményekkel is elcsitították. A lovagok livóniai vereségeik során a még szabad porosz törzsek közös erővel tettek kísérletet a keresztesek kiűzésére a Balti-tenger mellékéről. Csatlakoztak hozzá a lovagrend uralma alatt álló poroszok is. Kezdeti sikereik után azonban sorra elbuktak, s borzalmas vérveszteségeket szenvedtek. A poroszok nem bírták fel venni a versenyt a lovagrend támogatására egyre nagyobb számban érkező német és cseh keresztescsapatokkal szemben, akiknek felszereltsége és képzettsége is jobb volt. A meghódoltatott porosz területeken a lakosságot olykor erővel kellett, hogy megkereszteljék, majd nagy területeket adtak az egyháznak, az új püspökségeknek, széles körű autonómiát biztosítottak az új városoknak, hűbéri földeket osztottak a német nemesek és néhány lengyel között, valamint pénzt verettek. 37

38 A háborúk miatti óriási emberveszteségek és a még mindig ritkán lakott területek benépesítésére és felzárkóztatására német parasztok tömegeit telepítették le. Az új telepesek lassan asszimilálták a balti porosz őslakosságot, míg a városokban és egyéb fontos gazdasági, vagy közigazgatási posztokon a beolvadás még gyorsabb volt. A poroszszármazású nemesi és polgári emberek hasonló kiváltságokat és állásokat kaptak, akárcsak a többi hoszpesz. Ennek folytán nem zárkóztak el német uraiktól, együttműködtek velük és így hamar azonosultak a németséggel. A telepítések ellenére az ország rendkívül több nemzetiségű volt. A németekkel szemben a lengyelek, poroszok és egyéb etnikumok mindig többségben voltak. Poroszország alávetését 1283-ban fejezte be a lovagrend, ekkor érték el a keresztesek a Nemunas (Nyeman) alsó folyását, aminek túlpartján Litvánia terült el ben történt egy nagyobb megmozdulás az őslakosság részéről, de hasonló sorsra jutott mint a két másik felkelés. A 14. században fellángoló szórványos lázadások miatt még vezettek keresztes-hadjáratokat a német lovagok a poroszok ellen. A lengyelek egyetlen területet kaptak Poroszországból. A Sasna nevű régiót 1240-ben a lengyelek és teutonok együtt foglalták el és felosztották egymás között Livónia meghódítása ( ) és egyéb terjeszkedések 1237-ben a Német Lovagrend magába olvasztotta a hatalmi visszaélések miatt épp feloszlatott Kardtestvérek rendjének tagjait. Már a kezdetekkor rivalizált egymással a két lovagrend, s a kardtestvérek az elején arra törekedtek, hogy a litván területeket meghódítva elérjék a német lovagokat is a porosz területeken (ez vezetett az 1236-ban bekövetkezett saulei vereségükhöz). De Hanza nem támogatta ezt a rendet és számbelileg is elmaradt, így a teutonoknak volt több esélyük. Kardtestvérek rendjének lovagja Az ottani kúr, lív, lett és észt területeket nagyobbrészt a kardlovagok meghódították, s a maradék néptöredékek alávetése is változatlan erővel folyt tovább. A poroszoktól keletre éltek a velük rokon litvánok. Északon a mai Észtország és Lettország területén, az ún. Livóniában egy másik német dominanciájú keresztes rend a kardtestvérek igázta le sorra az ottani balti és finnugor népeket, majd Litvániát is meg akarta hódítani. 38

39 Ezek mellett Német Lovagrend a szomszédos területek meghódításába is belefogott, eddigi sikerein felbátorodva ben hadjáratot vezettek a novgorodi orosz fejedelemség ellen, hogy a gazdag kereskedő várost megszerezzék, ami a svédeknek a Névánál nem sikerült 1240-ben. A novgorodi fejedelem, Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkij 42, ahogy a svéd betolakodókkal is tette korábban, úgy a németekre is csapást mért. A Peipus (Csúd)-tón ütközöt meg a viszonylag kisebb lovagrendi sereggel. A tó jegén, amely még áprilisban sem engedett fel, megvívták a híres jégcsatát és legyőzték a terjeszkedő lovagrendet. A teuton és kardlovagoknak dacolniuk kellett a délről betörő litvánokkal. A teuton lovagok 1241-ig nyugat-porosz régiókat hódított még csak meg, a keletiek egyelőre szabadok maradtak, így a lovagok messze el voltak választva Litvániától. Időközben, 1236-ban a litvánok és lettek legyőzték a kardtestvéreket, ami súlyosan megrendítette a pozíciójukat a térségben. A császár egyesítette a kardlovagokat a teutonokkal, így már az 1240-es években közvetlen összecsapások indultak a litvánokkal ben, mikor a žemait (szamogit) litvánok, Szamogitia lakói, akik a szemigall lettekkel álltak szövetségben és közös erejük semmisítette meg a kardtestvéreket, betörtek Dél-Livóniába, a kúrok és a lettek is csatlakoztak hozzá. Egyik támadásuk robbantotta ki a nagy livóniai felkelést, mely az összes ottani nemzetiségek a németek és dánok elleni harcra ösztönözte. A lovagrendi sereg, amelyet a helyi lakosságból szervezett katonák is erősítettek, csapdába esett a livóniai mocsarakban és az 1260-as durbeni (durbei) csatában segédhadaik árulása folytán vereséget szenvedtek. Baltikum felosztása 1260 körül ig óriási felkelések söpörtek végig az országban. A lovagrend számos vereséget szenvedett, de északról dánok és a birodalomból hajókkal érkező keresztesek segítségével folytatni tudta a harcot. Utolsónak a szemigalliai (zemgalei) letteket verte le, befejezve Livónia meghódítását. A livóniai területeken a kardlovagok négy püspökség részvételével (Riga, Saare Lääne, Dorpat, Kúrföld) önálló konföderatív államban egyesültek, Ó-Livónia néven. 42 Alekszandr Nyevszkij, Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkij, c november 14.) vlagyimiri nagyfejedelem ( ), kijevi ( ) és novgorodi fejedelem ( ). Az orosz történelemben fontos szerepet játszott, sikerrel harcolt a germán és svéd invázió ellen, miközben kiegyező politikát folytatott a mongol Arany Hordával ben az orosz ortodox egyház szentté avatta. A Nyevszkij nevet a Néva folyónál a svédek felett aratott győzelme után kapta

