OLVASMÁNYOK MÚLTUNKRÓL

Átírás

1 Radics Géza Kurinszky Kata és Szalai András rajzaival OLVASMÁNYOK MÚLTUNKRÓL I. rész: Előszó, A Kárpát-medence ősműveltségei, A magyar nyelv és népnevünk, A magyar kutyafajták II. rész: A finnugor származáselmélet, A szittya származástudat, Isten kardja, A hunok III. rész: A Csodaszarvas, Az avarok, A kocsi, A rovásírás IV. rész: Emese álma, Álmos nagyfejedelem népe, A visszacsapó íj, A harcmodor V. rész: A vérszerződés, Árpád, A honfoglalás, Árpád apánk birodalma VI. rész: Uralkodóink származásrendje, Vérbulcsú, A központi hatalom megszilárdul, A Magyar Szent Korona VII. rész: A magyar királyság fénykora és hanyatlása, Országcsonkitás VIII. rész: A magyar nemzeti címer, A népdal és népzene, A nemzettudat, Nyilatkozatok a magyar nyelvről, Vérszerződés (színdarab), Forrásmunkák Csodálatos Írások és gondolatok

2 E L Ő S Z Ó Ezen őstörténeti olvasmányokat annak reményében indítjuk útjukra, hogy hozzásegítenek a nemzeti önismeret kiműveléséhez, melynek birtokában a magyarság képes lesz egy eredményesebb, boldogabb jövő építésére. Múltunk hiányos, sok esetben téves, sőt hamis ismereteit kívánjuk pótolni, helyesbíteni, már amennyire a rendelkezésünkre álló forrásmunkák, egymásnak sokszor ellentmondó közléseivel, egy szerény kiadvány keretein belül ezt lehetővé teszik. Éppen ezért, nem tartunk igényt sem a kizárólagosságra, sem a véglegességre, s még kevésbé tévedhetetlenségre. Csak azt kívánjuk rögzíteni, hogy nemzetünk sorsáért aggódva megtesszük, ami szellemi és anyagi erőnkből telik. Igyekeztünk, hogy múltunk elfelejtett, esetenként talán a legfontosabb szakaszaira felhívjuk az olvasók figyelmét. Rámutassunk a káros tévtanokra, melyek mérgezik a nemzet lelkületét és érzelemvilágát. Iszaposítják és rombolják a nemzeti tudatot. Korlátozzák a nemzeti vezéreszme kibontakozásának lehetőségeit. Nem hisszük, hogy e hazafias olvasmányok önmagukban, képesek lennének orvosolni a magyarság súlyos lelki és tudatbeli nehézségeit, de reménykedünk abban, hogy bővítik azon ismereteket, melyek nélkülözhetetlenek az egészséges, jól működő társadalom kiépítéséhez, azon túl pedig a nemzeti lét legfontosabb pilléreivé válhatnak. Reménykedünk abban is, hogy ezen olvasmányok serkentőleg hatnak ifjú nemzedékünk lelki- és tudatvilágára, és soraikból olyan egyéniségek kerülnek a magyar társadalom élére, akik képesek lesznek fölvenni a harcot nemzetünk jövőjéért. Ha ez megtörténik, akkor fáradozásunk, munkánk nem lesz hiábavaló. A Magyar Királyságot felölelő kort, tehát az utolsó ezer évet egy rövid vázlat keretén belül mutatjuk be úgy, hogy kiemeljük mindazon tudnivalókat, melyekre méltán büszkék lehetünk, de nem kendőzzük el azon folyamatokat, történelmi eseményeket sem, melyek a mai szétesettséghez, kilátástalansághoz vezettek. Ennek ismeretére azért van szükség, mert Mátyás király halála óta sorsunk lefelé ível, s eljutottunk történelmünk azon pontjára, mikor jövőnk, puszta nemzeti létünk valóban kérdésessé vált. Legfőbb ideje tehát, hogy szembe nézzünk a könyörtelen valósággal. Az utolsó ötszáz évben sorozatos csapások sújtották a magyarságot, melyek következtében szaporulatban messze a nyugati népek mögött maradtunk. A viharok elmúltával, ha sebzetten is, újra talpra álltunk, mert szültek az anyák. Most viszont önmagunkat emésztjük el! Évente kb. 50,000-rel vagyunk kevesebben. Ha ezen nem tudunk változtatni, akkor kisnépi mivoltunkról törpe néppé süllyedünk, és eltűnünk Isten virágos kertjéből. A szerző

3 A Kárpát-medence ősműveltségei Mennél mélyebbre hatolunk a múlt fürkészésébe, annál kevesebb az írott emlék, a régészeti lelet, de annál színesebbek a szájhagyományok, melyek segítségével körvonalazni lehet az ősi idők emberének életét, műveltségét, küzdelmét, sorsának alakulását. Így van ez a Kárpát-medence ősembere történetének és műveltségeinek esetében is. Vajon mióta él ember a Kárpát-medencében? Vajon mely korból van minden kétséget kizáró bizonyíték arra, hogy ember élt e földön, melyet hazánknak mondhatunk? Az elmúlt százezer évek során Európa északi része többször eljegesedett. A Kárpát-medencében az utolsó eljegesedés visszahúzódása után - kb. tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt - indult el a folyamat, mely a magas műveltségek kibontakozásának kezdetét jelenti. Minden jel arra mutat, hogy ezen ősműveltségeknek kiemelkedő szerepük volt Európa ősműveltségeinek kialakulásában, fejlődésében és nem utolsó sorban földrészünk benépesedésében. Korábban, az őskorban, mintegy negyven-ötvenezer évvel ezelőtt a Bükk hegységbeli Szeletabarlang lakói készítették a kor legfinomabban megmunkált kőeszközeit. Az Istállóskői-barlangból pedig egy háromlyukú csontsíp került elő, melyen öt hang megszólaltatása volt lehetséges. Vértesszőlősön pedig kb. 300 ezer évvel ezelőtt élő ember maradványai kerültek elő, míg Rudabányán tízmillió éves ősmajom koponyacsontjára bukkant a régész. A Kárpát-medencében tehát kimutatható az élet valamely formája évmilliókra visszamenően. Az utolsó jégkort követő ezredekben a felmelegedés révén egyre nagyobb területek váltak lakhatóvá. Az olvadó jég biztosította a bőséges vízellátást, melynek eredményeként a felszabadult területeket buja növényzet, majd állatvilág lepte el. A Kárpát-medencét nem borította jégpáncél, annak peremvidéke, fagyos tundra volt. Ezer-kétezer évvel is megelőzhette Észak-Európát az emberi létfenntartás követelményeit illetően, bár a legújabb számítógépes kimutatások szerint a felmelegedés sokkal gyorsabb volt, mint azt eddig vélték. Ez meg is felelhet a valóságnak, hiszen a hatalmas kőgörgetegek (morénák) sodrásához nagy áradásra volt szükség. Elő-Ázsia és Anatólia emberfölöslege a Duna vonalát követve egyre nagyobb számban telepítette be a Kárpát-medencét. Miután a lakosság itt fölszaporodott, a Kárpát-medence emberfölöslege a Duna, majd a Rajna mentén haladva benépesítette Közép-Európát. A Kárpát-medence éghajlati és természeti adottságai biztosították a nagy számban letelepedők létfeltételeit. Mintegy hétezer évvel ezelőtt virágzó egységes műveltség leletei kerültek elő Erdélyben, Bánátban, Tiszántúl déli felében a Berettyó vonaláig, és a Duna-Tisza köze déli harmadából, nagyjából a mai határvonalig. A szaktudomány az e területen kibontakozott műveltséget Körös műveltségnek nevezi. Mintegy ezer évvel később az ettől északra eső területeken bontakozott ki az alföldi vonaldíszes edények műveltsége. Ebben az időben vette kezdetét a dunántúli vonaldíszes edények műveltségének köre is, melynek hatása a Rajna vidékéig terjedt. 1. Körös műveltség. 2. Dunántúli vonaldíszes edények műveltsége. 3. Alföldi vonaldíszes edények műveltsége. (Kalicz Nándor: Agyag istenek.) A Körös műveltség népe Erdélyben központi, kályhafűtéses kőházakat épített, míg az Alföldön a felmenő falú vagy sátorszerű kisházak nyomai ismeretesek. A dunántúliak pedig hatalmas nagycsaládi, méteres gerendaházakat építettek. Nem lehetetlen, hogy e hatalmas építmények emléke

