VÁLTOZÁSOK A KR. E. 3. ÉVEZREDBEN: EGY ÚJ KORSZAK KEZDETE

Átírás

1 VI. A BRONZKOR

2

3 Változások a Kr. e. 3. évezredben: egy új korszak kezdete 141 VÁLTOZÁSOK A KR. E. 3. ÉVEZREDBEN: EGY ÚJ KORSZAK KEZDETE Poroszlai Ildikó Csányi Marietta Tárnoki Judit Szülõföldünk történetének aligha van olyan fejezete, amely ne hordozná magában földrajzi fekvésének következményeit. Távoli területek fejlettebb kultúráihoz, a magasabb civilizációkhoz való tartozás vágya legyen az Nyugat, Kelet vagy Dél és a közvetlen környezet, a szomszédok mindennapos erõs hatásának törvényszerû befogadása alakította folyton változó lakóinak életét mindenkor, így a bronzkorban is. Átmenetileg elõfordult, hogy az egyik vagy a másik hatás erõsebben érvényesült, és rövid idõre egységesítette a Kárpát-medence történeti, gazdasági, települési képét, de e kétféle befolyás általában ma is érzékelhetõ kettõsséget eredményezett. A legújabb kutatások alapján az is nyilvánvalóvá vált, hogy a különbözõ kultúrák elterjedését a környezeti-éghajlati tényezõk is befolyásolták, a klimatikus változások nemcsak az ökológiai egyensúly megbomlásához vezethettek, hanem meghatározó szerepet játszottak egyes kultúrák keletkezésében, elmozdulásában vagy eltûnésében. A Krisztus elõtti 3. évezred második fele és a 2. évezred az a történeti korszak, amelyet bronzkornak nevezünk. A korszak nevét a réz és az ón, illetve a réz és az antimon, sõt az arzén ötvözetébõl elõállítható fémrõl kapta. A bronzmûvességgel azok a népcsoportok ismertették meg az itt lakókat, amelyek kelet-délkelet felõl érkezve hozták magukkal területünkre e technika ismeretét. A bronzkor hagyományosan három fõ korszakra osztható: korai, középsõ és késõ bronzkorra. Néhány természettudományos módszer (radiokarbon-keltezés és dendrokronológia) segítségével a rézkor és a kora bronzkor fordulója a Kr. e. 3. évezred középsõ harmadára tehetõ, a bronzkor végét pedig Kr. e. 800 tájára keltezhetjük. E hosszú idõszakon belül a kora és a középsõ bronzkor idõszaka Földünk történetének az a közel ezer éve (kb. Kr. e ), mikor területünkön húzódott két eltérõ életformájú és kultúrájú világ határa. Míg a Dunántúl nagy része és Észak-Magyarország a közép- és a nyugat-európai kultúrkörök vonzáskörébe tartozott, addig a Mezõföldön és az Alföldön, az intenzív földmûvelésen alapuló, paraszti életformának leginkább megfelelõ földrajzi környezetben, talán egyes népcsoportok bevándorlása nyomán elterjedt az az elõázsiai délkelet-európai gazdálkodási mód, amely ezt a vidéket hosszú ideig a mediterrán világhoz fûzte, s a többrétegû, ún. tell-telepek kialakulásához vezetett. Ilyen életmódú, a házaikat mindig a korábbiak romjain újjáépítõ népek már az újkõkorban is éltek a Tisza-vidéken. Emlékeiket az Alföld síkjából kiemelkedõ, a sok egymásra rétegzõdött településbõl létrejött dombok õrzik. A KORAI BRONZKOR Kulcsár Gabriella A közép-európai és a kelet-délkelet-európai területek kutatóival szemben a magyarországi õsrégészet a Kárpát-medence sajátosságai alapján a bronzkor kezdetét a késõ rézkori nagy kulturális egység, a Baden-kultúra megszûnését követõ kulturális változásokkal és az új kultúrák megjelenésével kapcsolja össze. A Kr. e. 3. évezred elsõ századaiban a Balkán-félsziget északi területein és a Dél-Dunántúlon a Vuèedol-kultúra központi, hosszabb ideig lakott településein figyelhetõ meg az új, már sajátosan bronzkori jellegû, de még csak rézre alapozott fémmûves technológia elsõ alkalmazása. A jellegzetes nyéllyukas baltákat, vésõket és tõröket készítõ mûhelyek mesterei azokat a technikai alapfogásokat használták, amelyek a Fekete- és az Égei-tenger vidékén is közel egyidõben alakultak ki és terjedtek el. Az újabb kutatási eredmények alapján a kiemelkedõ magaslati telepeken koncentrálódó vuèedoli népesség legészakibb települése a Balatontól délre, a somogyi dombság egyik magaslatán, Somogyvár Kupavárhegyen volt. Az új fémmûvesség mellett a mélyen vésett, fehér mészporral kiemelt, geometrikus mintákkal és ritkán vörös festéssel is díszített, sötétbarnára és feketére égetett, fényezett felületû vuèedoli kerámiatárgyak a korszak harmonikus ízlésvilágának méltó képviselõi. A jól szervezett gazdasági alapokon megerõsödõ kulturális egység életének végén azonban újabb változások kezdõdtek. A Kárpát-medence déli részével ellentétben a Tiszántúl sík vidékein a kis-lengyelországi, az ukrajnai és az erdélyi területekkel kapcsolatba hozható közösségek jelenlétével számolhatunk, melyek halottaikat sírhalmokba, ún. kurgánokba temették. Legtöbb ismeretünk eddig a Sárrétudvari határában feltárt Õrhalom réz fegyverekkel, ékszerekkel és kerámiaedényekkel együtt eltemetett halottjairól van, akiket bizonyosan a bronzkor kezdetén helyeztek sírjaikba. A Tiszántúl számtalan kurgánjának többségét valószínûleg jóval korábban, a rézkor kései idõszakában, a Kr. e. 4. évezred második felében emelték azok a sztyeppei pásztortörzsek, melyek már ismerték a ló háziasításának fortélyait. A keleti, sztyeppei hagyományokat követõ közösségek kelet-magyarországi megtelepedésének pontosabb történetét rejtõ halmok azonban mind a mai napig õrzik titkukat. A Kr. e. 3. évezred középsõ harmadában az egykori központi települések megszûntek és az élet kisebb, egyszerûbb szerkezetû falvakban és tanyákon folyt tovább. A Vuèedolkultúra helyét fokozatosan a Balkán-félsziget központi és déli területeirõl származó elemekbõl kialakuló Somogyvár Vinkovci-kultúra foglalta el, melynek rokon csoportjai az Al-Duna és Olténia vidékén, valamint Erdélyben és a Körösök mentén is megjelentek (Glina III Schneckenberg, Gyula Roºia csoportok). A Kárpát-medence más területein a késõ vuèedoli hagyományokat továbbõrzõ, de azokat kü-

