Keszthelyi Rezső RÓMAI NULLA. Fekete Sas Kiadó

Átírás

1 1 Keszthelyi Rezső RÓMAI NULLA Fekete Sas Kiadó

2 2 A kötet kiadását a A Magyar Könyv Alapítvány támogatta Keszthelyi Rezső, 1999

3 3 XXIX A Gavallérban, avagy a havazás csöndszínének helyén, ahol üvegből emelt kirakatban, magas sörszéken ülve számolom a legalsó hópelyheket, tényeim összeadhatatlan olvadását, mert még mindig szállong fehéren, szem örökös jövése holdvilág-alakokban, önfehértelensége tájairól a szívnek, és fenyveseszem szomorúsága mosolyog rám, amikor felállok végre, és kézen fogva egyikét a szavaknak, hazamegyünk hozzá, ahol folyik a virág, elfolyik a virág.

4 4 XXI Színteherbe ejtve a kert; lélekeszemből meg virágnevek nőnek, és szitakötők képszitakötői vélnek szárnyaikba fényt; a vérvidék pedig színtelen szín, tárgyat kolduló szín; vele keringi körbe magányom, ki mit se tudja magáról, miket hal meg, miket él; valami azonban néha-néha átdereng, az éjben meggyvirág-fehér az éji rész, szitakötők harmatfeje pirkadatkor, és talán rajtam is fog történni a szín

5 5 XXVII Levegő-fű kert, belőle lilás és csupa-sárga feltörekvés, csaknem égerő, vagy valóban az, és akarja: ne lélegezzek ritkás örömszenvedést, hanem élőrejtélyt, ahogy itt mindenők mindig hol tündöklésárnyék, hol árnyéktündöklés; legyek olyan ők, és akkor én, ki nem ered, és nem iramlik: jelenemlék, mint ha alkonyatkor a küszöbre kilépsz, és szemközt, a cédrus száraz lombjába egy holvilágtollú gólya ül.

6 6 XXIV Enyhe kaptató, oldalt áglélegzet és fehérfehér színbeszéd; lassan lépkedek, és lassan ezt álldogálom, és aztán tovább, fölfelé, és akkor már akárha belőlem semmi se látszanék, ám a szél szikrázása engem mutogat, a murvapor is ugyanígy, és a fűszálárnyék, amott meg a zsalurés és a neszezés, a füsttűnés és a madárcsönd, ahogy átüt az éjszakán, és miként mindenmind nélkülem van, ami én.

7 7 XIII Növényeket öntözgettem éppen; enyészetszületés vagy születésenyészet akár; összeérintés; az egyik ablakpárkányunkon kanadai gyöngyvirág, ötszárú és rózsaszínlilás; állapottény, és lengedez, és még nőni fog szín-és illatteste is; átveszem lényét, és majd visszaadom; de aztán is mosolyogni fog emléke rajtam.

8 8 X Társam megrebben, ha álmait bolygatom és bennük a lényét, amikor nem vagyok veletárs, csak idézem a testidőt, hangtalan, és kín nélkül a kínt, mint amolyan emlékholdat; és a rigóinkat, kik mindig feketék, rajtunk csattogó énekük, és azzal hangzanak, ami a társmúlásélet, ahogy gyötörnek az összes dolgok, s míg gyötörnek, gyönyörködtetnek.

9 9 IV Picinyt ébredek, lassúnehezen, némák a dolgok, ám azért valamit kezdenek, lényekként, kik nem szólják magukat; csöndesemény, amiben szépségére virradhat a szép lélektárgyaké; enyéimként ők, övékké én; vagyunk, és ez elég.

10 10 XVI Tüdővirágaim síksötétben, így lélegzik magukra színeiket; a tengerből meg éppen ébred az ősz, kékszürke fátyolos verőfénnyel; vajon mit végez ilyenkor, aki nem él, és mit veszít, aki van; és hol találja magát, ami semmi; minek firtatni, elfakít; And O ye Fountains holdviolák és illir gólyaorrok között múlni maradjon, ami múlik.

11 11 II Fénykékből kelő égiéj, benne vitorlázó sirályok, nagy, kerengő hópelyhek, kik sose hullnak, és sose párolognak fel ó, Notus, mi lesz velem, ha már halok; sejtem: nem emlékszüret pillanattény a kiürülő szemek; ám a töméntelen itt marad, és érintkezik majd mivoltom láthatatlan portüzével, mint ha múlik a semmi örökké.