4 kapcsán került a ház szó a német és angol nyelvbe Haus, illetve house alakban. A Körös műveltség leletei mezopotámiai kapcsolatokra utalnak. A Maros menti Alsótatárlakán 1963-ban talált írásos cserepeket a tudósok némelyike idősebbnek tartja a mezopotámiai írásos leleteknél. Amennyiben ez beigazolódna, azt jelentené, hogy az írás a Kárpát-medencében, azon belül Erdélyben vette kezdetét. A korong alakú cserépen a kettős kereszt is látható. Az Alsótatárlakától mintegy 18 km-re lévő Tordoson előkerült írásos cserepek jelei pedig trójai kapcsolatokra utalnak. Az alsótatárlakai képírásos agyagcserepek Az alföldi vonaldíszes edények műveltségének leletanyagán szintén kimutathatók a mezopotámiai és krétai hasonlóságok. Az egyik legismertebb és a legszélesebb körben használt jel a nőiséget, női istenséget jelölő háromszög volt, míg a legtitokzatosabb a nagy M alakú jel, melynek értelmezésére nincs nemzetközileg elfogadott magyarázat. E jel, ismereteink mai állása szerint, szintén a Kárpát-medencéből indult útjára. A dunántúliak leletanyaga külsőségeiben nem mutat oly szoros hasonlóságot a mezopotámiai és krétai leletekkel, mint az alföldieké, de lényegi mondanivalójuk az újkőkor vezéreszméjének, a termékenységi vallás eszmekörébe tartozik. Ezen ősműveltségek népei földművelés és állattenyésztés mellett halászattal és vadászattal is foglalkoztak. A megtermelt gabonát nagy, agyagból készült, égetett edényekben tárolták. A későbbi ezredekben újabb bevándorlók érkeztek, akik hatására a Kárpát-medence három nagy műveltségköre egyre színeződött és osztódott is. Az egyik legjelentősebb bevándorlást délről, Kr.e. kétezer táján (rézkor) a péceli műveltség népében kell keresnünk, melynek leletei ismeretesek csaknem az egész Kárpát-medencéből. Nagyon valószínű, hogy ők hozták be a kocsit Közép-Európába, melynek agyagból készített mását Budakalászon találták meg. A péceliek bevándorlása és letelepedése meghatározó fontosságúnak mutatkozik mind a Kárpát-medence, mind a magyarság kialakulásának történetében. Velük szaporodott ugyanis a Kárpát-medence népessége olyan állagra, mely után a később bevándorolt népek a helyben találtak nyelvét színezhették ugyan, de azt megváltoztatni nem tudták. Vajon milyen nyelvet beszélhetett a Kárpát-medence népessége Kr.e. kétezer táján? 1. Tiszapolgári műveltség -, 2. Bodrogkeresztúri ~, 3. Ludanicei ~, 4. Balatoni ~, 5 Péceli ~. (Kalicz Nándor. Agyag istenek.) A magyar nyelv és népnevünk Különböző vélemények vannak arról, hogy nyelvünk mely korban érte el azon fejlettségét, melyet már magyarnak nevezhetünk. Erre elfogadható választ csak előítéletek nélküli, nyelvészetben és történelemben jól felkészült tudósok tudnának adni. Külföldi tudósok, mint például az olasz Mezzofanti bíboros, az angol nyelvész, Sir John Bowring (ejtsd: Báoring), akik beszéltek magyarul, az 1830-as években a legnagyobb elismeréssel és csodálattal adóztak nyelvünknek. Úgy vélték, eredete az emberi művelődés korai ezredeibe nyúlik vissza. Grover S. Krantz az amerikai Washington Állam Egyetem tanára az Európai nyelvek földrajzi kialakulása című könyvében azt írja, hogy amennyiben kutatásai eredményei beigazolódnak, úgy a magyar nyelv Európa legősibb helyhez kötött nyelve. Annyi biztos,

5 hogy a nyolc-kilencszáz éves magyar nyelvemlékek ma is érthetők, s ha tudjuk, hogy azok a latin ábécé kényszerzubbonyába lettek bújtatva, és azt, hogy Magyarországon a magyar nyelv csak 1844-ben vált az ország hivatalos nyelvévé, akkor mi is elcsodálkozunk, mint annak idején a két külföldi tudós. A latin ábécé-nek ugyanis nem volt betűje nyelvünk minden hangjára. Így például az á, é, ö, ü, cs, gy, ly, ny, sz, ty és zs. Nos, hogyan lehetett a magyar szókat írni e betűk nélkül? Gyümölcs szavunk az egyik legjobb példa. A latin ábécéből hiányzik négy betű a gy, az ü, az ö és a cs, amelyek szükségesek a kérdéses szó helyes írásához. Ezért írták így: gimilc, míg ősi rovásírásunkkal hibátlanul lehetett írni, mert minden hangnak - kivéve a hosszú magánhangzókat - megvolt a betűje. A latin betűkkel írt korai nyelvemlékeink tehát nem tükrözik a magyar szavak helyes írását, még kevésbé azok kiejtését. Az őstörténetünkről szóló írások és rovásírásos emlékeink a küzdelmes századok során nagyobbrészt elvesztek, megsemmisültek. Csak nagyon kevés rovásemlék maradt meg, azok is inkább a későbbi századokból. Ennek két fő oka van. Az első az, hogy miután a magyarság a római hitre tért át, elrendelték a rovásírás üldözését, pusztítását mindannak, ami a magyarság ősi műveltségének, hitének ápolója volt. A másik ok pedig az volt, hogy rovással főleg fára írtak, róttak. Az üldöztetettség századaiban elrejtett rovásírásos fatárgyak a századok során elkorhadtak. Nyelvünk fejlettségi fokának megállapításához ezen elpusztult rovások fontos bizonyítékai lehetnének. Tudnunk kell azt is, hogy a magyar királyi és főúri udvaroknak nyolcszáz évig nem a magyar volt a nyelve, hanem a latin és a német. Nem lehetetlen, hogy e körökben többen használták a török vagy szláv nyelvet, mint a magyart. A királyi és főúri körökben a magyar nyelv tehát tudatosan nem műveltetett. A latin betűs magyar nyelvű írások az ezernégyszázas évek második felében kezdtek nagyobb számban megjelenni, melyek nyelvünk fejlettségéről tanúskodnak. Szinte a mai magyarsággal szólnak hozzánk, míg a franciák vagy angolok alig értik meg az ötszáz évvel ezelőtt beszélt nyelvüket. Ezzel szemben mi a kilencszáz éves Halotti beszédet és az I. András korabeli imát is csaknem hibátlanul megértjük. Ha ezen írások rovásban maradtak volna ránk, akkor érthetőségük, mai nyelvünkhöz való viszonyításuk még hitelesebb lenne az említett okok miatt. E tények a magyar nyelv fejlettségére, ősi eredetére utalnak. Ha nyelvünk eredetét, történetét fürkésszük, nem kerülhetjük ki az ősi sumér nyelv vizsgálatát. A sumerológiának az ezernyolcszázas évek közepétől számos művelője volt. E tudományág alapjait az angol katonatiszt, Henry C. Rawlinson, az ír Edward Hinks és a francia Julius Oppert rakták le. Rawlinsonnak a magyar Rónai Jácint, míg Oppertnek Mátyás Flórián volt a munkatársa. Az őket követők népes táborából az angol Archibald H. Sayce és a francia Francois C. Lenormant emelkednek ki, akik a sumér nyelvészet megalapozói voltak. Amint a feldolgozott anyag gyarapodott, egyre világosabbá vált, hogy a sumér nyelv mind szóállagában, mind szerkezetét illetően az urál-altáji nyelvcsaládba tartozik. Ezek között pedig a magyar nyelvhez áll a legközelebb. A sumér nyelv is ragozó volt. Lenormant például hazánkban töltött el időt, hogy nyelvünket tökéletesebben elsajátítsa, mely a legjobb segédeszköznek bizonyult a sumér nyelv olvasásához. A sumér és magyar nyelv rokonságát olyan szaktekintély is megemlíti munkájában, mint Samuel Noah Kramer A sumérok: Történelmük, műveltségük, és tulajdonságuk (The Sumerians: Their history, culture and character.) című munkájában. A sumérok nyelve tehát alapvetően fontos lehet a magyar nyelv ősi alakjának megállapításában. Vannak, akik úgy vélik, hogy nagyszámú nyelvi, nyelvszerkezeti hasonlóságok, azonosságok arra utalnak, hogy a két nép azonos, vagy egymással közeli rokon nyelvet beszélt. Ezért a mezopotámiai ősi ékírások nyelve felbecsülhetetlen nyelvi és műveltségi érték a magyarság részére. Nem lehetetlen, hogy a sumér nyelv a magyar nyelv ősalakja. Az újkőkor régészeti leletei határozott kapcsolatot mutatnak Mezopotámia és a Kárpát-medence műveltségei között, tehát a két nép nyelvi rokonságát alátámasztani látszanak. Milyen nyelvet beszélt a Kárpát-medence ősnépe, és mi lehetett népneve? A szolnoki Damjanich János Múzeum újkőkori gyűjteményét gazdagítja azon gabonatároló edény nyaktöredéke, melyre két jel van bekarcolva. A nő, a női istenség jeléről, a háromszögről már korábban szó esett. A másik egy nagy M alakú jel, mely a háromszöggel van egybeszerkesztve, mégpedig úgy, hogy a nagy M alakú jel V szöge alkotja a fejjel lefelé álló háromszög