4 142 A bronzkor feküdt egymás közelében. A szórványosan feltárt temetkezések között egyaránt találkozunk hamvasztásos és csontvázas sírokkal, s bár a rítusok szigorú követésérõl nem beszélhetünk, úgy tûnik, hogy az északabbi és a keleti területeken a hamvasztásos rítus, míg délebbre inkább a csontvázas rítus tradíciója volt meghatározó. A Somogyvár Vinkovci-közösségek délkelet-európai hagyományait tükrözik a Fertõ-tó vidékén emelt halmok alatti temetkezések is. A KORA- ÉS A KÖZÉPSÕ BRONZKORI TELL-KULTÚRÁK Poroszlai Ildikó 1. Kora bronzkori belsõ díszes talpas tál Zamárdi határából lönbözõ forrásokból merítve át is alakító kultúrák jelentek meg, köztük elsõként a Makó-kultúra, majd kissé késõbb a Nyírség-kultúra. A régészeti leletanyag alapján a bronzkor elsõ idõszakát állandó változások kísérték, melyeknek egyik formáló ereje az új metallurgiai ismeretek széleskörû elterjedése volt. A hasonló típusú fémtárgyak mellett a kor nagy távolságokat átfogó kapcsolatrendszerének maradandó lenyomatát õrzik azok a kerámiaedények is (például a belsõ díszes talpas tálak), amelyek több kultúrában közel egyidõben és hasonló formában jelentek meg. (1. kép) Az ún. postvuèedoli korszak szétszórt hulladékgödrökbõl és tûzhelyekbõl álló településein házmaradványokat két nagyobb cölöpszerkezetes építménytõl eltekintve alig ismerünk. Csupán feltételezhetjük, hogy a korabeli házak fából készülhettek, és mivel alapjukat nem mélyítették a földbe, ezért a régészet mai eszközeivel sem fedezhetjük fel nyomaikat. Ezek alapján az életmód meghatározó tényezõje a gyakoribb helyváltoztatással járó állattartás lehetett, ami mellett kiegészítésként foglalkoztak földmûveléssel is. Ezzel magyarázható az is, hogy a korszakból nem ismerünk nagyobb temetõket: egy-egy helyen 1 3, de legfeljebb 10 sír Nem sokkal késõbb, részben a folyamatos déli, balkáni kapcsolatok eredményeként és részben az ottani és a helyi változások hatására a Duna völgyének szerémségi és déldunántúli szakaszán, valamint a Sió völgyében alakult ki a korai Nagyrév-kultúra. Korai közösségeinek nyomait eddig fõként réteges, úgynevezett tell-településekrõl ismertük. A vuèedoli korszak után újra kialakuló és a bronzkor fejlõdését végigkísérõ központi jellegû, nagyobb falvak mellett létezhettek kisebb, tanyaszerû települések is. Ennek újabb bizonyítékaként a közelmúltban a Szekszárdot elkerülõ autóút nyomvonalán egy hulladékgödrökbõl álló kis település nyomait tárták fel. A gödrökbe a korszak jellegzetes, javarészt díszítetlen bögréi, korsói mellé nagyobb fazekak és tárolóedények töredékei kerültek. A nyugat- és közép-európai térség bronzkori fejlõdésének kezdetét a harang alakú edények kultúrájának elterjedésével hozhatjuk kapcsolatba. Az Észak-Afrikától Angliáig és az atlanti partvidéktõl Lengyelországig megjelenõ, alapvonásaiban egységes kultúra egy kisebb csoportja Budapest környékén is megtelepedett, ahol így a Duna völgyét követõ északnyugati és délkeleti eredetû hagyományok találkoztak egymással. Ennek egyik szemléletes, szép példáját mutatja egy Békásmegyeren feltárt temetõrészlet, ahol 154 sír képviseli ezt a korszakot. A szinte egész Európát behálózó kapcsolatrendszer hátterében feltehetõen bizonyos (fém)nyersanyagok cseréje, kereskedelme állhatott. E majdnem félezer évet felölelõ idõszak végére a Kárpát-medence új kulturális egységei kristályosodtak ki, melyek szigorúbb hagyományaik és szervezettebb életmódjuk alapján már jól elkülöníthetõek egymástól. A tell-gazdálkodás, mely korábban a Vuèedol-kultúra idején csak szûk területre korlátozódott, a kialakuló tell-kultúrák (Nagyrév-, Hatvan-, Ottomány-, Perjámos-kultúra) Duna-menti és kelet-magyarországi telepein is meghonosodott, és hosszú, évszázadokon át (a középsõ bronzkor végéig) tartó békés élet indult meg intenzív földmûveléssel, állattartással. A folyók (Duna, Tisza, Körös, Maros, Berettyó) közelében létrejött falvakban és körülöttük a fejlett mezõgazdasági ismeretekkel rendelkezõ lakosság földmûvelést és állattenyésztést folytatott. Gabonát (búza, árpa, zab, rozs), zöld-

5 A kora- és a középsõ bronzkori tell-kultúrák Felszerszámozott ló rekonstrukciós rajza és csontból készült lószerszámok Tószeg Laposhalom és Füzesabony Öregdomb lelõhelyekrõl ség-, gyümölcs- és fõzelékfélét (bab, lencse, borsó, alma, bodza, szeder, som, uborka, mustármag), takarmányt (zab, here) termelt és gyûjtött, állatokat (marha, sertés, juh, kecske) tartott. A lovaikat csontból és agancsból faragott zablapálcákkal és szíjelosztó korongokkal szerszámozták fel. (2. kép) A nagy fémmûves központokon kívül a jelentõsebb telleken is folyt helyi bronzöntés, amirõl bronzöntõ tégelyek, fújtatók, öntõminták, öntési salak és természetesen maguk a bronztárgyak tanúskodnak: szerszámok, eszközök, a viselethez tartozó csüngõk, pitykék, tûk és egyéb ékszerek. A tell-telepeken az oszlopszerkezetû vagy döngölt agyagfalú házakat szabályos utcák mentén szorosan egymás mellé építették. A kemencék, a tûzhelyek fõzésre, sütésre, edényégetésre, bronzöntésre szolgáltak. A hálónehezékek, a halpikkelyek, az agancshorgok, a szigonyok a halászatra utalnak, az orsógombok, a szövõszék-nehezékek a fonás, a szövés bizonyítékai. Az õrlõkövek,ahombárok,akanalak, a pácolóedények, a halsütõ tálak, a szûrõk a konyhai munka és a háztartás tartozékai. Az utcákra és a gödrökbe dobált hulladék, szemét, az elfogyasztott állatok csontjai, az ételmaradványok a régészek számára az életrõl valló beszédes kincsek. Ezek a telepek, lakódombok már a múlt században felkeltették a régi korok iránt érdeklõdõk figyelmét. Régészeti kutatásunk a tószegi tell-telep rétegei alapján dolgozta ki a Kárpát-medence bronzkorának elsõ, széles körben alkalmazott kronológiáját. Az utóbbi 30 év õsrégészeti kutatásának egyik legnagyobb eredménye, hogy ezeknek az egymásra rétegzõdött telepszinteknek a feltárásához leginkább megfelelõ és legtöbb információt szolgáltató ásatási módszereket sikerült alkalmazni. A legújabb ásatási eredmények szerint (Dunaföldvár Kálvária tell-telep) a Duna jobb partján, a Dunaföldvár Dunaszekcsõ közötti részen alakult ki déli és helyi elemek közremûködésével az elsõ nagy kora bronzkori tell-alkotó kultúránk, a Nagyrév-kultúra. A Duna mentén a folyót kísérõ löszdombokon sorra létesültek nagy méretû tell-telepek: Dunaföldvár, Bölcske, Baracs, Dunaújváros, Százhalombatta telepeinek alsó rétegeiben 1-3 méter vastagságban találjuk meg egymás fölött a megújított lakószinteket, rajtuk a oszlopvázas vagy döngölt agyagfalú, néha meszelt, egy- vagy többosztatú házakat. Bölcskén a közel 3 méter vastag Nagyrév-rétegsor a kultúra egész fejlõdését reprezentálja, míg a többi telep létesítésére inkább a kultúra klasszikus és kései fázisában került sor. A Dunán átkelve, Tószeg körzetében érték el a Tiszát, elfoglalták a folyó jobb és bal parti sávját, megalapították Laposhalmot és a tiszazugi telepeket. Ahol a földrajzi környezet állandó, hosszú élettartamú tell-telepek kialakulásának nem kedvezett, mint például a Duna Tisza közén, ott kisebb, tanyaszerû lakóhelyek a jellemzõek. BRONZKORI TELEPÜLÉSI GÓC A TISZAZUGBAN TISZAUG KÉMÉNYTETÕ Csányi Marietta A Körös és a Tisza által közrefogott területen, a Tiszazugban, e vízben, halban gazdag, egykor dús növényzetû, termékeny vidéken minden idõkben ideális életfeltételeket találtak otthont keresõ elõdeink. Nem véletlen tehát, hogy a Tisza középsõ folyása mentén ismert nyolc bronzkori tell-telep közül négy a Tiszazugban sûrûsödik, egymástól mindössze kilométer távolságra. Noha köztük van egyik kora bronzkori kultúránk névadó lelõhelye, Nagyrév-Zsidóhalom is, az között folytatott ásatások révén mégis Tiszaug Kéménytetõ a legismertebb. Feltárásaink a lelõhelynek az ártér felé esõ peremén folytak, az átkutatott 300 négyzetméteren nyomon követhettük egy õsi település történetét, lakosságának változását, a falukép átalakulását. A település a kora bronzkorban, a Nagyrév-kultúra idején vált lakottá négy egymásra rétegzõdött lakószintjük került napvilágra. A középsõ bronzkor elején feltûnõ új hódító, a Hatvan-kultúra csupán egyetlen települési szintet hagyott maga után.