12 12 IX Vonz óhatatlan, ami való, ahogy mindig van, e szakadatlan más, számolatlan finom látványával semmivé igéz; árbocok csúcsán itt-ott egy-egy billegő fénycsepp, reszkető is; máskor meg: sápadtan delelő sziklákból konokul színthozó virágok; szegélytelen égtájakon léteznek a dolgok, gyűjtik magukba mindmegannyi talányuk, miközben sejteni se sejtik: titkuk mit él.

13 13 XII Álldogál testem estalakja a kikötő kövén, bámulás szerteszét; árbocán két fénycseppel karcsú hajó bukdácsol elő, hőkölget, majd rábólint a hullámokra; így ismétli úszását az úszás; kikötne, horgonya már-már tengerfenék; azaz: hosszú, csörgő eltűnés pálmatörzsnél, karnyújtásnyira fapad, üresen fehér, ülhetnék rá, de helyem a helyét elrévedezi.

14 14 XXV Szeretni kimeríthetetlen hiány; alaktalan, ezért kényszerül terád, hogy látszódjék összes részleteidben; különben életszegény; én pedig megmúlom, ami belőled él; gyönyörű vagy, gyönyörű, te a semmim teste, szőlőfürtből csordulás.

15 15 XIV Olykor-olykor megtorpan tenyeremen némely hópehely, még gyermeteg, aligha tél, hisz gólya kel szárnyra, és amíg térése tart, tollazata színtömeg; nézésneszeimből a derű felfakad; élve is, halva is ugyanaz levegőszívsugárzik, és ebben minduntalan elakad.

16 16 XVII Velem is leéli magát, ami nem én, miként eltöltöm vele, ami ő; pipacsszőnyeg foga légből hulló holtakat, tetemük égboltrészeket szakaszt ezalatt; lényeseményem csepereg, pompát szitál: időtájakat, ahol a közöny is érzi önmagát, míg mögötte látássötét figyel moccanatlan alakban: nem a szellemé, nem az anyagé.

17 17 XXX Havazik a hó, az égegész sötétjét enyhüli: idomok árvavirágos milliónyit; mint ha nyelvem éternyálából alakod keletkezik; levegő súlya kering levegőt, pillanatnyisok kékellőt; szemnélküli szem néz, hó árnyéka havon, amivel lát, ahogy teremti belőled a semmi önmagát.

18 18 XXVIII Játékosságom gyakorta szíven üt, ha éppen tébolyítom tovább szempillantásaid; kékességük már elkéklenül nekem; emitt: agysápadásom; ha színét színére tenné, visszahozhatna ültetni ide: parázscsendet, virágfegyelmet, macskát, hangyákat, engemet.

19 19 VII Ébrednék lényláthatatlanul, de kél velem a látható, és tüneményeibe gyömöszöl; sokadalma már nem is életalkalom - akárha nincs amikor hol; ám enged virulnom, hisz hát másképp a semmi nem is létezhetné önmagát.

20 20 XXII Mert, drágám, ha igaz: az őrült nyelvet ingatja a lét; sírásmézet csepegtet a tél; hóörömkönnyek meg csöndvirágzizegés magunkkal jöttünk, és megyünk, nincs mással lenni inteni; anyácskám, te szűz tébolylebegés; ingatod most is a létet, míg ő pillantásainkra tördeli azt, ami szemünkben makulátlan egész.

21 21 XXIII Ha értem támadt élet lennék meg az, ami éppen csak így miegyéb; a legkevesebb-se-mánia-tökély: a feltámadást percről percre megváltani ahogy eszem megremeg hirtelen illatokra, és édes sírássá válik anyaga holdfelhő, anyácska kedves a tengeren szerteszét csupa-csupa ibolyaremegés, és holtak, kiknek szőlőfürt sokadalma szikrázik alá az égből szakadatlan a legkevesebb-se mánia-tökély ha

22 22 VI Az ég íve; ahogy egy kéz intésén bandukolsz, olyanon, amily nem ad jelt, hová, mire és miért mutat gólyák láp-párába hulló ezüstárnyas tollai, avagy szemek érpenésze-e, és fénykísértetek tömegei; pusztán érteled éli másképp a se nem halandót, se nem halhatatlant, ama gyönyörközönyt lehet holdalak-változásvonulás, lehet virágot virágzó virág; meg azt, ami egyik sem, és teremti folyvást tértelensége pillanatát.