6 két alsó egyenesét, míg a háromszöget bezáró felső egyenest az edénytöredék szegélydíszítése képezi. A háromszögben az agyagból kidomborított orr, az alá bekarcolt száj és a két bekarcolt háromszög alakú szem látható. Emberi arc ábrázolását ismerhetjük föl, mely női istenséget jelképezhet, esetleg születő gyermeket. A nagy M alakú jelnek ezzel szemben nincs nemzetközileg elfogadott értelmezése. Annyit azonban meg lehet kockáztatni, hogy e jelet nagyon fontos, kiemelkedő társadalmi szerepet betöltő valaki vagy valami jelölésére használták, mert megmaradt nemcsak a latin ábécében az m hang írására, hanem nagyon hasonlít a magyar rovásírás m betűjéhez is. Milyen mondanivaló rejtőzhet a nagy M alakú jel mögött? A szolnoki M jeles edénytöredék A nagy M alakú jel esetleges olvasatát az teszi igazán izgalmassá, hogy ez is, ugyanúgy, mint a háromszög, alkalmas a nő, női istenség, azaz az anyaság fogalmainak jelölésére. A két felső szög jelképezheti a női melleket, míg az alsó a szeméremtestet. A két függőleges pedig a lelógó karokat. Női istenség? Anyaisten? Tény, hogy az anya neve a latinban Mater, a németben Mutter, az angolban Mother, a magyarban pedig a nagy- MaMa szóban maradt meg. Kérdés: Ha a nagy M alakú jelet és a háromszöget azonos fogalmak jelölésére használták, akkor e két jelet miért szerkesztették egybe? Annak ellenére tehát, hogy az imént felsorolt példák nagyon kézenfekvőnek, sőt meggyőzőnek mutatkoznak, mégis fel kell tételezni más értelmezés lehetőségét is. Elgondolkoztató ugyanis, hogy a nemzetközi tudomány ezt miért nem ismerte föl? Hiszen a szellemi tudományok élvonalbeli művelői beszélik a latin, német és angol nyelveket. A nagy M alakú jel értelmezésének lehetőségére egy egyiptomi szobrocska deríthet fényt. E szobrocskát az egyiptomi ősműveltséget alapító nép alkotta a Nílus sarából mintegy 5500 évvel ezelőtt. A szolnoki edénytöredék is ebből a korból való. Nos, az egyiptológusok írásaiban olyan megjegyzés is található, hogy ezen ősi nép egy Netra nevű folyó mellől vándorolt a Nílus mentére, s miután megérkezett, a helybelieket megtanították makaru-l (magyarul?) imádkozni. Az Északi- Kárpátokban eredő Nyitra folyót kivéve nincs másik ilyen nevű folyó a szóba jöhető térségben. Nem lehetetlen tehát, hogy az egyiptomi ősműveltséget alapító nép a Kárpát-medencéből indult el. Kíséreljük meg az egyiptomi szobrocska olvasását. Ha ugyanis ránézünk, mindjárt azon érzés támad bennünk, hogy ezen istennő mond valamit. Feltűnő a sasfej, a jellegzetes kartartás és a kéz a becsukott ujjakkal. Az egyiptomi képírásokban a sas az a betű jele. A kéz a becsukott ujjakkal lehet markol vagy ma-rok. A feltartott karok pedig karok. Nos, ha e fogalmakat egybeolvassuk, akkor megkapjuk a ma-karok olvasatot. A magyarok? Most, ha ehhez még hozzáolvassuk a szobrot Isten vagy Nagyasszony értelemmel, akkor megkapjuk a magyarok Istene vagy a magyarok Nagyasszonya olvasatot. Ezen olvasat helyessége nem állítható, de az igen, hogy ha a szobron kiemelt testrészek magyar neveit összeolvassuk, értelmes magyar mondatot kapunk. Képírásról van szó, melyhez olyan tárgyakat, testrészeket használtak, melyek nevei vagy szótagjai alkalmasak egy bizonyos fogalom írására. (Az idegen nyelveket beszélők kíséreljék meg olvasását.) Ezek után megkísérelhetjük a szolnoki edénytöredék jeleinek olvasatát. Ha ugyanis az egyiptomi ősműveltséget alapító nép valóban a Kárpát-medencéből vándorolt el, és magyarnak nevezte magát, akkor nem lehetetlen, hogy a nagy M alakú jel mögött a magyar népnév rejtőzik. Így, ha a nagy M jelet magyar, a háromszöget pedig Isten vagy Nagyasszony értelemmel egybeolvassuk, akkor ebben az esetben is a magyarok Istene vagy a magyarok Nagyasszonya (Boldogasszony) olvasatot kapjuk. Nem lehetetlen tehát, hogy a nép, mely a Kárpát-medencében élt 5500 évvel ezelőtt, magyarul beszélt és magyarnak nevezte önmagát.

7 A szolnoki edénytöredéken még rövid vonalacskák is láthatók, melyek mintha a háromszögből hullanának alá. Ez a vetést végző földművesre emlékeztet, mikor a lendülő kézből a magvak a földre hullanak. Gabonatároló edényről lévén szó, tulajdonosa biztosan az Isten áldását kérte a vetésre a bő termésért. A magyar kutyafajták Nemzetközileg a legismertebb magyar kutyafajták a puli, kuvasz, komondor és a vizsla. A vizsláról Mátyás király korából van említés, és már abban az időben kedvelt vadászkutyának bizonyult. Ma, az amerikai vadászok körében is jól ismert. Eredetére nincs kielégítő adatunk. Badiny Jós Ferenc tanulmányaiból értesültünk, hogy az angol régész, R:C: Thompson Jarmo (Irak) ásatásánál talált egy napon szárított, ékírásos agyagtáblát, melyre a puli neve, így: puli és alakja van bevésve. A sumér ékírásos táblácskákon a komondor és a kuvasz nevei kumundor és ku-assa alakban kerültek elő. A sumérek a kutyát kudda-nak nevezték. Mások ezt nem látják igazoltnak. Ha azonban valósnak bizonyulnának, abból arra lehetne következtetni, hogy e kutyafajták a kárpát-medencei őstelepes nép szolgálatában állottak már a korai ezredekben. Ez azonban nem zárja ki, hogy az avarok és Árpád népe is használták őket. A sumér nyelvben számos olyan szó van, mely e kutyák munkakörével, azaz a pásztorélettel kapcsolatosak, és ma is érthetők, bár nem pontos megfelelőik a mai értelmüknek, de azonos fogalomkörbe tartoznak. Például: A juhászlegény vászonból készült bő-gada-t (len, gatya, Bobula) visel, s miután magára teríti meleg suba-a-ját (díszes, suba, Bobula), fütyörészve tere-el-geti (uralkodik, terel, Dudás. R.) ugadu (düh, Kis D. A dühös kutya ugat) kudda-jával (kutya, Orbán) a jámbor bar-rin-na-ait (bárány, Bobula), miközben ustur-ával (ostor, Dudás R.) nagyokat csördít. A puli, kuvasz és komondor neve ötezer éves cserepeken, írásos alakban megtalálhatók. E kutyák ekkor már hűséges szolgáik voltak gazdáiknak. Háziasításuk tehát több ezer évvel korábbra tehető. A hosszú ezredek során a rájuk bízott és megkövetelt munka ösztönszerű tulajdonságukká vált. Alkalmasak állat- és házőrzésre egyaránt. Gazdáikhoz és a közvetlen családhoz szilárdan ragaszkodnak, azoknak szükség esetén nem megvesztegethető, harcias védelmezői lesznek. Kisgyermekektől még a fájdalmat is eltűrik, legfeljebb odébbállnak. Nagyobbakat morgással vagy fogvicsorgatással figyelmeztetnek, hogy hol a határ, de nem harapnak. Az apróállatot orrukkal terelgetik a helyes irányba, ugyanakkor szívesen csípnek a nagyok oldalába. Idegen a házat vagy nyájat csak a gazda jelenlétében közelítheti meg. Pontosan ismerik a terület határvonalait, amely felügyeletük alatt áll. Az utóbbi időben egyre több komondort használnak Nyugat-Amerikában a nyáj őrzésére. Kiderült ugyanis, hogy a prérifarkas (coyote) ravaszságával a legeredményesebben a komondor veszi fel a harcot. A kuvasz szintén elterjedőben van Amerikában. Termetre a komondor a legnagyobb, rövid, erős állkapcsa az oroszlánéhoz hasonlít. A kuvasz arányos és határozottan szép pofájú, okos kinézésű kutya. A puli a legkisebb, s talán a legokosabb. Akik a pulik tulajdonságait jól ismerik, azt mondják: a puli nem kutya, a puli az puli. Egy tanult, de a második világháború után kényszerből több évig pásztorkodó ember azt állítja, hogy a puli nem ugat, a puli beszél. 36 olyan jelet ismert föl, melyekkel a puli valamit közölni akart gazdájával. A puli közölnivalóját hangszínezéssel, és különböző mozdulatokkal, cselekvéssel fejezte ki, amire soha senki nem tanította