6 144 A bronzkor 3. Leégett ház romjai és rekonstrukciója a Nagyrév-kultúra idejébõl. Tiszaug Kéménytetõ, 2. szint A legtöbb ismeretet a kora bronzkori Nagyrév-kultúra telepjelenségeirõl szerezhettük, közülük is kiemelkedõ jelentõségû az utolsó települési szint, melyen olyan lakóház maradványai kerültek elõ, amelyet különleges ábrákkal díszített fala a bronzkorban páratlanná avat, de e különlegességtõl eltekintve is a kultúra egyedülálló építészeti remeke. (3. kép) A szóban forgó ház tûzvész áldozatául esett, s ennek a múltbéli tragédiának vagy talán rituális tûznek köszönhetjük, hogy a leomló falak maguk alá temették a ház teljes berendezését, megõrizve annak belsõ világát, hangulatát is. A többihez hasonlóan észak déli tengelyû, 8,7 5,2 méter alapterületû épületet egy centiméter vastag fal két eltérõ nagyságú, funkcionálisan is megkülönböztethetõ helyiségre osztotta. A nagyobb méretû konyha sarkában boltozatos kemence magasodott, mellette állt a nap mint nap használt, tapasztott, agyagperemmel szegélyezett, nyílt tûzhely. A szemben lévõ oldalon, végig a ház fala mentén, annak belsõ felületéhez csatlakozva, agyagpadka húzódott. Erre kuporodhattak hideg téli estéken a kemencével fûtött helyiségben a házban lakó család tagjai. A konyha földjén több, nagyobb méretû fõzõedény darabjai 4. Kerámia kancsók a Nagyrév-kultúra idejébõl. Tiszaug Kéménytetõ, 2. szint hevertek. Ezek a feketére vagy narancssárgára kiégetett, plasztikus bordákkal díszített korsók, fazekak, csuprok a telepen folyó kerámiamûvesség virágkorának termékei. (4. kép) A fent leírt jelenségek az átlagnál ugyan jobban megépített, de mégiscsak közönséges lakóházra vallanak, melynek tulajdonosai a kényelmi szempontokat sem hagyták figyelmen kívül. A ház nyugati falrészének felszedésekor azonban ritka kincs birtokába jutottunk. A csaknem egészben kidõlt házoldal tûz okozta izzása következtében kemény páncéllá égett az a külsõ felületet vakolatszerûen borító, vékony agyagbevonat, amelybe valószínûleg még nedves, képlékeny állapotban, meghatározott rendszer szerint egymásba fonódó geometrikus motívumokat mintáztak a kora bronzkori házépítõk. Mivel ez a lakóház egyedül állt egy nagyobb térség közepén, lehetséges, hogy tulajdonosa a közösség egyik kiválasztott tagja volt, melyet házának külsõ megjelenésében is kifejezésre juttatott. Tiszaugon a legjobban megmaradt települési szinten hat ház került elõ, amelyek két, három-három épületbõl álló csoportban helyezkedtek el. E házak egységes észak déli tájolásában, a feltehetõen vérségi kötelékeket szem elõtt tartó hármas csoportosításban és a ház falán megmintázott ábrák tiszta geometriájában olyan szigorú rendezési elv nyilvánul meg, amelyben a Nagyrév-kultúra teremtõinek egyetemes világképe és etnikai-lelki sajátosságai is visszatükrözõdnek. A mindennapi élet, a település, a házak kézzelfogható valósága elválaszthatatlanul összefonódott a hit irracionális világával. SÍROK NAGYRÉV ZSIDÓHALOM KÖRÜL Csányi Marietta A lakóhely és a temetõ az egykori ember létének két ellentétes, de egymást kiegészítõ vetülete. A települések feltárásával az elõdök mindennapi életébe pillanthatunk be, temetõik révén pedig megpróbálunk hitviláguk, szellemiségük közelébe férkõzni. A tell-alkotó kultúrák számos te-

7 A Hatvan-kultúra területfoglalása 145 metõjét ismerjük, ahhoz azonban ritka régészszerencse kell, hogy a telepet és a hozzá tartozó temetõt is megtaláljuk. A legtöbb falunál örök talány marad, hova temették halottaikat többszáz éven át. A ritka kivételekhez tartozik Nagyrév Zsidóhalom. A Nagyrév-kultúra névadó lelõhelye az a tekintélyes méretû településhalom, amely a Tisza bal partján, a folyó árterének északi peremén magasodik. A hozzá tartozó temetõt földmunka során a véletlen hozta felszínre ban a településhalmot keletrõl határoló homokvonulaton, ahol azután leletmentés derített fényt arra, hogy a korai idõszakban (Nagyrév-kultúra) távolabb, a késõbbi idõszakban (Hatvan-kultúra) pedig a telep közvetlen közelébe temették halottaikat a bronzkori falu lakói. A feltárt temetõrészletek négy, egymástól távol esõ csoportot alkottak, nem beszélhetünk tehát összefüggõ nekropoliszról: a tellt észak és kelet felõl határoló végeláthatatlan homokdombok mindegyike rejthet magában kisebb, temetkezésbõl álló sírcsoportot. A Nagyrév-kultúra idején került földbe a feltártak közül 27 sír, mely három csoportra különült el. A sírcsoportok egy-egy család temetkezései lehettek, az esetenként kimutatható sírpárok pedig valószínûleg a családon belüli szorosabb összetartozást jelenthetik. A nagyrévi sírok változatos temetkezési szokásokról árulkodnak. Mint a kultúra területén mindenütt, a halotthamvasztás általános gyakorlata mellett a zsugorított csontvázas temetkezés is szép számmal fordul elõ. A hamvasztásos rítusú sírok sem egyformák: a hamvakat legtöbbször a sírgödör aljára szórják, kivételes esetekben urnába kerülnek. A szórthamvas sírok e temetõ leggazdagabb temetkezései. Különbözõ formájú, alakú kerámiaedényekben, korsókban, fazekakban, függeszthetõ edényekben, tálkákban helyezik a halott mellé ismeretlenbe vezetõ túlvilági útjára az élelmet. Az egyik sírban 14 edény került elõ (5. kép), a hamvak között a halott személy fegyverével, a korszak jellegzetes rövid, széles pengéjû bronz tõrével. A temetõ két másik sírjában a mellékletek között kultikus jelentésû, geometrikus ábrákkal gazdagon díszített edények is elõfordultak. Ezek azok a minták, amelyek e korszakban egymástól távol esõ lelõhelyeken is azonos rendszerbe foglalt elemekbõl állnak két párhuzamos közé zárt vagy magában álló zeg-zug-minta, lépcsõszerû ábra, átlós négyzetek, rombusz alak, feltartott kar s hogy nem csupán ornamentális funkciójuk van, azt elsõsorban sajátos elrendezésük sejteti. A csontvázas sírokban kevesebb a melléklet, a halottat zsugorított helyzetben, többnyire kelet nyugati irányban fektetik a sírgödörbe, legfeljebb 2-3 edényt tesznek a lábához, a fejéhez, a derekához. A temetés módja a temetkezési rítusban tapasztalt változatosság ellenére nem a véletlenen múlott, hanem mindenkor a közösség hagyományokon alapuló, íratlan törvényei szabályozták. A holttest vagy a hamvak, illetve a tárgyak síron belüli elhelyezésének, a sírgödör alakjának, tájolásának szigorú rendje volt, melyet legszebben a szórthamvas sírok példáznak. Lekerekített 5. Szórthamvas sírban talált edények. Nagyrév Zsidóhalom B felület, 8. sír négyszög alakú, kelet nyugati tájolású sírgödör északi felében szorosan egymás mellett sorakoznak a sírba helyezett edények, míg a sírgödör üresen hagyott északi felének keleti sarkában találhatók a hamvak. Ez a jelenség nemcsak nagyrévi jellegzetesség, hanem ahogy a Tisza jobb partján, a Tószeg Ökörhalmon feltárt, a nagyréviekkel azonos elrendezésû szórthamvas sír bizonyítja, e szigorú kötöttség általános érvényû a kultúra területén, s hátterében olyan egyetemes világkép áll, amelynek legfontosabb eleme a szimmetria és a szabályosság. A bonyolult szimbólumrendszer a természetfeletti erõkkel fenntartott kapcsolat hosszú idõ alatt állandósult tárgyi, képi megjelenése. A HATVAN-KULTÚRA TERÜLETFOGLALÁSA Tárnoki Judit A Nagyrév-kultúra részben egyidejû közvetlen szomszédja az Észak-Magyarországon kialakult Hatvan-kultúra, mely nevét a Hatvan melletti strázsahegyi teleprõl kapta. A kultúra kialakításában a helyi alaplakosságon kívül feltehetõen keleti eredetû népcsoportok is szerepet játszottak. Legkorábbi magaslati telepei a Hernád Bodrog Sajó folyók közti csereháti dombvidéken keletkeztek, késõbb birtokba vették egész Észak-Magyarországot és a Tisza mentét a Körös torkolatáig, a Tiszántúl egy részével és a Tiszazuggal együtt. E hatalmas expanzió során, mely a kultúra virágkorában következett be, száznál több kisebb-nagyobb sánccal és/vagy árokkal erõdített tell-telep keletkezett egymástól alig 5-10 km-re. A kultúra népe az útjába esõ Nagyrév-kultúrát felszámolta, telepeit elpusztította, majd saját stílusában újjáépítette. A Felsõ- és a Közép-Tisza vidéken szinte minden tellen jelentõs Hatvan-rétegsor található.

