EURÓPAI TÜKÖR A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA

Átírás

1 EURÓPAI TÜKÖR A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA A TARTALOMBÓL: Mit lehet megtartani az európai álomból? beszélgetés Balogh András professzorral a francia és a holland népszavazás után Vándor János: Jean Monnet és a 21. század Kádár Béla: Felzárkózási esélyszemle Hoványi Gábor: Tudásmenedzsment, versenyképesség és a magyar core competence Európában Bara Zoltán: Az újonnan csatlakozott országok versenyszabályozási intézményeinek összehasonlító elemzése X. ÉVF SZÁM JÚLIUS-AUGUSZTUS

2 EURÓPAI TÜKÖR A Miniszterelnöki Hivatal és a Nemzeti Fejlesztési Hivatal folyóirata Felelôs kiadó: Veress József A szerkesztôbizottság elnöke: Palánkai Tibor A szerkesztôbizottság tagjai: Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lôrincz Lajos, Nyers Rezsô, Orbán István, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Fôszerkesztô: Lapszerkesztô: Lapigazgató: Rovatszerkesztôk: Szerkesztôk: Mûszaki szerkesztô: Szerkesztôségi titkárok: Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Galambos Zsuzsa, Horváthné Stramszky Márta A szerkesztôség címe: MEH Európai Integrációs Iroda, 1055 Budapest, Kossuth tér 4. Tel.: Fax: Az Európai Integrációs Iroda kiadványai hozzáférhetôk az Országgyûlési Könyvtárban, valamint a Nemzeti Fejlesztési Hivatal honlapján ( A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomás és elôkészítés: Visit Nyomda és Stúdió ISSN

3 EURÓPAI TÜKÖR 2005/7 8. A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA

4 Tartalom Mit lehet megtartani az európai álomból? beszélgetés BALOGH ANDRÁS professzorral a francia és a holland népszavazás után...3 VÁNDOR JÁNOS: Jean Monnet és a 21. század KÁDÁR BÉLA: Felzárkózási esélyszemle HOVÁNYI GÁBOR: Tudásmenedzsment, versenyképesség és a magyar core competence Európában DRINÓCZI TÍMEA: Az Európai Alkotmány szociális piacgazdasága és inkorporálásának lehetséges befolyásoló tényezôi II UDVARHELYI SZABOLCS: Benes, Temelin, romák. Csehország gondjai az Európai Unióban SIDÓ H. ZOLTÁN: Szlovákia: uniós tagság növekvô önbizalom HARGITAI MIKLÓS: Natura 2000: korlátok és támogatások Szemle BARA ZOLTÁN: Az újonnan csatlakozott országok versenyszabályozási intézményeinek összehasonlító elemzése DOMBI GÁBOR: Idôsek útja az információs társadalom technológiájához TESZLER B. ISTVÁN: Élünk-e a lehetôséggel? A magyar szaktanácsadói szektor felkészültsége az Unió külsô fejlesztési alapjainak tükrében Uniós aktualitások DEZSÉRI KÁLMÁN: Az EU brit elnökségének feladatai és céljai Országgyûlés Külügyi Hivatala GYÖRKÖS MARIANNA SZALÓKI KATALIN: Parlamenti fôszerep Az elsô interparlamentális koordinációs elnökség Központi Statisztikai Hivatal BAKSAY GERGELY: Az államháztartási egyensúly romlása az eurózónában Olvasólámpa Mehmet Ugur, Nergis Canefe:Turkey and the European integration: accession prospects and issues (Törökország és az európai integráció: a csatlakozás kilátásai és problémái) Monitor English summaries