8 A finnugor származáselmélet A finnugor származáselmélet szerint a magyarság őshazája Nyugat-Szibériában az Ob folyó alsó folyása melletti, főleg erdős vidék volt. A Kr.e. IV. évezredben e vidéken éltek az uráli népek. Halászattal, vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték be a mindennapi élelmet. Szerszámaikat fából, csontból és kőből készítették. Ismerték az agyagedény készítését is. Kapcsolatba kerültek az iráni népekkel, akiktől sokat tanultak. A Kr.e. IV. évezredben a szamojédek kiváltak e közösségből és keletre vonultak, míg a Kr.e. III. ezredben az ugor csoport húzódott délebbre, akik a finnugrisztika szerint a magyarok közvetlen ősei lennének. Ők már csiszolták kőeszközeiket, edényeik nagyok voltak, házaikat félig földbe ásták. Halottaikat kinyújtóztatva és útravalóval temették el. Az ugorok Kr.e. kétezer táján a Tobol, Irtisz és Isim folyók völgyébe telepedtek, ahol déli népek hatására átálltak a földművelő és állattenyésztő életmódra. Főleg búzát és kölest termeltek. Állataik a juh, kecske, ló és a tehén voltak, melyeket legeltettek, télen istállókban tartottak. Itt ismerkedtek meg a réz és bronz használatával is. Földbe mélyített nagy házakat építettek, halottaikat halomsírokba temették. Kr.e táján kezdetét vette a nomád állattartás, ami elindította a társadalmi rétegeződést. Egyes állattartók ugyanis nagyon meggazdagodtak. A lovat is e korban kezdték megülni, miközben fokozatosan délebbre húzódtak a Dél-Urál hegységtől keletre eső vidékre. A finnugrisztika szerint itt művelődött ki népi tudatunk és magyar népnevünk. Ezért e vidéket Magyar Őshazának nevezik. A szittya és szarmata hatásra élénk kereskedelem is kezdetét vette náluk, majd pedig megismerkedtek a vas használatával, mellyel párhuzamosan megjelent az íj, a kard, a lándzsa, a pajzs, a bőr- és lemezpáncél, és kifejődött a katonai szervezetük is. Kr.e. 500 táján nyugatra költöztek, a mai Baskíriába, a Volga, Káma és az Uráltól határolt térségbe. Ezt nevezik Magna Hungáriának. Julián barát itt talált rá a visszamaradt hungárusokra az 1230-as évek közepén, akikkel hungárul szót értett. Kérdés: hungár alatt a magyart, avagy valamely török nyelvet kell-e érteni? Erről bővebben szó esik majd az avarok kapcsán. A feltételezett finnugor őshazák. (Történelmi Világatlasz. Kartográfiai Vállalat.) A fokozatosan nyugatra húzódó ugor nép Kr.u. 750 körül a Volga és Don folyamok közötti Levédiába költözött, ahol kazár fennhatóság alá került. Itt sajátították el a rovásírást. A Kazár Birodalom

9 hanyatlása idején önállósultak, majd Etelközbe telepedtek, ahonnan elindultak a Kárpát-medence meghódítására, azaz a honfoglalásra. A finnugor származás- és őshazaelmélet nyelvi rokonságra épített eszmefuttatás, melyre e tudományág művelői szerint sincs tárgyi bizonyíték, azaz régészeti lelet vagy írásos forrás, ami alátámasztaná. Az embertan szintén ellentmond e történetszemléletnek. A magyarság embertani összetételében ugyanis nagyon alacsony a finnugor elem. Dr. Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke (2000) által összeállított A magyarok krónikája című szép kiállítású könyv 8. oldalán az Őstörténet és megtelepedés alcím a következő mondattal kezdődik: A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig csak feltételezésekkel (szerző kiemelése) beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi kutatások alapján. Dr. Fodor István, A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója (2000) a Verecke híres útján... című munkája 139. oldalán olvashatjuk: Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem teljes egészében fehér folt történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem találtak eddig olyan adatokat, amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarokkal lehetne kapcsolatba hozni. A finnugor származáselméletnek sarkalatos hiányosságai vannak tehát. Éppen ezért a magyar tudomány feladata lenne, hogy megvizsgálja az egyéb származáselméletekben rejlő lehetőségeket is. A szittya származástudat Mielőtt a finnugor származáselmélet meghonosodott, szittya-hun származástudatunkban sem mi, sem a világ nem kételkedett. A hivatalos történettanítás elutasítja ugyan, de mégis vannak szakvélemények, melyek nem zárják ki e lehetőséget. A hivatalos álláspont merevségét a mindenkori hatalmi érdek is befolyásolja. Pedig vannak olyan felhasználható mutatók, melyek a szittya származás lehetőségére fényt derítenek, sőt azt megfontolandó alapokra helyezik. A szittya birodalom a hatalmuk tetőfokán az Alpok nyugati nyúlványaitól az Altáj-hegységig terjedt. E roppant birodalmon belül megtalálhatók a szittyák különböző nemzetei, valamint számos meghódított nép is. A birodalom urai a kemény, harcokban edzett királyi szittyák voltak, akik a Feketetenger feletti térségben éltek. Ők voltak koruk csodafegyverének, a visszacsapó íjnak a feltalálói. A szóbeszéd úgy járja, hogy egy török harcos egy ilyen íjjal átlőtte a Boszporuszt, mely szélessége 800 méter. E fegyverek méter távolságból még halálosak voltak. A nyugati íjak hatótávolsága ennek kb. fele volt csak, ami óriási előnyt jelentett a szittyák részére. Kedvelt harci tervük a rajtaütés volt. Az ellenség sorait nyílzáporral és színlelt megfutamodásokkal bontották meg, majd gyors lovaikról a szétszakadt csapattesteket felmorzsolták. A közelharcot - ha csak lehetett - kerülték, de ha nem kerülhették ki, akkor halálmegvető elszántsággal forgatták a szablyát és a harci fokost. Könnyű bőrvérteket viseltek. Lovaikat is ilyenekkel védték. Az ellenség sebesültjeivel és foglyaival emberségesen bántak, ha nem volt okuk kemény megtorlásra. A zöldhalompusztai aranyszarvas A szittya népek ismerték a földművelést, az állattenyésztést, a mesterségek különböző ágait, fémés ötvösművességükkel pedig kiérdemelték a világ csodálatát. Ezen ötvösművészetnek Magyarországon is kerültek elő emlékei, melyeket két fő csoportba lehet sorolni. Az egyik csoportba tartoznak azon ötvösmunkák, melyeket mint ékszert és rangjelzést használtak. Ezen ékszereken szereplő emberi és állati, valamint növényi jelenetek megörökítették a szittyák életének, gondolkodásának és világszemléletének egy-egy mozzanatát. A másik csoportba sorolhatók a hit vagy hiedelemvilággal kapcsolatos, főleg állatábrázolások, melyeket leginkább pajzsokra erősítettek. A szarvas volt a legelterjedtebb állatábrázolás