8 146 A bronzkor EGY JELLEGZETES ALFÖLDI TELL-TELEP: JÁSZDÓZSA KÁPOLNAHALOM Jászdózsa Kápolnahalom az alföldi korai középsõ bronzkori tell-telepek jellegzetes képviselõje. (6. kép) Ahalom mesterséges eredete már elsõ pillantásra is feltûnõ. A 6 méter magasra kiemelkedõ, ovális alapú, lapos platójú domb várként magasodik ki teljesen sík környezetébõl. A telepet két sánc és árok is védte: a külsõ az egész nagy kiterjedésû telepet vette körbe, a belsõ pedig közvetlenül a halom lábánál húzódott ez utóbbi ma is jól megfigyelhetõ. Ezek a sáncok-árkok az elsõ betelepülõk idején készültek, vagyis a falu a kezdetektõl védett volt a külsõ támadások ellen. A belsõ sáncárkot két helyen is megkutatták a feltárás során. A négy méter mély árok alján sikerült rábukkanni egy olyan különleges gödörre, amely az építés során elföldelt áldozatokat tartalmazta. Ez tucatnyi ép állatkoponya volt, közöttük barna medve, õstulok, vaddisznó, szarvas, házi sertés maradványaival. A halom kutatása Bóna István és Stanczik Ilona vezetésével 1966 és 1975 között tíz nyáron át folyt, ekkor 540 centiméter vastag rétegsort sikerült feltárni. A falu több évszázados élete során az eredeti felszín több mint 5 métert magasodott, az utolsó lakók már valóságos fellegvárban éltek. Az elsõ megtelepülõk a Hatvan-kultúra népe egy kisebb árvízmentes magaslatot szemeltek ki falujuk helyéül a korai bronzkor utolsó évszázadaiban, Kr. e táján. Gondos tervezéssel kijelölték a házak helyét, melyek valószínûleg egy központi teret vettek körül. A házak a telep legkorábbi idõszakában igen nagy méretûek voltak, hosszuk a 12 métert is meghaladta. Ezek a bronzkori lakóházak nem sokban különböznek a közelmúlt parasztházaitól. Közös jellegzetességük, hogy a mindenkori lakókörnyezetben fellelhetõ, egyszerû építõanyagokból készültek: tapasztott agyagfalukat gerendaváz tartotta, tetõszerkezetük nádból, ágakból készült, padlójuk vastagon döngölt agyag. Földbe mélyedõ alapozásuk gyakorlatilag nem volt, a falat-tetõt tartó gerendaváz is alig centiméterre mélyült a padlószint alá. A telep korai idõszaka hatalmas tûzvésszel ért véget, mely során a megfigyelt házak egytõl-egyig leégtek, a padlókat vastag omladékréteg borította. Több jel is mutatja, hogy ez nem egy egyszerû, természeti eredetû tûzvész volt. A legszembeötlõbb, hogy a következõ korszakban a házak elrendezése, mérete, beosztása alaposan megváltozott. Ezzel együtt gyökeres változás állt be a feltárt régészeti leletanyagban is: az edények, a használati tárgyak egy új népesség megjelenését tükrözik. Hogy ennek az új népességnek a Füzesabony-kultúrának feltûnése nem folyt békés körülmények között, a leégett házakon kívül az is jelzi, hogy a korai idõszakot lezáró, elpusztult szint egyik házának padlója alá egy jelentéktelen külsejû fazékba nagy értékû kincset rejtettek el a lakók, amit aztán többé sosem ástak elõ. A kincset 37 darab tömör arany hajfonatdísz, valamint bronzcsákány, bronzbalta, kisebb bronzékszerek, apró aranypitykék és egy borostyán gyöngysor alkotta. Az aranytárgyak összsúlya meghaladja a 14 dekagrammot, de a bronztárgyak és a messzi földrõl származó borostyán már magában is jelentõs értéket képviselt. (7. kép) A hatvani telepeken Jászdózsán is nagy számban kerülnek elõ jellegzetes textil- és barbotindíszes edények, marha-, juh-, sertés- és lócsontok, ezen állatok kicsinyített szobrocskái, továbbá kocsimodellek, kocsikerekek, madár- 6. A tell-telep képe. Jászdózsa Kápolnahalom

9 A Hatvan-kultúra területfoglalása Arany kincslelet Jászdózsa Kápolnahalom 11. szintjérõl alakú edények. Ez utóbbiak a kultuszélethez kapcsolhatók, s áldozati célra használhatták õket. (8. kép) A Füzesabony-kultúra térhódítását a Hatvan-kultúra többi tiszavidéki telepén is megfigyelhetjük. Jászdózsán a régészeti jelenségek értelmezése szerint a Füzesabonykultúra fennhatósága alá vonta a telepet, de a Hatvan-lakosságot valószínûleg nem akarta megsemmisíteni, így annak anyagi kultúrája virágzott a telep életének végéig. Ebben az idõszakban kisebb (10-11 méter hosszú, 5-6 méter széles) házak épültek, melyek több esetben megfigyelhetõen két helyiségbõl álltak. A házak egymás melletti elrendezésébõl még nyilvánvalóbb egy központi tér megléte, a bejáratok is erre nyílottak a szûk utcák helyett. Ezt az idõszakot is az egész telepre kiterjedõ tûzvész zárta le. (9. kép) A telep életének utolsó korszakában még kisebb, négyzetméteres, egy helyiséges, fedett elõteres házak épültek. Az utcák elõször érik el a 2 méteres szélességet. A leletanyag alapján a telepnek ezt a periódusát a középsõ bronzkor végi Koszider-idõszakra lehet keltezni. A korszak végén a telepet lakói feladják, és ismeretlen helyre költöznek. A HATVAN-KULTÚRA TEMETÕI Ahhoz képest, hogy a Hatvan-kultúrának mintegy nagy méretû, akár több száz éven keresztül lakott telltelepét ismerjük, meglepõen kevés információnk van temetõikrõl. Mindent egybevetve, az eddig fellelt sírok száma nem éri el a százat, a többé-kevésbé pontosan megfigyeltleírt síroké pedig még az ötvenet sem. Ennek magyarázata 8. Állatszobrocskák a hatvani rétegbõl. Jászdózsa Kápolnahalom.

10 148 A bronzkor 9. A jászdózsa kápolnahalmi telep hatodik rétegének ásatási rajza elsõsorban a kultúra temetkezési szokásaiban keresendõ. A szórványos adatok ellenére is bizonyosnak látszik, hogy a telleket kis sírszámú temetõk laza láncolata vette körül. Hatvan Strázsahalom környezetébõl például 13 helyrõl ismerünk sírokat, az eddigi legnagyobb temetõt pedig Versegen tárták fel, ott is mindössze 26 sír került elõ. Temetési szokásuk legjellegzetesebb vonása, hogy a halottakat minden esetben elégették. A hamvak sírba helyezése kétféleképp is történhetett: vagy a megásott sírgödör aljára szórták azokat, vagy urnába helyezték. A halottakat mindig edénymelléklettel indították el a túlvilági útra, de tetemes mennyiségû kerámiát csupán a szórthamvas sírokba helyeztek, nem ritkán darabot is. Nehéz megállapítani, hogy az edények száma jelent-e valamilyen társadalmi különbséget, hiszen a leggazdagabb sírok sem tartalmaznak valóban értékes tárgyakat, aranyat vagy bronzot. A halott elégetésének szokása miatt megválaszolhatatlanok azok a kérdések is, hogy a mellékletek milyensége függött-e a halott korától, nemétõl. Csak sejthetjük, hogy a kevés sírból álló, zárt egységet alkotó temetõk egy-egy nagycsalád használatában voltak. KÖZÉP-EURÓPAI TÍPUSÚ GAZDÁLKODÁS: FÖLDMÛVESEK A DUNÁNTÚLON Kiss Viktória Az alföldi és a dunamenti tell-kultúrákkal egyidõben a Dunántúlon nem alakult ki tell-telepeket építõ életmód. Itt olyan földmûves-állattenyésztõ népek éltek, amelyek rövidebb ideig laktak egy helyben. Telepeiket idõrõlidõre felhagyták, és a megmûvelt terület kimerülése után tovább vándoroltak, új földeket vonva mûvelés alá. Életmódjuk alapvetõen különbözött a Kárpát-medence keleti felén jellemzõ délkelet-európai típusú gazdálkodástól. A déli eredetû Somogyvár Vinkovci-kultúra területére a korai bronzkor végén új népesség érkezett, amelyet a kutatók Kelet-Európa felõl eredeztetnek. Beolvadtak a helyi lakosságba, így alakult ki a Kisapostag-kultúra. A Kisapostag-kultúra fazekasai a kézzel készített urnák, bögrék nyakának felületébe kiégetés elõtt nagyon vékony fa- vagy csonteszközre feltekert zsineggel mintákat mélyítettek; e mintákat kiégetés után mésszel töltötték ki (tekercselt pálcikás mészbetétes díszítés). A kultúra népessége a Dunántúl közel teljes területét elfoglalta (a mai Vas megye és Zala megye nyugati része kivételével): északon a Dunáig, délen egészen a Dráváig megtalálhatók települései. Nyugaton a Rinya folyása, a Kis-Balaton mocsarai, majd a Marcal és a Rába, keleten a Duna és a Sió jelzik határát. E népesség életmódjára a korai bronzkorban általánosan elterjedt, falusias, rövid életû, úgynevezett egyrétegû telepek szórt rendszere jellemzõ. Eltér ettõl a kisbalatoni víztározó-program leletmentéseinek keretében Vörs Tótok dombján feltárt telepük, melyet egy 50 méter átmérõjû, 2,5-3 méter mély körárok vesz körül. A körárok által védett faluba három kisebb, 1,5-2 méteres kapun át lehetett bejutni; az északkeleti oldalon vizenyõs rét biztosíthatott természetes védettséget, itt ugyanis egy méteres szakaszon nem található meg az árok. A falu házait nem sikerült feltárni, ennek oka az lehet, hogy a Kisapostagkultúra népessége olyan, földfelszínre épített házakban