5 Mit lehet megtartani az európai álomból? Beszélgetés Balogh András professzorral a francia és a holland népszavazás után 3 Balogh András véleménye szerint az Európai Alkotmánnyal kapcsolatos népszavazások kudarcainak igen mélyek az okai. A történész-diplomata úgy véli, hogy mára kiderült: hiányoznak azok a célok, amelyek kifejleszthetnék az Európai Unióhoz tartozó nemzetállamok polgáraiban az európai identitást. Nem világos például az, hogy miben különbözik az Európai Unió az Egyesült Államoktól. A világ számára akkor volna példaadó Európa, hogyha egy szociális államot tudna megvalósítani. Ennek azonban éppen a lebontása folyik. Hiányzik az európai szuverenitás számos ismérve. Nincsen önálló külpolitika, nincsen önálló biztonságpolitika, eléggé hatékony, csak Európára jellemzô kisebbségpolitika. E hiányosságok ellenére Balogh professzor nem pesszimista: úgy véli, meg kell ôrizni a Közösség eddigi eredményeit, és ezekre támaszkodva kell keresni a továbbfejlôdés útjait. Beszélgetésünk idôpontjában sok mindent tudunk, sok mindent nem. Felsorolnám, mi mindent tudunk. Ismeretes, hogy az Európai Unió Alkotmányáról rendezett népszavazás a nem meggyôzô fölényét hozta Franciaországban. Még meggyôzôbben szavazták le az Alkotmányt Hollandiában. Szinte a francia referendum másnapján, Olaszországban, az Északi Ligát a kormányban képviselô Roberto Maroni népszavazást javasolt az euró és a líra párhuzamos használatáról. Nagy-Britanniában nemcsak a népszavazási elôkészületeket, hanem az Alkotmányhoz kapcsolódó törvénytervezet benyújtását is felfüggesztik. Sok mindent lehetne még említeni, ami arra utal, hogy Európát megosztja a ratifikáció. A lényeg azonban ez: egy esztendôvel azután, hogy kilenc másik ország társaságában hazánk tagja lett az Európai Uniónak, egy olyan típusú és méretû válság tört ki a szervezetben, amire 2004 májusában senki nem számított. Úgy látom, hogy nekünk, magyaroknak de nemcsak nekünk, hanem általában az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott országoknak is seregnyi illúzióval kell leszámolnunk. Akár elismerjük, akár nem, itt, Kelet-Európában volt egy hit. Eszerint, hogyha sikerül belépnünk ebbe az elitklubba, akkor történelmünk folyamán elôször végre elismerten szerves részei lehetünk a fejlett nyugati világnak. Ennek a hitnek, az illúziónak az okán most nálunk nagyobb a csalódottság, mint Nyugat-Európában. Éppen ezért van szükség mélyebb elemzésre. Mi az, amit ön felszínesnek érez azokban az elemzésekben, amelyek a francia és a holland népszavazásokat közvetlenül követôen megszülettek? Sokan beszélnek a francia kormány népszerûtlen politikájáról, a szocialista párton belüli megosztottságról, a személyes ambíciók túltengésérôl. Ugyancsak sokan beszélnek mind a hollandok, mind a franciák bevándorlástól való félelmeirôl. Arról,

6 4 EURÓPAI TÜKÖR 2005/7 8 JÚLIUS-AUGUSZTUS hogy a franciák hajlamosak az észak-afrikai bevándorlást összemosni a kelet-európai munkavállalók megjelenésével. Azt hiszem, hogy ezekben a megállapításokban nagyon sok igazság van. Ámde ha igaz volna az, hogy itt csupán az egyes országok belpolitikai reagálásairól van szó, akkor kevésbé lenne súlyos a helyzet. Akkor lehetne abban bízni, hogy ha mondjuk, Franciaországban 2007-tôl új elnök lesz, új légkör alakul ki, akkor akár egy új referendumot is lehet majd tartani az Európai Alkotmányról. A dolog azonban ennél sokkal bonyolultabb, mert mindkét országban sokkal többrôl van szó, mint belpolitikai válságról. Ami szembetûnô: nem csupán két, nagyon fejlett országról van szó, hanem két olyan országról is, amely a kezdetektôl fogva szószólója, mi több, tartóoszlopa az integrációnak. Ráadásul Hollandia a legliberálisabb európai államok közé tartozik. Ehhez hozzá kell még tennünk, hogy nagyon nagy tartózkodást tapasztalunk az Egyesült Királyságban. Ott azt láthatjuk, hogy a társadalom igen jelentôs rétegei éppúgy, mint a politikai elit fontos csoportjai, ellene vannak az Európai Unió mindenfajta továbbfejlesztésének. Hasonló a helyzet Írországban, amely a Közösség nagy nyertesei közé tartozik. Azt vagyunk tehát kénytelenek rögzíteni, hogy az európai gazdaság és a politikai hatalom központját megtestesítô területeken az Unió továbbfejlesztésének erôteljes elutasítását figyelhetjük meg. Vagyis nem valamiféle véletlen egybeesésrôl van szó az Európai Alkotmány francia és holland elutasítása között. Azt hiszem, hogy hiba volna véletlenrôl beszélni. Hiszen, ha alaposan megvizsgáljuk a helyzetet, azt látjuk, hogy a franciák egy liberális projektumot utasítottak el a nem szavazatokkal. Hollandia esetében errôl szó sincs, mert az tényleg a lehetô legliberálisabb ország, de a továbblépést mégis elutasítja. Ha jól értem, magában az Európai Unióban kell keresnünk a hibát. Azt hiszem, elsô pillantásra is látható, hogy illúziónak bizonyultak azok a nagyra törô elképzelések, amelyek szerint az Európai Unió egy lelkesedést kiváltó, egyben óriási energiákat mozgósítani, illetve felhalmozni képes szervezôdés lehet, amely hamarosan idejét múlttá teheti a történelem folyamán oly sok gondot okozó nemzetállamokat. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az európai integráció gondolata történelmileg jórészt abból a felismerésbôl táplálkozott, hogy a nemzeti vetélkedésekbôl származó háborúkat ki kell küszöbölni. Ugyancsak fontos felismerés volt a második világháború után, hogy az európai nagyhatalmak nem tudnak a globális politikában döntô szerepet játszani. Nos, a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen motiváció folytán kibontakozó nemzetekfelettiség korántsem vált ki olyan lelkesedést a népekbôl, mint annak idején a nemzetállamok létrejötte. Ismeretes, hogy a nemzetállamok létrehozásáért hatalmas embertömegek voltak hajlandók anyagi áldozatokat hozni, alkalomadtán az életüket sem sajnálták érte. Az Európai Uniónak sem a zászlaja, sem a himnusza semmiféle hasonló emóciót nem vált ki az emberekbôl. Akárhogyan nézzük, a nemzetek létrejötténél ott bábáskodott egy vagy több jól látható ellenség is. Egy nemzetek feletti Európa körül ilyenfajta, kohéziót teremtô jelenség nemigen figyelhetô meg. Ehhez még hozzáadódik az is megjegyzem: sok tekintetben természetszerûen, hogy a nemzetekfelettiség gondolata igen bátortalanul jelenik meg az Unióban.