10 e célból, de egyéb állatjelképek is előfordulnak. A szarvasnak Tápiószentmártonon és Zöldhalompusztán került elő aranylemezből készült két szép példánya. A szittyák a szarvas ősanya gyermekeinek tartották magukat, melynek rokon vonásai megtalálhatók a magyar csodaszarvas mondában. A szarvas ugyanis a Nap, azon keresztül az Isten földi jelképe volt. Mikor a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azt fejezte ki, hogy ő az Isten gyermeke. A csodaszarvas is az isteni gondviselést jelképezi, mely Hunort és Magyart Pannóniába vezette. A szittyák azért erősítették e fémszarvasokat pajzsaikra, hogy azzal az isteni gondviselés védelmét kérjék. A szittya nemzetek a védekezés és hadviselés céljából szövetségekbe szerveződtek, melyet esküvel, a vér használatával, azaz vérszövetséggel pecsételtek meg. A szövetség élére főkirályt, nagykirályt választottak. A vezetőiket halomsírokba, gazdag útravalóval, ékszereikkel, lovaikkal és legkedveltebb feleségükkel temették el. A nagykirály halála esetén negyven napig gyászoltak, miközben a tartósított holttestet nagy kísérettel végighordozták a birodalomban. A gyászmenetet szemlélő harcosok bevagdalták bőrüket, hogy ezzel is kifejezzék fájdalmukat. A hazai régészet a Kr.e. századokból (Kr.e. 500-Kr.u. 12) tudja kimutatni a szittyák leleteit a Kárpát-medencében. E leletek arról tanúskodnak, hogy tömörebb szittya lakosság csak a Mátraalján és Erdélyben élt. Az ország más vidékein inkább csak a vezetőréteg volt szittya. A két említett aranyszarvas érdekessége, hogy hamvasztásos sírokból kerültek elő, melyből arra lehet következtetni, hogy gazdáik nem szittyák, hanem az őslakosság behódolt vagy kinevezett vezetői lehettek. A szittyák ugyanis nem hamvasztották halottaikat. Ezen jelenség alapján feltételezhető, hogy a szittyák szarvastiszteletét átvette az őslakosság. Lehetséges tehát, hogy a Csodaszarvasmondánk rajtuk keresztül öröklődött napjainkig. A magyarság történelmi és vérségi alapon joggal tarthatja magát szittya utódnak, hiszen ötszáz évet nem lehet kitörölni egy nép életéből. Ezt föltétlen megalapozottnak kell tekintenünk az erdélyiek és a mátraaljiak esetében. A Heves megyei, azaz a mátraalji lányok pártáját úgy készítették napjainkig, mint az Ukrajnában előkerült magas rangú szittya hölgy, talán királyné fejdíszét, koronáját. Különbség csupán a fejdísz anyagában van, a készítés módja azonos. A Heves megyei lányok pártáját szövetszalagokból varrták össze, míg a szittya úrnőét aranyszalagokból. A Heves megyei párta és a szittya úrnő fejdísze A nemzetközi szaktudomány a szittyákat mind nyelvileg, mind fajilag indoiráninak tartja. A finnugor nyelvészet szerint ezer, hús, ing, kard, nemez, özvegy, szekér, tehén, tej, tíz és vászon szavaink iráni eredetűek. Lehetséges, de más nyelvi kapcsolatot se lehet kizárni, mint pl. a sumér nyelvet, és azt, hogy esetleg az irániak vették át az ősmagyarból. Isten kardja

11 A nap vörös koronája az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján. Homály borult a nap tűzétől felhevült rónaságra. A puli is körbeterelte a nyájat éjszakai pihenőre. Tüzek gyúltak itt is, ott is. Pásztorlegények készítették vacsorájukat, miközben milliónyi csillag ült a sötét égboltra. Furulyaszó hallatszott innen is, onnan is, melyet időnként egy-egy puli vakkantása vagy bagoly huhogása tört meg. A magasban denevérek köröztek a rovarok után. Azután mély csend borult a nagy rónaságra. Bogát egy utolsó pillantást vetett a pihenő nyájra, felgöngyölte szűrét, feje alá tette és hosszan elnyúlt a bársonyos füvön. Szeme a sziporkázó csillagokat kémlelte. Képzelete a végtelenbe száguldott, talán éppen kedvesénél tett látogatást. Nem tudott elaludni. Éjféltájban lehetett, mikor megindult egy csillag, és nagy sebességgel a föld felé közeledett. Fénye eloszlatta az éj sötétjét. Megriadt a nyáj, és a puli is szűkölt. Bogát felült. Dermedten nézte a tüneményt. Azaz nézte volna, de a vakító fény elől kezével eltakarta szemét. A tüzes csillag nagy sistergéssel csapódott le, és mélyen a földbe fúródott. Még néhányat lobbant, azután kialudt. Bogát úgy megmarkolta fokosa nyelét, hogy az csaknem lángra lobbant. Aztán összeszedte minden bátorságát, és bizonytalanul a lehullott égitest irányába indult, de lábai alig engedelmeskedtek akaratának. Ami talán nem is akarat volt, hanem valami titokzatos erő vonzása. Egy jó erős hajításnyira meg is találta a még mindig vörösen izzó Mennykövet, ami lehetett úgy kétökölnyi nagyságú. Körülötte kiégett a föld és füstölgött a fű. Bogát szemei a vörös golyóra tapadtak, és azon merengett; vajon milyen isteni kinyilatkoztatás lehet e jelenség? Majd szerteágazó gondolataiból felocsúdott. - Meteor! Vasmeteor! - röppent át eszmélkedésén. Bogát tudta, hogy a vasmeteor a szittyák nagykirályát illeti meg. A bojtár nem is késlekedett, a kihűlőben lévő gumó kiásásához fogott. Fokosát nagy lendülettel vágta földbe, és a föllazított földet két kezével serényen kikaparta. A meteor hullása (Kurinsky Kata) Hajnal lehetett már, mikor Bogát a királyi udvarba ért, és a meteorvasat átadta a nagykirály kovácsának. A jutalomról meg is feledkezett. Melle a büszkeségtől dagadt. Nyomban visszasietett a nyájhoz. A kovács se késlekedett. Munkához látott, mert tudta, hogy a kard, mely az ő keze alól kerül ki, egy dicső kor kezdetét jelezi. Az inas serényen taposta a bőrből készített fújtatót, s mikor a vas már fehéren izzott, a mester üllőre helyezte és hullottak a nehéz kalapácsütések egymás után, szaporán. Újra izzították, s megint kalapálták. Így ismétlődött a munka, mígnem elkészült a kard. A nagykirály nagyon megörült ezek hallatára, mert ugyan hatalma nagy, birodalma óriási, de Isten kegyelmét még nem nyerte el. De most itt van e kard! - E kardot Isten küldte! Isten akaratából lehetek népem és a világ ura! - elmélkedett a nagykirály. Igen, de van még egy próbatétel, ami az égi üzenetet bizonyossá teszi. A nagykirály elrendelte, hogy a pusztaságban magas földhalmot emeljenek, és tetejére tűzzék ki a kardot. Ha ugyanis e kardba belevág a villám, és nem égeti el, inkább a legnemesebb acéllá edzi, akkor e kard valóban Isten akaratából lesz hatalmának erőforrása. Sűrű sötét borult a rónaságra. Távolban dörgött és villámlott. A puli már alkonyatkor vihart jelzett. Bogát is behúzódott a nádkunyhóba. Onnan figyelte a villámok cikázását, a vihar közeledését. Az erősödő szél mindjobban tépdeste a kunyhó oldalát. Ömlött az eső, mintha korsóból öntötték volna. Bogát figyelte, egyre figyelte az égi erők küzdelmét. Vakító villám