11 Közép-európai típusú gazdálkodás: földmûvesek a Dunántúlon 149 lakhatott, amelyeket az újkori mezõgazdasági mûvelés következtében ma már csak igen szerencsés esetben tudnánk ásatásokon megtalálni. E házak omladékát pusztulásuk után ugyanis nem védte meg a föléjük épített több méter vastag réteg, ahogyan az a tell-telepek esetében történt. Hasonló körárkot tártak fel Balatonmagyaród Hídvégpusztán és Vörsön is. Ezek a lelõhelyek arra utalnak, hogy a Kisbalaton mocsarai által védett térségbe húzódhatott be a lakosság az ellenséges támadások elõl. A vörsi telep felhagyásakor a házak leletekben, paticsban gazdag anyagát talán a tell-telepek szándékos felgyújtásához hasonló rítusok keretében beletemették az árokba; erre utalnak a benne talált rétegek. (10. kép) A Kisapostag-kultúra temetkezéseit az újabb adatok alapján csontvázas és hamvasztásos sírokból egyaránt ismerjük. Az elõbbiek általában oldalt fekvõ, alvó pózban (ún. zsugorított csontvázas rítus), melléklet nélkül, ritkábban egy edénnyel eltemetett halottakat rejtenek. Más elhunytakat ezzel szemben máglyán hamvasztottak el, és a hamvakat edényben helyezték a sírba. A rítusbéli kettõsség magyarázata nem egyértelmû, hiszen a melléklet nélküli csontvázas sírok mellett ismerünk gazdagon eltemetett csontvázas halottat is: Balatonakalin talán egy közösség vezetõjét rejthette az a temetkezés, amelyben a halott mellett két edény, egy arany hajkarika, egy bronz kartekercs és súlyos bronzfegyverek voltak. Nagyon nehéz éles határvonalat húzni a korai és a középsõ bronzkor között, annál is inkább, mert bizonyos tellek rétegsora zavartalan, békés átfejlõdést mutat. Ezzel együtt történtek etnikai, gazdasági, sõt történelmi változások is, melyek következtében három nagy kulturális és területi egység különböztethetõ meg a középsõ bronzkor (Kr. e század) folyamán: a dunántúli mészbetétes edények népének szállásterülete, mely a közép-európai típusú gazdálkodási módhoz köthetõ, illetve a Tisza vidéki tell-kultúrák és a Vatya-kultúra településterülete (a Dunántúl egy része, a Duna Tisza köze), amelyek a déli kultúrkörhöz kapcsolódnak. A Kárpát-medencét átszelõ kereskedelmi utaknak is köszönhetõ az a gazdasági fellendülés, amelynek következtében az itt élõ népek anyagi kultúrája, gazdagsága messze felülmúlta nyugat-európai szomszédait. 10. Vörs Tótok dombja, a körárok feltöltõdésének rétegei és a feltárt körárok ásatási rajza

12 150 A bronzkor FAZEKASMESTEREK A DUNÁNTÚLON Kiss Viktória A középsõ bronzkor kezdetén a Kisapostag-kultúra átalakult: az új mûveltséget a dunántúli mészbetétes kerámia kultúrájának nevezi a magyar régészeti kutatás. Elnevezését díszes edényeirõl kapta: a fehér mésszel kitöltött minták a korsók, a bögrék, az urnák nagy felületét beborítják. E népesség csaknem az egész Dunántúlon elterjedt, területe csak kismértékben tér el elõdjétõl: északon messzebb, a Dunán átlépve a mai Délnyugat-Szlovákiáig terjedt; a Balaton keleti oldalánál viszont visszaszorult, itt szomszédja és rokona, a Vatya-kultúra gátolta meg keletebbre hatolását. Korábban csak kisebb, egyrétegû telepeiket ismertük. Új eredmény, hogy a Kaposvárt elkerülõ autóút építése elõtti leletmentésen 400 méter hosszan elnyúló falujuk került elõ. Ez alapján megállapítható, hogy a nagyobb méretû falvakban többnyire felmenõ falú, az alföldi tellekrõl jól ismert gerendavázas, vesszõfonatos-paticsos szerkezetû házak állhattak, ezek mellett feltehetõen félig földbe mélyített gazdasági épületekkel és számos méhkas alakú tárológödörrel, kúttal is számolnunk kell. A kultúra mészbetétes díszû, szép agyagedényei a Dunántúltól keletre és nyugatra, a Kárpát-medence többi, középsõ bronzkori kultúrájához is eljutottak ez alapján élénk cserekereskedelemre következtethetünk. (11. kép) Az alföldi tell-telepeken egészen a Bihari- és az Erdélyiérchegységig megvannak az azon a területen idegen, fehér mészbetéttel díszített edényekésedénytöredékek ezekért cserébe feltehetõen bronznyersanyag, illetve kész fémtárgyak, esetleg más, szervesanyagból készült (így mára elpusztult) termékek (ruhák, bõrök), élõállatok is kerül- 11. Mészbetétes díszû bögre. Jászdózsa Kápolnahalom hettek a Dunántúlra. A mai Szlovákia, Csehország és Ausztria területére eljutott dunántúli kerámiáért és bronzékszerekért az ottani, fejlett bronzmûvesség késztermékeit kaphatták. A MÉSZBETÉTES KERÁMIA KULTÚRÁJÁNAK TEMETKEZÉSEI A kultúra népessége kisebb családi közösségekbõl állhatott, temetõi általában sírt tartalmaznak; néhány esetben ismerünk csak 100 sírosnál nagyobb temetkezési helyet (Kaposvár, Mosonszentmiklós, Ménfõcsanak). A 12. Vörs Papkert B, LXXXII. sír

13 Erõdített központok a Duna mentén 151 ERÕDÍTETT KÖZPONTOK A DUNA MENTÉN Poroszlai Ildikó A kisapostagi népesség keletre terjeszkedése és a Nagyrévkultúra népével való találkozása révén a Duna mentén a középsõ bronzkor elején kialakult a Vatya-kultúra, melynek mozgékony csoportjai minden irányba sikeresen terjeszkedtek: megszállták az addig lakatlan Duna Tisza köze homokos vidékét, a Tápió menti hatvani erõdített telepeket, valamint déli irányba, a Duna mindkét partján elõrenyomultak. Egyrétegû és többrétegû telepein kívül csak a Vatya-kultúrára jellemzõ az az erõdrendszer, amely a kultúra középsõ szakaszában keletkezett, és egyrészt a település területét védte, másrészt ellenõrzése alatt tartotta a fontosabb dunai átkelõhelyeket. A ma ismert földvárak sánccal és árokkal erõdített tell-telepek, néhánynál belsõ tagolás figyelhetõ meg, például Lovasberény, Dunaújváros, Alpár esetében. Ezek a földvárak egy-egy régió földmûves és kereskedelmi központjai is voltak. A fém- és érclelõhelyektõl távol esõ népesség elsõsorban a termékeny löszterületnek köszönhette gazdagságát; mezõgazdasági termékeit, állatállományát cserélte bronz- és aranytárgyakra. A több száz síros urnatemetõk fémmellékletei jól tükrözik a kultúra külsõ kapcsolatait: a bronz tárgyak nyugati (dél-német, cseh területek), keleti és déli eredetûek, a borostyán északról jött, az import kerámia pedig számos egykorú kultúra terméke. Mindez a vatyai népesség domináns szerepét bizonyítja a hosszú és a rövid- 14. Vatyai hombár. Százhalombatta Földvár 13. Bronzkincs. Zalaszabar kultúra népessége a felékszerezett halottakat máglyán elhamvasztotta és a hamvakat a máglya maradványaival együtt helyezte a sírokba. A hamvak kerülhettek edénybe (urnás-hamvasztásos rítus), más esetekben a sírgödör aljára szórták a halott földi maradványait, és köré helyezték az étel- és italmellékletekkel ellátott edényeket (szórthamvas rítus; Vörs-Papkert B). (12. kép) Egy sírba akár edényt (különleges esetekben ennél többet) is elhelyeztek. Kitüntetetten gazdag személyekre következtethetünk a kultúra jellegzetes fémmûvessége alapján, melyet bronz kincsleletekbõl ismerünk (például a zalaszabari kincs); e tárgyak helyi gyártását a néhány telepen megtalált öntõformák is bizonyítják. (13. kép) A kincsleletekben található ruhadíszek és a késõbbi, a mészbetétes kerámia-kultúrájával rokon népek agyagból készített nõszobrocskái alapján a középsõ bronzkori, dunántúli nõi viseletet is megismerhetjük. A hitvilágra madáralakú szobrocskák mellett madáralakú csörgõk, miniatûr agyagtárgyak is utalnak az utóbbiakat gyerekjátékként is használhatták.