7 MIT LEHET MEGTARTANI AZ EURÓPAI ÁLOMBÓL? 5 A kelet-európai országok csatlakozási folyamatában is arról esett elsôsorban szó valószínûleg helyesen, hogy a nemzeti identitásról nem kell lemondanunk, még ha a szuverenitásunk korlátozódik is. A probléma azonban egyebek között éppen ebbôl adódik: a szuverenitás korlátozásának módjából. Ugyanis az Európai Unió nem igazán demokratikus módon megválasztott vezetôk irányítása alatt mûködik. Az európai polgár igen nehezen képes eligazodni azokban a hatalmi viszonyokban, amelyek a sorsát egyre inkább meghatározzák. Nem igazán látja át, kik is hozzák az ô életét a legközvetlenebb módon érintô döntéseket, és miért éppen azokat hozzák. Tehát az európai polgár nem teljesen alaptalanul úgy érzi, hogy nincsen sok köze a különféle európai intézményekhez. Az európai dokumentumok olvashatatlanok. Az eurobürokraták távol vannak és megközelíthetetlenek. Jól mutatja a problémát, hogy az Európai Parlament megválasztásában sokkal kevesebben vesznek rész, mint a nemzeti parlamentek megválasztásában, és a választók elsôsorban belpolitikai kérdésekben kívánnak véleményt nyilvánítani. Ráadásul ez az Európai Parlament nem választ meg semmiféle kormányt, hiszen valójában az Európai Uniónak nincs is kormánya. Ilyenformán tehát a Közösségnek nagy demokratikus deficitje van. Amikor az Unió vezetôi arról nyilatkoznak, hogy a fô feladat az, hogy közel hozzák az állampolgárokhoz az Uniót, nem tesznek egyebet, mint azt, hogy beismerik: valami nem igazán jól mûködik a Közösségben. Azért azt meg kell állapítani, hogy noha ezt a mindennapi gondolkodás szintjén méltányolni nagyon nehéz a történelemben példátlan kísérletrôl van szó. Arról, hogy önkéntes alapon hozzanak létre szuverén államok egy új államiságot. Ez tényleg nagyon fontos dolog. Mint ahogy az is s ez szintén példátlan, hogy itt nem arról van szó, hogy valaki erôszakkal, fenyegetéssel, hatalmi nyomással kíván maga alá gyûrni másokat. Éppen az a kérdés, hogy ez az önkéntességre való törekvés mennyire mozgósíthatja az embereket. Úgy fest, hogy egyelôre ennek a törekvésnek nem igazán nagy a becsülete. A tagországok lakosságának fele vagy több mint fele a Közösség továbbfejlesztésének ellenzôjévé vált. Tehát nem arról van szó, hogy a tíz kelet-európai ország felvétele okozott valamiféle kiábrándulást a régebbi tagok körében. Nem, a kiábrándulás régebben kezdôdött. Hosszabb ideje tapasztalható, hogy a régebbi tagországokban meglehetôsen nagy a közöny az Unió különféle intézményeivel kapcsolatban. Ami érthetô. Hiszen senki nem tudja, hogy a kvázi-kormányként funkcionáló Európai Bizottság hogyan is mûködik a valóságban. Az európai biztosok nevét legfeljebb a saját országukban ismerik. Arról pedig fogalmuk sincs az embereknek, hogy ezek a biztosok mit is csinálnak. Azt viszont idôrôl idôre érzékelik az állampolgárok, hogy a szóban forgó intézmények, funkcionáriusok valamilyen módon korlátozzák az ô ilyen vagy olyan tevékenységüket. Hangsúlyozom persze, hogy mindezek a gondok legalábbis részben természetesek. Hiszen tudjuk, hogy az Európai Unió demokratikusan, alkotmányosan, fokozatosan, konszenzusokat kialakítva kíván elôrehaladni. Nem beszéltünk eddig a súlyos gazdasági problémákról. Pedig ezek sem elhanyagolhatók. Tudjuk, hogy egy immáron hosszan elnyúló gazdasági stagnálási idôszakot élünk át. Tudjuk, hogy igen nagy arányú a munkanélküli-