12 oszlatta el az éj sötétjét, és oly hatalmasat dörrent, hogy a föld is belérengett. A halom csúcsán fellángolt a kard, de csak egy pillanatra. A zuhogó eső nyomban el is oltotta. Bogát megfeledkezett a viharról, az esőről, mint szarvasgím, szökkent a halom tetejére. A vihar elült, és a kard ott állt a bojtárlegény előtt. Valami különös fény áradt belőle. Bogát kirántotta a földből, s amilyen gyorsan csak tudott, a kardal a király udvarába sietett. A testőrök nyomban jelentették a bojtár érkezését, aki bebocsátást nyert a királyi palotába. Bogát mélyen meghajolt, és átadta Isten kardját a szittyák nagykirályának, aki lovára pattan, és a földhányás csúcsára hágott. A karddal a világ négy tája irányában sújtott, majd térdre ereszkedett és a keleti ég irányában mélyen meghajolt, miközben imát mormolt. Isten kardja (Szalai András) (A bécsi Szépművészeti Múzeum Királyi Kincstára (Schatzkammer) részlegében látható egy szablya, melyet ha gondosan megvizsgálunk rádöbbenünk, hogy e szablyát nem hadászati használatra, hanem szertartás céljából vagy nagyfejedelmi jelvénynek készítették. E szablya markolata aranylemezzel van borítva és drágakövekkel díszítve, mely alkalmatlanná teszi harci használatra. A markolat arany burkolatán nincs a használatnak vagy kopásnak jele. E szablya a magyar nagyfejedelmek, majd pedig a magyar királyok tulajdonában volt, de a XI. században Salamon király anyja Nordheim Ottó hercegnek ajándékozta. Testvér, ha Bécsben jársz, tekintsd meg e szablyát, mert ez Isten Kardja!) A bécsi kard markolata A hunok A magyar csodaszarvas eredetmondával szemben a kínai hagyományok úgy tudják, hogy a hunok a Hai-nemzetségből származnak, akiket Kié császár fia, Sun-ui vezetett Kína északi hegyvidékére, miután e nép föllázadt a zsarnok császár ellen Kr.e ban. A szakvélemény szerint a hunok őshazája Közép- Ázsiában, a Góbi-sivatag fölötti vidéken lehetett. Az előzőekben említés esett Grover S. Krantz munkájáról, aki úgy véli, hogy a Kárpát-medencéből már Kr.e tájától kivándorlások történtek. Nem lehetetlen tehát, hogy a hunok is innen vándoroltak keletre, és visszatérésük emlékét a Csodaszarvasmonda őrzi. Annyi biztos, hogy a hunok lovas műveltségű, harcos, pusztai nép volt. Bárhol is volt őshazájuk, idő múlásával Kína szomszédságába kerültek, s mintegy 1500 évig váltakozó sikerrel kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. A két nép közötti határvonal a nagy folyam Huang-ho (Sárgafolyó) volt, bár helyenként a hunok a déli oldalt is birtokolták, mint például a folyam kanyarulatában lévő Ordos tartományt. A korai századokban a hunok íjával, gyors könnyűlovasságával szemben a kínaiak nem tudtak megküzdeni. A világhírű nagyfalat is ellenük építették, mely nem eredményezett megbízható védelmi vonalat. A hunoknak kedvezett Kína megosztottsága is. A Kr.e. IV. században a belső harcokból Csi in állam került ki győztesen, s vezetésével kezdetét vette Kína egységesítése. Ez - és az, hogy a kínaiak lassan kiismerték a hunok harcmodorát - eredményezte, hogy Kr.e. 318-ban a hunok nagy vereséget szenvedtek. Később Hiao-csi ing császár Li Mu tábornokot bízta meg a hunok elleni védelmi rendszer megszervezésével. Li Mu kiváló szervezőnek bizonyult. Kína a nehézgyalogság mellet egyre nagyobb számban állította hadrendbe a hun módra kiképzett könnyűlovasságot is. Ettől kezdve a harcok váltakozó

13 kimenetelűek voltak. A kínaiak Kr.e. 215-ben elfoglalták Ordost, a következő évben pedig átkeltek a nagy folyamon is, és további hun területeket vettek birtokba. Az elfoglalt területre kínaiakat telepítettek. A kínaiak előretörése Kr.e. 209 táján megtorpant, és belső viszályok ütöttek ki. Ebben az időben került a hunok élére Mao-tun nagykirály, aki kiváló szervező és hadvezéri készségekkel rendelkezett. Miután megszilárdította a belső rendet, megindította hadait az elvesztett területek visszafoglalására, ahonnan a kínai telepeseket kiűzte. Birodalma az Altáj hegységtől Csendes-óceánig terjed. Kr.e. 175-ben bekövetkezett halála után Ki-Ok nagykirály vette át a vezetést, aki folytatta elődje politikáját, és a birodalom vezetésére alkalmasnak bizonyult. Kr.e. 160-ban bekövetkezett haláláig élte a hun birodalom a második fénykorát. Kun-sin nagykirály vezetése alatt a hunoknál meglazult a belső rend, ami nagyon kedvezett a kínaiaknak, mert a Han uralkodóház csillaga ekkor volt felfelé ívelőben. Kr.e. 141-ben Vu-ti császár lépett a kínai birodalom élére, kinek hosszú uralkodása alatt a hunok fokozatosan tért veszítettek. Vu-ti a meghódított hun területre kínaiakat telepített, s minden bizonnyal ez vezetett az ázsiai hunok végleges vereségéhez, ami Kr.u. 439-ben be is következett. Öntött-bronz hunüst A hunoknál a Kr.e. 58-ban uralomra lépett Ho-han-sa nagykirály szerette volna megerősíteni a belső rendet, de miután testvére, Csi-csi is ellene fordult, a hunok kettéváltak. Csi-csi és követői nyugatra vonultak és Balhas-tótól délre a felső Talas folyó völgyében telepedtek le. A kínaiak ezt megtudták és szétverték őket. Csi-csi nagykirály is életét vesztette. Ezután hosszú századokig alig esik szó a hunokról. Csi-csi megmaradt hunjai északra menekültek, s miután emberben és állatállományban felszaporodtak, évszázadokkal később, mint nyugati hunok tűntek fel a történelem színpadán. Számos népet meghódítottak, köztük a kemény és harcos alánokat is. 373 táján lépték át a Don folyamot. Ebben az időben lépett uralomra Balambér nagykirály, aki vezetése alatt meghódították a keleti gótokat, és a nyugati gótok egy részét is uralmuk alá hajtották. 377-ben lépték át az Al-Dunát, 378-ban pedig alán és gót segédcsapatokkal felvonultak Konstantinápoly ellen. 380-tól a Kárpát-medence is fennhatóságuk alá került a Duna vonaláig. Balambért Uldin, majd Rua nagykirályok követték, akik tovább növelték a hun birodalmat és a Keletrómai Birodalmat adófizetőjükké tették, míg a Nyugatrómai Birodalommal szövetséges viszonyban voltak. A hunok híres, regés nagykirálya, Atilla (Attila) 434-ben lépett uralomra. Kezdetben ő is fenntartotta a nyugatrómaiakkal a szövetséges viszonyt, de 440 után a két hatalom közötti kapcsolat elhidegült. Ennek két alapvető oka lehetett. Az egyik az, hogy Atilla a világ ura akart lenni, s ennek útjában a Nyugatrómai Birodalom és a nyugati gótok álltak, akik a hunok elől menekülve egyre nyugatabbra húzódtak. A másik pedig az, hogy a kiváló hadvezéri képességekkel rendelkező Aëtius tábornok vezetése alatt a nyugatrómaiak nagyon megerősödtek. Aëtius ugyanis Rua nagykirály udvarában, a 410-es években hosszú éveket töltött mint túsz. Jól ismerte a hun szokásokat, és a hun harcmodort. Atilla és Aëtius személyesen is nagyon jól ismerték egymást, bár néhány évvel Aëtius megérkezése utána a jövendő nagykirályt Rómába küldték túsznak. Atilla is megismerhette a római műveltséget, gazdagságot, a fényűző életmódot, és nem utolsó sorban az erkölcsi züllöttséget, mellyel a hun