14 152 A bronzkor távú kereskedelemben. A társadalom leggazdagabb rétegét azok alkothatták, akik kezükben tartották a kereskedelmi útvonalakat ez a kereskedelembõl meggazdagodott arisztokrácia uralta a Duna menti földvárakat. Mindezzel együtt a Vatya-társadalom elsõsorban paraszti társadalom volt, ahol a földmûvelés mellett a pásztorkodás végig egyenrangú szerepet játszott. Az alföldi tell-alkotó közösségekhez képest anyagi kultúrája jóval egyszerûbb, kevésbé változatos volt. (14. kép) Az impozáns vatyai földvárak igen korán felhívták magukra a figyelmet, a 60-as években munkacsoport is alakult kutatásukra. Ismereteink mégis hiányosak, hiszen a terepbejárásokból, a felmérésekbõl, a kis felületen történt ásatásokból nem lehet egy-egy telep szerkezetére, funkciójára biztosan következtetni. Jelenleg 30 erõdített vatyai telltelepet ismerünk, ezek közül 14-ben volt ásatás. A kultúra igazi központja mindvégig a Duna jobb partján volt, ahol nagyrévi alapokon folytatódott és virágzott az élet (például Baracs, Bölcske, Dunaújváros Kosziderpadlás, Százhalombatta). Késõbb a Vatya-korszak folyamán és végén újakat is létesítettek, például Mende, Nagykõrös, Alpár, Solymár esetében. E telepek rétegsora vékonyabb, a hozzájuk tartozó temetõk kisebbek ezeket a falvakat, várakat tehát sokkal rövidebb ideig használták. A dunántúli nagy földvárak közül Bölcske az, amely 6 méteres rétegsorával a Nagyrév- és a Vatya-kultúrák teljes fejlõdésmenetét reprezentálja. A leletanyag és a házak szerkezete egyértelmûen bizonyítja a Vatya-kultúra nagyrévi eredetét, továbbá a két kultúra törés nélküli átfejlõdését. Az oszlopsorral vagy anélkül épített döngölt-vert agyagfalú, illetve karóvázas, nádra tapasztott falú és tapasztott padlójú épületek a Nagyrév- és a Vatya-rétegek jellegzetes háztípusai. Az épületek elhelyezkedésébõl azt a következtetést vontuk le, hogy a telepet a korai és a klasszikus Nagyrév-kultúra határán átalakították, azt követõen azonban a telep életének végéig a telep szerkezete változatlan maradt. Feltûnõ a gödrök nagy száma, míg az elõzõ (Nagyrév) korszakban a gabonatároláshoz, a szeméttároláshoz, az egyéb háziipari és kézmûves tevékenységhez szükséges gödröket a belsõ telepen kívül ásták, addig ezek a Vatya-kultúrában bekerültek a házak közelébe, sõt a házak belsejébe is. A Vatya-tellekre jellemzõ a telepen belül ásott gödrök nagy száma, melyek nehezítik az ásatást. Szinte lehetetlen bolygatatlan házpadlót találni, de a betömõdött gödrök felett a megsüllyedt járószint követése sem egyszerû feladat. (15. kép) A telep fennállása alatt végig nagy jelentõsége volt a gabona- és a növénytermesztésnek (egysoros és kétsoros búza, rozs, árpa, borsó, lencse, lóbab), az állattenyésztésnek (sertés, juh, kecske, szarvasmarha, ló) és a halászatnak. A legújabb kutatások tükrében a festékõrlést is fontos ipari tevékenységként tartjuk számon, amit az õrlõköveken, marokköveken talált festéknyomok bizonyítanak. Használtak fekete színû szerves anyagot, fehér színû természetes eredetû anyagot és vörös árnyalatú okkerföldet. Az okkert a településen bányászták, erre utal a lelõhely neve is: Vörösgyûrû vagy Vörösgyír. A helyi bronzmûvességrõl tanúskodik a klasszikus vatyai rétegbõl elõkerült laposvésõ öntõformája, továbbá fújtatócsõ-töredékek, drót- és lemezékszerek. A Duna Tisza közérõl ismert nagykõrösi földvár szokatlan nagy méretével közel 3 hektár és szegényes leletanyagával különbözik a többitõl. Négy települési szintje a Vatya-kultúra klasszikus korszakát reprezentálja, az erõdítés (sánc és árok) a telep életének végén épült. A házma- 15. Középsõ bronzkori felszín. Százhalombatta Földvár

15 Erõdített központok a Duna mentén Százhalombatta Földvár: a lelõhely távlati képe radványok egy- és kétosztatú, agyagfalú épületekre utalnak, a döngölt agyagpadlón nádszõnyeg lenyomatát lehetett megfigyelni. Megítélésünk szerint ez a nagy, falusias telep a környék gazdálkodó közösségeinek egyfajta központja lehetett. Az alpári erõdtelep megépítésével a vatyai népesség a Tisza középsõ és déli vidékét tartotta ellenõrzése alatt. A telepet és a várat földsánc választotta el, igazi erõdítéssel azonban csak a vár rendelkezett. Mind a telepen, mind a várban felmenõ agyagfalú és agyagpadlójú házakban laktak, a házakon belül és kívül egyaránt találtak kemencéket, tûzhelyeket. A méhkas alakú vermekben nagy mennyiségben lelt kicsépelt búza a telepen belüli gabonatárolás szokására utal. Százhalombatta Földvár vagy Téglagyár is jól ismert Duna-parti vatyai lelõhely. A löszdombon épített erõdített tell-telep egyharmadát a korábban itt dolgozó téglagyár agyagkitermelése elpusztította. (16. kép) Több ásatás megfigyeléseibõl (Kovács Tibor leletmentése és Poroszlai Ildikó ásatásai) tudjuk, hogy a Nagyrév-kultúra kifejlett szakaszában létesített telepet a koszideri korszakban hagyták el lakói. Elrejtett bronz kincsek, edénykészletek jelzik a telep életének végét. A leletanyag és a település rétegviszonya a bölcskeihez hasonlít. A kora bronzkori Nagyrév- és a középsõ bronzkori Vatya-kultúrák átfejlõdése töretlen, a két kultúrát nem választja el vastag feltöltési vagy pusztulási horizont. A telepen a házakat egymás fölé építették, szerkezetük, építési technikájuk megegyezik: lekerekített sarkú, döngölt agyagfalú és agyagpadlójú, többosztatú épületek. A gödrök nagy száma itt is a vatyai és a koszideri rétegekre a legjellemzõbb: füstölõ és szemétgödrök, gabonás vermek. Az egyik gödörben nagy mennyiségû gabonával együtt egy nõiséget szimbolizáló, plasztikus díszû edény került elõ, mely nagy valószínûséggel a hitvilággal, a termékenységi kultusszal hozható összefüggésbe. A hosszú, békés évszázadokon keresztül itt élõ népesség földmûveléssel, állattenyésztéssel, halászattal, bronzöntéssel, szövéssel foglalkozott. A Vatya- és a koszideri rétegekben megsokszorozódnak a háztartási és a háziipari eszközök, tárgyak: a szûrõedények, a halsütõ tálak, a kanalak, a fedõk, a szövõszéknehezékek, a csont- és kõeszközök. A feltárt házak mérete és a földvár kiterjedése alapján számításaink szerint ház állhatott egy idõben a központi faluban, s ez mintegy fõ jelenlétérõl tanúskodott. (17., 18. kép) 1998-ban új ásatás kezdõdött a lelõhely központi részén egy svéd magyar közös projekt keretében. Az ásatási szelvény kijelölése a megelõzõ geoarchaeológiai fúrás alapján ott történt, ahol 6 méter vastag rétegsor és egy belsõ, kora bronzkori erõdítési árok nyomai mutatkoztak. A gyakorlati munka megkezdése elõtt kidolgoztuk a metodológiát, a dokumentációs rendszert és a komplex mintavételi stratégiát. A hagyományos tell-ásatás kiegészül a total station (komputerrel összekötött teodolit) használatával. Ez a svéd DAD adatbázis-kezelõ rendszerhez van kapcsolva, így a lelõhelyen felvett adatok azonnal számítógépbe kerülnek. Az ásatás közben készült felszínrajzokat digitalizáljuk, és földrajzi információs rendszer segítségével (GIS)

