EZ ÉLET SÖTÉTSÉGE Frank E. Peretti

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "EZ ÉLET SÖTÉTSÉGE Frank E. Peretti"

Átírás

1 EZ ÉLET SÖTÉTSÉGE Frank E. Peretti

2 Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság ellen, melyek a magasságban vannak. PÁL LEVELE AZ EFÉZUSBELIEKHEZ: 6,12

3 1 Teliholdas vasárnap éjszaka volt. Már későre járt, amikor két munkaruhás alak jelent meg a 27-es főúton, Ashtontól, a kis egyetemi városkától nem messze. Mindketten legalább hét láb magasak, arányosak, erős testalkatúak voltak. Egyikük sötét hajú, markáns, a másik szőke és erőteljes. Nézték a várost vagy félmérföldnyi távolságból, figyelték az utcákból, üzletekből kiszűrődő jókedvű zsivajt. Elindultak. Javában folyt az Ashtoni Nyári Fesztivál, az évente megrendezett frivol és kaotikus ünnepségsorozat. A város elbúcsúztatta a Whitmore Egyetem nyolcszázvalahány hallgatóját, köszönetet mondtak és minden jót kívántak nekik, ők pedig végre megkezdhették a régen várt nyári szünetet. Ilyenkor legtöbbjük összecsomagolt és hazautazott, de az ünnepségeket még feltétlenül megvárták: mindannyian részt akartak venni a fesztiválon, az utcai diszkóban, a karneváli forgatagban, a különféle szórakozásokban. Féktelen tombolás folyt, jó alkalom arra, hogy az emberek lerészegedjenek. teherbe essenek, összeverekedjenek, fosztogassanak és végül teljesen kikészüljenek - mindezt egyetlen éjszaka alatt. A város közepén az egyik földbirtokos megnyitott egy üres parkolót, ahol vándortársulat állította fel vásári bódéit, körhintáit. A körhinták a sötétben mutattak a legjobban, vidám fények világították meg az öreg masinákat, melyeket traktormotorokkal hajtottak meg. és ezek versenyt harsogtak a fel-felerősödő karneváli zenével. A meleg nyári éjszakában a kalandra éhes. felajzott tömeg csak egyet akart: szórakozni, szórakozni, szórakozni. Az óriáskerék lassan fordult, meg-megállt. hogy ki- és beszállhassanak, majd tett néhány teljes fordulatot, hogy mindenki megkapja, ami a pénzéért jár. A színes lámpákkal megvilágított körben sebesen forgott a ringlispil, a megkopott töredezett lovak fáradhatatlanul ágaskodtak a gépzene ütemére. A sebtében összetákolt, rozoga járda mentén vásári kikiáltók csalogatták az arra járókat, hogy próbáljanak szerencsét: labdával és aprópénzzel lehetett célba dobni, léggömböket kellett kidurrantani. A két idegen csöndesen állt a forgatag közepén; azon tűnődtek, hogyan képes egy alig tizenkétezres város ilyen hatalmas, nyüzsgő tömeget produkálni. Az egyébként csendes lakosság most csoportokba verődött, hozzájuk csapódtak a máshonnan érkezett szórakozni vágyók, egészen addig, amíg zsúfolásig megteltek a parkolók, az utcák, a kocsmák és az üzletek. A rendőrség teljes erővel dolgozott, de minden megbilincselt vagány, vandál, részeg vagy utcalány helyébe tucatnyi másik bukkant föl. A Fesztivál zárónapjának éjszakáján a hangulat lassan a tetőpontjára hágott, olyan volt az egész, mint egy megállíthatatlan vihar, amelyet ki kell várni, hogy végigsöpörjön, de a pusztítás nyomai ottmaradnak utána. A két idegen a tömegbe vegyülve figyelte, miről beszélnek, mit csinálnak az emberek. Kíváncsiak voltak a városra, mindent Jól megfigyeltek. A tolongó sokaság úgy kavargott körülöttük, mint mosógépben a ruhák, az utca egyik oldaláról, a másikra, meghatározhatatlan, soha véget nem érő körforgásban. A két magas férfi kitartóan figyelte a tömeget. Valakit kerestek. - Ott van - szólt a sötét hajú. Mindketten odanéztek. Fiatal, nagyon csinos lány volt, kezében fényképezőgépet tartva nyugtalanul nézegetett ide-oda. A két férfi keresztülfurakodott a tömegen, odaértek mellé, de ő semmit nem vett észre. - Inkább arrafelé nézz - mondta neki a sötét hajú. Kezét a lány vállára tette és az egyik bódé irányába fordította. Az megindult a bódé felé, keresztül a fúvön, a szétszórt szemeteken. Bent néhány fiatal léggömbökre próbált célba dobni, ez nem keltette fel az érdeklődését, de akkor... észrevette, hogy árnyak lopakodnak a bódé mögött. Fölemelte a fényképezőgépet, még néhány lépést tett csöndben, óvatosan, majd szeméhez illesztette és gyorsan exponált. A vaku fénye rávillantott a bódé mögötti fákra, a két férfi pedig sietett tovább a következő találkahelyre. Gyors léptekkel, egyenletesen, határozottan vonultak keresztül a városon. Végigmentek a városközponttól egy mérföldnyire levő Poplar Streeten, majd föl a Morgan-hegy tetejére, még vagy félmérföldnyit. Nem telt el sok idő és máris ott álltak a pázsittal szegélyezett kis fehér templom előtt. A vasárnapi iskola hirdetőtábláján legfelül egy felirat volt látható: Ashton Közösségi Templom", alá egy régebbi névre sebtében ráírták: Henry L. Busche, lelkész". Visszapillantottak. A hegyről az egész várost be lehetett látni az egyik végétől a másikig. A nyugati

4 oldalon a karnevál fényei villogtak; keleten méltóságteljesen terült el a Whitmore Egyetem. A 27-es főút mentén végig üzletek sorakoztak, itt volt a Sears cég irodája, néhány viharvert benzinkút, a helyi újság egy épülete és egy áruház. Tipikus amerikai kisvárosnak tűnt az egész - ártalmatlannak, mint amilyeneket Norman Rockwell festett meg. De a két idegen nem csak a szemével érzékelte mindezt. Ashton város szellemi valósága még ezen a magaslati ponton is súlyosan nehezedett rájuk. Érezték a nyughatatlan, erős, növekvő, szándékos és nagyon is céltudatos... egészen különleges fajta gonoszságot. Egyikőjüktől sem lett volna szokatlan kérdéseket feltenni, ez többé-kevésbé együtt járt a munkájukkal. Természetes volt, hogy egy kicsit tétováztak, gondolkoztak: miért pont itt? De csak egy pillanatig. Lehet, hogy fokozott érzékenységük, valamilyen ösztön, egy nagyon finom, de számukra mégis érzékelhető benyomás volt az, ami arra késztette őket. hogy azonnal eltűnjenek a templom sarka mögött és a falhoz tapadva a sötétben szinte láthatatlanná váljanak. Nem beszéltek és nem mozdultak, de feszülten figyelték, amint valami közeledett. Az éjszakai csendes utcában kék holdfény világította meg az árnyakat. De az egyik árny nem hajladozott a széllel, mint a fák árnyai, és nem is állt mozdulatlanul, mint az épület árnyéka. Kúszva, remegve igyekezett a templom felé, és közben minden ráeső fényt mintha elnyelt volna saját feketeségével. És ennek az árnynak alakja volt, élőlényszerű, mozgó alakja. Ahogy közeledett a templomhoz, hangokat Is lehetett hallani: karmolászást a földön, hártyás szárnyak halk suhogását közvetlenül a lény szárnyai fölött. Volt keze és lába, de mintha azok nélkül mozgott volna, áthaladt az utcán és a templom lépcsőihez ért. Gonoszul Izzó sárgás szemei visszatükrözték a telihold kék fényét. Bütykös feje kiemelkedett púpos vállal fölé. Kiálló agyarai közül sziszegő lihegés és avas vöröses lehellet kavargott elő. A torka mélyéről feltörő ziháló hang egyaránt lehetett nevetés vagy köhögés. Felemelkedett a mászó testtartásból, körülnézett a csendes környéken, és ráncos fekete arcán fertelmes vigyor Jelent meg. Megindult a bejárati ajtó felé. Fekete keze keresztülnyúlt az ajtón, úgy hatolt be, mint kés a vajba, majd testével is befurakodott, de csak félig. Hirtelen hátraesett, legurult a lépcsőkön, izzó, vörös lehellete dugóhúzó alakú nyomot hagyott maga után a levegőben. Felháborodott és dühös kiáltással feltápászkodott a járdáról. A különös ajtóra bámult, amely nem engedte őt keresztül. Azután hártyás szárnyaival hatalmas levegőörvényeket kavarva fejjel repült neki az ajtónak, keresztülküzdötte magát és bejutott az előtérbe - egy forró, fehér fényből álló felhőbe került. A lény sikoltva takarta el szemeit és érezte, hogy egy hatalmas erőteljes kéz vasmarokkal ragadja meg. Szempillantás alatt úgy kihajították bentről, mint egy rongybabát. Szárnyai suhogtak a sötétben, amint éles szögben Ismét az ajtónak fordult. Vörös színű pára pöfögött ki az orrlyukaiból, karmait támadólag kimeresztette és torkából kísérteties kiáltás tört fel. Kilőtt nyílként, puskagolyóként tört át az ajtón. Azonnal érezte, hogy szétszakad a belseje. Forró pára robbant szét a levegőben, egy utolsó kiáltás hallatszott, összeszáradó kezek és lábak kavarogtak - azután semmi se maradt utána, csak egy fokozatosan csökkenő kénes bűz. A két idegen hirtelen felbukkant a templomban. A nagydarab szőke visszarakta helyére a fénylő kardot és az őt körülvevő fehér fény is elhalványult. - Nyugtalanság szelleme? - kérdezte. - Vagy kétségé... vagy félelemé. Ki tudja? - És ez még a kisebbek közé tartozott, nem? - Még sohasem láttam kisebbet. - Valóban. Vajon hányan lehetnek még? - Sokkal, sokkal többen, mint mi, és mindenütt ott vannak. Soha nem szabad tétlenkedni. - Szóval megláttam- sóhajtott a nagydarab szőke. - De mit akarhatnak itt? Ezelőtt soha nem koncentráltak ekkora erőt, legalábbis itt nem. - Hamarosan kiderül. - A szentély irányába nézett. - Gyerünk, nézzük meg ezt az Isten emberét. Végigmentek a kis előtéren. A faliújságon különféle kérések voltak kifüggesztve, egy szükségben levő család részére élelmiszert gyűjtöttek, valaki gyermekgondozót keresett és volt egy imakérelem egy beteg

5 misszionáriusért. Plakát hirdette, hogy Jövő pénteken gyülekezeti összejövetel lesz. A szemközti falon a heti felajánlások voltak kirakva, látnivalóan kevesebb volt, mint az előző héten. Átmentek a keskeny templomajtón, végig a sötétre pácolt padsorok mellett a szentély felé, ahol egy pici reflektor világította meg a keresztelőmedence fölött lógó egyszerű keresztet. A kopott szőnyeggel borított dobogó közepén volt a kicsi oltár és a pulpitus, rajta egy nyitott Bibliával. Az egész berendezés szerény volt, bár célszerű, egyaránt kifejezhette az emberek alázatát vagy nemtörődömségét, A látványhoz most egy hang is társult: csendes, visszafojtott zokogás hallatszott a jobboldali padsor végéből. Egy fiatalember térdelt ott imádkozva, feje a kemény támlán nyugodott, kezét szenvedélyesen ökölbe szorította. Milyen fiatal és sebezhető - gondolta a szőke férfi. Tekintetében fájdalom, szomorúság és szeretet volt. Ajkai hang nélkül mozogtak, szenvedélyes könnyek között törtek fel belőle a nevek, a kérések és a hálaadás. Ők ketten pedig csak álltak egy darabig, figyelték, tanulmányozták, mérlegelték a helyzetet. - Isten harcosa - szólt a sötét hajú. A nagydarab szőke hangtalanul válaszolt, miközben nézte a bűnbánó, imádkozó férfit. - Igen, ő az. Még most is közbenjár az Úr előtt a városért, az emberekért... - Szinte minden éjjel itt van. A nagydarab férfi elmosolyodott erre a megjegyzésre. - Nem egy jelentéktelen valaki. - De ő az egyetlen. Egyedül van. - Nem - a nagydarab férfi a fejét rázta. - Mások is vannak. Mindig vannak mások is, csak meg kell őket találni. Az ő magányos virrasztó imája a kezdet. - Támadni fogják, tudod. - Igen és az újságírót is. És minket is. - Győznifogunk? A nagydarab férfi szemei mintha ismét felizzottak volna. - Küzdeni fogunk. - Igen, küzdeni fogunk erősítette meg a barátja. Ott álltak a térdelő lelkész mellett; és ebben a pillanatban fokról-fokra, mint egy kibomló bimbó, fehér fény kezdte betölteni a termet. Megvilágította a hátsó falon levő keresztet, lassanként ki lehetett venni a padsorok színét, a fény egyre erősebb lett. Az előbb még szerény és egyszerű szentélybe most földöntúli szépség költözött be. A falak halványan fénylettek, a kopott szőnyeg szinte izzott, a kis pulpitus pedig őrszemként magasodott ki az ellenfényben. A két férfi sugárzó fehér fényben ragyogott, ruhájuk átváltozott és mintha lángolt volna. Arcuk bronzos színben, szemük tűzként izzott. Mindkettőjük derekát csillogó arany öv fogta át és oldalukon fényes kard lógott. Kezüket a fiatalember vállára tették. És ekkor méltóságteljesen kinyíló ernyőként selymes áttetszőén csillámló hártyák kezdtek kibomlani hátukból és a vállukból, szárnyakká nőttek és a fejük fölött átfedték egymást. Fiatal védencüket békesség járta át, lassan abbahagyta a sírást és megnyugodott. Az Ashton Hírmondó konzervatív, kisvárosi újság volt; régimódi és néha picit szervezetlen. Igénytelen. Egyszóval olyan volt, mint a város maga. A szerkesztőségi iroda egy kopottas épületben volt, melynek hatalmas üvegablakai a főútra néztek. Az újság hetente kétszer jelent meg. kedden és pénteken, és hát nem volt túlságosan jövedelmező. Csak rá kellett pillantani az irodára, a berendezésre és rögtön látszott, hogy ez a tevékenység nem valami nagy üzlet. A helyiség elülső felében volt a szerkesztőségi szoba. Volt itt három íróasztal, két írógép, két szemétkosár, két telefon, egy vezeték nélküli kávéfőző, rengeteg papírfecni, Jegyzet, írószer és mindenféle hivatali lim-lom. Egy vasútállomásról kiselejtezett, kopott öreg pult választotta el az irodarészt a kis társalgótól. Az ajtó fölött természetesen volt egy kis csengő, amely mindig megszólalt, ha valaki belépett a helyiségbe. Ezen kis stílű tevékenységek helyszíne mögött luxus húzódott meg, ami talán túl nagyvárosinak tűnhetett itt: a szerkesztő üveggel elválasztott irodája. Ez tulajdonképpen egy utólagos hozzáépítés volt. Az új szerkesztő és egyben a lap tulajdonosa eredetileg nagyvárosi újságíró volt és az üveges szerkesztői szoba élete egyik nagy álma volt.

6 Az új szerkesztőt Marshall Hogannek hívták, erőteljes, nagy-dumájú fickó volt; a szerkesztőségi alkalmazottak - a szedő, a titkárnő, a tördelőszerkesztő, a rovatvezető riporter - leginkább csak Dzsingisz kánnak nevezték. Néhány hónapja vette meg az újságot, és nagyvárosias stílusa időről időre összeütközésbe került a többiek kényelmes, vidékies nyugodtságával. Marshall gördülékenyen, hatékony módszerekkel igazi jó újságot akart csinálni, és úgy adta meg a határidőket, hogy minden időben meglegyen és mindenre legyen idő. De a New York Timestól az Ashton Hírmondóhoz való átállás olyan volt. mintha valaki egy száguldó gyorsvonatról az állóvíz közepébe ugrott volna. Ebben a kis irodában a dolgok nem álltak olyan gyorsan össze; azt a szigorú pontosságot, amihez Marshall hozzászokott, az Ashton Hírmondónál megtorpedózták a megjegyzések, a titkárnő kávéfőzés körüli pepecselése és az örökös sztori-mesélés. Hétfő reggel nagy volt a sürgés-forgás, nyoma sem volt a hétvége hangulatának. Rohamléptekben kellett elkészíteni a keddi számot, mindenki nyakig volt a munkában, összevissza rohangáltak az íróasztalok és a tördelőszerkesztő asztala között, szinte egymást taposták a szűk helyen, hozták-vitték a cikkek piszkozatát, a kiszedendő hirdetéseket, a kész kefelevonatokat és az újságoldalakat illusztráló, méretre vágott és osztályozott fotókat. Hátul a rendetlen íróasztalok és a mozgó alakok között Marshall és Tom, a tördelőszerkesztő, a nagy munkaasztal fölé hajoltak: a Hírmondó keddi számát állították össze a szerteszéjjel heverő papírok közül válogatva - ez idejön, ez nem fér ide, ezt máshová fogjuk beszúrni, ez túl nagy, ide mit tegyünk? Marshall kezdett bosszús lenni. Minden hétfőn és csütörtökön felbosszantotta magát. - Edie! - kiabált a titkárnőjének. - A kefelevonatot az asztalra, a tálcára kell tenni - kezdte, ki tudja már hányadszor -, nem a tálca mellé a földre, nem a... - Nem tettem semmiféle kefelevonatot a földre! - tiltakozott Edie, amint beviharzott a szobába, kezében a többi kefelevonattal. Talpraesett kis nő volt, olyan valaki, aki bátran szembeszállt Marshall gorombaságával. Jobban tudta mindenkinél, különösen pedig az új főnökénél, hogy minek hol a helye az irodában. - Pontosan odaraktam a kis tálcára, ahova mondtad. - Akkor hogy kerültek ide a földre? - A szél fújta le, de azt ne kérdezd meg, hogy honnan fúj a szél - Gyerünk, Marshall - szólt Tom. - A harmadik, negyedik; hatodik, hetedik oldal megvan, de mi lesz az elsővel és a másodikkal? Mihez kezdünk az üres helyekkel? - Odajön majd Bernice beszámolója a Fesztiválról, egy színes riport, érdekes fényképekkel, amint befut és leadja! Edie! - Igen! - Bernice már egy órát késik! Hívd föl még egyszer, Jó? - Éppen most hívtam, de nem veszi fel senki. - A francba! George, a kistermetű, nyugdíjas szedő, aki már csak kedvtelésből dolgozott, székével odébb gurult a szedőgéptől: Mit szólnátok ehhez? - Szalonnasütés hölgyeknek. Épp most fejezem be és Mrs Marmaselle olyan szexis a képen, hogy ez megérne egy sajtópert. - Persze - sóhajtott Marshall -, pont az első oldalon. Már csak ez hiányozna nekem. - Hát akkor mi legyen? - kérdezte Edie. - Tudna valaki írni a Fesztiválról? - Én horgászni voltam - szabadkozott George. - Ez a Fesztivál túlságosan vad nekem. - Engem el sem engedett a feleségem - szólt Tom. - Nekem van néhány élményem - mondta Edie. - Kezdj hozzá rögtön - utasította Marshall. - Ez az év eseménye a városban, valamit kell róla írnunk. Megszólalt a telefon. - Na, meg vagyok mentve? - csipogta Edie, és fölvette a kagylót. - Jó reggelt, Hírmondó. - Hirtelen földerült. - Szia, Bernice! Honnan beszélsz? - Hol van? - kérdezte vele együtt Marshall is. Edie arcára rémület ült ki. - Igen... Jól van, nyugodj meg... persze... ne aggódj, kihozunk.

7 - De hát hol a fenében van? - fakadt ki Marshall. Edie megrovóan pillantott rá. - A börtönben! 2 Marshall sietve érkezett a rendőrségi épület alagsorába, de azt kívánta, bárcsak kint hagyta volna az orrát meg a fülét. A cellasorra nyíló rácsos kapu mögül, a zsúfolt cellákból kiszűrődő zaj és szag nem sokban különbözött az előző napi karneválétól. Idefelé Jövet feltűnt neki, milyen csendesek az utcák ezen a reggelen. Nem is csoda, hiszen minden zaj beköltözött a hideg, visszhangos, málló vakolatú betonzárkákba. Itt volt az összes kábítós, garázda, vagány, akit csak a rendőrök be tudtak gyűjteni - most az egész olyan volt, mint egy túlzsúfolt állatkert. Néhányan viccre vették a dolgot, agyonfogdosott kártyákkal pókereztek és nagy hangon mesélték hőstetteiket. Az egyik hátsó cellában egy egész galeri tanyázott, azzal szórakoztak, hogy trágár megjegyzéseket tettek a szomszédos zárkába bezsúfolt prostituáltakra, akiket Jobb híján itt helyeztek el. Mások részegen, kedvetlenül gubbasztottak a sarokban, a maradék pedig a rácsok mögül bámult ki és kétértelmű megjegyzéseket tett a laptulajdonosra. Marshall örült, hogy Kate fönt maradt. Jimmy Dunlop, az új fogdás hűségesen őrködött az íróasztalnál, űrlapokat töltött ki és közben erős kávét ivott. - Á, Hogan úr - szólította meg -, egyből idetalált? - Nem tudtam várni... és nem is várok tovább! - szólt Marshall erélyesen. Nem érezte jól magát. Ez volt az első Fesztiválja, és bár sok mindenre fel volt készülve, azt azért nem gondolta volna, hogy ilyen sokáig elhúzódik az egész hercehurca. Az asztal fölé hajolt, hogy nyomatékot adjon a türelmetlenségének. Nos? - kérdezte. -Hmmm? - Azért Jöttem, hogy kihozzam az újságírómat. - Azt mindjárt gondoltam. Megvan az engedélye? - Ide figyeljen! Most fizettem ki az óvadékot odafönt. Föltételezem, hogy már ideszóltak telefonon. - Hát... nekem még nem szólt senki, és engedély nélkül nem megy. - Jimmy! - Igen? - Rosszul van letéve a telefonja. - Ó!... Marshall helyére csapta a kagylót, a készülék fájdalmasan megcsörrent. - Hívja fel őket! Marshall fölegyenesedett és nézte, amint Jimmy először mellétárcsázott, letette, majd újratárcsázott. Na. ez se különb, mint a többiek Itt a városban, gondolta Marshall és idegesen igazgatta őszülő, vöröses haját. Egyébként kedves kis városka ez, talán egy kicsit bárgyú, mint egy öntelt gyerek, aki mindig bajba keveredik. De hát a nagyváros se különb, vigasztalta magát. - Hogan úr! - szólt Jimmy, kezével letakarva a beszélőt. - Kivel is beszélt? - Kinney-vel. - Klnney őrmestert kérem. Marshall türelmetlen volt. - Gyerünk, adja ide a folyosókulcsot Szólok neki, hogy Itt vagyok. Jimmy odaadta a kulcsot. Volt már dolga Marshall Hogannel. Ahogy végigment a cellasoron, füttyszóval fogadták, gúnyos megjegyzések repültek felé, cigarettacsikkekkel egyetemben. Azonnal meg akarta találni a zárkát. - Krueger, tudom, hogy itt vagy valahol! - Gyere, vigyél ki innen Hogan - válaszolt egy meggyötört, elkeseredett női hang a folyosó végéről. - Akkor nyújtsd ki a kezed és integess vagy valami! - Egy kar nyúlt ki a rácsok közül és elkeseredetten intett. Marshall odament, belecsapott a tenyérbe és szembetalálta magát egy börtöntöltelékkel: Bernice Kruegerrel. jeles cikkírójával és riporterével. Fiatal, vonzó, huszonéves nő volt. Fésületlen, barna hajjal, drótkeretes szemüvegben. Nyilvánvalóan keserves éjszaka állt mögötte. A jó tucatnyi zárkatárs - néhány idősebb és néhány feltűnően fiatal nő - főként prostituált volt. Marshall nem tudta hogy sírjon vagy nevessen.

8 - Kerek perec kimondom: szörnyen nézel ki. - Pedig csak a munkámat végeztem. És most - utcalány lettem - Igen, Igen, akárcsak mi! - ricsajozott egy tagbaszakadt Marshall elhúzta a száját és a fejét rázta. - De hát miféle interjúkat készítettél? - Most ne humorizáljunk. A tegnapi sztori egyáltalán nem vicces. Nem nevetek, hanem mérgelődöm. Ez nem nevetséges, hanem felháborító. Gyalázatos dolog volt ezt a feladatot rám osztani. - Nézd, valakinek meg kellett csinálnia a Karnevált. - Tudtuk előre, hogy nincs új a nap alatt, sem a hold alatt, és nem is volt. - Viszont letartóztattak. - És mindezt azért, hogy lebilincseljük az olvasót egy jó kis botránnyal. Mi másról is lehetett volna írni? - Akkor mondd el, hogy mi volt. A zárka mélyéről megszólalt egy spanyol lány. - Az. hogy nem jött össze neki az üzlet! - mire az egész társaság vihogásban tört ki. - Követelem, hogy engedjenek ki! - dühöngött Bernice. - Csinálj már valamit. Marshall! - Jimmy éppen most beszél Kinney-vel. Már kifizettem az óvadékot. Kiviszünk innen. Bernice kissé lecsillapodott, majd folytatta. - Szóval, hogy a kérdésedre válaszoljak, beszélgettem emberekkel, megpróbáltam jó fotókat, jó jegyzeteket készíteni. Gondolom Nancy és Rosie - két fiatal lányra pillantott, akik ikrek lehettek és mosolyogva néztek Marshallra - nemigen érthették, mit csinálok, miért járkálok körbe-körbe olyan zavartan. Beszédbe elegyedtünk, de ebből nem újságcikk származott, hanem egy igen kellemetlen szituáció, amikor is Nancy megkörnyékezett egy civilruhás zsarut, és mindannyiunkat letartóztattak. - Pedig Bernice-nek is egész jól ment volna - kuncogott Nancy, és játékosan megbökte Rosét. - És miért nem mutattad meg a személyidet, meg az újságíró igazolványodat? - kérdezte Marshall. - Azt sem engedte, hogy elővegyem, pedig megmondtam neki, hogy ki vagyok. - És hallotta is? - Marshall a lányokhoz fordult - Hallotta? Azok csak a vállukat vonogatták, de Bernice fölemelte a hangját és kiabálni kezdett. - Ez a hangerő megfelel? Ugyanígy kiabáltam tegnap éjjel is, amikor rám kattintottá a bilincset! - És szeretettel üdvözölt Ashtonban. - De megszerzem az azonosító számát! Hogan fölemelte a kezét, hogy leállítson egy újabb kifakadást. - Ide figyelj, nem éri meg a fáradtságot... - Nekem erről más a véleményem! - Bernice... - Néhány dolgot feltétlenül meg akarok jelentetni. Egész oldalas cikket fogok írni erről a Szuperzsaruról és a semmirekellő, kretén főnökéről. - Kiről? Brummelről? - Nagyon érti a módját, hogy kell eltűnni, mint a kámfor. Pedig ő tudja, hogy ki vagyok. Hol van most? - Nem tudom. Nem tudtam elérni ma reggel. - És tegnap éjjel sem foglalkozott az üggyel! - De hát miről van szó? Bernice hirtelen elhallgatott, de Marshall látta az arcán, he van még mondanivalója. Ebben a pillanatban kinyílt a folyosó rácsos kapuja és me lent Jimmy Dunlop. - Majd később megbeszéljük - mondta Marshall. - Minden rendben, Jimmy? Jimmyt egyelőre túlságosan lekötötte a zárkából jövő gúnyos kiabálás, követelőzés ahhoz, hogy rögtön válaszoljon. De kezébe!! hozta a zárkakulcsot, és ez volt a lényeg. - Lépjenek odébb az ajtótól, kérem - rendelkezett. - Hé, mikor változtat már a stílusán? - feleseltek vissza foglyok, de azért hátrébb vonultak. Bernice kilépett és Jimmy isméit bezárta a zárka ajtaját. - Oké - mondta -, óvadék ellenében szabadlábra helyezem. Értesíteni fogják a vádemelés időpontjáról. - Kérem vissza a táskámat, az igazolványomat, a jegyzeteimet és a fényképezőgépemet- sziszegte Bernice, miközben kifelé tartott.

9 Kate Hogan karcsú, vörös hajú, méltóságteljes nő volt. Megpróbálta hasznosan eltölteni az idejét, amíg fent, az előcsarnokban várakozott. A Fesztivál után volt itt elég látnivaló, bár nem éppen kellemes. Éppen néhány szerencsétlent kísértek, vagy inkább vonszoltak be. de azok megbilincselve is ellenkeztek, szájukból folyt a trágár beszéd; mások meg most szabadultak, miután az éjszakát rács mögött töltötték. Szinte olyan volt az egész, mint egy bizarr műszakváltás: az első műszak távozott, szegényes cókmókjukat papírzacskóban vitték kissé félénken, tétován, a második műszak pedig most érkezett, mind megbilincselve, méltatlankodva. A rendőrtisztek többségét máshonnan vezényelték ide, hogy a kis ashtoni csapat erősítést kapjon, és túlórázásnál bizony nem fizették mg a külön kedvességet, udvariasságot. Az ablaknál ülő hölgy cigarettája a hamutartóban parázslott, csak néha jutott hozzá, hogy beleszippantson a ki- és beadogatott papírok özönében. Kate szemszögéből nézve az egész nagyon sietősnek és felületesnek tűnt. Ügyvédek Jöttek-mentek, de munkájuk nemigen akadt, hiszen egy fogdában eltöltött éjszaka olyan büntetés volt, amelyet ezek közül az emberek közül bármelyik el tudott viselni és most már csak egyet szerettek volna: békésen odébállni a városból. Kate önkétlenül is összerázkódott. Szegény Bernice-t is idehurcolták ezzel a csőcselékkel. Biztos már teljesen kivan. Egy gyengéd, de erős kar ölelte át a vállát. - Végre, hogy itt vagy! - Neked sem ártott egy kis felüdülés azok után, amiket lent láttam - mondta Marshall. Kate odabújt Marshallhoz. - Itt minden évben ez megy? - kérdezte. - Nem. Ahogy hallom, minden alkalommal egyre rosszabb. Kate ismét összerázkódott. Marshall pedig hozzátette: - Majd a Hírmondó megírja a magáét. Itt az ideje, hogy a város megtudja, mi folyik itt. - Hogy van Bernice? - Jól van. Túl fogja élni. - Nem beszélsz valakivel a dologról? - Alf Brummel most nincs itt. De még ma beszélni fogok vele, és majd meglátjuk, mit tehetek. És azt se bánnám, ha visszaadnák a huszonöt dolláromat. - Biztos nagyon elfoglalt. Nem szeretnék rendőrfőnök lenni egy ilyen napon, mint a mai. - Majd teszek róla, hogy ő még kevésbbé szeressen. Bernice jelent meg dühös arccal a fogdában töltött éjszaka után, cipője szaporán, élesen kopogott a linóleumon. Nála is papírzacskó volt. és mérgesen turkált benne, hogy lássa, minden benne van-e. Kate kitárta a karját és megölelte. - Hogy vagy Bernice? - Ez a Brummel egy piszkos szemét alak, a polgármester egy trágyadomb, és hogy az a zsaru micsoda, az már nem túr nyomdafestéket. Fel vagyok háborodva, és nagyon szeretnék lezuhanyozni. - Akkor bosszuld meg az írógéppeddel. A keddi számban le kell hozni a Fesztivál sztorit - mondta Marshall. Bernice végigtapogatta a zsebeit, előkapott egy köteg összegyúrt WC-papírt és átnyújtotta Maishallnak. - A hűséges riporter, aki mindig a hivatásának él! Mi mást csinálhattam volna azon kívül, hogy a hulló vakolatot bámulom és sorban állok a WC-re? Mindent nagyon életszerűen leírtam, és belevettem még egy helyszíni interjút is a lebukott utcalányokkal, a különlegesség kedvéért. Ki tudja, ez talán elgondolkodtatja a várost, hogy hova jutunk lassan. - Képek vannak? - kérdezte Marshall. Bernice átnyújtott neki egy tekercs filmet. - Biztos lesz köztük olyan, amit használni tudsz. Még van pár kép a gépemben, de azoknak személyes vonatkozásuk van. Marshall mosolygott. Meg volt elégedve. - Akkor be sem kell Jönnöd. És holnapra minden szépen elrendeződik. - Talán addigra én is visszanyerem az újságírói objektivitásomat. - És nem leszel ilyen izzadtságszagú. - De Marshall! - szólt rá Kate. - Hagyd csak, mindig így beszél velem, már megszoktam - szólt Bernice.

10 Időközben előhalászta a táskáját, az igazolványát, a fényképezőgépét, összegyűrte apapírzacskót, és megvetéssel behajította egy szemétkosárba. - Autóügyben mi a helyzet? - Kate elhozta a te kocsidat - magyarázta Marshall. -Az lenne a legjobb, ha hazavinnéd. Nekem még tető alá kell hoznom az újságot, azután előkerítem Brummelt. Bernice fölkapta a fejét. - Tényleg. Brummel! Beszélnem kell veled. Félrehúzta Marshallt, mielőtt az ellenkezhetett volna és Kate-nek is csak egy bocsánatkérő pillantás jutott. Elvonultak egy félreeső sarokba. Bernice fojtott hangon beszélt. - Ha tényleg beszelsz Bummel-lel. szeretném, ha tudnád, amit én tudok. - Azon túl, ami úgyis nyilvánvaló? - Hogy ő egy gyáva, pitiáner, kretén alak? Igen. azon túl Csak néhány apróságot tudok, de talán egyszer összeáll majd a kép. Mindig azt mondtad, hogy van érzéked a részletek iránt. Azt hiszem láttam őt tegnap éjjel a lelkészeddel a karneválon. - Young lelkésszel? - Az Ashtoni Egyesült Keresztény Gyülekezet lelkésze. Igaz? A helyi keresztény tanács elnöke, helyesli a vallási toleranciát és elítéli az állatkínzást. - Igen, így van. - De Brummel nem is a ti templomotokba jár. - Nem, ő abba a kis picibe jár. - Ott voltak a léggömbös bódé mögött a félhomályban, három másikkal: egy szőke nővel, egy köpcös kövér fickóval és egy kísérteties, fekete hajú asszonnyal, aki napszemüvegben volt. Napszemüvegben éjjel! Marshallra mindez egyelőre nem gyakorolt különösebb hátát Bernice folytatta, mintha csak meg akarta volna győzni valamiről. - Azt hiszem, nagy bűnt követtem el ellenük: lefényképeztem őket és minden jel arra mutat, hogy ez egyáltalán nem tetszett nekik. Brummel egészen megrémült és csak hebegett-habogott, Young határozott hangon fölszólított, hogy távozzam, mert más dolgokról tárgyalnak. A dagi elfordult, az a kísérteties kinézetű nő meg csak bámult rám tátott szájjal. - Azon nem gondolkoztál, hogy egészen másképp fogod ezt az egészet, ha szépen megfürdesz és kialszod magad? - Hadd fejezzem be és utána megbeszéljük, jó? Szóval az utcán ezután a kis incidens után történt, hogy Nancy és Rose odajöttek hozzám. Tehát nem én mentem oda hozzájuk, hanem fordítva. Nemsokkal ezután letartóztattak és elvették a fényképezőgépemet. Látta, hogy Marshall nem kap a dolgon, türelmetlenül nézegetett körbe és lassan hátrált. - Jól van, jól van, csak még egy valami - mondta Bernice, és megpróbálta visszatartani. - Brummel ott volt végig, és mindent látott. - Mi mindent? - A letartóztatásomat! Megpróbáltam megmagyarázni annak a zsarunak, hogy ki vagyok, meg akartam mutatni az újságíró igazolványomat, de ó csak elvette a táskámat, a fényképezőgépemet és megbilincselt. A léggömbös bódé felé pillantottam és láttam, hogy Brummel felém néz. Aztán eltűnt a szemem elől, de meg mernék rá esküdni, hogy mindent látott! Marshall, sokszor végiggondoltam ezt az egészet tegnap éjjel, és azt hiszem... á. nem is tudom már, hogy mit higyjek, de azért ez mégiscsak furcsa. -És a kalandregények szabályai szerint a következő lépés az. hogy a filmet kivették a fényképezőgépedből - szólt közbe Marshall. Bernice megnézte a gépet. - Nem még benne van, de ez semmit sem jelent. Hogan sóhajtott egyet és megpróbálta végiggondolni a dolgot. - Oké, akkor próbálj meg mindent összeszedni, egymás mellé rakni, aztán meglátjuk, mi jön ki belőle. Most már mehetünk? - Marshall! Tévedtem én valaha is? - Hát persze! - Menj már! Most az egyszer legyen benned egy kis Jóérzés! - Oké. majd meglátjuk.

11 - Vár a feleséged. - Tudom, tudom. Marshall nem tudta, mit is mondjon Kate-nek, amikor visszaértek. - Ne haragudj - morogta. - Tehát az autókról volt szó - mondta Kate. - Bernice, idehoztam a kocsidat, hogy haza tudj vele menni. Megteszed, hogy elviszel és kiteszel útközben a házunknál? - Igen. persze - felelte Bernice. - Marshall, ma délután nagyon sok dolgom van. Haza tudnád hozni Sandyt a pszichológiaóra után? - kérdezte Kate. Marshall nem válaszolt, de arcáról határozott "nem"-et lehetett leolvasni. Kate kivett a táskájából egy kulcscsomót és átadta Bernice-nek: - A kocsi kint áll a sarkon túl, a miénk mellett. Nem hoznád ide? Bernice vette a lapot és kiment a kocsiért. Kate szeretettel átölelte Marshallt és nézte az arcát. - Gyerünk, próbáld meg. Csak most az egyszer. - Ebben az államban tilos kakasviadalokat rendezni. - Tudod, ő ugyanolyan mint én. Anyja leánya. - Azt se tudom, hol kezdjem el - mondta Marshall. - Már az is valami, ha elmész érte. Használd ki a lehetőséget. Ahogy az ajtó felé indultak. Marshall körülnézett, és valami furcsát érzett a bensejében. - Érzed ezt a valamit itt a városban Kate? - mondta végül. - Mint valami fertőző betegség. Mindenkit valami vírus fertőzött meg. Egy napfényes reggel az előző éjszaka gondjait is megenyhíti. Erre gondolt Hank Busche, amint kilépett a kis verandára. Egy olcsó kis bérelt házban lakott a templomtól nem messze. Kicsi, fehér, kocka formájú ház volt, a tetőt moha nőtte be. Egy sövénnyel kerített kicsi kert tartozott hozzá. Az egész egyáltalán nem volt fényűző, sőt; de hát erre tellett a lelkészi fizetésből. Nem panaszkodott. Maryvel együtt nyugodtan, kényelmesen éltek itt, és a mát reggel tényleg gyönyörű volt. Ez volt az a nap, amikor jól kialhatták magukat, és kint, a lépcső előtt két üveg tej várt rájuk. Fölkapta a tejes üvegeket, hogy aztán kerítsen egy tál búzapelyhetés elkészítse a reggelit - Jó kis kikapcsolódás volt ez számára gyötrelmei és megpróbáltatásai között. Eddig is tudta, hogy mit jelent a küzdelem. Apja lelkész volt, és mindketten sok dicsőségen, sok viszályon mentek keresztül: ez már együttjárt az egyházi újítók életével, a lelkipásztorkodással, az utazgatással. Hank kis korától kezdve tudta, hogy ő is ezt az életet fogja választani, ő is ilyen módon akart szolgálni az Úrnak. Számára az egyházi munka mindig is nagyon izgalmas volt. Izgalmas volt, amikor apjának segített az első időkben, izgalmas volt a Biblia-iskola, a szeminárium, aztán a kétéves lelkészképző, és tulajdonképpen a mostani munkája is izgalmas volt. Nemrég ünnepelte huszonhatodik születésnapját, és tele volt tűzzel - de ezen a helyen nehézségekbe ütközött ennek a tűznek a továbbadása. Valaki lelocsolta a rőzsét, és még nem tudta, hogy mit kezdjen vele, hogyan lobbantsa lángra. Valamilyen oknál fogva megválasztották lelkésznek, tehát valaki kellett, hogy támogassa a szolgálatát, de aztán ott voltak a többiek, akik... akik izgalmassá tették a dolgot. Izgalmassá tették, amikor megtérésről prédikált, amikor a bűn ellen prédikált, amikor felvette Krisztus keresztjét és hirdette az evangéliumot Ezen a ponton elsősorban azért maradt rendíthetetlenminden támadás ellenére, mert volt hite és bizodalma abban: Isten akarata; hogy ezen a helyen szolgáljon. Egyébként - gondolta magában -, most Inkább élvezzük a reggelt, ez az Úr ajándéka. Ha úgy ment volna vissza a házba, hogy nem fordul hátrál akkor megkímélte volna magát a gyalázattól és szellemét tisztán megőrizte volna. De hátrafordult és meglátta a feliratot, amit valaki fekete sprayvel írt fel a ház falára: MEGDÖGLESZ TE..." Az utolsó szó egy trágárság volt. Szemével lassan végigpásztázta az egész házfalat, időbe tellett, amíg felfogta a helyzetet. Csak állt egy darabig, először arra gondolt, ki tehette, aztán arra, hogy miért, aztán meg arra, hogy le lehet-e valamivel tisztítani. Megnézte közelebbről, megérintette az ujjával. Az éjszaka történhetett, már teljesen megszáradt. - Drágám! - Mary hangját hallotta valahonnan bentről. - Nyitva hagytad az ajtót.

12 - Hmm... - nem tudott mit válaszolni. Nem akarta, hogy Mary is megtudja. Bement, finoman becsukta az ajtót, és leült gyönyörű, fiatal felesége mellé, hogy együtt fogyasszák el a reggelit: egy tál búzapelyhet és néhány forró vajas pirítóst... Ez volt életének napfényes oldala, az ő kedves, vidám felesége. Szép volt, de egyben nagyon határozott jellem is. Hank sokszor sajnálta, hogy a jelenlegi küzdelmeken feleségének is keresztül kellett mennie. Végül is hozzá mehetett volna egy jómódú, bár unalmas könyvelőhöz vagy biztosítási ügynökhöz is. Ugyanakkor óriási segítséget jelentett, hogy mindig mellette állt, hitt Istenben és hitt a férjében. - Mi a baj? - kérdezte rögtön az asszony. A csudába! Hiába próbálom eltitkolni, hiába teszek úgy, mintha semmi sem történt volna, csak észreveszi - gondolta Hank. - Hát... - kezdett neki. - Még mindig a tanácsülés miatt bánkódsz? Ezt ki kell használnod, Busche! - Igen, egy kicsit. - Nem is vettem észre, mikor jöttél haza. Nagyon sokáig tartott? - Nem. Alf Brummelnek el kellett mennie egy fontos megbeszélésre, nem részletezte, hogy hova, a többiek meg, tudod, hogy van, elmondták, amit akartak és hazamentek. Engem meg otthagytak, hogy nyalogassam a sebeimet. Aztán ottragadtam a templomban, imádkoztam egy kicsit. Utána már nagyon jól éreztem magam -felderült az arca. - Az az igazság, hogy valóban éreztem az Úr vigasztalását tegnap éjjel. - De azért mégiscsak fura időpontot választottak a tanácsülésnek, pont a Fesztivál idejére tették. - És pont vasárnap estére! Épp hogy az istentisztelet befejeződött. - És megint ugyanaz volt a téma? - Hát azt hiszem, Lou ügyét csak ürügyként használják, hogy bajt keverjenek. - És mit mondtál nekik? - Megint ugyanazt. Hogy csak azt tettük, amit a Biblia mond: elmentem Louhoz, aztán felkerestük Johnnal együtt, aztán a gyülekezet elé vittük a dolgot, és hát végül kizártuk őt a gyülekezetből. Igen, ez volt a gyülekezet döntése. De miért nem fogadja el ezt a tanács? - Nem tudnak olvasni. Talán nem beszél világosan a Tízparancsolat a házasságtörésről? - Dehogyisnem. Hank letette az evőeszközt, hogy Jobban tudjon gesztikulálni. - És még rám voltak mérgesek tegnap este! És rákezdték, hogy ne ítélj, hogy te is meg ne ítéltess". - Ki volt az? - Hát megint ugyanazok, az Alf Brummel-féle társaság: Alf, Sam, Turner, Gordon Mayer... tudod, a régi csapat. - Ne hagyd, hogy erőszakoskodjanak veled! - Úgysem tudnak eltéríteni a véleményemtől. Mary egyre jobban felháborodott. - De hát mi a csuda baja van ennek a Brummelnek? A Biblia ellen akar hadakozni, vagy az igazság ellen, vagy mi? Ha nem lenne ez az ügy. akkor kitalálna egy másikat! - Jézus szereti őt, Mary - csitította Hank. - Arról van szó, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy ő bűnös, és hogy a hozzánk hasonló emberek mindig is háborgatni fogják az olyanokat, mint ő. A legutóbbi lelkész is az Igét hirdette, és Almák ez nem tetszett. Most én hirdetem az Igét, és ez most sem tetszik neki. Elég nagy tekintélye van, és azt gondolja, hogy az igehirdetésbe is beleszólhat. - De ebben téved! - Legalábbis az én esetemben. - De akkor miért nem megy el máshová? Hank jelentőségteljesen fölemelte az ujját. - Ez egy Jó kérdés, kedvesem! Úgy látszik van egy olyan téveszméje, miszerint az ő legfontosabb feladata, hogy lelkészeket tegyen tönkre. - Ők meg ugyanilyen sötét képet festenek rólad. De te nem olyan vagy! - Hm... igen, festenek. Akkor mondhatom? - Mit? Hank nagyot sóhajtott és a szemébe nézett. - Volt egy látogatónk tegnap. Ráfestett valamit a ház falára.

13 - Micsoda, a mi házunkra? - Hát... a tulajéra. Az asszony fölkelt. - Hol van? - Kiment az ajtón, úgy, ahogy volt, papucsban. - Ó, nem igaz! Hank odament hozzá és együtt nézték a feliratot. Még mindig ott volt, teljes valóságában. - Őrület! Mi rosszat tettünk mi. bárkivel is? - Mary elsírta magát. - Látod, pont erről beszéltünk az előbb - mondta Hank. Mary nem is értette, amit mondott, de megvolt a maga elképzelése. mégpedig a legkézenfekvőbb, - Talán a Fesztivál... - ez mindig kihozza a legrosszabbat az emberekből. Hanknek is megvolt a maga véleménye, de nem szólt semmit. A gyülekezetből lehetett valaki, gondolta. Sok mindennek elmondták már: szenteskedőnek. fanatikusnak, morális bajkeverőnek Még azzal is megvádolták, hogy homoszexuális és veri a feleségét. Az egyik dühös gyülekezeti tag lehetett az, esetleg Lou Stanley egyik barátja, vagy éppen maga Lou. Talán soha nem fog rá fény derül de nem is baj. Isten úgyis tudja, hogy ki volt. 3 Néhány mérföldnyire a várostói, a 27-es főúton egy nagy fekete limuzin száguldott. Hátul a plüss ülésen egy kövér, középkorú férfi ült a titkárnőjével, egy magas, karcsú, koromfekete hajú nővel. A férfi eleven, tömör stílusban diktált, a nő pedig gyorsírással jegyezte az üzletkötéssel kapcsolatos szöveget. - Valami eszembe jutott - szólt a férfi. A titkárnő fölnézett a jegyzetfüzetéből. - A professzornő azt állítja, hogy küldött nekem valamikor egy csomagot, de nem emlékszem, hogy valaha is megkaptam volna. - Miféle csomagot? - Egy kis könyvet. Személyes jellegű dolog. Nem írnád föl magadnak, hogy majd a farmon utánanézünk? A titkárnő kinyitotta az irattartóját és úgy csinált, mintha fölírta volna, valójában azonban semmit sem írt. Ezen a napon Marshall már másodszor járt a bíróságon. Először Bernice-t kellett kihozni a fogdából, most pedig Alf Brummel-hez, a rendőrfőnökhöz Jött látogatóba, ahhoz a Brummelhez, akit Bernice legszívesebben megfojtott volna egy kanál vízben. Amikor elkészült a Hírmondóval, éppen föl akarta hívni Brummelt, amikor csörgött a telefon, és a rendőrfőnök titkárnője, Sara jelentkezett. Délután kettőre beszélték meg a találkozót. Ez jó húzás volt a részéről, gondolta Marshall. Fegyveszünetet kér. mielőtt megindulnának a tankok. Beállt a bírósági épület előtti állandó parkolóhelyére a Buick-jával, kiszállt és egy pillanatra megállt az autó mellett, nézte az utcát, kutatta a Fesztivál vasárnap esti záróakkordjának nyomait. A Fő utca első pillantásra ugyanolyan volt. mint mindig, Marshall éles szemeivel mégis úgy látta, mintha mindenki erőtlenül, fájdalmasan, lomhán járkálna. Az emberek meg-megálltak, a szokásos tempó lelassult. Ashton város generációkon keresztül büszke volt hagyományos melegszívűségére és méltóságára, adott arra, hogy gyermekei megfelelő körülmények között éljenek. De mostanában valami belső nyugtalanság, aggodalom, félelem volt a levegőben, mintha valamilyen betegség emésztette volna a várost láthatatlanul. Ez külső jelekben is megnyilvánult: a kirakatokat sok helyen furnér lemezzel fedték be. a parkolóórákat tönkretették, szemét és üvegcserép hevert az utcán szerteszét. De ha az üzlettulajdonosok és az alkalmazottak összesöpörték is a szemetet, kimondatlanul is megmaradt a bizonyosság, hogy a belső problémák, a bajok folytatódnak. A bűnözés nőtt, különösen a fiatalok körében; az ember lassan már a szomszédjában sem bízhatott; sosem volt még ennyi rosszindulatú pletyka és botrány a városban. A félelem és bizalmatlanság légkörében az élet egyszerű örömei fokozatosan eltűntek, senki sem tudta, miért és hogyan. Marshall megindult a tér felé. A parkolóval szemben két bokrokkal és fűzfákkal szegélyezett épület állt. Az egyik oldalon volt a bíróság előkelő, kétemeletes téglaépülete, benne a városi rendőrség irodáival és az alagsorban azzal a bizonyos cellasorral. Az épület előtt parkolt a város három rendőrautója közül az egyik. A tér másik oldalán állt az üveghomlokzatú városháza, itt volt a polgármester irodája, a városi

14 elöljáróság és más döntéshozó szervek székhelye. Marshall megindult a bíróság épülete felé. Bement a rendőrség feliratú egyszerű, Jelentéktelen kinézetű ajtón, de a kis fogadóhelyiségben senkit sem talált. Hangok szűrődtek ki a zárt ajtók mögül, de úgy tűnt, hogy Sara, a titkárnő pillanatnyilag nincs a helyén. De nem - a fogadópult mögött az egyik hatalmas iratgyűjtő lassan ríngatózott előre-hátra, és alóla nyögéseket, sóhajokat lehetett hallani. Marshall áthajolt a pulton és komikus látványban volt része. Sara - szűk ruha ide vagy oda - térden állva küzdött a tömött fiókos szekrénnyel. A mérkőzés állása éppen :0 volt a fiókos szekrény javára, úgyhogy Sara teljes vesztésre állt. Ő is és ruhája is. Éppen egy rosszul időzített káromkodást eresztett meg, amikor meglátta, hogy valaki nézi, és már túl késő volt, hogy felvegye a szokásos, kimért modorát. - Ó, szia. Marshall... - Bakancsot kéne hordanod. Azzal berúghatnád a fiókot. Sara örült, hogy legalább egy ismerős az. Marshall elég gyakran járt ide és a társaság jó részét ismerte. - Ez itt - mondta Sara egy idegenvezető tagolt stílusában - Alf Brummel rendőrfőnök úr hírhedt iratszekrénye. A főnök most kapott egy gyönyörű újat, én pedig megörököltem a régit! Hogy miért pont az én irodámba kellett tennie, azt nem érem fel ésszel de azt az utasítást adta, hogy itt kell lennie! - Túl ronda ahhoz, hogy a szobájában tartsa. - Khaki színű... látod ilyen az ízlése. Ekkor megszólalt a házi telefon. A titkárnőmegnyomta a gombot és beleszólt. - Igen, uram. Brummel rikácsoló hangja volt az. - Hé, villog a riasztóm... - Bocsánat, én voltam. Csak be akartam zárni az iratszekrényt - Rendben. Aztán próbálja meg átrendezni a dolgokat. Jó? - Megérkezett Marshall Hogan. - Rendben, küldje be. Sara fölnézett Marshalira és sokatmondóan megrázta a fejét. - Nincs szükséged egy titkárnőre? - Marshall mosolygott, Sara pedig magyarázatképpen folytatta. - A szekrény pont a riasztócsengő mellett van. Ahányszor kihúzom valamelyik fiókját, elrendelik a teljes riadókészültséget. Marshall intett felé és az egyik ajtón át belépett Brummel irodájába. Alf Brummel ott állt, kitárt karokkal és széles mosollyal köszöntötte. - Végre, végre! - Hello Alf. Kezet ráztak, Brummel bevezette Marshallt és becsukta az ajtót. Harmincas éveiben járhatott, nőtlen, egykori nagyvárosi vagány zsaru volt, és olyan nagyvilági életstílust folytatott, ami meghazudtolta a rendőri fizetését. Mindig nagyon szívélyes volt, de Marshall soha nem bízott benne Igazán. Ha jól belegondolt, nem is igen szerette Alfot. Túl széles volt a mosolya. - Hát akkor - vigyorgott Brummel -, foglalj helyet, foglalj helyet. Úgy néz ki, elkövettünk egy nevetséges hibát a hétvégén - mondta. Marshall lelki szemei előtt megjelent a zsúfolt cella, ahol a riporterét a prostituáltakkal zárták össze. - Bernice-nek nem volt kedve nevetni az éjszaka, és én is szegényebb lettem 25 dollárral. - Hát ezért vagyunk most itt, hogy tisztázzuk ezt az egész ügyet - mondta Brummel. Kivett egy csekket a fiókjából és átnyújtotta Marshallnak. - Tessék, az óvadék visszatérítése. És elmondanám azt is, hogy Bernice-től hivatalos formában bocsánatot kérünk. De Marshall, kérlek, mondd el, mi történt. Ha ott lettem volna, leállítottam volna az egész eljárást. - Bernice állítja, hogy ott voltál. - Én? Hol? Persze egész éjjel Jöttém-mentem, de... - Látott téged a karneválon. Brummel még szélesebb vigyort erőltetett magára. - Nem tudom, kit láthatott valójában, de én nem is voltam a karneválon. Sok dolgom volt itt. Marshall már nem visszakozhatott. - Látott téged, éppen akkor, amikor letartóztatták. Brummel úgy tett, mintha nem hallotta volna. - Gyerünk, mondd el, mi történt. Szeretnék végére járni

15 ennek az ügynek. Marshall hirtelen leállt a támadással, maga sem tudta miért. Talán udvariasságból, talán félelemből. Akármi is volt az oka, nekikezdett a történetnek, elhadarta a sztorit röviden, tömören, szinte címszavakban, ahogy Bernice-től hallotta. A bizalmas részleteket azonban óvatosan kihagyta. Beszéd közben figyelmesen megnézte Brummelt, körülnézett az irodában, figyelmét nem kerülte el a berendezés, a dekoráció legkisebb részlete sem. Inkább ösztönszerú volt ez nála. Az évek során megszokta, hogy mindent megfigyeljen, feltűnés nélkül. Az az igazság, hogy nem bízott ebben az emberben, de különben is egy újságíró, már csak újságíró marad. Megállapította, hogy Brummel igényes ízlésű, rendszerető ember, a fényezett íróasztalon is minden szépen katonás rendben sorakozott. A fal mellett, a ronda fiókos szekrény helyén egy különlegesen szép, pácolt tölgyfából készült irodaszekrény állt, polcokkal, rézgombos fiókokkal, üvegajtókkal. - Ml van Alf, feltörtél? - nézett Marshall a szekrényre. -Tetszik? - Nagyon. - Szépen kicseréltem a régi fiókos szekrényt. Csak élére kell állítani a garast. Nem szerettem azt a szekrényt. Az irodának is legyen meg a maga rangja. Nem? - Hát, igen. EJha! Saját másológéped is van... - És vannak még külön könyvespolcok is. - És még egy telefon? - Telefon? - Hát mi az a vezeték, ami a falból Jön ott ki? - Ja. az a kávéfőzőhöz van. De hol is tartottunk? - Igen, igen, szóval Bernice... - és Marshall folytatta a történetet. Volt gyakorlata abban, hogy fordítva is olvasson, amíg beszélt. jól megnézte Brummel naptárat. A kedd délutánok kissé kitűntek a többi közül, mert következetesen üresek voltak, annak ellenére, hogy nem kedden volt Brummel szabadnapja. Az egyfit keddhez be volt írva egy találkozó: Olivér Ybung tiszteletes. - Ó - szólt csevegve -, holnap találkozol a lelkészemmel? Rögtön látta, hogy túllépett a megengedett határon. Brummel meghökkenve és ingerülten kapta föl a fejét, megpróbálta kivillantani a fogait: - Ja igen. igen. Olivér Young a te lelkészed. - Ti ismeritek egymást? - Hát, nem mondhatnám. Egyszer találkoztunk, azt hiszem... - De te nem abba a másik kicsi templomba jársz? - De igen, az Ashton Közösségi Templomba. De folytasd, halljuk. mi történt végül? Marshall csodálkozott, milyen könnyen zavarba tud Jönni ez; fickó, de nem feszegette tovább a dolgot. Legalábbis egyelőre. Inkább folytatta a mondókáját. ahol abbahagyta, és szépen be fejezte Bernice sérelmeivel. Észrevette, hogy közben Brummel rendezgetni kezdte az íróasztalát és a naptárját is letakarta. - Mondd, ki volt az a zsaru, aki nem hagyta, hogy igazolja magát? - Egy külső ember volt. nem hozzánk tartozik. Ha Bernice megszerzi a nevét vagy az azonosító számát, gondoskodom hogy felelősségre vonják. Tudod, hogy erősítést kellett kérnünk Windsorból a Fesztivál idejére. A mieink mind Jól Ismerik Bern Kruegert. - Az utolsó mondatot Brummel kissé kegyetlen súllyal megnyomta. - Akkor miért nem ót hívtad Ide. hogy bocsánatot kérhess tőle? Brummel előrehajolt és komoly hangon válaszolt. - Úgy gondoltam. Jobb ha veled beszélek. Nem akartam, hogy személyesen kelljen bejönnie ide az irodámba. Gondolom, tudod, miken keresztül ez a lány. Oké. gondolta Marshall, megkérdezem. - Új ember vagyok itt a városban. Alf. - Nem mesélt még róla? - Te viszont - úgy látom - örömmel megteszed! Ez kicsúszott és talált is. Brummel hátradőlt és Marshall arckifejezését kutatta. Marshall arra gondolt, hogy nem is bánja, hogy kimondta. Brummel belekezdett. - Marshall... személyesen akartam ma találkozni veled, mert szeretném...

16 rendbehozni a dolgot. - Tehát halljuk, mi mondanivalód van Bernice-szel kapcsolatban. - Jól válogasd meg a szavaidat, Brummel gondolta magában. - Szóval... - Brummel hebegett-habogott -, úgy gondoltam, nem árt. ha megtudsz egyet-mást. Bernice Jónéhány hónappal azelőtt jött Ashtonba, hogy te átvetted a lapot. Akkor volt néhány hete, hogy az egyetemista húga öngyilkosságot követett el. Bernice heves bosszúállástól fűtve érkezett a városba, hogy felderítse a húga halálát körülvevő titokzatosságot, de... mindannyian tudtuk, hogyez egy olyan dolog, amire sohasem fog fény derülni. Marshall Jó darabig nem válaszolt. - Ezt nem tudtam. Brummel halk, gyászos hangon folytatta. - Meg volt róla győződve, hogy valami piszkos ügyről van szó. Egészen agresszív módon nyomozott. - Újságíró vér folyik az ereiben. -Az biztos. De figyelj. Marshall... ez a mostani letartóztatás, ez tévedés volt. szégyenteljes tévedés, egészen őszintén. Tényleg nem hiszem, hogy szívesen jönne ide megint ebbe az épületbe. Érted már? Marshall nem volt benne biztos, hogy érti. Azt sem tudta biztosan, hogy mindent jól hallott-e. Hirtelen nagyon gyengének érezte magát és nem tudta azt sem. hogy hová tűnt a mérge olyan gyorsan. És a gyanúja. Tudta, hogy nem szabad mindent bevenni, amit ez a fickó mond. vagy mégis? Tudta, hogy Brummel hazudott, mikor azt mondta, hogy nem volt a karneválon, vagy talán Bernice tévedett? Vagy csak rosszul értettem, amiket mondott? Vagy... hol is vagyok most tulajdonképpen? Gyerünk. Hogan, vagy talán nem aludtál eleget az éjszaka? -Marshall? Belenézett Brummel fürkésző, szürke szemébe és egy kicsit elzsibbadt, mintha álmodna. - Marshall - szólt Brummel -, remélem, érted. Érted már, igaz? Marshall megpróbálta összeszedni magát, és úgy találta. Jobban érzi magát, ha egy pillanatra nem néz Brummel szemébe. - Huh... - elég idétlen kezdés volt, de ennyire tellett. - Hát igen, Igen Alf. azt hiszem értelek. Azt hiszem helyesen tetted. - Szeretném rendbe hozni ezt az egész dolgot, különösen kettőnk között. Á, ne aggódj, Igazán nem nagy ügy az egész. - Még amikor kimondta, akkor sem tudta, hányadán is áll. Brummel megint kivillantotta a fogait. - Nagyon örülök, hogy ezt hallom Marshall. - De nézd, legalább fölhívhatnád. Tudod, eléggé személyes jellegű a sérelme. - Föl fogom hívni. Brummel előrehajolt, különös mosoly ült ki az arcára, kezét összekulcsolta az íróasztalon, megint azzal a zsibbasztó, átható, furcsa tekintettel nézett Marshallra. - Marshall, beszéljünk a kettőnk kapcsolatáról és a városról. Tisztában vagyunk azzal, hogy a városnak hasznára válik a te lelkes újságírói hozzáállásod. Minden kertelés nélkül meg kell, hogy mondjam, a legutóbbi szerkesztő... eléggé sértő módon viselkedett a várossal szemben, különösen a vége felé. Marshall érezte, hogy most jön a java. Brummel folytatta. - Olyan ember kell nekünk, mint te vagy, Marshall. Nagyon nagy befolyásod van a s ajtón keresztül, ezt mindenki tudja, de csak egy megfelelő ember képes ezt a befolyást helyes mederben tartani. Itt a közintézményekben mindannyian a s javát akarjuk, az emberek érdekeit szolgáljuk. Akárcsak te. Te is az ő érdekükben tevékenykedsz. - Brummel idegesen végigsmította a haját, majd megkérdezte. - Érted miről beszélek? - Nem. - Hát... Brummel megpróbált más irányba tapogatózni. - Azt mondod, új vagy itt a városban. Miért ne beszélhetnénk egyenesen? Marshall megvonta a vállát: Miért ne? - és Brummel folytatta. - Először is ez egy kisváros, és itt, ha adódik egy probléma ány ember között, akkor szinte mindenki azzal akar foglalkozni. És nem maradhatsz a névtelenségben, mert itt ilyen egyszerűen nem létezik. Na most. az előző szerkesztő ezt nem vette figyelembe ilyan dolgokat művelt, ami az egész lakosságra kihatott. Betegesen demagóg ember volt. Lerombolta az emberek hitét a helyi kormányzatban. a közalkalmazottakban, egymásban és legvégül az őbelé vetett bizalmat is eljátszotta. Ez aztán betett neki. Nekünk is fájó seb volt, időbe tellett, míg mindannyian túljutottunk rajta, most is felszakítom a sebet,

17 mikor elmondom, milyen szégyenteljesen hagyta itt a várost az az ember. Egy tizenkét éves kislányt molesztált. Megpróbáltam elsimítani az ügyet, amennyire tőlem tellett. De ebben a városban nagyon kínos volt az egész. Azon voltam, hogy lehetőleg a legkevesebb gondot és fájdalmat okozzam a kislány családjának és általában az embereknek. Nem erőltettem, hogy bíróság elé állítsák azt az embert, föltéve, ha itthagyja Ashtont soha többet nem mutatkozik a környéken. Ő bele is egyezett ebbe. De soha nem felejtem el, micsoda ügy volt ez, és kétlem, hogy a város valaha is elfelejti. - És ezzel - folytatta - eljutottunk a közöttünk levő kapcsolathoz. Többek között azért is nagyon sajnálom a Bernice-szel való affért, mert jó viszonyt szeretnék a rendőrség és a Hírmondó között, és kettőnk között is. Nem szeretném, ha ezt bármi elrontaná. Összefogásra van szükségünk, bajtársiasságra, jó közösségi szellemre. - Hatásszünetet tartott. - Marshall, azt szeretném, ha közösen tudnánk fellépni és tudnánk együttműködni ennek a célnak az érdekében. Némán és hosszan, várakozásteljesen nézett. Marshall ideges volt. Fészkelődött a székben, rendezgette a gondolatait, érzéseit és szinte kerülte a fürkésző, szürke szemeket. Lehetséges, hogy tényleg becsületes fickó, de az is lehetséges, hogy az egész előadás arra megy ki: diplomatikus módon elterelje a figyelmet arról, amibe Bernice belebotlott. De Marshall képtelen volt világosan gondolkodni, és érzései is vegyesek voltak. Az újságíróját alaptalanul letartóztatták és az egész éjszakát a fogdában kellett eltöltenie - ő meg kezdett nem törődni a dologgal; ez a vigyorgó rendőrfőnök meghazudtolta Bernice-t és Marshall ezt is bevette. Gyerünk Hogan, emlékezz csak, miért Jöttél ide! Nagyon fáradtnak érezte magát. Visszagondolt arra. hogy miért is költözött ide Ashtonba. Szerette volna, ha megváltozik az életstílusa, az övé és a családjáé, szerette volna abbahagyni a nagyvárosi intrikákat, küzdelmeket és egyszerű sztorikkal akart foglalkozni, középiskolás akciókkal, fa tetején fönnragadt macskákkal. Talán a Timesnál eltöltött évek miatt, úgy nézett most Brummelre, mint egy inkvizítorra. Mit akart ez? Veszekedést? Vagy. hogy kiabálni kezdjen: egy kis békét és nyugalmat szeretnék végre? Hirtelen, jobbik énje ellenére, úgy érezte, nincs miért aggódnia; Bernice filmje szépen elkészül, a képek bebizonyítják, hogy Brum-melnek volt igaza és Bernice tévedett. És Marshall valóban azt kívánta, hogy így legyen. De Brummel még mindig válaszra várt. még mindig azzal a zsibbasztó tekintettel nézett rá. - Öööö... - kezdte Marshall félszegen, és tényleg nem tudta, hogy is kezdje el. - Figyelj, Alf, tényleg belefáradtam a harcba. Lehet, hogy ebben nőttem fel. lehet, hogy a Timesnél ez volt a munkám lényege, de elhatároztam, hogy ideköltözöm és ez magáért beszél. Elfáradtam és már nem is vagyok fiatal. Rendbe kell jönnöm. Meg kell tanulnom, mit is jelent embernek lenni és egy kisvárosban más emberekkel együtt élni. - Igen - mondta Brummel -, ez az. Pontosan erről van szó. - Szóval... ne aggódj. Én is békét és nyugalmat keresek itt, akár a többiek. Nem akarok harcolni, nem akarok több gondot. Tőlem nem kell félned. Brummel el volt ragadtatva és kezet nyújtott. Marshall elfogadta, és ahogy kezet ráztak, szinte úgy érezte, hogy eladta a lelke egy részét. Valóban Marshall Hogan mondta ezeket? Úgy látszik, nagyon elfáradtam, gondolta. Észre sem vette, és már kint állt Brummel irodájának ajtaja, találkozó szemmel láthatólag véget ért. Miután Marshall elment és az ajtó becsukódott utána, Alf Brummel felszabadult sóhajtással süllyedt bele a karosszékbe, és csak ült egy darabig, bámult a semmibe, erőt gyújtott a következő feladathoz. Az ő számára Marshall Hogan csak bemelegítés volt. Az igazi próba most következett. Közelebb húzta a telefont, egy pillanaig mereven nézte, majd tárcsázott. Hank éppen a ház falát festegette. amikor megszólalt a telefon. Mary kiszólt neki: - Hank, Alf Brummel keres! Hoppá - gondolta Hank. Pont, amikor itt van nálam ez a csőre töltött ecset. Kár, hogy nem személyesen jött ide. Útközben, amíg odaért a telefonhoz, megvallotta vétkét az Úrnak.

18 - Halló - szólt bele a kagylóba. Brummel egyedül volt az irodájában, mégis hátat fordított az ajtónak és visszafojtott hangon beszélt, hogy még személyesebbé tegye a beszélgetést. - Szia, Hank. itt Alf. Gondoltam felhívlak ma reggel és megkérdezem, hogy vagy... tegnap óta. - Ó, - mondta Hank. Úgy érezte magát, mint egér a macska szájában. - Azt hiszem, jól. Jobban, talán. - Szóval gondolkodtál rajta? - Hát persze. Sokat gondolkodtam rajta. Imádkoztam, átnéztem egypár idevonatkozó Igét... - Hmm. Szóval nem változtattad meg a véleményed. - Nézd, ha Isten Igéje megváltozik, majd én is megváltozom, de szerintem az Úr nem fog eltérni attól, amit kimondott, és én is ehhez tartom magamat. - Hank, tudod, hogy gyülekezeti találkozó lesz most pénteken. - Tudom. - Hank, tényleg segíteni szeretnék neked. Nem akarom, hogy tönkretedd saját magad. Szerintem jó munkát végeztél az egyházban de... hogy is mondjam? A megosztás, a civakodás... mind csak jó, hogy rombolja ár egyházat. - De hát ki civakodik? - Ugyan már... - És, ha már itt tartunk, ki hívta össze a gyülekezeti találkozót? Te. Sam. Gordon. Semmi kétség, hogy Lou még mindig bűnben él. Akárcsak az a valaki, aki ráfestett a házam falára. - Csak aggódunk érted, ennyi az egész. Az egyház érdekei ellen harcolsz. - Ez jó! Eddig azt hittem, te ellened harcolok. De értetted, mit mondtam? Valaki ráfestett a házam falára. - Mit? Mit festett oda? Hank megmondta neki. Brummel sóhajtott. - Ah, Hank, ez szörnyű! - Mary és én is szörnyűnek találjuk. Képzeld csak magad a mi helyzetünkbe! - Hank, ha én a te helyedben lennék, újra végiggondolnám az egészet. Tudod, mi lesz ebből? Megindul a szóbeszéd és az egész város ellened fordul. Ez azt is Jelenti, hogy előbb vagy utóbb az egész város a gyülekezetünk ellen fordul. És itt élünk, ebben a városban, Hank! Azért vagyunk itt. hogy segítsünk az embereknek, hogy a kezünket nyújtsuk feléjük, nem pedig, hogy éket verjünk magunk és a város közé. - Jézus Krisztus evangéliumát hirdetem, és sokan vannak, akik el is fogadják. Ugyan hol van itt az az ék. amiről beszélsz? Brummel kezdte elveszíteni a türelmét. - Hank, legalább tanulj az előző lelkész példájából. Ő is ugyanezt a hibát követte el. És nézd meg, mi lett vele. - Tanultam tőle. Megtanultam: csak annyit kell tennem, hogy adjam föl az elveimet, rejtsem el az igazságot, söpörjem be a szőnyeg alá, hogy senkit se sértsen. Akkor aztán minden rendben lesz, mindenki szeretni fog és mi újra egyetlen boldog család leszünk. Tulajdonképpen Jézust is félrevezették. Sok barátját megtarthatta volna, ha beadja a derekát és csak a politikával foglalkozik. - Talán te is azt akarod, hogy megfeszítsenek! - Én lelkeket akarok megmenteni, bűnösöket akarok megtéríteni, segíteni akarok az újjászületett hívőknek, hogy növekedjenek az Igazságban. Ha nem ezt tenném, akkor nagyobbtól kellene félnem, mint te és a bizottság többi tagja. - Ezt én nem nevezném szeretetnek, Hank. - Szeretlek mindannyiótokat. Alf. Éppen ezért adom nektek a megfelelő orvosságot. Vonatkozik ez elsősorban Loura. Brummel kivágta az aduját. - Hank. gondoltál már arra, hogy be is perelhet? Csönd volt a vonal túlsó végén. Végül megszólalt Hank. - Nem. - Beperelhet erkölcsi kár okozásáért, becsületsértésért, rágalmazásért, ki tudja még miért? Hank nagy levegőt vett és az Úrhoz fohászkodott türelemért és bölcsességért. - Tudod, mi itt a probléma? - mondta végül. Túl sokan vannak, akik nem ismerik, vagy nem akarják megismerni az igazságot. És most itt vannak a Louhoz hasonlóak. Homályban járnak, tönkreteszik a saját családjukat,

19 pletykálkodni kezdenek, eljátszszák a Jóhírüket, megnyomorítja Őket a saját bűnük... és aztán keresnek valaki mást. akit vádolhatnak! Akkor most ki itt a hibás, kérdezem? Brummel sóhajtott. - Majd megbeszéljük péntek este. Ott leszel? - Igen. Lelki tanácsokat kell adnom valakinek, és aztán elmegyek a gyűlésre. Vettél már részt ilyen tanácsadási szolgálatban? - Nem. Amikor valaki segít rendbehozni egy hazugságra alapított életet, akkor tanulja meg ő maga Is tisztelni az Igazságot! Gondolkozz el ezen. - Hank, van miről gondolkodnom ezen kívül is! Brummel lecsapta a kagylót, és megtörölgette izzadt tenyerét. 4 Ha valaki látta volna, nem is annyira bibircsókos, hüllőszerűkinézete lett volna furcsa, mint inkább az, hogy szinte elnyelte fényt, mintha nem is egy lény lett volna, csak egy árnyék, egy furcsa, mozgó fekete lyuk a térben. De ezt a kis szellemet emberi ímel nem lehetett látni, láthatatlan és anyagtalan volt, a város fölött sodródott ide-oda, bár nem a szél vezette, hanem az akarat. Csapdosó szárnyaival szürkés ködöt kavart, ahogy haladt előre. Olyan volt, mint egy kis vízköpő sárkány, bőre nyálkas, mélyfekete, teste sovány és pókszerú: félig ember volt, félig állat, teljesen démonikus jelenség. Két hatalmas, sárga kidülledt szemét kutatólag ideoda forgatta. Zihálva vette a levegőt, kénes lehellete sárgás páraként izzott. Gondosan szemmel tartotta és követte a barna Buick vezetőjét, messze lent Ashton utcáin. Marshall aznap kicsit korábban végzett a Hírmondd szerkesztőségében. A reggeli zűrzavar ellenére a keddi számot sikerült leadni a nyomdába, és a stáb már péntekre készült. Egy kisvárosi újság tempója... talán így közelebb kerülhet a lányához. Sandy. Igen, gyönyörű vörös hajú lány volt, egyetlen gyermekük, aki gyermekkorának nagy részét egy nagyon elfoglalt anyával és egy hébe-hóba felbukkanó apával töltötte. Marshall sikeres ember volt New Yorkban, szinte mindenben, kivéve azt az egyet, hogy olyan apa legyen, amilyet Sandy szeretett volna. A lány kifejezésre is juttatta ezt, de ahogy Kate mondta, mindketten túlságosan is egyformák voltak, és Sandy szeretetéhsége csípős megjegyzésekben öltött formát, így aztán mindkettőjük viszonya olyan volt, mint a kutya-macska barátság. Vége a harcnak, mondogatta magában Marshall, vége a csipkelődéseknek, vége a piszkálódásnak, a sértegetésnek. Hadd beszéljen, hadd mondja el az érzéseit, nem leszek hozzá durva. Szeretni fogom olyannak, amilyen. Hadd legyen ő saját maga, nem fogok uralkodni rajta. Őrület, hogy a lánya iránti szeretet milyen dühös, mérges szavak kíséretében tört fel belőle. Jó kapcsolatot szeretett volna vele, szerette volna, ha visszatér hozzá a lánya. De sohasem sikerült. Sebaj, Hogan, próbáld meg, próbáld meg újra és most az egyszer ne rontsd el! Bekanyarodott balra és megpillantotta az egyetemet. Mint a legtöbb amerikai campus, a Whitmore Egyetem is impozáns, régi épületekből állt. Már a látványtól is nagyon műveltnek érezte magát az ember. Mindenütt gondozott, füves területek kövezett sétautakkal, dús növényzettel, szobrokkal. Minden megvolt itt, ami egy jó egyetemhez kellett - még fizető parkolók Is volak. Marshall leparkolta a Buickot és elindult, hogy megkeresse a Stewart Hallt, a Pszichológia Tanszék épületét, itt volt Sandy aznapi utolsó órája. A Whitmore magánegyetem volt, a húszas évek elején alapította néhány földbirtokos. Az abból az időből származó régi fényképeken látható vörös téglás, fehér oszlopos előadótermek a múlt emlékeiként és a jövő őreiként álltak még ma is. Ilyenkor nyáron az egyetemi campus viszonylag csendes volt. Egy frisbee-dobáló másodéves útbaigazította. Marshall elfordult balra és végigment egy szilfákkal szegélyezett utcán. Az utca végében volt a Stewart Hall, egy tekintélyes, boltívekkel és tornyokkal díszített európai stílusú katedrálishoz hasonlító épület. Kinyitotta az egyik hatalmas bejárati ajtót, és egy tágas, visszhangos előcsarnokban találta magát. A nagy ajtó olyan mennydörgésszerű robajjal csukódott be, hogy Marshall azt hitte, az egész épületben meghallották. De most aztán eltévedt. Az épületben három emelet volt és vagy harminc terem. Fogalma sem volt, hol

20 is van Sandy. Végigsétált az előcsarnokon, óvatosan lépkedett, hogyne keltsert túl nagy zajt. Itt még csuklani sem lehet, állapította meg. Sandy most volt elsőéves. Kicsit késve költöztek Ashtonba és azért járt a nyári kurzusra, hogy behozza a többieket. Nagy fordulópont volt ez az életében. Most már egyetemi polgár volt, kezdte kiismerni magát, kezdett magabiztossá válni. Hogy miért járt Az én pszichológiája" szemináriumra, azt Marshall sehogy sem értette, de sem ő, sem Kate nem akarta befolyásolni Sandyt. Valahonnan a visszhangos előcsarnokból egy előadás hangjai szűrődtek elő, egy nő beszélt folyamatosan, de nem lehetett érteni, mit mond. Marshall elhatározta, hogy közelebb megy. Osztálytermek mellett ment el, a számok egyre csökkentek, aztán egy ivókút, társalgó, majd egy vaslépcső következett. Végül - ahogy odaért a 101-és teremhez -, kezdte kivenni az előadó szavainak értelmét tehát ha egy olyan egyszerű ontológiai megfogalmazást veszünk, mint például azt hiszem, ezért vagyok", akkor ez választ ad a kérdésünkre. De a lét nem feltételezi a szándékot... Hát igen, ez az a bizonyos szöveg, az az intellektuális szócséplés, amivel el lehet szédíteni az embereket, de jól fizető állást találni képtelenség. Marshall önelégülten mosolygott magában. Pszichológia. Még ha minden pszichiáter ugyanazt mondaná! Sandy először egy születéskori lelki sérülésre fogta ingerült viselkedését, később meg rossz nevelésére. Most az új érdeklődési területe az önismeret, öntudat, azonosságtudat volt; már tudta, hogyan kell önállónak lennie - itt egyetemi szinten tanították meg erre. Bekukucskált az ajtón és látta, hogy a professzornő az előadóterem lépcsőzetesen emelkedő padsoraival szemben levő kis dobogón áll egy hatalmas fekete tábla előtt és a szándék nem feltétlenül a gondolkodásból ered, mert amint többen állítják, az én" egyáltalán nem egyenlő az elmével, íz elme valójában tagadja az én"-t és akadályozza az önismetetet... Hű! Valamilyen oknál fogva Marshall egy idősebb asszonyra számított, egy sovány, kontyos nőre. aki szarukeretes szemüveget és a nyakán gyöngysort hord. Ehelyett - legnagyobb meglepetésére a professzornő olyan volt, mintha egy divatlapból lépett volna elő: hosszú szőke haja volt, karcsú alakja, mélyen ülő, sötét szemei, melyekkel kissé hunyorgott ugyan, de szemüvegre biztos nem volt szüksége, se szarukeretesre se másmilyenre. Aztán Marshall meglátta Sandy vörös haját az első sorokban. A lány feszülten figyelt és elmélyülten jegyzetelt. Szuper! Ez könnyen ment. Megpróbált csendben besuranni, hogy meghallgassa az előadás végét. Talán kap valami képet arról, mit is tanul Sandy, és legalább lesz valamilyen témájuk. Halkan belépett és : az egyik üres hátsó helyre. Ekkor valami történt. Valamiféle radarkészülék kellett, hogy bekapcsolódjon a professzornő fejében. Ránézett Marshallra és rgyszerűen nem vette le róla a szemét. Marshall nem akarta magára terelni a figyelmet - már így is túlságosan az osztály figyelmének középpontjába került -, így aztán nem szólt semmit. De a nő csak nézett rá, kutatta az arcát, mintha ismerős lenne, mintha az emlékezetében kutatna, hogy honnan is ismerik egymást. Fagyos pillantásaival szinte megdermesztette Marshallt, szemei olyanok voltak mint egy pumáé. Marshall az egyik gombjával babrált, ösztönös védekező reakciót váltott ki belőle a dolog. - Akar valamit? - kérdezte a professzornő. és Marshall semmi mást nem látott csak a szúrós tekintetét. - Csak a lányomat várom - válaszolt udvarias hangon. - Volna szíves kívül várakozni? - mondta a nő és ezt nem kérdésnek szánta. Kint volt ismét az előcsarnokban. Nekidőlt a falnak és a linóleumot nézte, agya lázasan dolgozott, érzései előtolultak, szíve hevedobogott. Nem is értette, hogy került ide ki az előcsarnokba, Hogyan? Mi történt? Gyerünk, Hogan. ne remegj, hanem gondolkozz! Próbálta visszapörgetni az eseményeket, de nagyon lassan forgott az agya, mintha valami rossz álmot próbált volna felidézni. Azok a szemek! Ahogy rászegezte a tekintetét, mintha mindent tudott volna róla, bár sohasem találkoztak eddig - soha ilyen gyűlölködő tekintetet nem látott még. De nem csak a szemek; az a félelem, az az egyre növekvő, szívbe markoló félelem, amely minden ok nélkül a hatalmába kerítette! Szinte félholt volt az ijedtségtől... a semmiért! Semmi oka nem volt rá. Soha életében nem hátrált meg semmitől. De most életében először... Először? Alf Brummel szürke szemeit látta hirtelen maga előtt és ismét elgyengült. Elhessegette a képet és mély lélegzetet vett. Hova lett a jó öreg Hogan belső ereje? Otthagyta volna Brummel irodájában?

21 Következtetés, teória, magyarázat helyett csak maró öngúny volt benne. Halkan dörmőgött magában. - Szóval megint derékba törtem, akár egy korhadt fa. - A falnak támaszkodott és várt. Néhány perc múlva kivágódott az előadó ajtaja és a diákok úgy özönlöttek ki, mint méhek a kaptárból. Teljesen figyelmen kívül hagyták, mintha láthatatlan lett volna, de most Marshall egyáltalán nem bánta ezt. És megjött Sandy. Marshall fölegyenesedett, odalépett hozzá, éppen köszönni akart... de a lány szépen továbbsétált! Meg se állt, nem mosolygott, nem köszönt, semmi! Egy pillanatig értetlenül állt ott. nézte, ahogy a lány a kijárat felé tartott. Aztán megindult utána. Nem sántikált, de valamilyen oknál fogva olyan érzése volt. Nem bicegett, de mintha ólomsúlyú lett volna a lába. Látta, hogy a lánya kimegy az ajtón anélkül, hogy hátrafordult volna. A nagy ajtó becsapódott és a falak súlyosan, végzetesen visszhangozták a zajt, mintha egy hatalmas kapu záródott volna be, amely véglegesen elzárja őt attól, akit szeret. Megállt az előcsarnokban dermedten, gyámoltalanul, kissé támolyogva, és nagyon kicsinek érezte magát. Marshall nem észlelhette, hogy láthatatlan kénes lehellet terjengett a padló fölött, lassan szétfolyt, mint a víz, és füllel nem hallható kaparászás, vakarászás hallatszott a padlóról. A kicsi démon nyálkás fekete piócaként tapadt hozzá, karomban végződő ujjaival körbefonta Marshall lábát, úgy akaszkodott bele, mint egy parazita növény és húzta vissza, mérgezte a szellemét. Sárga szemei kidülledtek biblrcsókos arcából és úgy nézte Marshallt, hogy tekintete szinte belefúródott a testébe. Marshall erős és egyre növekvő fájdalmat érzett, és a kicsi szellem tudta ezt. Ezt a férfit egyre nehezebb féken tartani. Ahogy Marshall ott állt a nagy, üres előcsarnokban, a sértettség, az elkeseredettség növekedett benne, de érezte, hogy egy icipici küzdeni akarás még midig ott parázslik a szívében. Elindult az ajtó felé. Gyerünk. Hogan, mozgás! A lányodról van szó! Minden egyes lépéssel kénytelen volt a démont is magával vonszolni a földön, az kezeivel még mindig belekapaszkodott a lábába, szemében egyre fokozódó méreg és düh tükröződött és orrlyukaiból kénes pára pöfögött elő. Szárnyait kiterjesztette, hogy valamiben megkapaszkodjon, hogy valahogy visszatartsa Marshallt, de nem tudta. Sandy - gondolta Marshall -, adj még egy lehetőséget. Mire az előcsarnok végébe ért, már szinte rohant. Nagy kezeivel lenyomta a kilincset, az ajtó kitárult egészen ütközésig. Lerohant a lépcsőkön, ki az árnyas sétaútra. Végignézett az utcán, keresztül a Stewart Hall előtti pázsiton, majd a másik irányba is, de a lány már iol sem volt. A démon még szorosabban próbált rátapadni és igyekezett följebb mászni. Marshallt kezdte leuralni a kétségbeesés, ahogy ott állt magányosan. - Itt vagyok, apu. A démon abban a pillanatban elengedte, leesett és felháborodottan horkant fel. Marshall megfordult és látta, hogy Sandy ott áll ajtó mellett. Úgy látszik, nem akarta, hogy társai észrevegyék őt. Olyan arcot vágott, mint aki éppen szemrehányást akar tenni. - Bocsáss meg, de úgy érzem, hogy meg se akartál ismerni ott nt - kezdte Marshall, és arra gondolt, bármit inkább elviselne, csak nehogy elveszítse a lányát. Sandy sértődötten és haragosan állt előtte, de még mindig nem tudott egyenesen a szemébe nézni. - Annyira... annyira ciki volt. - Micsoda? - Hát... ez az egész ott bent. - Tudod, szeretek feltűnést kelteni. Hogy emlékezetes maradjak mindenkinek... - De apa! - Akkor meg ki szedte le a Szülőknek tilos a bemenet!" táblát? Honnan tudhattam volna, hogy nem szabad bemenni? És ugyan mi az a hétpecsétes titok, amit a külső emberek nem hallhatnak? Ekkorra Sandy haragja fölébe nőtt sértődöttségének és belené-tt egyenesen apja szemébe. - Semmi! Egyáltalán semmi! Csak éppen ez egy előadás! - Akkor meg mi a problémája? Sandy megpróbált valamilyen magyarázatot adni. - Nem is tudom. Talán tudja, ki vagy.

22 - Lehetetlen. Soha még csak nem is láttam. - Aztán Marshall-ban automatikusan fölmerült egy kérdés. - Hogy érted azt, hogy tudja, ki vagyok? Sandy kissé zavarba jött. - Úgy. hogy... á, nem is tudom. Talán tudja, hogy te vagy az újság szerkesztője. Lehet hogy nem szereti, ha újságírók szaglásznak erre. - Tudod, hogy nem szaglászni jöttem, hanem téged kerestelek. Sandy le akarta zárni a vitát. - Jól van, apa, oké. Úgy látszik tévedett. Nem tudom, mi volt a baja veled. Gondolom, joga van arra, hogy megválassza hallgatóságát. - Na és nekem nincs Jogom arra, hogy megtudjam mit tanul a lányom? Sandy lenyelte, amit éppen mondani akart, és egy kis szünetet tartott. - Te tényleg szaglásztál! Marshall nagyon jól látta, hogy megint a témánál vannak, megint Jön a szokásos kutya-macska játék, a kakasviadal. Őrület! Egyrészről nem akarta folytatni, másrészről túlságosan is frusztrált és dühös volt ahhoz, hogy abbahagyja. A démon a közelben ücsörgött, félt Marshalltól, mint az Izzó vastól. Bosszankodva várakozott és figyelt. - A nagy francokat szaglásztam! - ordított Marshall. - Szerető apaként Jöttem ide, hogy hazavigyelek az előadás után. Csak annyit tudtam, hogy Stewart Hall. Épphogy csak megtaláltalak, és... -Megpróbálta lefékezni magát. Kicsit lehiggadt, kezével eltakarta a szemét és sóhajtott. - És gondoltad, hogy majd szemmel tartasz! - mondta Sandy élesen. - Miért, talán tilos? - Oké, akkor szépen elmagyarázom. Én egy emberi lény vagyok apa, és minden ember, akárki legyen is az illető, végső soron egyetemes törvényszerűségeknek, nem pedig egyes emberek akaratának van alárendelve. Ahogy Langstrat professzornő is, ha nem akarja, hogy jelen legyél, Joga van rá, hogy kiküldjön! Marshall látása kezdett elhomályosodni. Úgy felbőszült, legszívesebben elrakta volna a lányát. De megpróbálta valaki máson kitölteni a haragját. A Stewart Hallra mutatott. - A professzornő tanította ezt neked? - Ez nem rád tartozik. - Jogom van tudni! - A jogaidról már évekkel ezelőtt lemondtál, apa. Ez az ütés az elevenébe talált. Alig eszmélt föl, és a lánya már faképnél is hagyta, menekült előle, menekült a szánalmas, csökönyös és buta harc elől. Még utánakiabált valami ostoba kérdést, hogy hogyan fog hazamenni, de a lány még csak le sem lassította a lépteit. A démon kihasználta az alkalmat és megragadta Marshallt, akiben a harag és önérzet helyére visszatért a kétségbeesés. Elszúrta. Pedig elhatározta, hogy soha többé, és mégis így történt. Mi a csudáért húzta így föl magát? Miért nem tudott egyszerűen odamenni hozzá, szeretettel, hogy visszanyerje őt magának? Sandy eltűnőben volt, egyre kisebbnek látszott, amint sietve átgázolt a campuson, és már olyan messzinek tűnt, mintha örökké elérhetetlenné vált volna apja számára. Marshall mindig megpróbált erősnek, keménynek lenni az élet viharaiban, de most annyira össze volt törve, hogy az ereje teljesen elhagyta. Nézte, hogyan tűnik el Sandy a szemei elől egy távoli sarok mögött anélkül, hogy akárcsak egyszer is visszapillantott volna. Marshallban valami összetört. Úgy érezte, megszakad a szíve, és ebben a pillanatban nem volt a föld kerekén olyan, akit jobban gyűlölt volna saját magánál. Mintha lába felmondta volna a szolgálatot a bánat súlya alatt, csüggedten roggyant le az épület előtti lépcsőre. A démon karmai belevájtak a szíve tájékába, és ő remegő hangon motyogta: - Minek ez az egész? - YAHAAAA! - mennydörgő kiáltás hallatszott a közeli bokrokból. Kékes-fehér fény világította meg a környéket. A démon elengedte Marshallt és halálra rémülten menekült. Kicsivel arrébb remegve, védekezőn megállt, óriási sárga szemeit kidüllesztette és reszkető kézzel kapta elő koromfekete görbe kardját. Leírhatatlan zűzavar volt a bokrok között, valamiféle küzdelem folyt, majd a fény lassan kialudt a Stewart Hall környékén. A démon mozdulatlanul figyelt, várakozott. Az enyhe szellőn kívül semmilyen más nesz nem hallatszott. Marshall még mindig ott ült a lépcsőn, a démon óvatosan visszalopakodott hozzá és alaposan körülnézett.

23 Semmi. Mintha egész mostanáig visszatartotta volna, orrlyukaiból hosszasan gomolyogni kezdett sárga, párás lehellete. Igen, ő aztán dta, mi volt az. De miért menekültek el? 5 A campustól nem messze, de azért biztonságos távolságra, fénylő kékes-fehér üstökösként, két óriási férfi ereszkedett le a földre. Erőteljes szárnycsapásokkal repültek, tűzként égő szárnyaikkal fökavarták maguk körül a levegőt. Egyikük - egy hatalmas termetű, fekete szakállas férfi - mérges és felháborodott volt, kiabált és, csillogó kardjával hevesen gesztikulált. A másik valamivel kisebb volt, óvatosan nézegetett körbe, és próbálta lecsillapítani rsát. Méltóságteljes, tüzes csigavonalban leszálltak az egyik kollégiumi épület mögött és a füzek árnyékában megpihentek. Ahogy a bük megérintette a földet, a ruhájukból és testükből áradó fény halványult, és szárnyaik csillogása is alábbhagyott. Hatalmas termetük ellenére közönséges embereknek néztek ki, egyikük jóképű szőke, a másik erős, mint egy tank. Mindketten valamilyen barna munkaruhaszerűségben voltak. Arany övük sötét bőrövvé változott, kardjuk is elvesztette fényét, és a lábukon tevő bronzos saruból egyszerű bőrszandál lett. A nagydarab fickó megszólalt. - Triskal! - dörögte, de barátja kétségbeesett mozdulatára kicsit visszafogottabban folytatta. - Hát : mit csinálsz itt? Triskal még mindig fölemelte kezét, hogy csendesítse. - Shhh, Guilo! A Szellem küldött engem is. akárcsak téged. Tegnap érkeztem. - Tudod, mi volt az? Önteltség és kétségbeesés démona. Ha nem fogsz le, úgy odacsaptam volna, hogy csak! - Persze Guilo, elhiszem, még jó. hogy megláttalak és időben leállítottalak. Te csak most érkeztél és nem érted... - Mit nem értek? Triskal megpróbálta meggyőzni. - Tudod, nem szabad harcolnunk. Még nem. Nem szabad ellenállnunk. Guilo biztos volt benne, hogy a barátja téved. Triskal vállára tette a kezét és egyenesen a szemébe nézett. - Mi másért kellett valahova mennem, mint azért, hogy harcoljak? Ide küldtek. És Itt fogok harcolni. - Igen - bólogatott Triskal mérgesen - de még ne. Ennyi az egész. - Ezek szerint ilyen parancsot kaptál. Igaz? A hatás kedvéért Triskal nem válaszolt rögtön. - Tal parancsolta. Guilo mérges arcára azonnal döbbenet és tanácstalanság ült ki. Alkonyodott és a Morgan-hegy tetején a kis fehér templomot meleg, vöröses fénnyel világította meg a lenyugvó nap. A templom kicsiny udvarán a fiatal lelkész sietve vágta a füvet, remélte, hogy vacsorára be tudja fejezni. Kutyaugatás hallatszott a szomszédból, most érkeztek haza az emberek a munkából, a gyerekeket behívták vacsorázni. Emberi szem nem láthatta, hogy Guilo és Triskal sietve jöttek föl a hegyre, titokzatosan, dicsfény nélkül, mégis úgy jártak, mint a szél. Amint a templom elé értek, Hank Busche éppen kifordult a sarkon a fűnyíróval. Guilo megállt és végigmérte. - Ó az? Vele kezdődött az elhívásunk? - Igen - válaszolta Triskal. - Hónapokkal ezelőtt. Most is imádkozik, és gyakran szokott Ashtonért Is közbenjárni, amikor a városban sétál. - De... olyan kicsi ez a hely. Miért küldtek ide? Illetve miért küldték ide Talt? Triskal karon ragadta. - Gyerünk be. Gyorsan keresztülmentek a templom falán, be a szerény, kicsi szentélybe. Bent már gyülekeztek a harcosok, volt aki a padokban ült, mások a dobogó körül álltak, megint mások őrködtek és figyelmesen néztek ki a festett üvegablakokon. Ugyanúgy voltak öltözve, mint Triskal és Guilo, ugyanazt a barna zubbonyt és nadrágot hordták mindannyian, de Guilo meglepődött milyen hatalmas termetű volt mindegyikük; az erő harcosai, a hatalom harcosai voltak. Guilo még sosem látott egy helyen ilyen sokat összegyűlni.