14 herceg soha nem barátkozott meg. Megvetette Rómát. A két fiatal 420 táján tért vissza saját népéhez. Atilla lakomája (Than Mór festménye) A leszámolásra szánt nagy ütközetet Atilla diplomáciai cselszövései előzték meg. Atilla szerette volna megakadályozni a nyugatrómaiak és a nyugati gótok közötti szövetséget. Mindkettőt arról biztosította, hogy a másik ellen vonultatja fel hadait, melyek már a Rajna vidékén táboroztak. Atilla külön-külön szeretett volna leszámolni a két ellenféllel. Ez csaknem sikerült is, de az utolsó pillanatban, valószínű Atillától való félelmükben, a rómaiak és gótok között létre jött a szövetség. Atilla, miután meghódította Aurelianum-ot - a mai Orleanst (Franciaország) -, a zsákmányoló hunokra és szövetségeseikre váratlanul a nyugati gótok csapatai törtek, és nagy veszteségeket okoztak. Atilla kénytelen volt visszavonulást elrendelni, és a mai Troyes vidékén csoportosította hadait. A nagy ütközetre 451 július első felében került sor a Maurciacus mezőn - nem azonos Catalaunummal -, ahol 6-7 km szélességben mintegy 200, ,000 harcos vonult fel egyik-egyik oldalon. Atilla lovas alakulatai áttörték az ellenség vonalait, és mélyen visszaszorították őket, de a segédcsapatok nem tudták tartani a jobb- és balszárnyat, így alkonyat felé a bekerítés fenyegette a hun lovasokat. Atilla visszavonulást rendelt el. Aëtius nem használta ki a lehetőséget. Nem, mert a heves küzdelemben maga se tudta felmérni a valós helyzetet. A felmérést csak másnap reggel végezhette el mindkét fél. A harctéren mintegy százezer halott feküdt, és legalább annyi súlyos sebesült. Elesett Theoderich, a nyugati gótok királya. Fia Thorismund is fejlövést kapott, és csak harcosai hősiessége mentette meg a hun fogságtól. Megfogadta, hogy megbosszulja atyja halálát. Harmadnap reggel ő volt az első, aki hátat fordított Aëtiusnak, és hazavonult katonáival, őket követték a nyugatrómaiak segédcsapatai is. Aëtius egyedül maradt. E lehetőséget viszont Atilla se használta ki, ami mutatja mindkét oldal súlyos veszteségeit. A mai napig vitatkoznak azon, hogy a világtörténelem egyik legvéresebb ütközetének ki volt a győztese. A nyugatiak Aëtius győzelméről énekeltek, aki súlyos vereséget mért a rettegett ellenségre. Ha azonban azt nézzük, hogy Atilla hadai maradtak a harctéren, és gyűjtötték össze a gazdátlanul maradt fegyvereket, lovakat és egyéb értékeket, akkor Atillát kell győztesnek tartani. De ha figyelembe vesszük, az Isten Ostorának az volt a szándéka, hogy leszámoljon ellenfeleivel és kikiáltsa magát a Világ Urának, akkor e csata Atilla erkölcsi vereségével végződött. Igaz ugyan, hogy a Hun Birodalom határait a Kaszpi-tengertől az Atlanti Óceánig terjesztette ki. Bármily súlyosak voltak ellenfelei veszteségei, Atilla célkitűzése mégse valósult meg, mert se Aëtius, se a nyugati gótok nem hódoltak be. A nagykirály veszteségei is nagyon súlyosak voltak.

15 Tudta ezt Atilla is, ezért 452-ben felvonultatta hadait Itália ellen. Bevette az erős Aquileia városát. Utána meghódította a Pó folyamtól északra eső városokat, majd átkelt a folyamon. Aemilia bevétele után Ravennát fenyegette, ami nagy riadalmat keltett a császári udvarban. Valentinianus császár Leó pápa vezetésével békekövetséget küldött Atillához. A hun nagykirály biztosította a követeket arról, hogy ő is békét akar, de persze annak ára van. Nem ismerjük az adatokat, hogy Rómának mennyibe került a béke, de biztosak lehetünk abban, hogy adók nélkül Atilla nem fordította volna vissza lova fejét a Tisza irányába. A rómaiak Atillát a magister militum címmel tűntették ki. Aëtius csillaga, mint egy meteor hullott alá olyannyira, hogy gyilkosság áldozata lett. Ekkor még Atilla se sejtette, hogy ez volt utolsó hadjárata. Míg Atilla a nyugatrómaiakkal és a nyugati gótokkal volt elfoglalva, Keletróma császára, Marcianus megtagadta az adók fizetését. 453 tavaszán a nagykirály megkezdte a hadak felkészítését a császár ellen. Ugyanakkor Atilla új asszonyt hozott az udvarba. Ma is vitatott, hogy ki lehetett az új feleség és mi volt a neve. Egyesek úgy tudják, hogy német hölgy, Krimhilda volt. Mások hun lánynak vélik, és Ildikó volt a neve. Nagy volt a vigasság, mondják, Atilla is jó hangulatban volt. A nászéjszakát követő reggelen vértől elöntve, halva találták a világ urát. Atilla halálának okára és körülményére több feltételezést ismerünk. Vannak, akik gyilkosságra, mások érpattanásra gondolnak. Az érpattanás valószínűsége nem zárható ki, mert az ötven éven felüli nagykirály nagyon kedvelte a húsételeket, az érelmeszesedés tehát feltételezhető. Atilla valószínű a Fekete-tenger feletti hun királyi központ térségének valamely halomsírjában nyugszik. A Tiszába való temetés, aligha több a színes mesénél. Atilla halála után nem akadt erőskezű vezető, aki a hatalmas birodalmat uralni tudta volna. A meghódított népek föllázadtak, és minden jel arra mutat, hogy Atilla fiai se tudtak megegyezésre jutni. Az elkövetkező években a hun birodalom szétesett. A megmaradt hunok nagyobb része a Fekete- és a Kaszpi-tenger feletti térségbe húzódott vissza. Köztük Csaba királyfi és hunjai is. A nyugati történettudomány utrigur, kutrigur és szabír hun néven tartja őket nyílván. Az utrigur és kutrigur hunok szövetségéből jött létre a bolgár nép, amely hun utódnak tartja magát, és joggal. Amint tudjuk, Árpád-ágbeli őseink is ebben a térségben tűntek fel. A magyar történettudomány szerint 820 táján jelentek meg, míg a nyugati források már a 730-as évek tájáról jegyzik Árpád-ágbeli őseinket.

16 Árpád népe hun ivadéknak tartotta magát, és ennek valódiságában aligha kételkedhetünk, ha figyelembe vesszük feltűnésük vidéke népeinek történetét. A magyar történettudomány is megemlíti a szavárd magyarokat a Kaukázus déli lejtőin. Nos, ezen szavárd magyarok lehettek a szabír hunok utódai. Amint tudjuk az Álmos nagyfejedelem által létrehozott nemzetszövetségnek fele a szavárd-szabír rétegből tevődött össze. Az onugor réteg pedig az utrigur és kutrigur hunok maradványai lehettek. A nemzetszövetség túlnyomó többsége tehát hun utód volt. A magyarság joggal tartja magát Atilla népe utódjának. Colin McEvedy térképe a kutrigur, utrigur és szabír hunok elhelyzkedéséről.

17 A csodaszarvas Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földet bejárta. Ur volt e város neve, talán azért, mert lakói az Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és feleségének, Enéhnek két fia volt. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magyarnak hívták. Apjuk már kamaszkorukban magával vitte fiait a vadászatokra. Idő múltával a fiúk bátor és daliás legényekké cseperedtek. Mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha birokra keltek, ellenfeleiket mindig leteperték. A csodaszarvas (Szalai András rajza) Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül mennek ki vadászni. Hunor is, Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak, és úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat, szilaj hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy csodálatos színekben pompázó szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Mindannyian megigézve nézték a káprázatosan szép állatot, de csak egy pillanatig. Hunor harsány kiáltása törte meg a mély csendet: - Utána, vitézek! Ejtsük el e vadat! Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. A szélvésznél is gyorsabban száguldtak a paripák, de gyorsabb volt a vad. Sebesen röppent a nyílvessző, de sebesebb volt a szarvas. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni nem tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; s a szarvas is beleveszett a bizonytalan homályba. A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek. Evés közben sok szó esett a pompás állatról, nem tudtak betelni csodálatával. Vacsora után felcsendült a dal, s a jókedvű legények erejéből még néhány szilaj táncra is futotta. Aztán mindnyájan lepihentek, hogy kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába.

18 Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt talpon voltak. Mire a nap arany sugarai beragyogták a keleti ég alját, útra készen állottak. Hunor már ki is adta a parancsot az indulásra. Mint valami varázslat, - talán a földből nőtt ki?, talán a mennyből ereszkedett alá? -, a szarvasgím elébük szökkent. - Vitézek! Száz arany annak, aki elejti! - rivallta Magyar. - Hajrá! Hajrá! - harsant száz torokból, s nagy lendülettel üldözőbe vették a vadat. Hegyre föl, völgybe le, át a végtelen síkságokon. A legények kurjantásai és vágtató paripáik patáinak dübörgése verte fel a vidék csendjét. A nyílvesszők ezreit lőtték ki, de a csodálatos állat, mint valami mennyei fény suhant előttük, sebezhetetlenül. Mikor a Nap koronája a földet érintette, a csodaszarvas beleolvadt az égalj vörös fényébe. A tábortűz mellett táncoló vitézek A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt. Vacsora után a hangulat se volt olyan vidám, mint előző este. A nótázás is kelletlenül ment. Tánchoz meg csak egyik-másik legénynek volt kedve. Szót is alig váltottak. Szemük előtt a csodálatos állat alakja lebegett, gondolatukat igézete tüzelte. Miért nem sebezhető!? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága!? Nem tudták. Nem értették. - Reggel indulunk haza! - mondta Hunor. - Úgy lesz, bátyám. - válaszolt Magyar. - Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. - mormogták többen. Harmadnap reggel lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos színekben, mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két testvér, csak egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és százkét ló százkét lovasával lendült fergeteges üldözőbe. Repültek a paripák, patáik mintha a földet se érték volna. A szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. Ki tudná megmondani, hány folyót, hegyláncot, rónaságot hagytak már maguk mögött?! A Nap az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó tükrébe. Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. A frissen sült pecsenyét szótlanul, kelletlenül fogyasztották, pedig egész nap egy falatot sem ettek. Se nótához, se tánchoz nem volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük előtt egy pajkos fény imbolygott, szüntelenül. Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült. Éjféltájban lenge szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról hangfoszlányokat hozott az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor nyomban utána. A vitézek szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit. Csakhamar egy tisztás széléhez értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában vannak, és a két legszebb hajadon a pannon király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és vitézeik nyomban feleségül vették a leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét országot.