16 154 A bronzkor 17. Különleges díszû edények a középsõ bronzkor végérõl. Százhalombatta Földvár. Koszideri korszak ábrázoljuk. A földmintákat rostáljuk és iszapoljuk. A precíz feltárási és dokumentálási módszer, továbbá a természettudományos vizsgálatok segítségével megkíséreljük meghatározni az épületek funkcióit, valamint elkülöníteni az egy-egy épületen belül végzett tevékenységeket. A Vatyatellekre oly jellemzõ gödrök rendeltetését a betöltõdési folyamatból próbáljuk meg rekonstruálni. Célunk a tipológiai elemzéseken túl minél szélesebb körû következtetéseket levonni a településszerkezetre, a gazdaságra, a környezetre, a társadalomra vonatkozóan. A tell-ásatást kiegészíti egy intenzív terepbejárás a Benta völgyében, majd kisebb szondázó ásatások az ott kiválasztott lelõhelyeken, mert a tell vonzáskörzetébe tartozó kisebb telepek és a tell kapcsolatára is keressük a választ. Ahogy a földvárak keletkezése, úgy megszûnése sem egyidõben történt. Néhányat még a klasszikus Vatya-kultúra végén elhagytak lakói (Bölcske, Nagykõrös), többségük a Vatya-kultúra végsõ, ún. koszideri szakaszában vált lakatlanná (Alpár, Solymár, Százhalombatta). Az utóbbi korszak a dunaújvárosi Kosziderpadlás telepérõl kapta a nevét, ahol több bronzkincset is találtak az utolsó lakórétegbe ásva. Mivel erõszakos pusztításnak sehol sem akadtunk nyomára, feltételezzük, hogy lakói valamilyen gazdasági, társadalmi vagy klimatikus ok miatt távoztak. Kincse- 18. Rostélyos kemence. Százhalombatta Földvár. Koszideri korszak, II. réteg

17 Erõdített központok a Duna mentén Kincslelet. Dunaújváros Kosziderpadlás III. iket, értékeiket azért rejthették el, mert bíztak a visszajövetelben (koszideri típusú bronz kincsek). (19. kép) utána a törzs (fõként a csípõ) csontjait és legfelülre a koponya-, illetve a fogmaradványokat. A halottat valószínûleg a temetõ területén ravatalozták fel és égették el, erre utal, hogy néhány esetben négyszögletes vagy ovális átégett és tisztán tartott tûzhelyet találtak a sírcsoportok között. Az urna száját általában egy vagy két tállal fedték le, belsejében vagy mellette kis bögrét helyeztek el. (20. kép) A kultúra korai szakaszában a sírmellékletek között néha függeszthetõ edénykéket is találunk, melyeknek minden esetben egyéni díszítésük volt. Jelentõségük nagy lehetett, hiszen sok esetben ezekbe az edénykékbe helyezték a bronzékszer-, illetve ruhadísz-mellékleteket. Dunaújvárosban a síroknak mindössze 5%-ban találtak fémmellékletet, de ezek igen nagy változatosságot mutatnak. Vannak a sírokban olyan fegyver- és tûtípusok, amelyek a középeurópai, illetve a kelet-alpi bronzmûvesség termékei, némely bronzcsüngõ, tõr és lemezékszer keleti és déli hagyományokat õriz, a borostyánt pedig északról hozták be. Ennek alapján megállapítható, hogy a Vatya-bronzmûvességet szoros szálak kötötték keleti, déli és nyugati területekhez egyaránt. Feltételezésünket a bronzok mellett a sírok kerámialeletei is alátámasztják, hiszen a Kárpát-medence szinte valamennyi egyidõs bronzkori kultúrájának import edényei is megtalálhatók, amibõl arra következtethetünk, hogy a Vatya-társadalom egy nyitott, széles körû kapcsolatokkal rendelkezõ kultúrkomplexum volt. 20. A Vatya-kultúra temetkezési rítusának rekonstrukciós rajza A VATYA-KULTÚRA TEMETKEZÉSEI DUNAÚJVÁROS DUNADÛLÕ Vicze Magdolna A több száz síros vatyai temetõk többségében a kultúra belsõ fejlõdését nyomon lehet követni, így ezek alkalmasak finom belsõ idõrend kidolgozására is. Dunaújvárosban például a feltárt, mintegy 1600 sír nyugat felõl félkörívben vette körül a telepet. Ebbõl az elrendezésbõl egyértelmûen látszik, hogy e népcsoport számára igen fontos volt az is, hogy halottait közel, szinte látótávolságban tudja az élõk világához. A temetõk belsõ elrendezése szoros, jól körülhatárolható kapcsolatrendszereket mutat. A kultúra legkorábbi fázisától jellemzõ a kisebb sírcsoportok szabályos csónak alakú elhelyezése, mely talán a nagycsaládi egység sajátos tükörképe. A temetkezések számának növekedésével nõ a csónak alakú formációk alapterülete is, mely egyegy társadalmi egység kijelölt temetkezési helye lehetett. Megfigyelhetõ, hogy egyes sírcsoportokon belül ugyanaz a kronológiai sorrend, mint a temetõ egészében. A Vatya-kultúra népe, hasonlóan a megelõzõ korszakbeli Nagyrév-, illetve Kisapostag-kultúrákhoz, halottait elhamvasztotta, és az emberi maradványokat nagy halotti urnákba helyezte. Kimutatható, hogy a hamvakat anatómiai sorrendben helyezték el, alulra a lábszárcsontokat,

18 156 A bronzkor A TISZA-VIDÉK KÖZÉPSÕ BRONZKORÁNAK FÉNYKORA: A FÜZESABONY-KULTÚRA Szathmári Ildikó A Tisza vidéki népek kerámiájára különösen jellemzõ a spirálminta és az árkolás, továbbá ezek bütyökkel való kombinációja. A gyönyörû fényezett felületû edények tálak, fazekak, kancsók fejlett fazekasságról, már-már mûvészi hajlamról vallanak. Összefoglaló néven spirálbütykös edények kultúrájaként is emlegetjük területenként elkülönülõ csoportjait. Csonteszközökön, fegyvereken, ékszereken egyaránt gyakori a spirális, amit általános divatirányzatnak tartunk. Az Alföld peremterületeivel együtt kulturálisan és földrajzilag egy nagy egységet képviselõ középsõ bronzkori kultúrkör kutatása a jelenlegi országhatároknak megfelelõen Magyarországon, Szlovákiában, Romániában és Jugoszláviában folyik. A középsõ bronzkor elején a Tisza felsõ és középsõ folyásvidékén, a Bodrog és a Hernád völgyében jelent meg a Füzesabony-kultúra. Ezen a területen sorra elfoglalta a Hatvan-kultúra telepeit, és teljesen új falvakat emelt. Füzesabony Öregdomb Tompa Ferenc ásatásai által vált ismertté, aki 1931-tõl több éven keresztül végzett feltárásokat. A bronzkori telepbõl igen nagy, megközelítõleg 1900 négyzetméternyi területet tárt fel, a halomnak tehát csaknem a felét ban újabb, ezúttal leletmentõ és hitelesítõ ásatásra került sor Stanczik Ilona, amagyarnemzeti Múzem régészének vezetésével. A tell akkori, már igen rossz állapota miatt meglehetõsen nehéz volt egy viszonylag épségben maradt, bolygatatlan teleprészt kiválasztani. Ennek ellenére az 5 10 méteres szelvény, egy 51 méter hosszú friss metszet és az õshumuszon fekvõ, legkorábbi települési szint értékelése több lényeges ponton elõbbre vitte a kutatást, újabb megvilágításba helyezve egyúttal a Tompa-féle ásatások eredményeit is. Tisztázódott, hogy a tell nem az erõdített telepek sorába tartozik, a centiméter rétegsor nyílt színi telepen keletkezett. Bebizonyosodott a korábbi véleményektõl eltérõen, hogy az Öregdombon nem telepedett meg más népesség (Hatvankultúra), az elsõ és egyetlen bronzkori falut a füzesabonyi népesség létesítette, s házait többször megújítva lakta viszonylag hosszú ideig. A névadó település, Füzesabony Öregdomb a kultúra virágkorában létesült, és az ottani emberek egészen a telep megszûnéséig éltek ott zavartalan nyugalomban. Az elõkerült leletek alapján joggal feltételezzük, hogy a telep a vidék vallási központja is volt. A lakóházak méreteire Tompa nagy felületen végzett ásatásai nyújtottak biztos támpontot. A kétféle háztípus, a méteres kiscsaládi házak, valamint a jóval nagyobb méteres közösségi épületek egymás mellett élését egy adott idõszakon belül más, hasonló korú telepeken is megfigyelték. (21. kép) Szintén gyakori berendezési tárgyai az épületeknek a tapasztott, kerek, peremes tûzhelyek környékérõl feltárt parázsborítók, a melegítésre használt agyaggúlák, a különféle tûzhelyrácsok, valamint a hordozható katlantûzhelyek. A füzesabonyi díszedények a tell-kultúrák kerámiamû- 21. Bronzkori település rekonstrukciós rajza. Füzesabony Öregdomb