24 A gyülekezés hangulata is meglepte. Régi barátok örömteli újratalálkozása lehetett volna ez a pillanat, mégis mindenki furcsán komor volt. Ahogy körülpillantott, régmúlt idők harcostársait ismerte föl. Itt volt Náthán, a termetes arab. aki keményen harcolt és keveset beszélt. Ő volt az, aki a démonokat bokájuknál fogva ragadta meg és buzogányként ütötte velük a többit. Itt volt Armoth, a nagydarab afrikai, akinek harci kiáltása és l tekintete is sokszor elég volt ahhoz, hogy az ellenség elmeneljön előle. Guilo és Armoth egyszer brazil falvak démonfejedelmeivel ütköztek meg, hogy egy misszionárius családot megvédelmezzenek az őserdőben. Itt volt Chimon, az aranyhajú, szelíd európai, akinek karját egy démon - utolsó erejét összeszedve - megsértette, mielőtt még Chimon az örök mélységbe taszította volna. Guilo még nem találkozott vele személyesen, de már hallott hőstetteiről és arról a pességéről, hogy pajzsként véd meg másokat az ütésektől, hogy aztán egymaga elmondhatatlanul sokat legyőzzön. És végül itt volt a legrégibb és legkedvesebb barátja is. - Isten zott Guilo, Sokak Ereje! Igen, valóban Tal volt az, a Seregek Kapitánya. Furcsa volt ezt hatalmas erejű harcost ezen a szerény kis helyen látni. Guilo már látta őt a mennyei trónterem előtt is, amint éppen nem mással, mint magával Mihállyal beszélgetett. Ugyanaz az erőteljes, aranyhajú, pirospozsgás alak állt most is előtte, arany szemel tűzben égtek, és egész személyiségéből csak úgy sugárzott a hatalom. Guilo hozzálépett és kezet szorítottak. - Ismét együtt - szólt, és emlékek árasztották el elméjét. Guilo senkit nem ismert, aki úgy tudott volna harcolni, mint Tal. Nem volt olyan démon, aki kicselezhette volna, aki elmenekülhetet volna előle, nem volt olyan kard, amely kivédhette volna a kardcsapását, Guilo és Tal vállvetve harcoltak a démonikus erők ellen már a lázadás kitörése óta. sőt már azelőtt is társak voltak az Úr szolgálatában. - Üdvözöllek. Kapitányom! Tal rögtön magyarázni kezdte. - Komoly oka van, hogy ismét egybegyűltünk. Guilo Tal arckifejezését magabiztosnak találta, a félénkség legkisebb jelét sem tudta fölfedezni rajta. De mégis: a szeme és a szája olyan furcsán marcona volt. Guilo mégegyszer körülnézett a teremben. Most már ő is érezte a kínos hírek bejelentése előtt tapasztalható tipikusan csendes és baljóslatú hangulatot. Igen, itt már mindenki tudott valamit, amit ő nem, és most mindenki arra várt, hogy a kjelölt személy - minden valószínűség szerint Tal - vele közölje a hírt. Guilo nem bírta tovább a csendet, még kevésbé a bizonytalanságot. - Huszonhatan - számolta meg - a legjobbak, legbátrabbak, leginkább verhetetlenek közül... összegyűltünk, mintha a rettegett ellenség ostroma elől gyűltünk volna össze ebbe a hitvány erődítménybe. - Drámai mozdulattal elővette hatalmas kardját és szabad kezével végigsimította a pengét. - Tal kapitány, ki az ellenség? Tal lassan, tagoltan válaszolt. - Rafar, Babilon fejedelme. Minden szem Guilora szegeződött. A reakció nála is ugyanaz volt, mint a többi harcosnál, amikor a hírt meghallották: döbbenet, hitetlenség, kényszeredett szünet, hátha valaki elneveti magát, és kiderül, hogy csak tévedés az egész. De mindenki komoly arccal nézett Guilora, ezzel is fokozva a helyzet könyörtelen feszültségét. Guilo a kardjára pillantott, vajon remeg-e a kezében? Elvi kérdés volt nála, hogy nyugodtan, rezzenéstelenül tartsa. Önkéte-lenül is a pengére esett a tekintete, amely megkarcolódott és elszlneződött, amikor Guilo és Tal legutóbb szembekerült ezzel az ősi Baál-fejedelemmel. Akkor huszonhárom napon át küzdöttek vele, míg Babilon bukásának előestéjén végül legyőzték. Guilo emlékezett még a sötétségre, a rémült sikoltásokra, a vad és szörnyű viaskodásra, és fájdalom járta át egész lényét. Visszaemlékezett, hogy e pogány istenség gonoszsága mintha őt és körülötte is mindent sűrű ködbe burkolt volna be és így mindkét harcos kénytelen volt vakon vagdalkozni, még azt sem tudták, hogy a másikuk harcban van-e még. Máig sem derült ki, vajon melyikük vitte be Rafarnak azt az ütést, amitől a mélységbe zuhant. Mindketten csak arra az egetrázó kiáltásra emlékeztek, aminek kíséretében keresztülesett az űrbéli szakadékon, és arra, hogy ismét meglátták egymást az őket egészen addig körülvevő, de oszladozó ködként lassan kitisztuló sötétségben. - Tudom, hogy igaz, amit mondasz - mondta végül Guilo -, de... egy olyan valaki, mint Rafar, valóban eljönne erre a helyre? Hiszen ő népek fejedelme, nem ilyen falucskáké. Miféle hely ez? Mi érdekelhetné őt itt?

25 Tal csak a fejét rázta. - Nem tudjuk. De semmi kétség, hogy valóban Rafarról van szó. És az ellenség birodalmának mozgolódása is azt mutatja, hogy valami készül. A Szellem akarta, hogy itt legyünk. Szembe kell néznünk vele, akármiről is van szó. - És ne harcoljunk, ne álljunk ellen? - kiáltott fel Guilo. -Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a következő parancsod. Tal. Tényleg nem harcolhatunk? - Még nem. Túl kevesen vagyunk és túl kevés az imafedezet. Ne legyenek csatározások, összetűzések. Semmilyen formában nem szabad támadólag fellépnünk. Amíg itt maradunk és nem kerülünk az útjukba, amíg nem jelentünk fenyegetést a számukra, addig úgy fog tűnni a jelenlétünk, mint egy normális őrző szolgálat néhány küzdő szent fölött. - Aztán egészen közvetlen hangon még hozzátette. - És legjobb lesz, ha nem tudódik ki, hogy itt vagyok. Guilo méltatlankodva visszadugta hüvelyébe a kardot. - És van valami terved? Gondolom nem azért Jöttünk ide, hogy szépen végignézzük, hogyan bukik el a város? Az ablak alatt felbúgott a f űnyírógép, és Tal a lelkészre irányította a figyelmét. - Chimon feladata volt, hogy a lelkészt idehozza - mondta -, hogy megvakítsa az ellenség szemeit, és az ellenség választottja helyett őt hozza be ide ennek a nyájnak a pásztorává, Chimon sikerrel is Járt, Hanket beválasztották sokak meglepetésére, -és most itt van Ashtonban, és minden nap minden órájában ádkozik. Őérte vagyunk itt, Isten szentjeiért, és a Bárányért. - Isten szentjeiért és a Bárányért! - kiáltották mindannyian. Tal rámosolygott egy magas fekete hajú harcosra, aki áthozta a városon a Fesztivál éjszakáján. - Egyetlen szavazattal nyerte a lelkészt állást? A harcos vállat vont. - Az Úr akarata az volt, hogy a lelkész idejöjjön. Chimonnak és nekem kellett biztosítanunk, hogy megnyerje a szavazást. Nem azon a néhány férfin múlott, akik nem félik Istent. Tal bemutatta Guilot ennek a harcosnak. - Guilo. ez itt Krioni, imádkozó harcosunk és egész Ashton őrzője. A mi elhívásunk Hankkel kezdődött, de Hank ittléte viszont Krionival kezdődött. Guilo és Krioni csendesen biccentve köszöntötték egymást. Tal nézte ahogy Hank befejezi a fűnyírást és közben hangosan imádkozik. - íme, miközben ellenségei a gyülekezetben ellene szervezkednek és mindent elkövetnek, hogy elűzzék ő állandóan Ashhtonért imádkozik. Egyike az utolsóknak. - Ha nem az utolsó! - kesergett Krioni. - Nem - jelentette ki Tal -, nincs egyedül. Még mindig van a szenteknek egy maradéka ebben a városban. Mindig van Maradék... - Mindig van Maradék - visszhangozták mindannyian. - Küzdelmünk ezen a helyen kezdődik. Ez lesz egyelőre a főhadiszállásunk, ide fészkeljük be magunkat és innen fogjuk irányítani az akciót. - Odaszólt a terem végébe, egy magas ázsiainak. - Signa, a te feladatod lesz az épület őrzése, válassz magadnak két társat. Ez lesz a pihenőhelyünk. Tegyétek biztonságossá. Démonok ne közelíthessék meg. Signa magához vett két önként Jelentkezőt és elfoglalták őrhelyüket. - Triskal, most pedig szeretnék hallani valamit Marshall Hornról. - Követtem őt, amíg össze nem találkoztunk Guiloval. És bár Krioni eseménytelen időszakról számolt be a Fesztivál idejéig, azóta Hogant az önelégültség és kétségbeesés egy démona üldözi. Tal nagy érdeklődéssel fogadta ezt a hírt. - Hm. Lehet, hogy Hogan kezd megváltozni. Most megpróbálják ellenőrzésük alatt tartani. Krioni hozzátette. - Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Az Úr akarata volt, hogy a Hírmondóhoz kerüljön, gondunk is volt rá, de még sosem láttam nálánál megfáradtabb embert. - Fáradt, igen. de így csak még használhatóbbá válik az Úr számára. És úgy látom, hogy valóban kezd fölébredni, pontosan az Úr tervének megfelelően. - Ámbár ha fölébred, akkor eltapossák - mondta Triskal -. Minden bizonnyal figyelik. Félnek tőle, mert befolyásos pozícióban van. - Ez igaz - válaszolt Tal. - Tehát miközben gyötrik, azon kell lennünk, hogy felrázzák, de egy bizonyos határon ne menjenek túl. Ez nagyon kényes ügynek ígérkezik. Tal most az egész társasághoz fordult. - Előreláthatólag Rafar még ma éjszaka megérkezik. Semmi kétség, hogy mindannyian meg fogjuk érezni, hogy pontosan mikor jön meg. Biztosak lehettek benne,

26 hogy első dolga lesz megkeresni azt, aki a számára a legnagyobb veszélyt jelenti, és megpróbálja az illetőt eltávolítani. - Ah, Henry Busche - szólt Guilo. - Krioni és Triskal! Biztosak lehettek benne, hogy Hank szellemét is meg akarják majd kísérteni. Válasszatok magatoknak négy harcost és őrködjetek felette. - Tal megveregette Krioni vállát. -Krioni, nagyon Jó munkát végeztél eddig, minden közvetlen támadástól megvédted Hanket. Megdicsérlek. - Köszönöm Kapitány. - Most egy nehéz dolgot kérek tőled. Ma éjjel légy résen és nagyon figyelj. Hank életét nem szabad kockáztatni, de különben ne avatkozz be. Ez egy olyan próbatétel lesz. amin mindenképpen keresztül kell mennie. Egy pillanatra csönd lett. Meglepődtek, de minden harcos bízott Tal ítélőképességében. Tal folytatta. - Ami pedig Marshall Hogant illeti... ó az egyetlen, akiben még nem vagyok biztos. Rafar hihetetlen szabadságot ad majd a pribékjeinek Marshall-lal kapcsolatban, és ő vagy összeomlik, vagy visszalép, vagy pedig - reményünk szerint - összeszedi magát és visszavág. Rafar különös figyelmet fog fordítani rá - és énrám - ma éjjel, Guilo, válassz magadnak két harcost és válassz nekem is kettőt. Őrködni fogunk Marshall felett ma éjjel, és majd meglátjuk, hogyan reagál. A többiek pedig keressék meg a Maradékot. Tal kirántotta a kardját és fölemelte. A többiek is ugyanezt tették és a villogó pengéket égnek emelték az erős karok. - Rafar - szólt halkan Tal - most újra találkozunk. - Aztán a Seregek Kapitányának hangján kiáltotta: - Isten szentjeiért és a Bárányért! - Isten szentjeiért és a Bárányért! - kiáltották mindannyian. Önelégültség kiterjesztette szárnyait és behatolt a Stewart Hallba. A földszinten át lassan lejutott az alagsorba, ahol a könyvelési részleg szobái és a Pszichológia Tanszék magánirodái voltak. Itt, ebben a komor alvilágban a menyezet nyomasztóan alacsony volt, a vízelvezető és fűtési csövek összevissza tekeregtek, mint megannyi óriáskígyó. A falak, a mennyezet, a csövek, minden egyformán piszkossárgára volt festve. A fény épp hogy csak beszűrődött, és ez nagyon Is megfelelt Önelégültségnek és társainak. Szívesebben tartózkodtak a sötétségben, és önelégültség úgy vette észre, mintha egy árnyalattal sötétebb lenne, mint általában. Bizonyára megérkeztek már a többiek. Egy hosszú sötét folyosón át a Konferencia Terem feliratú ajtóhoz lebegett, keresztülment az ajtón és bejutott az élő gonoszság katlanába. A teremben sötét volt, de ez a sötétség inkább valamiféle jelenlét volt, mint egy fizikai állapot, valamilyen erő, valamilyen atmoszféra, amely a teremben mozgolódott. A sötétben sárga macskaszempárok világítottak tompán, mintha valami groteszk portrékiállításra érkezett volna. Furcsábbnál furcsább alakú társainak vonalát kísérteties, vöröses izzás hangsúlyozta ki. Sárga pára lolygott a teremben és kellemetlen szaggal töltötte be a levegőt, ahogy az árnyak fojtott, gurgulázó hangon beszélgettek a sötétben. Önelégültség érezte, hogy lenézik, megvetik a többiek, de ez az is eléggé kölcsönös volt. Ezek a hadviselő egoista lények bárkin keresztülgázoltak volna, csakhogy felmagasztalják magukat; és történetesen Önelégültség volt köztük a legkisebb, ergo a legkézenfekvőbb zaklatási célpont. Két nagyban vitatkozó, esetlen figurához közelített. Erős, tüskés karjaikról és trágár beszédükről megismerte, hogy ezek olyan olyanonok, amelyek gyűlöletet szítanak és terjesztenek. Méregtüskéikkel és zúzókarjaikkal megfojtják, megmérgezik az emberekben levő szeretetet. Önelégültség megkérdezte tőlük: - Hol van Lucius Fejedelem? - Keresd meg magad, te gyík! - mordult rá az egyik. Egy közelükben hallgatózó csuszamlós testú, sunyi szemű lény -egy kéjelgő démon - csatlakozott hozzájuk, hosszú éles karmaival fölkapta Önelégültséget. - És ma hol aludtál? - kérdezte gúnyos mosollyal. - Én nem alszom! - vágott vissza önelégültség. - Én altatom el az embereket. - Kéjelegni és ártatlanságot ellopni sokkal jobb. - De kell valaki, aki a többiek figyelmét eltereli.

27 Kéjelgés végiggondolta a dolgot, aztán beleegyezőleg negédesen elmosolyodott, és durván ledobta Önelégültséget. Akik csak látták, röhögtek. Önelégültség elhaladt Megtévesztés mellett, de nem alkalmatlankodott kérdéseivel. Megtévesztés volt valamennyiük közül a legbüszkébb, leggőgösebb, legarrogánsabb, mert úgy vélte, az emberi elme befolyásolása a legmagasabbrendű dolog. Még a kinézete sem volt olyan hátborzongató, mint a többi démoné, csaknem emberi módon nézett ki. Fegyvere a hazugságokkal át- meg átszőtt ellenállhatatlan és meggyőző érvelés volt. Sokan mások is it t voltak-. Gyilkosság, karmai még most is csöpögtek a vértől; Törvénytelenség, ujjai hegyes szuronyszerűségekben végződtek, egész testét vastag ráncos bőr borította; Féltékenység, annyira bizalmatlan volt, hogy szinte lehetetlen volt vele az együttműködés. Önelégültség végül megtalálta Luciust. Ashton Fejedelmét, aki a legmagasabb pozíciót töltötte be közöttük. Lucius éppen bizalmas megbeszélést folytatott más hatalmasságokkal, a város irányításának új stratégiáját tárgyalták. Kétség nem fért hozzá, hogy Lucius volt a démonok vezetője. Először is hatalmas termetű volt, ráadásul mindig kiterjesztette a szárnyalt maga körül, hogy még tekintélyesebbnek látsszon. Ütésre kész, ökölbe szorított kézzel ült. Sok démon tört a rangjára, és ezt ő Is tudta. Sokakkal kellett megküzdenie, sokakat kellett elűznie ahhoz, hogy megszerezze jelenlegi helyét, és mindent megtett azért, hogy ezt meg is tartsa. Senkiben nem bízott, mindenki gyanús volt neki. Bibircsókos, fekete arca, éles szemel azt a meggyőződést fejezték ki, hogy társai is ellene vannak. Önelégültség eléggé elkeseredett és ingerült volt ahhoz, hogy megcsúfolja Lucius tiszteletről és méltóságteljes viselkedésről kialakított elképzelését. Keresztülnyomakodott a Luciust körülvevő csoporton és odaállt elé. Lucius csak bámult rá, meglepte ez a durva közjáték. - Fejedelem - szólt Önelégültség. - Beszélnem kell veled. Lucius összehúzta a szemét. Ki ez a kis gyík, hogy félbeszakítsa őt a megbeszélés közepén, hogy semmibe vegye az illendőség szabályait a többiek előtt? - Miért nem Hogannel vagy? - mordult rá. - Beszélnem kell veled! - Hogy mersz egyáltalán megszólítani, mielőtt én szólítanálak? - Nagyon fontos. Azt hiszem... hibát követtél el. Rászálltál Hogan lányára, és... Lucius begurult és tűzhányóként okádta magából az átkokat. - Hibával vádolod a fejedelmet? Hogy mered kétségbe vonni az akcióimat? Önelégültség összehúzta magát, felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban kaphat egy fájdalmas ütést, de azért folytatta. - Hogan nem fog ártani nekünk, ha békén hagyod, így meg csak lángra lobbantottad, ő meg elűzött engem! Megkapta az ütést, egy hatalmas pofont vtsszakézből. Ahogy végigbukfencezett a termen, arra gondolt, érdemes-e folytatnia? Nagy nehezen összeszedte magát és fölnézett. Minden szem rászegeződött és érezte a tekintetekből áradó gúnyos megvetést. Lucius lassan odasétált hozzá és ahogy megállt előtte, óriási faként terebélyesedett föléje. - Még hogy Hogan elűzött. Talán Inkább te nem akaszkodtál eléggé rá? - Ne üss meg! Hallgass végig! Lucius keményen megragadta Önelégültséget, öklei belemélyedtek a húsába, olyan erősen szorította. Egészen fölemelte és a szemébe nézett. - Utunkba állhat és azt nem tűrhetem! Tudod, mi a feladatod. Tedd a dolgod! - Hát azt tettem, azt tettem! -visította Önelégültség. - Nem volt mitő félnem, hiszen lusta, lomha ember volt. örökre fogságban tudtam volna tartani. - Akkor tedd azt! - Lucius Fejedelem, kérlek, hallgass meg! Ne küldj rá ellenséget, hogy ne kelljen harcolnia. Lucius megvetőleg földre dobta Önelégültséget. A teremben tartózkodókhoz fordult. - Hát küldtünk mi Hoganre ellenséget? Azok tudták, mi a helyes válasz. - Dehogyis! - Megtévesztés! - szólt Lucius. Megtévesztés előrelépett és mélyen meghajolt. - Önelégültség azzal

28 vádol, hogy Hogan lányát zaklatom. Erről neked tudnod kellene. - Sandy Hogan ellen nem volt elrendelve támadás. Fejedelem válaszolt Megtévesztés. Önelégültség rászegezte karomban végződő ujjait, úgy üvöltött: - Követted őt! Te és a pribékjeid! Szóltál hozzá és összezavartad a gondolatait. Megtévesztés rosszallóan felhúzta a szemöldökét és nyugodt ngon válaszolt. - De csak a lány saját kívánságára. Csak azt mdtuk neki, amit úgyis hallani akart. Ezt aligha lehet támadásnak, zaklatásnak nevezni. Úgy tűnt, Luciusra is átragadt valami Megtévesztés vérlázító gőgjéből. - Sandy Hogan esete teljesen más, mint az apjáé - mondta, - A lány nem jelent veszélyt a számunkra. Az apja annál inkább, küldjünk még valakit rá, aki majd sakkban tartja? Önelégültség nem válaszolt, inkább aggodalmának akart még egyszer hangot adni. - Az... élő Isten küldötteivel találkoztam. A körben állók nevettek. Lucius gúnyosan megkérdezte: - Ilyen betojós kezdesz lenni, Önelégültség? Mindennap találkozunk az élő Isten küldötteivel. - De közel voltak! Támadásra készek! Észrevettek engem, biztos vagyok benne. - Nézd, nekem megfelelsz így, ahogy vagy. De ha én lettem volna helyükben, biztos, hogy könnyű zsákmány lettél volna nekem. -többiek még Jobban nevettek, és Lucius is egyre jobban belelendült. - Egy könnyű kis célpont, egy kis bice-bóca, csak a sport kedvéért... egy sánta démon, aki pont megfelel arra, hogy egy gyenge angyal kipróbálja az erejét. Önelégültség összekuporodott szégyenében. Lucius járkálni kezdett. - Félünk a mennyei seregektől? - fordult a többiekhez. - Amíg te nem félsz, addig mi se! - válaszolták udvariasan. Míg a démonok az alagsori búvóhelyükön tanácskoztak, egymás vállát veregették és Önelégültséget piszkálták, nem vették észre, hogy kint természetellenesen furcsa hidegfront közeledett Lassan vonult végig a városon, fagyos szelet és kellemetlen esőt hozott magával. Bár alkonyatkor még teljesen tiszta volt az ég, most mégis nyomasztó sötétség támadt a félig látható és a félig láthatatlan, felhőtakaró alatt. Miközben Slgna két társával a kis fehér templom tetején őrködött, a sötétség lassan egész Ashtont betakarta, egyre sűrűbb és hidegebblett pillanatról pillanatra. A szomszédságban a kutyák ugatni és vonítani kezdtek. Itt is, ott Is összevesztek az emberek egymással. - Megérkezett - állapította meg Signa. Időközben Lucius úgy el volt foglalva a saját felmagasztalásával. hogy nem vette észre: a többiek már alig figyelnek rá. Egyre növekvő félelem és nyugtalanság vett erőt a teremben tartózkodó démonokon, kicsiken és nagyokon egyaránt. Érezték, hogy valami szörnyű dolog jön egyre közelebb és közelebb. Nyugtalanul fészkelődtek, szemüket forgatták, arcukra rémült kifejezés ült ki. Lucius oldalba rúgta önelégültséget, ahogy elsétált mellette és tovább dicsőítette magát. - Önelégültség, biztos lehetsz benne, hogy kézben tartjuk a dolgokat. Miközülünk még soha senkinek nem kellett támadástól való félelem miatt eloldalognla. Szabadon mászkálunk a városban, akadálytalanul végezzük a munkánkat, mindenütt győztesen, egészen addig, amíg teljesen miénk nem lesz a város. Te nyamvadt, erőtlen kis kétbalkezes! A félelem egyenlő a bukással! Ekkor történt és olyan hirtelen, hogy egyikük sem tudott másként reagálni, mint rémült, velőtrázó sikoltással. Alighogy Lucius kimondta, hogy bukással", egy gőzölgő, forró felhő zuhant mennydörögve a teremre, mint valami szökőár, mint egy hatalmas, mindent szétzúzó lavina. A szökőár végigsöpört a termen és a démonokat törmelékként sodorta magával. Luciust kivéve mindannyian szerteszéjjel bukfenceztek, visítottak és szárnyukat szorosan maguk köré csavarták. Ahogy a démonok első rémületükből felocsúdtak, felnéztek és meglátták, hogy Lucius törött játékszerként eltorzult testét egy hatalmas fekete kéz ragadta meg. Hiába vonaglott, fulladozott, hiába kiáltott kegyelemért, a sötétségből egy ciklon sebességével lenyúló kéz könyörtelen büntetésképpen csak még jobban szorította. Aztán egy szellem teljes alakja jelent meg. A torkánál fogva vonszolta Luciust, és közben úgy rázta, mint egy rongybabát. Egyikük sem látott még ilyen óriás méretű démont. Oroszlánszerű arca, tüzes szeme és rendkívül izmos teste volt. bőrszerű szárnyal azegész termet

29 betöltötték. Hangja gurgulázva tört elő torz testének mélyéből és tűzvörös párafelhőként terjedt szét. - Szóval te vagy az, aki nem félsz? És most sem félsz, mi? A szellem mérgesen odavágta Luciust a többiek közé. Ő maga olyan volt ott a terem közepén, mint egy hegy, kezében halálos fegyvert, óriási S"-alakú kardot tartott. Csupasz agyarai versenyt csillogtak a nyaka köré tekert és mellkasáig lelógó, drágakövekkel ékesitett láncaival. A fejedelmek fejedelmét minden bizonnyal nagy kitüntetésekben részesítették a régmúlt időkben. Szénfekete haja sörényszerűen a vállára nótt, mindkét csuklóján szikrázó drágakökkel kirakott arany karperecet hordott. Ujjait is számos gyűrű szítette, és derekát rubinpiros öv fogta át, ez tartotta a kardhü-:lyét. Terjedelmes fekete szárnyai uralkodói palástként omlottak le a válláról. Csak állt ott a végtelenségig, vésztjóslóan izzó szemekkel bámult rájuk, tanulmányozta arcukat, ők pedig nem tehettek egyebet, mint hogy mozdulatlanul és rémülten várakoztak - hátborzongató látvány volt az egész. Végül egy hang remegtette meg a falakat. - Lucius, úgy látom nem készültetek a fogadtatásomra. Te fogsz bemutatni. Talpra! Kardja keresztülsuhant a termen, Lucius nyakbőrébe szúródott és talpra rántotta. Lucius tudta, hogy most már oda a tekintélye az alattvalói előtt, mégis mindent megtett, hogy elrejtse egyre növekvő keserűségét és mérgét. Egyébként is: félelme minden más érzelmét elnyomta. - Munkatársaim... - szólt, és hangja minden erőfeszítése ellenére remegett. - Baál Rafar, Babilon Fejedelme! Mindenki géplesen talpra ugrott, részben félelemmel teljes Iszteletből, de főként Rafar kardhegyétől való rettegésük miatt, Rafar még mindig suhogtatta fegyverét, készen arra. hogy bármelyik késlekedőt megfegyelmezze. Végigpillantott rajtuk, aztán ismét Luciusra támadt. - Lucius beállsz a többiek közé. Megérkeztem, és csak egy fejedelemre van szükség. Mindenki érezte a feszültséget. Lucius nem mozdult. Megmerevedett, kezét ökölbe szorította, olyan erősen, mint tán még soha, és bár láthatóan remegett, erőt véve magán viszonozta Rafar szúrós lekintetét, és konokul állt a helyén. - Nem... nem kérted, hogy adjam át a helyem! - mondta kihívóan. A többiek nem akartak beleszólni, sőt még közelebb lépni sem mertek. Inkább hátráltak, mert tudták, hogy Rafar kardjának hatótávolsága igen nagy. A kard meg is mozdult, méghozzá villámgyorsan. Csak annyit vettek észre, hogy Lucius összegörnyedve a földre esik és fájdalmasan felkiált. Kardja és kardhüvelye mellette hevert a földön, Rafar egyetlen fürge mozdulattal, mesteri módon levágta a derekáról. A kard még egyszer meglendült, és ezúttal a penge Luciust hajánál fogva odaszegezte a földhöz. Rafar föléje hajolt, szája és orrlyukai vérvörös lehelletet okádtak, ahogy beszélt. - Úgy látom, az én helyemre pályázol. Lucius nem válaszolt. - FELELJ! - Nem - kiabálta Lucius. - Megadom magam. - Fel! Kelj fel! Lucius nagy nehezen felkászálódott, és Rafar kemény kezei odaállították a többiekhez. Most már Lucius valóban nagyon sajnálatra méltó látványt nyújtott, teljesen megvolt alázva. Kardjának horgas végével Rafar fölemelte Lucius kardját, és visszaadta a levltézlett démon kezébe. - Jól figyeljetek, mindannyian - szólt Rafar. - Luciusról, aki azt mondta, hogy nem féli a mennyei seregeket sem, kiderült, hogy mégiscsak fél. Nem kell törődni egy ilyen hazug féreggel. Én azt mondom nektek, hogy féljétek a mennyei seregeket. Ők a ti ellenségeitek, és le akarnak győzni titeket. Ha semmibe veszitek őket, teret nyernek és legyőznek benneteket. Rafar hatalmas, súlyos léptekkel járt fel és alá a démonok sorfala előtt, közelebbről is megszemlélte őket. Amikor Önelégültséghez ért, közelebb lépett, olyannyira, hogy Önelégültség hátraesett. Rafar elkapta és a nyakánál fogva visszahúzta.

30 - Mondd csak kis gyík, mit láttál ma? Önelégültségnek hirtelen minden kiment a fejéből. Rafar oldalba bökte. - Azt mondtad, az élő Isten küldötteivel talákoztál? Önelégültség bólintott. - Hol? - Pont itt, az épület előtt. - Mit csináltak? -Én... én. - Megtámadtak? -Nem. - Fényt láttál? Önelégültség bólintott. Rafar mérgesen a többiekhez fordult... - Ti meg ölbe tett kézzel ültök! Nevetgéltek! Csúfolódtok! Az ellenség támad, ti meg semmibe veszitek! Rafar ismét Luciust kezdte faggatni. - Mondd meg nekem, te levitézlett fejedelem, hogy áll Ashton városa? Minden kész? - Igen, Baál Rafar - válaszolta gyorsan Lucius. - Tehát kezelésbe vettétek az imádkozós Buschét és Hogant, ezt az álmos bajkeverőt? Lucius nem felelt. - Nem ezt tettétek. Először engedtétek idejönni, erre a helyre, ahol a saját összejöveteleinket tartjuk... - Ez hiba volt, Baál Rafar - kotyogott közbe Lucius. - A Hírmondó szerkesztőjét a parancsnak megfelelően elintéztük, de... senki nem tudja, honnan került elő az a Hogan. Megvette a lapot, mielőtt bármit tehettünk volna. - És Busche? Úgy tudtam, elmenekült a támadásaitok miatt. - Hát... az egy másik Isten embere volt. Az volt az első. Ő valóban elmenekült. - És? - Ez a fiatalember Jött a helyére. A semmiből került elő. Undorító, sziszegő sóhaj szakadt fel Rafar agyarai közül. - A mennyei seregek - szólt. - Túl magabiztosak voltatok, ők meg közben idehozták az Úr választottját a hátatok mögött. Nem titok, hogy Henry Busche olyan ember,aki rendszeresen imádkozik. Féltek az ilyentől? Lucius bólintott. - Igen, igen, ő Isten embere. Már rátámadtunk, megpróbáltuk elűzni innen. - És mi volt az eredmény? -Hát... - Beszélj! - Imádkozik. Rafar a fejét rázta. - Igen, igen, ő Isten embere. Na, és mi a helyzet Hogannel? Ővele hogy boldogultok? - Rá... rátámadtunk a lányára. Önelégültség hegyezni kezdte a fülét. - A lányára? De Önelégültség nem tudott uralkodni magán. - Megmondtam, hogy ez nem fog menni. Csak még agresszívabbá válik és fölébred tespedtségéből! Lucius megpróbálta fölkelteni Rafar figyelmét. - Ha az én uram megengedné, hogy megmagyarázzam... - Magyarázd meg! - parancsolt Rafar Luciusnak, és közben Önelégültségre pillantott. Lucius belefogott: - Néha nem válik be a közvetlen támadás, és... úgy találtuk, hogy a lánya a gyenge pontja és gondoltuk, talán így le tudnánk kötni az energiáit, szétrombolnánk az otthonát és a családját. Az előző szerkesztőnél ez bevált. Kezdetnek mindenesetre jó volt az elképzelés. - Nagy tévedés! - kiabált Önelégültség. - Ártalmatlan volt, amíg figyelmét a jólétre és a kényelemre irányítottuk. Most meg attól élek, nem tudom már visszatartani. Mert... Rafar karjának hirtelen, fenyegető mozdulata belefojtotta a szót Önelégültségbe. - Nem visszatartani akarom Hogant - mondta Rafar -, hanem elpusztítani. Igen, vegyétek el tőle a lányát. Rontsatok meg mindent körülötte, amit lehet. A kockázatot jobb megszüntetni, mint tolerálni a dolgokat. - Pedig... - kiabálta Önelégültség, de Rafar megragadta és ingerülten hajolt az arca fölé. - Bátortalanítsd el. Bizonyára meg tudod tenni. - Hát... De Rafar nem volt abban a hangulatban, hogy meghallgassa a választ. Erőteljes csuklómozdulattal

31 kihajította önelégültséget a teremből, hogy máris lásson a munkájának. - Tönkre fogjuk tenni Hogant. Addig ostromoljuk minden oldalról, amíg harcképtelenné nem válik. Ami pedig ezt az újonnan idekerült Isten emberét illeti, biztos vagyok benne, hogy megfelelő csapdát tudunk majd állítani neki. De mi a helyzet az ellenségeinkkel? Mennyire erősek? - Egyáltalán nem erősek - válaszolt Lucius, aki próbálta visszaszerezni a pozícióját. - Eléggé ravaszak ahhoz, hogy elhitessék veled, hogy gyengék. Végzetes tévedés Lucius! - Rafar a többiekhez fordult. - Mostantól ne legyetek túl magabiztosak az ellenséggel szemben. Figyeljétek őket. Tudjátok meg, hányan vannak. Tudjátok meg a nevüket, a tartózkodási helyüket, az erejüket. Soha még olyan akció nem volt, amit a mennyei seregek ne akartak volna meghiúsítani, már pedig ez a mostani akciónk nem kis dolog. Urunknak fontos terve van ezzel a várossal, és azért küldött engem, hogy ezt a tervet valóra váltsam. Már ez is elég arra, hogy az ellenség seregestől támadjon ránk. Féljetek az ellenségtől, és sehol ne engedjetek nekik teret! Ami pedig ezt a két bajkeverőt illeti... ma éjjel meglátjuk, miféle fából faragták őket. 6 Sötét, esős éjszaka volt. Az ablaküvegen kopogó esőcseppek nem hagyták aludni Hanket és Maryt. Mary végül is elaludt, de Hank képtelen volt pihenni, nyugtalanságot érzett a szellemében. Vacak egy nap volt ez a mai; le kellett festeni a ház falán azt a feliratot és azon gondolkozott, ki a csuda írhatta oda. Füleiben még mindig ott csengett az Alf Brummellel folytatott beszélgetés, újra és újra eszébe jutottak a tanácsüléssel kapcsolatos keserú megjegyzések. Aggodalmaihoz most még hozzájött a pénteki találkozó is. Elkeseredett, fojtott suttogással imádkozott az Úrhoz, ahogy ott feküdt a sötétben. Érdekes megfigyelni, hogy ha valaki izgatott, akkor keményebbnek érzi a matracot. Hank már aggódni kezdett, hogy felébreszti Maryt az állandó forgolódásával, mocorgásával, A hátáról az oldalára fordult, aztán a másik oldalára, a karját meg hol a párnára, hol a párna alá rakta. Aztán elővett egy papírzsebkendőt és kifújta az orrát. Az órára pillantott: Pedig már tízkor lefeküdtek. De végül aztán jön az álom és gyakran olyan váratlanul, hogy az ember csak ébredéskor tér magához. Hank is elszenderedett ezen az éjszakán. Néhány óra elteltével rosszakat kezdett álmodni. A szokásos ostoba dolgokkal kezdődött, a nappaliszobában autózott, aztán a kocsi repülőgéppé változott át. De aztán egyre eszeveszettebbé és kaotikusabbá vált az álom. Valamilyen veszély elöl szaladt. Sikoltásokat hallott, úgy érezte, hogy zuhan. Vért látott és szájában is vér ízét érezte. Felváltva látott fényes, színes és egyszínű, komor képeket. Folyamatosan küzdött, harcolt az életéért, állandóan veszélyek vették körül, és megszámlálhatatlan volt az ellensége. Tulajdonképpen semmi értelme nem volt az egésznek, de egyvalami következetesen végigkísérte: a rettenetes félelem. Kiáltani szeretett olna, de nem volt rá ideje az ellenséggel, a szörnyekkel a láthatatlan erőkkel folytatott harc közben. Már a torkában vert a szíve, és forgott vele a világ. Az álmában negvívott küzdelem kezdett a felszínre jönni, tudatosulni. Hánykodódott az ágyban, hátára fordult és nagyot sóhajtott. Félig nyitott szemmel kábultan feküdt, az álom és az ébrenlét határán. Mintha egy kísérteties képet látott volna a levegőben, egy fekete bársonyra festett izzó arcot. Közvetlenül az ágy fölött lebegett, olyan közel, hogy szinte érezte a kénes lehelletet. A titokzatos arc groteszk fintorokat vágott, és csak úgy fröcsköltek szájából a káromkodások, amniket Hank nem is nagyon értett. Kinyitotta a szemét. Mintha még látta volna az arcot eltűnni, le ugyanabban a pillanatban nagyon erős ütést érzett a mellkasában; szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy majd kiugrott a helyéből. Érezte, hogy a pizsamája és a lepedő úszik az izzadtságban. Ott feküdt levegő után kapkodva, arra várt, hogy a szíve egy kicsit megnyugodjon, hogy elmúljon a félelme, de semmi sem történt, hiába akarta. Csak egy rossz álom, mondogatta magában, de úgy tűnt, hogy képtelen fölébredni. Nagyra nyitotta a szemét és körülnézett a sötét szobában, pedig legszívesebben kisgyermekként bebújt volna a takaró alá, hogy megvárja, amíg eltűnnek a szörnyek, a rablók. De semmi különöset nem látott: a széken lógó ingét nézte szellemnek, és a furcsa fény az utcai lámpák visszatükröződése volt. Viszont a szörnyű rémületet még mindig érezte. Egész testében remegett és elkeseredetten próbálta

32 szétválasztani a hallucinációt a valóságtól. Hallgatózott A csönd is fenyegető volt. Egyáltalán nem találta megnyugtatónak, sőt úgy érezte, valamilyen gonoszság bújik meg a csöndben, valamilyen betolakodó vagy démon, amely csak a megfelelő pillanatra vár. Ml volt az? A padló recsegett? Lépések? Nem, mondta magában, csak a szél mozgatja az ablakot. Elállt az eső. Valamilyen más hangot hallott. Suttogás hallatszott a nappaliból. Még sosem hallott éjszaka ilyen hangot. Fel kell ébrednem, fel kell ébrednem. Csak ne dobogna már annyira a szívem, hogy jobban halljak! Összeszedte minden erejét és fölült az ágyban, bár így még sebezhetőbbnek érezte magát. Percekig ült mozdulatlanul, a szívére tette a kezét, így próbálta lecsendesíteni a szívverését. Végül egy kicsit megnyugodott, de a szíve még mindig szaporán vert. Érezte, hogy kiveri a veríték. Fölkeljen vagy visszaaludjon? Az alvás teljesen ki volt zárva. Elhatározta, hogy fölkel, körülnéz, kicsit járkál. Egy csattanást hallott, ezúttal a konyhából. Hank imádkozni kezdett. Marshallnak ugyanilyen álmai voltak, és ugyanazt a szívbe markoló félelmet érezte ő is. Hangokat hallott. Mintha hangok Jöttek volna valahonnan. Sandy? Talán a rádió. De ki tudja, gondolta magában. Ez a város kezd megbolondulni, és úgy látszik, most az én házamon a sor. óvatosan kikelt az ágyból, felvette papucsát és kivett a beépített szekrényből egy baseball ütőt. Akárcsak régen, gondolta. Nehogy a végén még agyonüssek valakit. Kinézett a hálószoba ajtaján. Sehol nem égett lámpa, semmilyen fényt nem látott. De belül annyira remegett, hogy valamilyen oka kellett, hogy legyen. A kapcsolóhoz nyúlt, hogy fölgyújtsa a lámpát a folyosón. A francba! Nem ég a villany. Mikor éghetett ki a villanykörte? Ott állt a sötétben, és érezte, hogy kezd inába szállni a bátorsága. Még erősebben markolta a baseball ütőt és lement a hallba. Szorosan a fal mellett ment, óvatosan nézegetett előre, hátra. Mintha halk suhogást hallott volna. Valahonnan valami megmozdult. A nappaliba vezető átjáróból meglátott valamit. Rejtőzködve, szorosan a falhoz simult. Tárva-nyitva a bejárati ajtó. Most már tényleg a torkában dobogott a szíve. Furcsa módon mégis megkönnyebbült: legalább valóságos ellenséggel van dolga. Ez az ok nélküli félelem volt a legrosszabb. És ma már érezte egyszer ugyanezt. Ekkor furcsa gondolata támadt: a professzornő itt kell, hogy legyen valahol. Elhatározta, hogy megnézi, mi van Sandyvel. Meg akarta óvni Kate-et és Sandyt ettől a valamitől, ami a házban volt. Szokatlan módon Sandy hálószobájának ajtaja nyitva volt. Ez még óvatosabbá tette Marshallt. Odaosont az ajtóhoz, jól megmarkolta a baseball ütőt és bekukucskált a szobába. A szoba üres volt, Sandy nem volt sehol. Fölgyújtotta a lámpát. Sietve kelhetett ki, a takaró föl volt hajtva és az egész szobában rendetlenség volt. Marshall óvatosan keresztülvonult a halion és közben arra gondolt, hogy Sandynek talán egyszerűen csak ki kellett mennie a fürdőszobába vagy megszomjazott, vagy fölkelt olvasni... De az egyszerű logikánál erősebbnek bizonyult az a szörnyű érzés, hogy valami borzasztó történt. Mélyeket lélegzett, és minden erejét összeszedte, hogy kicsit megnyugodjon, de a titokzatos rémület csak nem akart elmúlni a bensejéből. Mintha egy láthatatlan szörny állt volna ugrásra készen, egy karnyújtásnyira tőle. A fürdőszobában sötét volt és hideg. Fölgyújtotta a lámpát, Rettegve attól, amit majd látni fog. De semmi rendkívüli nem volt. égve hagyta a lámpát és visszament a nappaliba. Olyan félve nézett be a szobába, mint egy tolvaj. Megint hallotta a suhogó hangot. Fölkattintotta a villanyt. Hideg, éjszakai levegő fújt be a bejárati jajtón át, az suhogtatta a függönyt. Sandy sehol sem volt. nem volt, a nappaliban, nem volt a konyhában. Talán kint lehet. Tagadhatatlanul félt keresztülmenni a nappalin, minden bútordarab mögött rejtőzködő támadót sejtett. Erősen megmarkolta az ütőt és támadásra készen fölemelte. Háttal a falnak lopakodott előre, megkerülte a Hi-Fi állványt, benézett a dívány mögé és végül odaért a bejárati ajtóhoz. Kiment a verandára, a hús levegőre, és valamilyen oknál fogva hirtelen kezdte viszanyerni magabiztosságát. A város csöndes volt, ilyenkor már mindenki más alszik és nem baseball ütővel a kezében settenkedik körbe, gondolta. Megpróbálta egy kicsit összeszedni magát és visszament a házba.

33 Ahogy bezárta az ajtót maga után, mintha egy viperáktól hemzsegő, sötét szekrénybe zárta volna be magát. Félelme vtssza-j tért és ismét erősebben markolta az ütőt. Hátát az ajtónak támasztotta, és mégegyszer körülnézett a szobában. Miért van itt olyan sötét? A lámpa égett, de a körték mégis olyan homályosan világítottak. Hogan, mondta magának, vagy tényleg hiányzik egy kereked, vagy nagyon nagy bajban vagy. Mozdulatlanul állt az ajtónál, hangtalanul figyelt. Valaki vagy valami kell, hogy legyen a házban. Nem látott és nem hallott semmit; de érzett valamilyen jelenlétet. Kint a kertben a bokrok között hasalva Tal és csapata látta, amint a démonok - legalább negyvenen voltak - gyötörték Marshall elméjét és szellemét. Mint fekete halálmadarak repkedtek a házból ki-be, keresztül a szobákon. Körbe-körberepülték Márshallt, gúnyolódtak és káromkodtak, ijesztgették őt és egyre növelték a félelmét. Tal Rafart kereste, de a rettegett Baál fejedelem nem volt közöttük. Persze semmi kétség nem volt, hogy Rafar küldte őket. Tal és a többiek átérezték Marshall szenvedéseit. Egy szúrós tüskékkel borított testű csúnya kis démon Marshall vállára ugrott, és visítva ütni kezdte a fejét: - Meg fogsz halni, Hogan! Meg fogsz halni! A lányod már halott, és te is meg fogsz halni! Guilo alig tudta türtőztetni magát. Fémes csendüléssel kirántotta a kardját, de Tal erős karjával visszafogta. - Kérlek, Kapitány! - alkudozott Guilo. - Soha nem tudtam tétlenül nézni az ilyet! - Fékezd magad. Jó harcosom - figyelmeztette Tal. - Csak egyetlenegyet odacsaphatnék! Gulio látta, hogy Talnak is nehezére esik betartania a saját parancsát. - Türelem. Türelem. Ezt végig kell szenvednie. Hank fölgyújtotta a lámpákat a házban, de úgy érezte, becsapják a szemel, mert minden olyan sötétnek tűnt, minden mély árnyékba borult. Néha azt sem tudta megmondani, hogy most ő mozog-e vagy a szobában levő árnyak. Furcsa hullámzó mozgásban volt minden, lélegzésszerú, állandó, lassú mozgásban. Hank ott állt az ajtóban, a konyha és a nappali között. Feszülten figyelt. Úgy érezte, hogy szél fúj keresztül a házon, de nem a kinti hűvös levegő. Olyan volt, mint egy forró, párás, rossz szagú lehelet; közeli volt és nyomasztó. Fölfedezte, hogy a csattanást, amit a konyhából hallott, az okozta, hogy egy kanál leesett az edényszárítóról. Ez le kellett volna, hogy csillapítsa az idegeit, de még mindig rettenetesen félt. Tisztában volt azzal, hogy előbb vagy utóbb be kell mennie a nappaliba körülnézni. Belépett a szobába. Olyan volt. mintha valami feneketlen sötétségbe és rémületbe esett volna bele. Nyakán fölborzolódott a szőr, mintha elektromosságai töltődött volna fel. Ajkai kétségbeesett imába kezdtek. összeesett. Mielőtt még megértette volna, mi történik, teste előrebukott és a padlóra zuhant. Olyan volt, mint egy csapdába került állat, ösztönösen kapálózott, próbált megszabadulni attól a láthatatlan lehengerlő súlytól, ami ránehezedett. Keze és lába beleakadt a bútorokba és mindenfélét levert, de annyira meg volt rémülve, hogy nem érzett fájdalmat. Ott vonaglott, rúgkapált, levegő után kapkodva, karjainak mozgása olyan ellenállásba ütközött, mintha vízben tempózna. Úgy tűnt, hogy a szoba megtelik füsttel. Vaksötét volt, nem hallott semmit. Minden kapcsolatát elvesztette a valóságos világgal, az idő is megállt számára. Úgy érezte, haldoklik. Egy képet látott felvillanni maga előtt, lehet, hogy csak vizionált, de lehet, hogy a valóságot látta: egy gyűlölettől izzó, hátborzongató sárga szempárt. Torka összeszorult, fulladozni kezdett. - Jézus! - kiáltotta magában. - Segíts! A következő gondolata csak egy kis villanás volt, bizonyára az Úrtól kapta: - Parancsolj rá! Hatalmad van fölötte! Hank megszólalt, bár nem hallotta a saját hangját. - Ellened megyek. Jézus nevében! A lehengerlő súly olyan hirtelen fölemelkedett, hogy Hank úgy érezte, mintha ő maga isfölemelkedne a padlóról. Mélyet lélegzett és észrevette, hogy már nincs kivel hadakoznia. De a rémület még mindig ott volt, az a fekete baljóslatú jelenlét.

34 Félig fölült, mégegyszer nagy levegőt vett, és hangosan, tisztán kimondta: - Jézus nevében megparancsolom neked, hogy menj ki a házból! Mary hirtelen felriadt és megrémült a tömeges kiáltozástól, a fájdalmas sikításoktól. Először fülsiketítő volt a lárma, de aztán elhalt a távolban. - Hank! - kiabálta Mary. Marshall úgy ordított, mint egy vadember, fölemelte az ütőt, logy lesújtson a támadójára. A támadó is kiáltott, annyira megrémült. Kate volt az. Véletlenül egymásnak hátráltak a sötét folyosón. - Marshall! - kiáltotta Kate és hangja remegett. Sírni szeretett volna, de egyúttal mérges is volt. - Mi a csudát csinálsz itt? - Kate... - Marshall sóhajtott, úgy érezte magát, mint egy kifacsart mosogatórongy. - Mit akarsz, azt akarod, hogy megöljelek? - Mi a baj? - Kate a baseball ütóre pillantott, és látta, hogy valami nem stimmel. Félelmében odabújt Marshallhoz. -Van valaki a házban? - Nem... - dörmögött Marshall, kicsit megkönnyebbülten. - Nincs itt senki. Körülnéztem. - De hát mi történt? Ki volt az? - Senki, mondom. - Azt hittem, beszéltél valakivel. Marshall türelmetlenül nézett rá, és emeltebb hangon válaszolt: - Úgy nézek én ki, mint aki éppen barátságos beszélgetést folytatott valakivel? Kate megrázta a fejét. - Lehet, hogy csak álmodtam. Pedig a hangokra ébredtem. - Miféle hangokra? - Úgy hangzott, mitha szilveszteri buli lett volna itt. Tényleg, ki volt az? - Senki. Senki nem volt itt. Csak körülnéztem. Kate nagyon ideges volt. - Pedig már ébren voltam. - Szellemeket hallottál. Kate megszorította Marshall karját. - Ne mondj ilyeneket! - Sandy eltűnt. - Hogy érted azt, hogy eltűnt? Hová ment? - Elment. Üres a szobája és nincs a házban. Elment! Kate keresztülsietett a hallon és benézett Sandy szobájába. Marshall is utánament és az ajtóból figyelte, ahogy Kate körülnézett a szobában. Bekukucskált a szekrénybe, a fiókokba. Aggódva szólt: - Hiányzik néhány ruhája. És a tankönyvei is. - Tehetelenül nézett Marshallra. - Itt hagyott minket! Marshall visszanézett rá, aztán körülpillantott a szobában, és fejét csöndesen az ajtófélfához támasztotta. - A francba - mondta végül. - Láttam, hogy valami történt vele ma este. Meg kellett volna tudnom, mi bántja. - Ami azt illeti, nem sikerült túlságosan jól a ma délutáni találkozásunk. - Azt mindjárt gondoltam, mikor nélküle jöttél haza. - És végül hogy jött haza? - Terry hozta el, a barátnője. - Talán Terryékhez ment át. - Nem telefonálunk oda? - Nem tudom... - Hogyhogy nem tudod? Marshall becsukta a szemét és gondolkozni próbált. - Tehát. Késő van már. Vagy ott van, vagy nincs ott. Ha nincs ott, akkor fölöslegesen kikeltjük őket az ágyból, ha pedig ott van, akkor végül is nincs miért aggódni. Kate ijedtnek látszott. - Én mindenesetre odaszólok. Marshall fölemelte a kezét és megint nekitámasztotta fejét az ajtófélfának. - Ne zavarjuk össze a dolgokat, Jó? Várj egy percet.

35 - De hát csak tudni akarom, hogy... - Jól van, jól van... Kate látta, hogy Marshall nagyon rosszul van. Sápadt volt, erőtlen és egész testében remegett. - Mi bajod Marshall? - Várj egy percet... Kate aggódva ölelte át a karjával. - Mi a baj? Marshall alig tudott valamit kinyögni. - Félek. - Megremegett és becsukta a szemét. Az ajtófélfának dőlve folytatta. - Nagyon félek, és nem tudom, mitől. Most már Kate is megijedt. - Marshall... - Ne idegeskedj. Hidegvér. - Mit segítsek? - Légy erős, ez minden. Kate gondolkozott egy pillanatig. - Miért nem veszel föl valamit? Melegítek neked egy kis tejet, jó? - Az nagyon Jó lesz. Ez volt az első eset, hogy Hank Busche szembekerült és szembe is szállt a démonokkal. Először valóban nagyon szemtelen, arrogáns módon Jöttek, leszálltak a házra az éjszaka közepén, visítva járták be a szobákat, rátámadtak Hankre és próbálták megfélelmíteni. Krioni, Triskal és a többlek rejtekhelyükről figyelték az eseményeket. Egyszercsak szétrebbentek a démonok, és rémült ösz-szezavarodott rajokban észt vesztve menekültek ki a házból. Fülüket befogták és méltatlankodva visítottak. Majdnem százan lehettek, ugyanolyanok voltak, mint amilyenekkel az egész város tele volt. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a nagy Baál küldte őket. Most, hogy innen kiűzték őket, nem lehetett tudni, hogy Rafar hogyan fog reagálni, milyen terveket eszel majd ki. Mindenesetre Hank jól megállta a helyét. Egy pillanat alatt megtisztult az egész környék, a harcosok elóbújtak a rejtekhelyükről és kezdtek felszabadultan lélegezni. Krioni és Triskal nagyon meg voltak elégedve. - Igaza volt Talnak. Nem jelentéktelen valaki - szólt Krioni. Triskal egyetértőleg bólintott. - Kemény legény ez a Henry Busche. De ahogy Hank és Mary ott ültek remegve a konyhaasztalnál, egyikük sem érezte magát sem keménynek, sem erősnek, sem győztesnek. Mary jeges borogatást készített, Hank pedig a sebeit tapogatta: keze, lába és a homloka tele volt horzsolásokkal, karcolásokkal. Hank örült, hogy élve megúszta, Mary pedig még mindig enyhén sokkos állapotban volt. Kínos volt, mert egyikük sem akart elsőnek beszélni szörnyű élményeiről, attól félvén, hogy az egész csak az alvás előtti csapongó képzelet terméke volt. De Hank homlokán egyre nőtt a púp, és végül elmondta, amit biztosan tudott. Mary alaposan figyelt minden szóra, még mindig ugyanolyan ijedt volt, mint amikor a sikoltásokra felriadt. Ahogy megosztották egymással nem túl kellemes élményeiket, megállapították, hogy ez az egész éjszakai őrület félelmetesen valóságos volt és nem valami rémálom. - Démonok - vonta le a következtetést Hank. Mary szótlanul bólintott. - De miért? - morfondírozott Hank. - Mire volt ez jó? Mary nem tudott mit mondani. Hankre bízta a válaszadást. - Frontharc, első lecke. Egyáltalán nem voltam rá fölkészülve. Azt hiszem, meg is buktam. Mary elkészült a jeges borogatással. Hank arca összerándult, ahogy feltette a homlokára. - Miért gondolod, hogy megbuktál? - kérdezte Mary. - Nem tudom. Szépen belesétáltam a csapdába. Engedtem, hogy jól eldöngessenek. - Hank imádkozni kezdett: - Úristen, segíts, hogy legközelebb felkészült legyek! Kérlek, adj nekem bölcsességet és tudást, hogy tudjam, miben mesterkednek. Mary megszorította a kezét, áment mondott rá, majd hozzátette: - Lehet, hogy tévedek, de nem lehet, hogy az Úr már megválaszolta a kérésedet? Úgy értem, hogy tudhatnád meg, hogyan kell a Sátán közvetlen támadása ellen harcolni, ha... nem szerzel benne gyakorlatot? Pontosan ez volt az, amit Hank hallani szeretett volna. - Hát igen, tűnődött. - Lassan veterán harcos leszek! - És szerintem nem is buktál meg. Végül is elmenekültek, nem? Te pedig itt vagy. Hallanod kellett volna

36 azt a visítozást. - Biztos, hogy nem én voltam? - Egészen biztos. Hosszú, zavart csend következett. - Akkor most mi legyen? - kérdezte végül Mary. - Hát... imádkozzunk - mondta Hank. Számára mindig ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. És imádkoztak, fogták egymás kezét a kicsi konyhaasztalon és beszélgettek az Úrral. Megköszönték az aznap éjszakát, hogy az Úr megóvta őket a veszélytől, hogy közelről megláthatták az ellenséget. Több mint egy óra telt el, és ez alatt aggodalmaik elpárologtak. Saját problémáik fokozatosan eltörpültek, ahogy kitartóan imádkoztak a gyülekezetükért, a városért, a város vezetőiért, az államért, a nemzetért, az egész világért. Közben nagyszerű bizonyosságot szereztek arról, hogy Isten trónjával kerültek kapcsolatba, és az Úr ügyét szolgálják. Hank egyre jobban odaszánta magát a Sátán elleni harcra. Biztos volt benne, hogy ez Isten akarata. A meleg tej és Kate társasága megnyugtatólag hatott Marshall idegeire. Ahogy telt az idő. ahogy kortyolgatta a tejet, lassan belátta, hogy az élet megy tovább, a nap is ugyanúgy föl fog kelni, mint máskor. Tulajdonképpen csodálkozott, hogyan is láthatta annyira sötétnek a helyzetet egy kicsivel előbb. - Jobban vagy? - kérdezte Kate, miközben a vajas pirítóst készítette. - Igen - válaszolt, és észrevette, hogy a szíve ismét normális ütemben ver. - Hű, nem tudom, mi bújhatott belém. Kate tányérra tette a két pirítóst és odarakta az asztalra. Marshall beleharapott az egyikbe és megkérdezte. - Szóval, gondolod, hogy nem Terryéknél van? Kate a fejét rázta. - Ne beszéljünk most Sandyről. De Marshall már rászánta magát. - Egy csomó dolgot meg kell beszélnünk. - Nem is tudom, hogy kezdjem... - Szerinted én vagyok a hibás? - Ó, Marshall... - Őszintén. Ma már úgyis megkaptam a magamét. Hallgatlak. Kate nagy szeretettel nézett rá: - Dehogyis. - Ma is jól elszúrtam. - Mindannyian elszúrtuk. Sandyt is beleértve. Ő is tehet róla, ne felejtsd el. - Igen, de talán azért volt az egész, mert nem jól viszonyultunk hozzá. - Mit szólnál hozzá, ha beszélnénk Young lelkésszel? - Nehéz eset. -Hmmm? Hogan lemondóan rázta a fejét. - Tudod... ez a Young egy kicsit képmutató. Mindig csak beszél: a családszerető ember, Ismerd meg magad, mentsétek meg a bálnákat... Kate meglepődött egy kicsit. - Azt hittem, kedveled Young lelkészt. - Hát... tulajdonképpen igen. De néha, illetve nagyon is gyakran úgy érzem, mintha nem is templomban ülnék, hanem egy szabadkőműves páholyban, vagy Sandy egyik előadásán. Komoly tekintettel pillantottak egymásra. Kate feszülten figyelt. - Kate, soha nem gondoltál még arra, hogy Isten sokkal... nagyobb, hatalmasabb? Ennek a gyülekezetnek az Istenképe, úgy érzem, olyan, mintha Isten nem is egy valóságos személy lenne, vagy ha mégis, akkor erőtelenebb, mint mi. Nem tudom elhinni, hogy Sandy beveszi ezt. Nekem se tetszik ez a dolog. - Sose tudtam, hogy ez a véleményed. Marshall. -Hát. lehet, hogy én sem tudtam. De ez a mai éjszaka... Tényleg gondolkoznom kell rajta; annyi minden történt mostanában. - Mire gondolsz? Mi történt? Nem mondhatom el neki, gondolta magában Marshall. Hogy is magyarázhatta volna el, milyen furcsa hipnotikus erő áradt ki Brummelból, milyen kísértetles érzései voltak Sandy professzornőjével kapcsolatban, nem is beszélve az éjszaka átélt szörnyű félelemről. És most mindennek tetejébe Sandy eltűnt. Az egészben az volt az ijesztő, hogy úgy érezte, tehetetlenül sodródik az eseményekkel. De ezt

37 nem mondhatta el Kate-nek. - Hát... ez hosszú - mondta végül. - El van szúrva az egész; az életstílusunk, a családunk, a vallásunk, minden. Meg kellene változtatni. - Nem kellene beszélni mégiscsak Young lelkésszel? -Ah... Ekkor, hajnali egy óra ide vagy oda, megszólalt a telefon. - Sandy! - kiáltotta Kate. Marshall fölkapta a kagylót. - Halló? - Halló? - egy nőt hang volt. - Hiszen te fenn vagy! Marshall csalódottan ismerte föl a hangot. Bernice volt az. - Szia, Bernice - szólt a telefonba és Kate-re pillantott, aki reményét vesztve ült vissza. - Ne tedd le! Sajnálom, hogy Ilyen későn hívlak, de egy randevúm volt, és csak későn értem haza. Mindenképpen elő akartam még hívni azt a filmet... Haragszol? - Majd holnap haragszom, most már túl fáradt vagyok. Sikerült előhívni? - Ezt hallgasd meg. A gépben levő tekercsen tizenkét kép volt a karneválról, köztük az a bizonyos, amin rajta volt Brummel, Young és az a három ismeretlen. Ma, amikor hazamentem, elfényképeztem a maradék tizenkét képet, a macskámat, a szomszéd nénit stb. És csak a mai képek lettek jók. Kis szünetet tartott. Marshall tudta, hogy meg kell kérdeznie: - És a többi kép? - Teljesen feketék, túlexponáltak. A film össze van karcolva és néhány ujjlenyomat is látható rajta. A fényképezőgépnek semmi baja. - Marshall jó darabig nem válaszolt. - Marshall... halló? - Hát ez érdekes - mondta végül. - Ezek valamire készülnek! Annyira felizgatott a dolog. Kíváncsi vagyok, hogy megyek-e valamire az ujjlenyomatokkal. Megint egy hosszú szünet. - Halló? - Hogy nézett ki az a másik nő, a szőke? - Nem volt túl öreg, hosszú, szőke haja volt... eléggé ellenszenves kinézete volt. - Kövér? Sovány? Közepes? - Csinos volt. Marshall összevonta szemöldökét, ahogy gondolkozott. - Reggel találkozunk. - Viszlát és kösz. Marshall letette a kagylót. Az asztalra bámult és dobolt az ujjaival. - Mi volt ez az egész? - kérdezte Kate. - Mmmmmm - mondta elgondolkozva. Aztán fölnézett. - Á, az újsággal kapcsolatos. Nem érdekes. De miről is beszélgettünk? - Hát ott hagytuk abba, hogy beszélj-e Young lekésszel a problémánkról... - Young - mondta szinte mérgesen. - De ha nem akarsz... - Marshall az asztalra meredt. A meleg tej időközben teljesen kihűlt. Kate várt egy darabig, majd megszólalt. - Majd holnap reggel meglátjuk. - Beszélek vele - mondta Marshall határozottan. - Beszélni akarok vele. Beszélek véle, majd meglátod! - Abból nem lehet baj. - Biztos, hogy nem lesz. - Nem tudom, mikor lenne jó neki... - Egy órakor jó lesz. - Kicsit mogorván nézett. - Egykor pont jó lesz. - Marshall... - Kate akart valamit mondani, de elhallgatott. Érezte, hogy valami történt a férjével, hallotta a hangjából, látta az arckifejezéséből. Igazából sose hiányzott neki az a tűz, amit most újra ott látott férje szemében, először azóta, hogy eljöttek New Yorkból. Régi, kellemetlen érzések jöttek föl benne, olyan érzések, amelyekkel nem akart foglalkozni most, amikor a lánya titokzatos módon eltűnt az éjszaka közepén. - Marshall - szólt és felállt a székről, felvette a tányért az asztalról -, menjünk aludni. - Lehet, hogy nem fogok tudni.

38 - Tudom - mondta csendesen. Eközben Tal, Guilo. Náthán és Armoth végig ott álltak a szobában, mindent jól megfigyeltek. Guilo rekedtes hangján kuncogni kezdett. Tal elmosolyodott. - Nem, Marshall Hogan. Sose voltál te lusta... és most Rafar hozzásegített ahhoz, hogy megint fölrázzon. 7 Kedd reggel a nap besütött az ablakon. Mary a konyhában szorgoskodott. Hank a templomi irattárban előkereste James Farrel tiszteletes telefonszámát. Sosem találkozott az elődjével, aki azóta messze költözött Ashtonból, csak az ízléstelen, rosszindulatú pletykákat hallotta róla. Nagyon kellemetlen ügy volt, Hank jól tudta. Leült a díványra, felvette a kagylót és tárcsázott. - Halló? - egy idősebb, fáradt férfihang szólt bele. - Halló - szólt Hank. Nagyon ideges volt. de megpróbált jó benyomást kelteni. - James Farrel? - Igen, ki beszél? - Hank Busche vagyok az Ashton Közösségi Templom lelkésze. Bizonyára hallott már rólam. - Igen, Busche lelkész. Hát, hogy s mint? Mit lehet erre mondani, tűnődött Hank. - Hm... bizonyos értelemben jól. - És bizonyos értelemben meg rosszul - egészítette ki Farrel. - Ejha, látom még mindig benne van a dolgokban. - Már nem aktívan. De azért időről időre értesülök a történtekről. - Majd hozzátette gyorsan. - Örülök, hogy hívott. Segíthetek valamiben? - Hm... szeretnék megtudni néhány dolgot. - Biztos vagyok benne, hogy sokat tudnék mesélni. Úgy hallom, gyülekezeti találkozó lesz pénteken. Igaz ez? -Igaz. - Bizalmi szavazás, gondolom. - Így van. - Nekem is ezeken kellett keresztülmennem. Akkor is Brummel, Turner, Mayer és Stanley voltak a hangadók. - Tréfál? - Ó, Hank, ugyanaz a sztori, higyje el. - És leszavazták? - Úgy döntöttek, hogy nem tetszik, amit prédikálok, nem tetszik az egész szolgálatom. Ellenem hangolták az egész gyülekezetet és végül szavazásra vitték a dolgot. Nem sokkal veszítettem, de veszítettem. - Ugyanez a négy alak! - Ugyanez a négy... de mit is hallottam? Valóban kizárta Lou Stanley-t a gyülekezetből? - Hát, igen. - Ez már valami! Nem gondoltam volna, hogy ezt meg lehet tenni. - A másik három most kulcskérdést csinál belőle. Nem hagynak békén élni emiatt - És a gyülekezetnek mi a hozzáállása a dologhoz? - Nem tudom. Biztosan megoszlanak a vélemények. - És hogy bírja mindezt? Hank nehezen találta meg a megfelelő szavakat. - Támadások érnek. Szellemi támadások. - Csönd volt a vonal túlsó végén. -Halló? - Itt vagyok. - Farrel lassan, bizonytalanul beszélt, mintha közben gondolkozna valamin. - Miféle szellemi támadások? Hank hebegett-habogott. Elképzelte, hogy mit szólna egy idegen, ha elrnrsélné a tegnap este történteket. - Hát... csak arra gondotok, hogy itt a Sátán működik... Farrel szinte követelőző hangsúllyalkérdezte. - De hát miféle szellemi támadásról beszél? Hank óvatosan belekezdett, nagyon vigyázott, hogy józanul és felelősségteljesen mondja el a lényeges

39 dolgokat; hogy Brummel szinte mániákusan meg akar szabadulni tőle, hogy milyen megosztott a gyülekezet, hogy milyen sok a pletyka. Beszélt a tanácsülésről, a háza falára festett feliratról és végül a szellemi tusakodásról, arról a szellemi boxmérkőzésről, amin előző éjszaka keresztülment. Farrel csak néhányszor kérdezett közbe, amikor valami nem volt egészen világos számára. -Tudom, hogy őrültségnek tűnik az egész... fejezte be Hank. Farrel nagyot sóhajtott és csak annyit mondott: - A fene egye meg az egészet! - Tehát, ha jól ejtem, ugyanaz a sztori. Semmi kétség, hogy maga is ugyanezeken ment keresztül, nem? Vagy talán bennem van a hiba? Farrel nehezen találta a megfelelő szavakat. - Örülök, hogy telefonált - Sokat vívódtam magamban, hogy fölhívjam-e. - Nem tudom, mit szól hozzá, ha megkérdezem, de... - Farrel kis szünetet tartott hogy erőt gyűjtsön. - Hank, biztos benne, hogy ott van a helye? Huh, Hank ösztönösen védekezni kezdett. - Szilárdan hiszem, hogy Isten hívott ide. igen. -Tudja, hogy tiszta véletlen, hogy megválasztották lelkésznek? - Hát van. aki ezt mondja, de... - Ez így van. Hank. Ezen el kell gondolkoznia. Engem menesztett a gyülekezet tudja. Maga mellett volt egy másik jelöltjük is, akinek eléggé liberálisak voltak a vallási elvei ahhoz, hogy megfeleljen nekik. Hank. nem tudom, hogy kapta meg végül ezt az állást, de csak valamilyen véletlen lehetett. Semmiképpen nem akartak még egy fundamentalista lelkészt a gyülekezet élére, különösen nem azután, hogy a végsőkig elmentek abban, hogy engem eltávolítsanak. - De hát rám szavaztak. - Véletlen volt. Brummel és a többiek bizonyára nem számoltak ezzel. - Most már ez nyilvánvalónak tűnik. - Oké, tehát egyetértünk. Akkor hadd adjak át néhány gyakorlatias tanácsot. Tehát: pénteken majd minden eldől, de a maga helyében már addig is összecsomagolnék és keresnék egy másik helyet, függetlenül attól, mi lesz az eredménye a szavazásnak. A beszélgetés kezdett kellemetlenné válni, Hank nem tudta elfogadni Farrel érvelését. Jobb híján nagyot sóhajtott a telefonba. De Farrel tovább erősködött. - Hank, én ott voltam, végigmentem mindezeken, tudom mi játszódik most le magában, és azt is, hogy miken kell még keresztülmennie. Higgyen nekem, nem éri meg. Hadd legyen övék a templom, hadd legyen övék az egész város: ne áldozza fel magát. - De nem mehetek el... - Igen, tudom, Istentől van elhívása. Hank, nekem is volt. Én is harcolni akartam, erős várat építeni Istennek abban a városban. És ráment az otthonom, a jóhírem, az egészségem, és kis híján ráment a házasságom is. Azzal menteni el Ashtonból, hogy megváltoztatom a nevemet, szó szerint így volt. Nem is képzeli, valójában kivel is van dolga. Olyan erők működnek abban a városban... - Milyen erők? - Hát, politikai, társadalmi... és persze szellemi erők is. - Tényleg, még nem is válaszolt a kérdésemre: mit szól a tegnap éjszaka történtekhez? Mi a véleménye róla? Farrel habozott, aztán így szólt: - Hank... nem tudom miért, de nagyon nehezemre esik ezekről a dolgokról beszélni. Csak annyit tudok mondani, hogy tűnjön el erről a helyről, amíg lehet. Felejtse el az egészet. Se a gyülekezet, se a város nem akarja, hogy ott maradjon. - Nem mehetek el, megmondtam. Farrel hosszan hallgatott. Hank már attól félt. hogy letette a telefont. Végül mégiscsak megszólalt. - Hát jól van, Hank. Elmondom, de jól figyeljen. Azt hiszem, nekem is volt hasonló élményem, mint amin ön keresztülment az éjszaka. De akármi is volt. biztosíthatom, hogy ez csak a kezdet. - Farrel lelkész... - Nem vagyok lelkész. Szólíts Jimnek. - Ez van az evangéliumban: harc a Sátánnal, az evangélium fénye világít a sötétségben... - Hank, itt a legszebb szentbeszéd sem segít. Nem tudom, mennyire vagy felkészülve, de hogy egészen

40 őszinte legyek, csodálkoznék, ha egyáltalán élve megúsznád. Komolyan beszélek! Hank csak annyit válaszolt. - Jim... majd értesítelek a dolgok állásáról. Lehet, hogy győzni fogok, lehet, az is lehet, hogy nem úszom meg élve. Ő csak annyit mondott, hogy maradjak és harcoljak. Egy dolog most már világossá vált a számomra: a Sátán meg akarja szerezni ezt a várost. Nem engedhetem, hogy úgy legyen. Hank letette a kagylót és legszívesebben elsírta volna magát. - Úristen - imádkozott -, Úristen, mit tegyek? Az Úr nem válaszolt azonnal. Hank hosszú percekig ült a díványon, próbálta összeszedni az erejét és visszanyerni az önbizalmát. Mary még mindig a konyhában volt. Még ez a szerencse, gondolta. Kavarogtak benne az érzések és nem lett volna jó azelőtt beszéni vele, amíg nem rendezi a gondolatalt. Aztán eszébe jutott egy Ige: Kelj fel, járd be az országot hosszában és széltében. mert neked adom azt." Semmi értelme itthon ülni és idegeskedni, bosszankodni, inkább gyerünk, csináljunk valami értelmeset. Cipőt húzott és elindult. Krionl és Triskal kint vártak rá. Láthatatlanul hozzáléptek, közrefogták és együtt mentek le a Morganhegyről, be a városba. Hank egyébként sem volt magas termetű, de a két óriás között még kisebbnek látszott. Viszont teljes biztonságben érezhette magát. Triskal kérdő szemekkel nézett. - Hová készül? Krioni már nagyon Jól ismerte Hanket. - Szerintem ő se tudja. A Szellem vezeti. Valami bántja és most cselekedni akar. - Akkor mi is akcióba lépünk! - Csak ne fenyegetőzz. Egyelőre legjobb, ha észrevétlenek maradunk. - Akkor ezt mondd meg a kis lelkészednek is. Hank odaért az üzleti negyedhez és megállt az egyik saroknál. Figyelte a forgalmat, régi és új kocsik, teherautók, terepjárók mentek az úttesten. Járókelők jöttek-mentek, kocogok haladtak el mellette és rengeteg biciklista, akik a közlekedési lámpák jelzéseit a legkevésbé sem vették figyelembe. De hát hol van a gonoszság? Hogy lehet, hogy ami tegnap éjjel olyan valóságos volt, az ma már csak távoli, bizonytalan emlék? Nem leselkedtek démonok sem a kirakatokban, sem az esőcsatornákban; az emberek ugyanolyanok voltak, mint mindig, nem figyeltek rá, mentek a dolgukra. Igen, ezért a városért imádkozott éjjel és nappal szíve legmélyéből, mert valami megmagyarázhatatlan nyomás volt rajta, és ez a nyomás most kezdte próbára tenni a türelmét és nyugtalanította. - Most bajban vagytok, vagy nem? Vagy nem is törődtök az egésszel? - szólt hangosan. Senki nem figyelt rá. nem kapott választ a kérdésére. De bensejében az Úr Szelleme nem hagyta nyugodni. - Imádkozz, Hank. Imádkozz ezekért az emberekért. Ne feledkezz meg róluk. Köztük van a fájdalom, köztük van a félelem, köztük van a veszély. De hát mikor fogunk győzni, szólt Hank az Úrhoz. Már jó ideje küzdők és imádkozom ezen a helyen. Csak egyszer láthatnám, hogy történik valami, hogy életjelt ad magáról ez a halott város. Bámulatos, hogy a démonok milyen Jól el tudnak rejtőzni, néha olyan gondolatok mögé, melyek még a létüket is megkérdőjelezik. - Tudom, hogy itt vagytok - mondta csendesen, de az épületek. a beton, a tégla, az üveg kifejezéstelenül, bambán néztek te rá. A szellemek incselkedtek vele. Akármelyik pillanatban rátámadhattak, hogy halálra rémítsék, fojtogassák, és aztán a kővetkező pillanatban újra eltűnjenek, vihogva visszatérjenek a rejtekhelyükre, mintha szembekötősdit játszanának vele. Rosszkedvűen leült egy padra. - Itt vagyok, Sátán - mondta. - Lehet, hogy nem látlak téged. lehet, hogy gyorsabb vagy nálam, de azért itt vagyok, és Isten kegyelméből, a Szentlélek erejéből addig fogjak gyötörni, amíg egyikünknek elege nem lesz! Az utca túloldalán az Ashtoni Egyesült Keresztény Gyülekezet impozáns épülete magasodott. Hank már régről ismert néhány rettenetes alakot, akik ehhez a közösséghez tartoztak, de ez az ashtoni társaság más volt, egész bizarr módon liberális. Párszor már találkozott Olivér Young lelkésszel, de sosem sikerült közel kerülnie hozzá: Young mindig hűvösnek, tartózkodónak tűnt és Hank nem értette miért.

41 Ahogy ott üldögélt, egyszercsak egy barna Buick fordult be a templom parkolójába. Triskal és Krioni a pad mellett álltak, ők is figyelték, ahogy az autó megáll, de azt már csak ők látták, hogy az autónak két különleges utasa is volt: két hatalmas harcos, az egyik arab, a másik afrikai. Náthán és Armoth. Kardot nem tehetett látni náluk Tal parancsának megfelelően, passzív, nem támadó testtartást vettek fel, akárcsak a többiek. Marshall már látta a Bernice-féle filmkockákat. Látta a kis karcolásokat a negatívon, egy illetéktelen kéz beavatkozásának a nyomait; végig a filmtekercsen, szabályos közönként ujjlenyomatok voltak láthatók. Valaki letekerhette a fűmet hogy a felvételek tönkremenjenek a fényen. A találkozó egy órára volt megbeszéve Younggal. Marshall háromnegyed egykor fordult be a nagy parkolóba. Igyekezett végezni az óriási sajtburgerével és a nagy adag kávéjával. Az Ashtoni Egyesült Keresztény Gyülekezet temploma egyike volt a város hatalmas, impozáns épületeinek, hagyományos stílusban épült, festett üvegablakok, magasba törő vonalak és egy méltóságteljes toronysisak díszítette. A bejárati ajtó illett az épülethez: hatalmas, erős. talán még egy kicsit ijesztő is volt különösen akkor, ha valaki egyedül próbálta kinyitni. A templom a város központjában volt, és a tornyában lévő harangjáték minden órában megszólalt, délben pedig egész kis koncertet adott. Megbecsült intézmény volt ez, Young megbecsült lelkész volt. és az idejáró emberek Is megbecsült polgárai voltak a városnak. Marshall sokszor gondolt arra, hogy a megbecsültség és a társadalmi státusz szinte feltétele a tagságnak. Nagy nehezen sikerült kinyitnia a bejárati ajtót és belépett. Hát ez a gyülekezet nem sajnálta a pénzt az az egy már biztos. Az előtér, a lépcsők, a szentély süppedős, vörös szőnyeggel voltak borítva. Körben mindenütt gyönyörűen kidolgozott, sötétre pácolt dió- és tölgyfa burkolat. És mindenütt sárgaréz: az ajtó- és ablakkilincsek, a kabátakasztók, a lépcső korlátja. Az ablakok természetesen festett üvegből készültek, a mennyezetről gazdagon díszített csillárok lógtak. Marshall belépett a szentélybe egy másik nehéz ajtón keresztül, és előrement a padsorok között. Mintha az operában lett volna; nagy volt az emelvény, nagy volt a pulpitus és nagy volt a karzat. Természetesen, hiszen az énekkar is nagy volt. Young lelkész irodája a szentély oldalában volt, nagyon látványos módon az emelvényre és a pulpitusra nyílt. A vasárnap reggeli szertartás hagyományos része volt, amikor Young lelkész bevonult a nagy tölgyfa ajtón keresztül. Marshall kinyitotta az ajtót és belépett a fogadó helyiségbe. Egy csinos titkárnő üdvözölte, akit Marshall még sohasem látott. Elmondta neki, mi járatban van, a titkárnő pedig ellenőrizte a határidőnaplójában, hogy be van-e írva a találkozó. Marshall belenézett a könyvbe, megint csak fejjel lefelé. Látta, hogy két órára Brummel van bejegyezve. - Aá, Marshall - szólította meg Young, és szívélyes, gyakorlott mosollyal nyújtotta a kezét. - Tessék, kerülj beljebb. Marshall belépett az irodába. Young erős testalkatú ember volt, a hatvanas éveiben Járt. Vékony szálú, fekete haja volt, drótkeretes szemüveget hordott. Láthatólag élvezte a pozíciót, amit mind a városban, mind a templomban betöltött. Szobája sötét faburkolatát a várostól, illetve különböző jótékonysági szervezetektől kapott plakettek díszítették, valamint bekeretezett fényképek, amelyeken ő volt látható a kormányzóval, néhány népszerű evangélistával és a szenátorral. Tekintélyes méretű íróasztala mögött Young úgy festett, mint egy sikeres üzletember. Fejtámlás bőrkarosszékben ült, mint valami trónuson. Az íróasztal felülete visszatükrözte alakját, és így olyan festői benyomást keltett, mint egy alpesi tóban visszatükröződő hegycsúcs. Egy fotelre mutatott, Marshall leüli és úgy belesüppedt, hogy jóval Young szemmagassága alá került. Ismerős félelemérzés kezdte hatalmába keríteni; mintha az egész iroda ennek érdekében lett volna kialakítva. - Szép iroda -Jegyezte meg. - Nagyon köszönöm - mondta Young mosolyogva, és arca még inkább kikerekedett. Hátradőlt a székében, ujjaival az asztallapon babrált. - Én is nagyon szeretem, hálás vagyok érte, és élvezem ezt a kellemes, meleg légkört. Itt Jól érzi magát az ember. Legalábbis te, gondolta Marshall. - Igen... igen.

42 - És mi újság a Hírmondónál? - Lassan belejövünk. Olvastad a mai számot? - Igen, nagyon jó. Nagyon ügyes, stílusos. Magaddal hoztad a nagyvárosi színvonalat. - Mm-hmmm. - Marshall nem volt túlságosan beszédes kedvében. - Marshall, örülök, hogy Itt vagy közöttünk. Nagyon Jó kapcsolatot fogunk kialakítani egymással. - Hát, igen, remélhetőleg. - Tehát minek köszönhetem a látogatást? Marshall nyugtalanul fészkelódött egy kicsit, majd talpra ugrott; abban a fotelben úgy érezte magát, mint egy mikroba a mikroszkóp alatt. Legközelebb én is elhozom a nagy íróasztalomat, gondolta. Körbesétált az irodában és próbált fesztelennek mutatkozni. - Sok megbeszélnivalónk van ez alatt az egy óra alatt - kezdte. - Bármikor folytathatjuk. - Igen, persze. Tehát először is, Sandy - a lányom - tegnap éjjel megszökött. Nem tudunk róla semmit, azt sem tudjuk holvan... -Röviden elmondta Youngnak a sztorit, Young figyelmesen hallgatta, nem szólt közbe. - Tehát - kérdezte végül Young - hátat fordított a hagyományos értékeknek, és ez az, ami nyugtalanít? - Tudod, nem vagyok túlságosan vallásos, de azért különbséget tudok tenni a jó és a rossz között. Sandyvel pontosan az a probléma, hogy túlment a határon. Young méltóságteljesen fölemelkedett az íróasztaltól és együttérző atyaként lépett Marshallhoz. Kezét Marshall vállára tette és így szólt: - Mondd, boldognak látod őt? - Sosem látom boldognak, persze valószínűleg azért, mert olyankor mindig ott vagyok a közelében. - Nem akarod megérteni, hogy ő ezt az utat választotta.nyilvánvaló, hogy kivetíted az elégedetlenségedet a filozófiájára... - Igen, és a professzornőjére is, aki meg telebeszéli a fejét ezzel a filozófiával. Találkoztál már ezzel a, hogy is hívják. Langstrat professzorral? Young gondolkozott, aztán megrázta a fejét. - Úgy tudom Sandy eljár az előadásaira, és egyre Jobban elveszíti a realitás iránti érzékét. Young kajánul felnevetett. - Marshall, a lány most kezdi fölfedezni a világot, az univerzumot, amelyben él. Emlékezz csak vissza a kamaszkorodra. Mennyi minden volt, amit nem tudtál elfogadni, amíg magad meg nem bizonyosodtál róla, hogy igaz! Valószínűleg most Sandy is így van ezzel. Nagyon rendes lány, de most arra van szüksége, hogy felfedezze a világot és megtalálja önmagát. - Remélem, ha valóban megtalálja önmagát, fölhív minket és nekünk is elárulja, hogy hol is van. - Marshall, biztos vagyok benne, hogy sokkal inkább föl fog hívni, ha megértő szívekre számíthat odahaza. Nem a mi dolgunk, hogy meghatározzuk, hogy egy másik ember mit csináljon, milyen véleményt alakítson ki a világban betöltött helyéről. Mindenkinek magának kell megtalálnia a saját útját, a saját igazságát. Ha civilizált emberekként akarunk élni Itt a földön, akkor meg kell tanulnunk tisztelni a másik jogát az önálló véleményhez. Marshallnak déjá vu-szerú érzése volt, mintha Sandy agya összekapcsolódott volna a lelkészével, önkéntelenül is megkérdezte. -Biztos, hogy nem ismered Langstrat professzort? - Egészen biztos - válaszolt mosolyogva Young. - És Alf Brummelt? - Kicsodát? - Alf Brummelt, a rendőrfőnököt. Marshall figyelte az arcát, vajon mit fog válaszolni? Végül Young azt mondta. - Lehet, hogy találkoztam már vele... csak össze kéne párosítani a nevet és az arcot. - Ő is ugyanazt mondja, amit te. Hogy meg kell találni a közös hangot, békességben kell élni. Sose fogom megérteni, hogyan lett belőle zsaru. - Tulajdonképpen Sandyről volt szó, nem? - Igen, igen. Folytasd. Young folytatta. - Ezek a problémák, amelyek felmerültek benned, a Jó és a rossz kérdése, az igazság keresése, nézőpontjaink különbözősége... és még sok más is el vannak rejtve a szív mélységeiben. Az

43 igazság mindannyiunkban ott van, minden szívdobbanásunkban benne rejtőzik. Minden emberi lénynek természetes képessége van a jóra, a szeretetre, hogy legjobb tudása szerint szolgálja saját maga és felebarátja érdekeit. - Ügy látszik, nem voltál itt a Fesztiválon. Young kuncogni kezdett: - Valóban, legjobb szándékaink ellenére is gyarló emberek vagyunk. - Tényleg, részt vettél a Fesztiválon? - Igen, néhány rendezvényen. De jórészt nem volt túlságosan érdekes számomra az egész. - Szóval nem voltál ott a karneválon? - Persze, hogy nem. Kár a pénzért. De ami Sandyt illeti... - Igen arról beszéltünk, hogy mi az igazság és milyen nézőpontok vannak... Itt van például Isten személye. Úgy néz ki, hogy Sandy nem találja Istent, nekem is csak próbálkozásaim vannak, hogy megragadjam őt; de vallási kérdésekben nem tudunk megegyezni. És mind ez idáig te sem sokat segítettél ebben. Young elgondolkozva mosolygott. Marshall érezte, hogy most egy nagyon emelkedett hangvételű szentbeszéd következik. - Isten - kezdte Young - ott van, ahol megtaláljuk Őt, és ahhoz, hogy megtaláljuk, csak ki kell nyitni a szemünket és meg kell látnunk, hogy Ő valóban ott van mindannyiunk bensejében. Mindig is bennünk volt, Marshall, csak megvakított miket a tudatlanság és elzárta előlünk a szeretetet, a biztonságérzetet, amelyre mindannyian vágyódunk. Jézus felfedte ezt a problémát a kereszten, emlékszel? Azt mondta: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják... Tehát Ó azt a példát adta nekünk, hogy törekedjünk a tudásra, bárhol is legyen az. Te is ezt teszed, és meg vagyok róla győződve, hogy Sandy is ezt teszi. Marshall, az a baj nálad, hogy szűk perspektívában gondolkozol. Nyitottnak kell lenned. Keresned, kutatnod kell neked is, Sandynek is. - Tehát - szólt Marshall elgondolkozva - azt mondod, azon múlik az egész, hogyan nézzük a dolgokat? - Igen, ez is része a dolognak. - És, ha valamit gondolok, nem jelenti azt, hogy mindenki más ugyanúgy látja a dolgot, igaz? - Igen, így van! - Young nagyon elégedettnek látszott a tanítványával. - Tehát, lássuk csak. Jól értem-e a dolgot. Ha például Bernice Krueger az újságíróm, úgy látta, hogy te, Brummel és még három másik valamilyen megbeszélést tartottatok a karneválon, az egyik bódé mögött... akkor ez csak az ő számára volt valóság? Young elhúzta a száját, mintha azt mondta volna mibe akarsz belekeverni" és így szólt: - Föltételezem, hogy igen. Ez is egy hasonló eset. Mondtam már, hogy a karnevál közelében sem jártam. Irtózom az ilyesmitől. - Tehát nem voltál ott Alf Brummellel? - Nem, dehogyis. Bernice Krueger nyilván valaki mást láthatott. - Pontosabban másokat Young mosolyogva vállat vont. Marshall még továbbment. - És eredményes volt a megbeszélés? Young még mindig mosolygott, de kicsit elvörösödött az arca. - Marshall mit akarsz? Most vitatkozzam veled? Bizonyára nem azért jöttél. Marshall most már nem törődött semmivel, tovább támadott. - És Bernice le is fényképezett benneteket. Young sóhajtott és lehajtotta a fejét egy pillanatra. Aztán szenvtelen hangon válaszolt: - Legközelebb hozd el a fényképeket, és akkor megbeszélhetjük a dolgot. Young szája sarkában a bujkáló mosoly felért egy szembeköpéssel. - Oké - morogta Marshall, és le nem vette róla szemét. - Marge majd ad neked egy másik időpontot. - Nagyon köszönöm. Marshall az órájára nézett, az ajtóhoz lépett és kinyitotta. - Gyere be Alf. Alf Brummel már ott ült a fogadó helyiségben. Ahogy megpillantotta Marshallt, feszélyezetten fölállt. Olyan arcot vágott, mint akit egy másodpercen belül elgázol a gyorsvonat. Marshall elkapta Alf kezét és izgatottan megrázta. - Áá, hello! Úgy látom, nem nagyon ismeritek

44 egymást, hadd mutassalak be. Alf Brummel, ez itt Olivér Young tiszteletes. Young tiszteletes, Alf Brummel, a rendőrfőnök! Brummel szemmel láthatólag egyáltalán nem értékelte Marshall szívélyességét. Young odalépett, kezet rázott Brummellel és sietve behúzta az irodába. Közben még odaszólt a titkárnőnek. - Marge, beszélj meg egy másik Időpontot Hogan úrral! De Hogan úr már sehol sem volt. 8 Sandy Hogan komoran ült egy kis ebédlőasztalkánál a campus egyik közterén, egy szőlőlugas árnyékában. Nézte a lassan kihűlő előrecsomagolt hamburgert és a felmelegedő dobozos tejet. A délelőtti előadásokon alig tudott odafigyelni. Túlságosan el volt foglalva magával és a családjával és a harcias apjával. És mindemellett szörnyű éjszakája volt. Keresztülgyalogolt a városon és a buszpályaudvaron ücsörgött egész éjjel, a pszichológia tankönyvét olvasgatva. Az előadások után kifeküdt a szoborkertben a fűreés megpróbált egy kicsit szunyókálnl. De akkor sem érezte jobban magát, amikor felébredt: éhes volt és magányos. Most itt üldögélt az asztalkánál az automatából vásárolt ebédjével, és annyira magányosnak érezte magát, hogy már enni sem volt kedve. A sírás határán volt. - Miért, apu? - suttogta egészen halkan, és közben a szívószállal kevergette a tejet. - Miért nem tudsz olyannak szeretni, amilyen vagyok? - Miért van annyi kifogásod ellenem, amikor alig ismersz? - Miért vagy olyan érzéketlen a gondolataimmal és a filozófiámmal szemben, amikor nem is érted, miről van szó? Két külön világban élünk és mindketten lenézzük a másikét. Előző este egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, és Sandy leverten, mérgesen feküdt le. Ahogy ott feküdt az ágyban és hallotta, amint szülei eloltják a villanyt, fogat mosnak és lefekszenek, úgy tűnt neki, hogy egy egész világ választja el őket egymástól. Jó lett volna behívni őket a szobájába. Jó lett volna kibékülni velük, de tudta, hogy ez nem megy; apja feltételeket szabott volna, ahelyett, hogy szerette volna őt, egyszerűen csak szerette volna. Még most sem tudta, mi rémisztette meg annyira az éjszaka közepén. Csak arra emlékezett, hogy olyan szörnyű félelemre ébredt, amit még soha azelőtt nem tapasztalt. Félt a haláltól, a kudarctól, a magánytól. Ki kellett menekülnie a házból. Magára kapkodta a ruháját és szinte futva indult el. Közben arra gondolt, hogy micsoda buta és értelmetlen dolog, amit csinál, de az érzései erősebbek voltak, mint a józan esze. Most úgy érezte magát, mint egy szerencsétlen kis állatka, akit kirepítettek az űrbe a visszatérés legcsekélyebb esélye nélkül. Fásultan lebegett a semmiben, teljes reménytelenségben. - Ó, apu - pttyeregte, és sírva fakadt. Vörös haja kétoldalt lelógott, ahogy az asztalra hajolt, és potyogni kezdtek a könnyei.. Hallotta, hogy az emberek jönnek-mennek körülötte, mit sem törődve az ő bánatával. Próbált csendesen sírdogálni, de nehezére esett, mert érzelmei újra és újra ki akartak törni, mint a víz a gátszakadáskor. - Hm... - hallatszott egy halk, határozatlan hang. - Bocsánat... Sandy fölnézett. Egy vékony, szőke fiatalember állt ott, nagy barna szemei részvétteljesen csillogtak. - Elnézést a tolakodásért... de... nem segíthetnék valamiben? Juleen Langstrat professzor lakásának nappalijában sötét volt és nagy, nagy csönd. A kisasztalon égő gyertya tompa sárga fénnyel világította meg a plafonig érő könyvespolcokat, a furcsa távolkeleti maszkokat, az elegáns bútorokat és a két szemközt ülő alakot. Az egyik a professzornő volt, fejét a széktámlán pihentette, szemei csukva voltak, karját előrenyújtotta és olyan mozdulatokat tett a kezével, mintha evezne. A vele szemben ülő férfi Brummel volt, ő is csukott szemmel ült, de nem utánozta Langstrat mozdulatalt. Feszültnek és nyugtalannak látszott. Néha, egy-egy másodpercre, kinyitotta a szemét, hogy lássa, mit csinál a professzornő. Langstrat egy idő után elkezdett sóhajtozni, arcára fájdalom és elégedetlenség ült ki. Kinyitotta a szemét és előrehajolt. Brummel is fölnézett. - Nem érzed magad valami jól. igaz? - kérdezte a nő. Brummel vállat vont és lenézett a földre. - Jól

45 vagyok. Csak elfáradtam. A professzornő megrázta a fejét, nem volt elégedett a válasszal. - Nem, nem, érzem a belőled áramló energiákat. Nagyon nyugtalan vagy. A férfi nem válaszolt. - Beszéltél ma Olivérrel? Brummel kicsit habozott, aztán bólintott. - Igen, Igen. - Azért mentél oda, hogy a mi kapcsolatunkról beszélj vele. - Nemi Ez... - Ne hazudj nekem. A férfi kissé elbátortalanodott és lemondóan fújt egyet. - Igen, beszéltünk rólad. Ámbár más dolgok is szóba kerültek. Langstrat olyan átható tekintettel nézett rá, mintha belelátott volna a gondolataiba. Tenyerét kinyitotta és egészen enyhén mozgatni kezdte a levegőben. Brummel belesüppedt a székébe, legszívesebben eltűnt volna a színről. - Ide figyelj - szólt bizonytalanul -, nem olyan nagy ügy... A nő beszélni kezdett, olyan volt számára Brummel, mint egy nyitott könyv. - Meg vagy... rémülve, úgy érzed, sarokbaszorítottak, elmentél Olivérhez... és olyan érzésed is van. hogy manipulálnak... - Erősen a férfi szemébe nézett. - Manipulálnak? Vajon kik? - Nem érzem úgy, hogy manipulálnának! Langstrat felnevetett, hogy egy kicsit oldja a feszült hangulatot. - Dehogyisnem érzed. Látom rajtad. Brummel a telefonra pillantott. - Ide telefonált Young? A nő csodálkozva nézett. - Semmi szükség nem volt rá. Olivér nagyon közeláll az Egyetemes Elméhez. Kezdek egyesülni az ő gondolataival. - Arckifejezése megkeményedett. - Alf, szívből kívánom, hogy neked is sikerüljön! Brummel megint sóhajtott, kezével, eltakarta az arcát, végül megszólalt. - Ide figyelj, nem tudok mindent egyszerre megtanulni! Túl sok ez nekem ilyen hirtelen! A professzornő megnyugtatólag megfogta a kezét. - Hát akkor egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. Alf? - A férfi fölpillantot rá. - Meg vagy Ijedve, igaz? Mitől félsz? - Mondd meg te! - szinte kihívóan mondta. - Kapsz egy lehetőséget, hogy most te beszélj először. - Hát akkor: nem félek. De legföljebb csak egy pillanatig nem félt, mert Langstrat szemei összeszűkültek és szinte keresztülfúrták a testét. - Bizony, hogy félsz - mondta keményen. - Meg vagy ijedve, mert lefényképezett minket az az újságírónő a Hírmondótól. Nem így van? Brummel fenyegetően felemelte az ujját. - Látod, pontosan ez volt az egyik dolog, amiről szó volt Youngnál. Fölhívott téged! Föl kellett, hogy hívjon! Langstrat bólintott és a legkevésbé sem jött zavarba. - Persze, hogy fölhívott. Semmit sem titkol el előlem. Egyikünk sem titkolja el az igazságot a többi elől, hiszen te Is tudod. Brummel érezte, hogy neki is ugyanígy föl kellene tárulkoznia. - Aggódom a terv miatt. Kezdünk túl sokan lenni, túl sokan ahhoz, hogy elrejtve maradjunk. Egyre inkább fenyeget az a veszély, hogy kitudódik a dolog. Szerintem nem lett volna szabad nyilvános helyen találkoznunk. - Mindent elrendeztünk. Nincs mitől tartani. - Valóban? Hogan a nyomunkban van! Gondolom, hallottad, milyen kérdéseket tett fel Olivérnek? - Olivér majd megoldja a dolgot. - De hogyan viszonyuljunk Hoganhez? - Ugyanúgy, mint bárki máshoz. Tudsz róla, hogy elpanaszolta Olivérnek a lányával kapcsolatos problémáját? Ez biztos érdekelni fog. - Miféle problémáját? - A lány elszökött otthonról... de továbbra is részt kíván venni az előadásaimon. Jól hangzik, mi? - És ezt hogy tudjuk kihasználni?