19 Sok évszázaddal később, mikor Hunor és Magyar ivadékai nagyon elszaporodtak, kettéváltak. Hunor utódai lettek a hunok, Magyaré pedig a magyarok. A táncoló hajadonok (Kurinszky Kata) (A sumér, szittya és hun származástudatunkat a Csodaszarvasmonda őrizte meg napjainkig. A mondák valóságos történetek mesés elbeszélői, melyekből rendszerint ki lehet bontani a történet magvát. A Csodaszarvasmondának három változata van. A legismertebb szerint Hunort és Magyart a csodaszarvas Meótisz mocsaras vidékére vezette, ahol Dul király lányait vették feleségül. Miután megszaporodtak, onnan jutottak el a hunok is, magyarok is Pannóniába, mely Dunántúl neve volt a római korban. A monda második változatában Hunor és Magyar egy csodálatos színekben pompázó vadra talált, melyet nem tudtak elejteni, és e vad Perzsia vidékére vezette a testvérpárt. Onnan indultak Pannónia elfoglalására, ahol az ő nyelvüket beszélték. A harmadik változatban csak Hunor szerepel, akinek a csodálatos színekben pompázó vad jelzi, hogy el kell foglalnia Pannóniát. Hunor ugyan meghal, de az őt követő Kattar (Kádár), teljesíti az égi parancsot. A szarvas ugyanis az Égi Fény, azaz a Nap földi jelképe, a Nap pedig az Istené. E szerint a csodálatos színekben pompázó vad, az Isten jelképe, a Nap volt, vagyis Hunort és Magyart az isteni gondviselés vezérelte őket vissza őseik földjére. Az avarok Kr.u. az ötszázas évek elején, Közép-Ázsia pusztaságai mélyén egy újabb harcias, lovas nép tűnt fel, és fokozatosan nyomult nyugat felé. Valójában két, esetleg három népről van szó. Az egyik zsuanzsuan névvel szerepel a kínai forrásokban, s akik a mai Ujguria (Északnyugat-Kína) vidékéről indulhattak el. A kínai feljegyzésekben előforduló, főleg személynevek arról tanúskodnak, hogy a zsuan-zsuanok mongol nyelvűek voltak. A másik nép a hozzájuk csatlakozó, esetleg meghódított fehér hunok lehettek, akik az Aral-tótól keletre eső vidéken éltek. A harmadik nép - feltehetően - házasság révén csatlakozott ezen egyre növekvő népi és katonai hatalomhoz. Egyes jelek arra mutatnak, hogy a Kaukázus gerincétől délre fekvő Szabíria királynője és az avar (zsuan-zsuan) kán, nagykirály házasságot kötöttek. E házasságból születhetett azon uralkodó, akit a görög források Zabargán-nak neveznek. Ebből Szabarkán- Szabírkán-ra lehet következtetni. Valójában az avar réteg nevezhette az avar-szabír házasságból született uralkodót anyai ágon szabír kán -nak. Az így létre jött hatalmas katonai erő 562-ben Baján kagán vezetésével érte el az Elbát, és 568-ban meghódította a Kárpát-medencét is. A történetírás, mint "korai avarokat" tartja nyilván őket. Hatalmuk tetőfokán birodalmuk az Elbától a Fekete-tenger keleti partvidékéig terjedt. Ebben az időben Bizánc évi 120,000 aranyért vásárolt békét Baján nagykirálytól. A 630-as években azonban megtört az avarok hatalma. A Balkánon elszenvedett katonai vereségek következtében a meghódított szláv népek is fellázadtak, s a minden irányból rájuk törő ellenség nyomására birodalmuk a Kárpát-medencére zsugorodott. A griffes avar övveret. A 670-es években egy újabb nép bevándorlásáról tanúskodnak a régészeti leletek és temetkezési szokások a Kárpát-medencében. A történetírás "kései avaroknak" vagy "griffes-indások"-nak, míg mások magyarokat látnak bennük, ezért korai magyarok -nak nevezik őket. Régészeti leleteik azt mutatják,

20 hogy a kései avarok se voltak egységesek. A griffesek állatábrázolásos ötvösmunkái Irán és Belső-Ázsia irányába mutatnak, míg az indások a Volga vidékéről származhattak. Azonkívül egy kaukázusi, valószínű hun származású vezetőréteg is kimutatható. Nincs tisztázva, hogy e népesség hogyan, mikor, és mint egyesült. Nagyon kevés az írásos emlék róluk, mert nem mint hódítók, hanem mint földműves telepesek érkeztek. Az sem lehetetlen, hogy a jövevényeket a korai avarok testvérnépnek tartották, tehát örömmel látták letelepedésüket, mert velük hatalmuk növekedett, tehát fegyveres összeütközésre nem volt okuk. Az "indás" avar övveret Nem kétséges, hogy a kései avaroknak elvitathatatlan szerepük és érdemük volt a Kárpátmedence népességének, így a magyarság szellemi és anyagi műveltségének ötvözésében. Vannak, akik nem tartják lehetetlennek, hogy államszervezésünk egyes elemei is hozzájuk vezethető vissza. A Jenő és Gyarmat nemzetnevek Baskíriában mint nemzetségnevek fordulnak elő. Feltételezhető, hogy e két nemzetnév a korai avaroknál is létezhetett. A legalapvetőbb kérdés a kései avarokkal kapcsolatban az, hogy valóban ők voltak-e a Kárpát-medence első nagy lélekszámú telepesei, akik a magyar nyelvet beszélték? Ennek lehetőségét egyesek az indásokban látják, akik a nagyobb százalékot képviselték, és akik azon területről - Baskíria - indultak volna el, ahol Julián barát 1236-ban rátalált a hungárok-ra, akikkel a híradás szerint hungárul szót értett. E híradásnak az a gyengéje, hogy a latin szövegben sehol nem fordul elő e szó: magyar. Julián, azaz Riccardus barát jelentésében a hungár szót használta, melyet önkényesen a magyar szóval azonosítanak. Jelen ismereteink szerint ennek lehetősége nem zárható ki, de annak se, hogy a Volga mentiekkel nem magyarul, hanem valamely török nyelven folyt a társalgás. Annyi biztos, hogy a kérdéses két szó, hungár és magyar nem azonos eredetre vezethető vissza. Az avar öv Annak lehetőségét, hogy Julián barát nem magyarul beszélt a Volga mentiekkel már csak azért is figyelembe kell venni, mert Árpád népének legalább fele, ha nem az egésze a turk nyelvet beszélte. Ugyanakkor az is tisztázandó, hogy a szabír-magyarnak vélt Jenő és Gyarmat nemzetnevek mint nemzetségnevek, miért létezhetnek a török nyelvű baskíroknál. E jelenségek arra mutatnak, hogy e neveket a keletről jöttek hozták magukkal, mely nem bizonyítja magyar nyelviségüket. A Volga mentiek magyar nyelviségének lehetősége kapcsán még meg kell jegyezni, hogy azokon a vidékeken, ahol az avarok mindkét hulláma és Árpád népe tudomásunk szerint megfordultak, török nyelvű népek helyenként ma is élnek, magyar sehol. Az sem lehetetlen, hogy a keleten maradt magyar nyelvű népek utolsó maradványait az 1230-as években a mongolok - tatárok - semmisítették meg. Bárhogyan legyenek is a dolgok, a kései avarokat őseinknek kell tekinteni, mert vérük ereinkben csordogál, de nem valószínű, hogy ők voltak a Kárpát-medence első nagy lélekszámú magyar nyelvű népe. A kocsi