19 A Tisza-vidék középsõ bronzkorának fénykora: a Füzesabony-kultúra 157 A FÜZESABONY-KULTÚRA TEMETÕI Csányi Marietta 22. Madár alakú edény és csörgõ vességének csúcsát jelentik. Ezek a mûvészi kivitelû, gazdagon díszített, finom anyagú, fényes, fekete felületû edények mai szemmel nézve is különösen szépek. Valószínûleg annak látták a bronzkor idején is, mivel általában a ház kiemelt helyére vagy a falra akasztva tartották õket. A nagy mennyiségben elõforduló szûrõk, kanalak, fedõk, csuprok, fazekak, halsütõ tálak a telleken is nagy számban elõforduló háztartási edényeket képviselik. A füzesabonyi telepen a felsõ két szintbõl elõkerült leletanyag a Füzesabony-kultúra fiatalabb, kései stílusában keletkezett. A korábbi szolíd, klasszikus ízlésvilágot egy erõteljesebb, feltûnõbb formakincs (plasztikusabb felületek, nagy, hegyes bütyökdíszek stb.) váltja fel, ami egyben a korszak végét is jelenti. A bronzkori telepek általában kevés adatot szolgáltatnak a fémmûvességre, az elõkerült néhány kúpfejû tû, tõr, peremes vésõ, tokos lándzsahegy és mindenekfölött a hét darab öntõformalelet azonban kétségtelen bizonyítékául szolgál a helyi bronzöntés meglétének. A füzesabonyi népesség hiedelemvilágának és fejlett alkotómûvészetének emlékei a telepen talált kultikus tárgyak. A madárszimbólum az egész bronzkor folyamán megfigyelhetõ. A Füzesabonyban elõkerült 20 madárábrázolás azonban messze több annál, mint ahány a régió bármelyik bronzkori településérõl ismert. A feltehetõen rituális cselekmények eszközéül szolgáló 17 darab aszkosz, illetve töredékei, valamint a 3 darab madár alakú csörgõ magán viseli a korszak kerámiamûvességének jegyeit. (22. kép) Magyarország hegyei között, valamint a Tisza mentén (a Zagyvától a Körös torkolatáig) a hatvani népesség továbbélését bizonyítják a hamvasztásos sírok, hiszen ezek élesen megkülönböztetik az újonnan érkezettek csontvázas rítusától. A Füzesabony-kultúra talán az egyetlen, melynek telepeit és temetõit egyaránt hasonló arányban ismerjük, sõt a legtöbb bronzkori temetkezést valószínûleg ebbõl a kultúrából tárták fel. A legújabb kutatásokkal együtt közel 2000 sírját sikerült eddig hitelesen megfigyelni. A kultúra temetkezései kiemelkedõ fontosságúak a középsõ bronzkorban, ugyanis a tell-kultúrák többsége elhamvasztotta halottait (Nagyrév-, Hatvan- és Vatyakultúra) vagy temetkezéseik gyakorlatilag ismeretlenek (Ottomány- és Gyulavarsánd-kultúra). A füzesabonyi telepeken élõ emberek halottaikat a teleptõl néhány kilométerre lévõ kisebb nemzetségi vagy nagycsaládi temetõkben helyezték örök nyugalomra. Ez ideig három ilyen típusú temetõrõl van tudomásunk: a mezõtárkány-kettõshalmit a telep lakossága a legkorábbi, a pusztaszikszóit pedig a legkésõbbi idõszakban használhatta. Kiemelkedõ jelentõségû a harmadik, a Tiszafüred határában feltárt majoroshalmi sírmezõ, mivel felöleli a kultúra életének teljes idõszakát, a legkorábbi síroktól a legkésõbbiekig. Itt összesen 635 sírt tártak fel. Emellett ez a kultúra egyetlen olyan temetõje, amelyrõl pontosan tudjuk, hogy melyik településhez tartozik, és a telepen, az Ásotthalmon, ásatás is folyt. A Füzesabony-temetõk közöttük a Majoroshalmon feltárt is szigorúan kötött temetkezési rendrõl árulkodik. A halottakat oldalukra fektetve, a testhez felhúzott kézzel és behajlított lábbal ún. zsugorított pózban földelték el, mintha valóban örök álmukat aludnák. A férfiakat mindig a jobb oldalukra fektették úgy, hogy fejük dél felé mutasson, a nõket pedig pontosan ellentétesen tették a sírba: bal oldalukon feküdtek, fejükkel észak felé. Így minden halott arca kelet felé nézett. Ezt a szigorú rítust a legkisebb gyermek esetében is betartották. A nagy kiterjedésû majoroshalmi temetõben kisebb sírcsoportok is megfigyelhetõk: a halottakat egy ovális mentén temették el vagy sorokba rendezték. Minden sírba került egy-egy edény, gyakran több is. A bögréket-korsókat az elhunyt fejéhez vagy öléhez tették, a nagy tálakat a lábakhoz. A használati tárgyak, fegyverek a halott keze ügyébe kerültek. Így az arc elõtt, a kezeknél találhatjuk meg a harci csákányokat, a bronztõröket, a bronzlándzsákat, a bronzbaltákat, a bronzvésõket, a bronzárakat, a kõpengéket és a kõékeket. A könnyen kicsorbuló bronzfegyverek mellé fenõkövet is tettek a sírokba. A gazdag férfiak közül is kiemelkednek azok a harcosok, akiket a túlvilági útra teljes fegyverzettel (csákánnyal, baltával, tõrrel), esetleg két harci csákánnyal láttak el, illetve az a sír, amelyben a harci fokos fa nyelének bronz borítása is épségben megmaradt. (23. kép) A kultúra embere fémtárgyait is finom vonalú, dúsan hullámzó, vésett ornamentikával látta el. A korabeli hamvasztásos sírokból összeolvadt bronzrögként vagy értelmezhetetlen tárgy-halmazként elõkerülõ ékszerek viselete a Füzesabony-sírok alapján nyer értel-

20 158 A bronzkor A Füzesabony-kultúrával rokon az attól keletre-délkeletre, vele egyidõben élt népesség. A korábbi Ottomány-kultúra szállásterületét (Gáborján, Békés, Túrkeve, Bakonszeg stb.) foglalta el, de újakat is létesített (például Berettyóújfalu Herpály, Szilhalom, Vésztõ Mágor stb.). A Füzesabony-kultúrához hasonlóan csodaszép, spirálmotívumokkal, bütykökkel, árkolásokkal díszített kerámiát készítettek és használtak. Ezek az edényeken, a csonttárgyakon, az aranykorongokon, a bronzfegyvereken fellelhetõ futóspirális vagy kanellúra-minta kétségkívül déli hatást tükröz. EGY BERETTYÓ MENTI TELL: TÚRKEVE TEREHALOM A Berettyó-völgyi tellek legdélibb és legimpozánsabb képviselõje a túrkevei Terehalom, a Berettyó egyik mellékágának, a mára már kiszáradt Boroszló-érnek az árterébõl emelkedik ki, annak keleti partján magasodik. Az észak déli hossztengelyû, ovális alapú, kb méter alapterületû, környezetébõl 6 8 méterre kiemelkedõ domb az Alföld egyik legnagyobb bolygatatlan telltelepülése, 580 centiméter vastag bronzkori rétegsorral, melyet az között folyt feltárások hoztak felszínre. A telep körül ma is jól kivehetõ, árokból és sáncból álló védmû rajzolódik ki. Túrkeve Terehalom a Közép-Tiszavidék, a Berettyóvidék és a Dél-Alföld bronzkori tell-kultúráinak találkozá- 23. A tiszafüred majoroshalmi B54. számú sír ásatási rajza és leletei 24. A túrkeve terehalmi tell-telep metszete met. A férfi és a nõi sírokban egyaránt gyakori lelet a díszített vagy egészen egyszerû, leginkább nagy varrótûre emlékeztetõ ruhatûzõ tû. A nyaknál vagy a mellrészen kerül elõ, jelezve, hogy a felsõ ruházatot rögzítették vele. Fejnél, vállnál található egy aranyból készült ékszertípus, a hajfonatkarika. A nõk gyakran hordtak apró, bronz spirálcsövekbõl és nagyobb bronzcsüngõkbõl összeállított nyakéket. A gyakran aranyból készült, kúp vagy korong alakú, átlyukasztott szélû lemezek a ruházat szegélyét, a nyakkivágást díszítették, de az ékszerek helyzetébõl fejék (párta? süveg? fátyol?) is rekonstruálható. A közösség életében kiemelkedõ szerepet tölthetett be az a leánygyermek, akinek jobb bokáját súlyos, kettõs spirálban végzõdõ bronztekercs díszítette. A BERETTYÓ KÖRÖS-VIDÉK KÖZÉPSÕ BRONZKORI LAKÓI A GYULAVARSÁND-KULTÚRA Csányi Marietta Tárnoki Judit