46 A professzornő ravaszul mosolygott. - Mindent a maga idejében, Alf. Nem kell siettetni a dolgokat. Brummel fölállt és Járkálni kezdett. - Ami Hogant illeti, nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Vele nem fogunk olyan könnyen elbánni, mint ahogy Harmellel tettük. Lehet, hogy nem volt jó húzás Krueger letartóztatása. - De hát megszerezted a filmet és tönkretetted. Brummel a nő szemébe nézett. - És mit értünk el vele? Eddig nem kérdezgettek, most meg igen! Nekem is meg lenne a véleményem, ha úgy kapnám vissza a fényképezőgépemet, hogy tönkrement benne a film. Hogan és Krueger nem annyira hiszékenyek. Langstrat megnyugtató hangon válaszolt, karjával átölelte a férfit. - De mindketten sebezhetőek, először is általad, végső soron pedig általam. - Mint ahogy bárki más - morogta Brummel. A reakció előre kiszámítható volt. Langstrat barátságtalan, hűvös arckifejezéssel nézett a szemébe. - Ez a másik téma, amiről Olivérrel beszélgettetek. - Mindent elmond neked! - Ha ő nem, a Mesterek úgyis elmondanák nekem. Brummel megpróbálta elfordítani a fejét. Nem tudta elviselni azt a valamit, ami annyira visszataszítóvá tette ezt a szép nőt. - Nézz rám! - parancsolt rá Langstrat és ő engedelmeskedett. - Ha nem vagy elégedett a kapcsolatunkkal, tőlem bármikor befejezhetjük. A férfi lehajtotta a fejét és valamit dadogott. - Oké, rendben van... - Micsoda? - Csak azt mondom, hogy elégedett vagyok a kapcsolatunkkal. - Tényleg elégedett vagy? Brummel elkeseredetten próbálta kibékíteni a nőt, hogy hagyja már békén. - Csak... csak nem akarom, hogy a dolgok kikerüljenek az irányításunk alól... Langstrat megcsókolta, hosszan, mint egy vámpír. - Neked van szükséged Irányításra. Mindig is mondtam, nem? Brummel tudta, hogy ez a nő aztcsinál vele, amit akar. Teljesen az uralma alatt állt. De még mindig volt valami, amit nem tudott magában tartani. - Hány ellenféllel kell még megküzdenünk? Úgy néz ki, hogy amint megszabadulunk az egyiktől, azon nyomban helyébe lép a következő. Alighogy Harmel elment. Jött Hogan... - És alighogy elintézted Farrelt, jött Henry Busche - fejezte be a gondolatot a professzornő. - Ez nem mehet így tovább. Rosszak az esélyeink. - Vedd úgy, hogy Busche már nem rúg többet labdába. Nem most pénteken lesz a bizalmi szavazás? - De igen, a gyülekezet mar izgatottan készülődik, de... - Igen? - Tudod, kizárta a gyülekezetből Lou Stanley-t házasságtörés miatt - Igen. Legalább könnyebb lesz meghozni a döntést. - Sokan ővele értenek egyet! A nő hátralépett és olyan szemeket meresztett rá, hogy a vér megfagyott az ereiben. - Félsz Henry Buschétól? - Ide figyelj! Még mindig sokan támogatják a gyülekezetben, többen, mint gondoltam vona. -Te félsz tőle! - Valaki pártfogolja, nem tudom ki. És mi van, ha tudomást szerez a Tervről? - Soha semmit nem fog megtudni! - Ha Langstratnak agyarai lettek volna, most kivillantotta volna őket. - Addigra már rég meg lesz semmisítve a szolgálata. Erről te fogsz gondoskodni, nemde? - Megteszem, amit tudok. - Ne hódolj be ennek a Henry Buschénak. Ó fog behódolni neked, te meg nekem! - Mondtam már. megteszem, amit tudok! A nő felengedett és elmosolyodott. - Akkor jövő kedden? -Hát.,. - Megünnepeljük Busche lemondását. Majd mindent elmesélsz.

47 - És mi lesz Hogannel? Ez a Hogan egy ostoba, erőtlen alak. Ne aggódj miatta. Neked nem lesz vele dolgod. Brummel már csak azon vette észre magát, hogy kint áll a hátsó bejárat előtt Langstrat az ablakból nézte, amint elhajtott a szokásos útvonalon, a kis utcán keresztül, hogy senki ne lássa. Elhúzta a függönyt, hogy beengedjen egy kis fényt, elfújta a gyertyát és egy dossziét vett elő az íróasztal fiókjából. Nemsokára már előtte is volt Marshall, Kate és Sandy Hogan fényképe, életrajza és személyes adatai. Amikor Sandy fotójára pillantott, szeme gonoszul felcsillant. Langstrat válla fölött egy drágaköves gyűrűkkel, karperecekkel felékszerezett, hatalmas fekete kéz lebegett. Egy rekedtes, mély hang pedig az elméjéhez beszélt. Kedd délután a Hírmondó szerkesztősége csata utáni képet mutatott, halálos csönd volt. George, a szedő általában szabadnapot vett ki a lap megjelenése napján, hogy kipihenje a lapzárta fáradalmait Tom, a tördelőszerkesztő kiment a városba egy riportot megcsinálni. Ami Edie-t illeti, aki egy személyben volt titkárnő, újságíró és hirdetésfelvevő, ő az előző nap kilépett. Marshall nem tudta róla, hogy egykor boldog házassága fokozatosan elromlott. Összeismerkedett egy teherautó-sofőrrel, és röviddel ezelőtt végleg összeveszett a férjével, hirtelen elváltak az útjaik. Most, hogy Edie elment. Marshall úgy érezte, pótolhatatlan űr maradt utána. Kettesben üldögéltek Bernice-szel az üvegfalú irodában. Kopottas íróasztala mögül az üvegen át Marshall a szerkesztőségi helyiséget nézte: a három íróasztalt, a két írógépet, a két szemétkosarat, a két telefont és a kávéfőzőt. Teljes volt a rendetlenség, papírok, iratok hevertek szerteszét, de semmi nem történt. - Nem hiszem, hogy tudnád, mi hol van - szólt Marshall. Bernice Marshall íróasztalán ült, hátát a falnak támasztotta és egy nagy bögre forró kakaót kevergetett. - Mindent meg fogunk találni - mondta. - Tudom, hol tartotta az iratokat és a noteszében biztos megtalálunk minden címet és telefonszámot. - És mi lesz a kávéfőzéssel? - Mit gondolsz, miért iszom kakaót? - A francba! Valamelyikőtök azért szólhatott volna. - Nem hiszem, hogy tudták. Legjobb lesz, ha még ezen a héten berakunk egy álláshirdetést. Edie nagyon Jól végezte a munkáját. Úgy tudom, csúnyán összeveszett a férjével. Most végleg elköltözik a városból, mielőtt a férje észbe kapna és megkeresné őt. Szerelmi ügyek! Semmi Jó nem sül ki az ilyenekből. Tényleg; hallottad az újságot Alf Brummelről? Marshall fölkapta a fejét. Bernice úgy gubbasztott ott az asztal tetején, mint egy félénk kis madár, és megpróbált úgy tenni, mintha jobban érdekelné a kakaója, mint a pikáns hír. - Tekintettel a körülményekre, meghalok, csak hogy hallhassam Ma délben Sarával, a titkárnőjével ebédeltem. Azt mesélte, hogy minden kedden eltűnik néhány órára délután, és sose mondja meg, hova megy. De Sara tudja. Képzeld el, Alf barátunknak titkos barátnője van. - Tudom, Juleen Langstrat professzornő, az egyetemről. Bernice elképedt. - Honnan tudod? - A szőke nő. akit azon az éjszakán láttál, emlékszel? Az újságírómat letartóztatták, mert a karneválon megengedhetetlen fényképeket készített, másnap meg Langstrat kidobott az előadásáról. És ehhez még add hozzá, hogy Olivér Young fülei tiszta vörösek lettek, amikor azt állította, hogy nem ismeri a professzornőt. - Jól vág az eszed, Hogan! - Csak tudok következtetni. A professzornő és Brummel belekezdtek valamibe, amit Brummel terápiának nevez, de szerintem élvezi a dolgot, ha érted, mir célzok. És tudod, hogy jön ide Young? Bernice mintha meg se hallotta volna a kérdést. - Kár, hogy Brummel nem házasember - mondta. -

48 Akkor többet kezdhettem volna a dologgal. - Ide figyelj! Ez egy zárt társaság, amelybe mindhárman beletartoznak. Minket elsősorban az érdekel, hogy mi az, amit annyira, de annyira el akarnak titkolni előlünk, hogy képesek voltak erre a letartózatatási komédiára. - És, hogy tönkretegyék a filmemet. - Kíváncsi lennék, hogy a filmeken található ujjlenyomatokkal kezdhetnénk-e valamit? - Nem sokat. Nincsenek nyilvántartásba véve. Marshall odafordult, hogy közvetlenül az arcába nézhessen. - Hát van valamilyen ismerősöd? Bernice büszkén válaszolt. - A nagybátyám Jól ismeri Justin Parkert. - A megyei ügyészt? - Aha. Bármit megtenne értem. - Egyelőre még hagyjuk ki őket a dologból, még ne... Bernice felemelte a kezét: - Még nem, még nem. - Bár nem mondom, ez az ismeretség egyszer még jól fog jönni. - Én is úgy gondolom. - Akkor mondd meg: bocsánatot kért tőled Brummel azóta? - Viccelsz? Azok után, hogy ott hajbókoltál neki? - Nem kaptál semmiféle hivatalos bocsánatkérést a rendőrségtől? - Ezt ígérte neked? Marshall gúnyosan elmosolyodott. - Brummel is, Young is annyi mindent mondtak: hogy alig ismerik egymást, hogy a karnevál közelében sem jártak... ó, bárcsak meglennének azok a fotók! Bernice meg volt sértve. - Hihetsz nekem, Hogan! Tényleg! Marshall túnődve meredt a semmibe. - Brummel és Langstrat. Terápia. Azért valami kezd körvonalazódni... - Akkor gyerünk, terítsük ki a kártyákat. Miféle kártyákat? - gondolta Marshall. - Hogyan lehet kiteríteni homályos érzéseket, furcsa élményeket, finom kis rezdüléseket? Végül csak annyit mondott. - Hát... Brummel és Langstrat... csak azt mondom, hogy mindketten... - Mindketten mi? Marshall úgy érezte, sarokba szorult. - Hát... megbabonáztak. Bernice zavartan nézett. Jaj, csak azt ne kívánd, hogy megmagyarázzam - gondolta magában Marshall. - Ezt bővebben meg kell magyaráznod. Na. még ez hiányzott. - Hát... hülyén hangzik, de amikor velük beszéltem, mindketten olyan furcsa boszorkányos szemekkel néztek rám... mintha hipnotizálnának, vagy mi... Bernice hitetlenkedve nézett. - Gyerünk, nevess nyugodtan -szólt Marshall. - Mit beszélsz? Azt gondolod, hogy mágiával foglalkoznak? - Nem tudom, minek nevezzem. Brummelnek nem megy olyan jól a dolog, túl sokat mosolyog közben. Lehet, hogy Young is benne van, de ő beszéddel csinálja. Sokat beszél. Bernice Marshallra pülantott, majd így szólt: -Art hiszem, nem ártana egy jó erős Ital. Vagy kérsz te is egy forró kakaót? - Igen kérek egyet. Bernice nemsokára visszatért egy bögre forró kakaóval. Edie bögréjét vette kölcsön. - Remélem, elég meleg- mondta, és visszatelepedett az asztalra. - Mindhárman úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást; de miért? - tűnődött Marshall. - És mi a helyzet a másik kettővel, a Dagival meg a Kísértettel? Még sosem láttad őket azelőtt? - Soha. Lehet, hogy nem is ashtoniak. Marshall sóhajtott. - Zsákutca. - Talán mégsem. Brummel abba a kis fehér templomba jár, az Ashton Közösségibe, és úgy hallottam, valakit éppen most rúgtak ki onnan, mert összeállt egy nővel, vagy valami ilyesmi,.. - Bernice, ez csak pletyka! - Akkor mit szólnál hozzá, ha beszélnék egy barátommal a Whitmore Egyetemen, aki talán elmondhatna egyet-mást erről a titokzatos professzornőről?

49 Marshall gondterheltnek látszott. - Ne akarj még több problémát csinálni nekem. Van így is elég. - Sandy? - Hát igen, ez a legkeményebb téma. - Még semmi konkrétat nem tudunk, telefonáltunk ide meg oda. rokonokhoz, barátokhoz. Előbb vagy utóbb bizonyára haza fog jönni. - Nem Langstrat előadásaira Jár? Marshall kissé keserűen válaszolt. - Langstrat legkülönfélébb előadásaira eljár. - Kis szünetet tartott. - Te nem gondolod, hogy kezdjük összekeverni a tárgyilagos újságírást a... személyes bosszúval? Bernice vállat vont. - Csak meg akarom tudni, mi az igazság. aztán vagy megírom, vagy nem. Egyúttal, gondoltam, te is örülsz. ha megtudunk valamit a dolgok hátteréről. Marshall nem tudta elhessegetni Juleen LangstrattaJ való találkozásának emlékét, és egyre Jobban bántotta, hogy a saját lánya szájából kellett, hogy visszahallja a professzornó gondolatait - Nem bánom, csináld meg - mondta végül. - A Hírmondónak vagy saját alapon? - Az a lényeg, hogy meglegyen - mondta Marshall, és gépelni kezdett. 9 Ezen az estén Marshall és Kate három személy részére terített az asztalnál. Hitbeli cselekedet volt, bíztak benne, hogy Sandy is velük fog enni. ahogy általában lenni szokott. Már miden ismerősüket felhívtak, de senki nem tudott Sandyról. A rendőrség sem tudott semmit kideríteni. Az egyetemre is betelefonáltak, hogy megkérdezzék, ott volt-e Sandy az előadásokon, de egyik tanárát sem tudták elérni. Marshall asztalhoz ült és Sandy üres székére bámult. Kate vele szemben ült le, csöndesen várta, hogy elkészüljön a rizs. - Marshall - szólt -, ne kínozd magad! - Elszúrtam. Semmit érő alak vagyok! - Ne mondj ilyenket! - Tudom, hogy elszúrtam, és most már nem Is nagyon lehet visszacsinálni, ez a legnagyobb baj. Kate átnyúlt az asztalon és megfogta a kezét. - Dehogynem lehet Vissza fog Jönni. Elég nagy már ahhoz, hogy vigyázzon magára. Látod, nem vitt el magával sok holmit. Biztos, hogy nem akar véglegesen eltűnni. Ekkor megszólalt a csengő. Mindketten összerezzentek. - Nézd meg, ki az? - szólt Marshall. - Lehet, hogy a postás vagy egy Jehova tanúja... - Hát az biztos, hogy Sandy nem csöngetne! Kate fölkelt, hogy kinyissa az ajtót, de Marshall is fölpattant, és végül egyszerre értek oda. Mindketten meglepődtek. Egy elegáns, szőke fiatalember állt ott, egyetemistának látszott. Nem volt nála semmilyen szórólap, semmilyen vallásos propagandaanyag és eléggé bátortalannak látszott. - Mr. Hogan? - Igen. Ön kicsoda? A fiatalember csöndes, de határozott hangon mondta: - Shawn Ormsby vagyok. A Whitmore-ra Járok és onnan ismerem Sandyt. - Jöjjön be kérem - szólt közbe Kate, de Marshall félbeszakította: - Tudja hol van most a lány? Shawn egy pillanatig habozott aztán óvatosan így szólt: - Igen. Igen, tudom. - Tehát? - Marshall várakozásteljesen nézett rá. - Bemehetek? - kérdezte a fiú udvariasan. Kate szívélyesen bólintott és oldalra lépett, majdnem beleütközött Marshallba. - Persze, kerüljön beljebb. Bevezették a nappaliba és leültették. Kate Marshall kezét fogta, őt is leültette egy székre, és közben halkan figyelmeztette, hogy őrizze meg a nyugalmát. - Nagyon köszönjük, hogy eljött - mondta Kate. - Már nagyon aggódtunk. Marshall nyugodt hangon kérdezte. - Tehát mit tud róla? Shawn láthatólag kényelmetlenül érezte magát. - A... campu-son találkoztam vele tegnap. - Bent volt az egyetemen? - csodálkozott Marshall. - Hadd mondja el ő! - figyelmeztette Kate.

50 - Tehát... igen, bejött. A Jones Plaza mellett találkoztunk, ahol ebédelni szokott. Egyedül volt és annyira fel volt dúlva, hogy úgy éreztem, oda kell mennem hozzá. Marshall mintha tűkön ült volna. - Hogy érti, hogy fel volt dúlva? Csak nincs valami baja? - Tökéletesen Jól van, semmilyen bántódás nem érte. De... az ő nevében jöttem most ide. - Ezúttal nem szóltak közbe a szülők, így Shawn folytatta. - Elbeszélgettünk és elmondta, hogy mi történt. Nagyon szeretne hazajönni, azt el kell hogy mondjam. - Csak? - kérdezte Marshall. - Hogan úr, első dolgom volt, hogy megpróbáljam rábeszélni erre, de... fél hazajönni és azt hiszem, egy kicsit szégyenli is magát. -Miattam? Shawn nagyon kényes területre ért. - Meg tudja... meg tudja ezt érteni? Marshall kész volt arra, hogy kemény legyen saját magával szemben. - Igen, megértem. Tulajdonképpen magamnak köszönhetem az egészet. Én vagyok az oka. Shawn megkönnyebbült. - Hát ebben szeretnék segíteni a lehetőségeimhez mérten. Nem ez a hivatásom - geológia szakra járok -, de szeretném, ha újra együtt lenne a család. - Mi is ezt szeretnénk - mondta csendesen Kate. - Igen - szólt Marshall -, és szeretnénk tenni is valamit az ügy érdekében. Tudja Shawn, ha majd jobban megismer engem, látni fogja, hogy engem kemény anyagból gyúrtak és nagyon makacs ember vagyok... - Nem is igaz! - tiltakozott Kate. - De, de, ez így van. Viszont az ember mindig tanul. És én szeretnék ezután is tanulni. - Közelebb hajolt Shawnhoz. - Mondja... ugye Sandy küldte ide magát? Shawn kinézett az ablakon. - Ott van kint a kocsiban. Kate abban a pillanatban talpra ugrott. Marshall megfogta a kezét és visszahúzta. - Nyugalom! - majd Shawnhoz fordult. - Hogy van Sandy? Még mindig fél? Attól tart, hogy rá fogok támadni? Shawn szerényen bólintott. - Hát nézze - szólt Marshall kicsit elérzékenyült hangon -, mondja meg neki, hogy nem fogok rátámadni. Nem fogok kiabálni, nem fogom vádolni őt és nem leszek undok vele. Csak... csak... - Nagyon szereti Sandyt - segített neki Kate. - Tényleg! - Valóban így van, uram? - kérdezte Shawn. Marshall bólintott. - Mondja meg. Mondja ki. Marshall a szemébe nézett. - Szeretem őt. Shawn. Egyetlen lányom. Szeretem őt és szeretném visszakapni. Shawn elmosolyodott és fölkelt. - Akkor behívom. Végül is négy személyre kellett teríteni az asztalon. A Hírmondó pénteki száma már az utcán volt, és a lélegzetvételnyi szünetet Bernice arra használta föl, hogy egy kicsit elszabaduljon a szerkesztőségi irodából. Már régóta szeretett volna kimenni a Whitmore Egyetemre, hogy beszéljen néhány emberrel. Telefonon meg is beszélt egy találkozót az egyik egyetemi ebédlőben. A North Campus Cafeteria modern, piros téglás épület volt, a padlótól a mennyezetig érő kékes üvegablakokkal. Körben gondosan ápolt virágágyások szegélyezték. Bent kicsi, kettő- és négyszemélyes asztaloknál lehetett enni, vagy ki lehetett ülni a teraszra, a napra. Elég jó konyhájuk volt, és az étkezés önkiszolgáló rendszerben folyt. Bernice kilépett a teraszra. Salátával a tálcáján követte ót Ruth Williams, egy jókedélyű, középkorú nő, aki közgazdaságot tanított az egyetemen. Egy félreeső árnyékos asztalhoz ültek le. Először csak általános dolgokról beszélgettek, de Williams már elég Jól ismerte Bernice-t. - Fogadok,hogy nem véletlenül kerestél meg - mondta végül. Bernice őszintén válaszolt. - Ruth, egy magánjellegű dologról van szó. Utálatos ügy. - Szóval megtudtál valami újat? - Nem, nem Patról van szó. Abban az ügyben már régóta nincs új fejlemény. Ámbár biztos lehetsz benne, hogy arról sem felejtkeztem még el. - Bernice hosszan nézett Williamsre. -Azt gondolod, sosem fogok tudni előbbre lépni abban az ügyben, igaz?

51 - Bernice, tudod, hogy teljes mértékben támogatom az erőfeszítéseid, de meg kell, hogy mondjam, erősen kétlem, hogy valaha is sikerrel fognak Járni. Olyan... hiábavaló minden. Szörnyű, de így van. Bernice vállat vont. - Ezért próbálok olyan irányban tapogatózni, ahol sikerrel járhatok. És ezzel rá is térnék erre a kényes témára, ami miatt idejöttem. Tudod, hogy letartóztattak vasárnap este? Williams hitetlenkedve nézett rá. - Letartóztattak? Ugyan miért? - Civilruhás zsaru leszólítása tiltott kéjelgés céljából. A tanárnő teljesen elképedt. Bernice folytatta és mindent elmesélt megaláztatásáról, amire csakvissza tudott emlékezni. - Hihetetlen! - mondogatta Williams. - Fölháborító! Hihetetlen! - Akárhogyan is - mondta Bernice -. Jó okom van rá. hogy kétségbe vonjam Brummel jóhiszeműségét. És bár egyelőre csak feltételezéseim vannak, végére akarok Járni, tudni akarom, hogy mi van a dolog mögött. - Meg tudlak érteni. De miben segíthetek neked? - Ismered Juleen Langstrat professzort, a Pszichológia Tanszékről? - Hát... egyszer-kétszer találkoztunk. Egyszer ugyanannál az asztalnál ültünk egy egyetemi fogadáson. Bernice úgy vette észre, hogy Williams arckifejezése ellenszenvet tükröz. - Hm. Valami baj van vele? - Hát, nem vagyunk egyformák - mondta a tanárnő, és szórakozottan kavargatta a salátáját a villával. - Nagyon nehezen találom meg vele a hangot. Szinte lehetetlen volt hosszasabb beszélgetést folytatni vele. - És milyen a stílusa? Erőszakos, tartózkodó, tolakodó, kellemetlenkedő...? - Elsősorban zárkózott, aztán meg... titokzatos, bár ez a szó nem pontosan fedi, amit ki akarok fejezni. Az a benyomásom, hogy az emberek untatják őt. Annyira elméleti és metafizikus beállítottságú, hogy nem sok érzéke lehet a valóság iránt. - És kikkel barátkozik? - Nem tudom. Meglepne, ha bárkivel is barátkozna. - Sosem láttad Alf Brummellel együtt? - Á, szóval erre megy ki a Játék. Nem soha. - Bár ezek szerint egyébként se sokat látod a professzornőt. - Hát. nem él valami nagy társasági életet. De ide figyelj, én úgy vagyok vele, hogy törődjön mindenki a maga dolgával, tudod. Nagyon szeretnék neked segíteni Pat halálával kapcsolatban, de ami ezt a mostani ügyet illeti... - Utálatos ügy. - Igen, nagyon precízen fejezted ki magad. De amellett, hogy azt tanácsolom, hagyd ezt az ügyet, barátként ajánlanék valakit. aki talán többet tud nálam, írd föl a nevét: Albert Darr. a Pszichológia Tanszék munkatársa. Ó maga mesélte nekem, hogy együtt dolgozik Langstrattal. Egyáltalán nem kedveli őt. és nagyon szeret pletykálkodni. Még azt is megteszem, hogy fölhívom neked. Albert Darr Jóképű, fiatal tanár volt. Divatosan öltözött és nagyon vonzódott a szebbik nemhez. Történetesen éppen újságot olvasott a szobájában és szívesen szakított időt egy kis beszélgetésre, különösen a Hírmondó bájos újságírónőjével. - Á, hello, hello - mondta amint Bernice belépett az ajtón. - Hello, hello. Bernice Krueger vagyok, Ruth Williams barátnője. - Hm... - a tanár úr körbenézett, hogy talál-e valahol üres széket... majd végül egymásra rakott egy halom kézikönyvet. - Tessék. És elnézést a rendetlenségért. - Ó is leült egy halom könyvre, ami alatt valószínűleg egy szék rejtőzködhetett. - Miben segíthetek? - Nem hivatalos ügyben jöttem önhöz, Darr professzor... - Albert. - Köszönöm, Albert. Tehát személyes ügyben vagyok itt, bár, ha az elképzeléseim igaznak bizonyulnak, akkor ez újságírói szempontból is fontos lehet. - Kis szünetet tartott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a mondandójának. - Tehát Ruth azt mondta, hogy ismered Juleen Langstratot.

52 Darr széles mosolyra húzta a száját, hátradőlt és a nyaka köré fonta a karját. Úgy látszott, hogy nagyon élvezetesnek találja ezt a témát. -Á, szóval innen fúj a szél - szólt jókedvűen. Majd gyanakvó arcot próbált vágni, körülnézett a szobában, mintha képzelt lehallgató berendezéseket keresne, aztán közelebb hajolt Bernice-hez és halkan suttogva mondta. - Vannak dolgok, amiket senki sem tudhat meg, még én sem. - De a mi szeretett professzornőnk már olyan sokszor megbántott, hogy nem érzem magam lekötelezve neki. Alig várom, hogy válaszoljak a kérdéseidre. Nyilvánvaló volt, hogy Bernice rögtön rátérhetett a lényegre. Ez a fickó nem szerette a mellébeszélést. - Oké, akkor el is kezdem - mondta Bernice, és elővette a tollat és a jegyzetfüzetét. - Tulajdonképpen Alf Brummelre, a rendőrfőnökre vagyok kíváncsi. Ügy tudom, hogy ő és Langstrat sokat vannak együtt. Igaz, ez? - Pontosan így van. - Tehát... van valami köztük? - Mit értsek ezen, hogy.valami"? - Ezt rád bízom. - Hát ha valami romantikus kapcsolatra gondolsz... - Albert mosolygott és a fejét rázta. - Á! Lehet, hogy nem fog tetszeni a válaszom, de nem hiszem, hogy ilyesmiről lenne szó. - De hát rendszeresen találkoznak. - Igen, de ez még nem jelent semmit. Langstrat a szabad óráiban konzultációkat szokott tartani. Mondd csak, Brummel nem hetente jár hozzá? Bernice lelkesedése alábbhagyott. - De igen, minden kedden. Ugyanabban az időben. - Látod? Heti rendszerességgel jár hozzá. - De akkor Brummel miért hallgatja el? Miért csinál titkot belőle? Albert elórehajolt és lehalkította a hangját. - Minden titok, amit Langstrat csinál! A Belső Kör, Bernice. Senki nem tudhat semmit ezekről az úgynevezett konzultációkról, csak a kiváltságosak, az elithez tartozók, a hatalmasok, az a sok különleges vendég, aki hozzá jár. így van ez! - De hát mire megy ki a játék? - Vigyázat! - szólt Albert és pajkos fény csillant fel a szemében. - Erról csak a kiváltságosak tudhatnak. És figyelmeztetlek, hogy információim nem teljesen megbízhatóak. Közvetlen módon nagyon keveset tudok erről, de sok mindent beszélnek itt a tanszéken. Szerencsére Langstrat professzor elég sok ellenséget szerzett már magának, és nem sokan lojálisak hozzá. - Egyenesen a szemébe nézett. - Bernice, Langstrat professzor... hogy mondjam? Nem egy földhözragadt valaki. Olyan dolgokkal foglalkozik, amik messze túlmennek azon, hogy mi akárcsak belekontárkodhatnánk is: a Forrással, az Egyetemes Elmével... - Attól tartok, nem értem, miről beszélsz. - Ó, ezzel mi is így vagyunk, mi sem értjük. Van, aki már komolyan aggódik a professzornő miatt; nem lehet tudni, hogy most átütően brllliáns gondolatai vannak, vagy pedig némileg megtébolyodott. - És mi ez az izé, ez a Forrás meg ez az Elme? - Oké. Tehát... amennyire tudom, a keleti vallásokból vezeti le ezeket, régi misztikus iratok, kultuszok alapján. Olyan dolgok ezek, amelyekről semmit sem tudok és amikkel nem is akarok foglalkozni. Úgy veszem észre, hogy tanulmányai során teljes mértékben elvesztette kapcsolatát a valósággal. Lehet, hogy kinevetnek és leszólnak érte, de szerintem ez a dolog amivel Langstrat foglakozik, nem más, mint ostoba neo-pogány boszorkányság. Szerintem nyakig benne van! Bernice-nek eszébe jutott, hogy milyen furcsa dolgokat mondott Marshall Langstratról. - Azt hallottam, hogy olyan furcsán viselkedik az emberekkel... - Hülyeség! Tiszta hülyeség! Azt hiszi magáról, hogy tud olvasni a gondolatokban, hogy irányítani tud, hogy meg tud babonázni másokat vagy valami ilyesmit. Egyszerűen nem kell vele törődni és ott kell hagyni, amint lehet. - De van ennek valami alapja? - Egyáltalán semmi. Csak ezeket a szegény balekokat tudja irányítani vagy befolyásolni, akik a Belső Körhöz tartoznak és eléggé ostobák és hiszékenyek ahhoz, hogy... - A Belső Kör... ezt már az előbb is emlegetted...

53 Albert figyelmeztetőleg felemelete a kezét. - Ezek a dolgok nem tények. Tulajdonképpen én neveztem el így. Csak innen-onnan megtudtam egyet-mást és megpróbáltam szépen összerakni a dolgokat. Egyszer elismerte, hogy tanácsokkal látja el ezeket az embereket, akik hozzá járnak, és azt is észrevettem, hogy némelyik vendége nem is akárki. De hogy tudhat valaki ilyen elferdült gondolkodásokkal tanácsokat osztani másoknak? Aztán meg... - Igen? - Azt is el tudom képzelni... hogy kihasználja ezt a helyzetet. Ki tudja, lehet, hogy szeánszokat tart. Lehet, hogy kígyó farkát és tarajos gőte szemét főzi meg mérges pók lábaival együtt és így próbál válaszokat kapni a természetfölötti világból... de nem szeretném komolytalanra fordítani a szót. - De azért lehetségesnek tartod ezt? - Hát nem egészen így, ahogy elmondtam, de igen, valami ilyesmiről van szó. És ez teljesen egybevág az okkult dolgok iránt való érdeklődésével. - És ennek a Belső Körnek a tagjai rendszeresen járnak hozzá? - Amennyire tudom. Tényleg fogalmam sincs, hogy mi ez az egész és egyáltalán miért járnak hozzá. Mi a csudát akarhatnak? - Mondanál néhányat azok közül, akik hozzá járnak? - Hát... Kicsit gondolkodott. - Igen, már említettük a te Mr. Brummeledet. És talán te is ismered Ted Harmelt. Bernice majd kiejtette kezéből a tollat. - Ted? - Igen, a Hírmondó előző szerkesztője. - Neki dolgoztam, mielőtt elment és Hogan megvette tőle a lapot. - Úgy tudom, Mr. Harmel nem csak úgy egyszerűen elment". - Inkább elmenekült. De ki van még? - Mrs. Pinckston, az egyetemi tanács meghatalmazottja. - Á, szóval nem csak férfiak vannak. - Persze, hogy nem. Bernice szorgalmasan Jegyzetelt. - Folytasd, folytasd. - Hát ki is van még? Ja, azt hiszem Dwight Brandon... - KI az a Dwight Brandon? Albert leeszkedően nézett rá. - Ó a tulajdonosa ennek a teleknek, ahol az egyetem épült. - Ó... - Bernice leírta a nevet és hogy kicsoda az illető. - És aztán itt van Eugene Baylor. Nagyon befolyásos ember, ő az egyetemi tanács legfőbb pénzügyese, ha jól tudom. Egyszer már megpiszkálták egy kicsit azért, mert a professzornőhöz jár, de ő rendületlenül kitart mellette. -Hm. - És itt van még az a tiszteletes, ööö... hogy is hívják... - Olivér Young. - Honnan tudod? Bernice mosolygott. - Ráhibáztam. Gyerünk tovább. 10 Péntek este volt és Hanknek állandóan a találkozó járt a fejében. Egy fiatal hölgy ült vele szemben a lakás egyik sarkában berendezett iroda részében. Hank előzőleg megkérte Maryt, hogy maradjon ő is a közelükben és legyen nagyon szívélyes. A fiatal hölgy Carmen néven mutatkozott be, és eléggé elcsigázottnak látszott. Amennyire meg lehetett ítélni, nem színészkedett, nagyon is valóságos, komoly problémával Jött ide. Elmondta, hogy miért van szüksége lelki tanácsadásra. - Azt hiszem - kezdte -, azt hiszem nagyon magányos vagyok és ez lehet az oka, hogy állandóan hangokat hallok... Fölnézett, hogy lássa, milyen hatást váltottak ki a szavai. De Hank és Mary már semmin nem csodálkoztak azok után, amiken keresztülmentek. - Miféle hangok? - kérdezte Hank. - Mit mondtak? Carmen elhallgatott, a plafont vizsgálgatta ártatlanul csülogó, kék szemeivel. - Ezek valóságos dolgok - mondta. - Nem vagyok őrült.

54 - Nem is.ez a probléma. Csak mesélj ezekről a hangokról. Mikor szoktak szólni hozzád? - Különösen amikor egyedül vagyok. Mint tegnap este is. Az ágyban feküdtem és... - elmondta, miket mondott neki a hang. Mintha egy obszcén telefonhívás lett volna. Mary nem tudta, mit is mondjon, az ügy kezdett nyomasztóvá válni a számára. Hank viszont nem volt megrökönyödve, és bár úgy érezte, óvatosnak kell lennie Carmennel kapcsolatban, nyitva hagyta azt a lehetőséget, hogy esetleg ugyanazok a démonikus erők támadták meg a lányt, mint őket magukat. - Carmen - kérdezte - megmondták ezek a hangok, hogy kicsodák ők? A lány gondokozott egy kicsit. - Azt hiszem, egyikük spanyol vagy olasz akcentussal beszélt és Amanonak vagy Amanzonak nevezte magát. Nagyon megnyugtató hangon beszélt, és azt mondogatta, hogy szeretkezni akar velem... Ekkor megszólalt a telefon. Mary gyorsan felállt, hogy felvegye. - Siess vissza - szólt utána Hank. Mary kisietett. Hank még utánanézett, amikor egyszer csak azt érezte, hogy Carmen megérinti a kezét. - Ugye nem gondolod azt, hogy őrült vagyok? - kérdezte és esedező szemekkel nézett rá. - Hm... - Hank visszahúzta a kezét, mintha meg akarta volna vakarni a másikkal. - Nem Carmen, nem vagyok... vagyis nem vagy. De nagyon kíváncsi lennék, honnan származhatnak ezek a hangok. Mikor hallottad először ezeket a hangokat? - Amikor Ashtonba érkeztem. A férjem otthagyott és ide Jöttem, hogy új életet kezdjek, de... olyan magányos lettem. - Akkor hallottad először, amikor Ashtonba jöttél? -Azt hiszem, azért történt így, mert magányos voltam. És még most is az vagyok. - És első alkalommal mit mondtak? Hogyan mutatkoztak be? - Egyedül voltam és magányos, éppen akkor költöztem ide, és azt hittem, Jim hangját hallom. Tudod, ő a férjem... - Folytasd. - Tényleg azt hittem, hogy ő az. Még arra sem gondoltam, hogy hogyan beszélhet hozzám anélkül, hogy ott lenne velem. Válaszoltam, és ő is elmondta mennyire hiányzom neki, és hogy szerinte jobb lesz így. Velem töltötte az éjszakát. - Carmen szeme könnybe lábadt. - Olyan csodálatos volt. Hank nem tudta, mit szóljon. - Hihetetlen! - csak ennyit tudott kinyögni, Carmen megint esedező tekintettel nézett rá és könnyek között mondta: - Tudom, hogy hiszel nekem. Már sokat hallottam rólad. Azt mondják nagyon megértő és könyörületes ember vagy... Attól függ, kivel - gondolta Hank, de ekkor Carmen ismét megérintette a kezét. Itt az ideje, hogy befejezzük - gondolta magában a lelkész. - Hm - szólt és megpróbált vigasztaló, őszinte, nem elítélő hangot megütni. - Úgy gondolom, hogy hasznos volt a mostani beszélgetés... - Ó, igen! - Eljönnél majd mégegyszer valamikor a jövő héten? -Az nagyon jó lenne! - kiáltott fel a lány kitörő örömmel, mintha randevút kértek volna tőle. - Olyan sok mondanivalóm van még! - Hát, Jól van, azt hiszem jövő péntek jó lenne nekem, ha neked is megfelel. Persze hogy megfelelt. Hank felállt, ezzel is jelezvén, hogy a megbeszélés véget ért. Nem merítették ki az egész témát, de ami Hanket illeti, ez így is éppen elég volt. - És jó lesz. ha mindketten gondolkozunk még ezeken a dolgokon. Egy hét elteltével talán világosabban fogunk látni. Talán ki tudunk sütni valamit. - Hol lehet már ez a Mary? Pont ekkor lépett be a szobába. - Ó, már indulsz is? - Csodálatos volt! - sóhajtott Carmen és végre elengedte Hank kezét. Kikísérték és elbúcsúztak tőle. Hank nem gondolta, hogy ilyen könnyen megszabadult Carmentól. Szerencse, hogy Mary visszajött és megmentette. Becsukta a bejárati ajtót és nekitámasztotta a hátát. - Huh! -sóhajtott egyet. - Hank - szólt Mary csendesen. - Nem tetszik nekem ez a dolog! - Igen, egészen rendkívüli egy eset.

55 - Mit szólsz ahhoz, amiket mondott? - Hát... majd még meglátjuk. Ki telefonált? - Nem fogod elhinni! Egy nő volt a Hírmondótól, és azt akarta megtudni, hogy vajon Alf Brummel volte, akit kizártunk a gyülekezetből! Hanknek tátva maradt a szája. Bernice kissé csalódottan vonult be a főnöke szobájába. Marshall az íróasztalnál ült, a keddi szám hirdetéseit rendezgette. - Na. mit mondtak? - kérdezte anélkül, hogy fölnézett volna. - Nem, nem Brummel volt az, és szerintem nem volt jó húzás ezt így megkérdezni. A lelkész feleségével beszéltem, és a hangjából ítélve ez egy nagyon kényes téma. - Igen, a fodrásznál is ezt hallottam. Azt mondta valaki, hogy ma este fognak szavazni a lelkész ellen. - Úgy, tehát valóban vannak problémáik. - Igen, de ennek semmi köze a mi ügyünkhöz, és ennek nagyon örülök. Már így is túl messzire mentünk. Marshall mégegyszer megnézte a névsort, amit Bernice kapott Albert Darrtól. - Hogy végezzem a munkám, ha ilyenekkel ostromolsz? Bernice, kezdesz egyre terhesebb lenni a számomra, tudod-e? Bernice bóknak vette a megjfegyzést. - És láttad azt a szórólapot, hogy milyen fakultatív tanfolyamokat tart a professzornő? Marshall a kezébe vette és hitetlenkedve rázta a fejét. - Mi a fene ez? Bevezetés az isteni és istennői tudatba és tudományba: az ember isteni természete; Boszorkányság, varázslás; A Szent Gyógyító karika; Hogyan hatnak a varázsigék és a rituálék?" Ez valami vicc! - Csak olvasd tovább, főnök! - Út a belső világosság felé: találkozás a szellemünkkel. A belső fény felfedezése... Bensőnk gondolati, érzelmi és szellemi síkjainak összehangolása hipnózis és meditáció segítségével." - Marshall tovább olvasta egy kicsit magában, majd egyszer csak felkiáltott. -Micsoda? Hogyan élvezzük a jelent a múlt és a jövő megtapasztalásán keresztül?" - Ez a legjobb itt alul: Kezdetben vala az Istennő". Lehet, hogy Langstrat magára gondolt? - De hát hogyhogy nem hallott ezekről senki idáig? - Valamilyen oknál fogva ezeket sosem hirdették az egyetemi újságban és a tanfolyamok hivatalos listáján sem szerepelt. Albert Darrtól kaptam a szórólapot, aki elmondta, hogy csak az ilyesmi után érdeklődő hallgatók körében terjesztették. - És az én kis Sandym ott ül ennek a nőnek a tanfolyamain... - És bizonyos értelemben a listán szereplő személyek valamennyien... Marshall letette a szórólapot és kézbe vette a listát. Még egyszer megrázta fejét, semmi okos nem jutott az eszébe. Bernice folytatta. - Nem sokat törődnék az egésszel, ha egy csapat ismeretlen balek vezettetné magát az orránál fogva ezzel a Langstrattal, de ezek mind fontos személyiségek! Nézd csak meg: ketten az egyetemi tanács tagjai, itt van az egyetemi telek tulajdonosa, a megyei számvevő, a járásbíróság elnöke! - És Young! A köztiszteletben álló, nagyrabecsült és befolyásos Olivér Young! - Marshall visszagondolt a tiszteletessel folytatott beszélgetésre. - Igen, minden egybevág. Most már értem, miért lökte azt a homályos, zavaros dumát ott az irodájában. Youngnak egészen sajátos vallása van. Nem vaskalapos baptista, az az egy biztos. - A vallás nem érdekel. A hazugság és a titkolózás annál inkább! - Tagadja, hogy ismerné Langstratot, az tény. Megkérdeztem tőle kerek perec és a szemembe mondta, hogy nem ismeri. - Valaki hazudik - dudorászta Bernice. - Bárcsak több információnk lenne! - Hiszen még csak Albert Darral beszéltem... - És Ted Harmel? Mennyire ismerted őt? -Azt hiszem elég jól. Hallottad miért ment el? Marshall gúnyosan elmosolyodott. - Brummel mondta, hogy volt valami botránya, de hát kinek lehet hinni manapság? - Ted tagadta a vádakat.

56 - Á, mindenki mindenfélét beszél és mindenki mindent tagad. - Mindenesetre hívd fel. Tudom a számát, Windsorban lakik, s úgy él, mint egy remete. Marshall rápillantott az íróasztalán heverő hirdetésekre, amelyek elrendezése még sok időt, és figyelemösszpontosítást kívánt. - Hogy fogom elvégezni ezt a rengeteg munkát? - Nem olyan nagy dolog az. Ha én tudtam időt szakítani arra, hogy bemenjek az egyetemre, akkor az a minimum, hogy te meg felhívod Tedet. Holnap is hívhatod... szombaton úgyis szabadnapos vagy. Újságíró az újságíróval, szerkesztő a szerkesztővel. Jól meg fogjátok érteni egymást. Marshall sóhajtott. - Akkor mondd a számot! Mary védett a mosogatással, letette a rongyot és átment a hálószobába. Hank ott térdelt a sötétben az ágy mellett, úgy imádkozott. Letérdelt mellé, megfogta a kezét és mindketten az Úr elé vitték kéréseiket, gondolatalkat. Azért Imádkoztak, hogy ma este is az Úr akarata valósuljon meg, készen voltak arra, hogy elfogadják, bármi is legyen az. Alf Brummelnek saját kulcsa volt a templomhoz. Belépett, felgyújtotta a lámpákat és bekapcsolta a hőfokszabályozót. Nem érezte valami jól magát. Bárcsak jól szavaznának ezúttal - állandóan ez Járt a fejében. Bár még egy félóra volt a találkozó kezdetéig, egyre-másra kezdtek érkezni az autók, több, mint ahány vasárnaponként jönni szokott. Megjött Sam Turner - Brummel legfőbb csatlósa - a nagy Cadillacjével és segített a feleségének kiszállni az autóból. Farmerkedéssel foglalkozott, nem volt nagybirtokos, de úgy viselkedett, mintha az volna. Egy másik autóval John Coleman érkezett meg a feleségével Patríciával. Csendes emberek voltak, a város egyik nagy gyülekezetéből Jöttek át az Ashton Közösségibe. Nagyon szerették Hanket és ezt nem is rejtették véka alá. Jól tudták, hogy Alf Brummel nem örül annak, hogy itt látja őket. Sorra érkeztek az emberek. A hasonló gondolkodásúak kis csoportokba verődtek és fojtott hangon beszélgettek egymás között, mások meg csak bámészkodtak és latolgatták, hogy mi lesz a szavazás végeredménye. A templom tetején, az épület körül kialakított állásokban és a szentély meghatározott őrhelyein sötét árnyak fészkelték be magukat és mindent szemmel tartottak. Lucius föl-alá járkált, idegesebb volt, mint valaha. Rafar bízta rá ezt a feladatot, és legalább ezen az estén Lucius ismét régi dicsőségében tündökölhetett. A legjobban az aggasztotta, hogy más szellemek is voltak a közelben, az ügy ellenségei, a mennyei seregek. A biztonság kedvéért Lucius erői sakkban tartották őket. Voltak közöttük újak is, akiket még sohasem láttak ezelőtt. A közelben - de nem túlságosan,közel - két harcosával Signa őrködött. Tal parancsának megfelelően odaengedték a démonokat az épülethez, de folyamatosan figyelték őket és főleg azt, hogy nem jelenik-e meg Rafar. Az ő jelenlétük, valamint a környéken tartózkodó többi harcos jelenléte mindeddig fékező hatással volt a démonikus seregekre. Semmilyen incidens nem történt, és Talnak ez volt most a legfontosabb. Lucius megpillantotta a Coleman házaspárt, amint éppen beléptek a bejáraton és nagyon ideges lett. Régebben sosem álltak túl erősen ellene a Lucius által elrendelt támadásoknak és már a házasságuk Is kezdett megromlani. Aztán összetalálkoztak az imádkozós Buschéval és megváltozott az életük: kezdtek egyre erősebbek lenni. Ha ez így megy tovább ők és a hozzájuk hasonlók komoly veszélyt fognak jelenteni. De még az ő érkezésüknél is jobban felkavarta Luciust annak a hatalmas Isteni hírnöknek a megjelenése, aki kísérte őket. Lucius biztos volt benne, hogy még sosem látta őt. Ahogy a Coleman házaspár leült, Lucius lecsapott a betolakodóra és megszólította. - Még sohasem láttalak itt ezelőtt! - szólt nyersen. A többi szellem figyelme rögtön rájuk irányult. - Honnan való vagy? Az idegen - az európai Chimon - nem válaszolt. Határozottan és keményen nézett Lucius szemébe. - Halljam, mi a neved! - követelőzött Lucius. Az idegen egy szót sem szólt.

57 Lucius arcán gúnyos mosoly jelent meg. - Süket vagy, igaz? És néma is. És ész dolgában sem lehetsz valami jól eleresztve. - A démonok röhögtek. Szerették az ilyen hecceket. - Mondd csak, jó harcos vagy? Csönd. Lucius előkapta vérvörösen csillogó, fémesen csengő görbe kardját. Mintegy jeladásra az összes démon ugyanígy tett. A fényes pengék csengése betöltötte a termet, a falakon félhold alakú vöröses fények táncoltak. Az isteni hírnököt körbefogta a fegyveres démonok csapata, ígya többiek nem tudtak beavatkozni. Lucius tovább szórakozott a magányos Jövevénnyel. 92 Olyan izzó gyűlölettel bámult mozdulatlanul álló ellenfelére, hogy sárga szemei egészen kidülledtek, és kitágult orrlyukain kérésztől kénes lehellet tört elő. A kardjával játszogatott, apró kis köröket Ért levele az idegen arca előtt. Figyelte, hogy mikor tesz már valamilyen mozdulatot. Az idegen csak nézte őt és nem mozdult. Lucius hangos kiáltással meglendítette kardját és végighasította a jövevény ruháját. A démonok éljenzésben és nevetésben törtek ki. Lucius támadó állásba vágta magát, kardját két kézzel markolta meg, előrehajolt és kiterjesztette szárnyait. Ellenfele szoborként állt kettéhasított ruhájában. - Harcolj, gyáva szellem! - biztatta Lucius. Az idegen nem válaszolt. Lucius megvágta az arcát, mire a démonok ismét éljenzésben törtek ki. - Levágjam az egyik füled? Esetleg mind a kettőt? Vagy kivágjam a nyelved, ha egyáltalán van mit kivágni? - gúnyolódott Lucius. - Azt hiszem, ideje, hogy elkezdjük - szólalt meg ekkor a pulpitusról Alf Brummel. Az emberek abbahagyták a fojtott hangú beszélgetést és a terem elcsendesedett. Lucius az idegenre nézett és egy mozdulatot tett a kardjával. -Állj oda a többi gyávához! A jövevény hátrébb lépett a démonok sorfala mögé és elfoglalta helyét az isteni hírnökök között. Tizenegy angyalnak sikerült bejutnia a templomba anélkül, hogy a démonokat különösebben felingerelték volna, Triskal és Krioni pedig már Hankkel és Maryvel bejöttek. Mivel őket gyakran lehetett látni a lelkésszel és a feleségével, velük különösebben nem törődtek, csak szokás szerint vészjósló és rémisztő pillantásokat vetettek rájuk. Ott volt az ijesztően erős Guilo is, de úgy túnt, hogy jelenléte a démonok érdeklődését nem keltette fel. nem is szóltak hozzá. Az egyik jövevény, egy tagbaszakadt polinéziai odalépett Chimonhoz. ellátta az arcán ejtett sebet, miközben Chimon azon igyekeztt. hogy valahogy rendbehozza széthasított zubbonyát. - Mota vagyok. Polinéziából Jöttem - mutatkozott be a Jövevény. - Chimon. Európából. Isten hozott. - Meg tudod csinálni? - kérdezte Mota. - Persze - válaszolt Chimon, miközben szakértelemmel szőtte össze a zubbonyt a puszta ujjaival. - Hol van Tal? - Még nincs itt. - Colemanékat a láz démona akarta megtámadni. Semmi kétség, hogy Tálnak a Duster nénivel szembeni támadással gyűlt meg a baja. - Nem tudom, hogy fogja tudni elhárítani anélkül, hogy láthatóvá ne tenné magát. - Sikerülni fog neki. - Chimon körülnézett. - Sehol sem látom Baál fejedelmet. - Lehet, hogy sosem fogjuk meglátni. - És talán ő sem fogja soha meglátni Talt. A terem időközben lecsendesedett. Brummel a pulpitusról végignézett az összegyűlteken: vagy ötvenen lehettek, önkéntelenül is arra gondolt, hogy vajon milyen eredményt fog hozni a szavazás. Az emberek egyik része biztos, hogy Hank ellen fog szavazni, egy másik része pedig mellette. De aztán itt van az a sok közömbös és kiszámíthatatlan ember, akikről semmi biztosat nem lehetett tudni előre. - Szeretném megköszönni mindannyiótoknak, hogy eljöttetek ma este - kezdte. - Kínos ez az ügy, amiről ma este döntenünk kell. A magam részéről sokszor azt kívántam, hogy ez a mai este sohase jöjjön el. De tudom, mindannyian azt szeretnénk, hogy Isten akarata teljesedjék be, és az valósuljon meg, ami legjobb

58 az Ő népének. Tehát kezdjük el imával az összejövetelt, és kérjük az Ő gondviselését és irányítását a mai estére. Ezzel Brummel ájtatos imába fogott, kegyelemért és könyörületért folyamodott az Úrhoz, de olyan stílusban, hogy szem lehetőleg ne maradhasson szárazon. A szentély elülső sarkában Guilo mogorván ácsorgott, azt kívánta magában, bárcsak lehetséges volna, hogy egy angyal leköphessen egy emberi lényt. Triskal megkérdezte Chimont. - Érzel valamilyen erőt? Chimon visszakérdezett. - Miért, valaki más is imádkozik? Brummel befejezte az imáját, néhányan áment mondtak rá, ő pedig folytatta mondókáját. - Összejövetelünk célja, hogy nyíltan megvitassuk Hank lelkésszel kapcsolatos érzéseinket, hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk a rosszindulatú pletykának, a suttogásnak, és végül bizalmi szavazással döntsünk sorsáról. Szeretném remélni, hogy az Úr bölcsessége fog vezetni mindannyiunkat ezekben a kérdésekben. Akinek valamilyen közérdekű mondanivalója van, azt arra kérem, hogy legfeljebb három percig beszéljen. Én majd mindig szólni fogok, ha a három perc letelik, kérlek benneteket, figyeljetek erre. - Brummel odaplllantott Hankre és Maryre. - Azt hiszem, úgy lenne helyes, ha a lelkész szólna elsőként. Utána pedig magunkra hagyna, hogy szabadon beszélhessünk. Mary megszorította Hank kezét. Hank fölállt, a pulpitushoz lépett és mindkét kezével megtámaszkodott. Hosszú ideig egy szót sem tudott szólni. Szeme végigsiklott az embereken, mindenkinek sorra a szemébe nézett. Hirtelen megértette, mennyire szereti őket, valamennyiüket. Látta némelyikük arcában a keménységet, de azt is látta, milyen megkeseredett, megcsalt emberek voltak ezek, akiket a bűn, a kapzsiság és a lázadás vitt tévútra. Sok más arcról viszont részvétet olvasott le. Biztos volt benne, hogy néhányan csöndben imádkoznak Isten kegyelméért és közbelépéséért. Hank nagyot fohászkodott magában és nekikezdett. - Mindig is megtiszteltetésnek éreztem, hogy ezen a szent helyen állhatok, és hirdethetem az Igét és az igazságot. - Egy pillanatra még egyszer végignézett az arcokon, majd folytatta. - Ma este is úgy érzem, nem térhetek le az útról, amit Isten jelölt ki számomra, és nem mondhatok le annak a célnak a megvalósításáról, amivel valamikor ideálltam elétek. Nem azért vagyok itt, hogy megvédjem magamat vagy a szolgálatomat. Jézus az én szószólóm, életemet az ő kegyelmébe ajánlom. Most, hogy ismét itt állok a pulpitus mögött, szeretnék megosztani veletek egy Igét, amelyet Istentől kaptam. Hank kinyitotta a Bibliát és felolvasott egy részt a 2 Timótheus 4-ból: Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, akt ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában. Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással. Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a f ülök; És az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez odafordulnak. De te józan légy mindenekben, szenvedj, az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd. Hank becsukta a Bibliát, körülnézett a teremben és határozottan így szólt. - Isten Igéjét arra kell vonatkoztatnunk, amire az valóban vonatkozik. Most csak a saját nevemben fogok beszélni. Nekem Istentől van elhívásom, ahogy az Ige is mondja. Tudom, néhányan azt gondoljátok, hogy a rögeszmémmé vált az evangélium és állandóan csak erre tudok gondolni. Tulajdonképpen ez igaz is. Sokszor magam is csodálkozom, miért ragaszkodom ehhez a sok vesződséggel járó feladathoz... de számomra Isten elhívása visszavonhatatlan elkötelezettséget jelent. Úgy vagyok vele, mint Pál: Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot Tudom, hogy Isten Igéjének igazsága néha megosztást, haragot szül és botránykővé válhat. De ez csak azért van így, mert az Ige megváltozhatatlan és megrendíthetetlen. És kell-e ennél jobb ok arra, hogy az életünket erre a megingathatatlan kősziklára építsük? Ha ellene szegülünk Isten Igéjének, akkor csak saját magunkat, az örömünket, békességünket, boldogságunkat tesszük tönkre. - Szeretnék sportszerű lenni veletek, ezért őszintén elmondom, ml az, amit várhattok tőlem. Szeretni akarlak benneteket, valamennylőtöket. Pásztorolni és táplálni akarlak benneteket, ameddig veletek vagyok. Nem fogom kétségbe vonni azt, amit legjobb hitem szerint Isten Igéje mond, nem fogok hátat fordítani annak, és nem fogok megalkudni. Ez azt is jelenti, hogy lehetnek majd idők, amikor a pásztorbotomat fogjátok a nyakatokon érezni. Nem azért, hogy megítéljelek vagy befeketítselek titeket,

59 hanem azért, hogy a helyes irányba tereljelek és megvédjelek benneteket. Jézus Krisztus evangéliumát akarom hirdetni, erre van elhívásom. Felelősséget érzek ez iránt a város iránt, néha annyira erősen, hogy magam sem értem, miért? De ez az érzés akkor is bennem van, nem tehetem meg azt, hogy nem törődöm vele, vagy letagadom. És amíg az Úr nem ad nekem más kijelentést, addig Ashtonban akarok maradni, és vállalni akarom ezt a felelősséget. - Ha ilyen pásztort akartok, adjátok tudtul nekem ma este. Ha nem ilyen pásztort akartok... nos, azt is tudassátok velem. - Szeretlek benneteket. Azt akarom, hogy Isten a legjobbat adja nektek. És azt hiszem, ez minden, amit mondani akartam. Hank lelépett az emelvényről, kézen fogta Maryt és végigmentek a padsorok között az ajtóhoz. Hank igyekezett az emberek tekintetét elkapni. Volt. aki szeretettel és bátorítóan nézett rájuk, volt aki elfordította a fejét. Krioni és Triskal Hankkel és Maryvel együtt távozott Lucius gúnyos megvetéssel nézett utánuk. - Nincs otthon a macska, cincognak az egerek - dünnyögte Guilo a társainak. Chimon még egyszer megkérdezte. - Hol lehet Tal? Brummel emelkedett szólásra. - Most következnek a hozzászólások. Kézfeltartással lehet jelentkezni. Igen. Sam, talán kezdd el te. Sam Turner felállt és előrement. - Köszönöm, Alf - mondta. -Mindannyian ismertek engem és a feleségemet, Helent. Több mint harminc éve vagyunk a város polgárai és jóban-rosszban támogattuk a gyülekezetet. Nem akarom csűrni-csavarni a dolgot mindannyian tudjátok, miféle ember vagyok, mennyire hiszek abban, hogy mindenkinek szeretnie kell a felebarátját és Jó életet kell élnie. Mindig igyekeztem helyesen cselekedni, és jó példája lenni annak, hogy milyen legyen egy keresztény. - De ma este bosszús vagyok. A barátom, Lou Stanley miatt. Talán észrevettétek, hogy Lou nincs közöttünk ma este, és nyilván azt is tudjátok, hogy miért. Régebben ő is idejárt, a gyülekezethez tartozott. Szeretett minket, mi is szerettük őt, és hiszem, hogy még mindig szeretjük. De ez a Busche, aki azt hiszi magáról, hogy Isten áldása a földön, úgy vélte, joga van ahhoz, hogy megítélje Lout és kirúgja a gyülekezetből. Barátaim, hadd mondjak el valamit: senki nem rúghatja ki Lou Stanley-t sehonnan, ha ő nem akarja. Az a tény, hogy még ezeket a rágalmakat is képes volt elviselni, csak azt mutatja, milyen jó szíve van. Be is perelhette volna Buschét vagy megoldhatta volna az ügyet úgy, ahogy már jó pár más ügyet is megoldott. Lou semmitől sem fél. De szerintem annyira szégyelli azokat a szörnyű dolgokat, amiket kitaláltak róla, és annyira bántja az a tudat, hogy miket gondolunk róla, hogy jobbnak találta, ha távol marad. - És az egészért ez a képmutató pletykafészek a felelős. Elnézést, ha kicsit kemény szavakat használok, de tudtátok, emlékszem azokra az időkre, amikor ez a gyülekezet olyan volt, mint egy család. Milyen régen is volt! És nézzétek, hol tartunk most: veszekedünk. perlekedünk. Miért? Mert engedtük, hogy Hank Busche idejöjjön és nyugtalanságot támasszon közöttünk. Pedig azelőtt a városunkban is, a gyülekezetünkben is béke honolt. Azt mondom, tegyük meg a szükséges lépéseket, hogy ismét visszakerüljünk a régi kerékvágásba. Turner visszaült a helyére, mellette néhányan egyetértőleg bólogattak. John Coleman volt a következő hozzászóló. Félénk ember volt. nagyon szorongott, hogy ennyi ember előtt kell beszélnie, de úgy érezte, mindenképpen meg kell tennie. - Tehát - kezdte és szemét lesütve forgatta kezében a Bibliáját. - Egyébként sem vagyok beszédes, és nagyon nehezen szántam rá magam, hogy kiállják ide, mindenki elé, de... úgy gondolom, hogy Hank Busche valóban Isten embere, nagyon jó lelkész és végtelenül sajnálnám, ha el kellene mennie. Az a gyülekezet, ahonnan a feleségemmel Pattel jöttünk, szóval az a gyülekezet nem felelt meg a mi igényeinknek, és egyre nagyobb éhség volt bennünk: éhség az Ige iránt, Isten jelenléte iránt. Ügy érzem, itt megtaláltuk a számításunkat, és már előre örültünk annak, hogyan fogunk növekedni az Úrban Hank vezetése alatt. Tudom, hogy sokan mások is ugyanígy vannak ezzel. Ami pedig a Lou-féle ügyet Illeti, azt nem lehet csak Hankre kenni. Mindannyian benne voltunk a döntésben, én is, és tudom, hogy Hank senkinek sem akar ártani. John leült, Patrícia pedig megsimogatta a karját. - Jól beszéltél. - Ő maga nem volt ilyen biztos ebben.

60 Most Brummel fordult a gyülekezethez. - Azt hiszem érdemes lenne meghallgatni Gordon Mayer gyülekezeti titkár véleményét is. Gordon Mayer előrement, hóna alatt jegyzőkönyveket és más iratokat szorított. Ideges ember volt, arckifejezése is feszültséget fejezett ki. Rekedtes hangon szólalt meg. - Két dolgot szeretnék elmondani. Először is a pénzügyi oldalról nézve a dolgot, tudnotok kell, hogy az utóbbi hónapokban a felajánlások állandóan csökkennek, ugyanakkor a kiadásaink a régi szinten mozognak, sőt inkább még növekednek. Más szavakkal úgy is mondhatnám, hogy kezdünk kifutni a pénzünkből. Egyébként semmi kétségem nincs afelől, hogy mi ennek az oka. A köztünk levő nézeteltéréseket meg kell oldani, de nem úgy, hogy az adományokat visszatartjuk. Ha panaszotok van a lelkész ellen, akkor tegyétek meg ma este, amit kell, de ne tegyétek tönkre az egész gyülekezetet emiatt az ember miatt. - Másodszor: szeretném elmondani, hogy összeült az egyházi bizottság, hogy ajánljon valaki mást erre az állásra. Jól ismerem a bizottságot, és biztosíthatlak benneteket, hogy annak idején nem állt szándékukban Buschét javasolni. Meg vagyok róla győződve, hogy az egész dolog a véletlen műve volt. Nagy hibát követtünk el. Arra az emberre szavaztunk, akire nem kellett volna, és most ennek a levét isszuk. - Azzal fejezném be, hogy valóban hibát követtünk el, de én hiszek bennetek és hiszek abban, hogy helyre tudjuk hozni a dolgot. És helyre is fogjuk hozni. És így telt el az este: Jó két órán át felváltva vádolták illetve dicsérték Hank Buschét. Ahogy múlt az idő, az ellentétes vélemények egyre szenvedélyesebben fogalmazódtak meg. Végül egyre inkább megérett a helyzet arra, hogy megkezdjék a szavazást. Brummel már előzőleg levette zakóját, meglazította nyakkendőjét és fölhajtotta az ingujját. A szavazócédulák ki voltak készítve elé. - Rendben, tehát a szavazás titkos lesz - mondta, és megkérte két sebtében kinevezett segédjét, hogy osszák ki a cédulákat. - A lehető legegyszerűbben fogjuk csinálni. Aki azt akarja, hogy maradjon a lelkész, írjon igent, aki azt akarja, hogy más jöjjön helyette, az pedig írjon nemet. Mota oldalba bökte Chimont. - Elegendő szavazata lesz Hank-nek? Chimon a fejét rázta. - Nem biztos. - Úgy érted, lehet, hogy veszíteni fog? - Reménykedjünk, hogy valaki imádkozik. - Hol lehet, ó, hol lehet Tal? Egyetlen igent vagy nemet leírni nem tarthatott sokáig, ezért a cédulákat szinte azonnal be is szedték. Guilo még mindig ott állt a sarokban, farkasszemet nézve a démonokkal. A kisebb méretű, zaklató szellemek a szentélyben röpködve megpróbálták kilesni, hogy ki mit írt a szavazócédulára, és annak megfelelően vigyorogtak, eljeneztek, vagy éppen átkozódtak. Guilo arra gondolt, hogy egy kézzel háromnak vagy akár négynek is el tudná kapni a nyakát. Már nem kell sokáig várni, kis démonok, nem kell sokáig várni. Ismét Brummelé volt a szó. - Tehát a pártatlanság érdekében kérem, hogy mindkét... hm... tábor egy-egy képviselője jöjjön ki, és ők végezzék el a szavazatok összeszámlálását. Rövid tanakodás után John Colemant és Gordon Mayert választották ki erre a feladatra. A két férfi a szavazócédulákkal egy hátsó padba vonult. Egy egész csapatnyi démon gyűlt köréjük szárnyait csapkodva, sziszegő hangokat hallatva. Minél előbb látni akarták az eredményt. Guilo elhatározta, hogy ő is odamegy. Végül is így fair a dolog, gondolta. De Lucius abban a szempillantásban lecsapott rá a mennyezetről és a fogai között sziszegte: - Vissza a sarokba! - Szeretném látni, mi a végeredmény. - Ó, hát nem tudod? - gúnyolódott Lucius. - És mi van, ha téged is szétszabdallak, mint a barátodat? - Próbáld meg - válaszolt Guilo, de olyan hangsúllyal, hogy Lucius meggondolta magát. Guilo megjelenésére a kis démonok szétrebbentek mint a csirkék. Odahajolt a két férfi fölé. Először Gordon Mayer vette kézbe a szavazócédulákat és úgy adta tovább John Colemannak. De Mayer lopva már elrejtett néhány igen szavazatot a tenyerében. Guilo óvatosan körülnézett, hogy lássa, milyen közel vannak a démonok, majd lopva kicsit rákoppintott Mayer

61 kezére. Az egyik démon meglátta és csupasz karmaival Guilo kezére vágott egyet. Guilo elkapta a kezét és már csak egy hajszál választotta el attól, hogy darabokra szaggassa a démont, amikor észbekapott és Tal parancsának megfelelően megpróbált higgadtan viselkedni. - Mi a neved? - kérdezte. - Csalás - válaszolt a démon. - Csalás - Ismételgette Guilo, miközben visszasétált eredeti helyére. - Csalás. De Guilo mozdulata mindenesetre meghiúsította Mayer próbálkozását. A cédulák kiestek Mayer kezéből és John Coleman észrevette. - Valamit leejtettél - szólt előzékenyen. Mayer semmit sem válaszolt. Átadta a szavazócédulákat. A szavazatok összeszámlálása befejeződött, de Mayer kívánságára még egyszer megszámlálták a cédulákat. Az eredmény ugyanaz volt: döntetlen. Ezt közölték Brummellel is, aki bejelentette a gyülekezetnek. Halk morajlás futott végig a termen. Alf Brummel érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Kénytelen volt elővenni a zsebkendőjét. - Kis figyelmet kérek! - szólt. - Bár nincs sok esély arra, hogy bármelyikünk megváltoztatná a szavazatát, biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem szívesen halasztaná el a döntést. Ezért azt javaslom, tartsunk most egy kis szünetet. Föl lehet állni, lehet egy kicsit járkálni. Utána ismét összejövünk és megismételjük a szavazást. Brummel még beszélt, amikor a templom őrzésével megbízott két démon valami nagyon nyugtalanító dolgot észlelt. Nem messze két idős asszony tűnt fel, akik lassan közeledtek a templom felé. Egyikük bottal járt és a másik ódáiról a társának is támogatnia kellett. Betegnek látszott, de szemei csillogtak és arckifejezése elszántságot tükrözött. Lépései és botja jellegzetes ritmusban kopogtak végig az utcán. Barátnője fiatalos és erős volt, karonfogva támogatta és közben gyengéden beszélt hozzá. - A bottal járó nő: Duster - szólt az egyik démon. - Mi baj történhetett? - csodálkozott a másik. - Azt hittem, kezelésbe vették az öreglányt. - Hát nincs is valami jó állapotban, de úgy látszik mégis eljött. - És ki az a másik öregasszony vele? - Edith Dusternek sok ismerőse van. Gondolnunk kellett volna erre is. A két hölgy fölment a templom lépcsőjén. Minden egyes lépcsővel meg kellett küzdeniük: egyik láb. másik láb, aztán a botot a következő lépcsőfokra és így tovább, míg végül felértek a bejárati ajtóhoz. - Látod - örvendezett az erősebb hölgy. - Tudtam, hogy sikerülni fog. És ha az Úr segítségével idáig eljutottunk, akkor most már gondoskodni fog rólunk az út hátralevő részében is. - Egy jó kis szívroham, az hiányzik ennek az Edith Dusternek - morogta a betegség démona és kirántotta a kardját. Talán csak szerencsés véletlen volt, de ahogy a démon nagy sebességgel előrelendült, hogy Edith Duster artériájába döfje kardját, a másik nő hirtelen előrelépett, hogy kinyissa az ajtót. A démon kardjának a hegye az ő vállát érte, de mintha csak betonból lett volna, megállította a kardot. Betegséget viszont tovább repítette a lendület, hiába csapkodott a szárnyaival, úgy terült el a templom kertjében, mint egy törött papírsárkány. Közben Edith Duster már be is lépett a templomba. Betegség föltápászkodott és üvölteni kezdett: - A mennyei sereg! A másik őrálló démon zavartan bámult rá. Brummel észrevette, hogy Edith Duster egymaga belép a szentélybe. Hangtalanul káromkodott egyet magában. A végén ez a szavazat fogja eldönteni a holtversenyt és Duster egészen biztos, hogy Buschéra fog szavazni. A társaság már gyülekezett. Isten hírnökei mámoros hangulatban voltak. - Úgy látszik. Talnak minden sikerült - mondta Mota. Chimonnak viszont aggályai voltak: - Az ellenség ilyen fokú aktivitása mellett minden bizonnyal föl kellett, hogy fedje magát. Guilo mosolyogva válaszolt. - Ó, biztos vagyok benne, hogy a kapitányunk nagyon óvatos volt. Néhány démon valóban elgondolkodott azon, vajon mi történhetett Edith Duster társával a bejárati ajtó és a szentély között. Betegség kitartott amellett, hogy csak egy mennyei harcos lehetett az. De hová

62 tűnhetett? Időközben Tal, a Seregek Kapitánya csatlakozott Signához és a másik két őrt álló harcoshoz a rejtekhelyükön. - Még engem is rászedtél. Kapitány! - szólt Signa. - Egyszer majd te is megpróbálhatod ezt a trükköt - válaszolt Tal. Kint a dobogón Brummel azon gondolkozott, hogyan menthetné meg a helyzetet. Szinte már érezte magán Langstrat szúrós tekintetét, amiért a szavazás rosszul sült el. - Akkor hát - kezdte -, rendezzük sorainkat és készüljünk fel a szavazásra. - Mindenki leült, és a terem elcsendesedett. Különösen az igennel szavazók voltak nagy várakozással. - Miután imádkoztunk és egymással is megtárgyaltuk a dolgokat, talán lesznek, akik máshogy látják a gyülekezet jövőjét. Azt hiszem... hm... - Gyerünk Alf, mondj már valamit. Csak vigyázz, nehogy nevetségessé tedd magad! - Azt hiszem, pár szóval én is ecsetelném az érzéseimet. Tudjátok, hogy Hank Busche még kicsit fiatal... Egy középkorú vízvezeték-szerelő félbeszakította. - Hé, ha most ellene fogsz beszélni, akkor nekünk is Jár ugyanannyi idő, hogy mellette szóljunk! Az igen-tábor egyetértőleg felmorajlott, a másik társaság fagyos csöndben ült a helyén, - Figyeljetek - dadogott Brummel elvörösödve, nem volt szándékomban befolyásolni a szavazást. Csak azt akartam... - Gyerünk szavazzunk! - szólt közbe valaki. - Igen, szavazzatok, de gyorsan! - suttogta Mota. Ekkor kinyílt az ajtó. Hát ez nem igaz, gondolta Brummel, ki a csuda Jön még ilyenkor? Lou Stanley volt az. Mogorván biccentett és leült az egyik hátsó padba. Nagyon fáradtnak látszott. Gordon Mayer szólalt meg először. - Gyerünk, szavazzunk! Kiosztották a szavazócédulákat. Brummelt hányinger környékezte, annyira ideges volt már. Összenézett Louval, úgy látta, mintha barátja idegesen nevetgélne. - Lounak is adjatok szavazócédulát! - szólt Brummel az egyik segítőjének. Chimon odasúgta Guilonak - Azt hiszem, jól felkészültünk, akármilyen trükköt is eszelne ki Lucius. - És akárkit is próbálna felhasználni -válaszolt Guilo. - Hosszú éjszakának nézünk elébe - vélekedett Mota. Összeszedték a szavazatokat. Mayer és Coleman megint nekiültek a cédulák összeszámlálásának. Lucius-odaküldte démonjait, hogy szorosan fogják közre őket, ő maga pedig a mennyei harcosokat tartotta szemmel. A hangulat egyre feszültebbé vált. Minden szem - a démonoké, az angyaloké az embereké - odaszegeződött. Mayer és Coleman egymást figyelték, miközben szájuk hangtalanul mozgott. Mayer fejezte be előbb a számolást, megvárta, míg Coleman is a végére ér. Mikor Coleman is kész lett, Mayerra nézett és megkérdezte, hogy szükségesnek tartja-e még egyszer átszámolni. Szükségesnek tartotta, ezért még egyszer átszámolták. Végül Mayer felírta az eredményt egy darab papírra és a papírt átadta Brummelnek. Mayer és Coleman visszaültek a helyükre, Brummel pedig széthajtogatta a papírt. Szemmel láthatóan összerezzent, beletelt egy kis időbe, amíg vissza tudta nyerni nyugodt, hivatalos stílusát. - Tehát - kezdte, és megpróbált uralkodni a hangján. - Rendben van. A... lelkész marad. A gyülekezet egyik fele fellélegzett és felszabadult csevegésbe, nevetgélésbe kezdett. A másik fele vette a kabátját és a holmiját, hogy szó nélkül távozzon. - Alf, mi volt a szavazati arány? - kérdezte valaki. - Hát... az nincs itt felírva. - Huszonnyolc-huszonhat! - válaszolt Gordon Mayer és szemrehányó pillantást vetett Lou Stanley felé. De Lou Stanley már nem volt ott. 11 Tal, Signa és a másik két őrszem látták a robbanást búvóhelyükről. A démonok dühös kiáltozással és jajveszékeléssel szóródtak szerteszét, lövedékként törtek át a tetőn és a templom falain keresztül,

63 szélvészként repültek minden irányban a város felett. Kiáltásaik vad, tomboló zúgássá erősödtek, mely úgy söpört végig a városon, mintha ezer meg ezer mélabús szirénát, kürtöt szólaltattak volna meg egyszerre. - Bosszúból fel fogják dúlni a várost ma este - szólt Tal. Mota, Chimon és Guilo álltak előtte, hogy jelentést tegyenek. - Két szavazattal - mondta Mota. Tal mosolyogva vette tudomásul. - Nagyon helyes. - És Lou Stanley! - kiáltott fel Chimon. - Valóban Lou Stanley volt az? Tal értette a célzást. - Igen, valóban Mr. Stanley volt. El sem mozdultam innen, mióta Edlth Dustert megmentettem. - Úgy látom, a Szellem munkálkodik - örvendezett Guilo. - Most menjünk, vezessük haza Edith-et és őrködjünk fölötte. Mindenki foglalja el a kijelölt helyét. Ma éjszaka dühös szellemekkel lesz tele a város. Ezen az éjszakán sok dolga akadt a rendőrségnek. A kocsmákban verekedések törtek ki, feliratokat szórófestékeztek a bírósági épület falára, lopott autókkal legázolták a pázsitot és a virágokat a parkban. Késő éjszaka volt. Juleen Langstrat transzban volt, félúton lebegett a földi élet gyötrelmei és a pokol égető lángnyelvei között. Addig hánykolódott az ágyában, amíg végül legurult a padlóra. A falba kapaszkodva nagy nehezen feltápászkodott, néhány lépést tett támolyogva, majd ismét elterült a padlón. Rémisztő hangokat hallott, szörnyeket és lángnyelveket látott maga előtt. Minden vér a fejébe tódult, és a halántéka hihetetlen erővel lüktetett, úgy érezte, mindjárt szétreped a koponyája. A nyakát fojtogató kezek belemélyesztették karmalkat a húsába, titokzatos lények gyötörték, harapták mindenütt a testét, kezét-lábát pedig mintha a földhöz láncolták volna. Hallotta a szellemek hangját, tisztán látta a szemüket, agyaraikat és érezte kénes lehelletüket. A Mesterek elégedetlenek voltak! - Felsültél, felsültél, felsültél - lüktetett az agya. - Brummel felsült és te is felsültél, meg fog halni és te is meghalsz... Nem tudta eldönteni, hogy most valóban kést tart a kezében vagy ez is csak a felülről Jött látomás része? Ellenállhatatlanul erős vágyat érzett, hogy megszabaduljon ebből a gyötrelemből, hogy kilépjen ebből a földi porhüvelyből, a test fogságából. - Gyere közénk, gyere közénk, gyere közénk - hívogatták a hangok. Érezte a penge élének hűvös érintését, és a vér szivárogni kezdett az ujjából. Ekkor megszólalt a telefon. Egy pillanatra megállt az idő. Csörgés. Szeme előtt megjelent a hálószoba képe. Csörgés. A saját hálószobájában volt. Vér csöppent le a padlóra. Csörgés. Kiesett a kés a kezéből. Hangokat hallott, dühös hangokat. Csörgés. A hálószobában térdelt a padlón. Az egyik ujja meg volt vágva. A telefon még mindig csörgött. - Nem foglak cserbenhagyni benneteket - szólt a látogatóihoz. - De most már menjetek, ígérem, nem hagylak cserben benneteket. Alf Brummel telefonnal a kezében ült otthon, hallotta, hogy kicsörög, de senki nem veszi fel. Úgy látszik, nincs otthon. Letette a kagylót és - legalábbis egyelőre - fellélegzett. Juleen nem fog örülni, ha megtudja, hogy mi lett a szavazás eredménye, mert ez megint késlelteti a Tervet. Tudta, hogy Langstrat szembesíteni fogja a többiekkel, és mindenki őt fogja hibáztatni. Leroskadt az ágyára és arra gondolt.legjobb lesz, ha kiszáll az egészből, elmenekül és öngyilkos lesz. Szombat reggel. A nap már magasan Járt. Fűnyírók berregtek a kerítések, sövények mentén, a gyerekek kint Játszottak a kertekben. Marshall a konyhában ült, előtte az asztal tele volt hirdetési szövegekkel és a legkülönfélébb számlákkal - hiába, a Hírmondónak még mindig nem volt titkárnője. Nyílt az ajtó és belépett Kate. - Egy kis segítség kellene! Hát igen, a bevásárlás után szépen ki kellett rakodni mindent. - Sandy - kiabált Marshall. - Kezdhetjük! - Az évek során a családban kialakult egy egész ügyes munkamegosztás. - Marshall - kérdezte Kate, miközben egy zsákból zöldségeket pakolt ki és szépen adogatta tovább -,

64 még mindig a hirdetéseket csinálod? Ma már szombat van! - Nemsokára elkészülök vele. Tudod, nem szeretem halogatni a munkát. Na, és mi van Joe-val meg a többiekkel? Kate éppen egy csomó zellert adott volna át, de a keze megállt egy pillanatra a levegőben. - Tudod mi? Joe elment. Eladta az üzletet és elköltözött. Fogalmam sincs, hogy hová. - Barátom! Errefelé gyorsan peregnek az események. Vajon hová költözhetett? - Nem tudom. Senki sem beszél róla. Az az igazság, hogy ezt az új tulajt nem nagyon szeretem. - Mi ez? Valami tisztítószer? - Tedd csak oda a mosogató alá. Szóval megkérdeztem tőle, miért adta el Joe és Angelina az üzletet, miért és hova költöztek el, de nem mondott semmit. Azt mondta, nem tudja. - Az új tulaj? Mi a neve? - Nem tudom. A nevét sem mondta meg. - Tud egyáltalán beszélni? Beszél angolul? - Elég neki, ha annyit tud, hogy minek mennyi az ára. Meg, hogy bekasszírozza a pénzt. Na, lepakolhatnánk a holmidat az asztalról? Marshall kezdte összeszedni a papírjait mielőtt még az asztalt is elborítanák az élelmiszeres dobozok meg konzervek. Kate folytatta. - Biztos meg fogom szokni, de hirtelen azt hittem, egy másik üzletbe léptem be. Senki sem volt ismerős. Úgy látszik, csupa új eladót vettek fel. Sandy is megszólalt. - Nagyon furcsa dolgok történnek ebben a városban. - Valóban? - kérdezte Marshall. De Sandy nem részletezte a dolgot. Azért Marshall megpróbálta, hátha ki tudna szedni belőle valamit. - Mégis mire gondolsz? - Á, semmi, tényleg. Ez csak egy olyan érzés. Kezdenek furcsán viselkedni az emberek. És egyre több az idegen. Marshall nem erőltette tovább. Mindent elrámoltak, Sandy Visszament tanulni, Kate pedig nekikészült, hogy egy kicsit kertészkedjen. Marshallnak meg el kellett intéznie egy telefont. A sok furcsa idegenről eszébe jutott valami és újságírói fantáziája is megmozdult. Igaz, hogy Langstrat nem idegen, viszont a viselkedése nagyon furcsa. A nappaliban ült a díványon, elővette noteszéből azt a cédulát, amire Ted Harmel telefonszáma volt felírva. Egy ilyen szép napos szombat délelőtt nem volt biztos, hogy otthon ül a négy fal között, de elhatározta, azért megpróbálja fölhívni. A telefon többször kicsörgött, végül valaki fölvette és beleszólt: - Halló? - Halló? Ted Harmel? - Igen, ki beszél? - Itt Marshall Hogan, a Hírmondó új szerkesztője. - Ó, hm... - Harmel várta, hogy Marshall folytassa. - Úgy tudom, ismered Bernice Kruegert, igaz? Nálam dolgozik. - Igen, még mindig ott van? Kiderített már valamit a nővérével kapcsolatban? - Hát... erről nem sokat tudok. Sohasem beszélt nekem róla. - Vagy úgy. Na, és hogy megy az Újság? Kicsit elbeszélgettek a Hírmondóról, az új irodahelyiségről, a példányszámról. Harmelt nagyon megdöbbentette a hír, hogy Edie elment az Újságtól. - Tönkrement a házassága - mondta Marshall. Nekem is meglepetés volt. Túl későn jöttem rá, hogy mi is a helyzet. - Hát igen... - Harmel elgondolkozott a vonal túlsó végén. Gyerünk Hogan, folytasd. - Nekem is van egy lányom, nemrég iratkozott be az egyetemre és most készül a különbözeti vizsgáira. Eléggé nehezek, de ő nagyon élvezi. - Hát, sok szerencsét és kitartást hozzá. Harmel valóban nagyon türelmes volt. - És tudod, van egy pszichológiaprofesszora, egy nagyon érdekes nő. - Langstrat.

65 Pompás. - Igen, igen. Elég szokatlan a gondolkodásmódja. - Azt meghiszem. - Tudsz róla valamit? Csönd. Harmel sóhajtott egyet, aztán visszakérdezett. - Tulajdonképpen mire vagy kíváncsi? - Honnan került ide ez a nő? Sandy néha olyan furcsa eszmékkel áll elő... Harmel nem tudta, mit válaszoljon. - Hát... keleti misztika, ősivallások. Nagyon belemélyedt az ilyesmibe. Tudod; meditáció, tudattágítás... hm... a világegyetem egysége. Nem tudom, hogy mondanake ezek valamit neked? - Nem sokat. De szerintem eléggé intenzíven terjeszti a nézeteit, nem gondolod? - Hogy érted ezt? - Rendszeresen találkozik bizonyos emberekkel, Alf Brummel-lel, aztán, kivel is még? Pinckstonnal... - Delores Pinckstonnal? - Igen, az egyetemi tanács megbízottjával. Aztán hozzájár még Dwight Brandon, Eugene Baytor... Harmel közbevágott. - Mire vagy kíváncsi? - Hát, úgy tudom, te is benne voltál ezekben a... - Nem, ez nem igaz. - Nem jártál te is hozzá? Csönd a vonal túlsó végén. - Kitől hallottad ezt? - Hát... kiderült. Hosszú szünet. Harmel nagyot sóhajtott. - Ide figyelj - kérdezte -, mit tudsz még? - Nem sokat. De ha a szimatom nem csal, ebből esetleg lehetne csinálni egy sztorit. Tudod, hogy van az. Harmel felindultan kereste a megfelelő szavakat. - Igen, tudom, hogy van az. De ezúttal tévedsz, nagyon is tévedsz! - Szünetet tartott, próbált uralkodni az indulatain. - Ó, bárcsak ne hívtál volna. - Dehát újságírók vagyunk mindketten... - Tévedsz! Te újságíró vagy, de én már kiszálltam. Gondolom, mindent tudsz rólam. - Tudom a neved, a telefonszámod, hogy te voltál a Hírmondó tulajdonosa, és ez minden. - Jó, jó, hagyjuk is ennyiben. Nagyon tisztelem ezt a szakmát, de nem akarom, hogy téged is tönkretegyenek. Marshall még egyszer próbálkozott. - Nem hagyhatsz bizonytalanságban! - Nem akarlak bizonytalanságban tartani. De vannak dolgok. amiről nem szívesen beszélek. - Persze, ezt nagyon is megértem. - Nem, nem értheted. Figyelj ide! Nem tudom mit derítettél ki, de akármi is legyen az, felejtsd el. Keress valami más témát, írjál inkább a kiwifa ültetéséről vagy valami más ártalmatlan témáról, de ebbe ne üsd bele az orrodat. - De hát miről beszélsz? - És ne akarj kifacsarni belőlem mindenáron valamilyen információt. Legyen elég annyi, amennyit magamtól elmondok. Legjobb lesz, ha elfelejted Langstratot és vele együtt mindazt, amit róla hallottál. Tudom, hogy igazi újságíró vagy, és ezért pont az ellenkezőjét fogod tenni, mint amit mondok, de azért hadd figyelmeztesselek: jobb, ha rám hallgatsz! Hogan nem válaszolt. - Itt vagy még, Hogan? - De hát hogyan hagyhatnám most már félbe? - Van feleséged, lányod: rájuk gondolj! És magadra is. Különben téged is ki fognak csinálni, mint a többieket. - Hogy érted azt, hogy úgy mint a többieket? - Nem tudok semmit, nem ismerem Langstratot, nem ismerlek téged sem, már nem is lakom a városban. És pont. - Ted, csak nem keveredtél valami bajba? - Hagyjuk ezt! - szólt Ingerülten és letette a kagylót. Marshall lecsapta a telefont és agya lázasan

66 dolgozni kezdett. Azt mondta, hagyjuk ezt. Hagyjuk ezt. A gyülekezet kedves, idős hölgytagja, Edith Duster már vagy harmic éve özvegyen élt. Fiatal korában misszionáriusként Kínába is eljutott. A templomtól nem messze lakott a Willow Terrace nevű, nyugdíjasok számára épített kis lakótelepen. Már a nyolcvanas éveiben járt. Szerényen, de meg tudott élni a szociális segélyből és a gyülekezet által biztosított nyugdíjból. Nagyon szerette a társaságot, különösen amióta már nehezére esett kimozdulni a lakásból. Hank és Mary ott ültek a kis asztalkánál, a kertre néző ablak mellett. Duster néni kitöltötte a teát: nagyon szép, régi teáskészlete volt. Ö maga is gyönyörűen kiöltözött, szinte ünnepélyes volt, mint mindig, amikot vendéget hívott. Süteménnyel kínálta a vendégeket és miután mindent szépen elrendezett az asztalon, végre ő is kényelembe helyezte magát. -Nem, nem hiszem, hogy Isten tervei késedelmet szenvedhetnének - mondta. - Neki megvannak a módszerei arra, hogy az Ő népét átsegítse minden nehézségen. Hank bátortalanul válaszolt: - Igen, én is valahogy így képzelem. Duster néni határozottan válaszolt: - Én viszont tudom, Henry Busche. Nem a véletlen műve, hogy Ashtonba kerültél, nagyon nagy tévedés lenne ezt gondolni. Ha nem lenne itt a helyed, az Úr nem támogatná ilyen hatalmas módon a szolgálatodat. - Nagyon kivan a szavazás miatt - szólt közbe Mary. Duster néni szeretettel mosolygott Hankre. - Azt hiszem, az Úr ébredést akar hozni ebben a gyülekezetben, de olyan ez, mint a dagály-apályjelenség. Mielőtt a víz elkezd visszavonulni, lerakja a hordalékát. Időt kell adni a gyülekezetnek, hogy minden egyenesbe jöjjön. Bizonyára lesz aki majd szembeszegül, esetleg egyeseket el is veszítünk. De az átmeneti csend után megváltozik az áramlás iránya. Csak egy kis időt kell adni. - Semmi nem tarthatott volna vissza attól, hogy elmenjek a tegnapi gyűlésre. Pedig szörnyen betegnek éreztem magam, azt hiszem, a Sátán támadása lehetett. De az Úr kimentett belőle. Pont, amikor a gyűlés megkezdődött, egyszercsak azt éreztem, hogy átölel a karjaival. Magamra kaptam a kabátomat, odamenteni, és még éppen idejében érkeztem. Tudom, hogy az Úr segített nekem, különben nem tudtam volna olyan messzire elmenni. Csak azt sajnálom, hogy pusztán egy szavazatom lehetett. - Tényleg, kié volt a másik szavazat? - kérdezte Hank. Mary gyorsan hozzátette: - Lou Stanley nem lehetett. Duster néni csak mosolygott. - Ne mondjunk Ilyet. Sohasem tudhatjuk, hogyan munkálkodik az Úr. De azért kíváncsiak vagytok, igaz? - Nagyon kíváncsi vagyok - szólt Hank és most már ő is mosolygott. - Hát, lehet, hogy egyszer majd kiderül, de az is lehet, hogy sose fogjuk megtudni. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek és mindannyian az Ö kezében vagyunk. De nehogy kihűljön a teátok. - Nem hiszem, hogy a gyülekezet túléli, ha a fele társaság nem támogat engem. És hogyan támogathatnak egy olyan lelkészt, akit meneszteni akarnak? - Nemrég angyalokkal álmodtam. - Duster néni nagyon prózai módon tudott beszélni az ilyesmiről. - Nem szoktam, de már előfordult régebben is. És Ilyenkor mindig az Isten országának nagy előretörése következett. Szellememben érzem, hogy valami készül itt. Ti nem éreztek valami hasonlót? Hank és Mary egymásra néztek, hogy melyikük mondja el. Aztán Hank elmesélte azt a bizonyos szörnyű éjszakát és azt is, hogy az utóbbi időben milyen súlyos teherként nehezedik a vállára a város iránt érzett felelősségtudat. Mary is kiegészítette a beszámolót a saját élményeivel. Duster néni odaadó figyelemmel hallgatta őket, csak néha-néha adta Jelét az érzelmeinek: Ó, Jaj!" vagy éppen: Dicsőség az Úrnak!" - Igen, igen, nagyon is értem, miről van szó - mondta végül. -Nekem is volt egy hasonló élményem mostanában. Már végeztem a dolgaimmal és éppen lefekvéshez készülődtem. Az ablakhoz léptem, néztem a háztetőket, az utca fényeit. És akkor hirtelen elszédültem. Le kellett ülnöm, hogy el ne essek. Pedig soha nem szoktam szédülni. Egyetlenegyszer történt velem ih/esmi egész életemben, mikor Kínában voltam. A férjemmel meglátogattunk egy spiritiszta asszonyt, egy médiumot. Gyűlölt bennünket, és azt hiszem, átkot akart mondani ránk. Amikor a küszöbét átléptem, furcsa, szédülő érzés vett rajtam erőt, soha nem fogom elfelejteni. És ugyanezt éreztem most is. - És mit csináltál? - kérdezte Mary.

67 - Ó, hát imádkoztam. Azt mondtam: Démon, a Jézus nevében takarodj innen!" És el is takarodott, ennyi volt az egész. - Szóval azt gondolod, hogy egy démon volt? - kérdezte Hank. - Persze. Isten munkálkodik, és ez nem tetszik a Sátánnak. Biztos vagyok benne, hogy gonosz szellemek működnek a városban. - És nem érzed, hogy most többen vannak a szokásosnál? Arra gondolok, hogy keresztény életemben egész mostanáig sosem történt még velem ilyesmi, Duster néni elgondolkozott. - Ez a fajzat pedig ki nem megy, hanemha könyörgés és böjtölés által." Könyörögnünk, imádkoznunk kell, és másokat is imádkozásra kell buzdítanunk. Az angyalok is ezt mondták nekem. Mary nagyon kíváncsi lett. -Akik megjelentek álmodban? Hogy néztek ki? - Mint az emberek, de azért mégis mások. Termetesek, nagyon csinosak, fényes ruhában járnak, kardot viselnek az oldalukon és hatalmas fényes szárnyuk van. Az egyikük nagyon emlékeztetett a fiamra: magas volt és szőke, olyan skandináv típus. - Hankre pillantott. Azt mondta. Imádkozzam érted. Te is szerepeltél az álmomban. Ott álltái a pulpitusnál, ő pedig kiterjesztette a szárnyait fölötted, rám nézett és azt mondta: imádkozz ezért az emberért. - Sosem gondoltam, hogy imádkozol értem - mondta Hank. - Itt az ideje, hogy most már más is megtegye. Hiszem, hogy most fordulat következik be a gyülekezet életében. Igazi hívőkre van most szükség, akik kitartanak melletted és Imádkoznak a városért. Imádkoznunk kell azért, hogy az Úr küldjön munkásokat. Olyan természetesnek tűnt végül megfogni egymás kezét és dicsérni, magasztalni az Urat, hálát adni a bátorításért. Hank rövid hálaimát mondott, de alig tudta befejezni, annyira feltörtek benne az érzéknek. Mary is hálát adott az Úrnak, nemcsak a bátorításért, hanem Hank megújult szelleméért is. Edith Duster, akinek már voltak tapasztalatai a szellemi harc terén, és már sok győzelem állt a háta mögött, megszorította fiatal szolgálótestvérei kezét, és így imádkozott: - Mennyei Atyám! - ahogy megszólalt, mindannyiukat átjárta a Szentlélek tüze -, a te oltalmádba ajánlom ezt a fiatal párt, és minden ellenük támadó démont Jézus nevében megkötözök. Bármi is legyen a terved ezzel a várossal Sátán, ellene megyek a Jézus nevében, megkötözlek téged és kiűzlek innen! Csörrenés hallatszott. Rafar félbeszakította beszédét és a hang irányába pillantott. Ketten kiejtették kezükből a kardjukat. A két démon - két félelmetes harcos - rémülten nézett Rafarra. Mentegetőzve, bocsánatkérőleg hajlongtak és sietve fel akarták venni a fegyverüket. De Rafar lábával rátaposott az egyikre, a másikat pedig saját hatalmas kardjával szorította a földre. A két harcos rémülten hőkölt hátra. - Kérlek, bocsáss meg, Fejedelem! - szólalt meg az egyik. - Igen. kérünk, bocsáss meg! - mondta a másik is. - Ilyen még soha nem történt velünk... - Csönd legyen! - ordította Rafar. A két harcos fölkészült a legszörnyűbb büntetésre. Rémült sárga szemeikkel megfélemlítve bámultak ki a védekezésképpen maguk köré tekert szárnyaik mögül, mintha így megmenekedhettek volna Baál Rafar haragja elől. De Rafar haragja még nem robbant ki. Úgy látszott, egyelőre jobban érdeklik a földön heverő kardok: összevont szemöldökkel vizsgálgatta őket. Lassan körüljárta a kardokat, bosszankodott, nyűglődött magában: a harcosok még soha nem látták ilyennek. - Uhhhh... - Hosszan gurgulázó morgás tört fel torka mélyéről, orrlyukaiból sárga pára gőzölgött. Lassan féltérdre ereszkedett és fölemelte az egyik kardot. Hatalmas tenyerében kis Játékszernek tűnt a fegyver. Ránézett a kardra, aztán a démonra, aki elejtette, majd tekintete a semmibe révedt... Bibircsókos arcán izzó gyűlölet Jelent meg. - Tal - suttogta. Aztán, mint egy kitörni készülő tűzhányó, lassan fölemelkedett és a bensejéből feltörő harag hirtelen olyan ordítással robbant ki belőle, hogy a szoba beleremegett, és minden jelenlevő halálra rémült.

68 Fölkapta a kardot, és olyan erővel dobta el. hogy az keresztülrepült az alagsori falon, a Stewart Hall falain, föl egyenesen az égbe és mérföldekkel odébb esett csak le. Most, hogy a kezdeti mérgét kiadta, nyakon ragadta a démont is. - Gyerünk utána! - parancsolta és lándzsaként hajította el a démont ugyanabba az irányba. Majd fölkapta a másik kardot és úgy odavágta a tulajdonosához, hogy az alig tudott félreugranl az utolsó pillanatban. Aztán ő is repült a társa után. A démonok egy részének semmit sem mondott ez a szó: Tal", de némelyek arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy valami szörnyűség lehet. Rafar dühöngött. Érthetetlen dolgokat mormolt magában és a láthatatlan ellenséget kaszabolta a kardjával. A többiek várták, hogy kitombolja magát, semmit nem mertek kérdezni. Végül Lucius előrelépett és mélyen meghajolt, bármennyire is utálta az ilyesmit. - Szolgálatodra állunk, Baál Rafar. Megmondanád, hogy ki az a Tal? Rafar őrjöngve fordult felé, szárnyait óriási csattogással kiterjesztette, szemei olyanok voltak, mint az izzó szén. - Hogy ki ez a Tal? - üvöltötte olyan erővel, hogy minden jelenlevő démon hanyatt esett. - Ez az alattomos harcos a Mennyei Seregek kapitánya, a riválisok riválisa! Önelégültség éppen ott volt a közelben. Hatalmas tenyerével Rafar elkapta Önelégültséget, cingár nyakánál fogva fölemelte és magasra tartotta. - Te is emiatt a Tal miatt sültél fel! - dörögte kénes gőzfelhőket okádva. Önelégültség remegett, rémületében egy hang sem jött ki a torkán. - Hogan pedig vérebbé változott át, utánunk csahol, utánunk szimatol! Elegem van belőled és a panaszos kifogásaidból! A hatalmas kard nagy ívben megvillant, hasadékot vágott a térben, amely tátongó, feneketlen mélységgé változott át és mintha minden fényt magába akart volna szippantani. Önelégültség szeme kidülledt a halálos rémülettől és még egy utolsót kiáltott: - Ne, Baál, neeeee! Rafar hatalmas lendítéssel a feneketlen mélységbe hajította Önelégültséget. A kis démon kapálózva zuhant, zuhant, kiáltásai egyre erőtlenebbek voltak, végül teljesen elhaltak. Kardjának egyetlen suhintásával Rafar lezárta a térbeli szakadékot és a terem ismét olyan lett, mint azelőtt. Ekkor érkezett vissza a két harcos a kardjával. Elkapta a szárnyukat és jól megrázta mindkettőt. - Térdre, mindannyian! - üvöltött torka szakadtából a többiekre. Azok rögtön engedelmeskedtek. A két démont magasra emelte, úgy tartotta őket. - Hogy ki ez a Tal? Egy olyan hadvezér, aki képes arra, hogy kiüsse a kardot a harcosok kezéből! - azzal úgy odavágta mindkettőt a többi közé, hogy Jó néhányan elterültek a földön. Fölszedelőzködtek, amilyen gyorsan csak tudtak. - Hogy ki ez a Tal? Egy ravasz harcos, aki ismeri a korlátait, akt soha nem bocsátkozik olyan küzdelembe, amelyet ne tudna megnyerni, aki túlságosan is jól ismeri Isten szentjeinek erejét, aki mindannyiótokat meg tudna leckéztetem! Rafar keze remegett a haragtól, kardjával hadonászva akart még nagyobb nyomatékot adni a szavainak. - Tudtam, hogy őt fogják ideküldeni, Mihály soha nem küldött volna mást énellenem. Hogan bátorsága visszatért, és nem kétséges, hogy miért is került ide Ashtonba; Henry Busche megtartotta az állását, az Ashton Közösségi Templom nem bukott el, hanem erős bástyaként emelkedik ellenünk; a harcosaink pedig elejtik a kardjukat, mintha kétbalkezes idióták lennének! - És mindez emiatt a... Tal miatt! Ez az ő módszere. Ereje nem a kardjában van, hanem Isten szentjeiben. Valakik imádkoznak! Mindenki megborzongott. Rafar elgondolkodva járkált föl-alá. - Igen Buschét és Hogant előre kiválasztották. Tal valószínűleg őrájuk alapozza a tervét. Ha ők elbuknak, akkor Tal terve is kudarcba fullad. Nincs sok időnk a cselekvésre. Rafar egy nyálkás testű démonra mutatott és megkérdezte: -Fölállítottad már a csapdát Buschénak? - Ó igen, Baál Rafar - válaszolt a démon, és nem tudta megállni, hogy élvezkedve el ne nevesse magát a saját ötletessége miatt. - Gondoskodj róla, hogy titokban maradjon. A nyílt támadás nem vezet célra. - Bízd csak ide.