8 6 EURÓPAI TÜKÖR 2005/7 8 JÚLIUS-AUGUSZTUS ség, hogy látványosan nyilvánul meg a versenyképesség hiánya. Tudjuk, hogy a lisszaboni terv, amely éppen a versenyképességben kívánta az Egyesült Államokat és más gazdasági hatalmakat túlszárnyalni, kudarcot vallott. Egyre inkább az a benyomás támad, hogy a különbözô, nagyszabású európai uniós projektek nagyon hasonlítanak a hajdani szovjet típusú utolérési stratégiákhoz, amelyeknek az volt a fô jellemzôjük, hogy megvalósítatlanok maradtak. De ez önmagában nem értékelhetô negatívumként, hiszen minden bürokráciának vannak terméketlen elképzelései. A stagnálás sem ítélhetô önmagában problematikusnak, hiszen az egyetemes gazdaságtörténetbôl jól ismert, hogy a gazdaság fejlôdése hullámzásszerû: vannak jobb és rosszabb gazdasági korszakok, így ennek a mostani stagnálásnak is vége kell szakadjon egyszer. Az igazi probléma az, hogy az Európai Unió vonzereje nem eléggé erôs saját polgárai számára. Ez az erôtlenség pedig abból származik, hogy az Uniónak nincsenek jelenleg igazán vonzó céljai. Milyen hiányosságokat lát ön ezen a területen? Például azt, hogy az Európai Unió számára nem igazán világos, hogy milyen modell szerint kellene építkeznie. Magyarán: hogy miben különbözik az Európai Unió az Egyesült Államoktól és más államoktól. Nincsen egyértelmû válasz arra, hogy a globalizálódó világgazdaságban vajon mi az értelme annak, hogy egy külön európai alrendszert csináljunk. És ha van értelme, akkor vajon az-e az értelme, hogy az amerikai modellel szemben egy szociális Európa modelljét valósítsuk meg? Ez annál is komolyabb kérdés, mivel, ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, azt tapasztaljuk, hogy az Európai Unió semmi mást nem tesz, mint azt, hogy egy, az amerikai modellre minél jobban hasonlító szisztémát akar elfogadtatni mind magával a Közösséggel, mind a hozzá tartozó nemzetállamokkal. Ez bizonyos szempontból teljesen érthetô, hiszen mindig a fejlettebb szokott például szolgálni. Azonban ennek az a veszélye, hogy az Európai Unió saját karaktere nem fog kialakulni. Tehát ha az Unió csupán annyit mond, hogy a versenyképességet kívánja erôsíteni, hogy egy hatékonyabb piacgazdaságot kíván csinálni, akkor tulajdonképpen semmit nem mond Európáról. Hiszen nem mondja, hogy mi ebben az, ami specifikusan európai. Ha azt mondja, hogy az európai modell abban különbözik a világban jelenleg mûködô többi modelltôl, hogy humanizáltabb, akkor már mond valamit. De mi ez a humanizáltság? Vélhetôen az volna, amit nemrégiben szociális piacgazdaságnak neveztünk. Csakhogy errôl ma már szinte senki nem beszél. Pedig Európának ez ideig ez jelentette az igazi vonzerejét. Az, hogy nem kívánt leszakadva látni sem társadalmi csoportokat, sem egyéneket, sem régiókat. Az amerikai modell egészen más koncepción alapul. Ha Európa átveszi ezt a koncepciót, akkor megkülönböztetô sajátosságairól, különleges értékeirôl mond le. Hiszen a világ úgy gondolja, hogy Európa valami olyasmit kíván megvalósítani, amit eddig még senki nem tudott. Csakhogy jelenleg éppen az úgynevezett jóléti állam lebontása van folyamatban szinte mindegyik európai államban, attól függetlenül, hogy ott konzervatívok vagy szocialisták vannak hatalmon. Ennek a projektnek viszont nagyon is érhetôen nincsen vonzereje. A francia baloldal például azt kérdezi: ha megsemmisítitek a szociális államot, mivel leszünk jobb helyzetben, mint tíz esztendôvel ezelôtt? Elveszítjük a munkahelyeinket, az amerikaiaktól való leszakadásunk növekszik, közben feladjuk mindazokat a vívmányokat, amelyek