40 Szárazföldi összeköttetés nem volt, ennek útjában részben Litvánia állt. Eléggé nehezen tartották a kapcsolatot a német lovagok kelet-balti birtokaikkal, így valójában sohasem tudták úgy ellenőrizni azt az országot, mint Poroszországot. A lovagrend arra törekedett ezért, hogy meghódítsa Litvániát és szárazföldileg összekösse ezzel Poroszországot és Livóniát. Támadásaik fő célpontja ettől kezdve Szamogitia volt ra az egész Poroszországot meghódította a Német Lovagrend. Bár a kelet-porosz részek kiterjedéséről vitatkoznak még ma is a történészek, hogy a lovagrend keleti peremterületei porosz törzsi földek, vagy Litvániától elfoglalt részek voltak. A Kurzeme-túrzásnál kiépült Memel tengerparti erőd egy támaszpontja lett a kelet felé irányuló hódításoknak ban a Livóniát pusztító litván támadásoknak is sikerült véget vetni és a következő században már Litvánia területének folytatott expanziókat a lovagrend. 40

41 5. Az önálló állam időszaka ( ) 5.1. A Német Lovagrend állama A meghódított területeket a lovagrend mai szemmel nézve gyarmatosította. A XIV. században még erőteljesebb fejlődésnek indult a német lovagok állama, köszönhetően többek közt annak, hogy még 1263-ban IV. Orbán pápa a szegénységi fogadalmat tett lovagrendnek engedélyezte a földi javak korlátlan birtoklását. Így a lovagok elkezdtek kereskedéssel foglalkozni, és rövidesen monopolizálták az akkor jól jövedelmező gabonakereskedelmet. A porosz tengermellék elhelyezkedésének és földjének köszönhetően igencsak alkalmas volt a mezőgazdaságra, s a tenger közelsége is segítette a kereskedelmet. A kereskedelem a Hanza Szövetség keretein belül folyt, amely támogatta a Német Lovagrend XIII. századi hódításait, legfőképp azért is, mert ez nem állt közvetlen egyházi fennhatóság alatt, mint a kardtestvérek. A Hanza-szövetség (németül die Hanse) kereskedővárosok szövetsége Észak- Európában és a Balti-térségben működött a XIII-XVII. században. A Hanzának érdeke volt minél több termőterület és nyersanyaglelőhely (például fa, só) szerzése, ezért is támogatta tevékenyen a rend terjeszkedését. Viszonzásul a rend pedig segített a kereskedelem monopóliumának megszerzésében a Balti-tengeren és az Északi-tengeren, ahol stratégiai fontosságú árucikkeket (gabonát, sört, mézet, sót, húst, bort stb.) szállítottak ban IV. Orbán pápa olyan kiváltságot adott a lovagoknak, amely a közvetlen vagyonszerzés lehetőségét biztosította, tehát nem kellett szegénységi fogadalmat tenniük. Mivel a Baltikum nagyon termékeny volt, ezért a gabonakereskedelmet monopolizálták, s a Hanza-szövetség útján a gabonát Nyugat-Európába és Skandináviába szállították és óriási jövedelemre tettek szert. A halászat is kimagasló jelentőségű volt. A hospesek révén fejlett pénzgazdálkodás és árutermelés honosodott meg, az úrbéreket egy összegben fizették és a polgárság többsége is kereskedésből élt. Bár a rend kísérletet tett, hogy elővásárlásra adjon jogot és a felvásárlás árát megszabja, hogy még több haszna legyen, de erről a Hanza és a városok ellenállása miatt letett. A kereskedő szövetség embereinek kiváltságokat adott a rend, mint a hajótörés kijavítása, vámmentesség, szabad árusítás. A Hanza a rend segítségével monopolizálta az északi kereskedelmet és stratégiai árucikkek birtoklása révén jelentős befolyással bírt. A legjobb minőségű gabonát a Hanza szállította. Mindennek legfőbb pozitívuma, hogy évszázadokig tartó anyagi jólét éreztette a hatását. 41