69 - És mi történt Marshall Hogan elpusztításának ügyében? Viszály lépett el őre. - Azon vagyunk, hogy romba döntsük a családját. A felesége nagy erőforrást jelent a számára. Ha ettől meg tudnánk fosztani... - Tegyétek meg, bármi áron. - Igen, fejedelem. - És más megoldásokon is gondolkodhatunk. Hogan halálos veszélyt jelent a számunkra, akárcsak Krueger. De talán kijátszhatjuk őket egymás ellen... - Rafar kijelölt néhány démont, hogy fontolgassák ezt a lehetőséget. - Na, és mi van Hogan lányával? Megtévesztés válaszolt: - Ő már a kezünkben van. 12 A fák, a bokrok friss zöld színben pompáztak, ahogy az már lenni szokott a nyár első hónapjaiban. Sandy és Shawn egy kis asztalkánál üldögéltek, nézték a napfényben csillogó leveleket és az ételmaradékokat szedegető, ide-oda repkedő madarakat. Ez a vörös téglás tér volt Sandy kedvenc helye az egyetemi campuson. Olyan békés volt itt minden, távol az otthoni veszekedésektől, vitáktól. Shawn élvezettel nézte, hogyan tülekednek csipogva a verebek minden kis kenyérmorzsáért, amit odadobott nekik. - Olyan csodálatos harmónia van a világban. - mondta. - Itt nő ez a fa, hogy árnyékot adjon nekünk, mi meg itt ülünk, eszünk és etetjük a madarakat, amelyek a fán élnek. Minden összeülik. Sandyt elbűvölte ez a gondolat. Látszólag annyira egyszerű, szinte mesébe illő volt az egész, és valahogy annyirakívánta ezt a fajta békességet. - És mi van akkor, amikor a világban nincs harmónia? - kérdezte. Shawn mosolygott. - A világban mindig harmónia van. Csak akkor van probléma, ha az ember nem veszi ezt tudomásul. - Akkor mivel magyarázod az én családi problémáimat? - Egylkőtök agya sincs jól behangolva. Mint amikor a rádiót hallgatjuk. Ha a hang sípol, sistereg, zúg - ne az adóállomásban keresd a hibát, hanem állítsd be az állomáskeresőt Sandy, a világegyetem tökéletes. Egységes és harmonikus. Benne van a béke, az egység, a teljesség és mindannyian részei vagyunk a világegyetemnek. Ugyanabból az anyagból vagyunk mi is. Nincs semmi ok, ami miatt ne illeszkedhetnénk bele, tökéletes harmóniában. Ha mégsem sikerül, akkor bennünk van a hiba. Valamit elrontottunk, ellentmondásba kerültünk a valósággal. - Azt hiszem, igazad lehet - mondta Sandy. -És látod, ez az. ami bosszant engem. Ugyebár a szüleim meg én keresztényeknek tartjuk magunkat, szeretjük egymást, közel vagyunk Istenhez, meg minden, mégis örökösen azon vitatkozunk, hogy kinek van igaza és kinek nincs igaza. Shawn nevetve bólintott. - Igen, igen, ismerem ezt. Én is így voltam ezzel. - És te hogy oldottad meg? - Én csak a saját problémáimat tudom megoldani. Más emberek gondolkozásmódját nem tudom megváltoztatni, csak a magamét. Elég nehéz elmagyarázni, de ha te magad összhangban vagy a világegyetemmel, akkor nem fog zavarni az a néhány apróság, ami nem illik bele ebbe a harmóniába. Az ilyesmi egyébként is csak érzékcsalódás. Ha nem figyelsz többé az elméd hazugságaira, világosan meg fogod látni, hogy Isten mindenkiben ott van. Senki nem zárhatja el Őt, senki sem sajátíthasd ki Őt magának a saját gondolkodása, a saját rögeszméi alapján. - Ó, bárcsak valósággal megtapasztalnám őt. Shawn kedvesen ránézett és megfogta a kezét - Könnyen megtalálhatod őt. Mindannyian az Ő részei vagyunk. - Hogy érted ezt? - Ahogy már az előbb is mondtam, az egész világegyetem ugyanabból az anyagból, ugyanabból a szellemből, ugyanabból az... energiából épül fel. Érted? - Sandy rábólintott, Shawn pedig folytatta. - Akármi is az egyéni elképzelésünk Istenről, mindannyian tudjuk, hogy van egy elv, valamilyen energia, valamilyen erő. amely mindent összetart. Ha ez az erő része a világegyetemnek, akkor bennünk is jelen kell lennie. Sandy nem nagyon értette. - Kicsit idegen nekem ez a gondolatmenet. Tudod, én a hagyományos zsidókeresztény kultúrában nevelkedtem...

70 - Vagyis csak a vallást ismered, igaz? Sandy kicsit gondolkodott, de aztán kénytelen volt elismerni: -Igaz. - Tudod, az a probléma a vallással - bármilyen vallásról is legyen szó -, hogy lényegéből következőleg korlátozott perspektívát kínál, a teljes igazságnak csak egy részét látja meg. - Pont úgy beszélsz, mint Langstrat. - Szerintem igaza van. Ha te is elgondolkozol ezeken a dolgokon, rá fogsz jönni. Biztos Ismered a történetet a vakokról meg az elefántról. - Igen, Langstrat már nekünk is elmesélte. - Látod? Mindegyik vak csak annak alapján tudott kialakítani egy elképzelést az elefántról, hogy az elefánt melyik testrészét tapogatta körbe. És mivel mindannyian egy-egy más testrészt tapogattak körbe, a végén sehogy sem tudtak megegyezni abban, hogy milyen is valójában az elefánt. Még össze is vesztek rajta, akárcsak a vallástudósok tették a történelem során, ki tudja már hányszor. És nem az elefánt volt a hibás abban, hogy nem tudtak közös nevezőre jutni. Nem voltak összhangban sem egymással, sem az elefánttal. - Szóval mi mindanylan olyanok vagyunk, mint a vakok... Shawn határozottan bólintott. - Olyanok vagyunk, mint a földön mászkáló bogarak, sose nézünk fel. Ha egy hangya beszélni tudna és megkérdeznénk tőle, hogy tudja-e mi az a fa, akkor valószínűleg azt válaszolná, hogy ilyesmi nem is létezik, mert ő még sose mászott ki a fűből és sose látott semmi ehhez hasonlót. De vajon igaza van-e? Ml is ugyanígy vagyunk. A saját érzékszerveink korlátai tartanak fogságban bennünket. Foglalkoztál már Platónnál? Sandy elnevette magát és megrázta a fejét. - Elkezdtem olvasni, de nem sokat értettem belőle. - Platonnak nagyon világos látása volt erről. Arra a következtetésrejutott, hogy kell lennie egy magasabb rendű valóságnak, egy eszményi létnek, amelynek csak a mása az, amit látunk. Amit az érzékszerveinkkel felfogunk, az annyira korlátozott, annyira tökéletlen, annyira rész szerint való ismeret, hogy képtelenek vagyunk a világegyetemet olyannak érzékelni, amilyen az a valóságban: tökéletesnek. Olyannak, ahol minden harmóniában van egymással. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a valóság abban a formában, ahogy azt mi megismerjük, nem más. mint puszta illúzió, a saját elménk, önző vágyaink terméke. - Számomra olyan távolinak tűnik mindez. - De olyan nagyszerű, ha egyszer tényleg megérted és magadévá teszed ezeket a gondolatokat. Nagyon sok kérdésre kapsz így választ és sok problémát meg lehet így oldani. - Igen, ha valaha is magamévá tudnám tenni ezt. Shawn előrehajolt. - Sandy, nem kell, hogy magadévá tedd. Már benned van. Csak gondolkozz el ezen. - Nem érzem, hogy bármi is lenne bennem... - Na és miért nem? Próbáld meg kitalálni! Sandy elkezdte csavargatni egy képzeletbeli rádiókészülék állomáskeresőjét. - Nem vagyok ráhangolódva az univerzumra? Shawn elégedetten nevett. - Ez az! Figyelj! A világegyetem nem változik, de mi képesek vagyunk arra, hogy megváltozzunk. Ha nem vagyunk összhangban a világegyetemmel, ha nem vagyunk ráhangolódva az univerzumra, akkor mi vagyunk a vakok, mi vagyunk az érzékcsalódás áldozatai. Ha tönkre megy az életed, akkor minden azon múlik, hogy állsz a problémához. Sandy csipkelődve válaszolt. - Na ne. Csak nem azt akarod mondani, hogy a fejemben van a megoldás? Shawn flgyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját. - Ne mondj semmit addig, amíg ki nem próbálod. Megint a napsütötte, zöld lombokra nézett, a csiripelő kismadarakra. - Figyelj csak egy kicsit! - Mire figyeljek? - A szélre. A madarakra. Figyeld, hogy zizegnek a levelek a szélben. Egy pillanatra mindketten elcsöndesedtek. Shawn halkan, szinte suttogva szólalt meg. - Legyél őszinte. Sohasem ereztél valamiféle rokonságot a fákkal, a madarakkal és tulajdonképpen mindennel, ami a világban van? Nem hiányoznának, ha nem lennének? Például nem beszéltél még soha egy szobanövényhez? Sandy bólintott. - De igen.

71 Shawn kapott a lehetőségen. - Ne szégyelld ezt, mert ebben az élményben az univerzum valósága villan fel. Megérzed a világegyetem egységét. Minden egymásba illik, minden összekapcsolódik, összefonódik. Ugye ereztél már ilyet? Sandy bólintott. - Hát pontosan ez az, amiről beszélek: az Igazság benned van. Te is annak egy része vagy. Te is egy része vagy Istennek. Csak soha nem gondoltál erre. Nem engedted, hogy tudatosuljon benned ez a gondolat. Sandy most világosan hallotta a madarak csipogását, és úgy tűnt neki, hogy a szél csodálatos dallamot fúj a fák ágai között. A nap melegen sütött. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy már régtől fogva ismeri ezt a helyet, a fákat, a madarakat. A természet kezet nyújtott felé, szólni próbált a szívéhez. És egyszer csak azon kapta magát, hogy hosszú hónapok óta először békesség és nyugalom van a bensejében. Nem volt ez valami mindent betöltő békesség, és azt sem tudhatta, meddig fog tartani, de érezte, és még többet akart belőle. - Azt hiszem, egy kicsit kezdek ráhangolódni - mondta. Shawn mosolygott és bátorítóan megszorította a kezét. Megtévesztés egész idő alatt Sandy háta mögött állt. Karmaival nagyon gyöngéden, finoman simogatta a lány hosszú, vörös haját, és közben andalító szavakkal nyugtatgatta az elméjét. Tal ismét összegyűjtötte harcosait a kis fehér templomban. Ezúttal jobb hangulat uralkodott. Már megízlelték a harc szépségeit, az első győzelem, bármilyen kicsi győzelem is volt tegnap este, már mögöttük volt. És a legfontosabb, hogy megszaporodtak. Eredetileg huszonhármán voltak, mostanra pedig negyvenhétre nőtt a számuk, egyre több erős harcos csatlakozott hozzájuk, mert az utóbbi időben imádkozni kezdett a... - A Maradék! - szólt Tal, és nagy várakozással pillantott az előzetes listára, melyet most nyújtottak át neki. Scion, a vörös hajú, szeplős ír harcos számolt be a nyomozás eredményéről. - Sokan vannak, kapitány, de a listára csak azokat vettük fel, akikben biztosak lehetünk. Tal sorra olvasta a neveket. - John Coleman és Patrícia... - Itt voltak tegnap este és fölszólaltak Hank mellett - magyarázta Scion. - Most még jobban megerősödtek a hitükben, és egyre többet imádkoznak. Mi is támogatjuk őket. - Andy Forsythe és felesége, June. - Elveszett juhoknak nevezném őket. Otthagyták az Ashtoni Egyesült Keresztény Gyülekezetet, mert az nem elégítette ki őket. Holnap elhozzuk őket ide. Van egy fiuk, Ron, aki őszintén keresi az Urat. Kicsit önfejű, de el akar jutni a teljességre. - És látom, nagyon sokan vannak még - állapította meg Tal mosolyogva. Átadta a listát Guilonak. - Oszd be az új harcosainkat! Gyűjtsétek egybe ezeket az embereket. Azt akarom, hogy imádkozzanak. Guilo átvette a listát és tanácskozni kezdett néhány újonnan érkezett harcossal. - Na, és mi van a rokonaikkal, barátaikkal, akik nincsenek itt? - kérdezte Tal Sclont. - Sokan közülük megtértek és készek az imádkozásra. Küldjék utánuk harcosokat? Tal a fejét rázta. - Egyetlen harcost sem nélkülözhetünk sokáig. Inkább küldj üzenetet ezekbe a városokba. A városokért felelős őrangyalok gondoskodjanak arról, hogy az ott élő szentek imádkozzanak ashtoni szeretteikért. - Rendben. Scion azonnal munkához látott, kijelölte a hírnököket, akik egy szempillantás alatt eltűntek, hogy megbízatásukat teljesítsék. Guilo is elküldte a kiválasztott harcosokat. A harc kibontakozódásával ő is egyre inkább tűzbe jött. - Szeretem ezt az érzést, kapitány. - Igen, jól kezdődik - válaszolt Tal. - Na és Rafar? Szerinted tudja, hogy itt vagy? - Mi ketten túlságosan is jól ismerjük már egymást. - Ezek szerint tudnia kell, hogy itt harc lesz, mégpedig hamarosan. - Éppen ezért egyelőre nem harcolunk. Legalábbis addig, amíg nem kapunk elegendő imatámogatást, és

72 amíg nem tudjuk meg, miért jött ide Rafar. Ö nem kisvárosoknak, hanem birodalmaknak a fejedelme és méltóságán aluli ügyben soha nem jönne ide. Ami eddig történt, az még semmi az ellenség terveihez képest. Na és hogy van Mr. Hogan? - Úgy hallom, Önelégültséget elűzték a kudarcai miatt, és Baál most tombol mérgében. Tal elégedetten nevetett. - Hogan életre kelt, mint egy földben szunnyadó mag. Náthán! Armoth! - Mindkettő azonnal ott termett előtte. - Most már több harcos áll a rendelkezésünkre. Válasszatok ki magatokanak annyit, amennyi csak kell Marshall Hogan védelmére. Ha sokan vagytok, harc nélkül is megfélemlítitek az ellenséget. Guilo nem akart méltatlankodni, de szemmel láthatólag vágyakozva pillantgatott hüvelyében pihenő kardjára. Tal figyelmeztette. - Még ne, Guilo. Még ne. Marshall éppen csak befejezte a telefonbeszélgetést Harmellel, máris tárcsázta Bernice számát. Nem kérte, közölte vele: - Legyél az irodában este hétre, van egy kis munka. Este 7.10-kor a Hírmondó szerkesztősége elhagyatott és sötét volt. Marshall és Bernice a hátsó szobában voltak, a Hírmondó régi számait keresgélték elő az irattárból. Ted Harmel nagyon precíz ember volt, a régi számok - mind szépen bekötve - ott sorakoztak szinte hiánytalanul. - Mikor is űzték el Ted Harmelt a városból? - kérdezte Marshall, miközben lapozgatta a régi számokat. - Körülbelül egy éve - válaszolt Bernice, és újabb kötegeket rakott szét a hatalmas íróasztalon. - Mielőtt megvetted az újságot, hosszú hónapokon át csökkentett létszámmal dolgoztunk. Néhány újságíró-szakos egyetemista segítségével Edie, Tom és én készítettűk az újságot. Néhány szám jól sikerült, néhány meg olyan volt, mint egy diákújság. - Mint például ez is itt? Bernice megnézte. Egy tavaly augusztusi szám volt. - Nagyra értékelném, ha nem olvasnál bele. Marshall hátrafelé lapozta az oldalakat. - Vissza akarok menni egészen addig az időig, amikor Harmel még itt volt. - Oké. Ted Július végén ment el. Itt van Június... május... április. Tulajdonképpen mit keresel? - Hogy miért kellett elmennie. - De hiszen úgyis tudod. - Brummel azt mondja, hogy molesztált egy lányt. - Hát igen, de Brummel annyi mindent mond. - Molesztálta vagy nem? - A kislány azt állította. Egy tizenkét éves kislány, az egyetemi tanács egyik tagjának a lánya. - Hogy hívják az apját? Bernice-nek nagyon kellett gondolkoznia, de végül is eszébe jutott a név. - Jarred. Adam Jarred. Azt hiszem, még mindig tagja a tanácsnak. - Rajta van azon a listán, amit Darr diktált le neked? - Nincs. De lehet, hogy ott lenne a helye. Ted nagyon jól ismerte Jarredet. Mindig együtt jártak horgászni. Ismerte a kislányt, gyakran találkoztak, és ez ellene szólt. - Akkor miért nem állították bíróság elé? - Nem hiszem, hogy odáig jutott volna az ügy. A járásbíróságon vádat emeltek ellene... - Baker? - Igen, ő is rajta van a listánkon. Úgy tűnik, egyezség született Harmel és a bírói kamara között. Pár nap elteltével Ted végleg eltűnt a városból. Marshall mérgesen rácsapott az íróasztalra. - Bárcsak ne ment volna el az a fickó! És te sem mondtad, mikor idejöttem, hogy egy darázsfészebe kerülök. - Akkor még én se tudtam. Mindketten elmélyülten lapozgatták a régi számokat. - Azt mondod. Júliusban történt? - Július második felében. - Az újság semmit sem ír róla. - Világos. Ted nyilván nem írt maga ellen semmit sem. A jó hírét egyébként is teljesen eljátszotta. A

73 példányszámunk egészen kritikus szintre csökkent. Jó néhány héten át fizetésképtelenek voltunk. - Ó, ó. Hát ez meg micsoda? - Levél a szerkesztőnek. - Figyelmüket mindketten egy július elején megjelent cikkre összpontosították. Marshall magában dünnyögve olvasta. - Felháborodással vettem tudomásul, hogy a helyi sajtó milyen részrehajló magatartást tanúsít az egyetemi tanáccsal szemben... Az Ashton Hírmondó közelmúltban megjelentett cikkei azt bizonyítják, hogy az újság egyszerűen visszaél az újságírás elemi szabályaival, ugyanakkor remélem, hogy a szerkesztőben mégiscsak lesz annyi szakmai becsület, hogy a jövőben nem fogja tényként beállítani azokat az alaptalan és rosszindulatú rágalmakat..." - Igen! - emlékezett vissza Bernice és felcsillant a szeme. -Eugene Baylor írta ezt a levelet. - Aztán a fejéhez kapott és felkiáltott. - Hát persze! Azok a cikkek! - Lázasan lapozgatni kezdett a Júniusi számok között. - Itt az egyik. STRACHAN ELSZÁMOLÁST KÖVETEL" - szólt a főcím. Marshall olvasni kezdte. - "Whitmore Egyetem tanácsának heves ellenállása dacára Eldon Strachan, a kari dékán a mai napon bejelentette, hogy követeli az egyetem által kiadott számlák és az egész könyvvitel revízióját, egyúttal ismételten aggodalmát fejezte ki a pénzügyekkel való állítólagos visszaélésekkel kapcsolatban." Bernice az égre szegezte a szemét, úgy mondta. - Barátom, hiszen egy darázsfészek semmi ehhez képest! Marshall tovább olvasta: Strachan kijelentette, hogy a revízió jogossága "több, mint bizonyított", az egyetemi tanács viszont amellett kardoskodik, hogy az eljárás költséges és egyébként is indokolatlan." Bernice hozzáfűzte: - Tudod, annak idején nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak. Ted olyan agresszív típusú ember, mindig kötekedni szokott másokkal. Azt gondoltam ez is csak egy a sok hasonló közéleti ügy között. Mit érdekelt engem az egész? - Tehát - szólt Marshall - a dékán szembekerült az egyetemi tanáccsal. Úgy tűnik, elég komoly ellenségeskedések voltak közöttük. - Ted és Eldon Strachan jó barátok voltak. Ted határozottan állást fogjalt a barátja mellett és ez nem tetszett a tanácsnak. Itt egy másik cikk egy héttel későbbről. Marshall olvasni kezdte. - ÚJABB TÁMADÁS STRACHAN ELLEN. Eugene Baylor a Whitmore Egyetem tanácsának tagja, a gazdasági ügyek felelőse ma azzal vádolta meg Eldon Strachant, a kari dékánt, hogy "szándékosan szítja a politikai viszályt". Baylor azt állítja, hogy a dékán "szánalomra méltó és aljas módszereket" alkalmaz annak érdekében, hogy a kar irányításában egyeduralmat valósítson meg." Szép. Ez már nemcsak egy kis baráti nézeteltérés. - És aztán egyre elkeseredettebbé vált a vita. Ted túlságosan is beleütötte az orrát. És kezdett két tűz közé kerülni. - Lásd Baylor dühös levelét. - Azonkívül biztos vagyok, hogy politikai nyomás is nehezedett rá. Strachan és Ted sokat voltak együtt és sok mindent megtudhatott, talán túl sokat is. - De részleteket nem tudsz... Bernice széttárta a karját és a fejét rázta. - Ezek az újságcikkek vannak, Ted telefonszáma és a lista. Ez minden. - Igen - tűnődött Marshall -, a lista. Az egyetemi tanács jó pár tagja rajta van. - Valamint a rendőrfőnök és a járásbíró, akik aztán elintézték Tedet. - És Strachannel mi lett? -Kirúgták. Bernice tovább lapozgatta a régi számokat. Az egyik kihullott a többi közül és a földre esett. Marshall fölvette. Megakadt a szeme egy cikken, beleolvasott, de Bernice közben megtalálta azt, amit keresett egy Június végi számban. - Itt van - mondta. - STRACHANT ELBOCSÁTOTTÁK! Érdekellentétekre és szakmai alkalmatlanságra hivatkozva a Whitmore Egyetem tanácsa egyhangúlag követelte Eldon Strachan kari dékán' lemondását a mai napon." - Nem túl hosszú közlemény - Jegyezte meg Marshall. - Ted kénytelen volt leközölni, de nyilvánvalóan nem akart további részleteket a nyilvánosságra hozni.

74 Szilárdan hitte, hogy Strachannek van igaza. Marshall tovább lapozgatott. - Hát ez meg micsoda? STRACHAN: MILLIÓS HIÁNY A WHITMORE-ON" - Marshall nagy figyelemmel olvasta el a szöveget. - Várj csak, itt azt írja, hogy az egyetemen komoly pénzügyi problémák vannak, de azt nem árulja el, hogy honnan tudja. - Apránként derült fény a dolgokra. És soha nem tudták meg a teljes igazságot, mert Strachant is, Tedet is elhallgattatták. - De hát itt pénzről van szó... méghozzá milliókról. - Látod milyen összeköttetéseik vannak. - Hát igen. Az egyetemi tanács, a bíró, a rendőrfőnök, Young, a revizor és ki tudja még hányan vannak. Mindegyiküket Langstrat tartja a kezében és hallgatnak, mint a sír. - És ne feledkezz meg Ted Harmelről sem. - Igen, ő sem beszél erről. Teljesen meg van félelmítve a fickó. Bár ő nem volt túlságosan lojális a csapathoz, ha Strachan pártjára állt az egyetemi tanáccsal szemben. - Ezért aztán őt is eltüntették a színről Strachannel együtt. - Talán igen. De egyelőre ez csak feltételezés. Még sok minden homályos. - De legalább van egy elképzelésünk. És az én letartóztatásom is pontosan beleillik a képbe. - Nagyon is - gondolkozott Marshall -. Tulajdonképpen azt kellene tisztáznunk, hogy most mit tudunk felhozni ellenük. Korrupció, hatalommal való visszaélés, zsarolás, ki tudja mi még? De mindenképpen biztosra kell mennünk. - Mi volt abban a lapban, ami leesett? - Hm? - Amit fölvettél. - Hm. Nem oda való volt, a Januáriak közül esett ki. Bernice elővette a megfelelő irattartót. - Ne keverjük össze az újságokat... hé, miért hajtogatod össze? Marshall megvonta a vállát, egy gyöngéd pillantást vetett Ber-nice-re és kihajtotta a lapot. - A húgodról van itt egy cikk - mondta. Bernice kézbe vette a lapot és rápillantott a főcímre: KRUEGER HALÁLÁT ÖNGYILKOSSÁGNAK MINŐSÍTETTÉK" gyorsan letette. - Gondoltam nem szívesen emlékezel vissza a történtekre. - Ismerem ezt a cikket - mondta gyorsan Bernice. - Otthon is megvan. - Elolvastam. - Tudom. Bernice elővett egy újabb irattartót és kinyitotta. - Marshall -szólt. - Jobb, ha elmondok mindent. Máskor is előjöhet még. Számomra nem zárult le az ügy és még mindig nagyon érzékenyen érint. Marshall sóhajtva válaszolt. - Jól van, te akartad. Bernice összeszorította a száját. Megpróbált szenvtelen, közömbös arcot vágni. Ujjával rábökött egy Januárban megjelent cikkre. BRUTÁLIS GYILKOSSÁG A CAMPUSON". Marshall némán olvasta a szöveget. Nem volt felkészülve ilyen borzalmas részletekre. - Nem pontosan így történt - magyarázta Bernice, miközben nagyon vigyázott arra, hogy ne remegjen a hangja. - Nem a saját szobájában találtak rá, hanem egy üres földszinti szobában. Ebbe a szobába azok jártak, akik kicsit csöndben, egyedül akartak tanulni. Először senki nem tudta hová túnt, míg valaki észre nem vette, hogy a küszöb alól vér folyik... - Bernice hangja elcsuklott. Patrícia Elisabeth Kruegert tizenkilenc éves korában meztelenül, halva találták egy kollégiumi szobában. A torka el volt vágva. Dulakodásnak nem volt nyoma, szemtanú nem volt. Az egész kollégium döbbenten értesült a tragédiáról. Bernice tovább lapozott és egy másik cikket mutatott. KÉRDŐJELEK A KRUEGER-ÜGYBEN". Marshall gyorsan elovasta és közben egyre inkább olyan érzése támadt, hogy olyan területre hatolt be, ahol semmi keresnivalója nincs. A cikk szerint egyetlen szemtanú sem került elő, senki nem hallott semmit, semmilyen nyom nem maradt a támadó után. - Az utolsó cikket már olvastad - mondta Bernice. - Végül öngyilkosságnak minősítették az esetet. Arra a következtetésre jutottak, hogy valószínűleg meztelenre vetkőzött és elvágta a saját torkát.

75 Marshall hitetlenkedve csóválta a fejét. - Az volt az a lap, ami leesett a földre? - Igen, az. Marshall csöndben becsukta az irattartót. Sosem látta még Bernice-t ilyen elesettnek. Ez a bátor kis nő, aki olyan talpraesetten viselkedett a prostituáltakkal zsúfolt cellában, még mindig ott hordozta magában a mély sebeket. Marshall gyöngéden átölelte a vállát. - Sajnálom - mondta. - Tudod, emiatt jöttem ide. - Keze fejével megtörölgette a szemét, elővett egy papírzsebkendőt és kifújta az orrát. - Nem... nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Jól ismertem Patet. Jobban, mint bárki más. Nem olyan típus volt, aki ilyet tett volna. Boldog volt, kiegyensúlyozott, tetszett neki az egyetemista élet. Olyan vidám leveleket kaptam tőle! - Nem... nem lenne jobb, ha most itt abbahagynánk? Bernice elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést és folytatta. - Láttam azt a szobát, ahol meghalt, átnéztem a kollégisták névsorát, beszéltem is mindegyikőjükkel. Átolvastam a rendőrségi jelentést, a halotti bizonyítványt, átvizsgáltam Pat személyes ingóságait Beszélni akartam a szobatársával is, de nem sikerült, mert nem sokkal az eset után elköltözött. Már nem emlékszem a nevére. Egyszer találkoztam vele előzőleg, egy látogatás alkalmával. Végül elhatároztam, hogy itt maradok ebben a városban, munkát vállalok és majd meglátom mi lesz. Volt némi újságírói gyakorlatom, itt volt ez az állás... Marshall magához ölelte a lányt. - Ide figyelj! Segítek neked, amiben csak tudok. Nem akarom, hogy ez a szörnyű nyomás egyedül a te válladra nehezdjék. Bernice egy kicsit megnyugodott és odabújt hozzá. - Nem akarok a terhedre lenni. - Nem vagy a terhemre. Amint összeszeded magad egy kicsit, újra átnézünk mindent. Lehet, hogy találunk valamit, amin majd elindulhatunk. Bernice összeszorította az öklét, úgy mondta: - Bár tudnék egy kicsit elfogulatlanabb lenni! Marshall bátorítóan rámosolygott és megszorította a kezét. -Ezt a részét nyugodtan rám bízhatod. Nagyszerű ember vagy Bernice. Csak így tovább. Szegény kislány, gondolta Marshall. Ahogy próbált visszaemlékezni, úgy túnt neki, hogy ez volt az első alkalom, hogy megölelte Bernice-t. 13 Nyilvánvaló okok miatt az Ashton Közösségi Templom gyülekezete ezen a vasárnap délelőtt sokkal kisebb létszámban volt jelen, de Hank megállapította magában, hogy a légkör most sokkal nyugodtabb. Ahogy ott állt a pulpitus mögött, itt is, ott is mosolygó arcokat fedezett fel. A Coleman házaspár megszokott helyén ült, Duster néni is eljött és szemmel láthatólag sokkal jobb egészségi állapotban volt, dicsőség az Úrnak. Aztán itt voltak Cooperek, Harrisék és itt volt Ben Squires is, a postás. Alf Brummelt sehol sem látta, de itt volt Gordon Mayer a feleségével együtt és itt voltak Sam Turnerék is. Eljöttek néhányan azok közül is, akik nem rendszeresen jártak, és Hank nem mulasztotta el, hogy mindegyikőjükre rámosolyogjon: éreztette velük, hogy őket is számon tartja. Ahogy Mary a zongoránál elkezdte játszani a Minden térd meghajol Jézus nevére" éneket, egy házaspár lépett be a templomba. Leültek a leghátsó sorba, ahogy az újak szoktak. Hank először észre sem vette őket. Scion az ajtóból figyelte, ahogy Andy Forsythe feleségével June-nal együtt leült a padba. Az emelvénynél álló Krlonira és Triskalra nézett és barátságosan intett nekik. Azok mosolyogva intettek visza. Az emberekkel együtt néhány démon is bejött a terembe és most kedvetlenül figyelték, hogy ez az ismeretlen mennyei jövevény, nem elég, hogy újakat hoz a gyülekezetbe, még lelkesedni is merészel. De Scion mit sem törődött velük, rettenthetetlenül őrködött az ajtóban. Hank maga sem értette, miért volt olyan jókedvű. Talán mert itt volt Duster néni, itt voltak Colemanék és ez az új házaspár. És ott ült még hátul egy nagydarab szőke fiatalember is. Úgy nézett ki, mint valami díjbirkózó. Eszébe jutott, mit is mondott Duster néni: "Imádkoznunk kell, hogy az Úr egybegyújtse őket..." Kinyitotta a Bibliát az Ésalás 55-nél:

76 Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van. Hagyja el a gonosz az ő utat, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban. Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaltok az én útaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, aképpen magasabbak az én útaim útaitaknál, és gondolataim gondolataitoknál! Mert mint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi aföldet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek: így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem. Mert örömmel jöttök ki, és békességben vezéreltettek; a hegyek és halmok ujjongva énekelnek ti előttetek, és a mező minden fái tapsolnak. Hank nagyon szerette ezt a részt, és akaratlanul is mosolyognia kellett, ahogy beszélni kezdett. Volt, aki csak úgy kötelességből figyelt rá, mások viszont még előre is hajoltak, úgy lesték minden szavát. A hátul ülő új pár feszülten figyelt és egyetértőleg bólogatott. A hatalmas szőke mosolygott és még egy hangos ámen"-t is kiáltott. A szavak csak úgy áradtak Hankből, az Úr kenete volt a beszédén. Időről időre megállt, hogy belenézzen a jegyzetébe, de ahogy hirdette Isten Igéjét, úgy érezte, valahol a föld és a menny között lebeg. A teremben lévő démonok meghúzták magukat és csak gúnyosan mosolyogtak, többre nem futotta az erejükből. Néhányuknak ugyan sikerült befognia a hatalmukban lévő emberek fülét, de ez a ma délelőtti támadás túlságosan is heves, sőt fájdalmas volt a számukra. Hank beszéde szinte lebénította őket. A templom tetején Signa és harcosai álltak őrt. Lucius Jókora démoncsapattal együtt érkezett volna az istentiszteletre, de Signa megállította őket. - Jobb lesz, ha nem ingerelsz föl! - fenyegetőzött Lucius. Signa kínosan ügyelt arra, hogy udvarias legyen. - Sajnálom, de most nem engedhetünk be több démont a templomba. Luciusnak és démonjainak úgy látszik fontosabb dolguk is akadt ezen a délelőttön, minthogy megpróbáljanak keresztültörni a hajthatatlannak mutatkozó angyalok sorfalán, így megelégedtek néhány sértő megjegyzéssel és aztán az egész társaság nagy zúgással felemelkedett a levegőbe, hogy valahol másutt fejtsék ki áldatlan tevékenységüket. Az istentisztelet végén egyesek rögtön megindultak az ajtó felé, mások előrementek, hogy egy kicsit szóba elegyedjenek Hankkel. - Andy Forsythe vagyok, ő pedig a feleségem, June. - Isten hozott benneteket - mondta Hank és szívélyesen mosolygott. - Nagyszerű volt az egész... egyszerűen csodálatos volt! - Andy nem találta a megfelelő szavakat, és még mindig Hank kezét szorongatta. Kicsit elbeszélgettek, kiderült, hogy Andy egy városszéli fatelep tulajdonosa és vezetője, June pedig titkárnőként dolgozik. Szomorúan mesélték, hogy fiuk, Ron, kábítószerezik és nagy szüksége lenne az Úr kegyelmére. - Mi magunk is mostanában tértünk meg - mondta Andy. Az Ashtoni Egyesült Keresztény Gyülekezetbe jártunk... - itt elhallgatott. June kevésbé volt szégyenlős. - Éheztünk szellemileg. Már alig vártuk, hogy elkerüljünk onnan. Ismét Andy vette át a szót. - Igen, pontosan így volt. Hallottunk erről a gyülekezetről és személy szerint rólad is. Hallottuk, hogy bajba keveredtél egyszerűen azért, mert következetesen ragaszkodsz Isten Igéjéhez. Elhatároztuk, hogy eljövünk, és most már örülök, hogy meg is tettük. Tudod, nagyon sok az éhező ember a világban. Jó néhány barátunk van, akik szeretik az Urat, de nem járnak sehova. Az utóbbi években olyan furcsa dolgok történtek. A helyi gyülekezetek sorra elhaltak, egyik a másik után. Persze formálisan még mindig működnek, tudom, az emberek is eljárnak, de... érted miről beszélek. Hank nem volt benne biztos, hogy érti. - Mire gondolsz? Andy a fejét rázta. - Ebben a városban a Sátán munkálkodik. Ashton nem ilyen volt régebben, nem történtek ilyen kísérteties dolgok. Eléggé hihetetlen, de három, nem, négy olyan helyi gyülekezet is van, amelyet ismerőseink otthagytak.

77 June férjére pillantott és sorolni kezdte a neveket: Greg Smith és a felesége, Éva, Bartonék, Jenningsék, Clint Neal... - Igen, igen - folytatta Andy. - Nagyon sok az éhes ember. Pásztor nélküli juhok. A gyülekezetekben nem találják meg, amit keresnek, mert ott nem az evangéliumot hirdetik. Mary lépett oda hozzájuk, mosolyogva. Hank boldogan mutatta be feleségét Forsythe-éknak. - Hank, szeretném, ha megismerkednél... - Mary hátrafordult, de akit Mary be akart volna mutatni, az seholsem volt. - Jé... eltűnt! - Ki volt az? - kérdezte Hank. - Emlékszel arra a hatalmas fickóra, aki ott hátul ült? - Arra a nagydarab szőkére? - Igen. Beszélgettem vele, és azt üzeni neked, hogy - Mary utánozni próbálta a férfi mély hangját - az Úr veled van, imádkozz és figyelj az Igére". - Hát, ennek örülök. Tudod, hogy hívják? - Hm... nem, nem mondta meg, hogy hívják. - Ki volt az? - kérdezte Andy. - Tudod, az a nagydarab szőke, ott a hátsó sorban. Pont mellettetek ült. Andy tágra nyílt szemekkel nézett June-ra. Aztán elmosolyodott, majd elnevette magát, tapsolt örömében és szinte táncra perdült. - Dicsőség az Úrnak! - kiáltotta. Hank már régen nem látott embert ennyire lelkesedni. - Dicsőség az Úrnak, mert senki nem ült mellettünk. Mi senkit sem láttunk! Marynek tátva maradt a szája. Olivér Young igazi showman volt. Hallgatóságát teljesen a befolyása alatt tudta tartani, könnyeket csalt a szemekbe vagy éppen megnevettette őket. És mindezt tetszése szerint időzítette. Méltóságteljes nyugalommal állt a pulpitus mögött és szavait úgy választotta meg, hogy bármit mondott, az igaznak tűnt. Legalábbis a gyülekezet elfogadta, amiket mondott. A padok mindig tele voltak, jórészt értelmiségiekkel: orvosok, tanárok, ügyvédek, önjelölt filozófusok és költők jártak ide. Legtöbben így vagy úgy, de valamilyen kapcsolatban álltak az egyetemmel. Szorgalmasan jegyzetelték Young beszédeit, mintha az valami komoly előadás lett volna. Marshallnak viszont már a könyökén jött ki Young dumája, így inkább azokon a kérdéseken tűnődött, amiket föltétlenül meg akart beszélni a lelkésszel az istentisztelet után. Közben Young prédikált. - Hát nem azt mondta Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra"? Amit eddig homályban tartott a tradíció és a tudatlanság, arról most saját bensőnkben kapunk kijelentést. Felfedezzük... nem, inkább újra felfedezzük azt a tudást, ami mindig is az emberiségé volt: az egyén legbenső lényege eredendően isteni és megvan benne a jóra való hajlam, megvan benne az a lehetőség, hogy ő is istenné váljon, ahogy egykor volt, az Atyaisten hasonlatosságára, aki pedig a legvégső forrása mindannak... Marshall lopva oldalra pillantott. Kate és Sandy lázasan jegyzeteltek. A lány mellett ott ült Shawn Ormsby. Shawn egész jól kijött Sandyvel és egyértelműen pozitív hatást gyakorolt az életére. Ma például megállapodtak, hogy ha Sandy eljön a templomba a szüleivel, akkor Shawn is elkíséri őket. És ez be is jött. Marshallnak be kellett ismernie, ha egy kicsit kelletlenül is, hogy Shawn sok szempontból jobban szót tud érteni Sandyvel. Shawn sokszor nagyon jó szolgálatot tett azzal, hogy közvetített Marshall és Sandy között, mégpedig olyan sikeresen, hogy egyikőjük sem gondolta, hogy ez valaha is lehetséges lesz. Úgy nézett ki, hogy a dolgok kezdenek lecsitulni és rendbejönni Marshallék házatáján. Shawn nagyon kedves volt és jó hatással volt az egész családra. Most mitévő legyek, morfondírozott magában Marshall. Ki tudja, milyen régóta most először jött el együtt az egész család a templomba, és ez nem más, mint egy csoda, egy valóságos csoda. Ugyanakkor meg szomorú, hogy pont ebben a templomban kell együtt lennünk, nem is beszélve erről a prédikátorról itt... Pedig olyan kényelmes volna mindent hagyni, úgy ahogy van. De ez a Young kétszínű egy alak, biztos,

78 hogy van valami rejtegetni valója. A francba is! Itt érdekellentétekről van szó! Így aztán amíg Olivér Young a pulpitusról megpróbálta körvonalazni, hogy milyen végtelen isteni adottságok rejtőznek a látszólag véges emberben", addig Marshallnak is megvolt a maga témája, amin rágódhatott. Az istentisztelet pontosan délben fejeződött be, a toronyban megszólalt a harangjáték és a jól ismert vallásos dallam hangjai kíséretében a nép egymást üdvözölve, beszélgetve megindult kifelé. Marshall és családja megindultak a tömeggel a kijárat felé. Olivér Young megszokott helyén, az ajtónál állt, sorra mindenkivel kezet rázott, megsimogatta a kisbabákat, igyekezett nagyon szívélyes lenni. Marshall, Kate, Sandy és Shawn is egy-kettőre odaértek hozzá. - Á, Marshall, örülök, hogy látlak - ömlengett Young és kezet nyújtott. - Ismered Sandyt? - kérdezte Marshall és bemutatta Youngnak a lányát. Young nagyon kedves volt hozzá. - Nagyon örülök, hogy eljöttél, Sandy. Sandy úgy tett, mintha ő is örülne. - Shawn! - kiáltott föl Young. - Shawn Ormsby! - Ők is kezet ráztak. - Ti ismeritek egymást? - csodálkozott Marshall. - Kölyökkora óta ismerem. Ne légy már olyan tartózkodó, Shawn! - Oké - mondta Shawn félénk mosollyal. A többiek továbbmentek, de Marshall kicsit hátramaradt, hogy még pár szót válthasson Younggal. Megvárta, amíg Young üdvözöl egy kifelé tartó kis csoportot, aztán megszólította. - Csak gondoltam, elmondom, hogy jól alakulnak a dolgok Sandyvel kapcsolatban. Young mosolygott kezet rázott néhány emberrel és oldalvást odaszólt Marshallnak. - Nagyszerű! Ez igazán nagyszerű! - Kezet nyújtott a következőnek. Örülök, hogy újra látlak. A köszöntések közötti következő kis szünetben Marshall folytatta. - Igen és a mai beszéded is nagyon tetszett Sandynek. Azt mondta, nagyon gondolatébresztő volt. - Hát, köszönöm, ez nagyon hízelgő. Á, Mr. Beaumont, hogy van? - Nekem úgy tűnt, hogy a gondolatmeneted teljesen egybevág azzal, amit Sandy tanul Juteen Langstrat előadásain. Young nem válaszolt, minden figyelmét egy kisgyermekes anyukára összpontosította. - Ó, milyen nagy már! Marshall folytatta. - Egyszer föltétlenül meg kellene ismerkedned Langstrat professzorral. Nagyon érdekes párhuzam van az ő tanítása és a te prédikációid között. - Young nem válaszolt. - Úgy tudom, Langstrat nyakig benne van az okkultizmusban, a keleti misztikában... - Erről semmit sem tudok. Marshall - felelt végül is Young. - És biztos, hogy nem ismered ezt a Langstrat professzort? - Már mondtam, hogy nem. - Nem jártál hozzá rendszeres órákra? Mint a többlek, Alf Brummel, Ted Harmel, Delores Pinckston, Eugene Baylor és még Judge Baker is? Young kissé elvörösödött, egy pillanatra megállt és zavartan úgy tett, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. - Ó, az ég szerelmére! - nevetett. - Hát hol a csudában jár az eszem? Most ugrik be, hogy egész idő alatt valaki másra gondoltam. - Ezek szerint mégiscsak Ismered? - Hát persze. Őt sokan ismerik. Young félrefordult, hogy üdvözöljön néhány embert. Marshall megvárta, míg elmennek és tovább erősködött. - Na és milyenek ezek a magánórák? Igaz az, hogy a rendszeres látogatóihoz tartoznak a város vezető tisztségviselői, az egyetemi tanács tagjai...? Young egyenesen Marshall szemébe nézett, átható, hűvös pillantást vetett rá. - Ide figyelj, Marshall, mire akarsz kilyukadni? - Csak teszem a dolgom. Akármi is van e mögött, a város polgárainak tudniuk kell ezekről a dolgokról, különösen azért, mert sok befolyásos ember Is benne van, olyanok, akiknek meghatározó szerepük van a város életében.

79 - Ha emiatt aggódsz, akkor ne hozzám gyere. Menj és beszélj magával Langstrat professzorral. - Meg is fogom tenni. De úgy gondoltam, hogy előtte még megpróbálok kihúzni belőled néhány őszinte választ. De ebben a tekintetben, úgy érzem, nem jártam teljes sikerrel. Young hanghordozása kicsit feszültebbé vált. - Marshall, ha úgy tűnt volna, hogy kitérő válaszokat adok, annak az az oka, hogy olyan dolgokba akarod beleütni az orrodat, amelyekbe a szakmai etika szabályai szerint nem lenne jogod. Itt privilegizált ismeretekről van szó. Azt reméltem, hogy erre magadtól is rájössz és nem nekem kell ezt így megmondanom. Kate már türelmetlen volt. - Marshall, mindannyian rád várunk! - kiabált. Marshall nem erőltette tovább a beszélgetést, és ez így volt helyes. Ennél a pontnál beszélgetésük kezdett volna nagyon elfajulni, és egyébként sem vezetett volna sehová. Young nagyon kemény, agyafúrt fickó volt és meg tudta őrizni a hidegvérét. Jókora távolságra ide, volt egy elhagyatott, magas hegyekkel körülvett völgy. Minden oldalról meredek sziklák emelkedtek a magasba, a völgy közepén pedig egy kis épületcsoport árválkodott, amelyet csak egyetlen kanyargós, nehezen járható úton lehetett megközelíteni. Ez az épületcsoport valamikor egy ütött-kopott, düledező farm lehetett, melyet átalakítottak, kibővítettek, hogy itt adjanak otthont egy kis lakóépületnek, egy irodahelyiségnek, étkezőnek, néhány kis műhelyépületnek, orvosi szobának és néhány privát lakásnak. Feliratokat, táblákat sehol nem lehetett látni, nem lehetett tudni, mi hol van, mi micsoda. Szénfekete csíkot húzva maga után az égen valami baljóslatú feketeség repült el a hegyek fölött. Lejjebb ereszkedett és lassan eltűnt a völgyben lebegő sűrű ködben. Nyomasztó szellemi sötétségbe burkolózva Baál Rafar, Babilon fejedelme fekete felhőként, hangtalanul suhant tova. Egészen alacsonyan repült, ide-oda manőverezett a kiálló sziklaszirtek között. A sötétség árnyékként követte, mintha az éjszaka nem lett volna hajlandó átadnia helyét a nappalnak azon a helyen, ahol ő tartózkodott. Lent a farm olyan volt, mintha valami titokzatos fekete rovarok fészke lenne. Az épületek fölött többrétegű pajzsot alkotva harcosok lebegtek, mindegyikük kezében kard, sárga szemeikkel a völgyet fürkészték. A hatalmas védőkupola mélyén nagy volt a nyüzsgés, Jöttek-mentek, lázasan tevékenykedtek a legkülönfélébb alakú és méretű démonok. Ahogy Rafar közelebb ért, észrevette, hogy oldalt az egyik emeletes kőház körül fekete szellemek csoportosulnak nagy számban. Ott van Strongman, gondolta, enyhén bedőlve kis kanyart írt le és az épület felé vette az irányt. A szélső őrszemek észrevették, hogy közeledik, és kísértetles szirénázó hangot hallattak. A védők abban a pillanatban szétrebbentek Rafar elől és utat nyitottak a védelmi pajzsokon keresztül. Rafar ügyesen átsiklott a résen, a démonok sorfalat álltak és tisztelegtek. Szemeik úgy izzóttak, mint ezer meg ezer sárga csillag a koromfekete éjszakában. Rafar ügyet sem vetett rájuk. Ahogy gyorsan keresztülhaladt, a rés élő kapuként záródott be utána. Lassan leereszkedett, keresztülhatolt a háztetőn, a manzárd-szobán, lefelé egészen a tágas, földszinti nappaliba. Tömény gonoszság ülte meg a termet, a sötétség fekete folyadékként örvénylett, kavargott minden egyes mozdulatra. A hely zsúfolásig vol démonokkal. - Baál Rafar, Babilon fejedelme! - jelentette be egy hang az érkezését és az óriási démonok köröskörül mind tiszteletteljesen meghajoltak. Rafar fejedelmi eleganciával hajtotta be a szárnyalt, és méltóságteljesen, hatalmának tudatában kihúzta magát. Ékszerei félelmet és tiszteletet parancsolóan villogtak. Nagy sárga szemeivel alaposan szemügyre vette a körülötte állók rangfokozatát. Micsoda társaság! Ezek a szellemek maguk is a fejedelmi rendbe tartoztak, nemzetek, népcsoportok, törzsek fejedelmei voltak maguk is. Voltak közöttük afrikaiak, távol-keletiek és sok európai, mindannyian legyőzhetetlen harcosok. Rendkívül nagy termetűek és félelmetes kinézetűek voltak, mindegyikük versenyre kelhetett volna Rafarral erőben is, vadságban is. Valóban nagy megtiszteltetés volt, hogy meghajtással köszöntötték. - Légy üdvözölve Rafar - szólt egy gurgulázó hang a szoba végéből. Strongman! Még a nevét is tilos volt kimondani. Magának Lucifernek volt egyik belső bizalmasa. Az

80 egész földre kiterjedő hatáskörrel rendelkező kényúr volt, évszázadokon át irányította az élő Isten terveinek meghiúsítására és a Lucifer királyságának felállítására irányuló tevékenységet. Rafar és a hozzá hasonlók nemzeteken uralkodtak, az olyanok, mint Strongman, pedig a Rafar-féléken. Strongman fölemelkedett a helyéről, hatalmas alakja betöltötte a szobának egy jó részét. Érezni lehetett, ahogy testéből csak úgy áradt szét a gonoszság. Groteszk figura volt, otromba testét ráncos, fekete bőr borította, arcát pedig mély redők és csontos kiemelkedések tették még kísértetiesebbé. Ékszerek csillogtak a nyakán, mellkasán, karjain és nagy fekete szárnyal királyi palástként omoltak le a válláról a földre. Rafar hódolattal meghajolt, világosan érezte Strongman jelenlétét a szobában. - Légy üdvözölve, hatalmas úr. Strongman nem kedvelte az üres fecsegést, rögtön a lényegre tért. - Már megint késésbe fogunk kerülni? - Lucius fejedelém mulasztásait folyamatosan helyrehozzuk. Az ellenállás nemsokára teljesen megtörik. A város rövid időn belül a miénk lesz. - És a mennyei seregek? - Lehetőségeik igen korlátozottak. Strongman elégedetlen volt Rafar válaszával és ezt érezni lehetett a hangjából. - Olyan jelentéseket kaptunk, hogy, Ashtonba küldték a Seregek egyik erős kapiányát. Mit tudsz erről? - Okom van feltételezni, hogy Talról van szó. Megéreztem a jelenlétét. Strongman szemei felizzottak a méregtől. - Nem ez az a Tal, aki legyőzött téged Babilon bukásakor? Rafar tisztában volt vele, hogy válaszolnia kell, mégpedig gyorsan. - De igen, ő volt az. - Akkor a késedelem miatt oda az előnyünk. Most kiderül, milyen erős vagy! - Uram, meg fogod látni, hogy mire képes a te szolgád. - Bátor szavak, Rafar, de az erőddel csak akkor tudsz győzni, ha lépéselőnyöd van. Az ellenség ereje az idő múlásával együtt egyre nő. - Az egész város a miénk lesz. - És mi van az Isten emberével meg az újságíróval? - Arra sem érdemesek, hogy az én uram figyelmet szenteljen rájuk. - Neked viszont pont ez lenne a dolgod. - Erőtlenek, uram, és nemsokára úgyis eltávolítjuk őket. - Az csak akkor fog menni, ha előbb megszabadulsz Taltól -mondta Strongman gúnyosan. - Szeretném, ha legközelebb már ezzel tudnál dicsekedni. Mi addig itt maradunk. De Rafar, figyelmeztetlek, hogy nem akarok sokáig várni! - Nem is lesz rá szükség. Strongman önelégülten vigyorgott. - Végeztem. És most tűnés innen! Rafar mélyen meghajolt és szárnyait kibontva csendben fölemelkedett. Ahogy kiért a házból, kitört belőle az őrjöngő düh. Elrugaszkodott fölfelé, odább taszította az útjába kerülő, gyanútlan démonokat. Olyan nagy sebességre kapcsolt, hogy a védőpajzsot éppen hogy csak meg tudták nyitni előtte. Keresztülviharzott a nyíláson, forró kénes lehelletet hagyott maga után. Az őrök utánabámultak és csodálkozva néztek össze. Rafar rakétaként száguldott tova a hegyoldal sziklás csúcsai fölé és utána Ashton felé vette az irányt. Mérgében azzal sem törődött, hogy esetleg megláthatják. Hadd lássa csak meg a világ, hogy kicsoda ő. csak hadd reszkessenek! Rafarral, Babilon fejedelmével állnak szemben! Hajoljon csak meg az egész világ előtte, vagy majd megismerkedhetnek kardjának erejével! Tal! Keserűséget érzett már a név hallatára is. Lucifer udvaroncai soha nem mulasztják el, hogy orra alá dörgöljék ezt a régi-régi vereséget. Soha - egészen addig, amíg vissza nem szerzi a becsületét. De vissza fogja szerezni! Szinte látta, ahogy a kardját beledöfi Talba, fölmetszi a hasát és kibelezi, hallotta a penge suhogását, karjában érezte a mozdulatot, ahogy majd miszlikbe aprítja gyűlölt ellenfelét. Csak idő kérdése az egész. Az egyik hegycsúcson, a kiálló sziklaszirtek közül egy ősz hajú férfi lépett elő rejtekhelyéről, hogy szemügyre vegye, hogyan tűnik el a távolban Rafar, hosszú, fekete csíkot húzva maga után. A férfi még egy utolsó pillantást vetett a völgybe, a démonoktól hemzsegő épületcsoportra, aztán megfordult és

81 felvillanó fény kíséretében hatalmas szárnycsapással eltűnt a hegy túlsó oldalán. 14 Hát, előbb vagy utóbb túl kell, hogy essek rajta, gondolta Marshall. Csütörtök délután, amikor már minden elcsendesedett, bezárkózott az irodájába és odaült a telefonhoz. Fölhívta az egyetemet, a Pszichológia Tanszék számát. Ott aztán a telefonközpontos fölkapcsolta az egyik irodába, de végül kiderült, hogy Langstrat nincs bent és az otthoni száma pedig titkos. Marshalmak eszébe jutott Albert Darr, megpróbálta őt is felhívni, de a tanár úrnak éppen órája volt. Marshall üzenetet hagyott neki, hogy hívja vissza. Két óra elteltével Darr vissza is hívta, és valóban meg tudta adni Juleen Langstrat otthoni számát. Marshall tárcsázott. Foglalt. A nappaliban félhomály volt. csak a kandalló párkányán égett egy kislámpa. Csöndes, meleg és kényelmes lakás volt. A roló le volt húzva, hogy az éles fényt és minden más zavaró tényezőt kizárjon. A telefonkagyló is félre volt téve. Juleen Langstrat csöndesen beszélt a vele szemben ülő tanítványához. - Csak az én hangomat hallod... - mondta és többször megismételte, csöndesen, tisztán. - Csak az én hangomat hallod... Eltelt néhány perc, míg páciense mély, hipnotikus álomba merült. - Lefelé szállsz... egyre lejjebb, egyre mélyebbre hatolsz önmagádba... Langstrat figyelmesen nézte az arcát. Aztán tenyerét kifordítva, ujjait lazán szétnyitva kinyújtotta a kezét tanítványa felé, épp csak hozzá nem ért a testéhez. Elkezdte mozgatni a kezét föl-le, mintha valamit tapogatva keresgélt volna. - Engedd szabadon az igazi énedet... engedd szabadon... mert az végtelen... és egységben van; minden létezővel... Igen! Érzem! Te is érzed, hogyan árad át beléd az energiám? - Igen... - mormolta a páciens. - Megszabadulsz a testedtől... a test csak érzékcsalódás... érzed, ahogy eltűnnek a tested kötelékei... Langstrat még mindig mozgatta a kezeit. - Szabad vagy... - Igen... igen, szabad vagyok. - Érzem, ahogy egyre növekszik benned az életerő. - Igen, én is érzem. - Elég is lesz. Itt megállhatsz. - Langstrat nagyon tudatosan végezte a dolgát és mindent pontosan megfigyelt. - Menj vissza... menj vissza... igen, érzem ahogy kezdesz visszatérni. Mindjárt érezni fogod, hogy elválunk egymástól, de ne ijedj meg, azért itt vagyok veled. A következő néhány percben lassan, lépésről lépésre visszahozta páciensét a transzból. Végül így szólt: - Rendben van, tehát, most háromig fogok számolni és akkor felébredsz. Egy, kettő, három. Sandy Hogan kinyitotta a szemét, kissé kábultan megdörzsölte és nagyot sóhajtott. - Huh! Mind a hárman elnevették magukat. - Nem semmi! Igaz? - kérdezte Shawn, aki Langstrat mellett ült. - Huh! - Sandy csak ennyit tudott kinyögni. Sandynek ez volt az első hipnózissal kapcsolatos, igazi élménye. Tulajdonképpen Shawn ötlete volt, hogy eljöjjenek, és bár először egy kicsit vonakodott, most már nagyon örült, hogy végül is eljött. Sandy és Shawn felálltak, hogy elbúcsúzzanak. Még vissza kellett menniük a délutáni előadásokra. - Köszönöm, hogy eljöttél - mondta a professzornő. - Én köszönöm, hogy itt lehettem - mondta Sandy. - Neked meg köszönöm, hogy elhoztad őt - fordult Langstrat Shawnhoz. És ne feledjétek, hogy jobb, ha erről senkinek nem beszéltek. Az ilyen személyes és bizalmas jellegű ügyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania. - Igen, Igen, igaz - mondta Sandy. Shawn kocsijával visszamentek az egyetemre.

82 Megint péntek volt. Hank a dolgozószobájában ült és aggódva pillantgatott az órájára. Mary mindig nagyon megbízható volt. Azt mondta, hazajön addigra, amikorra Carmennel meg volt beszélve a találkozó. Hank nem tudhatta, hogy figyelik-e a házat, de hát, sose lehet tudni. Már csak az hiányzott volna, hogy valaki észrevegye, hogy Carmen épp akkor toppan be hozzá, amikor Mary nincs odahaza. Hankben olyan félelem is volt, hogy ellenségei a legkülönfélébb terveket szövik ellene: még azt is el tudta volna képzelni, hogy egy idegen nőt küldenek ide és így próbálják meg kompromittálni és tönkretenni. Egy dolgot biztosan tudott: ha Carmen nem mutat őszinte hajlandóságot arra, hogy megfogadja a tanácsait, akkor a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. Megszólalt a csengő. Ajajj. Kinézett az ablakon. Egy piros Fiat parkolt a ház előtt, az ajtóban pedig ott állt Carmen, fényes nappal, mindenki szeme láttára. És olyan feltűnően volt öltözve, hogy Hank jobbnak látta, ha minél előbb beengedi. Hol késhet már ez a Mary? Marynek nem nagyon tetszettek az új tulajok, akik átvették az üzletet, a volt Joe's Markét élelmiszer áruházat. Nem. nem a kiszolgálással volt baja, nem voltak udvariatlanok vele, ilyen szempontból nem volt semmi kifogása. És nyilván időbe telik, míg kölcsönösen megismerkednek egymással. Maryt az zavarta, hogy mindig olyan titokzatosak voltak, amikor szóba került Joe Carlucci és családja. Mary csak annyit tudott róluk, hogy Joe, Angelina és a gyerekek váratlanul elutaztak Ashtonből, senkinek nem szóltak, senkivel nem közölték, hogy hová is mennek. Na mindegy. Kilépett az üzletből a parkolóba és sietett az autójához. Egy kis eladósegéd tolta utána a bevásárló kocsit. Mary kinyitotta a csomagtartót és a fiú mindent bepakolt. Hirtelen - látszólag minden ok nélkül - különös érzés hasított belé: a félelem és depresszió valami megmagyarázhatatlan, furcsa keveréke. Egyszeriben kiverte a hideg, remegni kezdett és csak az járt a fejében, hogyan juthatna minél előbb haza. Az őt kísérő és őrző Triskal azonnal előrántotta a kardját fémes csörrenés és fényvillanás kíséretében. De elkésett! Hatalmas ütést érzett a hátában és előreesett. Kiterjesztette a szárnyát, hogy valahogy visszanyerje az egyensúlyát, de valami iszonyatos súly telepedett a hátára és odanyomta a földhöz. Látta maga körül a karomban végződő, undorító hüllőlábakat, látta a vörösen villogó pengék fényét, érezte a kénes lehelletek búzét. Fölnézett. Legalább egy tucat démoni harcos vette körül. Agyaraikkal vadul csattogtatva néztek le rá izzó sárga szemeikkel és gurgulázva, gúnyosan nevettek. Triskal Maryre pillantott. Tudta, hogy baja eshet, ha nem cselekszik azonnal. De mit tegyen? Hát ez meg mi? Hirtelen érezte, hogy valamilyen gonosz erő telepszik rá. - Emeljétek föl - mennydörögte egy hang. Egy kéz erősen megragadta a nyakánál fogva és fölemelte, mint valami játékszert. Most már szemtől szembe láthatta a démonokat. Nemrég érkezhettek Ashtonba. Sosem látott még ilyen nagyokat, ilyen erőseket. Testüket vastag, acélszerú pikkelyek borították, karjuk erőtől duzzadt. Gúnyos arckifejezéssel bámultak rá és fullasztó, kénes lehelletet lihegtek az arcába. A kéz megszorította a nyakát és az ellenkező irányba fordította. Valóban rettenetes látvány tárult a szeme elé. Vagy tíz másik hatalmas démoni harcos kíséretében egy óriási szellem állt ott, Irtózatos, fekete kezében S-alakú kardot tartott. Rafar! A gondolat úgy cikázott végig Triskalban, mint egy halálos ítélet. Egész lénye megfeszült, fölkészült az ütésekre, a vereségre, a kibírhatatlan fájdalomra. A hatalmas hadúr arcán gúnyos, visszataszító vlgyor jelent meg, agyarai sárgás nyáltól csöpögtek, szájából avas, kénes lehellet tört elő. - Csak nem vagy meglepve? - kérdezte Rafar. - Inkább vedd megtiszteltetésnek, hogy te vagy az első kis angyal, aki megláthatja az arcomat. - Hogy vagy? - kérdezte Hank, miután Carmen sóhajtva belesüppedt egy kényelmes karosszékbe, a dolgozószoba sarkában. De kár, hogy nem készítettem ide a magnót! Hank biztos volt magában, de nem ártott volna valami bizonyíték. - Sokkal jobban - válaszolt Carmen. Hangja kellemesnek, kiegyensúlyozottnak túnt. - Egész héten nem hallottam a hangokat.

83 - Hm... igen - mondta Hank, gondolatait rendezgetve. - Tehát azt mondod, nem hallottad, ugye? Triskal Maryre pillantott, aki éppen megköszönte a segítséget a fiúnak, és becsukta a csomagtartót. Rafar élvezte a szituációt. - Ó, értem már. Az a feladatod, hogy megóvd ót. De mitől? Talán még a szúnyogoktól is? - Triskal nem válaszolt. Rafar kegyetlen, metsző hangon folytatta. - Nem! Tévedsz, kicsi angyal. Sokkal hatalmasabb erővel van dolgod, mint ahogy képzelted. Rafar a földre koppantott a kardjával. Két démon hátracsavarta Triskal karját és vasmarokkal szorították. Triskal Maryre pillantott. Mary éppen a slusszkulcsot vette elő és beszállt az autóba. Egy démon kardjával keresztüldöfte a motorháztetőt. Mary indított. Semmi. Rafar a közeli mosoda felé nézett. Egy ápolatlan külsejű fiatalember ácsorgott előtte, az ajtófélfának dőlve. Triskal tisztában volt azzal, hogy az illetőben démonok vannak és nem is kevesen. Rafar intett a fejével, mire a démonok akcióba léptek: a férfi megindult Mary autója felé. Mary megnézte a fényszórókat. Nem, nem felejtette égve. Elfordította a kulcsot és bekapcsolta a rádiót. Rendben megszólalt. A duda is működött. Mi a csuda lehet a baj? Meglátta a mosoda irányából közeledő férfit. Triskal tehetetlenül nézte, ahogy a démonok a kocsi felé irányítják a fickót. - Hello, szivikém, csak nincs valami gond? Mary most közelebbről is végigmérhette a fiatalembert: sovány volt, piszkos, láncokkal díszített fekete bőrruhát hordott. Mary kiszólt az ablakon. - Hm... nincs. Minden rendben. De az csak bámult rá és vigyorogva mondta: - Nyisd csak fel a motorháztetőt, majd én megnézem. Hankben összevissza kavarogtak a gondolatok. Hol lehet Mary? Még az a szerencse, hogy Carmen ez alkalommal értelmesebben viselkedett. Egész Intelligens módon állt hozzá a problémáihoz, és úgy tűnt, tényleg szeretne rájuk megoldást találni. Talán most jobban fog elsülni ez a beszélgetés, gondolta Hank, de ebben egyáltalán nem volt biztos. - Na, és mi a véleményed, mi lett azokkal az éjszakai szerelmes hangokkal? - Már nem hallom őket. Tulajdonképpen te vezettél rá a múltkori beszélgetésünk során, hogy ezek nem valóságos hangok voltak. Saját magamat csaptam be. - Igen, azt hiszem igazad van - helyeselt Hank szelíden. Carmen nagyot sóhajtott és tágranyílt, kék szemét Hankre szegezte. - Úgy látszik ezzel akartam feloldani a magányomat. Azt hiszem ez lehetett az oka. Bárcsak én is olyan erős lehetnék, mint te! - A Biblia azt mondja: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." - Hm. A feleséged hol van? - Vásárolni ment. Bármikor visszaérkezhet. - Hm... - Carmen előrehajolt és kedvesen mosolyogva mondta: - Olyan erősnek érzem magam, amikor veled vagyok. Ezt föltétlenül meg kellett mondanom. Mary szíve sebesen kezdett verni. Mit akarhat ez az alak? A fiatalember az ablakhoz hajolt, lehellete bepárásítota az üveget, ahogy beszélt. - Mondd csak, édesem, mi a neved? Rafar megragadta Triskalt a hajánál és nagy erővel hátrafeszítette a fejét. Kénes bűzt lehelt az arcába, ahogy megszólalt. - És most, kicsi angyal, beszédem van veled. - Hosszú kardjának hegyét Triskal torkának szegezte. - Hol van a kapitány? Triskal nem válaszolt. Rafar egyetlen kézmozdulattal Mary Irányába csavarta a fejét. A fiatalember a kocsi ajtaját feszegette. Mary szörnyen megvolt rémülve. Az utolsó másodpercben sikerült lenyomnia a gombokat, mielőtt még a férfi fölránthatta volna valamelyik ajtót. Ravaszul vigyorogva azért sorra mindegyiknél megpróbálta a bejutást. Mary dudálni próbált. Semmi. Időközben erre is volt gondja az egyik démonnak. Rafar visszafordította Triskal fejét és a hideg pengét odanyomta az arcához. - Még egyszer kérdezem: Hol van a kapitány? Carmen tovább bizonygatta Hanknek, hogy milyen sokat jelent számára ez a beszélgetés, hogy mennyire emlékezteti Hank a volt férjére és hogy pont ilyen férfit szeretne találni magának. Hank végül úgy

84 döntött, hogy ezt már nem hallgatja tovább és közbeszólt. - És van olyan ismerősöd, aki megfelelne neked, aki iránt vonzalmat érzel? Carmen kicsit szomorúan nézett rá. - Hát, van egypár barátom, de mindig a kocsmában ülnek. És hát, semmi sem tart örökké. -Kicsit elgondolkozott, aztán megkérdezte: - Szerinted én eléggé vonzó vagyok? A bőrruhás fiatalember közelhajolt az ablakhoz. Szörnyű káromkodásban tört ki, majd elkezdte ütni az üveget egy vasdarabbal. Rafar intett az egyik harcosának. Az benyúlt az üvegen keresztül és megfogta az ajtózár biztosító gombját, készen arra, hogy bármelyik pillanatban fölrántsa. A fiatalemberben lévő démonoknak már a nyáluk csörgött és ugrásra készen álltak. Rafar úgy intézte a dolgot, hogy Triskal mindent jól lásson. Még egyszer megkérdezte: - Tehát, mi a válasz? Triskal végül nyögve megszólalt. - A fék... Rafar még jobban megszorította és közelebb hajolt. - Nem hallom. Triskal megismételte. - A fék! Marynek támadt egy ötlete. Az autó egy lejtős helyen parkolt. Enyhe kis lejtő volt, de arra talán elég, hogy meginduljon a kocsi. Kiengedte a kéziféket és az autó gurulni kezdett. A fickó nem számított erre. Mérgében nagyot csapott az ablakra és megpróbált a kocsi elébe kerülni, hogy megállítsa. De az már egész tisztességesen felgyorsult és be kellett látnia, hogy kezd feltűnő lenni, amit csinál. Egy tagbaszakadt szállítómunkás észre is vette és odakiáltott a terepjárója mellől. - Hé, mit csinálsz ott? Rafar látta, mi történik, és fokozódó dühében egyre erősebben szorította Triskalt. Az angyal úgy érezte, bármelyik pillanatban összeroppanhat a nyaka. De úgy látszik, végül is Rafar föladta. - Leállni! - adta ki a parancsot. A démonok visszavonultak, a bőrruhás is fölhagyott az üldözéssel. Megpróbált hanyagul eloldalogni. A tagbaszakadt férfi megindult utána, de aztán ő is visszafordult. Az autó gurult tovább. A parkoló egyik kijárata egy lejtős kis utcára nyílt. Mary arrafelé kormányzott, remélve, hogy se gyalogos, se más autó nem fog az útjába kerülni. Triskal már látta, hogy sikerül elmenekülnie. Rafar is látta. A hideg pengét Triskal nyakának nyomta. - Jól van kicsi angyal, megmentetted a védencedet. Ez egyszer elengedlek. De azt megmondom, hogy nagyon vigyázz! Ezzel Rafar átadta Triskalt a bérenceinek. Egy hatalmas, szemölcsös démon vaskemény öklével úgy gyomron vágta, hogy a levegőbe repült. Közben egy másik lecsapott rá a kardjával, mély vágást ejtve a hátán. Triskal kábultan, szárnyaival kétségbeesetten csapkodva bukfencezett le két-három démon karmai közé, akik aztán nekiestek és ököllel ütötték-verték, ahol csak érték. Rafar hosszú perceken át közönyösen nézte a kegyetlen, démoni sportot. Végül morogva rájuk szólt. A harcosok elengedték Triskalt és a nagy Baál lábai elé dobták. Rafar karomban végz ődő, ormótlan lábával rálépett a nyakára, hatalmas kardját pedig megsuhogtatta Triskal szemei előtt. - Mondd meg a kapitánynak, hogy Rafar, Babilon fejedelme a nyomában van. - Még erősebben rátaposott Triskalra. Mondd meg neki, világos? A következő pillanatban Triskal már egyedül volt, a földön feküdt remegve, erőtlenül. Nagy nehezen feltápászkodott. Csak egyetlen dolog járt a fejében, Mary. Hank finoman megfogta Carmen kezét és udvariasan visszatolta. Egy pillanatig ott tartotta a kezét a lány ölében és szánalommal telve, de azért határozottan pillantott a szemébe. Aztán elengedte a kezét. Hátradőlt a székben, hogy biztos távolságban legyenek egymástól. - Carmen - szólt megértő, megnyugtató hangon. - Nagyon hízelgő rám nézve, hogy ennyire nagy hatással van rád a férfiasságom... Semmi kétségem afelől, hogy egy ilyen nőnek, mint te, nem lesz probléma megfelelő társat találni, egy tartós és tartalmas kapcsolatot kiépíteni. Nézd, nem akarok udvariatlannak tűnni, de egy valamit határozottan ki kell jelentenem: ez a férfi nem én vagyok. Én azért vagyok itt, hogy szolgáljak feléd, hogy tanácsot adjak neked, és szeretném, ha a kapcsolatunkat szigorúan erre a szerepkörre korlátoznánk. Carmen zavarba jött és úgy látszott nagyon meg van sértve. - Hogy érted ezt?

85 - Úgy, hogy Jobb lesz, ha nem találkozunk többet. Túl erős érzelmi befolyás alatt vagy. Azt hiszem, jobb lenne, ha valaki máshoz járnál. Ahogy kimondta ezeket, maga sem értette miért, de úgy érezte, mintha megnyert volna valamiféle csatát. Carmen fagyos tekintetéből pedig egyértelművé vált, hogy a lány meg veszített. Mary zokogott, könnyeit törölgette a ruhája ujjával és közben imádkozott. - Drága Jézus, ments meg, ments meg, ments meg! A lejtő lassan véget ért és az autó kezdett lelassulni. Hátrapillantott. Senkit nem látott, de túlságosan meg volt rémülve,nem tudott megnyugodni. Csak már otthon lenne! Ekkor, vagy három méter magasan az út fölött repülve megjelent Triskal. Ruhája fehér fényben ragyogott. Kissé bizonytalan, de azért gyors szárnycsapásokkal közeledett, arca elszántságot és védence iránt érzett mély aggodalmat fejezett ki. Megtépett szárnyait kiterjesztve lefékezte magát és a kocsi tetejére telepedett. Mary sírva próbálta lökdösni a kormányt, de hasztalan, a kocsi egyre lassabban gurult. Triskal keresztülnyúlt a tetőn és gyöngéden megérintette Mary vállát. - Ssss... nyugalom, most már minden rendben. Biztonságban vagy. Mary még egyszer hátranézett, és most már egy kicsit megnyugodott. Triskal folytatta. - Az Úr megmentett. Minden rendben van. A kocsi most már tényleg éppen csak gurult. Mary félreállt vele az út szélére és behúzta a kéziféket. Kicsit várt, megpróbálta összeszedni magát. - Ez az - Triskal megnyugtató hangon beszélt a szelleméhez. -Pihenj egy kicsit az Úrban. Az Úr itt van. Leugrott a kocsi tetejéről és benyúlt a motorházba. Valamit keresgélt és nemsokára meg is találta. - Mary, próbáld meg még egyszer elindítani. Mary éppen azon gondolkozott, hogy ennek az ócskavasnak pont a legrosszabbkor kellett lerobbannia és talán soha többé nem fog beindulni. - Gyerünk - bíztatta Triskal. - Cselekedd meg hitből. Bízz Istenben, neki semmi sem lehetetlen. Mary elhatározta, hogy még egy próbát tesz, bár nem sok hite volt arra, hogy el tudná indítani az autót. Elfordította a kulcsot. A motor erőlködött, megmozdult, aztán nagynehezen beindult. Mary adott néhány gázfröccsöt, nehogy leálljon, és gyorsan elindult, hogy minél előbb otthon legyen és Hank oltalmazó karjaiba borulhasson. Hanknek nagy kő esett le a szívéről, amikor meghallotta, hogy nyílik a garázsajtó. - Ez Mary lesz! Carmen felállt. - Azt hiszem, Jobb, ha én megyek. Most, hogy Mary már itt volt, Hank még marasztalta is egy kicsit. - Nem, ne siess annyira. Nyugodtan maradj még egy kicsit. - Nem, nem, elmegyek. És talán jobb lesz, ha a hátsó bejáraton át távozom. - Ugyan már, dehogyis. Ki is kísérlek. Úgyis segítenem kell Marynek kipakolni. De Mary teljesen megfeledkezett a kipakolásról, sietett be a házba. Triskal sántikálva követte. Ruhája szakadt volt és hátába minden lépésnél éles fájdalom hasított. Hank kinyitotta az ajtót. - Szia! Már kezdtem aggódni érted. - Ekkor meglátta, hogy Marynek könnyes az arca. -Hé, mi tör... Váratlan, velőtrázó sikoly fojtotta belé a szót. Carmenre nézett, el se tudta képzelni, mi történhetett. - NEEEEEE! - visított Carmen és kezével eltakarta az arcát. -Megőrültél? Hagyjál békén, hallod? Menj már innen! Hank és Mary rémülten figyelték, ahogy Carmen visszahátrált a szobába, karjaival úgy hadonászott, mintha valami láthatatlan támadókkal dulakodna. A bútorok között botladozva borzalmas káromkodásokkal átkozódott, szitkozódott. Rémült és felháborodott, volt egyszerre, szemeit tágra nyitotta, arca teljesen eltorzult. Krioni megpróbálta lefogni és viasszatartani Triskalt. Triskal fehér fényben ragyogott, megtépázott, de azért szép szivárványos színben csillogó szárnyait kiterjesztette. Kardja csak úgy villogott, ahogy vadul csépelte Kéjelgést, ezt a fekete pikkelyes, undorító démont. Nyálkás, csuszamlós, gyíkszerű teste volt, nyitott szájából minduntalan kidugdosta piros nyelvét. Kéjelgés védekezni próbált, aztán ellentámadásba ment át. Vörösen izzó kardjával bíbor csíkokat vágott a levegőbe. A pengék szikrát szórtak, ahogy a két

86 harcos összecsapott. - Hagyjál békén! - visított Kéjelgés szárnyaival kétségbeesetten verdesve. - Hagyd békén! - kiáltotta Krioni. Megpróbálta visszatartani Triskalt, egyúttal igyekezett kitérni az éles pengék elől. - Nem hallod? Hagyd már békén! Triskal végül is visszavonult, de kardját még mindig készenlétben, maga elé emelve tartotta. A penge fénye megvilágította dühös arcát, Izzó szemeit. Carmen lecsendesedett, megdörzsölte szemeit és rémült arckifejezéssel nézett körül a szobában. Hank és Mary azonnal odaléptek hozzá és nyugtatgatni próbálták. - Mi a baj, Carmen? - kérdezte Mary aggódva. Igazán nem akartalak megijeszteni. - Nem... nem... - nyögte Carmen. - Nem te voltál az. Valaki más... - Kicsoda? Kardját még mindig magasra tartva, Kéjelgés kifelé hátrált. - Mára elég volt. Tűnj el és vissza ne merj jönni! - szólt rá Krioni. Kéjelgés óvatosan megkerülte a két mennyei harcost, az ajtóhoz hátrált és kibontotta a szárnyait. - Mindegy, már úgyis indulóban voltam - sziszegte a démon. - Mindegy, már úgyis indulóban voltam - mondta Carmen. Kezdett lecsillapodni. - Olyan... olyan furcsa, rossz erőket érzek ezen a helyen. Viszontlátásra. Carmen elviharzott. Mary még utánaszólt volna, de Hank megfogta a karját, így adta tudtára, hogy jobb lesz, ha most ennyiben hagyják a dolgot. Krioni még mindig fogta Triskalt, aki körül lassan elhalványodott a fény, ő pedig remegve visszadugta kardját a hüvelybe. - Triskal - korholta Krioni -, tudod, mit parancsolt Tal! Egész idő alatt Hankkel voltam, nagyon jól csinálta a dolgát. Semmi szükség nem... - Krioni észrevette Triskal sérüléseit és a mély sebet a hátán. - Triskal, mi történt veled? - Nem... nem hagyhatom, hogy még egyszer rám támadjanak - lihegte Triskal. - Krioni, ezek erősebbek nálunk. Marynek eszébe Jutottak azok a dolgok, amelyek annyira fel-zaklatták. Megint sírhatnékja támadt. - Mary, mi a csuda folyik itt? - kérdezte Hank és átölelte a vállát. - Csak csukd be az ajtót, édesem. Csukd be az ajtót és szorosan ölelj át. Kérlek! 15 Kate fölkapott egy konyharuhát és gyorsan megtörölte a kezét, hogy fölvehesse a telefont. - Halló? - Szia Kate. - Marshall volt az. Kate már sejtette, mi következik, szinte állandóan ez ment az utóbbi két hétben. - Marshall, éppen a vacsorát főzöm és úgy készültem, hogy mind a négyen együtt eszünk... - Igen, tudom... - Marshall mindig ilyen hangsúllyal beszélt, ha ki akart bújni valami alól. - Marshall - Kate hátat fordított a nappalinak, ahol Sandy és Shawn együtt tanultak, beszélgettek, bár inkább csak beszélgettek. Nem akarta, hogy lássák a csalódottságot az arcán. Kicsit lehalkította a hangját. - Szeretném, ha ma itthon vacsoráznál. A héten minden nap későn jöttél haza. Olyan sokat dolgozol, olyan elfoglalt vagy, szinte már nincs is férjem... - Kate! - vágott közbe Marshall. - Csak arról van szó, hogy egy kicsit késni fogok, nem pedig arról, hogy egyáltalán nem megyek haza. - És mennyi az a kicsi? - Hát... - Marshall ebben egyáltalán nem volt biztos. - Mondjuk egy óra? Kate nem tudta, mit válaszoljon. Felháborodottan sóhajtott egyet. Marshall megpróbálta egy kicsit megnyugtatni. - Figyelj, Kate, amint csak tudok, otthon leszek. Kate elhatározta, hogy mégiscsak elmondja a telefonba. Ki tudja, lesz-e rá alkalma máskor? - Marshall, aggódom Sandy miatt. - Mi baj van vele már megint? Legszívesebben megpofozta volna azért a hangsúlyért, ahogy ezt mondta! - Marshall, ha csak egyszeregyszer ide tolnád a képed, akkor tudnád! Olyan... nem is tudom. Nem olyan, mint amilyen volt.

87 Aggódom, hogy Shawn rossz irányba befolyásolja. - Miért, milyen irányba befolyásolja? - Ezt nem tudom a telefonba elmondani. Most meg Marshall sóhajtott. - Jól van, Jól van. Majd megbeszéljük. - De mikor Marshall? - Még ma este, amikor hazaérek. - Őelőttük nem beszélhetünk erról... - Nem is úgy gondoltam... érted te, hogy gondoltam! Marshall-nak kezdett elege lenni ebből a beszélgetésből. - Gyere haza Marshall, kérlek! - Oké, oké! Marshall letette a kagylót, anélkül, hogy kifejezésre juttatta volna gyöngédségét, szeretetét. Egy pillanatra meg is bánta, és arra gondolt, hogy ez rosszul eshetett Kate-nek, de aztán az előtte álló nagy feladatra kezdte összpontosítani a gondolatait. Péntek este volt. Most már biztosan otthon van a professzornő. Tárcsázott és ezúttal ki is csengett a telefon. Csörgés. Még egy csörgés. Majd egy kattanás. - Halló? - Halló, itt Marshall Hogan, az Ashton Hírmondó szerkesztője. Juleen Langstrat professzorral beszélek? - Igen, én vagyok. Miben segíthetek Hogan úr? - A lányom, Sandy, a maga előadásaira jár. - Ó, nagyszerű! - Úgy tűnt, hogy megörült ennek a közlésnek. - És arra gondoltam, mi lenne, ha megbeszélnénk egy időpontot és csinálnánk egy interjút. - Talán legjobb lenne akkor, ha beszélne az egyik tanársegédemmel. Ők foglalkoznak a hallgatók problémáival és tanulmányi előmenetelével. Tudja, eléggé nagy évfolyamaink vannak. - Nem, nem egészen erre gondoltam. Én kifejezetten magával szeretnék interjút készíteni. -A lánya ügyében? Attól tartok, nem ismerem őt. Nem hiszem, hogy sokat tudnék... - Hát beszélhetnénk egy kicsit az évfolyamról is természetesen, és hát kíváncsi lennék arra is, hogy milyen más tevékenységet folytat az egyetemen, gondolok itt azokra a fakultatív tárgyakra, amelyeket esténként tart... - Óóó - szólt Langstrat olyan hangsúllyal, ami nem hangzott valami biztatóan. - Igen, kísérleti oktatás keretében foglalkozunk ilyesmivel is. Ha erre kíváncsi, a felvételi irodában kaphat néhány régi szórólapot. De közölnöm kell magával, hogy a sajtónak semmiféle interjút nem adhatok. - Szóval nem akarja megbeszélni velem, hogy milyen befolyásos emberek vannak a baráti körében? - Nem egészen értem a kérdését - a hangjából úgy tűnt, hogy nem is nagyon méltányolta. -Alf Brummel, a rendőrfőnök, Olivér Young tiszteletes, Delores Pinckston, Dwight Brandon, Eugene Baylor, John Baker... - Nincs semmi hozzáfűznivalóm - mondta élesen Langstrat -és lenne még néhány halaszthatatlan tennivalóm. Van még valami, amiben segíthetek? - Hát... - Marshall úgy gondolta, ezzel még megpróbálkozik. - Azt hiszem, még valamit megkérdeznék, éspedig azt, hogy miért dobott ki legutóbb az órájáról? Langstrat most már kezdett ingerült lenni. - Nem tudom miről beszél. - Egy hétfő délután történt, két hete. "Az én pszichológiája", azt hiszem ez volt az előadás címe. Én voltam az, akit kiküldött. Langstrat hitetlenkedve felnevetett. - Halvány fogalmam sincs, miről beszél! Nyilván összetéveszt valakivel. - Nem emlékszik? Rám szólt, hogy menjek ki és kint várjak. - Meg vagyok róla győződve, hogy összetéveszt valakivel. - Mondja, nem hosszú szőke haja van? - Jó éjszakát, Mr. Hogan - mondta a professzornő és letette. Marshall csak állt és nézett. - Mi mást vártál, Hogan? - kérdezte magától. Lecsapta a kagylót és átment a másik helyiségbe.

88 - Szóval, hogy fogod végül sarokba szorítani Langstratot? -szellemeskedett Bernice és fölnézett a munkájából. Marshall érezte, hogy elvörösödik. - Egészen elvörösödtél - észlelte Bernice is a dolgot. - Egyetlen este ennyi temperamentumos nővel beszélni kicsit sok. Ráadásul az egyik Langstrat volt. És én még azt hittem, hogy Harmel nehéz eset! Bernice izgatottan megfordult. - Telefonáltál Langstratnek? - Sikerült beszélnem vele harminckét másodpercen keresztül. Egyáltalán semmi mondanivalója nem volt a számomra, még arra sem emlékezett, hogy kirúgott az órájáról. Bernice bosszús arcot vágott. - Hát nem érdekes, hogy ránk senki nem akar emlékezni? Bizonyára láthatatlanok vagyunk! - Vagy inkább nemkívánatosak. - Hát... - Bernice nekilátott, hogy folytassa a papírmunkát. - Langstrat professzor valószínűleg nagyon elfoglalt, túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy kíváncsiskodó újságírókkal tárgyaljon... Egy köteg elintézendő irat vágódott le mellé. Megfordult. Marshall valamiféle listákat tanulmányozott nagy odaadással és úgy tett, mintha semmiképpen sem ő lett volna az, aki odahajította. - Bernice - szólt -, az jutott eszembe, nem kellene-e még egyszer fölhívnom Harmelt. Bár nem hiszem, hogy beszélne. Az iratköteg most mellette landolt. Bernice-re pillantott, de a lány mélyen bele volt merülve a munkájába. - Nyilvánvaló, hogy túl sokat tud. Szerintem ő is és Strachan is nagyon be vannak ijedve. - Igen - válaszolt Marshall. Eszébe Jutott valami: - Harmel még figyelmeztetett is engem. Valami olyat mondott, hogy engem is ki fognak rúgni, mint a többieket. - És kik azok a többiek? - Ez az, kik vannak még, akiket kirúghattak? Bernice belenézett a jegyzeteibe. - Ahogy végignézem most ezt a listát, úgy tűnik, a rajta szereplő emberek egyike sem túl régóta van a maga pozíciójában. Az iratcsomó visszarepült Bernice-hez és szétszóródott az íróasztalán. - Tehát kiket cseréltek le? - kérdezte Marshall. Bernice komoly arccal kezébe vette az iratcsomót, úgy mondta. - Azt könnyen ellenőrizhetjük. De addig is föl kellene hívni Strachant - odahajította Marshallhoz az egész papírköteget -, hogy ő mit mond! Marshall röptében elkapta, gyorsan hozzágyúrt még néhány aktát és az egészet visszapasszolta Bernicenek. Bernice is felkészült, hogy hasonló ellentámadást hajtson végre. Oké - szólt Marshall és elnevette magát. - Fel fogom hívni. -Hirtelen papírfelhő borította el az egész íróasztalát. - De most már legfőbb ideje, hogy befejezzük, a feleségem vár. Úgyhogy befejezték a háborúzást, és még mielőtt elmentek volna, szépen rendet csináltak. Rafar föl-alá Járkált a sötét alagsori teremben, forró lehellete felhővé állt össze és homályba borította a vállától fölfelé. Öklével hadonászott, kinyújtott karmaival tépte-szaggatta láthatatlan ellenségeit, átkozódott és szitkozódott. Lucius a többi harcossal együtt arra várt, hogy Rafar lecsillapodjék végre, és közölje velük az összejövetel célját. Tulajdonképpen élvezte a jelenetet. Strongman nyilvánvalóan helyreutasította Rafart, ezt a nagyszájú, hetvenkedő fickót! Lucius arcán önelégült mosoly bujkált. - Nem mondta meg az a kis angyal, hogy hol található meg ez a... hogy is hívják? - Lucius nagyon is jól tudta Tal nevét. - TAL! - bömbölte Rafar. A név puszta említésére is megremegett a megalázottságtól. - A kis angyal, az a tehetetlen, kicsi angyal, semmit nem mondott neked? Rafar ormótlan, fekete öklével elkapta Lucius nyakát. - Gúnyolódni mersz, te kis ördögfióka? Az évek során Lucius megtanulta, hogyan kell megalázkodni a kényúr előtt. - Ó, ne bántódj meg, hatalmas úr. Csak a kedvedben akarok Járni.