23 23 XV Minduntalan enyészet születni ekként tátogok; ujjbegyemet most telepedett esőcseppbe bököm; alig nyom, mégis a föld mélyébe hordja szemem, és viszi amarra is, ahol égboltokat kutatnak az egek; és kénytele-kelletlen gondolom: bármelyikük tömérdekül táplál trágyát is meg étert is egyaránt.

24 24 XVIII Hallga, kecsesen hantok virágparazsai két méterrel a föld alatt, és fent, az égben fellegek kürtjeinek néma szétfoszlása csak kecsesen formáikra bontják formáikat a formák; élni, amit nem élni; hallga, kecsesen; látok lepkét esőben verdesni, miközben az eső az ő szárnyába kapaszkodik; így is lehet mondani; csak kecsesen, ama bájjal, miként a levegő tüdődön át lélegzi a levegőt.

25 25 XXVI Ó, ti, színlelkű kökörcsinek, sétányomon a csillagok a tengerárba hullnak, és a tengerárak vissza, amoda szívemnek szíve az otthona; egyetlen kincse, hogy most örömmel könnyezi, amit sírt valaha; őszül ereimben a vér, mondhatnám, viszont nyugváskor mindig megágyaz, ahogy egy cédrus csúcsára holdfényű gólyák merülnek alá, míg kel a nappal a kecses szárnycsapás.

26 26 XIX A múlás minduntalan öröktörmelék belőle gyarapszik a lüktetés vagy mit tudom én; pusztán ennyit: létezi létét a lét születésünket halhatatlan múlás követi, miként a szép attól szép, hogy szépségét szünös-szüntelen összetöri; fényességeid árnyékokat ragyognak kifelé; ne zokogj hát, ám ne is örvendj; mindaz, amid van, talán a semmiből keletkezik talpadról a port azonban csakis por törölheti.

27 27 VIII A tengerre ráhullik apránként a színe pipázom a kerti karosszékben, közös csendet hallgatunk lepkeszárnak bóklásznak levegőt, miközben valamely nappali csillagokból láthatatlan nyálam csordul, és valamikor ideér moccanatlan gyík a falon, nem is lüktet: sziklaszív; arrébb oleander virágfürtje, róla aligpárák foszlanak; sirály kerengő tollpihéje, rajzol engem vonaltalan; aztán visszatér az égboltra a tenger színe egymásra fakadunk lassan, akárha végtelenegy esti tér.

28 28 XX Nyugágyban napozva köszöntöm a teraszon szelet, és ő megáll és vele fecskék, rózsaágyasok, fenyőés platánfák csapatosa; még a tó hullámpárája is moccanatlan vár, hogy nyughassak végre egy-egy pillanatig mintha éreznék: oly gyakorta kimerít, ha a selymes vonzalom és a közöny egy leginkább pedig az a magam-emberszövedék, amitől szárazon lábad a szív szeme mozdulok, a korlátra könyökölök, s állok ott, míg kel a hold, és fényhálójába zsákmányul esem.

29 29 XI Ablak tárul fejemre, párkányán kanadai gyöngyvirág; most még merő hószirom akár, talán patyolatszomorúság pillogatása, nem tudom, miként azt sem, hová magányosulok nekem az arcok felhőidomok inkább az öböl súlya, a tegerkert, a napkék, aztán a holdezüst, rózsájával odafenn, alul meg zöldsötét ciprusok, sziklarések, hangyával és tőrösdarázzsal te, - ők és mindvalamennyi, kiknek lényüket érteni csak lényükkel elég gyöngyvirág-hószirmok, mintha én.

30 30 III Könnyű lepkeraj verdes át az esőn, egy csillagról, mely homlokod mögött ég tovább a tüdő öröm még ilyenkor, a szájba betör a tér számtalan sárkányfeje, és a halál is óvja a kő minduntalan fogyó szívét a hatalmas szín vonzásában a tenger szarkofágja, amint nyílik belőle az ezeréves virág - cserélgeted az isten alakját és parázslik a lég a vér madarain a vizek közepére állítsz gyertyát, hogy lángon és túl a semmin pihenjél.