89 - Akkor inkább kerítsd elő ezt a Talt!- morogta Rafar. Elengedte Luciust és a többiekhez fordult. - Mindannyian! Keressétek meg ezt a Talt! A kezembe akarom kaparintani, hogy darabokra szaggathassam. Nem lesz kétséges a csata kimenetele, ha előkerül. Találjátok meg! Hozzatok hírt róla! - Lucius megpróbálta minél nyöszörgősebben előadni magát, hogy elleplezze hátsó szándékait. - Megtesszük, hatalmas úr! De ez a Tal félelmetes ellenség lehet, ha le tudott győzni Babilon bukásakor! Hogy fogsz szembeszállni vele. ha megtaláljuk? Rá mersz majd támadni megint? Rafar vigyorogni kezdett, kivillantotta az agyarait. - Majd meglátjátok, mire képes a fejedelmetek! - És bár ne látnánk meg, mire képes ez a Tal! Rafar Lucius fölé hajolt és tüzes, sárga szemekkel nézett rá. - Ha már legyőztem Talt és cafatokra tépett testét győzelmi jelként az ég minden irányába szétdobáltam, akkor majd te is meg fogod tanulni, hogy méltóképpen tisztelj engem. Már alig várom azt a pillanatot. Rafar megfordult, egy pillanatra az egész termet betöltötték hatalmas fekete szárnyai, aztán elrugaszkodott fölfelé és elhagyta az épületet. Baljós előjelként órákon át Ashton fölött körözött, lassan, mint egy keselyű, kardját kihívóan tartva a kezében. A városbeli angyalok különböző búvóhelyeikről figyelték, hogyan kanyarog újra és újra végig a belváros épületei között, hogy aztán ismét méltóságteljesen a magasba emelkedjen. Lent. egy homályos pincehelyiség mélyéről Scion jól látta, amint Rafar megint elhaladt a fejük fölött. Mellette néhány ócska ládán ott ült a kapitány. Guilo, Triskal és Mota. Triskal a többiek segítségével a szárnyait foltozgatta. - Nem értem - szólt Scion. - Miért csinálja ezt? Tal fölnézett és tárgyilagos hangon válaszolt. - Engem akar elkapni. Mota hozzátette: - Igen, a kapitányt akarja. Nyilván valami nagy dicsőséget ígértek annak a démonnak, aki megtalálja Tal kapitányt és a nyomára vezeti Rafart. - Ezért nyüzsög a templom a démonoktól. Az volt az első hely. ahová mentek -jegyezte meg mogorván Guilo. Tal előre megsejtette Scion következő kérdését, és rögtön válaszolt is rá. - Signa és a többiek még mindig ott vannak. Azt akartuk, hogy a templomot állandóan őrizzék. Scion nézte, ahogy Rafar a város túlsó végén viszafordult és egy újabb körbe kezdett. - Bajban lennék, ha egy ilyen belém kötne! Tal minden szégyenkezés nélkül mondta: -Az az igazság, hogy ha most kellene kiállnom vele, akkor eléggé valószínű, hogy veszítenék. És ezt ő is tudja. Nincs még elég imatámogatásunk, ugyanakkor neki megvan a működéséhez szükséges háttér. Mindannyian hallották Rafar hatalmas, hártyás szárnyainak suhogását, és látták, hogy egy pillanatra rávetődött az árnyéka az épületre, ahogy elhaladt felettük. - Nagyon, nagyon óvatosnak kell lennünk. Hank megint a nyakába vette a várost, az Úr vezetése szerint járta az utcákat és közben állandóan imádkozott. Volt egy olyan érzése, hogy Istennek különleges célja van ezzel a sétával, bár fogalma sem volt. hogy mi lehet az. Krloni és Trlskal két oldalról közrefogták, úgy kísérték. Néhány harcost megbíztak azzal, hogy őrizzék Maryt, aki otthon maradt. Triskal különösen éber és óvatos volt, még frissen éltek benne a Rafarral való összetűzés emlékei. Izgatottan figyelte, hova fognak kilyukadni. Hank befordult egy utcába, ahol még sohasem járt és megállt egy Ifjúsági Klub előtt. Már sok rosszat hallott erről a helyről, de semmilyen közvetlen tapasztalata nem volt. Ott állt a bejáratnál és csodálkozva bámulta, hogy járkálnak ki és be a fiatalok. Elhatározta, hogy bent is körülnéz. Krioni és Triskal mindent megtettek, hogy jelenlétük ne tűnjön fenyegetőnek. Találó volt a klub neve: Barlang. A sötét mennyezeten itt-ott elhelyezett halványan pislákoló kék gömböktől eltekintve semmiféle világítás nem volt a teremben. Helyette körös-körül különböző videójátékok vibráltak és csipogtak. Amit megspóroltak a megvilágítással, azt behozták a hangerővel: a hangszórókból keményen dübörgött a heavy metál zene és összekeveredett a játékautomaták elektronikus hangjaival. A tulaj a pénzváltó pult mögött üldögélt a sarokban. Egy szexújságot lapozgatott, amikor éppen nem akadt dolga. Hank még életében nem látott annyi negyeddollárost, mint

90 ami ott hevert előtte az asztalon. A legkülönbözőbb korú fiatalok jártak ide, ez volt a törzshelyük. Iskola után, hétvégeken mindig itt lófráltak, játszottak, fiúk-lányok összeálltak, aztán jött a kábítószer, a szex. Hank tisztában volt azzal, hogy pokoli egy hely ez: nem a Játékautomaták, nem a dekoráció, nem a félhomály miatt, hanem a démonikus szellemi nyomás hihetetlenül intenzív jelenléte miatt. Úgy érezte, fölfordul a gyomra. Krionira és Triskalra sárga szempárok százai meredtek a terem sötét zugaiból. Már hallották is a pengék fémes csörrenését, ahogy támadásra készen kardot rántottak a démonok. - Eléggé ártalmatlannak látszom? - kérdezte Triskal halkan. - Soha többé nem hiszik el rólad, hogy ártalmatlan vagy -válaszolt Krioni kissé nyersen. Mindketten körülnéztek. Megpróbáltak békés benyomást kelteni, föltették a kezüket, hogy ezzel is kifejezésre Juttassák: nincsenek ellenséges szándékaik. A démonok várakozásteljesen néztek, a csupasz pengék vörösen izzottak a sötétben. - Hol van Seth?- kérdezte Triskal. - Biztos útban van már. Triskal izmai megfeszültek. Krioni követte a tekintetét és észrevette, hogy egy démon közeledik feléjük. Még nem rántotta elő a kardját de mögötte jó néhányan fegyverrel a kézben követték. A fekete szellem végigmérte a két angyalt. - Semmi keresnivalótok itt! - sziszegte. - Mit akartok? Krioni udvariasan válaszolt. - Az Isten emberét őrizzük. A démon Hankre pillantott és fölényeskedő stílusa egyből megváltozott. - Busche! - kiáltotta döbbenten és az egész társaság hátrahőkölt. - Mit keres itt? - Ezt most inkább ne vitassuk meg - válaszolt Triskal. Gúnyos mosoly volt a válasz. - Te vagy Triskal? - Én vagyok. A démon felnevetett, sárga és vörös pára tört elő a szájából. -A nagy bunyós, igaz? - a többiek vele együtt röhögtek. Triskal nem válaszolt. Nem is lett volna rá idő. mert a démonok egyszercsak Izgatottan, szemeiket forgatva szétrebbentek és riadtan húzódtak vissza a sötét sarkokba. Ugyanakkor Krioni és Triskal érezték, hogy erő áramlik szét a bensejükben. Hankre pillantottak. Imádkozott. - Úr Jézus - mondta halkan. - Segíts, hogy megérinthessük ezeknek az embereknek a szívét, segíts, hogy megváltozzon az életük. Hank nagyon jókor kezdett imádkozni, mert a hátsó bejáratnál óriási zűrzavar támadt. Három démon érkezett lélekszakadva, kezükkel és szárnyukkal befedték a fejüket és sziszegve, nyáladzva jajveszékeltek. Egy nagyon magas, rendíthetetlen angyali harcos üldözte őket egészen idáig. - Nézd csak! - szólt Triskal. - Seth Idehozta Ron Forsythe-ot! - Ettől féltem - válaszolt Krioni. Triskal arról a fiatalemberről beszélt, akit alig lehetett észrevenni a három fekete démon között. Zavartan támolygott a pusztító erők fogságában. Ide-oda taszigálták, ahogy védekezve el-elhajoltak a hatalmas harcos kardja elől. Seth tökéletesen ura volt a helyzetnek és egyenesen Hank Busche felé terelte őket. - Szia, Ron - hallatszott a játékautomaták felől. - Sziasztok... - nyögte Ron és nehézkes mozdulattal Intett feléjük. Eléggé boldogtalannak látszott. Hank meghallotta a nevet és észrevette, hogy Ron Forsythe pont feléje közeledik. Egy pillanatig nem tudta, ott maradjon-e vagy térjen ki az útból. Ron magas, vékony fiú volt, piszkos trikót és farmert hordott, hosszú, gondozatlan haja belelógott a szemébe. Tekintete kifejezéstelen volt, mintha egy másik világban járna. Hank felé támolygott, néha hátranézett, mintha üldöznék, néha visszahőkölt, mintha egy szakadék tátongana előtte. Hank figyelte, hogyan közeledik, és elhatározta: nem tér ki az útjából. Ha az az Úr akarata, hogy ők ketten találkozzanak, akkor ez most meglesz. Ron megállt előtte és nekidőlt az egyik videó-játéknak. Ismerősnek tűnt neki az előtte álló férfi. A Ronba kapaszkodó démonok remegni kezdtek és aggodalmas pillantásokat vetettek az előttük álló két angyalra. Ami a szobában tartózkodó többi démont illeti, ők már készülődtek az összecsapásra. Sárga szemeiket félelmetesen forgatták, kardjukat csörgették és csak egyvalami tartotta mégis vissza őket - az

91 imádkozó férfi. - Á, hello - szólította meg Hank a fiatalembert. - Hank Busche vagyok. Ron üveges szemekkel bámult rá. Hadarva beszélt. - Látásból már ismerlek. Te vagy az a prédikátor, akiről annyit beszélnek. Hank vette a bátorságot és rákérdezett: - Ron? Ron Forsythe? Ron nyugtalanul pillantott körbe, mintha rajtakapták volna valamin. - Igen... Hank a kezét nyújtotta felé. - Áldjon meg az Úr, Ron, nagyon örülök, hogy megismerhetlek. A három démon vicsorogni kezdett, de az angyalok sakkban tartották őket. - Jövendőmondás! - ismerte fel Triskal az egyiket. Jövendőmondás még erősebben kapaszkodott túhegyes karmaival Ronba, úgy sziszegte: - Mit akarsz tőlünk? - A fiút - válaszolt Krioni. - Nem te mondod meg, hogy mit csináljunk! - rikácsolta a másik démon és konokul ökölbe szorította a kezét. - Lázadás vagy? - kérdezte Krioni. A démon nem tagadta. - A fiú a miénk. A teremben tartózkodó szellemek kezdtek fölbátorodni és egyre közeledtek. - Ki kellene vinnünk innen Ront - mondta Krioni. Hank Ron vállára tette a kezét. - Menjünk ki, beszélgessünk egy kicsit. - Minek? - kérdezte Jövendőmondás és Lázadás egyszerre. - Minek? - tiltakozott Ron. - Gyere csak - mondta Hank gyöngéden. Kiléptek az utcára. Triskal az ajtóban maradt, Jól megmarkolta a kardját és csak Ron démonjait engedte ki. Ron lerogyott egy közeli padra. Hank a vállára tette a kezét, belenézett kába szemeibe, és azon gondolkozott, hogy hol is kezdje. - Hogy érzed magad? - kérdezte végül. A harmadik démon Ron feje köré fonta kövér, nyálkás karjait. A fiú lehorgasztotta a fejét és majdnem elbóbiskolt, mintha nem is hallotta volna Hank szavalt. Seth megbökte a démont a kardja hegyével. - Mi van? - visította a démon. - Varázslás? A démon megrészegülten nevetett. - Egyre inkább a befolyásom alatt van. Sosem fog megszabadulni tőlem! Ron kábult, buta tekintettel a szemében kuncogni kezdett. De Hank érzett valamit a szellemében, ugyanazt a szörnyű jelenlétet, mint azon a bizonyos éjszakán. Gonosz szellemek? Egy ilyen fiatal fiúban? Uram, mít tegyek? Mit mondjak? Az Úr válaszolt, és Hank most már tudta mit kell tennie. - Ron, imádkozhatok érted? A fiú Hankre vetette a szemeit és szinte esedezve mondta: -Igen. Imádkozz értem! De a démonok nem kértek az ilyesmiből. Egy akarattal kiáltottak Ron elméjéhez: - Nem, nem, nem! Semmi szükséged erre! Ron ingatni kezdte a fejét, idegesen mocorgóit, úgy motyogta: - Nem, nem... mégse... nem szeretem az ilyesmit. Hank nem tudta eldönteni, hogy végül is mit akar a fiú. Vagy talán nem is ő az, aki beszél? - Imádkozom érted, Jó? - szólt Hank. Tisztázni akarta a dolgot. - Nem, ne - mondta Ron, de aztán esedezve hozzátette: -Imádkozz, kérlek... - Gyerünk, imádkozz! - buzdította Krioni is. - Nem! - kiáltozták a démonok. - Nem kényszeríthetsz arra, hogy kimenjünk belőle! - Imádkozz - mondta Krioni. Hank tudta, hogy legjobb lesz, ha kézbe veszi a dolgok irányítását és imádkozik Ronért. Keze már úgyis a fiú vállán volt, így hát nagyon szelíden imádkozni kezdett. - Úr Jézus, Ronért imádkozom. Kérlek, érintsd meg őt és szólj az elméjéhez. Szabadítsd meg őt, Uram, ezektől a szellemektől, amelyek fogságban tartják.

92 A démonok nyüszítettek és vinnyogtak, utolsó erejüket megfeszítve kapaszkodtak bele Ronba. A fiú nyöszörgött és a fejét rázta. Megpróbált fölállni, de visszahanyatlott. Hank kapott egy kijelentést az Úrtól, egy nevet. - Varázslás, elhagyod őt Jézus nevében! Ron vonaglani kezdett a padon és fölkiáltott, mintha egy kést szúrtak volna belé. Olyan erővel szorította meg Hank karját, hogy az már az elviselhetőség határát súrolta. De Varázslásnak engedelmeskednie kellett. Jajveszékelt, üvöltött, szitkozódott, de engedelmeskedett és szárnyaival verdesve eltűnt a közeli bokrokban. Ron fájdalmasat sóhajtott és elkeseredetten pillantott Hankre. - Gyerünk, gyerünk, tovább! Hank meglepődött. Megfogta Ron kezét, hogy egy kicsit megnyugtassa és mélyen a szemébe nézett. Egy esedező lélek pillantott vissza rá. De a tekintete már tisztább volt. Most mít tegyek, Uram? Az Úr válaszolt és Hank kimondta a másik nevet is: - Jövendőmondás... Ron felbőszült pillantást vetett Hankre és rekedt hangon kiabálta: - Nem, engem nem, soha! De Hank folytatta: - Jövendőmondás, Jézus nevében kimész belőle. - Nem! - tiltakozott Ron, de aztán gyorsan így szólt: - Gyerünk Jövendőmondás, kifelé! Semmi közünk egymáshoz ezentúl! Jövendőmondás kelletlenül, de engedelmeskedett. Hank imájának eredményeképpen a Ron Forsythe-tal való együttlét már egyébként sem számított kellemes időtöltésnek. Ron megint megnyugodott egy kicsit, a könnyeivel küszködött. Seth megbökte az utolsó kicsi démont. - Na, és te, Lázadás? Lázadás nem tudta mit tegyen. Ron is érzett valamit. - Szellem, kérlek, távozz. Elegem van belőled! Hank imádkozni kezdett. - Szellem, kifelé. Jézus nevében hagyd el Ront. Lázadás mérlegelte Ron szavait, Seth kardjára pillantott, aztán az Imádkozó férfira, végül kiment Ronból. A fiú összerándult, mintha görcsöt kapott volna, de aztán fölegyenesedett és így szólt: - Igen, igen, kiment. Seth elhessegette a három démont a közelből, mire azok bemenekültek a Barlangba. Hank Ron kezét fogta és magában imádkozott. Olyan hihetetlen, olyan magával ragadó, olyan félelmetes és mégis olyan magától értetődő volt az egész. Szellemi harc, második lecke. Hank biztos volt benne, hogy az Úr olyan dolgokra akarja megtanítani, amelynek segítségével képes lesz arra, hogy győztesen kerüljön ki a harcból. Ron a szeme láttára teljesen átváltozott: megnyugodott, könnyebben vette a levegőt és élet költözött a tekintetébe is. Hank végül halkan áment mondott és megkérdezte. - Jól vagy, Ron? - Igen, Jobban. Köszönöm. - Hankre nézett és bocsánatkérő mosoly jelent meg az arcán. - Olyan fura. Éppen ma gondoltam arra, milyen jó lenne, ha valaki imádkozna értem. Egyszerűen nem bírtam már tovább hordozni a terheimet. Hank nem volt meglepve. - Az Úr munkálkodik az életedben. - Soha senki nem imádkozott még értem. - A szüleid állandóan imádkoznak. - Igen, ők igen. - És mi is, a gyülekezetben. Mindannyian szurkolunk érted. Ron - most először - tiszta szemekkel nézett Hankre. - Szóval te vagy a szüleim lelkésze, igaz? Idősebbnek gondoltalak. - Pedig nem vagyok sokkal idősebb, mint amennyi idős vagyok - szellemeskedett Hank. - És ott a gyülekezetben a többiek is olyanok, mint te vagy? Hank elmosolyodott. - Mindannyian emberek vagyunk. Vannak erényeink és vannak rossz tulajdonságaink, de Jézus bennünk él és Ő különleges szeretetet ad a szívünkbe egymás iránt. Jól elbeszélgettek. Beszélgettek az iskoláról, a városról, Ron szüleiről, a kábítószerekről, Hank gyülekezetéről, más keresztényekről és Jézusról. Ron észrevette, hogy bármi is legyen a téma, Hanknek mindenről Jézus jutott az eszébe. De nem is bánta. Nem olyan volt ez mint egy kereskedői fogás: Hank Busche valóban hitte, hogy minden probléma megoldásának a kulcsa Jézus.

93 így aztán, miután már minden más témát átbeszéltek és mindenütt Jézusra lyukadtak ki, Ron engedte, hogy Hank Jézusról, csak Jézusról beszéljen neki. Nem volt unalmas. Hank valóban izgalomba tudott jönni Jézusért. 16 Nathan és Armoth gyönyörű, nyári táj fölött repültek, a száguldó Buickot követték. Minden sokkal csöndesebb volt itt. távol Ashton város zajától. Ennek ellenére egyikőjük sem volt nyugodt afelől, hogy az autó két utasa nincs-e veszélyben. Volt egy olyan érzésük, hogy Rafar és gerillái titkos tervet forralnak. Marshall és a csinos, fiatal újságírónő túlságosan csábító párosítás volt, ezt aligha hagyhatták ki a démonok. Eldon Strachan, a volt egyetemi dékán egy tízholdas farmon lakott, vagy egy órányira Ashtontól. Nem művelte meg a farmot, csak itt élt. Marshall és Bernice már a kocsiból is látták, hogy mezőgazdasági érdeklődése a ház körüli kertre korlátozódik. A pázsit rövidre volt nyírva, a gyümölcsfák szépen megvoltak metszve és körös-körül gondozott, ápolt virágágyások díszítették a kertet. Itt-ott egy-egy csirke kapirgált, csipegetett. Egy skót juhász került elő valahonnan és őrült ugatással üdvözölte a jöttüket. - Végre egyszer egy normális emberi lénnyel készítünk interjút - szólt Marshall. - Nem véletlen, hogy kiköltözött Ashtonból - tette hozzá Bernice. Az ugatásra megjelent Strachan a verandán. - Jó napot! -kiáltott az autóból éppen kikászálódó Marshallnak és Bernice-nek. - Most már csöndesedj le. Lady! - szólt rá a kutyára. De Lady sosem tett eleget az ilyen parancsoknak. Strachan egészséges, őszhajú fickó volt. sok fizikai munkát végzett és ez meg is látszott rajta. Most is munkaruhában volt és még egy pár kerti kesztyűt is tartott a kezében. Marshall kezet nyújtott és Bernice is követte a példáját. Bemutatkoztak egymásnak és Strachan a még mindig ugató Lady megkerülésével bevezette őket a házba. - Doris! - kiáltott - megérkezett Mr. Hogan és Mrs. Krueger. Doris kedves, gömbölyded. nagymama típusú asszony volt. Néhány perc alatt teát, kávét, süteményt rakott ki az asztalra és hamarosan kellemes beszélgetés alakult ki a farmról, a vidéki életről, az időjárásról. Afféle kötelező udvariassági gesztus volt ez, mindannyian tudták, de a háziak nagyon kellemes emberek voltak és jól esett elbeszélgetni velük. Végül Eldon Strachan Így szólt: - Igen, azt hiszem, Ashtonban nem ilyen szépen, csöndesen mennek a dolgok. - Így van, és nem is szívesen térek át erre a témára - mondta Marshall, miközben Bernice elővette a jegyzetfüzetét. Strachan a végtelen kék eget nézte az ablakon át. - Sokat gondolkoztam azon, mi lett volna, ha hagyom az egészet. De hát nem tehettem mást, mint amit tettem. Marshall a jegyzeteit tanulmányozta. - Nézzük csak. A telefonban azt mondta, hogy amikor elment... - Június végén, körülbelül egy éve Ralph Kuklinski lépett a helyére. - És úgy tudom, még mindig ő a dékán. - Igen, még mindig. Ő is eljárt a Belső Kör" összejöveteleire? Nem tudok jobb elnevezést. Strachan gondolkozott egy kicsit. - Nem vagyok benne biztos, de nem lennék meglepve, ha így lenne. Ő is a csoport tagja kellett, hogy legyen, ha berakták dékánnak. - Tehát valóban létezik egy bennfentes csoport", hogy úgy mondjam? - Föltétlenül. Egy idő után ez egészen nyilvánvalóvá vált. Az egyetemi tanács tagjai egy követ fújtak, mind ugyanazt mondták, ugyanazt cselekedtek... -Kivéve Önt. Strachan elnevette magát. - Azt hiszem, én egy kicsit kilógtam a társaságból. Az az igazság, hogy kívülállónak, sőt az ellenségüknek tekintettek engem, és ez volt az oka annak, hogy végül is kirúgtak. - Annak a bizonyos pénzügyi botránynak a kapcsán? - Pontosan. Semmi nem tűnt fel nekem, egészen addig, amíg tisztázatlan kifizetési késedelmekre nem derült fény. Késve fizették a számlákat és bérhátralékaik voltak. Nem az én feladatom lett volna ezeknek

94 az ügyeknek a tisztázása, de amikor már több helyről is panaszokat hallottam, megkérdeztem Baylort, hogy mi is a helyzet. De soha nem kaptam tőle egyenes választ, legalábbis nem tetszett nekem a fickó hozzáállása. Ezért aztán megkértem egy független könyvszakértőt - egy távoli ismerőst - hogy nézzen utána a dolgoknak. Nem tudom, honnan szerezte meg a szükséges információkat, de ügyes ember volt és megszerezte. Bernice közbeszólt. - Megtudhatnánk a nevét? - Johnson. Ernie Johnson. - Hol lehetne elérni? - Sajnos meghalt. Döbbenten néztek egymásra. Marshall reménykedve megkérdezte: - És nem hagyott maga után valamilyen írásos feljegyzést? Strachan a fejét rázta. - Ha hagyott is, a feljegyzések elvesztek. Mit gondol, én miért vonultam ki az egyetemről olyan szép csöndben? Pedig jól ismerem Norm Mattllyt is, a legfőbb államügyészt, és már gondoltam is rá, hogy elmegyek hozzá és beszélek vele. De hát nézzük reálisan a dolgokat: ezek a nagy fejesek nem foglalkoznak olyan ügyekkel, amelyek nincsenek megfelelően bizonyítva. Egyszerűen nem vállalják a rizikót. - Igen... de hát mi volt az, amit Ernie Johnson felfedezett? - Elképesztő dolgokat. Adatai szerint a segélyekből és a tandíjakból befolyt összegeket szinte azonnal befektették, de ezekből a befektetésekből semmiféle osztalék, jutalék, semmilyen jövedelem nem származott. Mintha a pénzt egy feneketlen zsákba töltötték volna. A számadatokat pedig úgy manipulálták, hogy minden a homályban maradjon: az esedékes számlákat más számlák terhére írták jóvá... az egész könyvelés zűrzavaros volt. - De hát milliós nagyságrendről volt szó. - Legalább. Az egyetemi pénzeket éveken át nagy összegekkel csapolták meg és semmilyen nyom nem maradt, hogy hová folynak el ezek a milliók. Valahol egy pénzéhes szörny falta, habzsolta az egyetem vagyonát. - És ekkor kért revíziót. - Igen. Eugene Baylor nagyon megharagudott. Személyes sértésnek vette, és esküdt ellenségekké lettünk egy pillanat alatt. Ez aztán még inkább meggyőzött arról, hogy az egyetemen komoly problémák vannak és ezek hátterében Baylor áll. De a többiek is nyilvánvalóan tudtak Baylor ügyleteiről, és érzésem szerint közönséges összeesküvés volt, amikor egyhangúlag ellenem szavaztak a tanácsülésen. - De mi lehet a céljuk? - kérdezte Bernice. - Miért akarják aláásni az egyetem pénzügyi stabilitását? Strachan a fejét rázta. - Nem tudom, mit akarnak, de az egyetem minden bizonnyal csődbe fog menni, hacsak nincs valami titkos magyarázat arra nézve, hogy hová kerülnek ezek a pénzek, és hogy hogyan lehet a hiányokat pótolni. Kuklinski bizonyára be van avatva. Amennyire tudom, teljes mértékben támogatta az egyetem pénzügyi politikáját és az én lemondatásomat is. Marshall a Jegyzetfüzetében lapozgatott. - És a kedves Langstrat professzorunk hogyan kapcsolódik bele ebbe az egészbe? - A kedves professzornő... - kuncogott Strachan. - Az biztos, hogy mindig is vezéregyéniség volt és nagy hatást gyakorol másokra, de... nem hiszem, hogy ő lenne az, aki a háttérből irányítaná az egészet. Úgy túnt nekem, hogy a csoportot ugyan a kezében tartja, de őt is valahonnan föntről irányítják. Azt hiszem... azt hiszem valamilyen láthatatlan hatalmasság áll mögötte. - És nincs semmi elképzelése, hogy ki lehet az? Strachan a fejét rázta. - Mit tud még róla? - A Los Angeles-i egyetemen végzett... különböző egyetemeken tanított, mielőtt a Whitmore-ra Jött volna. Már vagy hat éve van nálunk. Mindig is érdekelte a keleti filozófia és az okkultizmus. Egyszer belekeveredett valamilyen új-pogány vallási mozgalomba, Callforniában. Talán három éve sincs, mikor először föltűnt nekem, hogy furcsa nézeteit nyíltan hirdeti az előadásain. Számomra nagyon meglepő volt, hogy ezek a hiedelmek és praktikák komoly érdeklődést váltanak ki nemcsak a hallgatók, hanem a tanárok körében is. - A tanárok közül kikről van szó? - kérdezte Marshall.

95 - A Pszichológia Tanszéken kezdődött, jó pár évvel ezelőtt. Az első tanítványok Langstrat kollégái voltak. Margaret Islander -talán hallották már a nevét... - A barátnőm, Ruth Williams biztos ismeri - mondta Bernice. - Azt hiszem, ő volt az első, mindig is nagyon érdekelte a parapszichológia, úgyhogy ez nem is volt nagy csoda. - Ki van még? - kérdezte Marshall. Strachan elővett egy gyűrött papírt és átadta Marshallnak. -Sokszor végigrágtam már magam ezen a listán az elmúlt hónapok során. Tessék. - Rámutatott néhány névre. - A Pszichológia Tanszékről egész sokan rajta vannak... Trevor Corcoran új ember, ebben az évben került ide. Még Indiában is folytatott tanulmányokat, mielőtt idejött tanítani. Juanita Janke pedig Kevin Ford helyére Jött... ami azt illeti, az utóbbi néhány évben elég sűrűn cserélődtek az emberek. Marshall tovább böngészte a listát. - És ezek kik? - Ezek az Ókori Irodalom Tanszék, ezek meg a Filozófia Tanszék munkatársai. Ezek itt lent biológiát és orvostudományi alapismereteket tanítanak. Sok új ember van közöttük. Sűrűn cserélődnek az emberek. - Már másodszor mondja ezt - figyelt fel Bernice. Strachan fölnézett. - Mire gondol? Bernice kezébe vette a listát és Strachan elé tolta. - Meg tudná mondani, hogy ezek közül az emberek közül kik azok, akik az utóbbi hat évben - tehát Langstrat idejövetele óta - kerültek be az egyetemre? Strachan még egyszer ránézett a listára. - Jones... Conrad... Witherspoon... Epps... - Túlnyomó többségük új ember volt. Elődjeikét vagy nyugdíjazták, vagy egyszerűen nem hosszabbították meg a szerződésüket. - Hm, különös. - Valóban különös - helyeselt Bernice. Strachan szemmel láthatólag megrendült. -Az a sok új ember... nekem is föltűnt, de sohasem gondoltam volna... Pedig ez sok mindent megmagyaráz. Éreztem, hogy van valami, sajátos, meghatározhatatlan kapcsolat közöttük - a beszédmódjuk, a titokzatosságuk, a valóságról alkotott képük -, és úgy tűnt. senki nem tud olyat tenni, hogy a többiek ne tudnák meg rögtön. Azt hittem, valamilyen divat, valamilyen társadalmi Jelenség... - Fölnézett a listából és szemében aggodalom tükröződött. - Úgy látszik, többről volt szó. Az egyetemet elárasztotta ez a... ez az őrület! Marshallnak átvillant az agyán, hogy Sandy egyszer azt mondta:.nagyon furcsa dolgok történnek ebben a városban. És egyre több az idegen." Aztán meg Kate hangját vélte hallani: Aggódom Sandy miatt... mintha már nem ugyanaz a Sandy lenne, mint régen..." Marshall elhessegette az emlékeit és lapozgatni kezdett a papírjai között. Végül rátalált arra a szórólapra, amit Albert Darr adott Berince-nek. - Na, és mit szól ezekhez az előadásokhoz, amiket Langstrat hirdetett meg: "Bevezetés az isteni és istennői tudatba és tudományba... A Szent Gyógyító Karika... Varázsigék és rituálék... Út a belső világosság felé: találkozás a szellemünkkel"? Strachan bólintott, mint aki tudja, miről van szó. - Fakultatív tanulmányi programként kezdődött az egész, bármelyik érdeklődő hallgató jelentkezhetett. A költségeket egy külön erre a célra létrehozott alapból fedezték. Azt gondoltam folklórral, mítoszokkal, mondákkal foglalkoznak... - De aztán túlságosan belemerültek a témába. - Hát igen, úgy látszik, és ennek eredményeképpen mind a tanári kar, mind a diákság jó részét... megigézték. - Beleértve az egyetemi tanács tagjait is? Strachan utánagondolt. - Jól kapaszkodjanak meg. Azt hiszem, ugyanez a folyamat az egyetemi tanácsban is lejátszódott. Összesen tizenkét tanácstag van és ebből ötöt cseréltek ki az utóbbi másfél évben, váratlanul. Különben hogy is tudtak volna egyhangúlag lemondatni? Azelőtt volt néhány nagyon lojális barátom a tanácsban. - Hogy hívják őket, és mi lett velük? Bernice gondosan lejegyezte a neveket és minden velük kapcsolatos információt, amit Strachan fel tudott idézni. Jake Abernathy meghalt, Morris James tönkrement egy üzleti vállalkozásban és állást változtatott, Fred Ainsworth, George Olson és Rita Jacobson váratlanul elköltöztek Ashtonból anélkül, hogy bárkivel közölték volna, hová is mennek. - Mindegyikük így járt - fejezte be Strachan. - Egy sem maradt meg. Ez a fura, titokzatos csoport átvette

96 az uralmat. - Kuklinski, az új dékán is közéjük tartozik - tette hozzá Bernice. - És Dwight Brandon, a telek tulajdonosa is. - Na, és Ted Harmel? - kérdezte Marshall. Strachan összeszorította az ajkait, lesütötte a szemét és nagyot sóhajtott. - Ő megpróbált visszalépni, de akkorra már túl sokat tudott. Amikor látták, hogy kikerül a fennhatóságuk alól - és ebben nekem, illetve a köztünk lévő barátságnak jutott a fő szerep - akkor elhatározták, hogy bemocskolják a nevét és elűzik a városból, azzal a képtelen botránnyal. - Hm - Jegyezte meg Bernice. - Érdekellentétek... - Természetesen. Sokszor mondogatta nekem, milyen bámulatos ez az új tudomány, az emberi elme kitágítása... Azt állította, hogy csak a sztori miatt érdeklődik, de aztán egyre jobban belekeveredett. Végül megkérték, hogy csatlakozzon hozzájuk. Emlékszem egyszer elmondta, milyen fényes jövőt ígértek neki az újságnál, miután megígérte, hogy melléjük áll... Marshallnak megint beugrott egy kép: Brummelt látta maga előtt, amint zsibbasztó, szürke szemeivel ránéz és behízelgően mondja: "Marshall, azt szeretnénk, ha te is mellénk állnál..." Strachan még mindig beszélt. Marshall hirtelen föleszmélt: - Ó, bocsánat, mit is mondott? - Csak azt, hogy Ted két tűz közé került. Először is hű akart maradni az igazsághoz és régi barátaihoz, mint például hozzám. Másrészt lojális akart lenni Langstrat csoportjához is, az ő filozófiájuk, az ő praktikáik iránt. Úgy tudom elképzelni, hogy azt gondolhatta: az igazság sérthetetlen, a sajtónak pedig szabadnak kell lennie. Ugyanakkor valamilyen oknál fogva elkezdte szellőztetni az újságban az egyetem pénzügyi problémáit. És ez már túlment azon a határon,amit a tanács tagjai még toleráltak volna. - Igen - erősítette meg Bernice Is. - Emlékszem, egyszer elmondta nekem, hogy bele akarnak szólni abba, hogy mit írjon az újság. Nagyon ki volt kelve magából. - Hát persze - mondta Strachan. - Eltekintve attól, hogy miféle tudományok" és metafizikus filozófiák iránt érdeklődött, Ted alapvetően mégiscsak egy vérbeli újságíró volt, akit nem lehetett megfélemlíteni. - Strachan sóhajtott. - Egy szó mint száz, belekeveredett a köztem és az egyetemi tanács között dúló harcba. És a következő lépésben mindketten elvesztettük az állásunkat, a megbecsült pozíciónkat; mindent. Most azt mondhatnák, hogy ez volt a legkényelmesebb: harc nélkül mindent hátrahagyni. De higyjék el, lehetetlen volt szembeszállni velük. Marshallnak nem tetszett ez a hangnem. - Ennyire erősek lennének? Strachan halálos komolysággal válaszolt. - Azt hiszem, soha nem gondoltam igazán végig, mennyire erősek, hatalmasak és még most is érnek meglepetések. Mr. Hogan, fogalmam sincs róla, mi a végső céljuk, de egy dolog most már világos: bárki kerüljön is az útjukba, azt kinyírják. Ha most visszagondolok, hányan tűntek el Ashtonból az utóbbi évek során - és most nem is csak az egyetemre gondolok - akkor kezdek tényleg megijedni. Joe, az áruház-tulajdonos - ugrott be Marshallnak. És Edie is, a titkárnő. Strachan kissé sápadtnak látszott. Aggodalmas hangon kérdezte: - És maguk mihez akarnak kezdeni ezekkel az információkkal? Marshall őszintén válaszolt. - Még nem tudom. Túl sok még a homályos pont, túl sok a feltételezés. Még semmi olyan konkrétum nincs, amit leközölhetnék az újságban. - Emlékszik, mi történt Teddel? Jobb lesz, ha ezt mindig szem előtt tartja! Marshall nem akart erre gondolni. Valami más járt a fejében. - Ted nem nagyon akart beszélni velem. - Fél. - Mitől fél? - Tőlük. Ó többet tud a kétes ügyleteikről, mint én, és pont eleget ahhoz, hogy sokkal jobban kelljen félnie, mint nekem. Azt hiszem, nagyon is megalapozottak a félelmei, itt reális veszélyről van szó. - És magának soha nem mesélt semmit? Dehogynem, sokat beszélgettünk, de nem olyasmikről, ami magát érdekelné. - De azért még tartják egymással a kapcsolatot, nem? - De igen. Eljárunk horgászni, vadászni, együtt ebédelünk néha. Nem lakik messze innét.

97 - Nem hívná föl? - Úgy érti, hívjam föl és kérjem meg, hogy beszéljen magával? - Pontosan így értettem. Strachan húzódozva válaszolt. - Ha nem akar beszélni, én nem kényszeríthetem rá. - Nem hívná föl mégis, aztán meglátjuk, hátha hajlandó lesz beszélni velem még egyszer. - Hát... majd még gondolkozom ezen, ennél többet nem ígérhetek. - Nagyon köszönöm így is. - Mr. Hogan... - Strachan megfogta Marshall karját. Sokatmondóan pillantott mindkettőjükre és egészen halkan beszélt. - Jól vigyázzanak magukra. Maguk sem sebezhetetlenek, ahogy mi sem voltunk azok. Elég egyetlen rosszul kiszámított lépés és a következő pillanatban már minden oda van. Nagyon kérem, figyeljenek oda és jól gondolják meg, mit tesznek! A Hírmondó irodájában Tom, a tördelőszerkesztő szokásos munkájával volt elfoglalva, a hirdetéseket rendezgette, a keddi szám kefelevonatalt javította, amikor megszólalt a bejárati csengő. Nem az ő dolga lett volna, hogy az ügyfelekkel foglalkozzon, de amióta Hogan és Bernice a rejtélyes ügyeikkel voltak elfoglalva, neki kellett tartania a frontot. Ó, mért is kellett Edie-nek elmennie! Az újságnál napról napra nőtt a zűrzavar és akármilyen fontos ügyei is voltak Hogannek és Bernice-nek, tény, hogynem fordítottak elég ügyeimet a fölhalmozódó napi feladatokra. - Hello! - szólt egy kedves női hang kintről. Tom fölkapott egy rongyot, hogy megtörölje a kezét és visszakiáltott: - Megyek már! Az ajtóban egy nagyon csinos, elegáns, fiatal nő állt. Hja, ha még egyszer fiatal lehetnék, gondolta magában Tom. - Jó napot! - köszönt, még mindig a kezét törölgette a rongyba. - Miben segíthetek? A nő rámosolygott. - Olvastam a hirdetést a titkárnői és irodavezetői állásra. Jelentkezni szeretnék. Ez egy angyal, gondolta Tom. - Akár hiszi, akár nem, valóban nagy szükségünk van valakire... - Akár azonnal munkába állhatok. Tom kezet nyújtott a nőnek, miután meggyőződött róla, hogy megfelelően tiszták az ujjai. - Tom McBride, tördelőszerkesztő és mindenes. - Carmen vagyok, szerbusz. - Örülök, hogy megismerhetlek, Carmen. Mi is a vezetékneved? - Ó, Carmen Fraser vagyok - nevetett saját feledékenységén. -Annyira megszoktam, hogy csak a keresztnevemet használom! Tom betessékelte Carment az irodába. - Gyere, hadd mutassam meg, hogy mennek itt a dolgok. 17 A távoli, félreeső völgyben a sziklák mögött meghúzódó titokzatos épületcsoport környékén nagy volt a nyüzsgés. Az irodaépületben a legkülönbözőbb korú, kinézetű és nemzetiségű emberek sürgölődtek, lehettek vagy kétszázan. Föl-alá rohangáltak a folyosókon, a lépcsőkön, sietve jöttek-mentek egyik szobából ki, a másikba be. Az íróasztaloknál lázas munka folyt, leveleket írtak, számlákat készítettek, az aktákat lapozgatták és telefonbeszélgetéseket folytattak különböző nyelveken. Kék overallos munkások Jöttek, hatalmas dobozokat és ládákat hoztak. Az irodai dolgozók aprólékos gonddal bepakolták a szekrényekből kirámolt iratokat, kartotékokat és minden olyan irodai felszerelést, ami éppen nem kellett. Az épület előtt teherautóra rakták a tele ládákat. A munkások kis traktorokkal az egész területet bejárták, mindenütt kiiktatták a közműveket és a már kiürített épületek bejáratát bedeszkázták. A közelben, a nagy kőház verandájáról egy karcsú, magas nő figyelte az eseményeket. Hosszú, koromfekete haja volt, fekete, bő ruhát hordott, és remegő kézzel szorította magához a válltáskáját. Ideoda nézegetett, mélyeket lélegzett, próbálta legyőzni az idegességét. A táskájából sötét napszemüveget vett elő. feltette, és megindult az Irodaépület felé. Megfontolt, határozott léptekkel haladt, le nem vette a szemét az épületről. Az arra járók tisztelettel köszöntötték: tenyerüket az álluk előtt összeérintve meghajoltak. De ő csak biccentett nekik és ment tovább.

98 Ahogy belépett az épületbe, az irodisták felálltak és hang nélkül, szertartásosan üdvözölték. Rájuk mosolygott, azok meg folytatták lázas tevékenységüket. Az iroda vezetője egy jól öltözött, feltűzött hajú nő, odalépett hozzá és meghajolt: - Jó reggelt. Mit kíván a Szolgálólány? A Szolgálólány mosolygott. - Szeretnék néhány fénymásolatot készíteni. - Bízza csak rám! - Köszönöm, de magam is elboldogulok vete. - Ahogy parancsolja. Máris bemelegítem a gépet. Elindult az egyik félreeső kis szoba felé. a Szolgálólány pedig követte. A folyosón álldogáló, beszélgető alkalmazottak - távol-keletiek, kelet-indiaiak, európaiak - meghajtással köszöntötték őket, ahogy elhaladtak mellettük. Az irodavezető egy perc alatt beállította a másológépet. - Köszönöm, most már elmehet - szólt a Szolgálólány. -Állok a rendelkezésére, ha bármilyen kérdése vagy problémája van. - Köszönöm. Az irodavezető kiment, a Szolgálólány pedig becsukta utána az ajtót, hogy senki ne zavarhassa. Aztán gyorsan elővett a táskájából egy könyvecskét. Lapozgatni kezdte a kézzel írt oldalakat és végül megtalálta, amit keresett. Akönyvecskét kinyitva a másológépre helyezte, megnyomott néhány gombot és sorra készíteni kezdte a másolatokat. Mikor már vagy negyven oldalnál tartott, lezárta a gépet, gondosan összehajtogatta a másolatokat és a könyvecskével együtt eltette a táskájába. Azzal szépen visszament a nagy kőházba. A kőház mind méreteiben, mind díszítésében impozáns volt. A Szolgálólány fölsietett a süppedős szőnyeggel borított lépcsőn a hálószobájába, és bezárta maga mögött az ajtót. A könyvecskét az antik toalettasztalkájára tette, egy fiókból barna csomagolópapírt és spárgát vett elő. A papíron már rajta volt a címzés: Alexander M. Kaseph. A feladó helyén pedig ez állt: J. Langstrat. Gyorsan visszacsomagolta a könyvecskét, mintha ki sem lett volna bontva és átkötötte a spárgával. A ház túlsó végében, egy hatalmas irodahelyiségben egy középkorú, kövérkés férfi ült jógaülésben a kanapén. Szeme csukva volt és mélyeket lélegzett. A szoba ízléssel volt berendezve, látnivaló volt, hogy lakója nagy tekintélyű, befolyásos ember. A világ legkülönbözőbb tájairól származó ajándéktárgyak voltak elhelyezve a polcokon, a falakon: kardok, buzogányok, afrikai dísztárgyak, vallási ereklyék és furcsábbnál furcsább keleti bálványszobrok. A hatalmas íróasztalon beépített computerállvány, házi és távhívó telefon volt elhelyezve. A tölgyfából készült, kézi faragású dohányzóasztal körül odaaillő székek voltak, a falakról vadásztrófeák néztek le: medve, antilop, jávorszarvas, oroszlán. Bár nem hallatszott kopogás, a férfi öntelt hangon megszólalt: - Gyere be, Susan. A nehéz tölgyfa ajtó halkan kinyílt és a Szolgálólány belépett, kezében a becsomagolt könyvecskével. - Tedd le az asztalra - mondta a férfi, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. A Szolgálólány engedelmeskedett. A férfi lassan megmozdult, kinyitotta a szemét és nyújtózkodott egyet, mintha álomból ébredt volna fel. - Szóval mégiscsak megtaláltad - mondta és incselkedő mosoly bujkált a szája sarkában. - Ott volt végig, csak a nagy rendezkedésben elkeveredett az egyik sarokban. A férfi fölkelt a kanapéról és járkálni kezdett a szobában. - Nem tudom mi lehet ez - mondta, mintha egy kérdésre válaszolt volna. - Én sem... - szólt a Szolgálólány. - Valóban? Pedig olyan érzésem volt, hogy tudod. - Odament a nő háta mögé, átölelte a vállát és a füléhez hajolt. - Néha olyan jól tudok olvasni benned, máskor meg egészen eltávolodsz tőlem. Az utóbbi időben kicsit zavartan viselkedsz. Miért? - Hát, talán ez a költözködés, a felfordulás... A férfi a dereka köré fonta kezét és magához szorította. - Ne zavartasd magad. Sokkal jobb helyre megyünk. Már kiszemeltem egy gyönyörű házat. Imádni fogod. - Abban a városban nőttem fel, tudod... - Nem. Nem egészen. Az a város egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyennek most ismered. Jobb lesz.

99 Vagy nem hiszel ebben? - Amint mondtam, Ashtonban nőttem fel... - De minden vágyad az volt, hogy csak elkerülhess onnan! - Akkor hát megértheted, hogy nem egyértelműek az érzéseim. A férfi mélyen a szemébe nézett. - Hát persze, hogy értem! Egyrészt eleged van a városból, másrészt meg elosonsz tőlem, hogy körülnézhess a Fesztiválon egymagad. Susan elpirult egy kicsit és lesütötte a szemét. - A múltamat kerestem, valami olyat, ami majd megvilágítja a jövőmet. A férfi megfogta a kezét és így szólt: - Nincs múlt. Velem kellett volna maradnod. Én tudom, hogy mire van szükséged! - Igen, most már én is így látom. A férfi felnevetett és az íróasztalhoz ment. - Hát akkor minden rendben. Soha többé nem kell egy fesztivál leple alatt titkos találkozókat tartanunk. Látnod kellett volna, milyen zavarban voltak a többiek, hogy pont ott tartjuk a megbeszélést. - De tényleg, miért jöttél utánam? És miért kellett odarángatni őket is? A férfi leült az íróasztalhoz és egy késsel játszott: markolata színaranyból volt, pengéje olyan éles, mint a borotva. Valamikor kultikus célokat szolgálhatott. - Azért, kedves Szolgálólány, mert nem bízom benned. Szeretlek, és tudom, hogy alapvetően egyek vagyunk, de... - szeméhez emelte a kést és mereven, szúrós tekintettel nézte a nőt. - Nem bízom benned. Nagyon szeszélyes vagy. - A Tervnek nem árthatok. Csak egy kis csavar vagyok a gépezetben. A férfi felállt és az íróasztal mellett álló bálványszoborhoz lépett, melynek fejébe kések voltak szúrva. - Te, kedves Susan, mindent tudsz rólam, a titkaimat, a céljaimat. Meg kell védenem az értékeimet. - Azzal a szobor fejébe döfte a kést, a többi közé. Susan beletörődve mosolygott, odabújt hozzá és megcsókolta. - A tied vagyok és mindig is a tied leszek - mondta. A férfi arcán ravasz mosoly Jelent meg, a szúrós pillantás még mindig ott volt a tekintetében, ahogy válaszolt: - Igen, az enyém vagy... A völgy fölé magasodó sziklás csúcsok között két alak rejtőzködött. Egyikük az az ősz hajú férfi volt, aki már a múltkor is itt járt. A lenti készülődést figyelte. Személyisége erőt és méltóságot sugárzott, szemében bölcsesség csillogott. A másik Tal volt, a Seregek Kapitánya. - Ez az, amit keresel - szólt az őszhajú. Csak pár napja, hogy Rafar itt járt. Tal lenézett a völgybe. Fekete démonok óriási serege kavargott odalenn, annyian voltak, hogy számukat még csak megbecsülni sem lehetett. - Strongman? - kérdezte. - Kétség nem fér hozzá. Nem véletlen, hogy ennyi harcos gyűlt itt össze. Eddig még nem tudtunk áthatolni a védelmi vonalaikon. - És a nő meg itt van a tábor kellős közepén! - A Szellem felnyitotta a szemét és állandóan szólítja. Közel áll Strongmanhez, veszélyesen közel. A Maradék imái szellemi vakságot helyeztek a körülötte lévő démonikus erőkre. Ezzel időt nyerhetünk, de nem sokat. Tal elhúzta a száját. - Tábornok! Ahhoz, hogy elérjük őt, több támogatásra van szükségünk. Ashtont is alig tudjuk tartani, nemhogy még Strongmannel is összetűzésbe keveredjünk. - És várható, hogy még tovább erősödnek. Minden nap a tízszeresére nő a számuk. - Igen, nagyon készülődnek, az az egy már biztos. - És a nő konfliktusai is csak egyre élesebbek lesznek. Már nem sokáig fogja tudni eltitkolni az igazi érzéseit. Tanult abból az öngyilkossági esetből. Tal a tábornok szemébe nézett. - Susan és Patrícia nagyon közel álltak egymáshoz. A tábornok bólintott. - Igen, nagyon megrázta az az eset és szellemileg is fogékonyabbá tette. De a biztonságát csak korlátozott ideig lehet szavatolni. Lépnünk kell. Az Egyetemes Tudat Társaság

100 jótékonysági bankettet rendez az ENSZ-bell tagjai és támogatói részére. Kaseph nem tud elmenni az összejövetelre, mert nagyon leköti ez a mostani készülódés. Susant fogja elküldeni maga helyett. Természetesen szigorú kíséret alatt lesz, de mégis ez egyszer kikerül Strongman démonikus fedezete alól. A Szellem tudja, hogy Susan ott akarja hagyni őket és kapcsolatba akar lépni az egyetlen barátjával, akit még nem hálóztak be. Ó aztán felkeresheti az újságíródat. Susan nem fogja kihagyni ezt a lehetóséget. A te feladatod lesz. hogy biztosítsd számára a sikert. Tal első reagálása ez volt: - Van megfelelő imaháttér New Yorkban? -Lesz. Tal lenézett a nyüzsgő démoni seregekre. - És nem szabad, hogy tudomást szerezzenek róla... - Így van. nem szabad gyanút fogniuk egészen addig, amíg Susant biztonságba nem helyezed. Széttaposnák, ha valami kitudódna. - És ki az a barátja, akit említettél? - A volt fiúja, Kevin Weed. Osztálytársak voltak valamikor. - Akkor munkára fel. Még több imatámogatást kell szereznem. - Szerencsés utat, kapitány! Tal behúzódott egy szikla mögé, kiterjesztette a szárnyait és csöndben, kecses mozdulattal elrugaszkodott fölfelé. Tovasuhant a hegytető fölött, és amikor már biztos volt benne, hogy nem láthatják meg a völgyből, szinte kilőtte magát, olyan nagy sebességre kapcsolt. Ragyogó, fényes csíkot húzott maga után az égen. Marshall és Bernice erdővel borított tájon át autóztak a nagy barna Buickkal. Beszélgettek az életükről, a múltjukról, a családjukról és mindenről, ami éppen az eszükbe Jutott. Megunták, hogy örökösen csak a hivatalos ügyeiket tárgyalják és élvezték egymás társaságát. - Engem presbitertánusnak neveltek mondta Marshall. - De most már nem tudnám megmondani, hogy igazából mi vagyok. - Az én családom episzkopálls - válaszolt Bernice. - De én sosem éreztem magam annak. Minden vasárnap elcipeltek a templomba, én meg alig vártam, hogy vége legyen a szertartásnak. - Nálunk nem így volt. Én szerettem a vasárnapi iskolát. - Igen, lehet, hogy ez volt a hiba nálam. Engem sosem járattak vasárnapi iskolába. - Szerintem a gyerekeknek szükségük van arra, hogy halljanak Istenről. - És mi van, ha nincs Isten? - Látod! Azért mondod ezt, mert nem jártál vasárnapi iskolába! A Bulck egy kereszteződéshez ért. Tábla mutatta, hogy Ashton felé balra kell kanyarodni: Marshall indexelt és befordult. - Tudod, nem csak erről van szó. A szüleim már nem élnek. Apa 76-ban halt meg. Anya pedig... lássuk csak, két éve. - Borzasztó. - És aztán elvesztettem Patríciát is, az egyetlen testvéremet. - Nagyon sajnálom, Bemice. - Néha olyan magányosnak érzem magam... - Igen, meg is értem... és hát kivel is lehet itt Ashtonban összeismerkedni? Bernice csak ennyit szólt csöndesen: - Nem Ilyen babérokra vadászom, Marshall. Vagy egy mérföldnyire előttük az út mellett terült el Baker: egy kis település, melyet még a részletes térképek is csak egy pici ponttal jelöltek. Néhány ház az út két oldalán, egy autós pihenő az erre járó teherautó-sofőröknek, vadászoknak... Ha egy pillanatra nem figyel az ember, észre sem veszi és már túl is ment rajta. A Buick fölött, a fák magasságában repülve Náthán és Armoth gondosan szemmel tartották a kocsit. Egyenletes szárnycsapásokkal haladtak, csillogó fénycsíkot húztak maguk után. - Lassan kezdhetjük - szólt Náthán játékosan. - És te hajthatod végre az akciót - válaszolt Armoth. Náthán mosolygott. - Gyerekjáték lesz. - Pedig biztos talált volna Tal olyat is, aki megtiszteltetésnek vette volna... - ugratta Armoth. Náthán válaszként kirántotta a kardját. - Nem, kedves Armoth! Már elég sokáig vártam a soromra. - Kicsit távolabb húzódott és lustán a kocsi fölé repült. Ahogy lassan beértek Bakerbe, Náthán fölnézett,

101 megbecsülte a távolságot, aztán a megfelelő pillanatban kardját tüzes lándzsaként belevágta az autó motorházába. A motor abban a pillanatban leállt. - A francba! - fortyant fel Marshall, de aztán gyorsan visszanyerte önuralmát. - Mi a baj? - kérdezte Bernice. - Valami eltört. Marshall megpróbálta újraindítani a motort. Semmi. A kocsi egyre lassabban gurult tovább. - Lehet, hogy elektromos hiba - morogta Marshall. - Jobb lesz, ha lehúzódunk ide a benzinkút mellé. - Igen, igen. A Buick begurult a töltőállomás kis házikója elé. Marshall kiszállt és felnyitotta a motorháztetőt. - Addig körülnézek egy kicsit - mondta Bernice. - Helyettem is nézz körül - dörmögte Marshall és Idegesen pillantott a műhelyrészleg felé. A szomszédos épület az Örökzöld Taverna hangzatos nevet viselte. Elég rozzant valami volt, az egyik vége megsüllyedt, az ajtóról mállott le a festék. Az ablakban a neon reklám azért még világított és bentről gépzene hangjai szűrődtek ki. Bernice benyitott. Az ajtó sarka végigkarcolta a linóleumot - ki tudja, már hányadszor. Bent kék cigarettafüst gomolygott, szinte vágni lehetett. Néhány férfi üldögélt az asztaloknál, minden bizonnyal erdei munkások voltak. Nagy hangon beszélgettek, sztorikat meséltek, káromkodtak. Bernice a mellékhelyiséget kereste. A helyiség végében meglátta a Hölgyek feliratot és megindult felé. Az egyik férfi megszólította: - Hello, szépség, hogy vagy? Bernice nem szándékozott még csak abba az irányba se nézni, de valahogy mégis odavetett egy bosszús pillantást. Kicsit sok lesz már ebből a vidékies stílusból, gondolta magában. De a szeme ott ragadt a férfin. A szakállas részeges alak bambán mosolygott vissza rá. Az ivócimborája oda is szólt neki: -Úgy látszik megtetszettél neki, haver. Bernice odalépett az asztalhoz és meredten nézett rá. A férfi hosszú, fésületlen haját hátul egy gumival lófarokba fogta össze. Szemei kifejezéstelenül néztek a világba. Valahonnan ismerte ezt az embert. Az ivócimbora megszólalt: - Jóestét kisasszony. Ne zavartassa magát, a barátom csak viccelődik. Igaz, Weed? - Weed? - kérdezte Bernice - Kevin Weed? Kevin Weed elégedetten nézett föl rá. - Meghívhatom egy sörre? - Bernice egészen közel hajolt hozzá, hogy a férfi jól láthassa az arcát. - Nem emlékszel rám? Bernice Krueger? Weed tanácstalanul pislogott. - Pat Kruegerre csak emlékszel? Weed arca lassan felderült. - Pat Krueger? - Én meg Bernice vagyok, Pat nővére. Nem emlékszel rám? Találkoztunk néhányszor, mikor még Pat szobatársával jártál együtt. Weed most már széles mosolyra húzta a száját, káromkodott egyet, majd elnézést kért. - Bernice Krueger! - Még égy káromkodást megeresztett, aztán megkérdezte: - Mi a csudát keresel errefelé? - Csak úgy erre jártam. És szívesen meginnék veled egy kólát. Weed a haverjaira nézett, akik vigyorogva, tágranyílt szemekkel figyelték az eseményeket. Rájuk kacsintott: - Itt az ideje fiúk, hogy magunkra hagyjatok egy kicsit... Azok nevetve fölszedelőzködtek. - Ezt Jól kifogtad, Weed. - Dan! - kiáltott Weed. - Egy kólát a kisasszonynak. Dan megbámulta a csinos hölgyet, aki ilyen helyre képes volt beülni. Hozta a kólát és lerakta az asztalra. - Mesélj valamit, mi van veled? - kérdezte Weed. Bernice elővette a tollat és a jegyzetfüzetét. Röviden elmondta, mi történt vele az utóbbi időben, és azt is, hogy most mivel foglalkozik. - Pat halála óta nem találkoztunk - mondta végül. - Igazán sajnálom. - Kevin! Mit tudsz arról az esetről? - Nem sokat... csak amit az újságban olvastam.

102 - És mi van Pat szobatársnőjével? Tudsz valamit róla? Weed tágranyitotta a szemét. - Kicsi a világ! - Találkoztál vele? - Bernice alig akarta elhinni, hogy ilyen szerencséje legyen. - Hát, úgyis mondhatnám. - Mikor? - Mostanában. - De hát hol? És mikor? - Bernice alig tudta türtőztetni magát. - A fesztiválon. - Ashtonban? - Igen, Ashtonban. Véletlenül összefutottunk. Valaki a nevemen szólított, hátrafordultam és ő volt az. - És mit mondott? Megmondta, hol lakik? Weed nyugtalanul izgett-mozgott. -Azt nem. De nem is nagyon érdekel. Tudod, szakított velem és összeállt azzal a fickóval. Azon az éjszakán is együtt voltak. - Hogy is hívták a barátnődet? - Susan. Susan Jacobson. Nagy szívtipró az a nő. - Nincs valami elképzelésed, valami ötleted, hogy hol találhatnám meg? Mindenképpen beszélnem kell vele Patről. Lehet, hogy tud valamit. - Nem tudom. Nem is beszéltünk sokat. Nagyon sietett, az új fiújával kellett találkoznia, vagy mi. Elkérte a telefonszámomat, ennyi volt az egész. Bernice még mindig nem adta fel a reményt. - Biztos vagy benne, hogy semmit nem mondott arról, hogy hol lakik most, vagy hogy hol lehet elérni őt? Weed vállat vont. - Kevin, már nagyon régóta keresem! Föltétlenül beszélnem kell vele! Weed tanácstalan volt. - Hát beszélj a pasasával, azzal a gazdag, kövér szivarral! Ekkor furcsa gondolat futott végig Bernice agyán. - Kevin. Hogy nézett ki Susan azon az éjszakán? Weed, az otthagyott szerető, a semmibe bámult. - Hosszú fekete haj,fekete ruha. Szexis volt. Bernice érezte, ahogy összeszorul a gyomra. - És a fiúja? Öt is láttad? - Igen, de csak később. Amikor együtt voltak, Susan úgy tett, mintha nem is ismerne. - És a férfi hogy nézett ki? - Az egy hájpacni. Biztos, hogy csak a pénze miatt tudta lecsapni Susant a kezemről. Bernice remegő kézzel vette kézbe a tollat. - Mi a telefonszámod? Weed megmondta. - Lakcím? Azt is lediktálta. - Tehát azt mondod, Susan elkérte a telefonszámodat? - Igen, de nem tudom, miért. Lehet, hogy problémák vannak a pasasával. - És te megadtad a számodat, igaz? - Igen, én már csak ilyen balfácán vagyok. - Szóval akkor elképzelhető, hogy föl fog hívni? Kevin vállat vont. - Kevin - Bernice átadta neki a névjegyét. - Jól figyelj rám! Figyelsz? Weed ránézett és biztosította arról, hogy figyel. - Ha Susan felhívna, légy szíves add meg neki a nevemet meg a számomat, és mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele. És kérd el az ő számát, hogy én is hívhassam őt. Megteszed? Weed eltette a névjegyet és bólintott. - Persze. Bernice kiitta a kóláját és készülődni kezdett. Weed ránézett a tompa, üveges szemeivel. - Nem érnél rá ma este? - Ha megtudsz valamit Susanról, azonnal hívj. Akkor majd lesz sok beszélnivalónk. - Igen, igen, persze. Néhány pillanattal később Bernice már ismét a benzinkútnál volt. Jókor érkezett, mert Marshallnak éppen akkor sikerült beindítania a motort. Az idős, görnyedt hátú benzinkutas fejét csóválva csukta le a motorháztetőt. - Sikerült! - kiáltott Marshall a volán mögül. - De hiszen hozzá se nyúltam - morogta magában a öreg. Náthán visszavette a kardját és elrugaszkodott

103 fölfelé. - Kész! - jelentette. - Most már csak az a kérdés, hogyan boldogul a kapitány és Guilo New Yorkban - tűnődött Armoth. A Buick megindult, Náthán és Armoth pedig kissé lemaradva követték, mint két zsinórra kötött papírsárkány. Hank egy harsány, lelkesítő dallal kezdte meg a vasárnap délelőtti istentiszteletet. Marynek ma különösen jól ment a zongorázás. Bár tudták, hogy sok küzdelem áll még előttük, mindketten bátornak és erősnek érezték magukat. Az volt bennük, hogy Isten az Ő végtelen bölcsességével nagyszabású tervet dolgozott ki arra, hogy helyreállítsa az uralmát Ashtonban. Győzelmek voltak kilátásban, kisebbek és nagyobbak egyaránt, és Hank tudta, hogy Isten akarata be fog teljesedni. Olyan érzése volt, hogy egy egészen új gyülekezet felé kell szolgálnia. A régiek közül sokan elmaradoztak és pont azok, akiknek a jelenléte oly gyakran megkeserítette a hangulatot. A hely szellemisége most sokkal emelkedettebb volt. Alf Brummel, Gordon Mayer és Sam Turner ugyan még el-eljárogattak, de most egyikük sem volt itt. Volt viszont sok új arc: Forsythe-ék számos barátjukat, ismerősüket elhozták, házaspárokat, egyedülállókat és diákokat is. Aztán itt volt Duster néni, olyan jó erőben és egészségben, mint talán még soha, készen a szellemi harcra. Itt voltak Colemanék is, John alig tudta megállni, hogy ne vigyorogjon örömében és izgalmában. Az újak közül Hank csak egyvalakit ismert. Andy és June mellett kissé félszegen ott ült Ron Forsythe a barátnőjével, egy alacsony, festett szemű diáklánnyal. Hankből nagyon erős érzelmeket váltott ki, amikor meglátta, hogy Forsythe-ék a fiukat is elhozták. Ez egy valóságos csoda volt, az élő Isten kegyelmének hatalmas megnyilvánulása. Legszívesebben halleluját kiáltott volna, de visszafogta magát, nem akarta elijeszteni a fiút. Az első ének után Hank úgy vélte, szólnia kell. - Nos - kezdte fesztelen stílusban -, nem is tudom, hogy szólítsalak benneteket: vendégeknek, menekülteknek vagy minek? Mindenki nevetett és sokatmondó pillantásokat váltottak egymással. Hank folytatta. - Szerintem legjobb lesz, ha mindannyian bemutatkozunk egymásnak. Engem biztos ismertek már: Hank Busche vagyok, ő pedig ott a zongoránál a feleségem, Mary. Mary fölállt, szerényen mosolygott, majd gyorsan visszaült. - Most pedig javaslom, hogy menjünk sorba és mindenki mondjon néhány szót magáról. Hát így folyt le az angyalok és a démonok szeme láttára a Maradék els ő nyilvános bemutatakozása. Krioni és Triskal ott álltak szokásos helyükön Hank és Mary mellett, Signa pedig most már tíz fős osztaggal őrködött az épület körül. Lucius ez alkalommal is szóváltásba keveredett Signaval. amikor démonjaival együtt megpróbált bejutni a templomba. De több esze volt annál, mintsem, hogy túlfeszítse a húrt: Hank Busche önmagában is elég félelmetes volt a számára, de itt az egész épület tele volt imádkozó szentekkel! A mennyei harcosok nagyon élvezték, hogy most első alkalommal nekik van helyzeti előnyük. Végül Lucius és démonjai beérték annyival, hogy kívülről próbáltak hallgatózni. Egyedül azoknak a démonoknak sikerült bejutniuk, akik a gyülekezeti tagokban voltak. Most a padsorokban szétszórva ücsörögtek és tanácstalanul figyelték a szörnyű fejleményeket. Scion hátul állt és onnan tartotta szemmel a gyülekezetet, mint kotlós a kiscsibéit, Seth pedig Forsythe-ék közelében őrködött. Mindenki érezte, hogyan árad ki az erő egyre hatalmasabban, ahogy sorra álltak föl az emberek. Hanknek úgy túnt, egy különleges hadsereg van itt alakulóban. - Ralph Metzer vagyok, a Whitmore másodéves hallgatója... - Judy Kemp, másodéves egyetemi hallgató... - Greg és Éva Smith. June Forsythe hívott bennünket, hogy jöjjünk el az összejövetelre... - Bili és Betty Jones. Rövidáru kiskereskedésünk van a Nyolcadik utcában... - Miké Stewart vagyok. Jonesék hívtak el, egyébként kint dolgozom a malomban... - Cal és Ginger Barton. Nemrég költöztünk ide a városba... - Cecil és Miriam Cooper, nagyon örülünk, hogy itt lehetünk közöttetek... ' - Nevem Ben Squires, Én hordom nektek a leveleket, ha a város nyugati felében laktok...

104 - Tom Harris vagyok, ő meg a feleségem, Mabel. Szeretettel üdvözöllek benneteket. Dicsőség az Úrnak! - Clint Neal. A benzinkútnál dolgozom. - Greg és Nancy Jenning. Tanár vagyok, a feleségem pedig írónő. - Andy Forsythe. Dicsőség az Úrnak! - June Forsythe, ámen. Ron fölállt, zsebrevágta a kezét és lesütötte a szemét. - Ron Forsythe vagyok, ő pedig Cynthia és... a... a Barlangban találkoztam össze Hankkel és... - elcsuklott a hangja. - Csak azt akarom mondani, hogy köszönöm az imáitokat és a kedvességeteket. -Elhallgatott és csak állt ott, lehorgasztott fejjel, szeméből pedig csorogni kezdtek a könnyek. June fölállt és megpróbálta kisegíteni. - Ron szeretné, ha mindannyian tudnátok, hogy ő és Cynthia tegnap este átadták életüket Jézusnak. Minden arc ragyogott és izgatott moraj futott végig a termen. Ron felbátorodott annyira, hogy hozzátegye: - Igen, és az összes kábítószerünket lehúztuk a vécében. Erre aztán már tényleg kitört a viharos taps. Egyre örömtelibb és forróbb hangulatban folytatódott az összejövetel. Kint a démonok riadtan, félelemmel hallgatták, hogy mi folyik bent. - Erről Rafart is értesíteni kellene - Szólt az egyik. Lucius tűnődve állt ott, szárnyait félig kiterjesztette, hogy kicsit távol tartsa magától fontoskodó harcosalt. Az egyik kicsi démon a feje fölött körözött, úgy kiabálta: - Mit tegyünk Lucius? Menjünk és szóljunk Rafarnak? - Törődj a magad dolgával! - sziszegte Lucius. - Bízd csak rám, hogy Baál Rafart tájékoztassam! Mind köréje gyűltek és úgy lesték, mi lesz a következő parancs. Az utóbbi időben nem volt bőbeszédú. - Mit bámultok itt? - rikácsolt rájuk. - Menjetek gonoszkodni! Nekem majd gondom lesz ezekre a jelentéktelen kis szentekre! A démonok szétszéledtek, magára hagyták Luciust. Dehogyis szólok Rafarnak! Csak hadd alázkodjon meg azzal, hogy megkérdezi. Nem leszek én az ő inasa. New York Citynek ebben a kerületében lakott a város elitje; az exkluzív üzletek, butikok, vendéglők, a fényűző szállodák mind kifinomult ízlésről tanúskodtak. A járdák mentén végig gondosan ápolt díszfák sorakoztak, az utca, a járda ragyogott a tisztaságtól. A nyüzsgő járókelők közé vegyülve két hatalmas termetű barna zubbonyos férfi sétált arra. - Gibson Hotel" - olvasta Tal egy patinás, előkelő épület homlokzatán, mely vagy harminc emelet magasan tornyosodott föléjük. - Semmi mozgás - szólt Guilo. - Még korán van, de hamarosan itt lesznek. Résen kell lennünk. A kapun keresztül besurrantak az előcsarnokba. Emberek jöttek-mentek körülöttük, néha rajtuk keresztül is, de ennek természetesen semmi jelentősége nem volt. Egy pillantás a szállodai programtáblázatra és rögtön látták, hogy a Nagy Báltermet aznap estére az Egyetemes Tudat Társaság bérelte ki. - A tábornok információja igaznak bizonyult - nyugtázta örömmel Tal. Végigsiettek a süppedős szőnyeggel borított, hosszú folyosón, fodrász szalon, ajándéküzlet mellett haladtak el, míg végül egy hatalmas tölgyfa ajtóhoz értek. Keresztülléptek rajta és a Nagy Bálteremben találták magukat. Fehér abrosszal leterített asztalok, kristály terítékek mindenütt és minden asztal közepén, vázában egyetlen szál rózsa. A szállodapincérek sürögtek-forogtak, az utolsó simításokat végezték, a művészien hajtogatott szalvétákat és boros poharakat helyezték el az asztalokon. Tal átnézte az elnöki asztal ültetési rendjét. Az asztal vége felé az egyik névkártyán ez állt: Kaseph, Omni Részvénytársaság". Keresztülmentek az egyik kijárati ajtón és körülnéztek. A hall túlsó végében, hátul volt a női toalett. Beléptek, elhaladtak néhány tükör előtt szépítkező nő mellett, aztán megtalálták, amit kerestek: a leghátsó fülkét, amely a mozgássérültek részére volt berendezve. Volt bent egy szellőzőablak, pont akkora, hogy egy ember átférhetett rajta. Tal fölnyúlt a zárhoz, feltörte és kipróbálta, hogy könnyedén lehet-e nyitni-csukni. Guilo a szálloda hátsó falán át kilépett egy kis utcácskába. Talált ott egy nagyméretű szemeteskonténert, meglepő könnyedséggel odébbhúzta egy kicsit, hogy pont az ablak alá

105 kerüljön. Aztán lépcsőszerűen ócska ládákat, dobozokat rakott mellé. Tal is csatlakozott hozzá és együtt indultak tovább. Egy sarokkal odább volt egy telefonfülke. Tal belépett, fölvette a kagylót, ellenőrizte, hogy minden rendben működik-e. - Jönnek! - szólt Guilo. Sietve keresztülhatoltak egy áruház falán és az ablakon át figyelték, ahogy egy hosszú, fekete limuzin közeledett a szálloda felé, mögötte egy másik, majd még egy, még egy... egy egész karaván. A kocsikban különböző nemzetiségű és faji hovatartozású előkelőségeit ültek. A kocsik tetején, de bent az utastérben is démonok sokasága kisérte őket: nagy, fekete, bibircsókos démonok. Villogó sárga szemeikkel vadul nézegettek körbe. Tal és Guilo elképedve figyeltek. Fönt a levegőben is démonok Jelentek meg, fekete fecskékként repültek a hotel felé, szárnyuk körvonala élesen kirajzolódott a vöröslő alkonyati égen. - Micsoda nagyszabású gyűlés, kapitány - szólt Gullo. Tal bólintott, és le nem vette szemét a közeledő limuzinokról. Volt közöttük számos taxi is, utasaikban az emberiség egésze képviselve volt: távol-keletiek, európaiak, arabok, mindannyian nagyrabecsült, magasrangú, nagy hatalommal rendelkező személyiségek. - Ahogy meg van írva: a föld királyai - Jegyezte meg Tal -megrészegednek a nagy parázna paráznaságának borával. - A nagy Babilon, a nagy parázna, feljő végül a mélységből - válaszolt Gullo. - Igen, az Egyetemes Tudat. A nemzetek között elterjed a démonok világnézete, a világvallás. És közvetlenül az idők vége előtt feltámad Babilon. - Ezért tért vissza Rafar, Babilon fejedelme. - Igen és ez arra is magyarázatot ad, hogy minket miért szólítottak ide. Nekünk kell szembeszállnunk vele. Guilo összerezzent. - Kapitány, a legutóbbi csatánk Rafarral nem volt valami kellemes élmény. - Most sem számithatunk jobbra. - Gondolod, hogy ő is itt lesz most? - Nem. Az igazi csata ezután az összejövetel után lesz és nem itt, hanem Ashtonban. Tal és Guilo a helyükön maradtak, nézték hogyan gyülekeznek az emberiség erői, hogyan koncentrálódik a sátáni gonoszság a Gibson Hotel környékére. Susan Jacobsont keresték, Alexander Kaseph Szolgálólányát". Végül megpillantották egy nagyon elegáns Lincoln Continentalban, Kaseph kocsijában. Jobbról-balról egy-egy kísérő ült mellette. - Szigorúan figyelni fogják - állapította meg Tal. - Gyerünk, nézzük meg közelebbről. Sietve átvágtak az áruházon, keresztül a falakon, kirakatokon, az embereken, majd az úttest alatt átkeltek a túloldalra és végül a szálloda főbejáratával szembeni vendéglőben kötöttek ki. Körülöttük csupa jólöltözött ember üldögélt csöndesen a gyertyával megvilágított asztaloknál. Sietve az utcára néző ablakhoz léptek, egy idősebb házaspár mellé, akik halat ettek és hozzá bort ittak. Susan kocsija éppen akkor állt be a szálloda elé. A vörös kabátos portás kinyitotta a Lincoln ajtaját. Az egyik kísérő kiszállt és kezét nyújtotta Susannak. Alighogy kilépett a kocsiból, mellette termett a másik is. Szmokingot viseltek, mindketten csinosak, elegánsak voltak, ugyanakkor volt a megjelenésükben valami félelmet keltő. Úgy követték a Szolgálólányt, mint az árnyék. Susan földig érő, bő estélyi ruhát viselt. Gulloban fölmerült a kérdés: - Vajon valóban azt tervezi, amit mi? Tal meggyőződéssel válaszolt: - A tábornok nem szokott tévedni. Guilo aggodalmasan csóválta a fejét. - Gyerünk - mondta Tal és megindultak az utcácska felé. Végigmentek a macskaköves úttest alatt és egy tűzlétra mögötti búvóhelyen jöttek a felszínre. Leszállt az est és nagyon sötét volt már. Vagy húsz, fölalá mozgó sárga szempárt számláltak össze a közelben. - Legalább százan őrzik a szállodát - mondta Tal. - De neked csak ezzel a hússzal lesz dolgod. Guilo elővette a kardját és megpróbálta felmérni a helybéli szentek imáinak erejét. - Nehéz lesz - mondta. - Nem elég az imafedezet. - Nem kell legyőznöd őket - válaszolt Tal. - A lényeg az. hogy üldözőbe vegyenek és néhány pillanatra

106 megtisztuljon tőlük az utca. Vártak. Minden csöndes volt, a démonok keveset mozogtak, néha-néha különböző nyelveken egy-egy szót váltottak egymással. Kénes-párás lehelletük sárga szalagként kanyargóit tova a levegőben. Tal és Guilo egyre feszültebben és feszültebben figyeltek. A bankett már javában folyt, Susan bármelyik pillanatban fölállhatott az asztaltól valamilyen kifogással. Az idő egyre múlt. Egyszercsak mindketten hallották bensejükben a Szellemszavát. Egymásra pillantottak, Tal bólintott. Tudták, hogy Susan már útban van. A kivilágított ablakot figyelték. A járkáló őrszemek miatt alig hallották meg, amikor kinyílt a női toalett ajtaja. Magas sarkú cipő kopogott végig a csempén az ablak irányába. A démonok mozgolódni kezdtek, mintha felzúgtak volna egy kicsit. Kinyílt a leghátsó fülke ajtaja és valaki belépett. Guilo megmarkolta a kardját. Mélyet lélegzett, hatalmas mellkasát teleszívta és Isten ereje betöltötte az egész lényét. Szemét az ablakra szegezte. A démonok rosszat sejtve figyeltek, sárga szemeiket tágra meresztették és félelmetesen forgatták. Egyre hangosabban zúgtak. Hirtelen egy női arc jelent meg az ablakban, egy kéz pedig a kilincshez nyúlt. Tal megérintette Gullo vállát, aki a másodperc tört része alatt előreugrott. - JAHAAAAA! - harsant fel Guilo erős tüdejéből a fülsiketítő harci kiáltás és az utcát vakító fehér fény árasztotta el, amint vagdalkozni kezdett csillogó kardjával. A démonok félelemtől visítva rebbentek szét, de gyorsan visszanyerték lélekjelenlétüket és ők is kardot rántottak. Az utca visszhangzott a fémes csörgéstől, vörösen izzó pengéik fénye visszatükröződött a magas téglafalakon. Gullo erős alakja föléjük magasodott, mennydörgésszerú nevetésébe beleremegett az egész utca: - Na most, fekete gyíkok, meglátom melyikőtök legény a gáton! Leghátul egy nagyobb szellem rikácsolva kiadott egy parancsot, mire mind a húsz démon kiéhezett ragadozóként, agyarait csattogtatva, kardját villogtatva támadt rá Guilora. Ó kivágta magát közülük, pörögve-forogva vagdalkozott, amerre ment, mindent fény borított be. A démonok kiterjesztették szárnyaikat és utánaeredtek. Tal nézte, ahogy Gullo nevetve, gúnyolódva. Ingerkedve csalogatja őket, bukfencezve, dugóhúzószerű pályát írva le előttük az égen, mint egy elszabadult léggömb. A démonok elvakult haraggal üldözték. Az utcácska kiürült, elcsendesedett. Kinyílt az ablak. Tal azonnal ott termett a sötétség leple alatt, megragadta Susan kinyúló kezét és szinte keresztülrántotta az ablakon. Egyszerű blúz és farmer volt rajta, lábán pedig tornapapucs készen arra, hogy ablakot másszon és a szűk utcákban szaladgáljon. Tal segített neki lekászálódni a konténer tetejéről, aztán elvezette a sarokig, ahol Susan tétovázva megállt, körbenézegetett, amíg észre nem vette a telefonfülkét. Futni kezdett a fülke felé, olyan gyorsan, ahogy csak bírt. Tal követte, próbálta álcázni magát, amennyire lehetett. Közben hátranézett és örömmel állapította meg, hogy Guilo elterel ő hadművelete sikerrel járt. A démonok most nem törődtek semmivel, csak Guiloval, figyelmüket elkerülte a lélekszakadva rohanó nő. Susan berontott a fülkébe, becsapta maga után az ajtót. Elővett egy marék aprót a farmere zsebéből, tárcsázta a központot és távolsági beszélgetést kért. Valahol Ashton és Baker között volt egy lerobbant, útmenti áruház, melyben olcsó bérlakásokat alakítottak ki. Az egyik appartmantban lakott Kevin Weed. Most éppen legmélyebb álmából keltette fel a telefon csörgése. Megfordult a matracán és fölvette a kagylót. - Halló, ki az? - Te vagy az, Kevin? - hallatszott egy elkeseredett hang a vonal másik végén. Kevin hegyezni kezdte a fülét. Női hang volt. - Igen, én vagyok. Ott ki beszél? A telefonfülkében Susan félve figyelte az utcát, úgy mondta: -Én vagyok, Susan. Susan Jacobson. Kevin meglepődött egy kicsit. - Mondd, mit akarsz tőlem tulajdonképpen? - Segítened kell, Kevin. Nincs most időm elmondani. De nincs sok idő a cselekvésre. - Mire nincs sok idő? - kérdezte Kevin unottan. - Figyelj, kérlek. Legjobb lenne, ha le is írnád. - Nincs nálam toll. - Akkor csak figyelj. Ismered az Ashton Hírmondót? Az ashtoni újságot? - Igen, igen, ismerem.

107 - Ennél az újságnál dolgozik Bernice Krueger. Az ő nővére volt Pat, a volt szobatársam; aki öngyilkos lett. - Te Jó ég... mi folyik itt? -Kevin! Megtennél nekem valamit? Megkeresnéd Bernice Kruegert a Hírmondónál és... Kevin? - Igen, figyelek. - Kevin, bajban vagyok. Szükségem van a segítségedre. - Miért nem a fiúdhoz fordulsz? - Félek tőle. Te ismered őt. Mondj el Bernice-nek mindent Alexander Kasephről, mindent, amit tudsz. Kevin zavarba Jött. - Miért, mit tudok róla? - Hát mondd el, mi történt, tudod! A kettőnk között meg ő és énközöttem, az egészet. Mondd el, mire készül Kaseph. - Nem értem. - Nincs most időm elmagyarázni. Csak mondd el Bernice-nek, hogy Kaseph lassan átveszi az egész város irányítását... és mondd meg neki, hogy nagyon fontos közlendőm van a nővérével kapcsolatban. Majd megpróbálok kapcsolatba lépni vele, de attól tartok, hogy a Hírmondó telefonját lehallgatják. Kevin, ugye ott leszel és majd telefonálhatok neked, ha... Susan kicsit belezavarodott; annyira föltörtek benne az érzelmek, hogy nem tudta Jól megfogalmazni azt, amit akart. Túl sok volt a mondanivalója és túl kevés az ideje. - Nem beszélsz valami értelmesen - morogta Kevin. - Csak nem szedtél be valamit? - Kérlek Kevin, tedd meg! Majd fölhívlak megint, amint csak tudlak, vagy írok, vagy nem is tudom... De kérlek, hívd fel Bernice Kruegert és mondj el neki mindent, amit Kasephről és rólam tudsz. Mondd rneg neki, hogy én voltam az, akit látott a fesztiválon. - De hát, hogy tudjak ennyi mindent megjegyezni? - Meg kell tenned, ígérd meg, hogy megteszed! - Oké, megteszem. - Mennem kell! Viszlát! Susan letette a kagylót, kilépett a fülkéből és rohant vissza. Tal követte, amennyire lehetett a kapualjak, épületek fedezékében. Valamivel előbb ért vissza a kis utcába, hogy kikémlelje, tiszta-e a levegő. Azonnal látta, hogy baj van. Az eredeti húsz őr helyét most négy másik vette át és teljes készültségben voltak. Guiloról és a húsz démonjáról semmit nem lehetett tudni. Tal hátranézett. Susan teljes sebességgel futott feléje. Tal a járdán keresztül fejest ugrott a mélységbe, nagy ezüst kardját előreszegezve egyre nagyobb sebességgel hatolt be a város alá. Érezte, hogyan növekszik benne Isten ereje, valahol bizonyára imádkoztak a szentek. Tudta, hogy csak másodpercek állnak a rendelkezésére. Betájolta magát, tett egy nagy, földalatti kanyart a hotel alatt, aztán visszafordult, még nagyobb sebességre kapcsolt, gyorsult, gyorsult, fény áradt ki belőle, egyre nagyobb erőt érzett magában, még gyorsabban, még gyorsabban, kardja, mint a villám, szeme, mint a tűz; száguldó gyorsvonatként robogott át a csatornán, a döngölt agyagon, a köveken. Kardjának hegye fölizzott, ahogy közeledett a döntő pillanat. Mint egy becsapódó rakéta robbanása, ragyogó fénycsík vágódott ki a földből és végigszáguldott az utcán a négy démon orra előtt. Azok megvakítva a földre estek, szédelegve tapogatóztak egymás után. A fénycsík ismét eltűnt a földben, éppolyan gyorsan, ahogy megjelent. Susan ekkor ért a sarokra. Tal lefékezett. Susannak segítségre volt szüksége, hogy időben átmásszon az ablakon, mielőtt valamelyik démon felocsúdna és vészjelzést adna. A kapitány megfordult és erőteljes szárnycsapásokkal igyekezett vissza. Susan a dobozokon, ládákon át fölmászott a konténerre. A démonok kezdték visszanyerni a látásukat, a szemüket dörzsölték. Tal a tűzlétra mögül figyelte őket. Nagyszerű! Guilo visszatért és sólyomként csapott le a kis utcába, megragadta Susant, villámgyorsan keresztülnyomta az ablakon és még arra is volt gondja, hogy finoman lesegítse, nehogy megüsse magát odabent. Még az ablakot is becsukta utána. Tal kiugrott a rejtekhelyéről. - Még egyszer! - kiáltotta. Nem volt szükség magyarázkodásra. Az őrök felfedezték őket, és már azon voltak, hogy rájuk rontsanak. A

108 Guilot üldöző másik húsz is visszaért közben. A két angyal kilőtte magát a levegőbe, a dühtől tajtékzó démon-falka meg utánuk. Kissé visszafogták a sebességet, hogy bátorítsák a démonokat. Tettek egy kört a város fölött, aztán nyugatnak fordultak. Csillogó fehér csík maradt utánuk a sötét, éjszakai égbolton. A démonok makacsul üldözték őket száz mérföldeken keresztül, végül mégiscsak föladták és visszatértek a városba. Tal és Guilo Ashton felé vette az irányt és nagyobb sebességre kapcsolt. A női mosdóban Susan sietve fölhajtotta a farmernadrág szárát, leakasztotta a fogasról és visszavette az estélyi ruhát. Gyorsan rendbehozta magát, hogy ismét bankett-képes legyen a kinézete. A papucsot elrakta a retiküljébe, fölvette a tűsarkú cipőjét és kilépett a WC-fülkéből. Kívülről egy férfihang szólította: - Susan, várnak rád! Belenézett a tükörbe, kicsit megigazította a frizuráját, próbált egyenletesen, nyugodtan lélegezni. - Gyorsan, gyorsan - biztatta magát. Végül előkelő hölgyhöz illő méltósággal megjelent a hallban és belekarolt a kísérőjébe. Az visszakísérte az időközben zsúfolásig megtelt Bálterembe és az elnöki asztalnál lévő helyéhez vezette. Közben intett a másik kísérőnek, hogy minden rendben. 19 A Hírmondó irodájába végre kezdett visszatérni a rend és a hatékonyság, amit Marshall olyan nagyra becsült. És ebben nagy szerepe volt Carmennek, az új titkárnőnek is. Egy hétbe sem telt és máris nagyszerűen átvette Edie helyét: feszes munkatempót alakított ki. Még csak szerda volt. de már javában folyt a pénteki szám előkészítése. Útban a kávéfőző felé Marshall megállt egy pillanatra Carmen íróasztalánál. Carmen átnyújtott neki néhány frissen elkészült oldalt. - Tom cikkének az első fele. Marshall bólintott. - Igen. a tűzoltóságról... - Három alcímre osztottam: személyi ügyek, visszatekintés a múltba és jövőbeli tervek. Tom már be is tördelte az első két részt. Marshall meg volt elégedve. - Nagyon Jó! Örülök, hogy el tudja olvasni Tom kézírását. Carmen már átolvasta és korrigálta a pénteki szám anyagának nagy részét és félig elkészült a tisztázattal is, amiből George, a szedő dolgozott. Átnézte a könyvelést és megcsinálta a számláegyenlegeket. A sportklubról szóló cikk már be volt tördelve és Carmen megígérte Tomnak, hogy holnap segít neki betördelni a többit. Marshall csak állt és alig akarta elhinni, hogy mindez igaz. -Nagyon örülök, hogy ilyen jól beilleszkedett a csapatba. Carmen mosolygott: - Köszönöm uram. Marshall a kávéfőzőhöz lépett és kitöltött két csésze feketét. Közben átvillant az agyán, hogy a kávéfőző zsinórját is Carmen találta meg! Fogta a két csésze feketét és ahogy elhaladt Carmen mellett, elismerőleg rámosolygott. Carmen egyetlen kérése az volt, amikor munkába állt, hogy az asztalát átrakják Marshall irodájának bejárata mellé. Marshall örömmel beleegyezett, így csak kiszólt, és a titkárnő máris készségesen teljesítette az utasításait. Marshall bement az irodába, az egyik feketét lerakta az íróasztalára, a másikkal pedig megkínálta a sarokban ülő vendéget: egy hosszú hajú, kicsit zavaros szemű fiatalembert. Bernice a másik széken ült a saját kávéscsészéjével a kezében. - Hol is tartottunk? - kérdezte Marshall és leült az íróasztalhoz. Kevin Weed megdörzsölte az orrát és kortyolt egyet a kávéból. Igyekezett összeszedni a gondolatalt, a padlót nézegette, mintha ott szóródtak volna szét. Marshall megpróbált segíteni neki. - Oké, tehát, ha jól értettem a volt barátnőd, ez a bizonyos Susan a szobatársa volt Bernice nővérének, Pat Kruegernek. így van? Weed bólintott. - Igen, igen, így van. - És mit keresett Susan a fesztiválon? - Nem tudom. Amint mondtam, odajött hozzám, rám köszönt, alig akartam elhinni, hogy ő az.

109 - Aztán elkérte a telefonszámodat és tegnap este fel is hívott... -Igen, de olyan zavartan, kapkodva beszélt, alig lehetett érteni, mit akar. Marshall hol egyikükre, hol másikukra nézett, végül megkérdezte Bernice-től. - És ez ugyanaz a kísérteties nő volt, akit lefényképeztél aznap este? Bernice meggyőződéssel válaszolt: - Az a leírás, amit Kevin megadott, tökéletesen ráillik, és az is stimmel, hogy egy idősebb, kövérkés pasassal volt - Igen, Kasephfel - mondta Kevin és arcán ellenszenv tükröződött, ahogy kimondta a nevet. - Rendben - szólt Marshall. - Akkor beszéljünk előbb erről Kasephről, aztán meg Susanról és Patről. Bernice elővette a jegyzetfüzetét. Mi is a keresztneve ennek Kasephnek? Weed elgondolkozott. - Alex, Alán, Alexander... valami ilyesmi - Tehát A-val kezdődik. - Igen. - És kicsoda ez a Kaseph? - kérdezte Marshall. - Ő az, aki lecsapta a kezemről Susant. - De mit csinál? Hol dolgozik? Weed a fejét rázta. - Nem tudom. De az biztos, hogy tele van dohánnyal. Hallottam, hogy ingatlanokat akar vásárolni Ashton-ban, meg minden. Befolyásos ember, első pillantásra látszik rajta. - Eszébe jutott még valami. - Ja,igen. Susan azt is mondta, hogy át akarja venni az uralmat a város fölött... - Ashton fölött? - Azt hiszem igen. Bernice megkérdezte: - És hova valósi ez a Kaseph? - A keleti partról jött. Úgy tudom, New Yorkból. Olyan igazi nagyvárosi fickó. Marshall odaszólt Bernice-nek: - Figyelmeztess majd, hogy hívjam föl Al Lemley-t a Timesnál. Ha valóban New York-i, akkor ő utána tud nyomozni. Aztán megint Weedhez fordult. - Mit tudsz még róla? - Hát... furcsa egy ember. Olyan furcsa dolgai vannak. Marshall kezdte elveszteni a türelmét. - Hogy érted ezt? Weed nyugtalanul izgett-mozgott a székében. - Olyan, mint valami guru, mint valami sámán. És Susant is belevitte ezekbe a dolgokba... Bernice segíteni próbált neki: - Keleti misztika? - Igen... - Pogány vallások, meditáció? - Igen, igen, ez az. Kaseph nagyon értett az ilyesmihez. Ó is meg az a professzornő az egyetemről. Mi is volt a neve... - Langstrat. Weed arca felderült. - Igen, így hívják. - Volt valami kapcsolat Langstrat és Kaseph között? Ismerték egymást? - Persze. Együtt tanítottak egy esti tanfolyamon, Susan is oda Járt. Kaseph meghívott vendégelőadó volt, vagy valami ilyesmi. Mindenki a hatása alá került. Elég ijesztő volt. - Rendben, tehát Susan is járt erre a tanfolyamra... - És teljesen megbolondult, mondom, teljesen. Mintha kábítószeres lett volna. Attól fogva nem is tudtam normálisan beszélni vele. Mintha egy másik világban járt volna. Weed kezdett belelendülni. - Ez aztán végképp betett nekem. Susan meg a többlek elkezdtek titkolózni, rébuszokban beszélni, hogy semmit se értsek abból, amiről éppen szó volt. Mindig azt mondta nekem, hogy nem vagyok felvilágosult és úgysem érteném. Odáig volt Kasephért és a fickó meg kihasználta ezt. Most már az övé. Mindennek vége közöttünk. - És Langstrat? - Kaseph volt a vezéregyéniség, ő volt a guru. Langstrat csak báb volt a kezében. - Tehát mindezek után Susan elkérte a telefonszámodat és föl is hívott. - Hallanotok kellett volna, milyen ijedt volt a hangja - tette hozzá Weed. - Azt mondta, bajban van, és megkért, hogy lépjek veletek kapcsolatba, mondjam el. amit tudok. Ja, és azt Is mondta, hogy tud valamit Patről.

110 - Nem mondta, hogy mit? - kérdezte izgtottan Bernice. - Nem, semmit nem mondott. Csak azt. hogy mindenképpen beszélni akar veled. - De hát akkor miért nem hív föl, csak úgy? Weednek erről megint eszébe jutott valami. - Attól fél, hátha lehallgatják a telefonotokat. Egy pillanatra csönd lett. Marshall és Bernice nem tudták, komolyan vegyék-e ezt a megjegyzést. Weed még hozzátette: - Azért hívott engem, hogy én közvetítsek, hogy velem üzenjen. - Mert te lennél az egyetlen, akiben még bízik? - kockáztatta meg Marshall. Weed vállat vont. Bernice megkérdezte: - És te tudsz valamit Patről? Nem mondott róla Susan valamit, amíg még együtt jártatok? Weed egyik leggyengébb pontja volt, hogy nehezen tudott visszaemlékezni dolgokra. - Hát... Susan és Pat jóban voltak egymással, legalábbis egy darabig. Aztán Susan odacsapódott Kaseph társaságához és eltávolodott tőlünk. Attól fogva megromlott a viszony kettejük között is. Azt mondogatta, hogy Pat, hm... nincs megvilágosodva és az útjába akar állni, akárcsak jómagam. Marshallnak eszébe Jutott valami és nem várta meg, míg Bernice megelőzi a kérdéssel: - Tehát mondhatjuk úgy. hogy Kashephék ellenségüknek tekintették Patet? Weednek megint eszébe Jutott valami. - Pat valóban hajthatatlannak mutatkozott és az útjukba került. Emlékszem, egyszer nagyon összevesztek. Pat nem bízott Kasephben és váltig állította, hogy Susan teljesen az ő hatása alatt áll. Egyszer négyszemközt beszélgettem Pattel, arról, hogy Susan mibe keveredett bele. Pat nagyon el volt keseredve emiatt, akárcsak én. Szerintem sokat veszekedhettek, mígnem Susan kiköltözött a koleszból és lelépett Kasephfel. Simán otthagyta az egyetemet! - Voltak Patnek ellenségei? Igazi ellenségekre gondolok. Weed megpróbálta előkotorni az emlékeit. - Talán... Miután Susan eltűnt a színről, Pat azt mondta nekem, hogy utána fog járni a dolognak. Úgy tudom, fölkereste néhányszor Langstrat professzort. Aztán egyszer megint öszetalálkoztunk. Ott ült az egyetemi presszóban a campuson, úgy nézett ki, mint aki már napok óta nem aludt. Megkérdeztem, hogy van. de alig akart szóba állni velem. Kérdeztem, hogy áll a nyomozásával, azt mondta, fölhagyott vele, nem érdekli az egész. Kicsit furcsálltam, hiszen előtte meg annyira odavolt. Azt mondtam neki: - Csak nem ijesztettek rád? - De csak annyit válaszolt, hogy úgyse érteném. Még beszélt egy oktatóról, aki segít neki. Megértettem a célzást, hogy ne avatkozzam a dolgaiba. Végül ott is hagytam. - És nem tűnt furcsának a viselkedése? - kérdezte Bernice. -Olyan volt mint máskor? - Ha korábban nem lett volna annyira Kasephék ellen, azt lehetett volna gondolni, hogy ő is közéjük tartozik. Olyan kába, kifejezéstelen tekintettel nézett. - Mikor? Mikor történt, hogy ilyen állapotban láttad? Weed nagyon Jól tudta, de nehezére esett ki is mondani. -Nemsokkal azelőtt, hogy halva találták. - És nem volt olyan benyomásod, hogy fél? Az ellenségeitől, vagy valami mástól? Weed megpróbált visszaemlékezni. - Nem nagyon akart beszélni velem. De aztán még egyszer összefutottunk kicsit később. Meg akartam kérdezni tőle, mit tud Susanról, de úgy tett, mintha valami útonálló lennék. Hagyjon békén!" - kiabálta, el akart szaladni. Végül is fölismert. Idegesen nézegetett körbe, mintha attól félne, hogy valaki követi... - Kicsoda? Nem mondta, hogy kicsoda? Weed a plafont nézegette. - Hát... milyen nevet is mondott? Bernice előrehajolt, úgy leste, mit fog mondani. -- Ki volt az? - Thomas... valami Thomas nevű fickó. - Thomas! A vezetéknevét nem mondta? - Nem emlékszem rá. Nem ismerem a fickót, sose láttam. De úgy tűnt, mintha üldözte volna Patet, talán meg is fenyegette, nem tudom. Nagyon félt valamitől, az biztos. - Thomas - suttogta maga elé Bernice. - Tudsz még valamit erről a Thomasról? - Sose láttam... Pat nem mondta, hogy kicsoda, nem mondta, honnan ismeri. De azért elég furcsa volt. Egyik pillanatban úgy beszélt róla, mint élete legnagyobb élményéről, a másik pillanatban meg azt mondta, hogy üldözi őt és menekült előle. Bernice felugrott. - Úgy emlékszem, volt itt valahol egy oktatói névjegyzék. - Kiviharzott a másik

111 helyiségbe és turkálni kezdett a polcokon elhelyezett iratok között. Weed elcsöndesedett. Fáradtnak látszott. - Jól van Kevin - mondta neki Marshall biztatólag. - Nem tudom, fontos-e... - Minden apróság fontos lehet. - Pat oktatójáról van szó... szerintem Kasephék embere lehetett. - De hiszen Pat nem akart közéjük keveredni! - Igen, ez igaz. Marshall témát váltott. - És te hogy kerültél kapcsolatba Kasephékkel? Azon kívül, hogy Susannal jártál? - Sehogy. Nem akartam belekeveredni. - De te is jártál valamilyen tanfolyamra... - Igen, könyvelést tanultam. De mikor aztán sűrűsödni kezdtek a dolgok, mikor Pat öngyilkos lett, akkor gyorsan otthagytam az egészet. Nem akartam, hogy én legyek a következő. - Lehajtotta a fejét. - Azóta pokol az életem. - Dolgozol? - Igen, a Gorst Brothers fatelepén, Baker mellett. Nem hiszem, hogy valaha is látni fogom még Susant. Marshall elővette a noteszét. - Kapcsolatban kell maradnunk. Hadd írjam fel a címedet és a telefonszámodat! Weed lediktálta az otthonit is meg a munkahelyit is. - Ha nem lennék egyik helyen sem, akkor a bakeri Örökzöld Tavernában megtaláltok. - Oké. Ha hallasz valamit Susanról, azonnal értesíts. Akár éjszaka is. - Átadott Weednek egy névkártyát. Bernice közben ráakadt a névjegyzékre és visszajött. - Marshall, telefonod van: azt hiszem, sürgős. - Aztán Weedhez fordult. - Kevin, mi meg addig nézzük át a névjegyzéket. Talán megtaláljuk benne az emberünket. Marshall felvette a kagylót. - Hogan. - Halló, itt Ted Harmel. Marshall előkotort egy tollat. - Szia, Ted! De örülök, hogy hívsz! - Hallottam, hogy beszéltél Eldonnal... - Eldon meg veled, igaz? Harmel sóhajtott. - Most leszel bajban, Hogan. Úgy döntöttem, hogy megcsinálhatjuk azt az interjút. Van nálad egy toll? - Mondhatod. Mire Marshall befejezte a telefonbeszélgetést, Bernice már ki is kísérte, el is búcsúztatta Weedet. - Jutottatok valamire? - kérdezte Marshall. - Semmire. A listán se vezetéknévként, se keresztnévként nem szerepel Thomas. - Nem baj, talán majd később fény derül a kilétére. - Ki volt az a telefonban? - Ted Harmel! - Bernice felkapta a fejét, Marshall pedig felmutatta a papírlapot. - Találkozni akar velem holnap, valami elhagyatott helyen. Lerajzoltatta velem, hogy hol. Üldözési mániája van, akárcsak a többieknek. Még azt csodálom, hogy nem álruhában kell mennem. - Egyébként semmit nem mondott? - Telefonban nem. Azt mondta, csak négyszemközt hajlandó beszélni. - Marshall előrehajolt egy kicsit, úgy mondta: - Ő is azt hiszi, hogy lehallgatják a telefonunkat. - És hogy lehetne ezt ellenőriztetni? - Ez hadd legyen a te feladatod. És szeretném, ha elintéznél még néhány dolgot. - Bernice elővette a jegyzetfüzetét, hogy felírja, amiket Marshall mond. - Nézd meg a New York-i telefonkönyvben... - Már megnéztem. Nem szerepel benne A. Kaseph név. -Akkor ezt kipipálhatod. Következő. Ellenőrizni kellene a helyi ingatlanértékesítő irodákat. Ha Weednek igaza van és Kaseph valóban telkeket akar vásárolni, akkor ott is tudni fognak erről. Én meg majd

112 megnézem az árfolyamokat. -Hm. - És akkor már egyúttal próbáld megtudni, hogy ki az új tulajdonosa a Joe's Market élelmiszer áruháznak. - Hát nem Joe? - Nem. A régi tulajdonos Joe és Angelina Carlucci volt. Meg kellene tudnunk, hová mentek és ki az új tulajdonos. Próbálj meg egyenes válaszokat kapni. - Te meg föl akartad hívni a barátodat a Timesnál... - Igen, Lemley-t. - Marshall fölírta magának. -Ennyi? - Egyelőre ennyi. És közben jó lenne, ha az újsággal is törődnénk valamicskét. Egész idő alatt - Weed megérkezésétől kezdve eddig a legutolsó beszélgetésig - Carmen az asztalnál ült, szorgalmasan dolgozott, és úgy tett, mintha egy szót sem hallott volna. Másnap délelőtt nagyon feszes munkatempót kellett diktálni a határidők betartása miatt, de délre sikerült befejezni a tördelést, az anyagot leadták a nyomdába és az élet visszatért a normális kerékvágásba. Marshall fölhívta volt kollegáját Lemley-t a New York Timesnál. Mindent elmondott neki Kasephről, amit csak tudott, és Lemley megígérte, hogy azon nyomban utána fog nézni. Marshall letette a kagylót, másik kezével fölkapta a zakóját és már indult is a Ted Harmellal megbeszélt találkozóra. Bernice is ment, intézte a dolgait. Leparkolt a piros Toyotájával a Joe's Market - illetve az újabb nevén Ashton Élelmiszer Áruház - parkolójában és bement az üzletbe. Vagy félóra elteltével ismét megjelent, beszállt a kocsijába és elhajtott. Teljesen fölöslegesen töltötte az idejét: senki nem tudott semmit, az üzletvezető nem volt benn és nem is tudták megmondani, várhatóan mikor jön vissza. Volt eladó, aki nem is hallotta Joe Carlucci nevét, mások hallották ugyan, de nem tudták, mi történt vele. Végül az üzletvezető-helyettes rászólt, hogy ne zaklassa az alkalmazottakat munkaidőben. A következő helyszín a Johnson-Smythe Ingatlan Ügynökség volt. Az irodájuk Ashton üzleti negyedének legszélén, egy erre a célra átalakított családi házban volt. A bájos kis előkert közepén hatalmas cédrusfenyő magasodott. Bernice belépett a kapun, melyre régies, fából készült levélszekrény volt erősítve. Bent barátságos meleg volt és csönd. A volt nappaliban két íróasztal árválkodott, pillanatnyilag senki nem volt a szobában. Körben faliújságok voltak kifüggesztve, rajtuk eladó házak képei, mindegyik alatt egy kis kártya a ház adataival, milyen a kilátás, milyenek a bevásárlási lehetőségek és végül, de nem utolsósorban - az ár. És micsoda árak! Bernice bekukkantott a szomszéd szobába, ami régen ebédlő volt. Az íróasztal mellett egy fiatal hölgy állt. Rámosolygott Bernice-re. - Segíthetek valamiben? Bernice visszamosolygott és bemutatkozott. - Szeretnék megkérdezni valamit, bár lehet, hogy egy kicsit furcsállni fogja. - Parancsoljon. - Az elmúlt évben nem álltak valamilyen üzleti kapcsolatban egy bizonyos A. Kaseph nevű úrral? - Hogy írják a nevét? Bernice lebetúzte a nevet. - Tudja, egy személyes ügyben keresem az illetőt. Gondoltam, esetleg önöknek megvan a telefonja, vagy a címe... A hölgy leírta a nevet egy kis cédulára. - Én még új vagyok itt, de mindjárt megkérdezem Rosemary-t. - Közben átnézhetem a mikrofilmjeiket? - Persze. Tudja, hogy kell kezelni? -Igen. A hölgy hátrament. Rosemary - a főnöknő - a hálószobában rendezte be az irodáját. Bernice hallotta, hogy éppen telefonál. Eltarthat egy darabig, amíg befejezi. Bernice a mikrofilm-leolvasóhoz lépett. Hol is kezdje? A falon kifüggesztve volt egy Ashton térkép, azon megkereste a Joe's Marketet. A kis celluloid szalagok városrészenként, kerületenként és azon belül utcánként voltak csoportosítva. Bernice a térkép segítségével nagy nehezen kikereste a megfelelő tekercset és éppen be akarta tenni a leolvasóba. - Elnézést - szólt rá egy hang. Rosemary volt az, nagyon zord arcot vágott. - Miss Krueger, attól tartok, hogy a mikrofilmes berendezést csak az irodai alkalmazottak használhatják. Ha kíváncsi valamire, akkor inkább hozzám forduljon...

113 Bernice megpróbálta megőrizni a hidegvérét. - Bocsánat. Csak szerettem volna megtudni, ki a Joe's Market új tulajdonosa. - Azt nem tudjuk. - Gondoltam, a filmeken rajta lehet valahol. - Nem hiszem. Jó ideje nem újítottuk fel az adatbankot. - Nem nézhetnénk meg mégis? Rosemary mintha meg sem hallotta volna a kérdést. - Van még valami, amiben segíthetek? Bernice nem hagyta magát. - Az eredeti kérdésem tulajdonképpen az lett volna, hogy volt-e valamilyen üzleti kapcsolatuk az elmúlt év során egy A. Kaseph nevú illetővel? - Nem, sosem hallottam ezt a nevet. - Talán az egyik kollegája... - Ők sem hallottak róla. Bernice már nyitotta a száját, hogy tovább kérdezzen, de Rosemary elébe vágott: - Tudnék róla. Ismerem az ügyfeleinket. Bernice-nek eszébe jutott még valami. - És nincs egy olyan katalógusuk, ahol... - Nincs - válaszolt Rosemary kurtán. - Van még kérdése? Bernice megelégelte az udvariaskodást. - Úgy látom, kedves Rosemary, még ha volna is, maga akkor sem lenne hajlandó válaszolni rá. Most pedig elmegyek, úgyhogy fellélegezhet. - Sarkon fordult és elviharzott. 20 Marshall attól félt, hogy tönkremennek a Buick lengéscsillapítói. Ezen az úton több volt a gödör, a kátyú, mint a sima felület. Úgy tűnt, hogy már az erdészeti vállalat sem nagyon használja, csak a vadászok meg a kirándulók, akik meg ismerik annyira, hogy ne akadjanak el. Marshall a kilométerórára pillantott. Szörnyű lassan lehet haladni az ilyen utakon! Marshall végigzötykölődött még egy kanyaron, végül meglátott az út szélén egy leparkolt autót. Egy öreg Valiant - ez az! Marshall odaállt mellé. Ted Harmel kiszállt a Valiantból: kopott farmer, csizma, ellenzős sapka volt rajta. Kimerültnek és főleg rémültnek tűnt, akárcsak a telefonban. - Hogan? - kérdezte. - Igen - válaszolt Marshall és kezet nyújtott. - Gyere - mondta Harmel és elindult az erdő felé. Marshall követte. Egy kis ösvényen haladtak, hatalmas fák között, ledőlt fatörzseken, sziklákon, dús aljnövényzeten keresztül. Marshall öltönyben volt és a cipője sem kifejezetten erre a célra készült, mégsem akart panaszkodni. Örült, hogy a nagy halat a hálójában tudhatja. Végül Harmel úgy ítélte meg, hogy most már biztonságban vannak és leült egy viharvert farönkre. Marshall odatelepedett mellé. - Köszönöm, hogy felhívtál Ted. - Nem ismerjük egymást - szögezte le Harmel nyersen. -Rendben? - Ahogy akarod. - Tehát, mit tudsz rólam? - Nem sokat. A Hírmondó szerkesztője voltál, volt az az ügyed Eugene Baylorral és az egyetemi tanáccsal, jóban vagy Eldon Strachannel... - Marshall röviden elmondott mindent, amit tudott, nagyjából azt amit a Hírmondó régi számaiban olvasott Bernice-szel Harmel bólintott. - Igen, így igaz. Eldon és én barátok vagyunk. Ugyanazokon a dolgokon mentünk keresztül és ezért van közöttünk egy bizonyos bajtársi kapcsolat Is. Ami pedig Mariának, Adam Jarred lányának a molesztálását illeti - rendkívül különös egy ügy volt. Nem tudom ki és hogyan, de valaki rávette a lányt, hogy a rendőrségen ellenem valljon. És aztán szép csöndben elsimították az ügyet, pedig bűncselekménnyel vádoltak! Az ilyet nem szokták csak úgy annyiban hagyni. - De miért vádoltak meg? Mit követtél el ellenük? - Túl sokat tudtam. Marshall, amiket Juleenről és a többiekről mondtál, az mind igaz. Valóban létezik ez a titkos társaság. Tulajdonképpen ez egy kiterjedt hálózat. Senkinek nincs titka a többiek előtt. A csoport

114 mindent tud rólad, figyelik, mit csinálsz, mit beszélsz, mire gondolsz, miket érzel. Végső céljuk eljutni oda, amit ők Egyetemes Elmének neveznek. Ennek az eszmének az a lényege, hogy a föld lakossága óriási evolúciós ugrás előtt áll és előbb vagy utóbb minden össze fog olvadni egyetlen, mindent magába foglaló aggyá, egyetlen transzcendens tudattá. - Harmel megállt és Marshallra pillantott. - Csak fecsegek összevissza, ahogy épp az eszembe jut. Érthető azért valamennyire? Marshall próbálta összevetni Harmel szavait azzal, amiket eddig hallott. - És ennek a hálózatnak a tagjai mindannyian ugyanezeket a nézeteket vallják? - Igen. Az egész dolog az okkult tudományokon, a keleti misztikán, a kozmikus tudat elvén alapul. Ezért meditálnak, ezért végeznek pszichoanalízist és ezért próbálják egybeolvasztani az elméjüket... - Ez az, ami Langstrat összejövetelein folyik? - Pontosan. Mindenki aki bekapcsolódik a hálózatba, keresztülmegy bizonyos dolgokon. Juleen összejövetelein megtanulják, hogyan lehet különböző tudatállapotokba kerülni, hogyan lehet koncentrálni a pszichikai erőt, hogyan lehet kilépni a test börtönéből. Volt, hogy egyszerre csak egy emberrel foglalkozott, volt, hogy többel, de afféle guruként mindig ő volt a vezető és mi mindannyian a tanítványai voltunk. Egy összefüggő növekvő organizmussá váltunk és megpróbáltunk egyesülni az Egyetemes Elmével. - Hogy is mondtad... egybeolvasztottátok az elméteket? - Igen, telepatikus érzékeléssel. A lényeg az, hogy a gondolataiddal, az életeddel nem te rendelkezel. Csak egy rész vagy az egészben. Juleen nagyon érti ezeket a dolgokat. Minden gondolatomat ismerte. Uralkodott rajtam... - Harmelnek láthatóan nehezére esett ezekről beszélnie. Feszültté vált, lehalkította a hangját és dadogott. - Lehet, hogy még most is a kezében tart. Néha még mindig hallom, ahogy szólít... Ott motoszkál az agyamban. - A többieket is az uralma alatt tartotta? Harmel bólintott. - Igen. Itt mindenki mindenkin uralkodik és előbb vagy utóbb az egész várost az uralmuk alá fogják vonni. Előre látom. Aki az útjukba kerül, az egyszercsak eltűnik a színről. Itt van például Edie. Rögtön erre gondoltam, amikor mondtad, hogy váratlanul elment. - De hát miféle veszélyt jelenthetne számukra Edie? - Talán az első lépés, hogy megszabaduljanak tőled. Nem lepne meg! Először kimozdították Eldont, aztán engem, majd Jeffersont... - Ki az a Jefferson? - A járásbíró. Nem tudom, hogy csinálták, de váratlanul úgy döntött, hogy nem indul az újraválasztásáért. Eladta a házát, elköltözött és azóta se híre se hamva. - És így Bakert választották meg... - Ő pedig már tagja a hálózatnak és az uralmuk alatt van. - És te tudtad ezt, amikor szép csöndben elsimították az ellened felhozott vádakat? Harmel bólintott. - Azt mondta, nagyon kellemetlen helyzetbe tudna hozni, ha átadná az ügyemet a megyei ügyészségnek. Pedig jól tudta, hogy hamis a vád! De sarokba szorított és nem maradt más lehetőségem. El kellett hagynom a várost. Marshall elővette a jegyzetfüzetét és a tollat. - Ki van még, aki közéjük tartozik? Harmel a távolba révedt. - Ha túl sokat beszélek, végül még rájönnek, hogy tőlem tudod. Neked kell kinyomoznod. Csak annyit tehetek, hogy adok néhány támpontot. Nézz körül a polgármester háza táján meg a városi elöljáróságon. Nézd meg, kik az új emberek és kiknek a helyére Jöttek. Az utóbbi Időben sok személycsere történt. Brummelről tudsz, nem? - Igen, Brummelről, Youngról, Bakerről tudok. - Nézz még utána a megyei földügyi biztosnak és az Independent Bank Igazgatójának... - Harmel gondolkozott. - És a megyei számvevőnek Is. - Ezek már rajta vannak a listámon. - Az egyetemi tanács tagjai? - Ők is. De mondd csak, nem a köztetek kialakult nézeteltérés miatt üldöztek el a városból? - Csak részben amiatt. A fő ok az volt, hogy kikerültem az ellenőrzésük alól. Az útjukban voltam. A

115 hálózat pedig gondoskodott arról, hogy ne árthassak nekik. Bizonyítékaim nincsenek, de akkor sem mennék semmire, ha lennének. Túl nagy falat ez nekem! Olyan ez az egész, mint egy hatalmas organizmus, egy állandó növekedésben lévő rákos daganat. Hiába próbálod elpusztítani az egyik részét, az egésznek nem árthatsz. Ott vannak mindenütt, minden szinten. Mondd, vallásos vagy? - Bizonyos értelemben Igen. - Szükséged lesz arra, hogy sajátos eszközökkel harcolj ellenük. Itt szellemi erőkről van szó, Hogan! Itt nem számítanak az érvek, a törvények, az erkölcsi elvek. Nem hisznek ők semmiféle Istenben - ők maguk az Isten. - Harmel szünetet tartott, hogy egy kicsit megnyugodjon, aztán témát váltott. - Úgy kerültem kapcsolatba Juleennel, hogy egy cikket akartam írni az ő úgynevezett tudományos munkájáról. Érdekelt a dolog, a parapszichológia meg azok a rendkívüli jelenségek, amikkel ő foglalkozik. Elkezdtem járni az összejöveteleire. Engedtem, hogy analizálja a kisugárzásomat, az energiamezőmet. Engedtem, hogy behatoljon az elmémbe és egyesítse a gondolataimat az övéivel. Úgy voltam vele, hogy majd lesz belőle egy jó kis cikk, de rajtavesztettem. Túlságosan belebonyolódtam és már nem volt visszaút. Egy idő után beletanultam abba, hogyan lépjek ki a testemből, hogyan beszéljek az oktatóimmal... - Harmel elhallgatott. - Hiába is mondom, sosem fogod elhinni. Pedig Marshall közel állt ahhoz, hogy elhiggye. - Mondd csak el! - szólt határozottan. Harmel a fogát csikorgatta és fölnézett az égre. Elsápadva hebegett-habogott. - Hogan - mondta végül. - Úgyse tudsz tenni semmit. Nem mondhatom el! Megtudnák! - Kik tudnák meg? - A hálózat. - De hát itt vagyunk ezen a teljesen elhagyatott helyen, Ted! -Az nem érdekes... - Azt mondtad, oktatók. Kik ezek? Harmel remegve ült és félelem ült ki az arcára. - Hogan -mondta végül. - Úgysem tudnál szembeszállni velük. Nem mondhatom el! Megtudnák! - De hát kikről beszélsz? Legalább annyit mondj el! - Nem tudom, mennyire valóságos dolgok ezek - motyogta Harmel. - De egyszerűen... itt vannak és kész. Belső tanítók, szellemi vezetők, felső mesterek... sokféle nevük van. Aki Juleen tanításait hosszabb ideig hallgatja, az garantáltan találkozik velük. A semmiből lépnek elő, beszélnek az emberhez, sokszor éppen meditáció közben. Előfordul, hogy az ember elképzeli maga előtt, hogy hogy néznek ki, de aztán önálló életre kelnek... és már nem a képzelet termékei többé. - De hát micsodák ezek? - Lények... személyek. Néha olyanok, mint a valóságos emberek, néha csak a hangjukat lehet hallani, néha csak érezni lehet a jelenlétüket - mint a szellemekét, gondolom. Lehet, hogy Juleen irányítja őket, de az is lehet, hogy ők irányítják Juleent. Nem lehet elrejtőzni, elmenekülni előlük semmiképpen. Ők is részei a hálózatnak és a hálózat pedig mindent tud, mindent az ellenőrzése alatt tart. Juleen teljesen az ellenőrzése alatt tartott engem. A feleségem, Gall is azért hagyott el, mert ő kettőnk közé állt. Mindent úgy csináltam, ahogy Juleen mondta nekem... Ha fölhívott az éjszaka közepén, hogy menjek át hozzá, én mentem. Azt mondta, ne közöljem le ezt a cikket, és én nem közöltem le. Megmondta, miket írjak az újságba, és én megtettem, pontosan úgy, ahogy ő mondta. Az uralma alatt voltam. Ha azt mondta volna, itt egy pisztoly, lőjem le magamat, lehet, hogy még azt is megtettem volna. Ismerned kellene ahhoz, hogy megértsd, amit mondok. Marshallnak eszébe jutott az az eset, amikor Langstrat kizavarta őt az órájáról. Csak állt ott az előadóterem előtt és maga sem értette, hogy is került oda. - Azt hiszem értem, amit mondasz, Ted. - Történt egyszer, hogy Eldon pénzügyi visszaélésekre derített fényt. Utánanéztünk a dolognak és bebizonyosodott, hogy Igaza van. Az egyetem a teljes pénzügyi csőd felé haladt, és biztos vagyok benne, hogy ez máig sem változott meg. Eldon megpróbálta megállítani ezt a folyamatot, tisztázni akarta a dolgot. Én meg segítettem neki. Juleen nekem támadt és mindenfélével fenyegetett. Azon voltam, hogy mindkét félnek a kedvében járjak. Olyan volt ez, mintha bensőmben kettészakadtam volna. És ekkor történt, hogy elhatároztam, soha többé nem engedem, hogy mások uralkodjanak rajtam, sem a hálózat, sem senki más. Újságíró vagyok, gondoltam magamban, a saját belátásom szerint kell

116 megírnom a dolgokat. - Ők pedig erre akcióba léptek. - Igen. Nagyon váratlanul ért. Illetve azért nem olyan nagyon. Amikor megjelent a rendőrség az irodámban, hogy letartóztassanak, szinte már tudtam is, miről van szó. Olyan dolog volt ez, arhlt sejthettem volna Juleen és a többlek fenyegetései alapján. Bár nem ez volt az első eset, hogy megfenyegettek. - Milyen más ügy miatt fenyegettek még meg? - Például eléggé zavarosnak tűnt nekem a városi Ingatlanokkal kapcsolatos nyilvántartás, az ingatlanügynökségeknél, az adóhivatalnál... Nem jártam a dolog végére, de nem tetszettek nekem az ingatlanpiac ügyletei. Az ingatlanpiac ügyletei Bernice-nek sem tetszettek. Ahogy leparkolt a Tyler and Sons ingatlanügynökség irodája előtt, Albert Tyler, a tulajdonos már éppen az ajtót zárta és készülődött, hogy elmenjen. Bernice letekerte az ablakot és megkérdezte: - Mondja, nem ötig vannak nyitva? Tyler megvonta a vállát. - Csütörtökön nem. Bernice a bejárati ajtón kifüggesztett táblára pillantott. - De hiszen az van kiírva, hogy hétfőtől péntekig tíztől ötig. Tyler kicsit ingerült lett. - Mondom, hogy csütörtökön nem! Bernice észrevette, hogy az épület mögött Tyler fia, Calvin éppen akkor Indult el a Volkswagenjével. Kiszállt, odament és leintette a kocsit. Calvin kényszeredetten megállt és letekerte az ablakot. - Igen? - Nem ötig szokott nyitva tartani az iroda csütörtökönként? Calvin vallat vont és egy grimaszt vágott. - Mit csináljak? Ha azt mondja az öreg, hogy menjünk haza, akkor hazamegyünk. -Azzal elhajtott. Az öreg" Tyler beszállt a Plymouthjába. Bernice integetve odaszaladt hozzá. Tyler most már tényleg bosszús volt. Letekerte az ablakot és mogorván mondta: - Kisasszony, zárva vagyunk és haza kell mennem! - Csak át akartam nézni a mikrofilmes adattárat. Szükségem volna néhány információra. Tyler megrázta a fejét. - Nem tudok segíteni. Különben Is elromlott a mikrofilm berendezésünk. - De Tyler föltekerte az ablakot, gázt adott és elhajtott. Bernice mérgesen kiabált utána: - Talán ideszólt Rosemary? Visszament a kocsijához. Marad a Csúcs ingatlanügynökség. Bernice tudta, hogy a tulaj csütörtök délutánonként baseballra jár. Talán a többiek nem tudják, kicsoda ő. Harmel elkeseredettnek és megviseltnek látszott. - Ki fognak készíteni Hogan. Megvannak hozzá az összeköttetéseik: Nézd, itt vagyok én: mindenemet elvesztettem, a feleségemet, a családomat... félretettek az útjukból. És ugyanezt fogják veled is tenni. Marshall válaszokat akart, nem volt kíváncsi erre a panaszos beszédre. - Mit tudsz egy Kaseph nevú illetőről? Harmel arcára ellenszenv ült ki. - Nyomozz utána! Lehet, hogy minden bajnak ő a forrása. Juleen imádta őt. Ahogy mi követtük Juleent, ő ugyanúgy követte Kasephet. - Nem tudsz arról, hogy ingatlanokat akart volna vásárolni Ashton környékén? - Annyi bizonyos, hogy naphosszat az egyetem környékén lófrált. - Az egyetemen? Folytasd. Sose jutottam hozzá, hogy utánanézzek, de valami folyik az egyetemen. Beszélték, hogy a Hálózat prominens személyiségei teljesen át fogják venni az egyetem irányítását. És úgy tűnt nekem, hogy Eugene Baylor nagyon intenzív pénzügyi tárgyalásokat folytatott Kasephfel. - Kaseph meg akarta venni az egyetemet? - Még nem vette meg. De nagyon sok ingatlant vásárolt a városban. - Például?

117 -Például családi házakat, de én sem tudok sokkal többet. Mint mondtam, ellenőrizni kellene az adóhivatalnál vagy az Ingatlanügynökségeknél a nyilvántartásokat, hogy miket vásárolt még föl. A pénze megvan rá, az biztos. - Harmel elővett egy gyűrött, barna borítékot a zakója belső zsebéből. - Ezt pedig átadnám neked. -Mi ez? - Átkozott egy valami. Akinél van, azzal szörnyűségek történnek. Ernie Johnsontól kaptam, Eldon könyvelő barátjától. Gondolom, Eldon elmesélte, mi történt vele. - Igen, mondta, hogy meghalt. - Johnson megszerzett bizonyos anyagokat az egyetem könyvelési osztályáról. Marshall alig akarta elhinni, hogy ilyen szerencséje legyen. -Hát ez nem igaz! Eldon tudott erről? - Nem, én is éppencsak átfutottam. Legjobb lesz, ha, égy könyvelési szakemberrel együtt nézed át. Nekem így nem sokat mondott... És szerintem legalább a féle hiányzik. - Kiindulásnak Jó lesz. Köszönöm. - Egyébként van egy teóriám ezzel kapcsolatban, ha érdekel. Kaseph megjelenik Ashtonban és mindent meg akar venni, amit csak lehet. De az egyetemen föl sem merül az eladás gondolata. A következő lépésben, Baylornak köszönhetően olyan komoly pénzügyi nehézségekbe kerülnek, hogy az eladás látszik az egyetlen lehetséges megoldásnak. Kaseph ajánlata nem irreális és az egyetemi tanács tagjai most már hajlanak arra, hogy igent mondjanak. Marshall kinyitotta a borítékot és végiglapozta a számokkal teleírt fénymásolt oldalakat. - Szóval nem találtál benne semmilyen használható nyomot? - Nincs is rá szükség. Inkább azt kellene megtudni, ki áll a tranzakciók mögött. Kasephnek annyi a barátja meg cinkostársa az egyetemen, hogy nem csodálkoznék, ha az egész egyetemet eladnák neki. - De hát mit akarhat egy Ilyen ember ezzel a kisvárossal vagy az egyetemmel? - Hogan! Egy fickó akinek ekkora befolyása és ennyi pénze van, az megszerezheti magának Ashtont és azt tehet vele, amit csak akar. És ez a dolog már folyamatban van. - Honnan tudod? - Nézz csak utána. 21 Bernice sietett. A Csúcs Ingatlanügynökség irodájának hátsó szobájában ült a mikrofilm-olvasó előtt. Elől az ügyfélszolgálati szobában Carla eléggé új volt mind a szakmában, mind a városban ahhoz, hogy bevegye Bernice meséjét, hogy az egyetemen dolgozik és helytörténeti adatokra van szüksége. Semeddig sem tartott, míg Carla megmutatta Bernice-nek, mit hol talál és hogy kell használni a mikrofilm-berendezést. Aztán magára hagyta Bernice-t. aki rögtön munkához látott. Nagy szerencséje volt: a többi irodában az ingatlanokat csak hely szerint tartották nyilván. Itt viszont volt egy ábécés katalógus is a tulajdonosok neve szerint. Kaseph. Bernice kikereste a mikrofilm katalógusban a K betűt. Behelyezte a celluloid szalagot a leolvasóba és csavarni kezdte elóre, hátra. Kw... Kh... Ke... Ka... Ez az. Gyerünk Bernice! Kaseph név nem szerepelt. - Hogy boldogul? - szólt be Carla elölről. - Remekül - válaszolt Bernice. - Eddig még nem sok mindent találtam, de legalább tudom, mit, hol keressek. Itt van még a Joe's Markét. A cim alapján kikereste a megfelelő kartotékból a keresett mikrofilmtekercset, behelyezte a leolvasóba és sietve csavargatni kezdte. Itt van! A volt Joe's Markét újabb neve Ashton Élelmiszer Áruház, a kirótt adó értéke dollár, tulajdonos az Omni Részvénytársaság. És ez volt minden. Bernice ismét elővette az ábécés katalógust, elővette az Ok-Óm jelű tekercset és betette a gépbe. Olson... Omer...Omni. Omni. Omni. Omni. Omni. Továbbcsavarta a mikrofilmet, több mint száz bejegyzett ingatlan volt felsorolva egymás alatt az Omni Részvénytársaság tulajdonában. Bernice villámgyorsan jegyzetelni kezdett. Az igatlanok leírásánál használatos jogi terminológia nem sokat mondott a számára, sok kifejezést egyáltalán nem értett, de csak írt, írt, amilyen gyorsan tudott, remélve, hogy majd később el tudja olvasni a saját kézírását. Amit tudott rövidített, a jegyzetlapjai sorra teltek meg.

118 Az előtérben megszólalt a telefon, mint már több ízben eddig is, de ezúttal Carla nem kezdett könnyed fecsegésbe. Lehalkította a hangját, nagyon komolyan és szinte bocsánatkérően beszélt. Gyerünk Bernice, úgy látszik mindjárt véget vetnek a komédiának! Egy pillanat elteltével megjelent Carla. - Maga Bernice Krueger a Hírmondótól? - kérdezte minden kertelés nélkül. - Ki kérdezi? - Ez elég bután hangzott, de Bernice nem akarta, hogy rögtön kiderüljön az igazság. Carla zavarban volt. - Nézze - mondta -, most azonnal el kell mennie. - A főnöke hívta fel, igaz? - Igen, és nagyon megkérem ne árulja el neki, hogy ide engedtem. Nem tudom, miről van szó, nem tudom, miért hazudott nekem, de most meg kell kérjem, hogy távozzon. A főnököm azonnal idejön és lezárja az irattárat. Azt mondtam neki, hogy nem engedtem magát a mikrofilmekhez... - Maga egy angyal! - Hazudnom kellett maga miatt, most kérem, maga ne hozzon kellemetlen helyzetbe. Bernice összepakolta a jegyzeteit és helyére tette a mikrofilm-tekercseket. - Még csak nem is jártam itt soha. - Köszönöm - szólt még utána Carla. ahogy Bernice kirobogott az ajtón. - Kis híján kirúgtak maga miatt! Andy és June Forsythe nagyon szép, modern házban laktak a város peremén. Hank, Mary és még Jó néhányan a Maradék közül vacsorára voltak hivatalosak ma estére. Krioni, Triskal, Seth, Chimon és Mota a magas tetőgerendán ülve figyelték, mi történik a szobában. Az angyalok érezték, hogy ez a maroknyi csapat az imádkozás révén egyre nagyobb erőt képvisel. Itt voltak Johesék. Colemanék, Cooperek, Harrisék, néhány egyetemista és itt volt Ron Forsythe a barátnőjével, Cynthiával. Volt még néhány frissen megtért keresztény is, akiket most mutattak be a többleknek és folyamatosan érkeztek még mások is. Vacsora után a társaság átvonult a nappaliba. Hank és Mary elhelyezkedtek a kandalló mellett, a többiek pedig köréjük gyűltek. Sorra elmesélték, ki milyen háttérből Jött. Bill és Betty Jones elmondták, hogy egész életükben rendszeres templomba járók voltak, de csak egy éve, hogy komolyan elkötelezték magukat Jézus Krisztusnak. Az Úr szólt a szívükhöz, ők pedig engedelmeskedtek neki. John és Petty Coleman egy másik gyülekezetbe jártak korábban és egészen mostanáig nem érdeklődtek komolyabban sem a Biblia iránt, sem Jézus Krisztus iránt. Cecil és Miriam Cooper már korábban is ismerték az Urat és most örömmel vették a gyülekezet megújulását. Olyan ez, mint amikor kicserélik a defektes gumiabroncsot" - szellemeskedett Cecil. A beszámolókból kiderült, hogy a legkülönbözőbb tradíciókból, ideológiai háttérből jövő embereket most nem a különbségek érdekelték, hanem valami más: mindannyian aggodalommal figyelték Ashton sorsának alakulását. - Mintha háború lenne - mondta Andy Forsythe. - Nem tudok végigmenni az utcán anélkül, hogy ne érezzem. Mintha lándzsával döfködnének... Dan és Jean Corsi - akiket Cooperek hoztak el - ugyanezen a véleményen voltak. - Valóban így van - mondta Jean -, a Sátán Jelenlétét érzem a városban. Pont, ahogy a Biblia mondja: "mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen". Dan hozzátette: - Az a baj, hogy csak ülünk és bámuljuk, mi történik körülöttünk. Itt az ideje, hogy végiggondoljuk, mi folyik itt, megijedjünk végre, és térdre borulva kérjük az Úr segítségét. - Biztos ismeritek néhányan a fiunkat - szólt Jean. - Nagyon komoly problémái vannak. Szeretnénk, ha imádkoznátok érte. - Hogy hívják? - kérdezte valaki. - Bobby. - Jean nyelt egyet, majd folytatta. - Ebben az évben kezdte el az egyetemet és az történt vele, hogy... - Itt elcsuklott a hangja. Dan vette át a szót. elkeseredetten beszélt. - Úgy néz ki, minden gyerekkel történik valami, aki bekerül erre az egyetemre. Sose gondoltam volna, milyen furcsa dolgokat tanítanak. Nézzetek utána a dolognak, és ne engedjétek, hogy a gyerekeitek belekeveredjenek. Ron Forsythe eddig csendben ült, de most úgy

119 érezte, szólnia kell. - Értem miről beszélsz. A középiskolában is ugyanez a helyzet. A srácok olyan sátáni befolyás alatt vannak, hogy az szinte hihetetlen. Régebben a kábítószer volt a fő probléma, most már a démonok. Jean könnyekkel küzdve megszólalt. - Tudom, hogy szörnyen hangzik, de nagyon félek attól, hogy Bobbyt démonok szállták meg. - Bennem is démonok voltak - mondta Ron. - Biztosan tudom. Szóltak hozzám, hogy vegyek be kábítószert, hogy lopjak el valamit, mindenfélét. Sose mondtam el otthon, hova megyek, nem jártam haza, a lehető legfurcsább helyeken aludtam... és a lehető legfurcsább emberek társaságában. - Igen - mormogta Dán. Ugyanez van Bobbyval is. Már vagy egy hete, hogy nem is mutatkozik. - De hát hogy keveredtél bele ezekbe a szörnyűségekbe? - kérdezte Jean Ront. - Rossz társaságba kezdtem járni: még most sem vagyok biztos abban, hogy sikerült teljesen megszabadulnom tőlük. De azt tudom, mikortól kerültem a sátáni erők hatása alá: amikor egyszer jósoltattam magamnak. Akkor történt, semmi kétség. Valaki megkérdezte, nem egy bizonyos jósnővel volt-e dolga. - Nem, valaki más volt. Három éve történt, a fesztiválon. - Sajnos egyre többen vannak - sóhajtott valaki. - Ez is mutatja, hova jutott ez a város! - jelentette ki Cecil Cooper. - Lassan több itt a jövendőmondó meg a boszorkány, mint a vasárnapi iskolai tanító! - Tenni kellene valamit! - mondta John Coleman. Ismét Ron szólalt meg. - Nehéz ügy. Megtapasztaltam egyet-mást. amikor még benne voltam a dolgokban: olvasni tudtam mások gondolataiban, egyszer még a testemből is kiléptem és a város felett lebegtem... nagyon nagy szükség van az imáinkra. Jean Corsi elsírta magát. - Bobby megszállott lett... tudom! Hank úgy látta, elérkezett az idő, hogy kezébe vegye a dolgok irányítását. - Oké. Érzem, hogy nagyon nagy szükség van arra, hogy imádkozzunk a városért, és biztos vagyok benne, hogy ti is érzitek ugyanezt. És ez most a megoldás kulcsa. Ez az első lépés, amit meg kell tennünk. Mindannyian készek voltak. Volt, aki kínosnak érezte, hogy mások előtt spontán imádkozzon, volt, akinek ez már nem volt újdonság, és hangosan, bátran szólt Istenhez, volt, aki bizonyos liturgikus kifejezéseket szőtt bele az Imájába, de mindenki komolyan vette a dolgot. Aztán valaki énekelni kezdett egy imádó dalt. Akik ismerték, bekapcsolódtak, akik még nem, azok meg megpróbálták megtanulni. A tetőgerendán az angyalok velük együtt énekeltek, hangjuk simán, bársonyosan szólt, mint a csellók vagy a nagybőgők a zenekarban. Triskal Krionira pillantott és megfeszítette a bicepszét. Krioni mosolygott. Chimon kirántotta a kardját és táncra perdült, a csillogó pengével gyönyörű fénycsíkokat írt le a levegőbe a zene ütemére. Mota az égre emelte tekintetét, selymes szárnyalt kiterjesztette, kezét felemelte és átszellemülten énekelt a többiekkel. Kate csöndesen megterítette magának a konyhaasztalt: egy tányér, egy csészealj, egy csésze. Egyedül kellett ennie, alig tudott valamit lenyelni, annyira össze volt szorulva a torka is, a gyomra is. Nem baj, úgyis csak a maradékokat ette volna - legutóbbi magányos vacsorájának maradékait. Marshall alig-alig vacsorázott otthon az utóbbi időben és az étel mindig megmaradt. Úgy látszik, nem a hely szabja meg, hogy az újságíró milyen intenzitással dolgozik. Mikor Ideköltöztek ebbe a kicsi, unalmasnak tűnő városba, nem gondolták volna, hogy Marshall egész éjszakákat fog eltölteni azzal, hogy sztorik után vadászik, annál is inkább, mert korábban nem is voltak itt sztorik. Lehetséges, hogy ez fontosabb számára, mint a felesége, vagy a lánya? Sandy. Vajon hol jár ma este? Hát nem őmiatta költöztek ide? Most meg távolabb került tőlük, mint valaha, annak ellenére, hogy egyelőre még náluk lakik. Shawn részévé vált az életének, de nem úgy, mint egy jó barát, hanem mint valami rákos daganat. És bár Marshall egyszer megígérte, hogy meg fogják beszélni ezt az ügyet, Kate azóta sem tudta elmondani neki az aggodalmait. Erre persze már nem jut ideje. Minden gondolata az újság körül forog. Meg a körül a csinos, fiatal újságírónő körül. Kate odébblökte a tányérját és próbálta visszatartani a belsejéből föltörő zokogást. Nem szabad hisztizni, nem szabad sírni. Most tiszta fejre van szükség. Valamit lépni kell ebben az ügyben és a döntést neki egyedül kell meghoznia.

120 Ashton határában, a teherpályaudvar közelében volt egy öreg. elhagyatott víztorony. Tal és néhány harcosa ide húzódtak be egy kis megbeszélésre. Náthán föl-alá járkált, a hatalmas tartály visszhangozta a hangját, ahogy beszélt. - Érzem, kapitány! Az ellenség csapdát állított Hogannek. Vonzalom kezd kialakulni benne Krueger iránt. Nagyon komoly veszélyben van a családi élete. Tal bólintott. Elgondolkozva mondta: - Pontosan, ahogy várni lehetett. Rafar jól tudja, hogy szemtőlszembe hiába is támadna, ezért folyamodik ilyen kifinomultan gonosz eszközökhöz. - És meg kell hagyni, sikeresen! - Igen, - De hát mit tegyünk? Ha Hogan elveszti a családját, akkor neki vége! - Nem, azt azért nem. Meginog talán. Vagy elbizonytalanodik. De ennek oka az a sok szemét és szenny, ami a lelkét nyomja, amelynek helyét Isten Szelleme kellene, hogy betöltse. Nem tehetünk mást, meg kell várnunk, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak. Náthán a fejét rázta tehetetlenségében. Guilo ott állt mellette, Tal szavain tűnődött. Talnak természetesen igaza volt. Az ember bármikor bűnbe eshet, ha ő is akarja. - Kapitány! - szólt Guilo. - És mi van, ha Hogan elbukik? Tal nekitámaszkodott a nyirkos fémlemeznek. - Nem az a kérdés mi van, ha", hanem az, hogy mikor". Hogan és Busche most rakják le a harcunkhoz szükséges alapokat. Ha ez meglesz, Hogannek is, Buschénak is el kell buknia. Csak az ő vereségük tudja előcsalogatni Strongmant a rejtekhelyéről. Guilo és Náthán megdöbbenve néztek a kapitányra. - Föláldoznád ezeket az embereket? - kérdezte Náthán. - Csak egy időre - felelt Tal. Marshall elővette a Whitmore Egyetem könyvelési osztályáról kicsempészett adatokat tartalmazó vastag borítékot és átadta Harvey Cole-nak. Colé okleveles állami könyvszakértő volt, Marshall régről ismerte és megbízott benne. - Nem tudom, mit tudsz kezdeni vele - mondta Marshall -, de próbáld meg megtalálni benne azt, ami Ernie Johnsont megdöbbentette, és azt, hogy nincs-e benne szándékos csalás. - Hohó! - szólt Harvey. - Ez még sokba fog neked kerülni! - Majd kapsz cserébe ingyen hirdetési helyet az újságban. Mit szólsz hozzá? Harvey elmosolyodott. - Nem bánom. Akkor nekilátok és majd jelentkezem. Marshall kikísérte Harvey-t, aztán visszament az irodájába és Bernice-szel együtt megkezdték a szokásos esti túlórázásukat. Körülöttük az asztalt elborították a jegyzetpapírok, akták, telefonkönyvek és a legkülönfélébb iratok. Kezdett alakulni a listájuk: név, cím. foglalkozás. Marshall kézbe vette a Harmellel történt beszélgetéséről készített jegyzetét. - Aztán itt van ez a bíró. Hogy is hívják, milyen Jefferson? - Anthony C. Jefferson - segített neki Bernice a tavalyi telefonkönyvben lapozgatva. - Lakcím: 221 Alder Street. - Elővette a Csúcs ügynökségnél készített macskakaparásos feljegyzéseit Alder... - Végigböngészett egy Jegyzetlapot, aztán még egyet, végül felkiáltott: - Megvan! Ezek szerint Jeffersont a Hálózat kifúrta az állásából, az Omni pedig megvette tőle a házát. Marshall fölírt magának emlékeztetőül néhány dolgot egy sárga jegyzettömbre. -Kíváncsi lennék, miért költözött el Jefferson és mennyiért adta el a házát. És arra is, hogy ki lakik most a házában. Bernice vállat vont. - Csak végig kell menni a listánkon és ellenőrizni a Hálózat embereinek lakcímét. Fogadok, hogy őközülük valaki lakik a házban. - Nem pont Baker, aki Jefferson helyére lépett? Bernice megnézett egy másik listát. - Nem, Baker a középiskola volt igazgatójának a házában lakik. Hogy Is hívják... Waller. George Waller. - Ja, igen, ő az, akinek a megyei rendőrfőnök elárverezte a házát. - Sokan vannak még így, fogadok, hogy ki is tudnánk deríteni, ha tudnánk, hol keressük őket. - Körül kéne szimatolni a Megyei Pénzügyi Hivatalban. Ezeknek az embereknek a házadója valamilyen

121 úton-módon elkeveredett. Nem tudom elhinni, hogy mindannyian elmulasztották volna befizetni az adójukat. - Valaki rátette a kezét ezekre a pénzekre. Piszkos egy ügy ez, Hogan, nagyon piszkos ügy. - És nem Lew Gregory, a régi számvevő a hibás. Nézd csak meg itt. Lemondatták valamilyen kamatügy miatt. Jelenleg Irving Pierce a számvevő, ő pedig az Omni embere, igaz? - Így van. - Na és mit is mondtál Steen polgármesterről? Bernice lapozgatni kezdett a jegyzeteiben. -Nemrég vett egy házat. Az egyetlen gyanús momentum, hogy a korábbi tulajdonos az egykori rendőrfőnök volt, aki látszólag minden különösebb ok nélkül elköltözött a városból. Lehet, hogy ez jelent valamit, lehet, hogy nem. Tulajdonképpen nagyon sokan vannak így. - Igen, de vajon mi az oka, hogy egyikük sem verte ki a balhét? Én biztos nem hagynám szó nélkül, hogy a megye egyszerűen elárvereztesse a házamat a fejem fölül. Kell, hogy legyen még itt valami, amiről nem tudunk. - Itt vannak- például Carlucciék. Gondoltad volna, hogy az Omni ötezer dollárért vette meg a házukat? Nevetséges! - És egyetlen szavuk sem volt! Szó nélkül eltűntek! - Ezek után kíváncsi lennék, ki lakhat a házukban? - A középiskola új igazatója, az új tűzoltóparancsnok, egy új tisztviselő, de mindenképpen egy új akárki! - Vagy az egyetemi tanács egyik új tagja. Marshall keresgélni kezdett a jegyzetei között. - Micsoda disznóságokra derül itt fény! - Végül megtalálta, amit keresett. -Menjünk csak végig a tanács tagjain, aztán meglátjuk, mire jutunk. Bernice belelapozott a noteszébe. -Annyit tudok, hogy Pinckston háza az Omni tulajdonában van. - És Eugene Baylor? - Nem nálad van a címe? - Valamelyikünknél megvan, de már nem emlékszem, kinél. Mindketten nekiálltak átnézni a jegyzeteiket, feljegyzéseiket, listáikat. Marshall végül is ráakadt, a szétszórt papírjai között. -Megvan. Eugene Baylor, 1024 SW Ismerősnek tűnik... IgenI Ez is Omni tulajdon. - Ejha! Úgy látszik a tagság feltétele az, hgy mindent az Omni Részvénytársaság nevére kell átíratni. - És ebben Young és Brummel lehetnek a kulcsfigurák. Ezt ügyesen kitalálták! Ha mindnyájan eggyé akarnak válni az Egyetemes Elmével, akkor félre kell tenniük minden individualizmust, és ezzel a teóriával nem egyeztethető össze a magántulajdon sem. Marshall egymás után fölolvasta az egyetemi tanács tagjainak nevét. Bernice pedig mindegyiknek kikereste a címét. A tizenkét tanácstag közül nyolcan laktak az Omni Részvénytársaság nevén bejegyzett családi házakban. A többiek bérelt lakásban laktak. Az egyik bérház szintén az Omni nevén volt, a többi tulajdonosát nem sikerült kideríteniük. - Úgy gondolom, ki van zárva, hogy ez véletlen legyen - mondta Marshall. - És most már alig várom, mit fog kisütni ez a Lemley barátod. - Bizonyos, hogy Kasephnek köze van az Omni Részvénytársasághoz. Ehhez nem fér kétség. - Marshall elgondolkozott. - De tudod mitől félek? Eddig amit itt láttunk, az mind teljesen legális. Biztos vagyok benne, hogy csalás nélkül nem juthattak el idáig, de amint látod, törvénytelenségnek semmi nyoma, legalábbis profi módon tartják magukat a látszathoz. - Lassan már az egész város Kasephé. - És mindezt törvényesen teszi. - De azért hagyott nyomokat. Legalábbis idáig még utána tudtunk nyomozni. Marshall nagyot sóhajtott. - Hát megpróbálhatunk utánanézni mindenkinek, aki eladta a házát és elköltözött a városból, hogy miért tette, milyen pozícióban volt és jelenleg ki tölti be azt a pozíciót. Aztán az illetőt megkérdezhetjük, milyen kapcsolatban áll az Omni Részvénytársasággal vagy ezzel az Egyetemes Tudat Társasággal. És kikérdezhetjük őket, hogy mit tudnak erről a titokzatos Mr. Kasephről. Utánamehetünk magának az Omni Részvénytársaságnak is, hogy hol van a székhelye, mivel

122 foglalkozik, milyen egyéb vagyona van. Világos, hogy mit kell tennünk! És aztán eléjük tárjuk az egészet és majd meglátjuk, hogy reagálnak rá. Bernice érzett valami furcsát Marshall beszédmódjában. - Mi baj. Marshall? Marshall odébblökte a jegyzeteit az íróasztalon és hátradőlt a székében. - Bernice, bolondság lenne azt gondolni, hogy ezt büntetlenül végigcsinálhatjuk. Bernice kénytelen volt igazat adni neki. - Igen, én is gondoltam már erre, engem is foglalkoztat, hogy mit léphetnek ellenünk. - Azt hiszem, a lányomat már megszerezték maguknak. -Tényszerű megállapítás volt. Marshall maga is megdöbbent, ahogy kimondta. - Nem tudhatod biztosan. - Semmit sem tudok ennél biztosabban. - De hát mi állhat mögöttük a gazdasági és politikai erejükön kívül? Ezt a kozmikus meg szellemi izét velem nem tudják megetetni. - Könnyen beszélsz, hiszen te nem vagy vallásos. - Nem is hiszed, mennyivel könnyebb így! - Na, és mi van, ha mi Is úgy járunk, mint Harmel: elvesztette a családját, földönfutóvá lett és... kísérteteket lát. - Én inkább úgy szeretnék Járni, mint Strachan. Szerintem egészen Jól érzi magát, mióta megszabadult ettől az egésztől. - Akkor is, Bernice, jobb félni, mint megijedni. - Marshall határozottan megfogta a lány kezét és a szemébe nézett: - Gondolom, mindkettőnk előtt világos, mibe keveredtünk bele. Lehet, hogy már túlságosan is benne vagyunk. De most még talán ki lehet szállni... - Tudod, hogy nem tehetjük meg. - Tudom, hogy én nem tehetem meg. De téged nem akarlak befolyásolni. Most még kiszállhatsz, átmehetsz egy női magazinhoz vagy valamilyen másik újsághoz. Miattam nem kell itt maradnod. Bernice rámosolygott és megszorította a kezét. - Ha már meg kell halnunk, haljunk meg együtt. Marshall a fejét csóválta, de azért ő is elmosolyodott. 22 A z USA egy másik államában, a külvárosi lakótelepen egy mikrobusz kanyargott végig a gyerekzsivajtól hangos utcácskákban. A kétlakásos házak a színüktől eltekintve teljesen egyformák voltak. A Princess Ruhatisztító feliratú mikrobusz megállt az egyik zsákutca végén. Kék overállos fiatal nő szállt ki a vezetőülésből, kinyitotta az oldalajtót és vállfán lógó, becsomagolt ruhákat vett elő. Még egyszer ellenőrizte a címet, majd megindult az egyik ajtó felé és becsöngetett. Bent előbb elhúzták az ablak elől a függönyt, majd lépések hallatszottak. Kinyílt az ajtó. - Jó napot, meghoztam a ruhát a tisztítóból - mondta a nő. - Ja, Igen... szólt a férfi, aki kinyitotta az ajtót. - Hozza csak be. Kitárta az ajtót és a három kíváncsiskodó kisgyerek is félreállt, hogy a nő bemehessen. A férfi a feleségét hívta: - Gyere kedvesem, megérkezett a hölgy a tisztítóból! A konyha irányából megjelent a feleség. Nagyon idegesnek látszott. - Menjetek ki játszani - parancsolt rá a gyerekekre. Azok nyafogtak egy kicsit, de az anyjuk szépen kitessékelte ókét és becsukta utánuk az ajtót. Aztán az ablakot is becsukta. - Honnan szerezte ezeket a ruhákat? - kérdezte a férfi. - A kocsiban voltak. Nem tudom, kié lehet. A férfi - egy izmos, göndör hajú olasz - a kezét nyújtotta: - Joe Carlucci. A fiatal nő letette a csomagját és kezet fogott vele. - Bernice Krueger, a Hírmondótól. Joe Carlucci leültette egy fotelbe. - Azt mondták nekem, ne beszéljek se magával, se Mr. Hogannel... - A gyerekek érdekében, így mondták - tette hozzá Mrs. Carluccl. - Ő Angelina. Őmiatta meg a gyerekek miatt jöttünk el. Mindent odahagytunk, senkinek sem szóltunk egy szót sem. - Nem tudna segíteni rajtunk? - kérdezte Angelina. Bernice elővette a noteszét: - Dehogynem, csak

123 türelem. Kezdjük az elején. Ashton és New York között félúton, két nagy autópálya találkozásánál található egy kisváros: Taylor, melynek létét a forgalmas csomóponton kívül tulajdonképpen semmi más nem indokolta. Marshall leparkolta a Buickját egy kis biztosítási ügynökség irodája előtt. Belépett a helyiségbe. Az íróasztalnál ülő hölgy rögtön hozzá fordult. - Mr. Hogan? - Igen, jó reggelt. - Mr. Lemley már várja önt. Bevezette a hátsó irodarészbe, amely jelenleg használaton kívül volt. - Itt a pulton talál kávét, a mosdó pedig arra van, az első ajtó jobbra. - Köszönöm. - Szívesen. Marshall becsukta az ajtót, Al Lemley csak ezután állt fel, hogy köszöntse. - Marshall! - mondta és melegen megrázta a kezét. - De örülök, hogy látlak! Alacsony ember volt, kopasz, görbe orrú. Kék szeme vidáman, bátran csillogott. Marshall úgy ismerte, mint felbecsülhetetlen társat, egy olyan barátot, aki mindig, mindenben segít. Al leült az íróasztalhoz. Marshall odahúzott egy széket és melléült, hogy együtt nézhessék át azt az anyagot, amit Lemley hozott. De előbb még kicsit átbeszélték az együtt töltött éveket. Alnak sikerült egészen jól betöltenie azt az űrt, amit Marshall távozása okozott a Timesnál, bár el kellett ismernie. Marshall annak idején nagyon jól ellátta a feladatát. - De azért nem cserélnék veled, testvér! - mondta Ál. - Azt hittem, azért költözöl Ashtonba, hogy megszabadulj az ilyen ügyektől. - Úgy látszik, oda Is utánam jöttek a problémák. - Hát... lehet, hogy néhány héten belül New York biztonságosabb lesz, mint Ashton. - Találtál valamit? Al elővett egy 8x10-es fotót az egyik dossziéból és Marshall orra elé dugta. - Ő az? Marshall alaposan megnézte a képet. Sosem találkozott Alexander Kasephfel, de a leírások alapján fölismerte: - Ő kell, hogy legyen. - Tehát ő az. Rendben. Az ismerős ismeretlen, ha érted, mire gondolok. A nagyközönség sosem hallott róla, de ha megkérdezed a Wall Street tőzsdeügynökeit, a kormányzati embereket, a külföldi diplomatákat vagy bárkit, aki benne van a nemzetközi politikában, azoknak már mond valamit ez a név. Ö az Omni Részvénytársaság elnöke. - És mit tudsz erről a cégről? Al egy köteg papírt tolt Marshall elé, egy jó vastag dossziét. -Szerencse, hogy vannak computerek. Bár az Omni esetében nem lehetett a szokásos módszereket alkalmazni. Nincs központi székházuk, nincs központi címük, csak kis helyi irodáik vannak a világ legkülönbözőbb részein meghúzódva. Amennyire belelátok a kártyáiba, Kaseph és az emberei megpróbálnak láthatatlanok maradni, amennyire csak lehet. Az egész akciót valamilyen titkos rejtekhelyről irányítják. Sem New Yorkban sem más amerikai tőzsdén nincsenek bejegyezve, legalábbis a saját nevükön nincsenek. A részvényeik vagy száz különböző cég nevén vannak szétosztva. Az Omni a tulajdonosa egy sor áruháznak, banknak, zálogháznak, éttermi láncnak, palackozó üzemnek satöbbinek. Al tovább magyarázott és közben az iratcsomót lapozgatta. -Nem derül ám ki rögtön, hogy az Omni van a háttérben. Először meg kell tudni a fedőszerv nevét, aztán mintegy hátulról beosonni és kikémlelni, mekkora érdekeltsége van benne az Anyavállalatnak. Nézzük például ezt Itt... - Al elővette egy Idaho állambeli bányászati vállalat részvényeseinek éves Jelentését. - Csak a legvégén derül ki, hogy igazából miről is van itt szó... az Omni International Leányvállalata". - International? - Igen nemzetközi. Nem is hinnéd, milyen befolyásuk van az arab olajra, a Közös Piacra, a Világbankra, a nemzetközi terrorizmusra... - Micsoda? - Arról azért nincs szó, hogy a részvénytársaság jelentésében bombatámadások vagy tömeggyilkosságok

124 szerepelnének, de az itt lévő dokumentumokkal kapcsolatosan számtalan mende-monda, pletyka van forgalomban, melyeket ugyan senki nem tud bizonyítani, de amelyekről azért mégis mindenki tud. - Ilyen az élet. - Ilyen ez a te Kaseph barátod. El kell mondanom, Marshall, hogy hidegvérrel tud ölni, ha kell, sőt néha akkor is, ha nem kell. Ez a fickó rosszabb, mint Adolf Hitler! Al Capone olyan hozzá képest, mint egy ministránsfiú. Azt beszélik róla, hogy még a maffia is fél tőle! Angelina Carlucci mondanivalóját sokkal inkább az érzelmeire, mint az objektív tényekre alapozta, így aztán a történetei gyakran elkalandoztak. Bernice-nek újra és újra bele kellett kérdeznie, hogy helyes irányba terelje. - Tehát visszatérve Carl fiadra... - Eltörték a kezét! - mondta Angelina sírva. - Kik törték el a kezét? Joe beleszólt, hogy segítsen a feleségének. - Akkor történt, amikor kijelentettük, hogy nem adjuk el az üzletet. Először megkérdezték... nem, nem is kérdeztek semmit, azzal kezdték, hogy jobban tesszük, ha... fölkerestek néhányszor, de mi nem akartuk eladni... - És akkor kezdték el a fenyegetőzést? - Sosem fenyegetőznek! - mondta Angelina mérgesen. - Azt állítják, sosem fenyegettek meg minket! Joe megpróbálta megmagyarázni. - Tudja, úgy fenyegetik meg az embert, hogy nem tűnik fenyegetésnek. Ezt nehéz elmagyarázni. Elmondják, milyen kedvező lehetőség ez az egész, milyen jól fogsz vele járni és ha nem akarod, hogy történjen veled valami, akkor jól teszed, ha belevágsz. - De mégis, kik voltak? - Két úr, azt mondták ők a jelenlegi tulajdonos barátai. Először azt gondoltam, ingatlanügynökök vagy valami ilyesmik. Fogalmam sem volt... Bernice belelapozott a jegyzeteibe. - Tehát miután maguk harmadszor is visszautasították az ajánlatukat, akkor történt, hogy Carl kezét eltörték. - Igen, az iskolában. - Rendben. És hogy történt? Angelina és Joe egymásra néztek. Angelina szólalt meg először. - Senki nemlátta az esetet. Tanítási szünet volt és senki nem látta. - De hát Carlnak látnia kellett. Joe csak a fejét rázta. - Carllal nem lehet beszélni. Állandóan gyötrődik azóta, rémálmai vannak. Angelina előrehajolt, úgy suttogta: - Gonosz szellemek, Mlss Krueger! Carl azt mondja, gonosz szellemek tették! Bernice várta, hogy kisgyermekük ugyancsak furcsa magyarázatához valamit hozzátegyenek a szülők. Nem nagyon tudta megfogalmazni a kérdését. - De hát... miért... hogy gondolják... Hm, bizonyára azért csak van valami elképzelésük, hogy valójában mi történt. - De azok csak ültek, szótlanul, sápadtan. - Nem volt a közelben egy tanár, aki segített volna a gyereknek a baleset után? - Carl baseballt játszott a társaival - magyarázta Joe. - A labdát az erdőbe ütötték és Carl ment utána. Amikor visszajött, magánkívül ordított, tombolt, bepisilt és törött volt a karja. - És soha nem mondta, hogy ki tette? Joe Carlucci szemei összerándultak. Rémülten, suttogva mondta: - Nagy fekete valamik... - Férfiak? - Valamik. Carl azt mondja, szellemek voltak. Szörnyek. Ne erőltessük ezt, gondolta magában Bernice. Világos, hogy ezek a szegény, becsapott emberek valóban azt hiszik, hogy valamilyen természetfölötti erő támadja őket. Carlucciék buzgó katolikusok voltak, de egyben nagyon babonásak is. Talán ezért is tettek feszületeket, Jézus- és Mária-képeket az ajtókra, ablakokra, asztalokra, mindenüvé. Marshall átnézte az Omni Részvénytársasággal kapcsolatos dokumentációt, de egyvalamit hiányolt az összeállításból. - És milyen kapcsolatban állnak a vallással? - Igen, igazad volt. - Al elővett egy másik dossziét. - Az Omni az Egyetemes Tudat Társaságot támogató

125 cégek egyike. Lehetséges, hogy a pénzügyi és politikai tevékenység csak máz, és a társaság alapvető célja nem a pénz, hanem valami más, valami több. Az Omni támogatja a Társaság tulajdonában lévő érdekeltségeket, kisvállalkozásoktól bankokig, áruházaktól iskolákig, egyetemekig... - Egyetemekig? - Igen, azonkívül néhány nemrég megjelent újságcikk szerint ügyvédi munkaközöségeket is megkaparintottak maguknak. Komoly erőt képviselnek a washingtoni törvényhozásban, a saját érdekeiknek megfelelően befolyásolják a képviselőket... és általában zsidóellenes, keresztényellenes irányban, amennyiben ez érdekes lehet a számodra. - És mi a helyzet a városokkal? Egész városokat nem akar megvásárolni ez a Társaság? - Ilyenre is van példa. Sikerült kapcsolatba lépnem Chuck Andersonnal, az egyik külföldi tudósítónkkal, aki azt mesélte, hogy nagyon érdekes dolgokat hallott és a saját szemével is meggyőződött sok mindenről. Úgy tűnik, hogy az Egyetemes Tudat emberei ott vannak a világ minden részén. Kilencvenhárom országban bukkantunk a Társaság tevékenységének nyomára. Szinte mindenütt felütik a fejüket, a világ legtávolabbi részein is, és valóban teljes ellenőrzésük alatt tartanak egész városokat, falvakat, kórházakat, hajókat, vállalatokat. Van, hogy vásárlással szerzik meg a tulajdonjogot, van, hogy szavazás útján kerülnek hatalomra, és van, hogy egyszerűen benyomulnak... - Fegyver nélküli invázió. - Igen, általában teljesen törvényes úton-módon járnak el, de valószínűleg pusztán csak számításból, nem pedig elvből. Ne felejtsd el, milyen hatalmas erő áll mögöttük. Az útjukban állsz Marshall, és azok alapján, amik itt kiderültek, ezek nem fognak sokat teketóriázni veled. - A francba velük... - A helyedben visszafognám magam egy kicsit, testvér! Inkább uszítsd rájuk az FBI-t, túl nagy falat ez neked. Ha akarsz, a Timeshoz bármikor visszajöhetsz. Jobb is lenne, ha egy kicsit távolabbról követnéd az eseményeket. Első osztályú újságíró vagy, de túl közel vagy a tűzhöz, túl sok a vesztenivalód. Bernice túlságosan érzékeny területre érkezett. Minél inkább kérdezgette Carlucciékat, azok annál inkább zavarba jöttek, annál jobban megrémültek. - Lehet, hogy nem is lett volna szabad találkoznunk - mondta végül Joe. - Ha megsejtik, hogy beszéltünk magával... Bernice visítani tudott volna. - Joe! Kik azok az ők"? Mindig azt hallom: ezt csinálták, azt csinálták... De hát kicsodák? - Azt... azt nem mondhatom meg - nyögte ki nagy nehezen Joe. - Akkor legalább egyet tisztázzunk: emberekről, úgy értem valóságos emberekről van szó? Joe előbb Angelinára nézett, csak aztán válaszolt. - Igen, valóságos emberek. - Tehát valódi, hús-vér emberek? - És szellemek is. Talán. - Én most a valóságos emberekről beszélek. Ilyen valóságos emberek vizsgálták át az adóbevallásukat? Carlucciék kényszeredetten bólintottak. - És egy valóságos, hús-vér ember rakta ki az elárverezési cédulát az ajtajukra, nemde? - Nem láttuk az illetőt - mondta Angellna. - De egy valóságos papírdarab volt, igaz? - Soha nem hittük volna, hogy ez megtörténhet! - magyarázta Joe. - Mindig rendesen fizettük az adót, bármikor meg tudom mutatni a befizetési csekkjeinket! De a megyei Adóhivatalnál egyszerűen nem akarták figyelembe venni! Angellna mérgesen folytatta. - Nem volt pénzünk, hogy kifizessük a követelésüket. Egyszer már kifizettük, nem tudtuk másodszor is. - Azt mondták, lefoglalják az üzletünket és mindent leltárba vesznek. Akkor már nagyon rosszul ment az üzlet. A vásárlóink fele otthagyott minket. - És tudom, miért nem jártak hozzánk! - mondta kihívóan Angelina. - Mindannyian éreztük. Az ablakok nem törnek be maguktól és az áruk sem tűnnek el csak úgy a pultról. Maga az ördög volt jelen az üzletünkben!

126 Bernice ráhagyta. - Rendben, nem vitatkozom. Maguk voltak ott és nem vonom kétségbe... - De hát nem látja Misa Krueger? - kérdezte Joe és könnyek csillogtak a szemében. - Semmiképpen nem maradhattunk. Ki tudja, minek tettük volna még ki magunkat? Az üzletünk a teljes csőd szélére került, a házunkat eladták a fejünk fölül, gyermekeinket gonosz szellemek, vagy ha jobban tetszik, gonosz emberek gyötörték. Tudtuk, hogy legjobban tesszük, ha nem szállunk szembe velük. Ez volt Isten akarata. Úgyhogy eladtuk az üzletet. Elég jó árat fizettek érte... Bernice tudta, hogy ez nem igaz. - Felét sem kapták meg annak az összegnek, mint amit az az üzlet ért. Joe teljesen összetört. Sírva mondta: - De legalább szabadok vagyunk... szabadok! Bernice-nek erről más volt a véleménye. Az Ashton Hírmondó továbbra is ott volt minden kedden és pénteken az újságos bódékban és az előfizetők postaládáiban, de a szerkesztőt és az újságírónőt nagyon nehéz volt elérni. A Marshall részére szóló telefonüzenetek ott sorakoztak megválaszolatlanul, Bernice-t pedig egyszerűen soha nem lehetett otthon találni. Előfordult, hogy Marshall még aludni sem ment haza, hanem az irodában éjszakázott, fontos telefonbeszélgetéseket bonyolított le. Egyrészt intézte az újság folyó ügyeit, másrészt meg szerződések sorát, adóbevallásokat, üzleti jelentéseket, interjúkat tanulmányozott. Marshall és Bernice úgy vették észre, hogy kialakul az emberek két teljesen különböző hozzáállású csoportja: azoké, akik elvesztették az állásukat és általában el is költöztek Ashtonból és azoké, akik a helyükre kerültek. Lassan már előre meg tudták mondani, kinél milyen válaszokra lehet számítani. Bernice fölhívta Adam Jarredet, az egyetemi tanács tagját, akinek a lányát állítólag Ted Harrnel molesztálta. - Nem - mondta Jarred. - Még csak nem is hallottam semmiféle ilyen különleges társaságról. Mit is mondott, mi a neve? - Egyetemes Tudat Társaság. - Nem, attól tartok, nem segíthetek. Eugene Baylorral Marshall beszélt. - Nem - ismételte Baylor kissé türelmetlenül. - Sose hallottam ezt a nevet, hogy Kaseph. És nem értem, mire célozgat. - Azt hallottam, hogy állítólag tárgyalások folynak az egyetem eladásáról Alexander Kasephfel. az Omni Részvénytársaság képviselőjével. Baylor felnevetett. - Bizonyára egy másik egyetemről lehetett szó. Nálunk ilyesmi fel sem merült. - És azt is hallottam, hogy az egyetemnek súlyos pénzügyi problémái vannak. Baylornak nem volt ínyére ez az egész beszélgetés. - Ide figyeljen. A Hírmondó előző szerkesztője is megpróbálkozott ezzel és aztán ez lett életének legrosszabb húzása. Miért nem az újságjával foglalkozik, miért akar beleavatkozni az egyetem vezetésének ügyeibe? Az egyetemi tanács volt tagjai más hangnemben beszéltek. Morris James Chicagóba ment gazdasági tanácsadónak. Nagyon rossz emlékei voltak az egyetemen eltöltött utolsó évéről. - Úgy bántak velem, mintha leprás lettem volna - mondta Bernice-nek. -Úgy gondoltam, afféle stabilizáló tényező leszek majd a tanácsban, de egyszerűen nem tudták tolerálni az eltérő véleményt. Nem volt valami profi társaság. - És mi a véleménye arról, ahogy Eugene Baylor kezeli az egyetem pénzügyeit? - Amikor ezek az igazi komoly problémák - amikről beszámolt nekem - felmerültek, már nem dolgoztam az egyetemen. De már én is előre láttam, hogy valami készül. Megpróbáltam megakadályozni az egyetemi tanács azon döntéseit, amelyek különleges hatáskörrel akarták felruházni Baylort. Úgy láttam, hogy túl sok ellenőrizhetetlen hatalom összpontosulna a kezében. Mondanom sem kell, nagyon népszerűtlenné váltam a kollégáim körében. - Mr. James, mi volt a végső oka, hogy lemondott a tanácsbeli tagságáról és otthagyta Ashtont? - kérdezte Bernice éles hangsúllyal. - Hát... nehéz válaszolni - kezdte vonakodva Morris James. Aztán vagy tizenöt percig magyarázta az indokait, míg végül kilyukadt a lényegre. - A nagybani kereskedésemet annyira megzavarták, szabotálták bizonyos... elemek, hogy túlságosan megnőtt a biztosítási kockázat. Nem tudtam teljesíteni a megrendeléseket, az ügyfeleim lassan elmaradoztak és egyszerűen bedöglött az üzlet. Úgyhogy levontam a következtetést, vettem a kalapom és mentem. Azóta nincs semmi problémám az üzlettel.

127 Marshallnak sikerült megszereznie Rita Jacobson telefonszámát, aki most New Orleansban lakott. Nem nagyon örült, hogy Ashtonból hívják. - Ez a város az ördögé! - jelentette ki keserűen. - Ha annyira kell neki. hadd legyen az övé. Marshall Juleen Langstrat felől érdeklődött. - Az a nő egy boszorkány. Egy valóságos, élő boszorkány! Alexander Kasephről sem volt hízelgőbb a véleménye. - Varázsló és gengszter egy személyben. Jobb, ha nem kerül az útjába. Különben a temetőben fog kikötni, mielőtt még észbe kaphatna. Marshall még egyéb kérdésekkel is próbálkozott, de Rita Jacobsonnak elege volt a témából. - Nagyon kérem, ne hívjon többet - mondta és lerakta a kagylót. Marshall utánanyomozott a városi tanács volt tagjainak, akiknek csak meg tudta szerezni a telefonszámát. Az egyik egyszerűen nyugdíjba ment, de az összes többi valamilyen nehézség miatt mondott le: Allan Bates rákot kapott, Shirley Davtdson elvált a férjétől és a szeretőjével együtt lelépett, Jules Bennington üzletét gyanús elemek dúlták fel, akiket Bennington nem kívánt pontosabban megnevezni. Marshall utánanézett és azt találta, hogy a városi tanács távozó tagjainak helyére minden esetben olyan személy került, aki vagy az Egyetemes Tudat Társasággal, vagy az Omni Részvénytársasággal, esetleg mind a kettővel kapcsolatban állt. Az is kiderült, hogy a távozó tisztviselők minden esetben úgy tudták, hogy egyedül ők mennek el. Félelemből, sajátosan értelmezett önérdekből vagy egyszerűen kényelemszeretetből mindegyikük jobbnak látta távolmaradni az eseményektől. Néhányan segítőkészen válaszoltak Marshall kérdéseire, mások túlságosan meg voltak félemlítve. Mindent egybevéve azért Marshall megtudta, amire kíváncsi volt. Azok, akiknek az üzletét vagy vállalkozását most már ez a titokzatos részvénytársaság igazgatta, eredetileg nem szándékoztak felhagyni a tevékenységükkel, nem akartak elköltözni Ashtonból, nem akarták itthagyni békés és sikeres életüket. Hogy mégis így döntöttek, annak okai következetesen ugyanazok voltak: adóügyi problémák, zaklatások, bojkott, megromlott házasság, esetleg betegség, idegösszeomlás, és egy-két esetben hátborzongató történetek valamiféle furcsa, természetfölöttinek tűnő eseményekről. Tipikus volt például Anthony C. Jefferson, a volt ashtoni járásbíró esete. - Olyan pletykák keltek lábra a bíróságon és általában a jogi berkekben - mesélte -, hogy korrupt vagyok és pénz ellenében elejtem a vádakat. Még hamis tanúkkal Is szembesítettek, akik ilyesmikkel vádoltak meg, pedig - esküszöm - soha nem fordult elő ilyen eset! - Akkor mondja el az igazságot, miért ment el Ashtonból! - és Marshall szinte már előre tudta a választ. - Személyes és szakmai okok miatt. Ezek részben még ma is fennállnak, ezért mindent nem mondhatok el. Tény, hogy nekem is, a feleségemnek is változásra volt szükségünk. Mindketten éreztük a ránk nehezedő nyomást, az egészségemmel is bajok voltak. Végül is úgy határoztunk, hogy elköltözünk. - Megkérdezhetem, hogy nem volt-e valamilyen... kedvezőtlen külső behatás... ami befolyásolta a döntésüket? Jefferson gondolkozott egy pillanatig, aztán kis keserűséggel a hangjában azt mondta: - Nem mondhatom meg, kik voltak, megvan rá az okom, hogy miért nem. De valóban nagyon kedvezőtlen külső behatásról volt szó. Marshall utolsó kérdése így hangzott: - És valóban semmit sem mondhat arról, hogy kik lehettek? Jefferson keserűen felnevetett. - Csak folytassa a nyomozást és nemsokára maga is megtudja! Jefferson szavai elgondolkoztatták Marshallt és Bernice-t Már sok ehhez hasonló figyelmeztetést kaptak eddig is. Kezdtek mindketten ráérezni arra, hogy valami titokzatos, rosszindulatú légkör kezdi körülvenni őket, egyre szorosabban. Bernice megpróbált nem törődni vele, Marshall pedig azon vette észre magát, hogy mind gyakrabban mormol imákat magában. Egyre inkább olyasmi érzésük volt, hogy a tengerparton fölépített homokvárukat egy hatalmas, mindent elsöprő hullám egy-kettőre meg fogja semmisíteni. Mindezek tetejébe Marshallnak még azzal is szembe kellett néznie, hogy mit szól mindehhez Kate, és hogy miként tudja majd rendbehozni a családi életét, ha véget ér ez a hajsza. Kate már olyanokat mondott, hogy ismét özvegyasszony lett, az újság özvegye, és tett néhány kifejezetten bántó

128 megjegyzést Bernice-re is. Csak véget érne már ez az egész! Ha sokáig elhúzódik, oda lesz az egész házassága, s nem lesz hová hazamennie. Aztán itt volt még Sandy, akit Marshall már hetek óta nem látott. De ha végez ezzel az üggyel, ha tényleg sikerül befejeznie, akkor minden más lesz! Az a nyomozás, amit most Bemíce-szel együtt folytattak, rendkívül sürgős volt, ennek kellett az elsőbbséget megadni, bár lépésről lépésre egyre furcsább előjeleket tapasztaltak. 23 A mikor a dolgok egyenesbe jöttek és az irodában beállt a keddi szám megjelenése utáni szokásos csendes időszak. Marshall kikerestetett Carmennel néhány jó vastag iratgyűjtőt, ő maga pedig elkezdte rendszerezni a följegyzéseit, papírjait, a rendelkezésére álló különböző dokumentumokat. Közben egy külön jegyzetfüzetben kérdéseket állított össze - olyan kérdéseket, amelyeket Alf Brummellel készítendő interjújában akart föltenni. Délután, miután Carmen elkéredzkedett a fogorvoshoz, Marshall fölhívta Alf Brummel irodáját. - Rendőrség - hallatszott a telefonban Sara hangja. - Jó napot, Sara, itt Marshall Hogan. Beszélhetnék Alffal? - Jelenleg nincs benn... - Sara sóhajtott egyet, aztán nagyon halkan, furcsa hangon hozzátette: - Marshall! Alf Brummel nem akar beszélni veled. Marshall gondolkozott egy pillanatig. - Sara, hallja valaki, amit mondasz? Sara kissé bosszankodva válaszolt. - Talán igen, nem tudom, de Alf félreérthetetlenül megmondta, hogy semmiképpen ne kapcsoljalak be hozzá, és hogy tudassam vele, mik a szándékaid. - Hm... - Nézd, nem tudom hol van a határvonal a barátság és a hivatali etika között, de nagyon szeretném tudni, mi folyik itt. - Miért, mi folyik? - Mit kapok érte cserébe, ha megmondom? Marshall tudta, hogy kockáztatnia kell. - Ha nagyon akarnám, én is tudnék mesélni egyet-mást. Sara csak egy pillanatig habozott, aztán már mondta is. -Minden jel arra mutat, hogy a legfőbb ellenségének tekint. Többször is hallottam az ajtaján át, hogy téged emleget és nem éppen kedves hangsúllyal. - És kinek a jelenlétében emleget, ha szabad tudnom? - Hm-hm. Most te jössz. - Rendben. Tehát, mi is szoktuk emlegetni őt. Sőt elég gyakran szóba kerül a neve, és ha minden stimmel, amiket megtudtunk róla, akkor valóban lehetséges, hogy joggal nevez majd a legfőbb ellenségének. Tehát: kivelbeszélget rólam? - Van akit ismerek, van akit még sosem láttam. Gyakran beszél telefonon Juleen Langstrattel, a nem is tudom kijével. - Ki van még? - Baker bíró, aztán a városi tanács tagjai közül jó néhányan... - Malone? - Igen. - Everett? - Igen. - Hm... Preston? -Nem. - Goldtree? - Igen. meg más fejesek is a környékbeli városokból, például Spence Nelson a windsori rendőrségtől. Tudod a fesztivál idején is ők küldtek embereket. Szóval nagy a jövés-menés, sokkal nagyobb, mint rendesen. Valami készül. De mi? Marshallnak óvatosnak kellett lennie. - Lehet, hogy velem és a Hírmondóval kapcsolatos, lehet hogy nem. - Nem tudom, elfogadjam-e ezt a választ. - Én meg nem tudom, bízhatok-e benned. Kinek az oldalán állsz?

129 - Attól függ, kinek van igaza. Tudom, hogy Alf eléggé sötét alak, de vajon te milyen vagy igazából? Marshall elmosolyodott. - Ezt majd döntsd el te. Tudod, szeretném őszintén megírni a dolgokat az újságban. Nagyon intenzív nyomozásban vagyunk jelenleg és nemcsak a főnököd, hanem a város minden fejese érdekel. - Ezt Alf is tudja. Mindenki tud róla. - Már majdnem mindegyikükkel beszéltem. Alf lett volna a következő a listámon. - Azt hiszem erről is tudott. Ma reggel szólt nekem, hogy nem kíván beszélni veled. Nemrég ment el, hóna alatt egy nagy paksamétával valami titkos megbeszélésre. - Van valami elképzelésed, hogy mi a tervük ellenem? - Biztos lehetsz benne, hogy valamit tenni fognak és van egy olyan érzésem, hogy komoly akcióra készülnek. Ezt vedd figyelmeztetésnek. - Én meg azt tanácsolnám neked, hogy legyél aranyos, ne tudj semmiről és ne is mondj semmit. Piszkos dolgoknak nézünk elébe. - Ha tényleg így alakulna a helyzet, Marshall, segítenél nekem, hogy eltűnhessek a városból? - Bízhatsz bennem. - Mindent megteszek neked, ha biztonságba helyezel. Marshall észrevette a hangján, hogy Sara fél. - Ne felejtsd el, nem akarom, hogy belekeveredj a dologba. - Nem rajtam múlik, már nyakig benne vagyok. Jól ismerem Alf Brummelt. Azt hiszem, inkább téged választalak. - Majd még jelentkezem. Most tedd le a kagylót és viselkedj úgy, mintha semmi sem történt volna. Sara engedelmeskedett. Alf Brummel Juleen Langstrat irodájában ült, együtt tanulmányozták azt a vastag iratköteget, amit Brummel hozott. - Hogan most már eleget tud ahhoz, hogy akár egy címoldalt is megtöltsön! - mondta Brummel elkeseredve. - Mindig azzal piszkáltál, hogy nem ügyelek eléggé Buschéra, ugyanakkor meg Hogannek kezdettől fogva szinte szabad utat adtál. - Nyugodj már meg Alf- csillapította Langstrat. - Előbb nyugodj meg. - Bármelyik nap beállíthat azzal, hogy adjak neki interjút, ahogy a többieket is sorra kikérdezte. Szerinted mit mondjak neki? Langstrat megdöbbent, hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni. -Természetesen semmit! Brummel idegesen járkált fel-alá a szobában. - Nincs is rá szükség! Most már nem oszt, nem szoroz, hogy mit mondok el. Amire szüksége van, azt úgyis tudja: tud az ingatlaneladásokról. Jó nyomon jár az adóhátralékok miatt elárverezett családi házak ügyében, mindent tud az Omniról és a Társaságról, jó információi vannak az egyetemen történő sikkasztásokról... és több, mint elégséges bizonyítékok állnak a rendelkezésére, hogy vádat emeljen ellenem téves letartóztatás miatt! Langstrat elégedetten mosolygott. - Jó munkát végzett az informátor. - Tőle kaptam ennek az anyagnak a jó részét is. Hogan most állítja össze a dossziéit. Gondolom, az utolsó lépésre készül. Langstrat gondosan összeszedte a papírokat, visszatette az irattartóba és hátradőlt a karosszékében. - Tetszik nekem ez a dolog. Brummel értetlenül nézett rá. - Mindent elveszthetsz ezzel a játékkal - rázta a fejét. - És mindannyian veszíthetünk! - Szeretem az ilyen kihívásokat. És szeretem az erős ellenfeleket. Minél erősebb az ellenfél, annál üdítőbb utána a győzelem! És győzni szeretek a legjobban. - Langstrat mosolygott és valóban nagyon elégedettnek látszott. - Alf. voltak kétségeim veled kapcsolatban, de azt kell, hogy mondjam, tökéletesen eloszlattad őket. Föltétlen ott kell lenned majd, hogy lásd, amikor Mr. Hogan beleesik a csapdába. - Hiszem, ha látom. - Látni fogod. Nyugi bele. Ashtonban minden olyan furcsán elcsöndesedett, az emberek alig váltottak szót egymással. Marshall és Bernice napközben az irodában ültek és az aktáikat rendezték. Egyik este Marshall elvitte Kate-et

130 vacsorázni. Bernice ezalatt otthon ült és megpróbált regényt olvasni. Alf Brummel napjai a szokásos módon teltek, bár eléggé szótlan volt, Sarával sem igen beszélt. Langstrat nem érezte jól magát, legalábbis ez a hír járta a tanszéken és az előadásai is elmaradtak pár napig. Hank és Mary már azt gondolták, hogy elromlott a telefonjuk, senki nem hívta őket. Colemanék elutaztak egy vidéki rokonukhoz. Forsythe-ék a fatelep korszerűsítésével voltak elfoglalva. A Maradék többi tagja szokásos hétköznapi életét élte. Fülledt meleg volt, a nap csak nehezen tudott átsütni a párás levegőn. Mindent olyan különös csönd vett körül. De valahogy mégis mindenki nyugtalan volt. A város fölött magasodó egyik hegy tetején, egy öreg kiszáradt fa ágán, hatalmas, fekete keselyűként ott ült Rafar, Babilon fejedelme. Más démonok is voltak vele, lesték, mi lesz a következő parancsa, de Rafar hallgatott. Órák teltek el, de ő csak ült mogorván, sárga szemeivel fenyegetően nézett le a városra. Szemközt egy másik hegytetőn Tal rejtőzködött harcosaival a fák között. Ók is a várost figyelték, érezték a vihar előtti csendet, rossz előérzetük volt. Guilo a kapitány mellett állt. Jól ismerte ezt az érzést. Volt benne része sokszor az évszázadok során. - Bármikor elkezdődhet. Készen vagyunk? - kérdezte Talt. - Nem - válaszolt Tal minden kertelés nélkül. Még nincs együtt az egész Maradék. És akik egybegyűltek, azok sem imádkoznak, legalábbis nem eleget. Nincsenek még elegen, nincs elég erő. - És Strongman körül a sötét szellemek felhője naponta százszorosára nő. Tal fölnézett az égre. - Teljesen el fogják sötétíteni az eget Ashton fölött. Rejtehelyükről az egész völgyet át tudták tekinteni és a kiszáradt fán gubbasztó titokzatos ellenfelüket is jól látták. - Még mindig jó erőben van - Jegyezte meg Guilo. - Kész arra, hogy bármikor megütközzön velünk - mondta Tal. - A számára legkedvezőbb időpontban, az őáltala megválasztott helyen, a legjobb harcosaival. Egyszerre akár száz különböző arcvonalon is képes lenne támadást indítani. - Ez ellen nem tudunk védekezni - rázta a fejét Gullo. Ekkor sebesen repülve egy hírnök jelent meg és leszállt Tal mellett. - Kapitány - jelentette -, Strongman rejtekhelyéről hozok hírt. Nagy a jövés-menés. A démonok nyugtalanok, türelmetlenek. - Kezdődik - mondta Tal. A harcosok között halk morajlás futott végig. - Guilo! Guilo előlépett. - Igen, kapitány! Tal félrevonta harcosát, hogy négyszemközt beszélhessen vele. - Van egy tervem. Egy kisebb csapattal megfigyelő állást kell kialakítanod abban a völgyben... Guilonak nem volt szokása, hogy vitába szálljon a kapitánnyal, de most mégis hitetlenkedve nézett rá. - Egy kisebb csapattal? Strongmant figyelni? Tal tovább magyarázott neki, részletes utasításokkal látta el, ő meg csak kétkedéssel rázta a fejét. Végül is visszatért a többiekhez, kiválasztott magának vagy két tucat harcost és csak ennyit mondott: - Gyerünk! Nekiindultak az erdőnek, amíg elég messzire nem jutottak, aztán szárnyra kaptak. Tal előszólított egy erős harcost. - Te fogod felváltani Signát a templom őrzésében. Ő pedig jöjjön ide. Aztán egy hírnököt szólított elő. - Szólj Krioninak és Triskalnak, serkentsék fel Hanket. Szükség van arra, hogy imádkozzon ő is és a Maradék is. Kisvártatva megérkezett Signa. - Gyere velem - mondta Tal. - Beszélgessünk egy kicsit. Hanknek és Marynek csöndesen telt el a délutánja. Mary a ház mögötti kis kertben dolgozott, Hank meg a kerítést javítgatta, amit a környékbeli kölykök egy helyen megrongáltak. Miközben Mary a gyomokat húzogatta ki a zöldségágyásból, észrevette, hogy Hank kalapálása meg-megszűnik, majd végleg elhallgat. Odament hozzá és látta, hogy Hank ott ül a kerítés tövében, kezében a kalapáccsal és imádkozik.

131 Elég zaklatottnak látszott, ezért Mary megkérdezte: - Jól vagy? Hank kinyitotta a szemét és anélkül, hogy fölnézett volna, megrázta a fejét. - Nem érzem magam valami Jól. - Mi a baj? - Rossz előérzetem van. Úgy érzem, valami szörnyűség készülődik. Föl fogom hívni Forsythe-ékat. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Hank bement a házba és fölvette a kagylót. Andy Forsythe volt az. - Ne haragudj, hogy zavarlak, de meg akartam kérdezni, nem érzed-e te is azt, amit én. Hogy nagy szükség van arra, hogy most azonnal imádkozzunk. - Gyere át hozzánk - ajánlotta Hank. A kerítés várhat. Míg Hank, Forsythe és mások is imádkoztak, az angyali sereg várakozott. Rafar továbbra is ott ült a kiszáradt fa ágán, szemei izzani kezdtek, ahogy egyre sötétebb lett. Karmaival idegesen dobolt a térdén, szemöldökét fenyegetően összehúzta. Mögötte, Rafar utasításaira várva, várakozásteljesen gyülekeztek a démonok. A nap eltűnt a hegyek mögött, a nyugati égbolt vörös volt, mintha égne. Rafar csak ült és várt. A démoni sereg is várt. Juleen Langstrat csukott szemmel ült az ágyán lótuszülésben, fejét fölemelte, egész testét tökéletesen ellazította a meditációs testhelyzetben. Egyetlen gyertya égett csak a szobában, ettől eltekintve sötét volt. A sötétség leple alatt Langstrat megidézte a Felső Mestereket, a Szellemi Vezetőket. Tudatának, belső lényének legmélyén egy hírnökkel beszélt. Hipnotikus révületében a hírnök egy fiatal nő képében jelent meg. Hófehér ruhába volt öltözve, földig érő szőke haját a szél fújta. - Hol van a mesterem? - kérdezte Langstrat a hírnököt. - A város fölött várakozik és figyel - válaszolta a lány. - A seregei csak a parancsodat várják. - Minden készen áll. Nemsokára megadom a jelt a mesternek. - Igen, asszonyom. A hírnök - mint egy gyönyörű gazella - kecses szökdelésekkel távozott. A hírnök távozott. Hártyás szárnyú, mocskos, fekete lény volt - mint egy rémálom. Távozott, hogy hírt vigyen Rafarnak, aki még mindig várt. Ashton fölött az ég egyre sötétebb lett. Langstrat szobájában a gyertya lassan elfogyott, már csak egy kis lángocska égett a szétolvadt viasz tetején. A sötétség fokozatosan fölébe kerekedett a gyönge kis narancsszínű fénynek. Langstrat megmozdult, kinyitotta a szemét és fölkelt. Finoman elfújta a gyertyát és a félhomályban átment a nappaliba, ahol egy másik gyertya égett a dohányzó asztalon. A viasz szétfolyt és kísértetles formákban szilárdult meg újra Ted Harmel fényképén, amelyre a gyertyát állították. Langstrat térdre ereszkedett az asztal mellett, magasra emelte a fejét, félig becsukta a szemét. Lassú mozdulattal, mintha úszna, karját a gyertya fölé emelte, mintha egy láthatatlan mennyezetet tapogatna ki a lángocska fölött. Aztán nagyon halkan, ajkai egy ősi Isten nevét kezdték formálni. Ahogy újra és újra kimondta az érdes torokhangot, mintha láthatatlan kis kavicsok százalt köpködte volna szerteszét. Minél többször mondta ki a nevet, annál mélyebb transzba esett: csak mondta, mondta, egyre hangosabban, egyre gyorsabban, szemét tágra nyitotta, meredten, pislogás nélkül nézett a semmibe. Egész testében remegni kezdett és hangja furcsa jajveszékelésbe ment át. Rafar mindent hallott az őrhelyéről. Ó maga is gyorsabban kezdte venni a levegőt, orrlyukain bűzös, sárga gőz áramlott ki. Szemét összehúzta, karmait kimeresztette. Langstrat remegve himbálózott előrehátra, az istenség nevét szólította újra és újra, szemét rászögezte a gyertya lángjára. Aztán hirtelen mozdulatlanná dermedt. Rafar csöndben, figyelmesen fölnézett. Megállt az idő. Langstrat mozdulatlanul tartotta karját a gyertya fölött. Rafar feszülten figyelt. Langstrat lassan teleszívta a tüdejét, aztán hangos kiáltás szakadt fel a belsejéből. Hirtelen mozdulattal rácsapott a kanócra és kioltotta a lángot.

132 - Rajta! - kiáltott Rafar Démonok százai rebbentek fel az égbe, mint egy hatalmas denevér raj és egyenes vonalban megindultak észak felé. - Odanézz - szólt egy angyali harcos. Tal és serege jól látta az éjszakai égen kirajzolódó fekete füstgomolyt. - Északnak vonulnak - állapította meg Tal. - Eltávolodnak Ashtontól. Rafar nézte, hogy távolodik nagy sebességgel a démonok serege. Csupasz agyarai előtűntek, ahogy gúnyos vigyorgásra húzta a száját. - Most aztán törheted a fejed, Seregek Kapitánya! Tal kiadta a parancsot: - Erősítsétek meg a védelmet Hogan és Busche fölött! És riasszátok a Maradékot! Vagy száz angyal kapott szárnyra és eltűntek a város irányában. Tal jól látta, hogy Rafar még mindig ott ül a kiszáradt fa ágán. - Vajon mit forgatsz a fejedben, Babilon Fejedelme - mormogta magában. Marshallt telefoncsörgés riasztotta föl nyugtalan álmából. Az óra hajnali 3.48-at mutatott. Nagyot sóhajtva Kate is fölébrédt. Marshall fölvette a kagylót és beledörmögött egy hallót. Halvány fogalma sem volt, ki lehet az a vonal túlsó végén, először nem is értette, mit mond, csak valami hisztérikus, egzaltált kiabálást hallott. - Hé, csillapodjon már le egy kicsit, vagy leteszem! - morogta. Aztán hirtelen fölismerte a hangot. - Ted? Te vagy az, Ted? - Hogan... - hallatszott Ted Harmel hangja. - Eljöttek értem! Az egész környéket elözönlötték! Marshall egy pillanat alatt teljesen éber lett. A füléhez nyomta a kagylót, mert alig értett valamit. - Nem hallom! Mit mondasz? - Rájöttek, hogy kibeszéltem őket! Az egész környéket elözönlötték! - Kik? Ted artikulátlan kiáltozásba, üvöltözésbe kezdett és ez elég volt ahhoz, hogy Marshall gyomra a torkában legyen. Odanyúlt az éjjeliszekrényhez papírért, ceruzáért. - Ted! - kiáltotta a telefonba. Kate összerázkódott és megfordult, hogy lássa mi történik. - Hol vagy? Otthon vagy? Kate hallotta a kagylóból kiszűrődő kiáltozásokat és nagyon izgatott lett. - Kivel beszélsz Marshall? Marshall nem tudott válaszolni, túlságosan lekötötte a telefon. - Figyelj, Ted, mondd meg, hol vagy most. - Szünet. Kiáltások. -Hogy jutok oda hozzád? Azt kérdezem, hogy jutok oda hozzád? -Marshall irkálni kezdett valamit. - Próbálj meg eltűnni onnan, ha tudsz... Kate hallgatózott, de nem tudta kivenni, mit mond az illető a vonal túlsó végén. Akárki is volt az, Marshall azt mondta neki: - Figyelj, egy jó félóra, amíg odaérek, ha egyáltalán találok nyitott benzinkutat. Nem. inkább odamegyek egyenesen, csak tarts ki. Rendben? Ted? Rendben? - Ki az a Ted? - Rendben - mondta Marshall a telefonba. - Mindjárt ott leszek. Nem lesz semmi baj. Viszlát. Letette a kagylót és kiugrott az ágyból. - Ki a csuda volt az? - kérdezte Kate. Marshall sebesen magára kapkodta a ruháit. - Ted Harmel. nem emlékszel? Már meséltem róla... - Csak nem mész oda ilyenkor? - Ez a fickó teljes önkívületben van. - Feküdj vissza az ágyadba! - Kate, el kell mennem! Nem tehetem meg, hogy ne menjek oda. - Nem! Ezt te sem gondolod komolyan! Marshall komolyan gondolta. Megcsókolta Kate-et és eltűnt. Kate szinte föl sem ocsúdhatott, csak ült megrökönyödve az ágyon, aztán mérgesen hanyatt vágta magát és a plafont bámulta. Hallotta, amint felbúgott a motor, a kocsi kitolatott az útra és elhajtott. 24 Marshall vagy harminc mérföldet ment észak felé. keresztülment Windsoron és még egy kicsit tovább. Csodálkozott, milyen közel lakik Ted Harmel Ashtonhoz. különösen azok után, hogy arra a bizonyos erdei találkozóra vagy száz mérfölddel odébb került sor. Nem kétséges, hogy a fickó őrült, de lehet, hogy én is őrültséget csinálok, hogy belemegyek ebbe a játékba, gondolta Marshall.

133 Bár a telefonban eléggé meggyőzően hangzott minden. Amellett ez jó alkalom arra, hogy ismét elbeszélgessenek. Marshall jó néhányszor eltévesztette az utat, többször vissza kellett fordulnia a kanyargós, jeltelen kis mellékutakon. Amikor végül is Harmel útmutatása alapján rábukkant a kicsi roskadozó házra egy hosszú, kavicsos út végén, az ég alján már a hajnal rózsaszín fényei jelentek meg. Másfél órába telt, amíg ideért. A ház előtt ott parkolt az öreg Valiant. Marshall odaállt mögé és kiszállt a kocsijából. A bejárati ajtó nyitva volt. Mellette az ablak be volt törve. Marshall megállt egy pillanatra, hogy az autó fedezékéből felmérje a helyzetet. Rossz érzése volt, ugyanaz a feszültség volt a belsejében mint azon az estén is, amikor Sandy otthagyta őket és magyarázatot most sem talált rá. Maga előtt is szégyellte, de egy lépést sem mert tenni. - Ted? - szólt nem túl hangosan. Semmi válasz. Ebből nem sok jó fog kisülni. Marshall összeszedte minden bátorságát, megkerülte az autót és elindult a ház felé. Nagyon lassan, óvatosan közeledett az ajtóhoz, minden idegszálát megfeszítve figyelt. A saját szívverésén kívül semmilyen más hang nem hallatszott. Cipője alatt megcsikordult a kitört ablaküveg néhány szilánkja. Úgy érezte, majd belesüketül a zajba. Gyerünk Hogan, szedd össze magad. - Ted? - szólt be a nyitott ajtón. - Ted Harmel? Marshall Hogan vagyok. Semmi válasz, pedig biztos, hogy ez az ő háza. Kabátja ott lógott a fogason, az ebédlőasztal fölött a falon ott lógott bekeretezve a Hírmondó egyik címoldala. Marshall beljebb merészkedett. Nagy volt a rendetlenség. Az edények szét voltak szórva a padlón. A nappaliban egy összetört szék fölött nagy darabon lehullott a vakolat a falról. A falilámpa égői mind ki voltak törve. A polcokról levert könyvek szanaszét hevertek a szobában. Az ablak itt is ki volt törve. És Marshall ismét ugyanazt a heves, szívbe markoló félelmet érezte, mint azon az éjszakán. Megpróbálta lerázni magáról, megpróbált nem törődni vele, de a félelem mégis szinte megbénította. Izzadt a tenyere és egész testében elgyengült. Körülnézett valami fegyver után, fölvette a piszkavasat a kandalló mellől. Állj a fal mellé, Hogan, és maradj csöndben! Mindenütt sötétség, fekete árnyak. Várt egy kicsit, hogy hozzászoktassa a szemét a homályhoz. Egy villanykapcsoló után tapogatózott, de sikertelenül. Feje fölött egy fekete szárny tárult szét csöndesen. Sárga szempárok figyelték minden mozdulatát. A szobában itt is, ott is, a plafonon, a bútorokon, a falakon, mindenütt démonok csüngtek, némelyikük gúnyosan vihogott, némelyikük száján véres nyál csörgött le. Marshall az íróasztalhoz lopakodott és a zsebkendője segítségével - hogy ne hagyjon ujjlenyomatot - kihúzta a fiókot. Mindent érintetlenül talált. Jól megmarkolta a piszkavasat és továbbindult. A fürdőszobában is teljes volt a felfordulás. A tükör darabokra volt törve, a cserepek szanaszét hevertek a mosdókagylóban és a földön. Marshall lassan, közvetlenül a fal mellett haladva belépett a haliba. Sárga szempárok százai figyelték minden mozdulatát. Az egyik démon köhintett egyet, nedves pára csapódott ki a szájából. A hálószobában gyűltek össze a legutálatosabb kinézetű démonok. Tele volt velük a szoba, ott lógtak a plafonon, a falakon. Zihálva vették a levegőt, úgy hallatszott, mintha láncokat vonszoltak volna a sárban. Arról a helyről, ahol Marshall állt, csak az ágy sarkát látta a nyitott ajtón keresztül. Óvatosan közeledett, többször is gondosan körbenézett. Ahogy az ajtóhoz ért. olyan kép tárult a szemei elé, amit soha többé nem tudott elfelejteni. Örökkévalóságnak tűnt az az egy másodperc. A véres lepedőn ott feküdt Ted Harmel átlőtt fejjel, lecsüngő kezében még mindig ott tartotta a nagy kaliberű revolvert. A démonok egy emberként ugrottak elő a szoba legkülönbözőbb zugaiból és kilőtt nyílként,visítva, bömbölve, vicsorgó agyarakkal rontottak rá Marshallra. Vakító fény villant fel! Aztán még egy, még egy! A forró fehér fény tüzes íveket rajzolt a levegőbe és

134 csak úgy kaszálta a gonosz szellemeket. A démonok egy része belebukfencezett a semmibe, mások eltűntek a fölgomolygó vörös füstben. Újabb és újabb hullámokban támadtak a szellemek a férfira, aki csak állt ott. eszeveszett rémületben. De hirtelen négy tündöklő fénybe öltözött mennyei harcos termett mellette. Kristályosán áttetsző szárnyukat oltalmazóan terjesztették védencük fölé, úgy vagdalkoztak fényességben ragyogó kardjaikkal. A levegő megtelt a förtelmes szellemek fülsiketítő kiáltozásával, ahogy a pengék belehasítottak a szárnyukba, nyakukba, testükbe. Egyik démon a másik után dőlt ki, levágott testrészeik azonnal fölbomlottak és semmivé váltak. Náthán, Armoth és a másik két angyal. Senter és Cree pörögtekforogtak, ütötték-vágták a démonokat ahol érték, úgy járt a karjuk, mint a cséphadaró. Kardjaik villogásától szinte fényárban úszott a szoba. Náthán úgy eltalált egy démont, hogy az kirepült a tetőn keresztül és csak egy kis vörös párafelhő maradt utána. Kardjával vagdalkozott, a szabad kezével meg a lábuknál fogva kapta el a démonokat. Armoth és Senter körbeforogtak és úgy kaszálták a démonokat, mint az aratók a gabonát. Cree Marshall mögé állt és kiterjesztett szárnyaival védte a halálra rémült férfit. - Előre! - kiáltott Náthán és a feje fölött forgatni kezdte a markában lévő démonokat, így püfölte a többit. A démonok kezdtek hátrébb húzódni. Létszámuk erősen megfogyatkozott, akárcsak a lelkesedésük. Náthán, Armoth és Senter csigavonalban köröztek Marshall körül, kardjuk fáradhatatlanul aprította a mind gyatrábban támadó démoni seregeket. Az egyik démon rémültjajveszékeléssel megpróbált elmenekülni. Senter utánaeredt és egyetlen mozdulattal megadta neki a kegyelemdöfést. Egy darabig ott maradt a ház fölött, hogy a menekülni próbálkozó szellemeket feltartóztassa. Nagy gonddal mind agyoncsapdosta őket, mint a legyeket. Aztán amilyen hirtelen kezdődött, ugyanolyan hirtelen vége is lett. Egy démon sem maradt, egy sem menekült el élve. Náthán visszaereszkedett a haliba, behúzta a szárnyát és az őt körülvevő fény elhalványult. - Hogy van az emberünk? Cree megkönnyebbülten mondta: - Még mindig nagyon zaklatott, de azért jól van. Nem vesztette el a küzdeni akarását. Armoth is visszaérkezett és Ted Harmel szánalmas tetemére pillantott. Senter a plafonon át huppant le és csatlakozott hozzájuk. Armoth sóhajtva rázta meg a fejét. - Tal kapitány megmondta: Rafar bármikor, bármelyik arcvonalon támadhat. - Megszállták és sokáig kínozták Ted Harmelt - szólt Senter. - Őrzi valaki Kevin Weedet? - kérdezte Náthán. Armoth válaszolt neki: - Tal Signát küldte el, hogy vigyázzon Weedre. - Signát? Hiszen ót a templom őrzésére osztották be, nem? - Tal bizonyára változtatott a terven. Náthán visszakanyarodott az aktuális feladatra. - Legjobb lesz, ha most Marshall Hogannel törődünk. Marshall kezdte visszanyerni az önuralmát. Egy pillanatig azt hitte, tényleg pánikba esik, életében először. A francba is, nincs szükségem arra, hogy pont most belekeveredjek ebbe, gondolta. Várt még egy kicsit, hogy kifújhassa magát és végiggondolja a dolgot. Harmel már a múlté. De mi van a többiekkel? Bement az ebédlőbe és fölvette a telefont a zsebkendője segítségével és a tollával tárcsázott. A windsori rendőrséget hívta, szerencsére ez közelebb volt, mint az ashtoni. Valami azt súgta neki, hogy nem volna szerencsés pont Brummel embereit hívni ide. - Névtelen bejelentést szeretnék tenni - szólt bele a kagylóba. - Haláleset történt, öngyilkosság... - Elmondta az ügyeletes őrmesternek, hogy találnak oda, aztán letette. Most már legfőbb ideje volt. hogy eltúnjön a színről. Továbbra is északnak hajtott. Néhány mérfölddel odébb megállt egy benzinkútnál és bement egy telefonfülkébe. Először Eldon Strachant hívta. Nem vették föl. Megpróbálta a Hírmondót. Bernice-nek már ott kell lennie ilyenkor. Gyerünk, vegye már föl valaki!

135 - Ashton Hírmondó. - Carmen volt az. - Carmen, itt Marshall. Odakapcsolná Bernice-nek? - Persze. Bernice azonnal fölvette a melléket. - Csak nem beteget jelentesz Hogan? - Komoly dologról van szó, Bernice - mondta Marshall. Súlyos fejlemények történtek. - Akkor vegyél be egy aszpirint vagy valamit. - Légy erős. Most jövök Ted Harmeltől. Főbe lőtte magát. Hajnalban fölhívott, azt mondta, valaki üldözi, és egészen magánkívül volt. Úgyhogy azonnal odamentem és ott találtam holtan. A nyomokból úgy túnt, elkeseredett harcot vívott valakivel vagy valamivel. Szörnyű rendetlenség volt mindenütt. - És ezek után tényleg, hogy érzed magad? - kérdezte Bernice. - Eléggé megrázott az eset, de azért jól vagyok. Fölhívtam a windsori rendőrséget, de jobbnak láttam, ha én magam nem várom be őket. Most a 38-as főúton vagyok, nem messze Windsortól. El akarok ugrani Strachanhez, hogy megnézzem ml van vele. Azt szeretném, ha te meg utánanéznél Weednek. Nem akarom, hogy másvalaki is meghaljon az embereink közül. - Gondolod... gondolod, hogy ők voltak? - Még nem tudom. Harmel eléggé zavaros fejű ember volt... De azt tudom, hogy meg kell beszélnem az ügyet Strachannel és jó lenne ha te sem halogatnád, hogy beszélj Weeddel. - Oké, még ma elintézem. - Délutánra ott leszek. Légy óvatos. - Te is vigyázz magadra. Marshall beszállt az autójába és elővette a térképet, megnézte, hogy juthat legegyszerűbben Eldon Strachanhez. Egy jó órába telt, amíg odaért az öreg farmépülethez vezető bekötő úthoz. Lefékezett a ház előtt,a Buick kerekei csikorogva megálltak. Kinyitotta a kocsi ajtaját és szemügyre vette a házat. Ez volt az. minden tévedés kizárva. A ház ablakai ki voltak törve. Halálos csönd volt, pedig a skót juhásznak már rég ugatnia kellett volna. Marshall kiszállt és megindult a ház felé. Semmi zaj. Az ablakok a ház másik oldalán is ki voltak törve. Pontosabban ezúttal kívülről befelé voltak betörve, nem úgy, mint Harmelnél. Marshall hátrament és megnézte a ház mögötti parkolót. Üres volt. Imádkozni kezdett, hogy bárcsak Eldon és Dorts ne legyenek itthon, akármi is történt. Szépen megkerülte a házat, aztán föllépett a verandára és megpróbált benyitni. Az ajtó zárva volt. Benézett a törött ablakon át - bent teljes volt a káosz, mintha kifosztották volna a házat. Óvatosan bemászott az ablakon. A nappali romokban hevert. A bútorok szétszórva, a párnák felhasítva, a dohányzó asztal több darabba törve, az állólámpák leverve, összetörve. - Eldon! - kiáltott Marshall. - Dorls! Van Itt valaki? Mintha nem tudnám, hogy nincs itt senki, gondolta magában. De ml az ott a kandalló fölötti tükrön? Odalépett, hogy Jobban szemügyre vegye. Valaki vörös festékkel... vagy vér lenne? Marshall egészen közel hajolt. Nagy megkönnyebbülésére megérezte a festék Jellegzetes szagát. Valaki fenyegetőző, trágár szavakat firkáit a tükörre. Marshall tudta, hogy jó lenne körülnézni a többi helyiségben is, csak azon csodálkozott, miért nem érzi ugyanazt a rémületet, amit Harmelnél érzett. Lehet, hogy ez a nap érzéketlenné tette. Lehet, hogy már nem is hiszi el, amik vele történnek. Az egész házat bejárta, fönt is, lent is, még a pincébe is benézett, de semmi nagy fölfedezést nem tett. Bár ennek örült, mégsem lett semmivel nyugodtabb, aggodalma nem csökkent. Ahogy még egyszer körülnézett a nappaliban, az járt a fejében, vajon van-e kapcsolat a két eset között. A különbségek ellenére túl sok volt az egybeesés. Harmel is, Strachan is adatokat szolgáltattak Marshall nyomozásához, így mindketten támadások célpontjává válhattak. Lehet, hogy Harmel rettenetes félelmében saját maga törte-zúzta össze a lakását, Strachan házát viszont nyilván valamiféle vandálok dúlták föl, azzal a szándékkal, hogy megfélemlítsék. Az egyik közös pont tehát a félelem. De miért kellett... - Ne mozduljon! Rendőrség! Marshall megmerevedett, de azért kipillantott a törött üvegű ablakon. A verandán egy rendőr állt és pisztolyt szegezett rá.

136 - Csak nyugalom - mondta Marshall és nem mozdult. - Emelje fel a kezét úgy, hogy lássam! - rendelkezett a rendőr. Marshall engedelmeskedett. - Marshall Hogan vagyok, az Ashton Hírmondó szerkesztője és Strachanék barátja. - Csak türelem. Majd megnézem az igazolványát Mr. Hogan. Marshall lassan lejjebb engedte a kezét, minden mozdulatát kommentálta. - Benyúlok a hátsó zsebembe, rendben? Itt a tárcám. Most odadobom, az ablakon keresztül. Ekkor a másik rendőr is a verandára érkezett, ő is ráfogta a pisztolyát Marshallra. Marshall a törött ablakon át kidobta a tárcáját. A rendőr fölvette és kivette belőle az igazolványt. - Mit csinál itt Mr. Hogan? - Próbálom kideríteni, mi az ördög történt Eldon házával. És azt is szeretném tudni mi van Eldonnal és Dorisszal, a feleségével. A rendőr elégedettnek tűnt Marshall igazolványával, kicsit megnyugodott, de a társa továbbra is sakkban tartotta a pisztolyával. - Hogy jutott be? - kérdezte Marshallt, miután az ajtóhoz lépett és látta, hogy zárva van. - Azon az ablakon - mutatta Marshall. - Oké Mr. Hogan, akkor most megkérném, hogy óvatosan másszon ki az ablakon, de nagyon lassan. És legyen szíves tartsa mindkét kezét úgy, hogy jól lássam. Marshall engedelmeskedett. Amint lelépett a verandára, a rendőr hátulról megragadta, a falhoz állította és megmotozta. - Maguk windsoriak? - kérdezte Marshall. - Igen - válaszolt kurtán a rendőr, megragadta Marshall csuklóját és bilincset kattintott rá. - Ezennel letartóztatjuk. Joga van arra, hogy ne válaszoljon a kérdésekre... Marshall egy kanál vízben meg tudta volna fojtani ezt a két fickót. Sok minden eszébe jutott, de több esze volt annál, minthogy ki is mondja, ami a szívét nyomta. 25 A hogy Marshall letette a kagylót, Bernice azonnnal tárcsázta Kevin Weed szamát, de senki nem vette fel. Valószínűleg a fakitermelő telepen dolgozik. Bernice előkereste a Gorst Brothers Fatelep telefonszámát. A telepen azt mondták, hogy Kevin ma nem ment be dolgozni és ha nem kerül elő sürgősen, búcsút mondhat az állásának. Bernice fölhívta az Örökzöld Tavernát Bakerben. Dan vette föl, a tulajdonos. - Persze, hogy itt volt - mondta. - Minden reggel be szokott nézni. Bár ma szörnyú hangulatban volt. Úgy összeverekedett az egyik cimborájával, hogy kénytelen voltam mind a kettőt kidobni. Bernice meghagyta Dannek a Hírmondó számát arra az esetre, ha Weed újból felbukkanna. Letette a telefont és egy pillanatra elgondolkodott. Nem ártana, ha kiugrana Bakerbe, egyébként is: a parancs az parancs. Megnézte a naptárjában a napi programját és megpróbálta egy kicsit átrendezni a teendőit, hogy beleférjen a kiruccanás. - Carmen - szólt, miközben fölkapta a kabátját meg a táskáját. - Azt hiszem, nem jövök már vissza. Ha Marshall fölhívna, az egyik emberünkhöz mentem. Tudni fogja, miről van szó. - Rendben - mondta Carmen. Baker mintegy tizenhét mérföldnyire volt északra, a 27-es főút mentén. Az a bérház, ahol Weed lakott, két mérfölddel közelebb esett. Bernice könnyen megtalálta a kiszolgált áruházból átalakított, kopottas épületet. Érzékeny orra rögtön jelezte, hogy a tisztaság kívánnivalókat hagy maga után. A deszkából ácsolt lépcsőkön fölment az egykori árufogadó rámpára - innen nyílt a bejárat. Megdöbbent rajta, milyen nagy a sötétség odabent. A hosszú folyosón szorosan egymás mellett sorakoztak az ajtók: Inkább garzonok voltak ezek és nem lakások. Lépéseket hallott föntről, valaki lefelé jött a deszkalépcsőn. A szeme sarkából látta a rosszkinézésű, fekete bőrruhás, pattanásos arcú alakot. Gyorsan megindult a folyosón, mintha nagyon sietős lenne a dolga. - Hello - szólt utána a férfi. - Keres valakit? - Csak egy barátomhoz Jöttem látogatóba, köszönöm.

137 - Akkor jó szórakozást - mondta az idegen és úgy nézte Bernice-t, majd kiesett a szeme. Bernice végigsietett a folyosón, és bár nem nézett hátra, érezte, hogy a kíváncsi tekintet minden lépését követi. Hogan, ezért még kapsz! Szerencsére a folyosó végén is lépcsők vezettek a felső szintre. Weed a kétszáz-valahányas szobában lakott. A rozzant deszkákból összeeszkábált lépcsőházat a tetőgerendáról lógó csupasz égő világította meg. A falak tó tudja, mikor lettek kifestve utoljára. Bernice próbálta nem észrevenni az ízléstelen firkálmányokat. Cipője tompán kopogott a lépcsőkön. Fölért az emeleti folyosóra és megindult a csökkenő szobaszámok irányába. Az ajtók mögül rockzene, televíziózás és családi veszekedések hangjai hallatszottak ki. Végül megtalálta Weed ajtaját. Kopogtatott. Semmi válasz. A kopogtatástól viszont az ajtó résnyire kinyílt. Bernice bekukkantott. A szobában borzasztó nagy volt a rendetlenség. Bernice már sok rendetlen ember szobáját látta, de ez olyan volt, mint egy katasztrófa sújtotta terület. Hogy lehet így élni? - Kevin? Semmi válasz. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Vandál pusztítás tárult a szeme elé. Weednek nem sok holmija volt, de az mind szét volt szórva, darabokra volt törve. Papírok, apróságok hevertek a szobában szerteszét, az ágyat fölborít ották. Weed gitárját széttaposták, a lámpákat összetörték. A kis főzőfül-kében minden edényt darabokra törtek, a padló tele volt a cserepékkel. Az egyik falra pedig hatalmas betűkkel fenyegető, durva feliratot mázoltak. Bernice hosszú ideig nem mozdult. Félelmet érzett. Világos, hogy előbb vagy utóbb őrá és Marshallra is sor kerülhet. Vajon Marshall mit tapasztalt Strachanéknál? És vajon hogy nézhet ki a saját lakása? Hirtelen tudatosult benne, hogy a rendőrséghez sem fordulhat segítségért, a rendőrség is velük van. Végül csöndben kisurrant az ajtón, írt egy pár sort Weednek, ha valamikor előkerülne, és a cédulát odatűzte a kilincs alá. Óvatosan körülnézett, végigment a folyosón és megindult a lépcsőn lefelé. A lépcsőfordulóban volt egy beugró. Bernice éppen arra gondolt, milyen szerencsétlen dolog egy ilyen rosszul megvilágított lépcsőházba beugrót építeni... Egy fekete alak ugrott rá a sötétből. Bernice megtántorodott, fogai összekoccantak. A bőrruhás férfi! Durva, piszkos kéz ragadta meg a blúzát és nagy erővel oldalra rántotta. A ruhája elszakadt, elvesztette az egyensúlyát. Hatalmas ütést érzett a bal fülén, egy pillanatra még látta a gyűlölettől izzó tekintetet, aztán nekiesett az érdes deszkafalnak. Megpróbált megkapaszkodni, de keze erőtlen volt és lecsúszott a földre. Fekete csizma lépett az arcába a szemüveg leröpült a fejéről, feje tompa puffanással ütődött a falba. Minden elsötétült előtte. Teste meg-megrándult, ahogy tovább záporoztak rá az ütések. Aztán vége - a férfi elrohant. Ott feküdt a földön, a feje szédült, körülötte a földön vér és a darabokra tört szemüveg. Füle még mindig zúgott az ökölcsapástól, arca sajgott a csizma rúgásától, orrából-szájából folyt a vér. Megpróbált föltápászkodni, de a padló mágnesként vonzotta és vissza-hanyatlott. Nyöszörögni kezdett, szája megtelt véres nyállal. Kiköpte, fölemelte a fejét és keserves hangon segítségért kiáltott. Valahonnan föntről lábdobogás, kiabálás, káromkodás hallatszott. Bernice mozdulni sem tudott, kábultan feküdt tovább. Fény verődött az arcába, elmosódott hangokat hallott. Aztán kezek ragadták meg, fölemelték, odébbvitték és lefektették valahová. Valaki letörölte a száját, takarót terített rá és törölgetnl kezdte az arcát egy törülközővel. Bernice krákogott és még egyet köpött. Az illető megint elkáromkodta magát. Marshall továbbra sem volt hajlandó válaszolni a kérdésekre, pedig a windsori rendőrség nyomozója mindent megpróbált. - Gyilkosságról van szó, barátom! - mondta. - Megbízható forrásból tudjuk, hogy Harmel lakásán járt ma hajnalban, tehát nagyjából a halál beálltakor. Nincs semmi mondanivalója ezzel kapcsolatban? Ez a csúszó-mászó teljesen hülyének néz engem; gondolta Marshall. Mondjak el szépen mindent, hogy aztán felakaszthassanak! Nagy francokat volt ez gyilkosság!

138 De Marshallt leginkább az izgatta, hogy ki lehet ez a megbízható forrás", honnan tudta az illető, hogy Harmelnél járt, sőt még azt is, hogy a zsaruk Strachannél találhatnak rá. Akárhogy gondolkodott, nem tudta megoldani ezt a rejtélyt. - Szóval még most sem hajlandó válaszolni? Marshall némán ült, a füle botját sem mozdította. - Hát jó - vonta meg a vállát a nyomozó. - Akkor legalább adja meg az ügyvédje nevét. Szüksége lesz rá. Marshallnak nem volt ügyvédje.és fogalma sem volt, kijöhetne egyáltalán szóba. Szótlanul néztek egymásra. - Spence - szólt át valaki a szomszéd szobából. Ashtonból A nyomozó felvette a telefont. - Spence Nelson. Á, szia Alf, mi újság? Alf Brummel? - Igen, itt van. Nem akarsz beszélni vele? Velünk nem hajlandó szóba állni. - Átadta a kagylót Marshallnak. - Alf Brummel az. Marshall beleszólt: - Halló, itt Hogan. Alf Brummel meglepetést és aggodalmat miméit. - Marshall, mi történt, mi folyik ott? - Nem mondhatok semmit. - Most értesítettek, hogy Ted Harmelt meggyilkolták és téged gyanúsítanak. Igaz ez? - Nem mondhatok semmit. Annak lassan leesett a húszfilléres. - Ide figyelj, Marshall,... segíteni akarok neked. Biztos vagyok benne, hogy valami tévedés van a dologban, de majd csak kitalálunk valamit. Tulajdonképpen mit kerestél Harmelnél? - Nem mondhatok semmit. Brummel kezdett ideges lenni. -Az isten szerelmére. Marshall, felejtsd már el, hogy zsaru vagyok! Barátként hívtalak fel. Segíteni akarok rajtad! - Akkor tedd azt. - Tényleg azt akarom. Figyelj, hadd beszéljek megint Nelsonnal. Talán ki tudunk valamit sütni. Marshall visszaadta a kagylót a nyomozónak. Nelson és Brummel egész Jól elbeszélgettek, úgy tűnt, hogy ismerik egymást. - Lehet, hogy te többre mész vele, mint én valaha is fogok -mondta Nelson kedélyesen. - Hát persze, mért is ne? Hm? Persze, várok. - Nelson Marshallra nézett. - A másik vonalon beszél. Gondolom, kezességet fog vállalni érted és akkor, ha egy mód van rá, átadjuk neki az ügyet. Marshall bólintott, mint aki nem is számított másra. Brummel pontosan ezt akarta. Ha egy mód van rá! Ha nem lenne, Brummel akkor is kitalálna valamit. Nelson ismét beleszólt a telefonba. - Halló, igen. Igen, persze. - Odaadta a kagylót Marshallnak. Brummel izgatott volt, legalábbis annak tűnt a hangja. -Marshall, éppen most telefonáltak Bakerből. Mentőautót kellett kiküldeni, mert Bernice-t megtámadták és bántalmazták. Marshall soha nem gondolta volna, hogy valaha is remélni fogja, hogy Brummel hazudik. - Hogy történt? - Semmit nem tudunk, amíg oda nem érnek. Nem tart sokáig. Figyelj, Marshall, most el fognak engedni. Személyes felelősséget vállaltam érted, a felügyeletem alá helyeznek. Legjobb lesz, ha azonnal Ashtonba jössz. Be tudnál jönni az irodámba mondjuk három órára? Marshallnak nagyon nehezére esett megállni, hogy ne káromkodja el magát. - Ott leszek. Alf. Semmi sem tarthat vissza. - Jó, akkor itt találkozunk. Marshall viszaadta a kagylót Nelsonnak. Nelson mosolygott. -Visszavisszük a kocsijához. Mr. Hogan. A bőrruhás férfi Ashton utcáit Járta. Olyan volt, mint egy megszállott, hátra-hátranézett, rémülten kiáltozva kapkodott levegő után. Öt kegyetlen szellem kapaszkodott a hátába, ki- és bejártak a testébe, piócákként tapadtak rá, karmaikat mélyen a húsába vájták. Mégsem voltak urai a helyzetnek. Ők is meg voltak rémülve. Az öt démon és menekülő áldozatuk fölött hat angyali harcos repült, kardjukkal ide-oda, jobbra-balra csapkodtak, hogy a démonokat a megfelelő irányba tereljék. A démonok sziszegve köpködtek és inas karjaikkal hessegetni próbálták az angyalokat.

139 A fiatalembert mintha láthatatlan méhek támadták volna, úgy hadonászott a karjaival. Futva ért a sarokra, ahol a démonok balra próbáltak menekülni. De az angyalok elzárták az útjukat és jobbfelé kényszerítették őket. Szörnyű jajgatássál, kiáltozással a démonok végül is megindultak Jobbfelé. - Ne! Hagyjatok békén! - könyörögtek a démonok. - Ehhez nincs jogotok! Az utca túlsó végében Hank Busche és Andy Forsythe sétálgatott, megosztották egymással a gondjaikat és imádkoztak. Közvetlen mellettük lépkedett Triskal, Krioni, Seth és Scion. Jól látták, mi folyik, és azonnal készek voltak a cselekvésre. - Itt az idő, hogy az Isten embere megkapja a következő feladatot. - Gyertek, gyertek - integetett a démonoknak Triskal. Andy észrevette a feléjük tartó fiatalembert. - Hoppá... - Mi az? - kérdezte Hank, látván a megrökönyödést Andy arcán. - Készülj föl. Itt jön Bobby Corsi! Hank összerezzent. A vad kinézetű alak feléjük rohant, szemében rémület, karjaival valami láthatatlan ellenséget csépelt. Andy figyelmeztetöleg megjegyezte. - Vigyázz vele. Erőszakos egy alak. - Hát ez szörnyű! Megálltak és várták, mit fog tenni Bobby. Észrevette őket és még Jobban megrémült. - Ne! Hagyjatok békén! Az öt démonnak éppen eléggé meggyűlt a baja a mennyei harcosokkal, nem kértek Busche és Forsythe társaságából. Kényszerítették Bobbyt, hogy megforduljon és megpróbáljon elszaladni. De a hat angyal elállta az utat. Bobby megtorpant. Belenézett a semmibe, aztán visszapillantott Hankre és Andyre, majd megint láthatatlan ellenségeire nézett. Egy helyben topogva kiabált, egész testében remegett, szemei kidülledtek. Hank és Andy nagyon lassan megindultak felé. - Nyugalom, Bobby - csillapította Andy. - Most már nyugodj meg. - Nem! - visított Bobby. - Hagyjatok békén! Semmi közünk hozzátok! Egy angyal kardja hegyével megszúrta az egyik démont. - Auu! - Jajdult fel Bobby és térdre esett. - Hagyjatok békén! hagyjatok békén! Hank gyorsan előrelépett és határozott hangon így szólt: - Jézus nevében hallgass el! - Bobby sikított még egy utolsót. Hallgass el! Bobby elcsöndesedett és a járdán térdelve elsírta magát. - Bobby - szólította meg gyöngéden Hank és lehajolt hozzá. Bobby, hallasz engem? Az egyik démon befogta Bobby fülét, hogy semmit ne halljon. Isten Szelleme kijelentette Hanknek, hogy mit csinál a démon - Démon, Jézus nevében engedd el a fülét. A démon azonnal elkapta a kezét. Hank ismét megszólította: - Bobby? - Igen. - Meg akarsz szabadulni ezektől a szellemektől? Az egyik démon azonnal válaszolt: - Nem! Ő a miénk! - Hallgass el, szellem. Bobbyhoz beszélek. A démon mogorván hátrább húzódott és nem szólt többet. - Szörnyű dolgpt tettem... - mormogta Bobby és könnyek csillogtak a szemében. - Segítened kell... képtelen vagyok megvált tozni a magam erejéből... Hank odasúgta Andynek. - Vigyük valami olyan helyre, ahol nyugodtan tudunk foglalkozni vele, ahol nem gond, ha jelenetet akar rendezni. - A templomba? - Gyere, Bobby. Fölsegítették a karjánál fogva és mindannyian elindultak: ők hárman, az öt, a hat és a négy. Marshall keresztülszáguldott Bakeren, majd lekanyarodott az útról a Weed-féle lakóházhoz. Mivel semmi mozgást nem észlelt, továbbhajtott Ashton felé. Látta, hogy a kórház előtt ott parkol a mentőautó.

140 A mentőssegéd, aki éppen a hordagyat igyekezett visszahelyezni a kocsiba, útbaigazította: - Az ambulancián van, második ajtó jobbra. Marshall berohant az épületbe. Az ajtón keresztül hallotta, hogy Bernice fölkiált fájdalmában. Egy műtőasztalon feküdt, mellette az orvos és két nővér az arcát mosta és a sebeit kötözte. Marshall nem tudta tovább fegyelmezni magát: hangos szitkozódás formájában tört ki belőle mindaz a harag, mindaz a félelem, ami a nap során felgyülemlett benne. Bernice megmozdította földagadt, vérző száját: - Egyetértek! Marshall odalépett a műtőasztalhoz, az orvos és a két nővér odébbhúzódtak egy kicsit. Megfogta Bernice kezét. Alig akarta elhinni, hogy ez valóban megtörténhetett. A támadó irgalmatlanul ellátta a baját. - Ki tette ezt? - kérdezte indulatosan. - Végigküzdöttem mind a tizenöt menetet, főnök. - Ne viccelj, Bernice. Láttad, hogy ki volt az? Az orvos figyelmeztette Marshallt: - Kérem, legyen tekintettel az állapotára... Bernice suttogott valamit, de Marshall nem értette. Közelebb hajolt. A földagadt ajkak alig érthetően suttogták: - Nem erőszakolt meg. - Hála Istennek - mondta Marshall és fölegyenesedett. De Bernice nem volt elégedett Marshall reagálásával. Intett neki, hogy megint hajoljon oda. - Csak megvert. Ez volt minden. - És még elégedetlenkedsz? - súgta vissza Marshall sokkal hangosabban. Bernice kapott egy pohár vizet, hogy kimossa a száját. Öblögetett egyet és visszaköpte a vizet egy tálba... - Strachan házában minden rendben volt? - kérdezte. Marshall válasz helyett az orvoshoz fordult. - Beszélhetnék vele négyszemközt? - Hát pár percen belül viszik röntgenre... - Csak egy fél perc az egész - kérte Bernice. - Csak egy fél percet adjon. - Annyira sürgős? - Igen. Nagyon kérem. Az orvos a nővérekkel együtt kiment a szobából. Marshall nyugodt hangon megszólalt: - Strachannál szörnyű rendeüenséget találtam. Valaki teljesen feldúlta a házat. Eldonnak pedig nyoma veszett, fogalmam sincs hol lehet, vagy hogy él-e egyáltalán. Bernice-en volt a sor. - Weed lakásán ugyanezt tapasztaltam. A falra fenyegető feliratot spréztek. Ma reggel nem Jelent meg a munkahelyén, és Dan - az Örökzöld tulajdonosa - azt mondta, nagyon ideges volt valamiért. Weed is eltűnt. Sehol nem találtam; - És most engem gyanúsítanak Ted Harmel halálával kapcsolatban. Kiderítették, hogy ott Jártam hajnalban. Azt hiszik, én ölteni meg. - Marshall! Igaza volt Susan Jacobsonnak: bizonyára lehallgattak a telefonunkat. Emlékszel? Fölhívtál a Hírmondónál és elmondtad, hogy Tednél voltál és azt is, hogy hová készülsz. - Igen, igen, én is gondoltam erre. De ez azt is jelenti, hogy a windsori zsaruk is benne vannak a buliban. Pontosan tudták, mikor és hol találnak rám. - Brummel és Nelson egy követ fújnak - mondta Bernice. - És mindenről időben értesülnek. - Tudták, hogy egyedül megyek Weedhez... és azt is, hogy mikor... - Bernice hirtelen rájött valamire. - Carmen is tudta. Ez a kijelentés olyan hatást gyakorolt Marshallra, mint egy halálos ítélet. - Carmen nagyon sok mindent tud. - Elevenünkbe találtak, Marshall. Azt hiszem utolsó figyelmeztetésnek szánták. Marshall fölegyenesedett. - Na várj csak, most elmegyek Brummelhez! Bernice megragadta a kezét. - Légy óvatos. Nagyon óvatos! Marshall válaszként megcsókolta a homlokát. - Kellemes röntgenezést. Kiviharzott a szobából, mint egy dühös bika, akinek senki nem állhat az útjába. 26

141 Marshall olyan mérges volt, hogy ferdén, két kocsi helyére álltf be a bíróság épülete előtti parkolóba. Gondolta, amíg keresztülvág a parkolón a rendörségig, kicsit lehiggad, de nem így történt. Fölrántotta az ajtót és belépett a fogadóhelyiségbe. Sara nem volt a helyén és Brummel sem volt benn az irodájában. Marshall az órájára pillantott. Pontosan három óra volt. Egy nő lépett be, akit még soha nem látott. - Jó napot. Maga kicsoda? - kérdezte tőle kicsit nyersen. Az egészen megdöbbent és kissé bátortalanul válaszolt: - Barbara vagyok, a titkárnő. - Titkárnő? Sarával mi történt? - Nem tudok semmiféle Saráról... segíthetek valamiben? -hangzott a félénk és kissé méltatlankodó válasz. - Hol van Alf Brummel? - Ön Mr. Hogan? -így van. - Brummel úr a tárgyalóban várja önt, arra, a folyosó legvégén. Alig fejezte be a mondatot, Marshall már faképnél is hagyta. Olyan erővel nyitotta ki a tárgyaló ajtaját, hogy a kilincs majdnem a kezében maradt. Belépett, készen arra, hogy az első keze ügyébe kerülő embernek ott helyben kitekerje a nyakát. Hát választék volt bőven. Marshall legnagyobb meglepetésére a terem tele volt, és ahogy körülnézett, nem volt nehéz kitalálni, mik lesznek a főbb napirendi pontok. Brummel barátai voltak jelen, csupa fejes, csupa hazudós, cselszövő ember. Alf Brummel az asztalnál ült cimborái körében és széles mosolyra húzta a száját. - Szerbusz, Marshall. Kérlek, csukd be az ajtót. Marshall berúgta az ajtót, közben le nem vette a szemét a társaságról, akik nyilvánvalóan azért gyűltek egybe, hogy tisztázzák az ügyét. Itt volt Olivér Young; Baker, a járásbíró; Irving Pierce, a megyei számvevő; Frank Brady, a tűzoltóparancsnok; Spence Nelson a windsori rendőrségtől, volt még néhány ismeretlen arc és végül itt volt David Steen, Ashton város polgármestere. - Á, jó napot polgármester úr - szólt Marshall hűvösen. - Milyen érdekes, hogy itt kell találkoznunk. A polgármester hangtalanul mosolygott, mint egy bábfigura, aminek Marshall mindig is tartotta. - Foglalj helyet - szólt Brummel egy üres székre mutatva. Marshall nem mozdult. - Alf, ez lenne az a megbeszélés, amit említettél? - Igen, ez az - mondta Brummel. - Azt hiszem, nem ismersz még mindenkit a teremben... - Brummel mesterkélt nyájassággal bemutatta az új arcokat. - Tony Sulsky ügyvéd, Ned Wesley-vel, az Independent Bank elnökével azt hiszem már találkoztál. Úgy tudom Eugene Baylort, az egyetemi tanács tagját is ismered. És biztos emlékszel Jimmy Clairborne-ra, a Commercial Printers kiadótól. - Brummel ellenszenvesen kivillantotta a fogait. - Marshall, kérlek foglalj helyet. Marshall legszívesebben elkáromkodta volna magát, de csak ennyit szólt Brummelnek: - Amíg ti vagytok többen, addig nem. Olivér Young szólalt meg. - Marshall, biztosíthatlak hogy ez a megbeszélés nagyon szívélyes légkörben fog lezajlani. - Akkor mondjátok meg, melyikőtök verte össze az újságírónőmet? - Marshall stílusa aligha volt nevezhető szívélyesnek. Brummel válaszolt: - Marshall, ilyesmi olyan emberekkel szokott megtörténni, akik nem elég óvatosak. Marshall mindennek elmondta Brummelt. ami éppen az eszébe jutott, majd a dühtől remegve így folytatta: - Brummel, ez nem csak úgy megtörtént". Bernice-re rátámadtak, bántalmazták. A zsaruid pedig semmit nem tettek, és nagyon jól tudjuk mindannyian, hogy miért! - Körbenézett. - Mindannyian benne vagytok a buliban és a trükkjeltek egészen közönségesek. Lakásokat dúltok fel, megfenyegetitek és elüldözitek az embereket, mint valami maffia! - Vádlóan Brummelre mutatott. - És te barátom, szégyent hozol a hivatásodra. A rád bízott hatalmat arra használod, hogy elhallgattass és megfélemlíts másokat, hogy fátylat boríts a saját piszkos dolgaidra! Young megpróbált közbeszólni: - Marshall... - És te meg, aki Isten emberének, mintaszerűen jó kereszténynek mondod magad: végig hazudtál nekem a szakmai etika" ürügyén. Teljesen odavagy Langstratnek, annak a boszorkánynak a misztikus marhaságaiért, és közben úgy teszel, mintha nem is ismernéd. Hány embert csaptál be a hazugságaiddal?

142 A társaság döbbent csöndben ült, Marshall pedig folytatta. Úgy vagytok ti köztisztviselők, ahogy Hitler az emberi jogok élharcosa volt! Addig-addig mesterkedtetek, míg végül befurakodtatok ebbe a városba és mindenkit elhallgattatok aki az utatokba került. Az újságban majd elolvashatjátok az egész sztorit! És ha van valami hozzáfűznivalótok, hát csak rajta, szívesen meghallgatom, sőt még ki is nyomtatom. Legfőbb ideje, hogy most már minden a nyilvánosságra kerüljön, akár tetszik, akár nem! Young fölemelte a kezét, hogy szót kaphasson. - Marshall, csak annyit mondanék, hogy ide tények kellenek. - Ne aggódj amiatt, tudom, amit tudok. Itt vannak Carlucciék. Wrightsék, Andersonék, Dombrowék, és még vagy száz ártatlan ember, akiket megfélemlítettek, elüldöztek az otthonukból, az állásukból és koholt adócsalási ügybe kevertek. - Megfélemlítettek? - szólt Young. - De Marshall, aligha állhat hatalmunkban megszüntetni a félelmeket, a babonákat, a családi viszályokat. Mi a csudát hoznál nyilvánosságra? Hogy Carlucciék szerint kísértetek jártak az üzletükben? Hogy gonosz szellemek törték el a kisfiúk kezét? Ugyan már. Marshall! Marshall Youngra mutatott. - Ez aztán jellemző rád. Meg fogom írni, hogyan használtátok ki a félelmeiket, hogy játszottatok alá a babonáiknak és hogy milyen filozófiák, milyen üzelmek állnak a sikereitek mögött. Mindent tudok Langstratről. a szuggesztiós hókusz-pókuszairól és azt is tudom, hogy mindannyian a hatása alatt álltok. Meg fogom írni, hogy a saját embereiteket ültettétek be az elüldözöttek helyébe. Koholt vádakkal kifúrtátok az állásából Lew Gregoryt az előző számvevőt. Amikor Strachan dékán fényt derített arra, hogy Eugene Baylor meghamisította a könyvelést, az egyetemi tanács tagjait szinte mind lecseréltettétek. Aztán elüldöztétek Ted Harmelt a városból azzal a bizonyos molesztálási üggyel. Érdekes véletlen, hogy a szegény kislány nemrég kapott különleges ösztöndíjat az egyetemen. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a pénz tőletek származik! Meg fogom írni, hogy az újságírónőmet azért tartóztatták le Brummel emberei, mert nem tetszett nekik, hogy készített egy bizonyos fényképet. A felvételen Brummel, Young és Langstrat nem kisebb személyiség társaságában látható, mint Alexander M. Kaseph, a város elleni összeesküvés irányítója, aki mögé felsorakozott ez az egész hataloméhes, spiritiszta, neofasiszta bandátok! Young hűvösen mosolygott. - Ezek szerint az Omni Részvénytársaságról akarsz írni. Marshall alig akart hinni a fülének, hogy ezt Young szájából hallja. - Szóval kiterítjük a kártyáinkat? Young folytatta, nagyon nyugodtan, nagyon magabiztosan. - Tehát utánanyomoztál, hogy milyen ingatlanokat vásárolt föl az Omni, így van? - Így van. Young elnevette magát. - Na, és mit mondasz, hány ingatlan került az Omni tulajdonába adóelmaradási ügyek kapcsán? Marshall nem akart belemenni a Játékba. - Te mondd meg. Young odafordult Irving Pierce számvevőhöz. Pierce lapozgatni kezdett a jegyzeteiben. - Mr. Hogan, az ön feljegyzései alapján 133 házat árvereztek el adóbefizetések elmulasztása miatt... - És emellett ki is tartok. - Pedig nem így van. Halljuk a hazugságot Pierce, gondolta magában Marshall. - A helyes adat 163. A vásárlások az utóbbi öt évben történtek, minden egyes eset teljesen legális, szabályszerű. Marshall nagyon szeretett volna visszavágni, de semmi okos nem jutott az eszébe. Young folytatta. - Abban igazad van Marshall, hogy valóban az Omni kezébe kerültek ezek az ingatlanok és még sok más gazdasági vállalkozás is. De azt is észre kellene venned, hogy mennyivel hatékonyabban működnek az új tulajdonos kezelésében. Azt is mondhatnám, hogy Ashton városnak egyértelműen előnyére váltak ezek a változások. Marshall úgy érezte, hogy mindjárt felforr az agyvize. - De ezek az emberek mind befizették az adójukat! Több mint százukkal beszéltem! Pierce szenvtelen hangon válaszolt: - Cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak, hogy nem fizették be. - Nagy francokat!

143 - Ami pedig az egyetemet illeti... - Young Eugene Baylorra pillantott. Baylor felállt és beszélni kezdett. - Elegem van az egyetem hátralékaival kapcsolatos pletykákból. Kifejezetten jól állunk anyagilag. Ami pedig ezt a rágalomhadjáratot illeti, amit még Eldon Stratchan kezdett el, ezt jobb lesz sürgősen befejezni, különben pert indítunk! Sulski ügyvéd urat pontosan ezért fogadtuk fel. - Adataim, bizonyítékaim vannak, hogy Baylor milliókat sikkasztott el a Whitmore Egyetemről. Brummel szólt közbe: - Nincsenek adataid Marshall, nincsenek bizonyítékaid. Marshall elmosolyodott. - Majd meglátod, hogy vannak. - Minden iratodat átvizsgáltuk. Mindet - szólt kurtán Young. Marshallnak olyan érzése volt, mintha leszédült volna egy sziklafal tetejéről. Young egyre keményebb hangnemet ütött meg. - Kezdettől fogva figyelemmel kísértük hiábavaló próbálkozásaitokat. Tudunk róla, hogy beszéltetek Ted Harmellel, felkerestétek Eldon Strachant, Joe Carluccit, Lew Gregoryt és még vagy száz más hasonló szélhámost. Tudunk róla, hogy folyamatosan zaklattátok az embereinket és az üzleti vállalkozásinkat, szaglásztatok a személyes ügyeink után. - Young hatásszünetet tartott, aztán folytatta. -Ennek most vége Marshall. - Szóval ezért gyűltünk ilyen szépen egybe! - mondta Marshall gúnyosan. - Mit tartogattok a számomra Young? Mire számíthatok Brummel? Miféle piszkos ügyet akartok rámkenni? Vagy majd megbíztok valakit, hogy az én házamat is feldúlja? Young fölállt, hogy jelezze, szólni kíván. - Marshall, bár szerintem sosem fogod megérteni a valódi indítékainkat, azért hadd próbáljam meg elmagyarázni a dolgot. Nincsen bennünk semmiféléi hataloméhség, mint ahogy azt feltételezed. Nem a hatalom megszerzése a célunk. - Persze, merő véletlenségből ragadjátok magatokhoz - szólt csípősen Marshall. - A hatalom számunkra csak egy szükséges eszköz; végső célunk elérése érdekében, mely nem kevesebb, mint az egyetemes béke és jólét megteremtése az egész emberiség számára. - Kérdés, hogy ki az a mi" és ki az az ők". - Hiszen úgyis tudod. Nagyon is jól. A Társaság, Marshall, az a Társaság, ami után egész mostanáig úgy nyomoztál, mint valami titkos gonosztevő után. - Igen, az Egyetemes Tudat Társaság - szólt gúnyosan Marshall. - És íme a Világhódítók Klubja helybéli tagozata. Young elnézően mosolygott. - Ez azért több, mint egy klub. Marshall. Valójában egy régen várt, dinamikusan növekvő erőről van szó, amely meg fogja változtatni a világot és végül egyesíteni fogja az egész emberiséget. - Igen, annyira csodálatos, humanitárius mozgalom, hogy titokban kell szervezkednetek, el kell rejtőznötök... - Csak a tradicionális gondolkodásmód elől Marshall, a bigott vallásosság, az intolerancia elől. A világ, amelyben élünk, állandóan változik, az emberiség pedig egyre érettebb lesz. Sokan vannak, akik hátrébb tartanak ebben a folyamatban és képtelenek elfogadni azt, ami a legjobb lenne a számukra. Marshall, nagyon sokan egyszerűen nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi a legjobb. Egyszer majd - reméljük nemsokára eljön az az Idő - mindenki meg fogja érteni. Akkor nem lesz szükség vallásra, akkor nem lesz több titkolózás. - De addig azért megtesztek minden tőletek telhetőt, hogy félelemben tartsátok az embereket és elűzzétek őket az otthonukból, az állásukból... - Csak ha ellenállnak az igazságnak, mindannak, ami igaz és jó. Marshallnak felkavarodott a gyomra. - Ami igaz és jó? - Gondoltok egyet és egyszercsak ti fogjátok eldönteni, hogy mi az igaz és mi a jó? Hol itt a teológia Young? Hogy fér bele ebbe az egészbe Isten? Young vállat vont. - Mi vagyunk az Isten. Marshall úgy érezte, mégiscsak le kell ülnie. - Most vagy ti vagytok őrültek, vagy én. - Tudom, hogy nagyon újszerű és meglepő neked ez az egész. Belátom, hogy nagyon fennkölt és emelkedett ideáljaink vannak, de ezek mindenki számára megvalósíthatók. Nem kevesebbről van szó, mint az ember evolúciójának be teljesedéséről: megvilágosodásról és önmegvalósításról. Eljön az idő, amikor az emberek rá fognak ébredni arra, hogy képességeik határtalanok, hogy isteni természet lakozik

144 bennük és az emberiség egyesülni fog egyetlen egyetemes elmében, egyetlen egyetemes tudatban. A másik lehetőség a pusztulás. Marshall eleget hallott. - Young, ez egyszerűen marhaság, szerintem te nem vagy teljesen komplett! Young a többiekre nézett, szinte szomorúan. - Bár mindannyian reménykedtünk abban, hogy meg fogod érteni. Igazság szerint számítottunk arra, hogy ez lesz a hozzáállásod. Marshall végigpillantott az egész társaságon. - Meg akarjátok szerezni magatoknak az egész várost, mi? Megvásárolnátok az egyetemet, hogy ez legyen a zavaros Társaságotok főhadiszállása? Young higgadtan válaszolt. - Jó ügyet szolgálunk. Marshall. Ennek így kell lennie. Marshall fölállt és elindult az ajtó felé. - Majd az újságban olvashattok magatokról. - Már nincs újságod Marshall - szólt utána Young. Marshall visszafordult. - Hogy értsem ezt? Young intett Ned Wesleynek az Independent Bank elnökének, aki kijelentette: - Marshall, érvényesítenünk kell a zálogjogunkat. Marshall azt hitte, rosszul hall. Wesley elővette Marshall aktáját, melyben a Hírmondóra felvett kölcsönök voltak nyilvántartva. - Most már nyolcadik hónapja nem fizeted az esedékes törlesztéseket, a felszólításainkra pedig nem érkezett válasz. Tényleg nincs más választásunk, minthogy lefoglaljuk a lapot. Marshall már éppen meg akarta mondani Wesleynek, hogy mit csináljon a hamisított adataival, de Irving Pierce a megyei számvevő ragadta magához a szót. - Ami pedig az adóbefizetéseidet Illeti Marshall, azokkal is hátralékban vagy. Nem is értem, hogy képzeled, hogy ott laksz abban a házban, a kötelezettségeidet pedig nem teljesíted. Marshall gyilkolni tudott volna. Ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, kivéve, hogy két zsaru is volt a teremben, akiknek minden vágyuk az volt, hogy rajtakapják valamilyen bűntényen, nem is beszélve a bíróról, aki meg nagyon szívesen hűvösre tette volna. - Megőrültetek - mondta. - Ezt sohasem fogjátok tudni a nyakamba varrni. Ekkor Jimmy Clairborne, a Commercial Printers kiadó képviselője emelkedett szólásra. - Marshall, attól tartok nálunk sincsenek rendben a dolgaid. A feljegyzéseim szerint a Hírmondó utolsó hat számának nyomdai költségei nincsenek rendezve. Amíg ezeket a számlákat nem fizeted ki, semmiképpen nem tudjuk tovább nyomtatni a lapot. Nelson rendőrnyomozó hozzátette: - Ezek nagyon komoly dolgok Marshall és nem vetnek magára valami jó fényt, ha a Harmel-gyilkosság ügyében folytatott nyomozásunkra gondolok. - Ami pedig a bíróságot illeti - szólt Baker bíró - a veled szemben foganatosított végső intézkedésünket attól tesszük függővé, hogy mostantól fogva milyen magatartást tanúsítasz. - Különösen annak az egészen friss bejelentésnek az ismeretében, miszerint szexuális visszaéléseket követtél el - tette hozzá Brummel. - Nagyon félhet a lányod, hogy ilyen sokáig hallgatott. Marshall úgy érezte magát, mint akibe egy géppisztolysorozatot eresztettek. Halálos félelem költözött a szívébe. Az Ashton Közösségi Templomban az öt démon makacsul kapaszkodott Bobby Corsiba, sziszegve átkozódtak és káromkodtak. Körülöttük kirántott karddal ott állt Triskal, Krioni, Seth, Scion és még hat másik harcos. Hank a Bibliáját lapozgatta. Néhány részt már átnézett az evangéliumból, szeretett volna valamilyen támpontot találni, hogyan menjen tovább? Bpbby a padlón ült a pulpitus előtt, Hank és Andy gyengéden, de határozottan fogták. John Coleman is itt volt, hogy segítsen nekik és Ron Forsythe sem akart lemaradni semmiről. - Igen - mondta Ron -, valóban nagyon rossz bőrben van. Hé, Bobby! Nem emlékszel rám? Ron Forsythe vagyok. Bobby üres tekintettel bambult rá. - Igen, emlékszem rád... A démonok is emlékeztek Ron Forsythra és arra is, hogy valamikor a társaik tartották fogságukban. - Áruló! Áruló! Bobby ordítozni kezdett Ronnal: - Áruló! Áruló! - megpróbálta kiszabadítani magát Hank és Andy kezéből. John segítségükre sietett, együttes erővel tudták csak lefogni. Hank ráparancsolt a démonokra: - Hagyjátok abba! Azonnal hagyjátok abba! Bobby átkokat szórva Hankhez fordult. A démonok az ő száján keresztül ordították: - Nem dirigálsz

145 nekünk, imádkozó ember! Sosem fogsz legyőzni minket! Meghalsz, mielőtt győzhetnél! - Bobby négyükre pillantott, úgy visította: - Mindannyian meghaltok! Hank fennhangon imádkozni kezdett, hogy mindenki - Bobby is - hallja. - Úristen, Jézus nevében most ellene megyünk ezeknek a szellemeknek és megkötözzük őket! A démonok nyöszörögve szárnyuk alá rejtették a fejüket, mintha kőzápor zúdult volna rájuk. - Ne... ne - tiltakozott Bobby. Hank folytatta: - És kérlek, hogy küldd segítségünkre a te angyalaidat... A tíz angyal feszülten várakozott. Hank most a démonokhoz szólt. - Tudni akarom, hányan vagytok. Beszéljetek! Egy kisebb démon, Bobby háta mögött fölvisított: - Neee! A sikoltás elemi erővel tört föl Bobby torkából. - Ki vagy? - kérdezte Hank. - Nem mondom meg! Nem kényszeríthetsz... - Jézus nevében... A démon azonnal válaszolt: - Jövendőmondás! Hank megkérdezte: - Jövendőmondás, hányan vagytok? - Millióan! - Triskal rávágott egyet a szárnyára. - Aú! Tizen! Tizen! - Még egyet kapott. - Aú! Nem, öten vagyunk, csak öten! Bobby rángatózni és remegni kezdett ahogy a démonok egymásnak ugrottak. Jövendőmondás keményen megkapta a magáét társaitól. - Nem! Ne! - visította Bobby hangján. - Látod, mit tettél velem! Most engem ütnek a többiek! - Jézus nevében távozz - mondta Hank. Jövendőmondás azonnal engedelmeskedett, kirepült a templomból úgy, hogy hátra sem nézett. Egy hatalmas termetű, szőrös démon még utána kiabált. Bobby a mennyezetre szegezte a tekintetét és azt bömbölte: -Áruló! Áruló! Ezért még megfizetsz! - És te ki vagy? - kérdezte Hank. A démon elhallgatott. Bobby is abbahagyta a kiabálást és gyűlölettől izzó szemmel nézett körül. - Mi a neved, szellem? - kérdezte Andy. Bobby nem szólt, egész teste megfeszült, száját szorosan összezárta, szemei kidülledtek. Izgatottan zihált, arca egészen elvörösödött. - Szellem - szólt Andy - parancsolom, hogy mondd meg, ki vagy, Jézus nevében! - Ne merészeld még egyszer kiejteni ezt a nevet! - sziszegte a démon és káromkodott egyet. De bizony, újra és újra kimondjuk ezt a nevet - mondta Hank. - Ez a név legyőzött benneteket. -Nem... nem! - Zavarodottság, őrület, gyűlölet... Ez mind én vagyok! - Jézus nevében megkötözlek és megparancsolom, hogy menj ki belőle! A démon verdesni kezdett a szárnyaival, ide-oda rángatta Bobbyt. Bobby megpróbálta kiszabadítani magát, alig lehetett bírni vele. Négyen voltak egy ellen, mégis éppen csak le tudták fogni. - Menj ki belőle - paracsolták mind a négyen. A második szellem is eleresztette Bobbyt és megindult fölfelé. Bobby lehanyatlott egy pillanatra. A szellemet azonnal közrefogta két harcos. - Tűnj el innen! - parancsoltak rá. A démon egy pillantást vetett még Bobbyra és a hátramaradt társaira, azán úgy elviharzott, mint akit puskából lőttek ki. Most a harmadik démonon volt a sor. - Engem soha nem űztök ki! Kiskora óta benne vagyok! - Mi a neved? - Boszorkányság! Sok-sok boszorkányság! - Itt az ideje, hogy kimenj belőle - mondta Hank. - Soha! És tudd meg, nem vagyunk egyedül! Nagyon sokan vagyunk! - Eddig csak hármat számoltam össze. - Igen, őbenne. De mindannyiunkat soha sem fogsz tudni kiűzni. Gyerünk, próbáld csak meg, a

146 városban milliók vannak. Milliók! - a démon harsányan fölnevetett. Andy megkockáztatott egy kérdést. - És mit csináltok itt annyian? - Ez a mi városunk! A miénk, itt maradunk örökké! - Ki fogunk űzni benneteket! - mondta Hank. Boszorkányság nevetett. - Tessék, csak rajta! - Menj ki belőle Jézus nevében! A démon erősen, elkeseredetten belekapaszkodott Bobbyba. A fiú teste megint megfeszült... Hank még egyszer ráparancsolt. - Boszorkányság, Jézus nevében menj ki belőle! Bobby kidülledt szemekkel meredt Hankfe és Andyre, nyakán pattanásig megfeszültek az inak. - Nem megyek! Nem megyek! Ő az enyém! Hank, Andy, John és Ron imádkozni kezdtek: mintha súlyos ökölcsapások záporoztak volna Boszorkányságra. A démon belebújt Bobbyba és megpróbálta szárnyaival eltakarni a fejét, fájdalmában összerándult, valahányszor Jézus nevét kimondták. Tovább imádkoztak, Boszorkányság most már levegő után kapkodott. Végül fölkiáltott. - Rafar! Baál Rafar! - Mit mondasz? A démon tovább kiáltozott Bobbyn keresztül. - Rafar... Rafar... - Ki az a Rafar? - kérdezte Hank. - Rafar... Rafar... Rafar... Rafar... - Bobby hörgésszerú hangokat adott ki és teste össze-vissza rángatózott. - Ki az a Rafar? - kérdezte Andy is. - Rafar az Rafar. Ó az úr. - Jézus az Úr! - emlékeztette a démont John. - Sátán az úr! - feleselt a démon. - Azt mondtad, Rafar az úr... - Sátán Rafar fölött is úr. - És Rafar mi fölött uralkodik? - Ashton fölött. Rafar Ashton ura. Andy megkockáztatta: - Csak nem ő Ashton fejedelme? - De igen, Rafar valóban Ashton fejedelme. - Hát akkor majd őt is kiűzzük! - mondta Ron. A nagy, kiszáradt fán Rafar hirtelen hátrafordult. Mintha valaki megfricskázta volna. Gyanakodva vette szemügyre a démonjait. A démon folytatta a hencegést és Bobby arckifejezése, hanglejtése pedig tökéletesen kifejezte a démon mondanivalóját. - Sokan vagyunk, nagyon, nagyon sokan! - dicsekedett. - És egész Ashtont az uralmatok alatt tartjátok? - kérdezte Hank. - Téged kivéve, imádkozó ember! - Akkor ideje, hogy elkezdjünk imádkozni - mondta Andy és azonnal neki is kezdtek. A démon arca eltorzult a fájdalomtól, szárnyával elkeseredetten eltakarta a fejét. Rohamosan fogyó erejét megfeszítve kapaszkodott Hankbe. - Ne... ne... ne! - nyögdécseíte. - Ereszd el őt, Boszorkányság, és menj ki belőle. - Könyörgök, hadd maradjak. Nem fogom bántani, megígérem! Bíztató jel. Hank és Andy egymásra néztek. Ennek már nincs sok ideje hátra. Hank egyenesen Bobby szemébe nézett, úgy mondta: - Szellem, menj ki belőle, most a Jézus nevében! A démon felsikított. Karmai minden erőfeszítése ellenére lassan elengedték Bobbyt. Kiabált, átkozódott Bobby hangján, egészen addig, amíg a legutolsó karmával is kénytelen volt elválni Bobbytól. Egy szárnycsapással fölemelkedett a levegőbe. Nem várta meg, míg az angyalok ráparancsolnak. - Megyek már, megyek már! - sziszegte és elmenekült. Bobby végre megnyugodhatott, akárcsak a négy férfi, akik szolgáltak felé.

147 - Minden rendben, Bobby? - kérdezte Andy? Bobby - most már az igazi Bobby - így válaszolt. - Igen... De még mindig vannak bennem, érzem. - Kicsit pihenünk, aztán majd kiűzzük azokat is - mondta Hank. - Igen - szólt Bobby, az jó lesz. Ron megveregette Bobby térdét. - Jól van öregfiú! Ebben a pillanatban Mary lépett be. Tudta, hogy valaki felé szolgálnak és gondolta benéz, nincs-e szükség valamilyen segítségre. Megpillantotta Bobbyt. Ez az a férfi! A bőrruhás fiatalember! Egy pillanatra megdermedt. Bobby fölnézett és meglátta Maryt. Az egyik még benne levő démon úgyszintén. Bobby arca egyszeriben átváltozott: a kimerült és rémült fiatalember a kéjsóvár, erőszakos démon hatása alá került. - Hé - szólt a szellem Bobbyn keresztül és kétértelmű trágárságokkal illette Maryt. Hank és a többiek megdöbbentek, de tudták, ki az, aki beszél. Hank látta, hogy Mary rémülten hátrál. - Ó az... ő az, aki rám támadt a parkolóban! - kiáltotta. A démon tovább káromkodott, de Hank azonnal közbelépett. - Szellem, hallgass el! A szellem átkokat szórt rá is. - A feleséged, mi? - Megkötözlek Jézus nevében. Bobby összegörnyedt és vonaglani kezdett, mint akinek szörnyű fájdalmai vannak: a démon érezte az imák erejét. - Hagyjatok békén! - kiabálta. - Meg akarom... meg akarom... - visszataszító módon részletezni kezdte, hogyan akar erőszakoskodnl. Mary először összeborzadt, de aztán összeszedte magát és visszavágott. - Hogy merészelsz! Isten gyermeke vagyok és nem fogom eltűrni az ilyen beszédet. Némulj meg azonnal és menj ki belőle! Bobby összegörnyedt, mint akit gyomorszájon vágtak és öklendezni kezdett. - Erőszak, menj ki belőle! - parancsolta Andy. - Hagyd el őt! - mondta Hank. Mary közelebb lépett és határozott hangon rászólt: - Ellened megyek, démon, és kiűzlek Jézus nevében! A démon leesett a földre. Hiába csapkodott, verdesett a szárnyaival, Krioni rögtön ott termett és kihajította a templomból. Hátra volt még az utolsó démon. Már előre rettegett, de azért kiabálni kezdett: - Megvertem ma egy nőt! - Hallani sem akarunk róla - mondta John. - Gyerünk, menj ki belőle! - Ütöttem-vágtam, ahol értem, összerugdostam... - Hallgass el és menj ki belőle! - parancsolta Hank. A démon nagyot káromkodott, aztán engedelmeskedett, Krioni pedig gondoskodott róla, hogy eltűnjön a színről. Bobby kimerültén a padlóra hanyatlott. Arcán először szelíd mosoly jelent meg, majd boldogan fölnevetett. - Kimentek! Hála Istennek, kimentek! Hank, Andy, John és Ron odaléptek hozzá, hogy bátorítsák. Mary nem mozdult, még mindig voltak bizonyos fenntartásai a topis alakkal szemben. Andy nem csűrte-csavarta a dolgot. - Bobby - mondta. - Arra van szükséged, hogy az életed a Szent Szellem vezetése alá kerüljön. Jézusra van szükséged, ha szabad akarsz lenni ezektől a dolgoktól. - Készen vagyok rá, készen vagyok! - felelte Bobby. Bobby ott helyben újjászületett. És új teremtésként, keresztényként első szaval ezek voltak: - Hapsikáim, ez a város nagy bajban van! Hallgassátok csak meg, milyen szörnyűségekre készültem és kiknek a megbízásából! 27 Mindig Juleen Langstrat lakásán tartották az összejöveteleket, az elsötétített nappaliban. Kényelembe helyezték magukat a dohányzóasztalon pislákoló gyertya fényénél. Langstrat volt a tanító, a vezető. Magabiztosan, nyugodt hangon adta az utasításokat. Társként, lelki támaszként Shawn is mindig jelen volt. Rendszeresen tartottak ilyen összejöveteleket és minden egyes alkalom egy újabb kaland volt Sandy

148 számára. A saját tudatának különböző szintjeiben tett utazások során új ajtók nyíltak meg előtte egy felsőbbrendű valóság felé, a pszichikai erők és tapasztalatok világa felé. Sandy le volt nyűgözve. A dohányzó asztalon metronóm ketyegett, lassan, ráérősen, egyenletes ütemben. Belégzés, kilégzés, lazítás, lazítás, lazítás. Sandy lassan egész komoly gyakorlatot szerzett, hogy tudatának felső szintje alá menjen le. Normálisan minden ember agya ezeken a felső szinteken működik, ahol a külső ingerek könnyen elterelik a figyelmet. Valahol ez alatt vannak a mélyebb szintek, ahol a valódi pszichikai képességek és tapasztalatok találhatók. Ahhoz, hogy valaki eljusson ezekre a szintekre, alapos és módszeres relaxációra. meditációra, koncentrációra van szükség. Langstrat lépésről lépésre mindent megtanított Sandynek. Shawn feszülten figyelte Sandyt, aki tökéletes nyugalomban, ellazulva ült a kanapén. Langstrat egyenletesen, lassan számolt visszafelé, a metronóm ütéseinek ritmusában. - Huszonöt, huszonnégy, huszonhárom... Sandy képzeletben egy liftben ült, lefelé haladt, lénye legbensejében. Agytevékenységének felső szintjeit kikapcsolta, ellazult és egyre mélyebb réglókon haladt keresztül. - Három, kettő, egy, alfa szint - szólt Langstrat. - Most pedig nyisd ki az ajtót. ^ Sandy látta magát, ahogy kinyitja a felvonó ajtaját és belép egy virágzó fákkal szegélyezett, gyönyörű, zöldellő kertbe. Meleg volt, enyhe, hűsítő szellő fújdogált. Sandy körülnézett. - Látod? - kérdezte Langstrat gyöngéden. - Még nem - válaszolt Sandy. Aztán földerült az arca. - Ó, itt Jön! Milyen gyönyörű! Egy lány tartott Sandy felé, egy gyönyörű, fiatal hölgy. Hosszú, szőke haja a vállára omlott és ragyogó fehér ruhába volt öltözve. Arca csak úgy sugárzott a boldogságtól és barátságosan integetett Sandynek. - Szia! - szólította meg Sandy boldogan. - Szia - mondta a lány a leggyönyörűbb, legdallamosabb hangon, amit Sandy valaha is hallott. - Te leszel a vezetőm? A szőke lány megfogta Sandy kezét és borzasztó kedvesen, szeretettel mondta: - Igen. A nevem Madeline. Én foglak tanítani. Sandy csodálattal tekintett rá. - Olyan fiatalnak nézel ki! Éltél már korábban is? - Igen, nagyon sokszor. Minden egyes élet egy lépcsőfok volt fölfelé. Neked is megmutatom az utat. Sandy el volt ragadtatva. - Nagyon szeretnék tanulni tőled. Veled akarok menni. Madeline kézenfogta Sandyt és együtt indultak egy arany sétaút felé. Sandy Langstrat kanapéján ült és arca örömtől sugárzott, miközben fényes karmok mélyedtek a koponyájába és egy visszataszító külsejű démon bütykös, fekete kezel vasmarokkal szorították a fejét. A szellem föléje hajolt és a fülébe suttogta: - Akkor gyere. Gyere velem. Bemutatlak azoknak, akik már énelőttem fölemelkedtek. - Nagyszerű! - lelkesedett Sandy. Langstrat és Shawn egymásra mosolyogtak. Tom McBride, a tördelőszerkesztő meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Nagyot sóhajtott. Soha életében nem volt még egy ilyen zűrös napja. Fölkelt, látta, hogy Marshall érkezett meg és nyílegyenesen az irodája felé tart. Tom tele volt kérdésekkel. - Marshall, hol voltál eddig és hol van Berníce? Nem érkezett meg a mai szám a nyomdából! Állandóan csörög a telefon, hogy mi van az újsággal, végül már kénytelen voltam rákapcsolni az üzenetrögzítőre. Még személyesen is jöttek. - Hol van Carmen? - kérdezte Marshall. Tom észrevette rajta, hogy nagyon, nagyon rosszul néz ki. - Marshall - kérdezte Tom aggódva. - Mi a baj? Mi folyik itt? - Hol van Carmen? - morogta vészjóslóan Marshall. - Nincs itt. Bernice még reggel elvlharzott, utána Carmen is, én meg itt vagyok egész nap egyedül! Marshall belépett az irodájába. Egyenesen az iratszekrényhez ment és kihúzta az egyik fiókot. Üres volt. Tom biztos távolságból figyelte, ml fog történni. Marshall benyúlt az íróasztala alá és kihúzott egy kartondobozt. Gyanúsan könnyű volt. Belenézett, látta, hogy üres. Belerúgott mérgében és nagyot káromkodott. - Hm... nem segíthetek valamit? - kérdezte Tom.

149 Marshall sápadtan, ziláltán lerogyott a székébe. Fejét megtámasztotta a kezével és egy pillanatig mozdulatlanul ült, mélyeket lélegzett. Megpróbált megnyugodni egy kicsit, megpróbált gondolkozni. - Hívd fel a kórházat - mondta végül elhaló hangon, mely mintha nem is Marshall Hogan hangja lett volna. - A... a kórházat? - Tomnak nem tetszett a dolog. - Kérdezd meg, hogy van Bernice. Tomnak leesett az álla. - Bernice kórházban van? Mi történt? Marshallból kirobbant az indulat: - Csináld már! Tom kisietett a telefonhoz. Marshall fölkelt és odalépett az irodája ajtajához. - Tom... Tom fölnézett, de közben tovább tárcsázott. Marshall nekidőlt az ajtófélfának. Nagyon gyengének, nagyon, lehetetlennek érezte magát. - Ne haragudj, nagyon sajnálom. És kösz, hogy elintézed a telefont. Majd mondd meg. mi a helyzet. Azzal Marshall megfordult, visszament az irodájába, leroskadt a székébe és csak ült mozdulatlanul. - Hm... - Tom jelent meg az ajtóban. - Bernice-nek elrepedt egy bordája, de más komoly baja nincs. A kórházból kiengedték és mivel valaki elhozta a kocsiját Bakerből, már haza is ment. Most otthon van. - Igen... nekem is haza kellene mennem... - Mi történt Bernice-szel? - Összeverték. Valaki rátámadt, alaposan elagyabugyálta. - Marshall... - Tom alig jutott szóhoz döbbenetében. - Hát ez... ez szörnyű. Marshall fölállt és az íróasztalnak dőlt. Tom teljesen tanácstalan volt. - Marshall, mi lesz a pénteki számmal? Az anyagot szokás szerint leadtuk a nyomdába... nem értem, mi van. - Nem nyomtatták ki - mondta csöndesen Marshall. - Micsoda? Miért nem? Marshall lehorgasztotta a fejét, sóhajtott egy nagyot, aztán Tom szemébe nézett. - Most már nyugodtan elmehetsz, majd én elintézem itt a dolgokat, és ha kell valami, akkor fölhívlak, oké? - Hát... oké. Tom hátrament a kabátjáért meg a többi holmijáért. Megszólalt a telefon, Marshall külön vonala. - Hírmondó. - Te vagy az Marshall? - Igen... - Itt Eldon Strachan beszél. Ó, hála Istennek, tehát él! Marshallnak összeszorult a torka. Kishíján elsírta magát. - Eldon, jól vagytok? - Nem mondhatnám. Most érkeztünk haza és valaki földúlta a házunkat. Mindent összetörtek! - Doris jól van? - Hát eléggé ki vagyunk készülve mind a ketten. - Lecsaptak ránk Eldon. A sarkunkban vannak. - Mi történt? Marshall mindent elmondott. Nagy nehezen azt is, hogy Eldon jóbarátja és bajtársa, Ted Harmel meghalt. Strachan Jó darabig nem tudott szólni. Percek teltek el kínos hallgatásban, csak néha szólt bele egyikük vagy másikuk a kagylóba, hogy nem szakadt-e meg a vonal. - Marshall - szólalt meg végül Strachan. - Jobb lesz, ha elmenekülünk innen. Hagyjuk az egészet a francba és tűnjünk el véglegesen! - De hová mehetnénk? - kérdezte Marshall. - Egyszer már végigcsináltad ugyanezt, nem emlékszel? Amíg csak élsz, Eldon, nem fogsz tudni megszabadulni tőlük. - De hát akkor mit tehetünk? - Vannak barátaid, a mindenségit! Ott van például a főállamügyész. - Mondtam már, hogy nem mehetek oda Norm Mattilyhez csak úgy! Nem elég a barátságunk,

150 bizonyítékok kellenek, dokumentumok. Marshall az üres kartondobozra pillantott. - Meg fogom találni a módját, hogy szerezzek valamilyen bizonyítékot. Eldon sóhajtott. - Egyszerűen nem tudom, meddig fog ez így menni... - Ameddig engedjük. Eldon elgondolkozott. - Igen, igen, igazad van. Akkor szerezz valami használható anyagot és majd meglátom, mire megyek vele. - Nincs más választásunk, most már az életünkkel játszunk, Meg kell, hogy mentsük magunkat! - Pontosan ezt akarjuk mi is, Dorisszal. Szépen eltűnünk, amilyen gyorsan csak lehet, és neked is ugyanezt tudnám tanácsolni. Semmiképpen nem maradhatunk itt. - Akkor hol foglak tudni elérni? - Telefonon nem mondhatom el. Majd Norm Mattíly irodájából jelentkezem. Ebből azt is megtudhatod, hogy felvettem vele a kapcsolatot. Ez az egyetlen módja, hogy segítsek neked. - Ha nem lennék itt, ha meglépnék a városból vagy meghalnék, keressétek meg Al Lemley-t a New York Timesnál. Megpróbálok üzenetet hagyni nála. - Még látjuk egymást. - Imádkozzunk, hogy úgy legyen. - Mostanában én is kezdek többet imádkozni. Bernice a kanapén feküdt, arcán jeges borogatás, mellkasán kényelmetlen kötés. Az előbb már hányt egyet, a feje lüktetett és nagyon pocsékul érezte magát. Mindenáron telefonálni akart. Vajon mi folyik a világban? Fölhívta a Hírmondót - senki nem vette fel. Tárcsázta Marshall otthoni számát, de ott sem jelentkezett senki. Aztán egyszercsak megszólalt a telefonja. Lecsapott rá, mint egy ragadozó a zsákmányára. - Halló? - Bernice Krueger? - Kevin? - Igen, én vagyok... - Hangjából úgy tűnt, hogy nagyon ideges. - Magam alatt vagyok, Bernice. és nagyon félek! - Honnan beszélsz Kevin? - Itthonról. Valaki itt járt és mindent összetört! - Csukva tartod az ajtót? -Igen. - És be is zárod? - Most is bezártam, félek, Bernice. Valakit rám küldhették... - Nagyon vigyázz, mit mondasz Kevin! Valószínűleg igaz, amit hallottunk, hogy lehallgatják a telefonunkat. Lehet, hogy már a tiedet is figyelik egy idő óta. Weed elhallgatott egy pillanatra, aztán elkáromkodta magát. Most már tényleg meg volt rémülve. - Jaj, épp most hívott föl - nem akarom megmondani kicsoda! Gondolod, hogy kihallgattak minket? - Nem tudom. De óvatosnak kell lennünk. - Most mit csináljak? Minden hiába. Susan azt mondta, megszerezte amit akart, és most otthagyja őket... Bernice Közbevágott. - Kevin, egy szót se többet! Jobb lesz, ha személyesen mondod el. Találkozzunk valahol. - És ha megtudják, hol találkozunk? - Ha megtudják, hát megtudják, de még úgy is biztonságosabb, mint telefonon beszélni. - Akkor találkozzunk minél előbb, amilyen gyorsan csak lehet! - Bakertől néhány mérföldre északra van egy híd a Judd folyó felett. Mit szólsz hozzá? - Az a nagy zöld híd? - Igen, az az. Az északi végénél van egy lejáró jobbra. - Oda tudnék érni... - Bernice a faliórára pillantott -... mondjuk hétre. - Ott leszek. - Rendben. Akkor viszlát. Bernice letette és azonnal tárcsázta a Hírmondót. Senki nem Jelentkezett. Megpróbálta még egyszer

151 Marshallt az otthoni számon. Hoganék konyhájában a telefon kicsöngött, de Marshall és Kate csak ültek csöndben, megvárták, míg végül elhallgatott. Kate könnybelábadt szemekkel nézett a férjére, keze remegett egy kicsit, igyekezett visszatartani a belsejéből fel-feltörő zokogást. - A telefonon állandóan csak a rossz hírek érkeznek - mondta és egy könnycsepp gördült le az arcán. Marshalinak minden lelkiereje elszállt. Ritkán fordult vele elő, de most nem jött ki hang a torkán. - Mikor volt az a telefonhívás? - kérdezte végül. - Reggel. - És nem tudod, ki lehetett az? Kate mély lélegzetet vett, próbált uralkodni az érzelmein. -Akárki is volt, szinte mindent tudott rólad, rólam és még Sandyről is. Szóval nem egy közönséges telefonbetyár volt. Nagyon... nagyon meggyőzően beszélt. - De hazudott! - mondta mérgesen Marshall. - Tudom - válaszolt Kate meggyőződéssel. - Ilyen mocskos módszereik vannak. El akarják venni az újságomat, az otthonomat és most ráadásul tönkre akarják tenni a házasságomat is. Nincs és nem is volt soha semmi Bernice és énközöttem! A francba is, hiszen a lányom lehetne! - Tudom. - Kate várt egy pillanatig, erőt gyűjtött, aztán folytatta. - Marshall, a férjem vagy, és ha elvesztenélek, tudom, soha nem találnék hozzád hasonlót. Azt is tudom, hogy nem olyan ember vagy, akit a szenvedélyei ide-oda sodornának. Mindig is megbíztam benned. Marshall megfogta a kezét. - Te vagy az egyetlen nő az életemben. Kate megszorította a kezét, úgy folytatta. - Hiszem, hogy ez mindig is így lesz. És ez a reménység az, ami tartotta bennem a lelket... Hangja elhalt és egy pillanatra csönd lett. Kate a feltörő érzelmeit próbálta elfojtani, Marshall pedig nem tudott mit mondani. - Marshall - szólalt meg aztán Kate. - Vannak viszont dolgok, amiknek meg kellett volna változniuk, mégsem úgy történt, pedig annak idején megegyeztünk. Amikor elköltöztünk New Yorkból, megállapodtunk, hogy többet nem rohansz az újság után, több időt szentelsz a családodnak, azt mondtad, újra meg fogjuk ismerni egymást és mindent újrakezdünk. - Kate elsírta magát, alig tudta folytatni, de eltökélte magát, hogy most már befejezi. - Nem tudom miért van ez, a szenzációs hírek követnek téged, bárhová mész is, vagy te magad gyártod ezeket időről időre? De ha valaha is féltékeny lennék, erre lennék féltékeny. Van egy másik szerelmed. Marshall, és egyszerűen nem tudom, hogy vegyem föl vele a versenyt. Marshall tudta, hogy úgysem fog tudni mindent elmagyarázni. - Kate, el se tudod képzelni, milyen nagyszabású ügyről van szó. Kate megrázta a fejét. Nem volt rá kíváncsi. - Most nem erről van szó. Ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy nagyszabású, rendkívül fontos dologról van szó és nem vonom kétségbe, hogy valószínűleg megéri azt az időt és fáradságot, amit ráfordítasz. A baj csak az, hogy ebbe tönkremegyek én is, Sandy is és az egész család. Marshall, nem tudom mennyire vagyunk fontosak neked, de nagyon szenvedünk, és ez az én fő problémám. Semmi mással nem törődöm. - Kate... pontosan ez az. amit akarnak! - Hát ezt elérték - közölte nyersen Kate. - De ne merészelj senki mást vádolni, hogy nem tudod betartani az ígéreteidet. Egyedül te vagy felelős azokért az ígéretekért, amelyeket a családodnak tettél. - Kate, nem tehetek róla, hogy így alakultak a dolgok, nem én akartam így. Ha véget ér... - Véget ért! - Marshallt mintha hideg vízzel öntötték volna le. - Nincs más választásom Marshall, az én türelmemnek is van határa. Tudom, hogy mennyit bírok elviselni. El kell mennem. Marshall annyira elgyengült, hogy szólni sem tudott. Szinte megbénult az agya. Kate szemébe nézett és hagyta, hogy mondja, hogy csináljon amit akar. Kate folytatta. Addig kell elmondania, amíg még képes rá.

152 -Beszéltem ma reggel anyuval. Nagyon megértő volt, nem állt egyikünk pártjára sem. Azt mondta, imádkozik értünk és különösen érted. Álmotis látott rólad, azt álmodta, hogy bajban vagy, és ha imádkozik érted. Isten segítségedre küldi az angyalait. Nagyon komolyan veszi az álmot és azóta imádkozik érted. Marshall elmosolyodott. Hízelgett neki a dolog, de min változtat ez? Kate rátért a lénye gre. - Egy időre odaköltözöm hozzá. Alaposan végig kell gondolnom mindent. És neked is. Tudnunk kell, melyek azok az ígéreteid, amelyeket valóban hajlandó vagy betartani. Ezt egyszer s mindenkorra tisztáznunk kell, Marshall, mielőtt továbblépnénk. Ami pedig Sandyt illeti, jelenleg azt sem tudom, hol van. Ha elő tudom keríteni, fölajánlom neki, hogy jöjjön velem, bár kétlem, hogy itt hagyná Shawnt meg ezt az egészet, amibe belekeveredtek. - Mély lélegzetet vett, ez volt a másik fájdalmas téma. -Csak annyit tudok mondani Marshall, hogy ő már nem a te lányod, és az enyém se. Egyre távolabb kerül tőlünk... és mintha soha nem is lett volna a miénk. - Nem tudta folytatni, kezébe temette az arcát és zokogni kezdett. Marshall azon tűnődött, odamenjen-e hozzá, megpróbálja-e megvigasztalni. Vajon elfogadja-e? Elhiszie, hogy törődik vele? Majd megszakadt a szíve. Odament Kate-hez és gyöngéden átölelte. - Most nem mondok semmit - szólt csöndesen. - Igazad van. Mindenben igazad van. És nem akarok könnyelmű ígéretet tenni, amit nem tudok betartani. - Szinte fájt, ahogy kipréselte magából a szavakat. - Át kell gondolnom mindent, nagytakarítást kell csinálnom a fejemben. Tényleg az lesz a legjobb, ha elmész az anyukádhoz és elszabadulsz ebből a pokolból. Majd... majd értesítelek, ha vége, ha már eldöntöttem, hogy mi a fontos számomra. Addig pedig még csak kérni sem fogom, hogy visszagyere. - Szeretlek, Marshall - mondta Kate sírva. - Én is szeretlek, Kate. Kate hirtelen fölkelt, átölelte és megcsókolta Marshallt, úgy, mint még soha. Könnyektől nedves arcával, a zokogástól még mindig remegő testével elkeseredetten tapadt oda hozzá. Marshall erős karjával úgy szorította magához, mintha a saját életébe kapaszkodott volna, egy olyan kincsbe, ami talán soha többé nem lehet az övé. - Legjobb lesz, ha most elmegyek - mondta végül Kate. Marshall egy pillanatra még átölelve tartotta, aztán amilyen kedvesen csak tudta, azt mondta: - Minden rendbe fog Jönni. Isten veled. Kate már előzőleg összecsomagolt. Nem volt sok holmija. Az ajtó becsukódott utána, aztán hallani lehetett, ahogy kocsijával kifordul az útra. Marshall sokáig ült csöndben egyedül a konyhaasztalnál. Fásultan bámulta a terítő mintáját és közben az emlékek özöne kavargóit a fejében. Hosszú percek teltek el így, a világ teljesen megszűnt körülötte. Végül kábulatát megtörve, minden gondolatát, minden érzését egyetlen szóban foglalta össze: - Kate... - Elsírta magát és csak sírt, csak sírt. 28 Guilo az alsó ajkát harapdálta, miközben széttekintett az alatta elterülő völgyben, két tucat harcosával együtt. A hegyoldalban lévő sziklahasadékból jól látták Strongman búvóhelyét, a fekete szellemekkel teli forrongó, föl-fölmorajló katlant. A démonok milliói valóságos élő burkot alkotva a völgy fölött, szinte elhomályosították a lent meghúzódó épületeket. Szárnyrezgetésük folyamatos, mély, búgó hangját körben a sziklafalak fölerősítve verték vissza. Olyan nagy volt lent a kavargás, mint egy felzúdult méhkasban. - Készülnek valamire - jegyezte meg az egyik harcos. - Azzal együtt - szólt Guilo - valami nem tetszik nekem, és meg merem kockáztatni, hogy Susannal kapcsolatos a dolog. Az épületek körül teherautókra, kamionokra raktak fel mindent, az irodai felszerelésektől az Alexander M. Kaseph tulajdonában levő vadásztrófeákig. A hálóhelyiségekben is összecsomagolták a személyes homikat, mindent kiürítettek. Izgatott, várakozásteljes volt a hangulat, itt is, ott is csoportokba verődtek az emberek és beszédbe elegyedtek egymással. A nagy kőházban a többiektől félrevonulva Susan Jacobson sietve rendezgetett egy nagy kartondoboznyi följegyzést, könyvelési adatot, írásos dokumentumot. Csak a legszükségesebbeket akarta magával vinni,

153 de úgy tűnt, minden papírdarab nélkülözhetetlen. És az öltözőasztalon lévő táskába mindennek bele kellett férnie! A dolgok pillanatnyi állása szerint a holmi túl sok volt ahhoz, hogy beleférjen a táskába, és még ha belefért volna is, túl nehéz lett volna Susannak. Néhány gyors fohász kíséretében az iratok felét kiselejtezte, a maradékot pedig elkezdte módszeresen bepakolni a táskába: egy nyilvántartási jegyzék ide, néhány vagyonnyilatkozat oda, fényképek, jegyzőkönyvek, számítógépes adatnyilvántartások, egy köteg fénymásolat és néhány tekercs még előhívatlan film. Lépések közeledtek! Susan villámgyorsan becsukta a táskát, leemelte a padlóra, majd becsúsztatta az ágy alá. A többi iratot bedobálta a kartondobozba és az egészet elrejtette a ruhásszekrény egyik polcán, a fehérneműk mögött. Kaseph kopogás nélkül belépett a szobába. Melegítőben volt, mert ő is részt vetta pakolásban. Susan odalépett hozzá és átölelte. - Szia! Hogy állnak a dolgok? Kaseph viszonozta az ölelést, aztán leengedte a kezét és körülnézett a szobában. - Aggódtunk, mi van veled - mondta. - Az ebédlőben lesz egy megbeszélés, és reméltük, hogy ott leszel. - Volt valami furcsa, félelmetes a hangjában. Susan zavarba jött egy kicsit. - Hát persze, hogy ott leszek. Semmiképpen nem akarom elmulasztani. - Jó - mondta Kaseph és még egyszer alaposan körülnézett. -Susan, belenézhetek a táskádba? - Hogyan? - csodálkozott Susan. - Bele szeretnék nézni a táskádba. - Mi a csudának? - Hozd ide - szólt Kaseph ellentmondást nem tűrő hangon. Susan odament a szekrényhez, elővett egy nagy, ruhákkal teli kék táskát és az ágyra tette. Kinyitotta a csatokat, a cipzártés elkezdte kipakolni a holmit. - Mire Jó ez? - tiltakozott közben. - Órákig tartott, míg mindent összecsomagoltam! Kaseph gondosan kiürítette a táskát, minden rekeszbe benézett, minden ruhadarabot átvizsgált. A végére Susan nagyon mérges lett. - Alex, mit Jelentsen ez? Alex odafordult hozzá és elszánt, kegyetlen arckifejezése hirtelen mosolyra változott. - Biztos vagyok benne, hogy legközelebb ügyesebben fogsz csomagolni. - Susan nem mert visszavágni. Kaseph folytatta. - Ellenőriznem kellett valamit. Tudod, kedves Susan, Jó ideig távol voltál. - Elkezdett lassan körbejárkálni a szobában, minden sarokba, minden zugba bekukkantott. - És kiderült, hogy néhány nagyon fontos irat eltűnt, olyanok, amelyekhez te is, kedves Szolgálólány, hozzáférhettél. - Gyilkos mosoly Jelent meg az arcán. - Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az utóbbi Időben támadt... hátsó gondolataid és kisszerű félelmeid ellenére szíved egybeforrt az enyémmel. Susan fölnézett rá, egyenesen a szemébe. - Ezek olyan emberi gyengeségek, amelyeket le fogok tudni győzni. - Emberi gyengeségek... - Kaseph elgondolkozott egy kicsit. -Ezek az apró gyengeségek mindig is intrikussá tettek téged és pontosan ezért vagy olyan veszélyes. - Ezt úgy érted, hogy elárulnálak téged? Kaseph odalépett hozzá és a vállára tette a kezét. Susan arra gondolt, nem kellene sok hozzá, hogy a kezek a nyaka köré fonódjanak. - Lehetséges, hogy valaki el akar árulni. Benne van a levegőben. - Kaseph egészen közel hajolt hozzá és szinte fölnyársalta a tekintetével. - És mintha a te szemedből is ilyesmit olvasnék ki. Susan elfordította a fejét. - Én nem árulnálak el. Kaseph még közelebb hajolt, úgy mondta: - Más se tenné meg... ha tudná mi várna rá. Nagyon komoly következményei lennének. Susan érezte, hogy a kezek megszorítják. Egy hírvivő jelent meg az Ashton környéki erdők fölött. Ide-oda kanyargott, Talt kereste. - Kapitány! Hol van a kapitány? - kiáltott oda az őröknek. Mota válaszolt. - Egy újabb imaösszejövetelt akar összehozni Hank Busche házában. Vigyázz, nehogy feltűnést kelts. A hírnök végigsuhant a hegyoldal mentén, majd eltűnt a külvárosi utcák szövevényében.

154 Hank házában Tal gondosan elrejtőzött a falak között, míg harcosai végrehajtották az utasításait és imára kész embereket gyűjtöttek egybe. Hank és Andy Forsythe különleges imaösszejövetelt hirdettek meg, de arra nem számítottak, hogy ilyen sokan eljönnek. Egyre-másra érkeztek az autók, egymás után léptek be az emberek: Colemanék, Ron Forsythe Cynthiával, a frissen megtért Bobby Corsi szüleivel, Dannel és Jeannel, Jonesék, Cooperek, Smithék, Bartonék és néhány egyetemista a barátaikkal. Hank minden lehetséges ülőalkalmatosságot előhozott. Akinek így sem jutott hely, az a padlóra ült. Kezdett elfogyni a levegő, ki kellett nyitni az ablakokat. Tal kinézett az útra, épp egy rozoga kombi parkolt le a ház előtt. Tal széles mosolyra húzta a száját. Hank nagyon meg fog örülni, ha meglátja, ki érkezett meg. Megszólalt a csengő. Többen is kiáltottak: - Gyere be! - De akárki is volt az. nem jött be. Hank nagy nehezen odaférkőzött az ajtóhoz és kinyitotta. Lou Stanley állt ott kézenfogva a feleségével Margle-val. Lou félénken mosolygott. - Szia, Hank. Itt lesz az imaösszejövetel? Hanknek megerősödött a hite a csodákban. Itt állt vele szemben az az ember, akit kizártak a gyülekezetből házasságtörésért. Itt állt, hogy a feleségével együtt részt vegyen az imaösszejövetelen! - Hohó, hát persze, hogy itt lesz! Kerüljetek beljebb! Lou és Margie beléptek a zsúfolásig megtelt nappaliba, ahol mindenki szeretettel és megértéssel fogadta őket. Ekkor megint kopogtattak. Hank még ott volt az ajtónál, úgyhogy azonnal kinyitotta. Egy idősebb férfi állt ott a feleségével. Hank egyikőjükkel sem találkozott még. Cecil Cooper azonban Ismerte őket. - Dicsőség az Úrnak! Kit látnak szemeim! Jamesés Diana Farrel! Hank előbb Cecilre nézett, aztán az ajtóban álló házaspárra és leesett az álla. - Farrel tiszteletes? James Farrel tiszteletes, az Ashton Közösségi Templom előző lelkésze a kezét nyújtotta. - Henry Busche? Úgy hallottuk, imaösszejövetel lesz ma este. Hank kezet rázott vele és beljebb tessékelte őket. Időközben megérkezett a hírnök. - Kapitány-Jelentette Talnak. - Guilo üzeni, hogy Susannak már csak nagyon kevés ideje van hátra! Nagyon közel áll a lebukáshoz. Azonnal oda kell menned! Tal gyorsan fölmérte, mekkora lehet az imafedezet. Elégnek kell lennie a ma esti terv végrehajtásához. Hank elkezdte az összejövetelt. - Az Úr azt adta mindannyiunk szívébe, hogy imádkozzunk ma este Ashtonért. Nagyon tanulságos volt a ma délután is, és megbizonyosodtunk arról, hogy Sátán magáénak akarja ezt a várost. Imádkoznunk kell, hogy Isten megkötözze a város ellen támadó démonokat, és imádkoznunk kell, hogy Isten népe győzedelmeskedjék, hogy Isten angyalai... Nagyszerű! - gondolta Tal. Úgy tűnik, eléig lesz. De ha valóban olyan súlyos a helyzet Strongman főhadiszállásán, mint ahogy a hírnök mondta, akkor mindenképpen tovább kell lépni a terv megvalósításával, akár elég az imafedezet, akár nem. A völgy fölött a démonikus felhő egyre sűrűbb lett, egyre jobban kavargott. Guilo és harcosa búvóhelyükről jól látták a foszforeszkáló, sárga szempárok millióit. Guilo nyugtalan volt, azt a fénycsíkot leste a hegytető fölött, ami Tal érkezését jelezte volna. - Hol lehet már - dörmögte magában. - Hol lehet? Ezalatt Kaseph emberei, az Omni Részvénytársaság vezetői az ebédlőben gyűltek össze egy sebtében összehozott díszebédre. A régóta várt nagy költözködés tiszteletére rendezett búcsúösszejövetel előtt kötetlen, fesztelen, könnyed volt a hangulat. Kaseph általában kerülte a közvetlen kapcsolatot alárendeltjeivel, de most elvegyült közöttük és engedte, hogy kezet rázzanak vele, mintha különleges áldást akarna megosztani velük. Susan ismét a szokásos fekete ruháját viselte és rendíthetetlenül haladt a nyomában. Az ő kezét is szorongatták, az ő pillantását is lesték, ő pedig bőkezűen osztogatta az áldást a hálás híveknek. Azután Kaseph és Susan elfoglalták helyüket az asztalfőn. Susan próbált normálisan viselkedni, próbált jóízűen enni, de nagyon idegesítette, hogy a mestere továbbra is azzal a furcsa, metsző, gonosz pillantással mosolyog rá. Az járt a fejében, hogy vajon mit tudhat? Az étkezés vége felé Kaseph felállt, és mintegy jeladásra, mindenki elhallgatott.

155 - Itt is úgy fogunk tenni, ahogy azt már megtettük máshol, egyre gyorsabban egységesülő világunk más részein - mondta Kaseph. Mindenki tapsolni kezdett. -Az Egyetemes Tudat Társaság céljainak határozott és erőteljes megvalósítása érdekében, az Omni Részvénytársaság most egy újabb lépést tesz az eljövendő Új Világrend megteremtése és az Új Kor Krisztusának uralma felé. Felderítőink jelezték Ashtonból, hogy vasárnapra végső stádiumba juthatnak az egyetem megvásárlásáról kapcsolatos tárgyalásaink és személyesen megyek oda tielőttetek, hogy megkössem az üzletet. Azután a város a miénk lesz. A hallgatóság tapssal és éljenzéssel fogadta a bejelentést. Ekkor azonban Kaseph arckifejezése komorrá, fenyegetővél vált. A hangulat hirtelen megváltozott, a jelenlevők elcsendesedtek. - Hatalmas erőfeszítéseink közepette gyakran emlékeztettek bennünket arra, hogy milyen fontos is valójában az az ügy, amelyre egész életünket föltettük, amelyre odaszántuk magunkat. Gyakran töprengtünk azon, milyen szörnyű következményei lennének, ha bármelyikünk rossz útra térne és nemtudna ellenállni a kapzsiság, a vllágiasság vagy - és itt Susanra nézett - éppen az emberti gyengeségek" állandó kísértésének. A teremben hirtelen halálos csönd lett. Minden szem Kasephre szegeződött, aki lassan körbehordozta a tekintetét. Susan érezte, hogy kezd erőt venni rajta a rémület, amit mindig is megpróbált elnyomni magában. Lassan úrrá lett rajta az az érzés, amitől mindig is rettegett. Kaseph folytatta. - Némelyikőtök már tudja, hogy a központi Irodánk költöztetése során a legfontosabb irataink közül jónéhány eltűnt. Valaki a belső, bizalmi embereink közül nyilván úgy gondolta, hogy ezeket az iratokat föl tudja használni valamilyen más célra. - A teremben halk morajlás futott végig. - De ne ijedjetek meg. Az ügy happy enddel végződik. A hiányzó iratok megkerültek! - Mindenki fellélegzett. Kaseph intett a terem végében álló biztonsági embereknek. Egyikük felemelt valamit. Mi lehet az? Susan felemelkedett egy kicsit a székéről, hogy jobban lássa. Egy kartondoboz. Nem lehet! Ez lenne az, amit a fehérneműk mögé rejtett el? A férfi előrehozta a dobozt az asztalfőhöz. Susan a helyén maradt, de úgy érezte, rögtön elájul. Egész testében remegett a félelemtől, elsápadt és fájdalom áradt szét a belsejében. Lebukott. És most már nincs kiút. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. A biztonsági őr az asztalra emelte a nehéz dobozt, Kaseph pedig fölnyitotta a tetejét. Igen, ott volt az egész anyag, amit Susan kiselejtezett és elrejtett. Kaseph kiszedte a dossziékat és felmutatta, hogy mindenki jól lássa. A meglepetés moraja futott végig a termen. Kaseph visszarakta az iratokat, az őr pedig elvitte a dobozt. - Ez a doboz - szólt Kaseph - a Szolgálólány fehérnemús szekrényében volt elrejtve. A jelenlévők megrendülve, döbbenten figyeltek. Néhányan hitetlenkedve rázták a fejüket. Susan Jacobson imába, elkeseredett imába kezdett. Guilo hírekre éhesen fogadta a visszaérő hírnököt. - Beszélj! - A ma esti akcióhoz gyűjti az imafedezetet. Akármelyik pillanatban megérkezhet. - Akármelyik pillanat késő lehet. - Guilo lenézett a völgybe, az épületekre. - Egy-két pillanat még, és lehet, hogy Susan már halott. Tal figyelte, hogyan vezeti és hogyan erősíti meg az imát a Szent Szellem. Kifejezetten a démonikus erők lerombolásáért imádkoztak. Talán elég lesz! A sötétség leple alatt kilopózott a házból. Ha sikerül kijutnia a városból és gyorsan Strongman búvóhelyére repül, talán még idejében odaér, hogy megmentse Susan életét. De alig indult el a ház mögötti szűk utcácskában, éles fájdalom hasított a lábába. Abban a szempillantásban elővillantotta a kardját és egyetlen mozdulattal levágta a fejét annak a kis szellemnek, amelyik beléakaszkodott. A szellem eltűnt, csak egy vérvörös füstgomoly maradt utána. Egy másik szellem a hátára ugrott, de épphogy lerázta magáról, már a hátán volt a következő, a lábát is elkapta egy, ketten nekiestek a fejének és csípték-vágták! - Hiszen ez Tal! - hallatszott innen is, onnan is. - Ez Tal kapitány!

156 Ha tovább zajonganak, még idecsődítik Rafart. Tal tudta, hogy mindegyikőjüket le kell győznie, ha azt akarja, hogy ne leplezzék le. A fején levő démonokkal viszonylag könnyen elbánt. Aztán kardjával hátra suhintott és kétfelé vágta a hátán csimpaszkodót. De mintha egyre többen lettek volna. Némelyikük kifejezetten termetes volt és mindegyikük arra a jutalomra vágyott, amit Rafar annak ígért, aki elsőként tesz jelentést Tal hollétéről. Egy nagydarab szellem odarepült, hogy egy pillantást vessen Tálra, majd megfordult és szinte kilőtte magát. Tal vakító fényvillanás kíséretében utánaeredt és elkapta a bokáját. A szellem visított, rugdalózott, de Tal visszarántotta és úgy földhöz teremtette, hogy szárnyai szakadt ernyőként terültek szét. A bokrok és a házak fedezékében aztán Tal, kardja segítségével a mélységbe küldte a szellemet. De minden irányból további démonok támadtak rá. A hír gyorsan tovaterjedt. Két erős. izmos biztonsági őr, pont az a két férfi, akik már egyszer szmokingos kíséretben részesítették őt, talpra rántották és közrefogták Susant. Kivonszolták a teremből, úgyhogy a lába is alig ért le a földre, átvitték a nagy kőházba, föl a díszes lépcsőn, végig az emeleti folyosón, egészen a szobájába. Kaseph higgadtan, közömbös arccal, részvét nélkül követte őket. Az őrök ledobták Susant egy székbe és erősen lefogták a kezét, nehogy el tudjon menekülni. Kaseph hosszú, fagyos pillantást vetett rá. - Susan - mondta -, kedves kis Susan, nem vagyok igazán meglepődve. Nem ez az első ilyen eset, sokszor történt már ehhez hasonló, és minden alkalommal megtaláltuk a megfelelő megoldást. Amint azt te is jól tudod, az ilyen dolgok soha nem maradnak rejtve. Soha. Egészen közel hajolt Susanhoz, annyira közel, hogy minden egyes szava olyan volt, mint egy korbácsütés. - Soha nem bíztam benned Susan. Mindig rajtad tartottuk a szemünket, én is, a többiek is. Jól tudom, hogy felmelegítetted a barátságot a... nagy vetélytársammal, Weed úrral. - Kaseph jóízűen elnevette magát. - Mindenütt vannak szemeim és füleim, kedves Susan. Attól a pillanattól fogva, hogy Weed úr fölvette a kapcsolatot az Ashton Hírmondóval, érdeklődni kezdtünk a személye iránt: hogy hova szokott járni, kik a barátai, kik hívják telefonon és miről beszélnek. Ami pedig azt a mai kapkodó, meggondolatlan telefonhívásodat illeti... - Megint elnevette magát. - Susan, valóban azt gondoltad, hogy nem ellenőrzünk itt minden telefonbeszélgetést? Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb megteszed, amire készülsz. Csak arra vártunk, hogy mikor. Egy olyan vállalkozásnak, mint a miénk, természetes, hogy vannak ellenzői. Ezt nagyon jól tudjuk. Kaseph még közelebb hajolt. Szeme hidegen, ravaszul csillogott. - De az is nyilvánvaló, hogy ezt nem tűrhetjük el. Nem Susan, nagyon szigorúan, keményen kell föllépnünk az ilyenek ellen. Először azt gondoltam, hogy ha egy kicsit megleckéztetjük Weed urat, az észre téríti. De most már látom, hogy a te közreműködésed eredményeképpen túlságosan sokat tud. Ezért az lesz a legjobb, ha mindkettőtökre gondot viselünk. Susan csak ült szótlanul és reszketett. Tudta, hogy fölösleges lenne kegyelemért könyörögni. - Még sosem voltál a vérszertartásainkon, ugye? - Kaseph magyarázni kezdett, mintha egy előadást tartana. - Az ókorban Izisz, Molok, Astarot imádóinak rítusai nem sokban tértek el egymástól. Úgy vélték, hogy ha emberi életet áldoznak fel az úgynevezett isteneiknek, azzal kiválthatják azok jóindulatát. - Amit ők tudatlanságból tettek, azt mi most megvilágosodva folytatjuk. A bennünk és a világegyetemben működő életerő örökkévaló, soha véget nem érő körforgásban van. Ahhoz, hogy az új megszülessen, a réginek meg kell halnia. A jó megszületését a gonosz pusztulása teszi lehetővé. Ez a sors, kedves Susan, ez a te sorsod is. Más szavakkal kifejezve: Kaseph kijelentette, hogy meg fogja ölni Susant. - Mi az? Mit csinálnak? - kérdezte az egyik harcos Guilot. Mindketten feszülten figyeltek. A völgy mélyén a még mindig lassan kavargó, örvénylő felhő most furcsa, csobogó, csörgedező hangokat adott ki magából, melyek egyre erősödtek, egyre intenzívebbé valtak. Először olyan volt, mint egy távoli hullámverés zaja, de aztán egyre Inkább hasonlítani kezdett egy megszámlálhatatlan sokaság lármájához. Végül már olyan hangos volt, mintha szirénák millióit szólaltatták volna meg.

157 Guilo fémes csörrenéssel előhúzta a kardját. - Mit csinálsz? - kérdezte a harcos. - Fölkészülni! - rendelkezett Guilo és a parancsot szájról szájra továbbadták. Sorra csörrentek meg a pengék, ahogy a harcosok egymás után kardot rántottak. - Nevetnek - szólt Guilo, - Nem tehetünk mást, minthogy bemegyünk. A harcos kész volt bármire, mégis elképzelhetetlen volt számára a gondolat. - Bemegyünk? Belemegyünk... ebbe a démonikus felhőbe? A démonok erősek, vadak, kegyetlenek voltak... és most nevettek, mert orrukban a közelgő halál édes illatát érezték. Triskal és Krioni ragadozó madárként csaptak le, fénylő kardjaikkal halálos csapásokat osztogattak, csak úgy hullottak a démonok körülöttük. Más harcosok kilőtt rakétaként repültek föl és a menekülni próbáló démonokat kaszabolták le. Tal egyrészt szeretett volna teljes erővel harcolni, másrészt vigyáznia kellett, nehogy túlságosan nagy feltűnést keltsen. Ezért a dühödt méhrajként rátámadő szellemeket nem egycsapásra győzte le, hanem egyenként letépte magáról és úgy intézte el őket. Mota is belevetette magát a küzdelembe, Tal közelébe férkőzött és kardjával úgy csapdosta le kapitánya hátáról a démonokat, mint denevéreket a barlang faláról. - Nesze! Nesze neked! Meg neked is! Aztán egy szemvillanás alatt, amikor éppen egy démon se támadta Talt, Mota gyorsan a helyére ugrott, Talt pedig mintha a föld nyelte volna el. A szellemek annyira belefeledkeztek a harcba, hogy továbbra is ott csoportosultak, köröztek, míg végül észrevették, hogy Tal eltűnt és értelmetlenül teszik ki magukat annak, hogy a mennyei harcosok elpusztítsák őket. Számuk gyorsan apadt, visításuk lassan elhalt, míg végül mind elmentek. Néhány mérföldnyíre Ashtontól Tal előbukkant a föld alól. Kardot szegezve, kilőtt puskagolyóként repült föl az égbe és fénycsíkot húzva maga után üstökösként száguldott tova. A földek, az erdők, a rétek a sebességtől elmosódtak alatta, a felhők kétoldalt rohanó hegyként tünedeztek el mögötte. Érezte, hogy a szentek imái hogyan sokszorozzák meg az erejét, kardja egyre vakítóbban ragyogott és húzta előre. Egyre nagyobb sebességgel haladt, egyre közelebb ért Strongman búvóhelyéhez. Kaseph parancsára egy nagyon fura külsejű, hosszú hajú kis guru lépett be Susan szobájába. Gyöngyökkel díszített fekete köntösben volt, valami sötét, pogány országból származhatott. Hódolattal hajolt meg ura és mestere előtt. - Készítsd elő az oltárt - mondta Kaseph. - Különleges áldozatot fogunk bemutatni erőfeszítéseink sikere érdekében. A kis pogány pap távozott. Kaseph ismét Susanhoz fordult, majd visszakézből megütötte. - Hagyd abba! - kiáltott rá. - Hagyd abba az imádkozást! Az ütés ereje olyan nagy volt, hogyha az egyik őr nem tartja olyan erősen, Susan kiesett volna a székből. Fejét lehajtotta és zokogni kezdett. Kaseph úgy magasodott erőtlen, remegő alakja fölé, mint egy győztes hadvezér. - Nincs neked Istened, akit segítségül hívhatnál! Ahogy közeledik a halálod pillanata, összeomlasz és visszatérsz a régi mítoszokhoz, a vallásos ostobaságokhoz! Aztán így szólt, szinte kedvesen: - Most nem érted még, de tulajdonképpen szívességet teszek neked ezzel. Lehet, hogy a következő életedben már nem leszel ilyen gyarló és nagyobb világosságra jutsz. Ez a mostani áldozati ajándékod nagyszerű karmát hoz létre számodra az elkövetkező életedben. Kaseph az őrökhöz fordult. - Bilincseljétek meg! Azok megragadták a csuklóját, hátracsavarták, aztán egy kattanás és már érezte is a fémbilincs hűvös érintését. Fölsikított. Kaseph bement az irodájába. A szoba már teljesen üres volt, csak néhány utazóláda és koffer volt bent. Hóna alá kapott egy kis bőrtáskát, aztán lement a lépcsőkön az alsó szintre. Belépett egy nagy faajtón és egy további lépcsőn keresztül az alagsori részbe jutott. Végigment a folyosón és benyitott egy gyertyákkal megvilágított kis helyiségbe. A fura kis pap már ott volt. a gyertyákat gyújtogatta és közben furcsa, érthetetlen szavakat mormolt. Itt voltak még Kaseph

158 legbizalmasabb emberei közül néhányan, csöndesen várakoztak. Kaseph átadta a táskát a kis papnak, aki a terem végében lévő, gyalulatlan fából ácsolt pad mellé helyezte és kinyitotta, Késeket vett elő belőle, Kaseph késeit: díszes, drágakövekkel kirakott, művészien kidolgozott, borotvaéles késeket. Tal előtt feltűntek a hegyek. A sziklás hegyoldal mentén kell haladnia, nem szabad, hogy meglássák. Guilo és harcosai a sötétség leple alatt, dicsfény nélkül osontak lefelé az épületegyüttes felé, a sziklák és farönkök fedezetében. Most már a fejük fölött magasodott a kavargó, örvénylő démonikus felhő. Guilo érezte, hogy imafedezet alatt vannak: a démonok egyébként már rég föl kellett volna, hogy fedezzék őket, de valami furcsa homály volt a szemükön. Lent a főépület mellett egy nagy teherautó állt. Guilo megállt egy helyen, ahonnan mindent Jól látott és előreküldte a harcosait. Csak egyikük maradt mellette, akinek különleges feladatot szánt. - Látod azt a nagy kőházat? - Igen. - Ott van Susan, az emeleti szobában. Ha jelt adok, odamész és kiszabadítod. 29 A furcsa, sötét pincehelyiségben Alexander M. Kaseph és a kis pap elmélyült meditációt folytatott. Velük szemben, közvetlenül a fapad mögött, testőrei és segédjei körében ott állt Strongman. Petyhüdt arcán most visszataszító, nyálas vigyorgás jelent meg, agyarait kivillantotta és élvezettel kuncogott. - Egyik akadály a másik után dől le - mondta. - Igen, ez az áldozat jó szerencsét fog hozni rátok és kedves lesz előttem. - Nagy sárga szemeit összehúzta, úgy adta ki a parancsot: - Hozzátok ide! Fönt az emeleten Susan Jacobson a két őr között ült tehetetlenül. Keze is, lába is megvolt bilincselve. Várt és imádkozott. Belül teljes erejéből az egyetlen igaz Istenhez kiáltott, ahhoz az Istenhez, akit ugyan nem ismert, de aki bizonyára meghallgatja őt, az egyetlenegyhez, aki még segíteni tud rajta. Tal odaért a hegylánchoz, kicsit lefékezte magát és megindult fölfelé a meredeken. Fokozatosan lassított, míg végül a csúcsra érve megállt és teljes csöndben, láthatatlanul, minden észrevehető mozgás nélkül elkezdett leereszkedni a hegyvonulat túlsó oldalán. Aggodalommal vette tudomásul, hogy a felhő tovább növekedett mialatt távol járt. Csak remélhette, hogy az imafedezet legalább arra elégséges lesz, hogy az undorító lények látását elhomályosítsa. Guilo alig várta, hogy mikor érkezik már meg a kapitány, éles szemei azonnal észre is vették, amint Tal hangtalanul közeledett feléjük, mint egy sólyom. - Felkészülni! - mondta Guilo a mellette álló harcosnak. A harcos Izmai megfeszültek, szemelt a nagy kőház emeleti ablakára szegezte. Tal olyan alacsonyan repült, hogy szinte a talajt súrolta. Guilo mellett ért földet. - Megvan az imafedezetünk - szólt. - Rajta! - parancsolta Guilo a harcosnak. Az megindult a ház felé félig futva, félig röpülve. A kis pap szemelt forgatva ment föl a lépcsőn, egy mantrát mondogatott magában. Kaseph a kések mellett állt és az embereivel együtt halálos csöndben várakozott odalent. Susan Jacobson megpróbált megszabadulni a bilincseitől, de azok olyan szorosra voltak állítva, hogy a húsába vágtak. Az őrök csak nevették hiábavaló próbálkozását. - Drága Istenem - imádkozott -, ha valóban Te vagy az egész világegyetem ura, akkor könyörülj meg azon, aki ki mert állni a gonoszság ellen teérted... A szívbe markoló, halálos félelem kezdett megszűnni, kezdett elhalványulni, mint egy lassan távolodó viharfelhő - mintha már nem is ebben a szobában lenne, mintha lassanként fölébredne egy rémálomból. A szívverése is megnyugodott. A szoba olyan furcsán csöndessé vált. Csodálkozó szemekkel nézett körül. Mi történt? Meghalt volna? Vagy talán elaludt, álmodik? Aztán eszébe jutott, hogy érzett már ehhez hasonlót máskor is: azon a bizonyos éjszakán, ott, New Yorkban. Amikor az ablakon próbált elkeseredetten átmászni, akkor is ugyanez a furcsa, vigasztaló érzés támadt fel benne. Úgy érezte, valaki itt van a szobában. - Azért jöttél, hogy segíts rajtam? - kérdezte lénye legbensejében, és egyszerre a remény halvány szikrája gyulladt fel szívében. Csörrenés! Lábáról hirtelen leesett a bilincs: ott feküdt a földön szétnyílva. Aztán érezte, hogy a keze is kiszabadul, az a bilincs is csörrenve a földre esett.

159 A két őrre pillantott, de azok önelégülten mosolyogva néztek vissza rá. Aztán elfordultak, mintha mi sem történt volna. Valami zajt hallott az ablak felől. Odanézett és látta, hogy a kilincs elfordul, és a nagy ablak magától kitárul. Hűvös éjszakai levegő áramlott be a szobába. Akár illúzió, akár valóság. Susan elfogadta a történteket. Fölugrott a székből - az őrök még mindig nem vettek észre semmit. A nyitott ablakhoz lépett. Ekkor eszébe jutott valami. Egy óvatos, hitetlenkedő pillantást vetett az őrökre, majd gyorsan az ágyához ment. benyúlt alá és kihúzta a táskát, melyet Kasephék nem találtak meg. még ezen a nyilvánvaló helyen sem! A csomag furcsán könnyűnek tűnt ahhoz képest, hogy mennyi mindent belezsúfolt, de most nem gondolkozott ezen, fölkapta, az ablakhoz vitte és a párkányra emelte. Hátranézett. Az őrök magabiztosan mosolyogva bámulták az üres széket! Könnyedén, mintha valaki fölemelte volna, kimászott az ablakon át a tetőre. A ház egyik oldalán vadszőlő vastag szára kapaszkodott föl. Lépcsőszerű elágazásai szinte kínálták magukat. A központi épület mellett néhány biztonsági ember suttogva beszélgetett a Szolgálólány lebukásáról és sorsának közelgő beteljesedéséiől, amikor hirtelen rohanó lépteket hallottak a parkoló felől. - Odanézzetek! - kiáltott valaki. A biztonsági emberek csak annyit láttak, hogy egy fekete ruhás nő szalad az egyik teherautó felé. - Hé, mit csinálsz ott? - Ez a Szolgálólány! Utánaeredtek, de Susan már odaért az egyik nagy teherautóhoz és bemászott a vezetőülésbe. Felbúgott a motor, kipörögtek a kerekek és a teherautó mozgásba lendült. Guilo előugrott a rejtekhelyéről és hatalmasat kiáltott: - JAHAAA! - A maroknyi csapat rakétaként repült föl az égbe, majd a teherautó felé vette az Irányt. - Fedezzétek magatokat harcosok! A kis pap odaért Susan hálószobájához. Kicsi, csontos kezével lenyomta a kilincset. - Készen vagyunk - szólt be, és csak azután vette észre, hogy a két őr az üres széket őrzi. A kis pogány döbbenten állt. Az őrök semmilyen magyarázatot nem tudtak adni. A teherautó lomhán haladt a völgyből kivezető, kanyargós úton. Négy angyal nekiveselkedett és tolni kezdte az emelkedőn fölfelé, így sikerült elérni egy jó hatvan mérföldes tempót. Odalentről azonban egy egész sereg démon vette üldözőbe őket, az agyarak és a vöröslő pengék villogása megfestette az éjszakai égboltot. Guilo magasan föntről figyelte, ml történik. Úgy tűnt, hogy a felhő Strongmant fedezve a helyén maradt, csak egy kisebb kontingenst küldtek a teherautó után. Négy fegyveres biztonsági őr bevágódott egy dzsipbe és üldözőbe vette Susant. Bár a dzsipnek erős motorja volt, mégis alig tudtak Susan nyomába érni. - Azt hittem, a teherautó tele van pakolva! - mondta ez egyik őr. - Tele is van - mondta a másik. - Én magam pakoltam meg. - Hát hány lóerős az a kocsi? Ekkorra Kaseph is értesült Susan szökéséről. Nyolc további fegyverest küldött két kocsival a nő után. Az emberek beugráltak egy másik dzsipbe és egy nyolchengeres sportkocsiba és már indultak is. A démonok beérték az angyalokat a teherautónál, mely nagy sebességgel kapaszkodott a meredek emelkedőn fölfelé. A csikorgó, dübörgő kerekek le-lecsúsztak a kanyargós, murvával beszórt útról. A négy angyal hátulról továbbra is tolta az autót, míg a többi tizenkilenc körbevette és a démonikus támadásakat hárította el. A démonok előreszegezett, vörösen villogó kardokkal támadtak minden oldalról. Heves közelharc alakult ki a mennyei harcosokkal, a pengék szikrát szórva csengtek-bongtak. A teherautó felért a csúcsra és gyorsított. Néhány másodperc múlva már az üldözők Is ott voltak. Ahogy a teherautó egyre nagyobb sebességgel robogott lefelé. Jobbra-balra dülöngélt, sokszor csak két-három kereke érte a talajt. A buckák és a kanyarok kezdtek életveszélyessé válni. Az út előbb jobbra kanyarodott, aztán éles szögben az ellenkező irányba, majd egy meredek lejtő következett. A teherautó derekasan állta a sarat, sebesen száguldott asziklák és a terelőkorlát között, bár a kanyarokban kicsúszott az út szélére. A súlyos alváz tövig nyomta a rugókat, a kerekek tiltakozva csikorogtak.

160 Nagyon éles kanyar balra! A kocsi oldala szikrát szórva hangos puffanással ütődött neki a terelőkorlátnak. Tovább! Még egy meredek lejtő, a rugók pattanásig megfeszültek, az alváz nyikorogvacsikorogva nyomódott neki a tengelyeknek. A két dzsip és a sportkocsi ott voltak a teherautó nyomában. Bár a kanyarokat lényegesen jobban tudták bevenni, még így is életveszélyes dolgokat műveltek. Az elöl robogó dzsipben ülő két férfi automata puskákkal volt fölszerelve, de célozni egyszerűen lehetetlenség volt. Néhány sorozatot mégis megeresztettek, ha másért nem, hát hogy megijesszék a Szolgálólányt. Egy hajtűkanyar következett, nagy sárga táblák figyelmeztették a sofőröket, hogy lassítsanak és óvatosan hajtsanak. A teherautót hátulról toló négy angyal most oldalról próbálta az úton tartani a kocsit. Maga Guilo is kardját villogtatva áttört a démoni harcosok falán keresztül a teherautóhoz. Egy másodperc tört része kellett volna csak és a kocsi áttöri a védőkorlátot, de Guilo erősen meglökte oldalról és balra rántotta az első kereket. Végül is sikerült bevenni a kanyart. Az üldözők kénytelenek voltak lassítani, különben kirepültek volna. A teherautót védő mennyei harcosok kezdtek megfogyatkozni. Guilo éppen akkor nézett föl, amikor egy hatalmas szellem lecsapott az egyik angyalra. Puszta karmaival kíméletlenül megragadta, mint sólyom a zsákmányát és akkorát ütött rá, hogy az szárnyával verdesve az alattuk húzódó mély kanyonba esett. Közelharc dúlt fönt a magasban is. Egy másik harcos fölkiáltott fájdalmában, majd szárnyaszegetten, pörögve zuhant alá és eltűnt az egyik hegyvonulat mögött. A vagdalkozó pengék csörgése csak úgy visszhangzóit köröskörül. Itt egy démon vált vöröses füstgomollyá, amott démoni üldözővel a nyomában egy másik angyal esett a mélységbe, kardját elszédülve, bénán, de még mindig szorosan markolva. A pokol förtelmes harcosai végül kezdték áttörni az angyalok sorfalát. Egyikük a Guilo mögött álló harcost ütötte ki. Guilonak csak annyi ideje volt, hogy kardjával kivédje a vele azonos méretű szellem hihetetlenül erős csapását. Guilo viszonozta az ütést, a két kard szikrát hányt, mindkettőjük karja megfeszült, míg végül Guilo belerúgott a démon arcába, de olyan erővel, hogy az hátrabukfencezett, le a kanyonba. A teherautó megfarolt, a gumik kicsúsztak a szakadék legszélére. Guilo minden erejét összeszedve tudta csak visszatartani. Rájött, hogy a túloldalon egy csapatnyi démon azon igyekszik, hogy az autót a szakadékba taszítsa. Körülnézett egy kis segítségért, de több agyarat és sárga szempárt látott maga körül, mint barátot. Egy jókora penge sújtott le rá, de még idejében sikerült kivédenie. Egy másik démon a hasába akart szúrni, azt is elhárította. A teherautó hirtelen irányt változtatott és a sziklafal felé vette az irányt. Guilo megpróbálta visszatartani, közben elhárított egy csapást, lecsapott egy démont, fejbe rúgott egy másikat, nagyot taszított az autón, kitért egy kard elől, próbálta irányban tartani a kerekeket... És akkor eltalálták! Nem számított rá, nem látta, ki lehetett az, de elszédült az ütéstől. Elengedte a teherautót, forogni kezdett vele a világ. A kanyont látta maga előtt, aztán az eget, a földet és megint az eget. Szárnyait kiterjesztve, hulló falevélként, tehetetlenül zuhant lefelé. Vérfagyasztó ordítás hallatszott felülről. Odanézett. Ez lesz az a démon, aki megütötte: egy nagyon nagy, dülledt szemű szörny, denevér szárnyakkal, hüllőszerú bőrrel. - Csak gyere, gyere - morogta Guilo magában. Az kardját villogtatva, agyarait csattogtatva, egyenesen feléje tartott. Guilo várt. A szörny magasra emelte a borotvaéles pengét és lecsapott! Guilo hirtelen elhajolt előle, mire a démon egyensúlyt vesztve a lábai alá bukfencezett. Kardjának egyetlen suhintásával levágta a szörny szárnyát, azután végzett vele. Ahogy a gomolygó vörös füst fölszállt, Guilo még éppen meglátta, hogy a teherautó áttöri a korlátot és a szakadékba esik. Olyan hosszú ideig zuhant, hogy szinte egy örökkévalóságnak tűnt, míg végül lent a szikláknak ütődött. Megpördült és behorpadt, mint egyi konzerves doboz, a hátsó ajtaján keresztül székek, asztalok, karto-tékos dobozok, majd hózáporszerűen óriási papírtömeg zúdult ki. Vagy harminc démon leste föntről, a kitört terelőkorláton ücsörögve a pusztulást. A teherautó átfordult és tovább bukfencezett lefelé, míg végül a völgy legmélyén a felismerhetetlenségig összetörve megállapodott. A üldözők megálltak, a tizenkét biztonsági emberi kiszállt és elégedetten szemlélte a látványt. Guilo egy sziklára ült, letette a kardját és föltekintett az égre. Magasan fönt apró fénycsíkok tartottak különböző irányokba, mindegyiket két-három vöröses fekete csík követte. A még megmaradt angyali harcosok szétszéledtek. Guilo úgy gondolta, legjobb ha ott marad, ahol van, amíg az ég megtisztul. Ő,

161 Tal és a harcosai majd Ashtonban fognak nemsokára találkozni. Rafar még mindig ott ült a kiszáradt faágon, úgy nézte Ashtoaf városát, mint egy sakkozó a sakktáblát. Élvezettel figyelte, hogyan alakul a játék, hogyan helyezkednek a bábuk. Amikor Strongman búvóhelyéről egy démoni küldönc meghozta a hírt, hogy a Szolgálólány milyen csúfos véget ért és a mennyei seregek is megfutamodtak, Rafar kárörömmel fölnevetett. Leütötte az ellenfél királynőjét! - A többiek is így fogják végezni - mondta ördögi kacajjal. Strongman rám bízta a város előkészítését. Amikor eljön, üresen,, kisöpörve és fölékesítve fogja találni! Előszólította néhány harcosát. - Ideje, hogy kitakarítsuk házat. Amíg a mennyei sereg gyenge és nem képes ellenállni, el kel mozdítanunk a végső akadályokat. Hogant és Buschét félre kel tenni, mint a legyőzött királyokat szokás! Vegyétek igénybe ehhez Carment és gondoskodjatok arról, hogy mindketten elbukjanak, megszégyenüljenek és gúny tárgyává legyenek az egész városban! Ami pedig Kevin Weedet illeti... - A démonikus hadúr szemében megvetés tükröződött. - Nem érdemes rá sok szót vesztegetni. Tegyétek el láb alól, rátok bízom, milyen halálnemet választotok a számára. Aztán tegyetek jelentést. - A harcosok távoztak, hogy végrehajtsák a parancsokat. - Ó, Seregek szegény Kapitánya - sóhajtott gúnyosan Rafar -, lehet, hogy úgy fogom megnyerni a csatát, hogy az ujjamat sem kell megmozdítanom? Az eget rengető harci kürtöléseteknek egyetlen füttyentéssel véget vetek és úgy foglak legyőzni, hogy még csak látni sem fogom az arcodat vagy a kardodat. - Kaján vigyorgással nézett le a városra és egymáshoz dörzsölgette a karmait. - De nem: találkozni fogunk, Tal! Ne hidd, hogy elbújhatsz előlem és ne számíts az imádkozó szentjeidre se. Találkozni fogunk! Bernice tudta, hogy nehéz, sőt mi több: veszedelmes lesz szemüveg nélkül vezetni, de sehogy sem tudta fölhívni Marshallt. Kénytelen-kelletlen, de neki kellett elmennie a Weeddel való találkozóra. Úgy gondolta, hogy a dolog mindenképpen megéri a kockázatot. A 27-es úton haladt a Bakertől északra fekvő nagy zöld híd felé. Egyelőre a nappali fény elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy világosan kivegye az út felezővonalát. Kevin Weed is a hídra gondolt éppen. Az Örökzöld Tavernában üldögélt egy sörös korsóval a kezében és az órát leste. Valahogy biztonságosabban érezte magát itt, mint otthon. Itt voltak a haverjai, szólt a televízió, a szomszéd asztalnál shuffleboardot játszottak... A keze még mindig remegett, valahányszor elengedte söröskriglijét, így aztán inkább jól megmarkolta és megpróbált normálisan viselkedni. A bejárati ajtó minden nyitáskor végigkarcolta a linóleumot, ahogy újabb és újabb vendégek érkeztek. Egyre melegebb volt, de Kevin nem bánta. Minél melegebb, annál barátságosabb. A favágók sört ittak, sztorikat meséltek és különböző fogadásokat kötöttek egymással a shuffleboard játékra. Kevin örömmel üdvözölte a barátait és elbeszélgetett velük, így legalább kicsit feloldódott. Két favágó érkezett. Újak lehettek, Kevin legalábbis soha nem látta még őket. De hamar megtalálták a helyüket a társaságban és sorra elbeszélgettek mindenkivel, hogy ki hol dolgozik, mióta, hogy milyen az idő, jó, rossz vagy éppen változékony. Kevin mellé is odaültek. - Hello - mondta az egyik és kezet nyújtott. - Mark Hansen vagyok. - Kevin Weed. Mark bemutatta Kevinnek a társát, Steve Draket. Jól elbeszélgettek mindenféléről, favágásról, baseballról, vadászatról, ivászatról - és lassan megszűnt Kevin kézremegése. A korsója is kiürült. - Iszol még egy sört? - kérdezte Mark, - Igen persze, köszönöm. Dan kihozta a söröket, ők meg tovább folytatták a beszélgetés A shuffleboard bajnokság résztvevői hangos ellenzésben tört ki. Mindhárman hátrafordultak, hogy lássák, hogyan ráz kezet győztes és a vesztes. Mark nem vesztegette az Időt. Amikor senki sem nézett egy kis fiola tartalmát gyorsan Weed sörébe ürítette. A shuffle résztvevői kezdtek átszállingózni a söntésbe. Kevln az órára pillantott. Ideje indulni. A nagy hangzavarban elbúcsúzott újdonsült ismerőseitől, kiitta sörét és elindult az ajtó felé. Mark és Steve barátságosan integettek utána.

162 Kevin bemászott ütött-kopott kocsijába és elhajtott. Valamivel korábban fog odaérni a hídhoz, vélekedett magában. De már a gondolattól is remegés fogta el. Alig kanyarodott ki a főútra. Mark és Steve fölálltak, beszálltak a kocsijukba és követni kezdték. Steve az órájára nézett. - Már nincs sok idő hátra - mondta. - Hol fogjuk elkapni? - kérdezte Mark. - Majd a folyónál. Úgyis arrafelé tart. Az az utolsó sör megárthatott, gondolta magában Kevin. hogy túl gyorsan ittam ki. Megfájdult a hasa, és úgy érezte, kellene mennie vécézni is. A tetejébe meg szörnyű álmosság fogta el. Néhány mérföldön keresztül vívódott magában, hogy mit tegyen aztán úgy döntött jobb lesz, ha megáll, mielőtt még az árokba fordulna. Pont egy rikító színűre festett, rogyadozó hamburgeres étterem volt az út mentén. Lekanyarodott a főútról és beállt az épület elé. Nem vette észre, hogy az őt követő kocsi pár száz méterrel arrébb szintén megáll. - Hát ez nem igaz! - szólt mérgesen Mark. - Mit csinál ez? Itt az étterem előtt akarja földobni a talpát? Azt hittem, hogy a erős és gyorsan hat! Steve csak a fejét rázta. - Lehet, hogy csak a mosdóba kell kimennie. Várunk és majd meglátjuk mi lesz. Úgy tűnt Steve-nek van igaza. Kevin botladozva, szédelegve bement az épület mögötti férfi WC-be. Eltelt egy-két perc, sei Steve megint az órájára pillantott. - Ha sokat vacakol, a végén még az előtt fog hatni a szer, hogy elérne a hídhoz. - Ha kijön egyáltalán! - dünnyögte Mark. - Mi van, ha nekünk kell kicipelnünk a WC-ból? De nem. Nyílt az ajtó és megjelent Kevin. Kicsivel jobban nézett ki. Figyelték, ahogy visszaszáll a kocsijába és elindul. Követték abban a reményben, hogy majd csak történik valami. így is lett. Weed autója kacsázni kezdett, előbb jobbra, balra. - Kezdődik! - mondta Steve. Előttük már látni lehetett a Judd folyó nagyon mély völgyét átívelő acélszerkezetes hidat. Weed kocsija változatlan sebességgel haladt tovább, de hol a szembejövő sávba tévedt, hol az út jobb széléről kanyarodott vissza. - Már nagyon küzd az álmossággal - állapította meg Steve. - Lehet, hogy túl sok sört ivott hozzá. A kocsi letért az útpadkára, a kerekek megpördültek a sóderén, a hátsó gumik megcsúsztak. Az autó megfarolt és a sofőr nem volt ura a helyzetnek. Ügy tűnt, hogy végleg elaludt, de a gázpedált még mindig nyomta. A motor felbúgott, a kocsi pedig teljes sebességgel keresztülvágódott a hídra vezető széles följárón, kidöntött néhány égerfa csemetét és végül a folyóvölgy sziklás szakadékába zuhant. Mark és Steve megálltak, kiszálltak a kocsiból és a hídról lepillantottak a mélybe. Weed kocsija kerekeivel fölfelé éppen akkor süllyedt le a folyóba. - Még egy pont Kaseph javára - szólalt meg Steve. Egy autó állt meg mellettük nagy fékcsikorgással. A sofőr kiugrott, hogy lássa, mi történt. Aztán még egy autó lefékezett. A hidat lassan teljesen eltorlaszolták az izgatott emberek. Mark és Steve visszaszálltak a kocsijukba. - Kihívjuk a tűzoltóságot! - kiabált ki Mark az ablakon. Azzal elhajtottak, hogy soha többé ne jöjjenek vissza a környékre. 30 Kate. Sandy. A Hálózat. Bernice. Langstrat. A Hálózat. Omni. Kaseph. Kate. Sandy. Bernice. Marshallnak összevissza jártak a gondolatai, miközben a naplementét nézte. A csodálatos narancsos színek lassan szomorú, egyre sötétülő szürkébe mentek át. Talán ez volt a leghosszabb idő, amit valaha is egy helyben töltött el. Talán itt és most véget is ért eddigi élete. Volt néhány apróbb próbálkozása, hogy bebizonyítsa saját magának: e kozmikus összeesküvés fura szereplői csak képzeletbeli lények, de újra és újra a rideg tényekkel került szembe. Igaza volt Harmelnek. Ugyanúgy elbántak vele is, mint a többiekkel. Ez a valóság, Marshall, akár el akarod hinni, akár nem!

163 Ugyanúgy Járt ő is mint, Harmel, mint Strachan, mint Edie, Jefferson, Gregory, Carlucci, Waller, James, Jacobson... Marshall a tenyerébe temette az arcát. Nem akart ezekre az emberekre gondolni. Fájdalom járta át a bensejét, minden egyes név úgy hatott rá, mintha valaki gyomron vágta volna. De hát hogy csinálták? Honnan van ilyen hatalmuk, hogy tönkre tudják tenni az emberek magánéletét? Vagy csak véletlen lenne? Marshall nem tudta eldönteni. Hirtelen elvesztette a családját, és ezért részben a Hálózatot okolta, részben saját magát. Bár kétségtelenül megpróbálták ellene fordítani a feleségét és a lányát, túlságosan egyszerű lett volna csak őket hibáztatni. De hol húzódik a határ a ő felelősségük és a saját felelőssége között? Annyi biztos, hogy a családja szétesett, ő maga pedig a padlóra Várjunk csak! Zajt hallott a bejárati ajtó felől. Talán Kate jött vissza? Fölállt, hogy megnézze, ki az. Akárki is volt, amint megpillantotta őt, gyorsan beszaladt a házba. - Sandy? Kis szünet után nagyon furcsa, rideg hang szólalt meg: - Igen, apa, én vagyok. Marshall legszívesebben elszaladt volna, de megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Odasétált Sandy szobájához, benézett és látta, hogy a lány kapkodva, idegesen pakol a szekrényében. Szemmel láthatólag bosszantotta, hogy apja figyeli őt. - Anya hol van? - kérdezte Sandy. - Hát... elköltözött az édesanyjához egy darabig. - Szóval itthagyott téged. Marshall nem beszélt mellé. - Igen, igen így van. - Egy darabig nézte, hogyan dobálja be Sandy a ruhákat meg az egyéb holmikat a táskájába. - Úgy látom, te is elmész. - Így van - mondta anélkül, hogy abbahagyta volna a sietséget, vagy akár egy pillanatra is fölnézett volna. - Éreztem előre. Tudom, mit gondol anya magában és szerintem igaza is van. Te nagyon jól megvagy magadban is, akár ne is lássunk soha többé. - Hová mész? Sandy most pillantott föl először. Marshall egész rosszul lett már a nézésétől is, olyan furcsa, üveges, eszelős volt a tekintete. - Azt soha nem fogod megtudni! - mondta, de úgy, hogy Marshallnak a hideg végig futott a hátán. Mintha nem is a lánya szólt volna hozzá. - Sandy, nem beszélhetnénk egy kicsit? - kérlelte Marshall gyöngéden. - Nem erőszakoskodnék, nem követelőznék. Csak beszélgetni szeretnék veled. A furcsa szemek megint rászegeződtek, és az a valaki, aki valamikor az ő szerető lánya volt, így szólt: - Majd a pokolban beszélgetünk! Marshall egész valóját ismerős félelemérzés járta át. Valami beköltözött az otthonába. Hank ajtót nyitott és szelleme azonnal jelzett.carmen állt a küszöbön. Ezúttal szolid, rendes öltözékben volt és viselkedése is sokkal normálisabbnak tűnt. Hanknek mégis voltak aggályai. - Üdvözöllek, Carmen. Carmen lefegyverzően mosolygott. - Szia. Hank intett, hogy kerüljön beljebb. - Szia, Carmen. -Mary éppen a konyhából lépett ki, odament hozzá és szeretettel megölelte. - Jól vagy? - Sokkal jobban, köszönöm. - Hankre nézett és szemeiben búnbánat tükröződött. - Szeretnék elnézést kérni a korábbi viselkedésemért. Nagyon sajnálom. Azt hiszem, nagyon megbotránkoztattalak mindkettőtöket. Hank hümmögött valamit, aztán végül így szólt: - Mi is aggódtunk érted. - Gyere, ülj le egy kicsit - invitálta Mary és megindult a nappali felé. Megkínálhatlak valamivel? - Köszönöm, nem kérek semmit - mondta Carmen és leült a kanapéra. - Nem maradok sokáig. Hank leült a kanapéval szemközti székre. Carmenra nézett és közben hangtalanul imádkozott. Igen, úgy tűnik megváltozott, mintha rendbe hozta volna az életét, de mégis... Hank sok tapasztalatot szerzett az utóbbi időben és most is határozottan érezte, hogy valami nem stimmel. Volt valami furcsa Carmen tekintetében.. Sandy fölegyenesedett, összevonta a szemöldökét, és úgy nézett Marshallra, mint egy öklelni készülő

164 bika. - Félre az utamból! Marshall nem mozdult az ajtóból, testével állta el az utat. - Nem akarok veszekedést, Sandy. Nem fogok az utadba állni. Csak azt akarom, hogy gondolkozz el egy kicsit. Nyugodj meg és hallgass végig még egyszer utoljára. Oké? Sandy hajthatatlan volt, szaporán vette a levegőt az orrán át, ajkait összeszorította, teste megfeszült. Marshall megpróbálta megnyugtatni. - Elmehetsz, ahová csak akarsz. Te rendelkezel az életeddel. Tudod, hogy szeretlek. - Sandy nem válaszolt. - Nagyon szeretlek. Elhiszed? - Nem is tudod, mit jelent ez a szó valójában. - Igen... igen, értem mit mondasz. Sok hibát követtem el az utóbbi években. De nézd, mindent rendbe lehet hozni. Azért vannak a problémák, hogy megoldjuk őket. Sandy még egyszer végigmérte az apját. - El akarok menni innen. - Csak egy perc az egész. - Marshall megpróbált lassan, megnyugtatólag beszélni. - Sandy... nem vagyok benne biztos, hogy elég világosan el tudom-e mondani, de egyszer te magad mondtad a városról... Hogy is fogalmaztál? Egyre több az idegen a városban? Emlékszel? Sandy nem válaszolt, de úgy tűnt, hogy figyel. - Nem is hiszed, mennyire fején találtad a szöget. Valóban, egyre több az idegen és bizonyos erők maguknak akarják megszerezni az egész várost. Mindenkit elpusztítanak, aki az útjukba kerül. És én is egyike vagyok azoknak, akik az útjukba kerültek. Sandy hitetlenkedve rázta a fejét: ezt a mesét nem fogja bevenni. - Figyelj ide, Sandy, hallgass meg! Tehát... én csinálom a lapot és tudom, miben sántikálnak. Ők is tudják, hogy tudom, így aztán mindent elkövetnek azért, hogy tönkretegyenek. El akarják venni a házamat, az újságomat, szét akarják bomlasztani a családomat! - Sandy rezzenéstelen arccal nézett, nem lehetett megállapítani, hogy mit gondol magában. - Mindaz, ami itt történik, az ő malmukra hajtja a vizet. Pontosan azt akarják, hogy széthulljon a családunk! - Őrült vagy! - mondta végül a lány. - Mániákus őrült! Félre az utamból! - Sandy, figyelj rám! Még téged is fölhasználnak ellenem. A zsaruk azon vannak, hogy valamilyen ürüggyel elkapjanak. Gyilkosságot akarnak a nyakamba varrni és valami olyasmivel is vádolnak, hogy erőszakoskodtam veled! Ennyire komoly ez az egész ügy. Meg kell értened... - De hát igaz! - kiáltotta Sandy. - Te is tudod, hogy igaz! Marshall elszédült. Csak állt és bámult a lányára. Ez tényleg megőrült. - Mi igaz, Sandy? Sandy szemei könnybe lábadtak. - Megerőszakoltál! Megerőszakoltál! Úgy tűnt, Carmen nagyon nehezen tud kilyukadni arra a valamire, amit el akart mondani. - Nem... nem is tudom, hogy kezdjem... olyan nehéz erről beszélni. - Ugyan már, barátok között vagy - bátorította Hank. Carmen előbb Maryre pillantott, aztán Hankre. - Egyszerűen képtelen vagyok tovább hordozni ezt a terhet. - Miért nem engeded Jézusnak, hogy ő hordozza? Ö a mi gyógyítónk, tudod. Ő képes arra, hogy semmivé tegye a szomorúságodat, a bánatodat, hidd el - mondta Hank. Carmen ránézett és hitetlenkedve rázta a fejét. - Elegem van a képmutatásból. Ideje, hogy őszinték legyünk és tiszta vizet öntsünk a pohárba. Az az igazság, hogy nem viselkedünk korrekt módon Maryvel. Hank nem értette, miről beszél, ezért előrébb hajolt, bólintott, így jelezte, hogy figyel. Carmen folytatta. - Úgy gondolom, legjobb, ha mindent elmondok. Sajnálom Hank. - Maryhez fordult és könnyekkel a szemében mondta: - Az utóbbi hónapokban... mióta a lelki tanácsadáson voltam... Hank és én rendszeresen találkozunk. - Ezt hogy érted? - kérdezte Mary. Carmen Hankhez fordult és esedező szemekkel nézett rá. - Nem gondolod, hogy inkább neked kellene elmondanod? - Mit? - kérdezte Hank. Carmen Maryre nézett, megfogta a kezét és így szólt: - Mary, viszonyunk van egymással. - Mary meglepődött, de nem látszott kétségbeesettnek. Visszahúzta a kezét és Hankre nézett.

165 - Mi a véleményed? Hank jól végigmérte Carment, aztán bólintott Marynek. Mary Carmenhez fordult, Hank pedig fölállt a székéből. Mindketten Carmenre néztek, aki megpróbálta elkerülni a tekintetüket. - Ez az igazság - bizonygatta.- Mondd meg neki, Hank. Mondd meg neki, kérlek. - Szellem - szólt Hank keményen. - Megparancsolom neked Jézus nevében, hogy hallgass el és menj ki belőle! Tizenöten voltak Carmen testében. Fészkelődni kezdtek. Carmen is fészkelődni kezdett. Nyögdécscltek és kiabáltak. Carmen is azt tette, szemei elhomályosultak, kifejezéstelenné váltak. Krioni és Triskal kissé távolabbról figyelték az eseményeket. - Mért is nem csaphatunk szét közöttük - füstölgőit magában Triskal. - Tal tudja, mit csinál. - Hank a tűzzel Játszik. Látod a démonokat? Mindjárt rátámadnak és szétszaggatják! - Nem szabad beleavatkoznunk - mondta Krioni. - Hank és Mary életét meg fogjuk védeni, de nem akadályozhatjuk meg a démonokat, hogy kényük-kedvük szerint viselkedjenek... - Krioninak nagyon nehezére esett ezt így kimondani. Sandy egyre hangosabban kiabált. - Engedj ki, vagy... vagy nagyon megbánod! Marshall kétségbeesetten, rémülten állt ott. - Sandy, én vagyok az, Marshall Hogan, az édesapád. Gondolkozz, Sandy! Tudod, hogy soha egy ujjal sem nyúltam hozzád. Mindig szerettelek téged és gondoskodtam rólad. A lányom vagy, az egyetlen lányom. - Magadévá tettél engem! - kiabált hisztérikusan. - Mikor Sandy? Mikor értem hozzád valaha is hátsó szándékkal? - Évekig kiesett az emlékezetemből, de Langstrat professzor újra előhozta! - Langstrat! - Hipnózissal kezelt, és úgy láttam az egészet magam előtt, mintha tegnap történt volna. Ilyet tettél velem! Gyűlöllek! - Nem emlékezhetsz olyasmire, ami soha nem történt meg. Gondolkozz, Sandy! - Gyűlöllek! Ilyet tettél velem! Náthán és Armoth távolabbról nézték, hogyan kapaszkodott a förtelmes kinézetű csaló szellem Sandy hátába, hogyan mélyesztette karmait mélyen a lány koponyájába. Tal is ott volt, éppen speciális utasításokkal látta el az angyalokat. - Kapitány - szólt Armoth. - Nem tudjuk, hogy fog reagálni a démon. - Óvjátok meg az életüket - szólt Tal. - De Hogannek el kell buknia. Ami Sandyt illeti, gondoskodjatok róla, hogy egy különítmény kövesse őt tisztes távolságból. Legyenek készek arra, hogy a megfelelő időben akcióba lépjenek. Ekkor váratlanul Signa jelent meg. - Kapitány - jelentette. - Kevin Weed halott. A terv bevált. - Nagyszerű - mondta Tal. Sokatmondóan Signára pillantott és elmosolyodott. A Carmenben lévő tizenöt szellem tajtékzott a dühtől és sziszegve jajveszékelt. Hank gyöngéden megfogta Carmen bal vállát és a jobb kezét. Mary is odalépett legyőzve természetes félénkségét. Carmen szemeit Hankre szegezte és nyögdécselve összegörnyedt. - Hagyj békén minket, imádkozó ember! - hallatszott Carmen hangja. Émelyítően erős, kénes lehellet tört föl a gyomrából. - Carmen, akarod, hogy megszabadulj? - kérdezte Hank. - Nem is hallja, mit mondasz - válaszolták a szellemek. - Hagyj békén minket! Ő a miénk! - Nem! - sikított föl Carmen, és Mary meg mert volna esküdni rá, hogy sárga párát látott föltörni Carmen torkából. - Menj ki belőle Jézus nevében! - kiáltotta Hank. És ekkor elszabadult a pokol. Hank hanyatt esett, Mary félreugrott. Carmen rávetette magát Hankre, karmolta, harapta, ahol érte, fogait belevájta a jobb karjába. Hank a balkezével védekezett, megpróbált

166 kiszabadulni. - Démon, menj ki belőle! - parancsolta. Carmen fogai engedtek. Hank minden erejét megfeszítve ellökte magától. A lány rángatózva, visítva hátraesett, de valahogy egy szék került a keze ügyébe. Feje fölé emelte és lesújtott vele, Hank éppenp hogy csak ki tudott térni előle. Megpróbálta lefogni a kezét és kicsavarni belőle a következő széket, de Carmen akkorát rúgott bele, hogy Hank nekiesett a falnak. Elhajolt egy ütés elől, Carmen ökle hangos puffanással a falat találta el, de olyan erővel, hogy a vakolat potyogni kezdett. Hank egy vadállattal nézett farkasszemet, érezte a kénes lehelletet, hallotta a vicsorgó fogakon áttörő sziszegést. Megpróbált félreugrani, de éles körmök akaszkodtak bele ingébe és az ingén keresztül a húsába. Hallotta, hogy Mary fölsikít: - Hagyd abba, szellem! Jézus nevében hagyd abba! Carmen összegörnyedt és a fülére tapasztotta a kezét. Egész testében remegett és sikoltozott. - Némulj meg démon és menj ki belőle! - parancsolta Hank, és próbált biztos távolságban maradni. - Nem! Nem! - kiabálta Carmen. Az ajtó felé vette az irányt és teljes erejével nekirohant úgy, hogy az nagy reccsenéssel végighasadt középen. Hank rögtön ott termett és kinyitotta. Carmen kiszaladt. Hank és Mary nézték, hogyan fut végig az utcán és nagyon remélték, hogy a szomszédok nem látják. - Sandy - szólt Marshall. - Ez nem is te vagy. Tudom, hogy ez nem te vagy. Sandy nem válaszolt, csak rárontott, mint egy csörgőkígyó, megpróbált keresztülférkőzni az ajtón. Marshall kezével eltakarta a fejét a záporozó ökölcsapások elől. - Oké, oké! - mondta és ellépett az ajtóból. - Nem állok az utadba. De emlékezz rá, szeretlek. Sandy fölkapta a táskáját és elindult. Marshall követte a hallon át a nappaliba. Ahogy belépett, ütést érzett a fején. Hallotta, ahogy a lámpa darabokra törik a koponyáján, aztán csörömpölve a földre esik. Elsötétedett a világ, féltérdre ereszkedett és nekidőlt a kanapénak. Megtapogatta a fejét, vérzett. Felnézett és látta, hogy nyitva van a bejárati ajtó. Sajgott a feje és minden ereje elhagyta. A francba is, véres lett a szőnyeg. Mit szól majd Kate? - Marshall! - hallatszott egy hang. Valaki a vállára tette a kezét. Egy nő. Kate? Sandy? Nem, Bernice volt az. - Marshall, mi történt? - Segíts - csak ennyit tudott kinyögni. Bernice kisietett a konyhába, ott talált néhány papírtörülközőt. Visszament és rászorította a sebre. Marshall összerándult a fájdalomtól. - Fel tudsz állni? - kérdezte Bernice. - Nem akarok felállni! - Jól van, jól van. Láttam, hogy Sandy épp most viharzott el. Ő tette? - Igen, a fejemhez vágta a lámpát... - Biztos mondtál neki valami csúnyát. Most maradj nyugodtan egy kicsit. - Nincs magánál, teljesen megőrült. - Kate hol van? - Elhagyott. Bernice leült a földre, földagadt arcán döbbenet, aggodalom és kimerültség tükröződött. Egy darabig szótlanul ültek, csak néztek egymásra, mint két sebesült katona a lövészárokban. - Barátom, téged aztán Jól kikészítettek - Jegyezte meg Marshall. - Pedig már nincs is úgy földagadva az arcom. Nem úgy nézek ki, mint egy róka? - Inkább mint egy mosómaci. Azt hittem, otthon kell pihenned. Tulajdonképpen mit keresel itt? - Épp most jöttem meg Bakerből. És sajnos rossz híreim vannak. Marshall szinte már tudta előre. - Weed? - Meghalt. A kocsijával letért a Judd folyó hidjáról és beesett a kanyonba. Úgy volt, hogy találkozunk. Előzőleg kapott egy telefonhívást Susan Jacobsontól, egy nagyon fontos hívást. Marshall a kanapéra hajtotta a fejét, becsukta a szemét. - Jaj, de jó... milyen nagyszerűt - Legszívesebben ott helyben meghalt volna. - Ma délután fölhívott és megbeszéltük, hogy találkozunk. Szerintem mindkettőnk telefonját

167 lehallgatják. Biztos vagyok benne, hogy a balesetet is előre megrendezték. Amint lehetett, eltűntem a környékről! Marshall levette a fejéről a papírtörülközőket, látta, milyen véresek. Visszatette a sebre. - Ránk jár a rúd, Bernice - mondta és elmesélte, hogyan telt el a délutánja. Beszélt a Brummellel és cimboráival való találkozóról, arról, hogy el akarják venni tőle a házát, az újságját, Kate-et, Sandyt, mindent. - És azt tudtad-e, hogy amellett, hogy viszonyom van veled, ráadásul még a lányomat is molesztálom? - Teljesen tönkre akarnak tenni, semmi kétség - mondta Bernice csöndesen, és a félelemtől összeszorult a torka. - Mit tegyünk? - Tűnjünk el innen a francba, ez az egyetlen lehetőségünk! - Tehát feladtad? Marshall lehorgasztotta a fejét. Fáradt volt. -Át kell engednünk valaki másnak ezt a harcot. Előre figyelmeztettek bennünket, de mi nem törődtünk vele. És most lecsaptak rám. Megszerezték az adatainkat, minden ellenük szóló bizonyítékot. Harmel főbe lőtte magát. Strachan elmenekült. Weedet eltették láb alól. Én meg alig élek, mindenemből kiforgattak. - És Susan Jacobson? Marshallnak komoly erőfeszítésébe került, hogy utánagondoljon. - Meglepne, ha még életben lenne. - Kevin azt mondta, hogy Susan megszerezte az anyagot és készen áll arra, hogy meglépjen tőlük. Tehát, ha valóban megszerezte azokat a bizonyítékokat, amire szükségünk van a végső leleplezéshez... - Gondjuk volt rá, Bernice, Tudod, mi is Weeden keresztül tudunk róla mindent. - Nem akarsz eljátszani egy gondolattal? - Nem. - Ha Kevin telefonját lehallgatták, akkor nyilván tudják, miről beszélgettek egymás között. -Természetesen, és az azt jelenti, hogy valószínűleg már Susan is halott azóta. - Nem tudhatjuk biztosan. Talán sikerült elmenekülnie. Lehet, hogy Kevinnel akart találkozni. -Á... - legyintett Marshall. - Engem az foglalkoztat, hogy kell lennie valahol magnetofonfelvételnek erről a beszélgetésről. - Igen, ez logikusan hangzik. - Marshall már félholt volt a fáradtságtól, de azért megpróbálta végiggondolni a dolgot. - A kérdés, hogy hol? Nagy ez az ország, Bernice! - Hát... amint mondtam, csak eljátszom a gondolattal. Sokkal többre úgysincs lehetőségünk. - Sajnos így van. - Majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy mit mondhatott Susan... - Légy szíves ne emlegesd a halált. - Gondolkozz egy kicsit, Marshall! Gondold csak végig, kik jöhetnek számításba a lehallgatásnál. Itt vannak a windsori zsaruk, akik tudták, hogy Strachannél találnak rád, miután közölted velem a telefonban, hogy hová készülsz... - Nem valószínű, hogy náluk lenne a lehallgató berendezés. Túl messze vannak. - Bizonyára kaptak egy fülest attól a valakitől, aki a lehallgatást végzi. Marshallnak támadt egy ötlete és mintha kezdett volna visszatérni bele az élet. - Brummelre tippelnék. Bernice-nek fölcsillant a szeme. - Hát persze! Végig összedolgozott a wíndsori zsarukkal. - Kirúgta Sarat. Ma délután az új titkárnő volt benn. - Marshallnak újabb és újabb gondolatai támadtak. - Igen... Nemrég beszéltünk telefonon és Sara nagyon panaszkodott Brummelre. Azt mondta, hajlandó segíteni nekem, ha segítek neki lelépni... meg is egyeztünk... és Brummel kirúgta! Bizonyára lehallgatta a beszélgetésünket. -Aztán hirtelen minden világossá vált. - Igen! Sara! Azok az iratszekrények! Brummel iratszekrénye! - Ez az, Marshall, gyerünk tovább! - A saját iratszekrényeit kirakatta Sara szobájába és új irodabútort szerzett be magának. A saját szememmel láttam, ott ültem az Irodájában. És valami kábel Jött ki a falból... azt mondta, a kávéfőző zsinórja. De nem is láttam ott kávéfőzőt! - Az lesz az! - Telefonkábel volt, most már biztos vagyok benne. -Az izgalomtól megfájdult a feje, de nem törődött

168 vele. - Bernice! Telefonkábel volt! - Ha biztosra megtudhatnánk, hogy lehallgató berendezés van az irodájában... ha megtalálnánk a magnófelvételeket... akkor annak alapján feljelenthetnénk tiltott lehallgatás vétségéért... - És gyilkosságért! Dermesztő gondolat volt. - Elő kell kerítenünk Sarát - Jelentette ki Marshall. - Most bebizonyíthatja, hogy valóban a mi oldalunkon áll-e. - Akárhogy is, semmiképpen ne hívd fel telefonon. Tudom, hol lakik. - Akkor segíts föl és gyerünk. - Te segíts föl engem! 31 Hank és Mary még mindig remegtek. Hank óvatos pillantást vetett az ajtóra, a fejét rázta csodálkozásában. - Széttörte az ajtófélfát. Ezt nézd meg! Jó két centivel kifordult a helyéből. - Nem kéne inget váltanod? - kérdezte Mary. Hank most vette csak észre, hogy az inge félig le van tépve róla. - Jó lesz fölmosórongynak. - Megpróbált kibújni belőle, és fölszisszent. -Mi a baj? Hank levette az ingét és fölemelte a karját. Mary szörnyülködve nézte Carmen fogainak nyomát. - Fertőtleníteni kell - mondta és megindult a fürdőszoba felé. -Gyere! Hank utánament, kezében a szakadt inggel. Kinyújtotta a karját a mosdókagyló felé, Mary pedig ellátta a sebet. - Te Jó ég! Négy helyen is megharapott. Ide nézz! - Remélem, nem tartogat több meglepetést a számunkra. - Az első pillanattól fogva tudtam, hogy rosszban sántikál. Csengettek. Hank és Mary egymásra néztek. Ki lehet az már megint? - Legjobb lesz, ha kinyitod az ajtót - szólt Hank. Mary kiment, Hank pedig lemosta a karját. - Hank! - hallatszott Mary hangja a nappali felől. - Nem jönnél ide? Hank megindult a bejárati ajtó felé, kezében még mindig ott volt a szétszakadt ing, karján feltűnően látszottak a harapások nyomai. Az ajtóban két rendőr állt, egy idősebb, magas és egy fiatalabb, olyan újoncféle. Igen a szomszédok nyilván arra gondoltak, hogy valami szörnyűség történt itt. Tulajdonképpen igazuk is volt. - Jó napot! - köszönt Hank. - Hank Busche? - kérdezte az idősebb rendőr. - Igen. Ó pedig Mary, a feleségem. Bizonyára a szomszédok riasztották magukat, nemde? A nagydarab rendőr tekintete Hank karjára tévedt. - Mi történt a karjával? - Hát... - Hank nem tudta mit feleljen. Aligha hinnék el, ha elmondaná az igazat. De nem is nagyon lett volna rá ideje. A fiatalabb kikapta a kezéből az inget, kibontotta, közben az idősebb a háta mögül elővette az ingből kiszakított textildarabot. Egy pillantást vétettek rá és az idősebb biccentett a társának. Az bilincset vett elő és eléggé erőszakos módon hátracsavarta Hank kezét. Marynek előbb leesett az álla. majd fölsikított. - Mi a csudát csinálnak maguk? Az idősebb eldarálta az ilyenkor szokásos mondókát: - Mr. Busche, a törvény nevében letartóztatjuk önt. Kötelességem, hogy ismertessem a jogait. Joga van arra, hogy ne válaszoljon a kérdésekre, minden, amit mond, felhasználható ön ellen... Hanknek eszébe jutott valami és meg is kérdezte. - Hm,... megmondanák, hogy mi a vád ellenem? - Tudja azt maga Jól - csattant föl az idősebb. - Nemi erőszak - közölte a fiatalabb. Mary fölhorkant: - Micsoda? A fiatalabb figyelmeztetőleg fölemelte a kezét. - Csillapodjon hölgyem. - Ez valami tévedés! - nyögte Mary. A két rendőr elvezette Hanket. Olyan gyorsan történt az egész, hogy Mary azt se tudta, mit csináljon. Utánuk szaladt, megpróbált könyörögni, érvekkel hatni rájuk. - Ez őrület! Hát ez nem is igaz! - mondta. - Félre az útból, vagy magát is bevisszük az igazságszolgáltatás akadályozása címén.

169 - Igazság! - kiabált Mary. - Ezt nevezik maguk igazságnak? Hank, mit csináljak? - Hívd föl a többieket - mondta Hank. - Veled megyek! - A rendőrautóba nem szállhat be, hölgyem - szólt az idősebb. - Telefonálj a többieknek Mary - ismételte Hank. Betuszkolták a kocsiba, rázárták az ajtót és elhajtottak. Mary utánuk nézett, amíg el nem tűntek a kanyarban. Ott állt a járda szélén egyes egyedül, a férje nélkül. Tal és harcosai tudták, hova nézzenek, mire figyeljenek, hallották a telefoncsörgéseket, látták, ahogy az emberek fölállnak a televíziótól vagy éppen az ágyból, hogy felvegyék a kagylót. Az egész Maradék Hank letartóztatásának híréről beszélt. Megkezdődött az imádkozás. - Busche elbukott - mondta Tal. - Már csak Hogan van hátra. - Chimonhoz és Motához fordult. - Saránál vannak a kulcsok? - Sok kulcsot lemásoltatott, mielőtt elvesztette az állását -válaszolta Mota. A város felé pillantott, úgy mondta: - Éppen most vannak nála. Sara, Bernice és Marshall visszafojtott hangon társalogtak a szűk kis konyhában. Egyetlen lámpa égett a nappaliban, attól eltekintve sötétség volt az egész házban. Sara még fönn volt, éppen csomagolt, amikor beállítottak hozzá. -Amit be tudok szorítani az autómba, azt elviszem, de holnap mindenképpen elmegyek. Különösen azok után, hogy itt voltatok -mondta Sara szinte suttogva. - Pénz dolgában hogy állsz? - kérdezte Marshall, - Van annyi, hogy megtankoljak és az egyik szomszédos államig eljussak. Aztán nem tudom, mi lesz. Nem kaptam Brummeltől semmi fizetést. - Csak úgy kirúgott? - Nem mondta, de semmi kétség, hogy kihallgatta, amikor beszéltünk. Nem sokkal utána fölmondott. Marshall adott neki száz dollárt. - Többet is adnék, ha lenne. - Elég lesz ennyi is. Megegyeztünk. - Sara átadott egy kulcscsomót. - Most jól figyelj! Ez nyitja a kaput, de előbb ki kell iktatni a riasztócsengőt. Ezzel a kicsi kulcsocskával lehet. A doboz hátul van, a szemetes kukák fölött. Kinyitod a dobozka ajtaját és elfordítod a kapcsolót. Ez a kerek fejű kulcs nyitja Brummel irodáját. Nem tudom, hogy a lehallgató berendezés el van-e zárva, ahhoz nincs kulcsom. Ezt már neked kell felderítened. Éjjeliőr csak a tűzoltóságon van, úgyhogy senki nem fog megzavarni benneteket. - És mi a véleményed a feltételezéseinkről? - kérdezte. - Annyit tudok, hogy Brummel nagyon vigyáz az új irodabútorra. Amióta megvan, nem léphettem be az irodájába és az ajtót mindig kulcsra zárja, ha elmegy. Én biztos ott keresném legelőször, - Jobb, ha most már megyünk - intett Marshall Bernice-nek. Bernice megölelte Sarát. - Minden jót. - Minden jót nektek is - felelte Sara. - Halkan menjetek ki. Marshall és Bernice kilopóztak és eltűntek a sötétben. Még ugyanazon éjszaka, kicsit később, Marshall beugrott Bernice-ért és együtt mentek be a belvárosba. A rendőrség épületétől néhány háztömbnyire találtak egy felelő helyet, egy bozótokkal és fákkal sűrűn benőtt, üres parkolóhelyet, ahová feltűnés nélkül beállhattak a Buickkal. Marshall beállt a dzsungel közepére és leállította a motort. Egy pillanatig mindketten szótlanul ültek, nem tudták, mi legyen a következő lépés. Úgy érezték, alaposan fölkészültek minden eshetőségre, arra is volt gondjuk, hogy fekete ruhát vegyenek, zsebiámpát gumikesztyűt is hoztak magukkal. - Legutóbb akkor éreztem így magam, amikor kölyökkoromban kukoricát akartunk lopni a szomszédtól. - És sikerült? - Nem, elkaptak. - Hány óra van nálad? Marshall a zseblámpa fényénél megnézte. - Egy óra huszonöt. Bernice nagyon ideges volt. - Kíváncsi volnék, hogy vajon az igazi rablók is így csinálják-e? Úgy érzem magam, mint egy bűnügyi filmben. - Nem kéne szénnel bekenni az arcodat? - Eléggé fekete így is, köszönöm.

170 Ott ültek még egy darabig, megpróbáltak egy kis bátorságot gyűjteni. Végül Bernice törte meg a csendet. -Akkor megcsináljuk, vagy nem? - Ha már meghalunk, haljunk meg együtt - válaszolt Marshall és kiszállt a kocsiból. Óvatosan végigmentek a térre vezető kis utcán. Szerencsére a városnak még nem volt pénze, hogy kivilágítsa a parkolót és környékét, így a sötétség leple alatt észrevétlenül haladhattak. Bernice egészen dermedt volt a félelemtől, csak szilárd eltökéltsége miatt volt képes mozgatni a lábát. Marshall is ideges volt, de valamilyen oknál fogva furcsa jókedvet érzett, hogy árthat az ellenségeinek. Megálltak a rendőrőrszobával szemben szorosan a fal mellett, az árnyékban. Bernice legszívesebben el sem mozdult volna innen, olyan jótékony sötétség borította őket. Vagy húsz lépésnyire volt tőlük a szemeteskuka és fölötte a falon a kis dobozka. Marshall egy pillanat alatt ott termett, elővette a kulcsocskát, kinyitotta a dobozt és megtalálta a kapcsolót. Elfordította, majd Intett Bernice-nek, hogy jöjjön utána. Megkerülték az épületet és most ott álltak a téren, a rendőrség és a városháza közötti parkoló szélén. Marshall elővette a kulcsot és minden további nélkül sikerült besurranniuk az épületbe. Becsukták maguk mögött az ajtót. Kicsit megpihentek és hallgatóztak. Halálos csönd volt, teljesen kihalt volt az épület. Nem szólalt meg a riasztócsengő, semmi. Marshall elővette a következő kulcsot és Brummel irodájához lépett. Eddig minden stimmelt, amit Sara mondott. Brummel ajtaja is kinyílt. Mindketten beléptek. És íme, ott volt előttük a titokzatos iratszekrény, mely - ha minden igaz - a lehallgató berendezést rejtette magában. Marshall fölkapta a zseblámpáját, kezével eltakarta a fénnyalábot, nehogy a falra vagy az ablakra vetődjön. Kinyitotta a szekrény jobb alsó ajtaját. Fiókok, polcok. Kinyitotta a felső ajtószárnyat... Ott volt a felvevő berendezés és egy jó csomó magnószalag. - Heuréka! - suttogta Bernice. - Automatikus... magától bekapcsol, amikor bejön egy hívás. Bernice is fölkattintotta a zseblámpáját és kinyitotta a bal alsó ajtót. Iratgyűjtők, dossziék sorakoztak katonás rendben. -Valami katalógusfélének látszik! Nézd csak: nevek, dátumok; beszélgetések témája és annak a szalagnak a száma, amelyiken találhatók. - Ismerős a kézírás. Megdöbbenve nézték, milyen sok név szerepel a listákon, milyen sokakat figyelnek. - Még a Hálózat embereit is - csodálkozott Marshall. Aztán az egyik oldal aljára mutatott. - Itt vagyunk mi is. Igen, a Hírmondó telefonjait is lehallgatták, ott volt feketén-fehéren: beszélgetés Marshall és Ted Harmel között, található az 5/A szalagon. - Ki a csudának van ideje ezt az egészet adminisztrálni? - tűnődött Bernice. Marshall csak a fejét rázta, aztán megkérdezte. - Mikor is történt az a telefonbeszélgetés Susan és Weed között? - Bernice utánagondolt. - Lehet, hogy ma, vagy tegnap... ki tudja? Weed nem mondta meg pontosan. - Lehet, hogy ma. Itt nincs bejegyezve. - Bizonyára azon a szalagon van, ami még a gépben van. Azt még nem dolgozták föl. Marshall hátrébb tekerte a szalagot, bekapcsolta a magnót és minimálisra vette a hangerőt. Beszélgetés hallatszott, mindennapos, érdektelen társalgás. Brummel hangját lehetett felismerni, napi ügyekről beszélt. Marshall tovább csavarta a szalagot. Egyszercsak a saját hangja szólalt meg. Egyszer már elmenekültél, nem? Ameddig élsz, Eldon, ezzel együtt kell élned és tudni fogják. - Eldon Strachan és én. Ijesztő volt visszahallani a beszélgetést, melyből a Hálózat mindent megtudhatott róla. Tovább tekerte a szalagot. "Őrület ez az egész" - hallatszott egy hang. Bernice szeme fölcsillant. - Ez ó! Ez Weed! Marshall kicsit visszatekerte, majd ismét lenyomta a PLAY gombot. Kis szünet következett, aztán hirtelen Weed hangja szólalt meg a hangszóróban. "Halló, igen?" "Kevin, itt Susan."

171 Bernice és Marshall feszülten figyeltek. "Igen, figyelek. Segíthetek valamit?" Susan hangja feszült volt és kapkodva beszélt. Kevin, én meglépek valamilyen úton-módon, még ma este. Találkozhatni az örökzöldben holnap este?" "Igen... igen." "Próbáld meg odahívni Bernice Kruegert is. Van nálam némi anyag, ami érdekelné őt." "Őrület ez az egész. Látnod kéne, mi történt a lakásommal! Valaki összetörte az egész berendezést. Légy óvatos!" "Mindannyian nagy veszélyben vagyunk, Kevin. Kaseph Ashtonba készül, hogy elfoglalja az egész várost. Most nem mondhatok többet. Találkozunk az örökzöldben nyolckor. Ha nem sikerül, akkor telefonon jelentkezem." "Oké, oké." "Most mennem kell. Viszlát és kösz." Egy kattanás Jelezte, hogy a beszélgetés véget ért. - Igen - szólt Bernice. - Kevin ezt akarta elmondani nekem. - Nem sok, de mégis valami. A kérdés most már csak az, hogy sikerült-e elszöknie? Kulcscsörgés hallatszott a bejárati kapu felől. Marshall és Bernice még sosem voltak ilyen gyorsak. Bernice visszarakta a kartotékokat, Marshall visszacsúsztatta a gépet a szekrénybe és behajtotta az ajtószárnyakat. Kinyílt a kapu. Valaki fölgyújtotta a lámpát az előcsarnokban. Bebújtak Brummel nagy íróasztala mögé. Bernice kérdő szemekkel nézett Marshallra: most mit tegyünk? Marshall intett neki, hogy nyugalom, majd az öklét mutatta, hogy ha kell, erőszakkal menekülnek el. Megfordult a kulcs a zárban és kínyflt az iroda ajtaja. Világosság gyúlt a szobában és hallották, hogy valaki odamegy a szekrényhez, kinyitja és kihúzza a gépet. Marshall úgy vélte, az illető háttal kell, hogy álljon. Kidugta a fejét egy pillanatra. Carmen volt az. Hátracsavarta a szalagot a legelejére, hogy megkezdje a listák kiegészítését. Bernice is kikukkantott az íróasztal mögül. Mindketten ugyanazt a felháborodást és dühöt érezték. - Mondd, te soha nem alszol? - szólt Carmenra Marshall jó hangosan. Bernice úgy meglepődött, hogy egészen összerezzent. Carmen még nála is jobban meglepődött, ijedtében kiejtette a kezéből a papírokat és fölsikított. Hátrafordult. - Hát ti mit kerestek itt? Marshall és Bernice fölálltak. Ütött-kopott, fekete ruhájuk alapján egyértelmű volt, hogy nem udvariassági látogatásra érkeztek. - Ezt én is kérdezhetném tőled. Van valami fogalmad arról, hogy hány óra van ilyenkor? Carmen végigmérte mindkettőjüket és nem szólt semmit. Marshallnak viszont volt mondanivalója. - Szóval besúgó vagy, igaz? Végig spicliskedtél ránk az irodában, kihallgattad a beszélgetéseinket és végül elloptad az egész nyomozási anyagot. - Nem tudom hogy miről beszélek? Rendben! Föltételezem, hogy ezt is rendszeresen csinálod, végighallgatod a fölvett telefonbeszélgetéseket, beadminisztrálod a kartotékokba... - Nem... - És a Hírmondó adminisztrációja? Mért nem inkább azzal foglalkozol? Carmen egyszercsak zokogásban tört ki: - Ó, nem értitek. -Kiment a fogadó helyiségbe. Marshall ott volt a nyomában. Elkapta a karját és visszarántotta. - Csak lassan, kislány! Még nem intéztük el az ügyet. - O- hüppögött Carmen. Odabújt Marshallhoz, mint egy rémült kiscica és átölelte a karjával. - Azt hittem, betörők... úgy örülök, hogy te vagy az. Segítened kell, Marshall! - Neked meg válaszolnod kell a kérdéseinkre - vágott vissza Marshall. Hidegen hagyták a könnyek. Leültette Carment Sara régi székébe. - Ülj le és a könnyeidet tartogasd inkább színpadi fellépésekhez. Carmen fölnézett. A festék egészen elkenődött az arcán. - Hát nem érted? Nincs semmi szíved? Azért

172 Jöttem ide, hogy segítsek! Olyan szörnyűségeken mentem át! - Sóhajtott, aztán kitörtek belőle a könnyek. - Megerőszakoltak! Keservesen zokogva lecsúszott a padlóra. Marshall és Bernice egymásra néztek. - Igen - mondta Marshall minden részvét nélkül -, mostanában nem ritka az erőszak, különösen azokkal szemben, akiket a főnökeid el akarnak tenni az útjukból. Ezúttal ki volt a tettes? Carmen a földön feküdt és sírt. Bernice megelégelte a dolgot: - És az én földagadt képem hogy tetszik neked Carmen? Gondolom te is érdekesnek találod, hogy te voltál az egyetlen, aki tudta, hogy Kevin Weedhez készülök. Te adtad le a fülest annak a huligánnak, aki összevert? Carmen nem mozdult, nem szólt semmit, csak sírt. Marshall bement Brummel irodájába, aztán visszajött, kezében néhány dossziéval, köztük azokkal, amelyeket Carmen kikészítette; magának az imént. - A te kézírásod, Carmen kedves. Kezdettől fogva besúgó voltáig Igaz, vagy nem? Carmen tovább sírdogált. Marshall megragadta a vállát. - Gyerünk, kelj fel! Abban a pillanatban, hogy meglátta Carmen kezét lecsúszni a padlóhoz erősített riasztócsengőről, kivágódott a bejárati ajtó: -Senki ne mozduljon! Rendőrség! Carmen abbahagyta a sírást. Sőt, ami azt illeti, elégedetten somolygott magában. Marshall fölemelte a kezét, Bernice is követtel a példáját. Carmen a szobába benyomuló két egyenruhás rendőr mögé ugrott. Azok pisztolyt szegeztek a két betörőre. - A barátaid? - kérdezte Marshall Carment. Carmen gonoszul mosolygott. Ekkor maga Alf Brummel lépett be, épp most kelhetett ki ágyából, mert háziköntösben volt. - Mi folyik itt? - kérdezte, aztán meglátta Marshallt. - Micsoda...? Nézd csak, ki van itt! - kuncogni kezdett. Odament Marshallhoz, a fejét rázta és kivillantotta a fogait. - Nem akarom elhinni! Hát ez nem is igaz! - Aztán Bernice-re nézett. -Bernice Krueger! Igaz lenne? Bernice-nek nem volt mondanivalója és Brummel túl messze volt ahhoz, hogy leköpje. És mintha nem lettek volna még elegen, befutott Juleen Langstrat is, szintén háziköntösben! Odalépett Brummel mellé és olyan büszkén méregette Marshallt és Bernice-t, mint valami vadászzsákmányt. - Mennyire sajnálom, hogy idefárasztottam magukat - szólt Marshall... Langstrat kéjes mosollyal válaszolt: - Nem szívesen maradtam volna le erről. Brummel továbbra is vigyorgott és odaszólt a rendőröknek: -Ismertessétek velük a jogaikat és tartóztassátok le őket. A lehetőség kínálta magát, nem lehetett kihagyni. Ott állt a két zsaru tettre készen és kicsivel előttük ott állt Brummel és Langstrat. Már jó ideje érlelődött Marshallban a gondolat és most nagyon kedvező volt a helyzet. Minden erejét beleadva gyomorszájon vágta Brummelt és őt is, Langstratet is nekilökte a zsaruknak. - Fuss, Bernice, fuss! - kiáltotta. Bernice nem gondolta végig, hogy megvan-e hozzá a bátorsága, az akaratereje, a gyorsasága, csak futott, futott teljes erejéből, végig a hallon a kijárat felé. Lendületből nekiszaladt az ajtónak, a retesz engedett, ó pedig - kint találta megát a hűvös éjszakában. A kavargó kezek, lábak összevisszaságában Marshall megpróbálta minél többüket lefogni. Szinte élvezte a dolgot, nem is nagyon akaródzott elmenekülnie. Le akarta kötni a figyelmüket, az erejüket. Az egyik zsaru végül kiszabadította magát és az ajtóhoz rohant. Még éppen hallotta a rohanó éptek kopogását, és azonnal üldözőbe vette Bernice-t. Most aztán megmutathatja Bernice, milyen formában van a törött bordájával, meg minden egyébbel együtt. Hosszú lépésekkel szaladt végig a sötét utcán. Bár Itt lenne a szemüvege, vagy legalább egy kicsit világosabb lenne! Hallotta, hogy a zsaru utánakiabált hogy álljon meg. Bármelyik pillanatban leadhatná a figyelmeztető lövést. Bernice hirtelen befordult balra, egy kertbe. Kutyaugatás hallatszott. Valami fényt látott két gyümölcsfa között. Megindult a fény felé, de kerítés állta útját. Két szemeteskuka

173 segítségével sikerült ugyan átmásznia, de a zörgés elárulta, hogy hol van. Keresztülgázolt egy kis konyhakerten, letaposta a szépen gondozott futóbabot, majd ápolt pázsitra ért ki. Futott tovább. Földöntött néhány kukát, átmászott még egy kerítésen. A zsaru kezdett lemaradni. Elviselhetetlen kimerültséget érzett és csak remélhette, hogy a zsaru is kezd kifáradni. Minden lélegzetvételnél éles fájdalom hasított a bordájába és alig kapott levegőt. Nem, ezt nem lehet bírni sokáig. Befordult egy sarkon, de visszahókölt egy vadul ugató kutyától. Átment az utca túloldalára és eltűnt a fák között. Faágak csapódtak a szemébe, de nem törődött vele, keresztülvágta magát a sűrűn és elért a szervízállomás kerítéséhez. Végigrohant a kerítés mellett. A túloldalon volt egy ócska szemetes konténer. Bernice továbbszaladt és egyszercsak meglátott egy szemétrakást. Fölkapta az első keze ügyébe eső tárgyat, egy palackot és levetette magát a földre. Megpróbálta hangtalanul venni a levegőt és azon igyekezett, hogy ne jajduljon fel a fájdalomtól. A zsaru eléggé lassan verekedte át magát a bozótoson, az ágak recsegtek-ropogtak a lába alatt, ahogy tapogatózva haladt előre a sötétben. Bernice csöndben feküdt a szemetes kupac mögött, arra várt, hogy a zsaru megálljon hallgatóznl. Végül tényleg megállt, és egy pillanatra csönd lett. A zsaru fülelt. Bernice átdobta a palackot a kerítésen. Az nekivágódott a konténernek, majd darabokra tört a szerviz mögötti járdán. A zsaru a kerítéshez rohant és átmászott a túloldalra. Bernice nem láthatta őt a búvóhelyéről, de feszülten figyelt. Ugyanezt tette a zsaru is, aztán végigsétált a szervizépület mögött és a sarkon megállt. Egy darabig ott ácsorgott, aztán nyugodt léptekkel megindult az ellenkező irányba. Elvesztette Bernice nyomát. Bernice nem mozdult. Szíve még most is erősen dobogott, minden idegszála pattanásig feszült és minden tagjában fájdalmat érzett. Próbált megnyugodni és próbált jó mélyeket lélegzeni. Ó Marshall, Marshall, vajon mi van veled? 32 Marshall a padlón hasalt, zsebeit kiürítették, kezét hátrabilincselték. Engedelmesen együttműködött a zsaruval, aki rászegezett pisztollyal állt mögötte. Carmen, Brummel és Langstrat átmentek az irodába és megpróbálták megállapítani, hogy milyen szalagokat hallgathattak meg Marshallék. - Igen - mondta Carmen - följegyeztem a számláló állását. Csodálkoztam is, hogy csak ilyen kevés beszélgetés volt. Valószínűleg hátratekerték a szalagot. Brummel átment a másik szobába és odaállt Marshall fölé. Mit hallgattatok Bernice-szel? - Jó kis dzsesszzenét - felelte Marshall. Brummel rátaposott Marshall nyakára. - Auuuu! Tovább kérdezett. - És kitől kaptátok a kulcsokat? Sarától? - Hiába is kérdezed, úgysem mondom meg. - Majd gondom lesz rá is - morogta Brummel. - Ne is törődj vele - szólt át Langstrat az irodából. - Elmenekült, most már semmit nem számít, örüljünk, hogy megszabadultunk tőle. Inkább Kruegerre kellene koncentrálni az erőinket. Brummel odaszólt a Marshallt őrző zsarunak. - Ed, menj ki, hátha Johnnak segítségre van szüksége. Nagyon fontos, hogy Kruegert elkapjuk. Abban a pillanatban nyílt az ajtó és John jelent meg - Bernice nélkül. - Mi a helyzet? - kérdezte Brummel. John széttárta a karját. - Úgy elszaladt, mint egy nyúl és aztán eltűnt a sötétben! - Hát ez szörnyű! - sóhajtott Brummel. Marshallnak természetesen más volt a véleménye. Langstrat hangja hallatszott az irodából. - Gyere, Alf, ezt hallgasd meg. Brummel átment a másik szobába. Marshall hallotta, hogy Weed és Susan beszélgetését játsszák vissza. - Tehát tudnak erről a beszélgetésről - állapította meg Langstrat. - Mi is rögzítettük Susan telefonján. - Közben véget ért Weed és Susan párbeszéde. - Ha nem tévedek, Krueger már útban van az Örökzöld Taverna felé, hogy találkozhasson Susannal. - Langstrat elnevette magát. - Odaküldök néhány embert - mondta Brummel. - A lakását is figyeltesd. Lehet, hogy odamegy majd az autójáért. - Jó ötlet.

174 Mindketten átsétáltak a másik helyiségbe és a földön fekvő Marshallhoz léptek. - Marshall - szólt Brummel kárörvendőmosollyal az arcán. -Attól tartok, nagyon rosszul áll a szénád. Annyi minden szól ellened, hogy most egyszer s mindenkorra leszámolunk veled. Addig kellett volna kiszállnod a buliból, amíg lehetett volna. Marshall fölnézett a gúnyosan vigyorgó arcra és így válaszolt: - Ez nem fog menni, Brummel. Nincs a kezetekben az egész igazságszolgáltatási intézményrendszer. Előbb vagy utóbb kikerül az ügy a fennhatóságotok alól. Brummel csak mosolygott. - Marshall, nekünk elég, ha a járásbíróság meghozza a megfelelő döntést. Nézzünk szembe a tényekkel. Harmadosztályú, összevissza hazudozó betörő vagy, nem is beszélve a kiskorúval szemben elkövetett erőszakról és a gyilkosság gyanújáról. Tanúink vannak, Marshall! A város megbecsült, tekintélyes polgárai. Gondunk lesz rá, hogy a tárgyalás a lehető legméltányosabban folyjék le, úgyhogy nem lesz helye fellebbezésnek. Nem hiszem, hogy belemenne a bíró... - Bakerre gondolsz, arra a törtető karrieristára? - Nagyon jószívú és könyörületes tud lenni... ha megvannak a feltételek. - Ne is folytasd. Bernice-t meg majd prostitúció vádjával állítjátok bíróság elé? Előkerítitek megint azokat az utcalányokat, meg azt az ál-zsarut? Brummel gúnyos hangon válaszolt: - Attól függ, milyen bizonyítékaink lesznek. Társtettessel együtt elkövetett betörésért máris letartóztathatjuk. - Na és mi lesz az illegális telefonlehallgatásotokkal? - Nem tudunk semmiféle telefonlehallgatásról - válaszolt Langstrat. - Semmi ilyesmiről nem tudunk. - Rövid hatásszünetet tartott, aztán folytatta. - És még ha hinnének is magának, akkor sem találnának semmit. - Aztán eszébe jutott még valami. - Igen, tudom mire gondol. De ne reménykedjen Susan Jacobsonban. Ma kaptuk a szomorú hírt, hogy autószerencsétlenség áldozata lett, Krueger kisasszonyt az Örökzöldben nem Susan, hanem a rendőrség fogja várni. Bernice az eszméletvesztés határán volt. A mellkasában szúró fájdalmat érzett és az egész teste sajgott. Majdnem egy órán keresztül feküdt mozdulatlanul, sem ereje, sem bátorsága nem volt arrai; hogy föltápászkodjon. Az járt a fejében, hogy most hogyan tovább?! Minden levélzörrenés egy közeledő rendőr volt a képzeletében, minden hangtól összeszorult a szíve félelmében. Az órájára pillantott. Hajnali három, Nemsokára világosodni kezd és akkor vége a bujkálásnak. El kell indulnia, Jól tudta. Nagy nehezen lábra állt, erőt gyűjtött. Lépett egyet, aztán még egyet. Lassan megjött az önbizalma és elindult a fák, a bokrok között, kikerülve az útjába hajló ágakat. Az utca csendes volt és minden sötétbe burkolódzott. A kutyák már nem ugattak. Fától fáig lopakodva megindult a lakása felé, mely vagy egy mérföldnyire lehetett innen. Csak egyetlen autóval találkozott útközben, de az sem rendőrautó volt. Egy nagy Juharfa mögé húzódva megvárta, amíg elhalad mellette. Kimerültsége, kétségbeesése egészen összemosódott fizikai fájdalmaival, szinte meg sem tudta különböztetni ezeket az érzéseket. Néha úgy összezavarodott, hogy teljesen elvesztette a tájékozódási képességét, egyszer majdnem föl is sikoltott, mert nekiment kerítésnek. De arra gondolt, hogy Marshall milyen önfeláldozóan segített neki elmenekülni: nem hagyhatta cserben. Nem szabad feladnia! El kell menekülnie a városból, találkoznia kell Susannal. segítséget kell szereznie valahonnan, csinálnia kell valamít! Majdnem egy órába telt, míg lépésről lépésre, háztömi háztömbre végül odaért a lakásához. Óvatosan körbejárta az épületet, minden oldalról jól megfigyelte a környéket, míg végül az egyik szomszéd kocsija mögül észrevett valamit. Az utca túlsó végében parkoló egyik autóban ült valaki. Arról a helyről az egész utcát jól szemmel lehetett tartani. Tehát a lakásába nem mehet be. Az épületet hátulról sokkal könnyebb volt megközelíteni. A rosszul kivilágított, szűk kis utcácska egyik oldalán a félig földbe süllyesztett kocsibeállók voltak kialakítva, melyeket nem lehetett látni az utca szintjéről. Biztonsági szempontból tulajdonképpen nem volt valami jó megoldás, de Bernice-nek most jól jött. Megkerülte a háztömböt és hátulról közelítette meg a lakását. Végigosont a beton támfal mentén és sikerült elérnie a Toyotájához. Megkereste a lökhárító aljához erősített mágneses pótkulcsot és kinyitotta a kocsi ajtaját.

175 Milyen közel van a megmenekülése és mégis milyen messze! Semmiképpen nem indíthatta be a motort anélkül, hogy meg ne hallják. De volt azért néhány dolog, aminek jó hasznát vehette. Amilyen gyorsan csak tudott, beült és becsukta az ajtót, hogy az utastérlámpa kialudjon. Kivette a hamutartóból az aprópénzt és zsebre rakta. Csak néhány dollár, de jól fog még jönni. A kesztyűtartóban megtalálta a dioptriás napszemüvegét. Ezzel jobban is fog látni és a bedagadt, karikás szemét is el tudja rejteni. Nem volt más hátra, minthogy eltűnjön a városból, esetleg aludjon egy keveset valahol és aztán valamilyen úton-módon eljusson este nyolcra Bakerbe az Örökzöld Tavernába. Ez volt a terve, nem több, nem kevesebb. Az járt a fejében, nem ismer-e valakit, akit ők nem ismernek, valakit, aki feltétel nélkül bűnrészességet vállalna vele. A felmerülő névsor túlságosan is kurta volt és rendkívül bizonytalan. Megindult a 27-es főút felé és azt kívánta, bárcsak eszébe jutna valami jó ötlet. A bírósági épület alagsorában, a leghátsó cellában Hank végre elaludt a priccsen. Nem volt valami kellemes az éjszakája. Levetkőztették, átkutatták, ujjlenyomatot vettek tőle, lefényképezték és végül belökték ebbe a zárkába, még takarót sem adtak neki. A szomszéd zárkában egy részeg összehányta magát, mellette egy csekkhamisító állandóan káromkodott, a mellett pedig egy rabló volt elhelyezve, akiről kiderült, hogy megrögzött marxista. De hát Jézus meghalt értük is, és ezeknek az embereknek Jézus szeretetére van szükségük, gondolta Hank. Megpróbált barátságos lenni hozzájuk, megpróbálta megosztani velük Isten szeretetét. Sajnos, valaki már megmondta nekik, hogy nemi erőszakkal vádolják, és ez némileg lerontotta bizonyságtételének hitelét. Így hát leheveredett és megpróbált azonosulni Pállal, Silássál, Péterrel, Jakabbal és minden olyan kereszténnyel, akit ártatlanul zártak be. Azon gondolkodott, vajon milyen hatással lesz a szolgálatára, hogy ilyen rossz hírbe keveredett. Képes lesz folytatni amúgy is ingatag lábakon álló pásztori munkáját? Brummelék nyilván nem fogják kihagyni ezt a lehetőséget. Az sincs kizárva, hogy ők szervezték meg az egészet. De hát az Úr kezében vagyunk mindannyian. És az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Imádkozott Maryért, imádkozott az új kis gyülekezetéért, igéket vallott meg emlékezetből magának, míg el nem nyomta az álom. Kora hajnalban lépések zajára és kulcscsörgésre ébredt. Vajon kivel kell megosztania a zárkáját... egy részeggel vagy egy rablóval? Úgy tett, mintha még aludna, de kilesett a szempillái alól. Aj-aj! Nagydarab, kegyetlen külsejű huligán lépett be. A fején lévő sebek és a kötés arról tanúskodtak, hogy nem sokkal ezelőtt verekedésben vehetett részt. Morgott valami olyasmit, hogy pont egy kéjgyilkossal kellett egy cellába kerülnie. Hank imádkozni kezdett az Úr védelméért. Ez a langaléta vagy kétszer akkora volt, mint ő. és elég erőszakos fráternek tűnt. A fickó leheveredett a másik priccsre és Hank megérezte a lehelletét: olyan volt, mint amilyennek az ember a medvék, sárkányok, szörnyek leheletét képzeli. Uram, szabadíts meg! Kérlek! Rafar büszkén lépdelt föl-alá a városra néző hegy csúcsán, szárnyait királyi palástként húzta maga után. A démoni futárok folyamatosan tájékoztatták, hogy állnak a város elfoglalásának végső előkészületei. Ez idáig kizárólag Jó híreket kapott. - Lucius - szólt Rafar, olyan hangsúllyal, mintha egy kisgyereket hívna -, gyere ide, Lucius! Lucius előrelépett, szárnyait megpróbálta méltósággal lebegtetni, mint Rafar. - Igen, Baál Rafar? Rafar kárörvendően, gúnyos mosollyal nézett le rá. -tanultál a történtekből. Amit te évek hosszú sora alatt képte voltál elérni, azt én néhány nap alatt megvalósítottam. - Talán igen - Lucius csak ennyit mondott. Rafar mulatságosnak találta a választ. - Talán bizony más véleményen vagy? - A dolgokat úgy is föl lehet fogni, Baál, hogy a te sikered csak a megkoronázása volt annak a munkának, amit idejöveteled előtt évekig végeztem. - Évek munkáját kishíján semmivé tetted a baklövéseiddel vágott vissza Rafar. - És efölött nem lehet csak úgy elsiklani. Most hogy megszereztem a várost Strongman számára, olyan valakinek adjam a kezébe, aki előzőleg kishíján az ellenség kezére játszotta?

176 Luciusnak nem tetszett a dolog. - Rafar, ez a város éveken az én fejedelemségem volt. Én vagyok Jog szerint Ashton fejedelme! - Te voltál. De egy méltóság birtoklása tetteken kell, hogy alapuljon és tettekben kevésnek találtattál. Lucius felháborodott, de visszafogta magát hatalmas erejű vetélytársa jelenlétében. - Azért találod kevésnek a tetteimet, mert nem is keresed őket. Kezdettől fogva ellenem voltál. De ez már sok volt Rafarnak. Elkapta Luciust a nyakánál fogva, fölemelte és a szemébe nézett. - Itt egyedül csak nekem lehet igazam! - mondta lassan, tagoltán. - Döntsön Strongman! - válaszolt Lucius szemtelenül. - És különben is, hol van az a bizonyos Tal, akiről azt mondtad, hogy le fogod győzni és akinek cafatokra tépett testét győzelmi jelként az ég minden irányába szét fogod hajlgálni? Rafar halványan elmosolyodott, szemei tűzben égtek. - Busche, az imádkozó ember le van győzve, neve meg van becstelenítve. Hogan, ez a csahos kutya immár ártalmatlan. Az áruló Szolgálólányt a barátjával együtt eltettük láb alól. A többiek mind elmenekültek. Rafar színpadias mozdulattal a városra mutatott. - Nézd Lucius! Látsz mennyei seregeket a város fölött? Látsz villogó kardokat, őrhelyeket? Gúnyosan nézett Luciusra. - Ez a Tal, a Seregek Kapitánya csak egy megsebzett, gyengécske hadsereggel rendelkezik, még az arcát sem meri idedugni. Újra és újra kihívást intéztem hozzá, hogy küzdjön meg velem, hogy állítson meg, ha tud, de még csak nem is jelentkezett. De ne aggódj. Amit ígértem, az meglesz. Ha sürgős feladataimon túl leszek, találkozni fogok Tallal, mégpedig közvetlenül az előtt, hogy... teveled leszámolnék. Rafar magasra emelte Luciust és odaszólt az egyik démonnak. - Futár, vidd hírül Strongmannek, hogy minden kész. Jöhet, amikor csak akar. Az akadályok elhárultak. Rafar elvégezte a feladatát és Ashton városa úgy fog a kezeibe esni - Rafar ledobta Luciust a földre, úgy mondta -, mint egy érett szilva. Lucius felugrott és a démoni seregek gúnyos kacaja közepette megalázva rohant el. 33 Edith Duster már lefekvéskor érzett valamit a szellemében, úgyhogy amikor két, fényben ragyogó ifjú álmából felébresztette, nem volt teljesen meglepve, bár kicsit megijedt. - Dicsőség Istennek! - kiáltotta elragadtatva, tágra nyílt szemekkel. A két magas fér fi nagyon kedves volt, de arckifejezésük végig komoly maradt. Az egyik magas szőke volt, a másik sötét hajú, fiatalos. Mindkettőjük feje majdnem a plafont érte, fehér köntösük ragyogása betöltötte a szobát. Derekukon pompás arany öv, rajta az arany kardhüvelyből kilátszott kardjuk színarany, tüzes drágakövekkel díszített markolata. - Edith Duster! - szólalt meg a nagydarab szőke, zengő, érces hangon - harcolni fogunk Ashton városáért. A győzelem záloga Isten szentjeinek az imája. Te, aki féled az Urat, imádkozz és szólíts fel másokat is imára. Imádkozz, hogy az ellenség legyőzettessen és az igazak megszabaduljanak. Most a fekete hajú vette át a szót. - Henry Buschét letartóztatták. Az imáitok által fog megszabadulni. Hívd fel Maryt, a feleségét, és vigasztald meg őt. Aztán egyik pillanatról a másikra mindketten eltűntek. A szoba ismét sötét lett. Edith biztos volt benne, hogy már látta őket valahol, talán álmában, talán közönséges emberekként az utcán... Tudta mi a jelentősége a kérésüknek. Fölkelt, letette párnáját a földre az ágya mellé és letérdelt. Sírni nevetni, énekelni szeretett volna egyszerre. Nyomást is, erőt is érzett a szellemében egyszerre, összekulcsolta remegő kezét ágyon, lehajtotta a fejét és imádkozni kezdett. A szavak le1ke legmélyéről törtek fel. Isten népének, Isten igazságának nevében imádkozott, erőért és győzelemért könyörgött, Jézus nevében megkötözte a gonosz erőket, melyek a város szívére telepedtek. Nevek és arcok vonultak el lelki szemei előtt és ő mindnyájukért közbenjárt, Isten trónja előtt esedezett a biztonságukért és üdvösségükért. Imádkozott, imádkozott, imádkozott. Föntről Ashton olyan volt, mint egy ártatlan, szerény, játékváros a terepasztalon. Még mindenki aludt, de keleten hegyek mögött a pirkadat lassan szürke és rózsaszín foltot kezdett festeni az égre. A város

177 tökéletes nyugalomban volt. Sehol semmi mozgás, még a tejeskocsi is a garázsban pihent. Valahonnan az égből, a rózsaszínes felhők mögül szárnycsapások hallatszottak: egy angyali harcos volt az. Körözve haladt lefelé majd lecsapott és eltűnt az utcák és épületek szövevényében. Aztán egy másik jelent meg és szép csendben belevetette magát a sűrűjébe. Edith Duster tovább imádkozott. Most egyszerre ketten jelentek meg, szárnyukat hátra, fejüket mélyen előrehajtották, mint a sólymok, úgy csaptak le a városra. Aztán még egy érkezett, kényelmesen, vitorlázva repült és a város túlsó végén szállt le. Aztán négyen jöttek és szétváltak négy különböző irányba. Aztán még kettő, még hét... Maryt a telefon csörgése ébresztette föl nyugtalan álmából. Fölült a díványon és fölvette a kagylót. - Halló? Szeme azonnal felcsillant. - Ó, Edith, annyira örülök, hogy hívsz! Sokáig próbálkoztam, hogy elérjelek, nem is feküdtem le az ágyba, de vagy rosszul van felírva a számod, vagy a telefonnal volt valami... - Elsírta magát, aztán elmesélte, mi történt előző este. - Nyugodj meg, azonnal odamegyek - mondta Edith. - Egész éjjel térdenállva imádkoztam és Isten meghallgatta a kérésemet! Ki fogjuk szabadítani Hanket, és ez még csak a kezdet! Edith magára kapott valamit, és már indult is Maryék háza felé. Sosem érezte magát ilyen fiatalnak. John Coleman kora reggel fölébredt és már nem tudott ismét elaludni, olyan izgatott volt az álma miatt. Patrícia pontosan tudta, mit érez a férje - ő is ugyanazon az élményen ment keresztül. - Angyalokat láttam! - mondta John. - Én is - válaszolt Patrícia. - És... és démonokat. Szörnyeket, Patty! Förtelmesek voltak! Az angyalok és a démonok egymással harcoltak. Olyan... - Szörnyű. - Borzasztó! Tényleg borzasztó. Fölhívták Hanket. Mary vette föl. Elmondta nekik, mi történt az este, és Colemanék megígérték, hogy azonnal átmennek. Forsythe-ék egész éjjel nem aludtak. Andy kissé mogorva volt, June megpróbált kitérni az útjából. Végül a reggelinél elmondta, mi nyomja a szivét. - Bizonyára az Úr volt az. Nincs más magyarázat. - De miért vagy olyan mogorva? - kérdezte June olyan gyöngéd hangon, ahogy csak tudta. - Mert még soha nem éreztem így magam - válaszolt Andy és remegni kezdett a hangja. - Úgy... úgy érzem, imádkoznom kellene... nem tudok nyugodni, amíg ez az érzés bennem van. - Értem, miről beszélsz - mondta June. - Nem tudom Jól kifejezni magam, de úgy érzem, nem magunkban voltunk az éjjel. Valaki itt volt velünk és betöltött bennünket ezekkel az érzésekkel. Andy tágra nyitotta a szemét. - Igen! Ez az! Én is ugyanezt érzem! - örömmel, felszabadultan ragadta meg felesége kezét. - June drágám, már azt hittem kezdek becsavarodni! Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Cecil Cooper volt az, el akarta mesélni, milyen nyugtalan éjszakája volt. Sokan mások is így voltak ezzel, valami volt a levegőben. Nem várták meg, hogy valaki imaösszejövetelt szervezzen, azonnal imádkozni kezdtek ott, az otthonukban. Északról