9 MIT LEHET MEGTARTANI AZ EURÓPAI ÁLOMBÓL? 7 révén Európa Európa lett. Ezzel szemben természetesen ott merednek azok az érvek, amelyek szerint ha továbbra is fenn akarunk tartani egy modellt, amelyet nem tudunk finanszírozni, akkor pusztulásra vagyunk ítélve. Ha jól összegzem: ön szerint alapvetô probléma, hogy egy olyan alapkérdésben, hogy Amerika-szerû vagy Európa-szerû Európát akarunk-e, semmiféle megegyezés nincsen az Unióban. Igen, errôl van szó, de ez valóban csupán egy a problémák közül. Ennél nem jelentéktelenebb kérdés, hogy vajon Európa képes-e megôrizni az egyes nemzetek, nemzeti, etnikai közösségek, vallási, regionális közösségek önállóságát, identitását. Erre példát sem Amerikában, sem Kínában nem látunk. De hát tudjuk, hogy ezek az értékek egy nagyon hatékony szabadpiaci gazdaság számára nem sokat jelentenek. Túlzottan sok pénzbe kerülnek, nehezítik a gyors kommunikációt, rontják a versenyképességi esélyeket, esetleg olyan érzelmeket erôsíthetnek, amelyek az egység ellenében hatnak, csökkentik a mobilitást. Az tehát a kérdés, hogy az Európai Unió az összes látszólagos hátrány ellenére továbbra is meg meri-e célként jelölni ezen identitások megôrzését. Hiszen itt olyan értékekrôl van szó, amelyekre áldozni kell, amelyek a szó hagyományos értelmében nem tekinthetôk profitábilisnak. És itt egy olyan fajta közösségiség, majd államiság felépítésérôl van szó, amilyen a történelem folyamán még nem létezett. De az Alkotmány kompromisszumos szövegét ismerve azt kell mondanunk, hogy Európa még a dokumentum elfogadása esetén sem foglalna állást egyértelmûen. Azt látjuk, hogy Brüsszelben az egyik legnagyobb uniós épület az európai régiók hivataláé. Az épület tehát megvolna, csak éppen azt nem kívánja kétségeket és félreértéseket kizáró módon megfogalmazni Európa, hogy milyen legyen a viszony az Unió, a nemzetállamok, a régiók között. De menjünk tovább: az európai identitáshoz nélkülözhetetlen a saját pénz, a saját külpolitika, a saját védelem megteremtése. Egyelôre a saját pénz részleges bevezetése is problémákat okoz. Jellemzô, hogy a komoly gazdasági gondokkal küszködô Olaszországban a populista politikusok a bajokat a közös pénz, az euró nyakába varrják. Ez a magatartás jellemzô minden területen. Még szembetûnôbb a biztonságpolitikában, mint a gazdaságpolitikában. Azt tapasztalhatjuk, hogy az európaiak nem hajlandók a saját védelmükre áldozni, nem hajlandók vállalni az ezzel kapcsolatos gazdasági terheket, ugyanakkor globális szerepre tartanak igényt. Ámde azt, hogy miképpen is realizálódna ez a globális szerep, az Európai Unió még megfogalmazni sem tudta. Innen nézve összehasonlításképpen, illetve szemléltetésképpen annyit lehet mondani, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia lényegesen fejlettebb integrációs szervezet volt, mint amilyen jelenleg az Európai Unió. A hadügy, a pénzügy és a külügy egységes és közös volt a Monarchiában. A most leszavazott Alkotmány odáig merészkedett el, hogy óhajként fogalmazta meg: legyen az Európai Uniónak külügyminisztere. De mivel továbbra sincs a Közösségnek valódi kormánya, ez még kívánságnak is felemás dolog. Magyarán, továbbra is fennáll az a probléma, amelyet Kissinger hosszú idôvel ezelôtt ilyesformán fogalmazott meg: az a baj, ha Európával akarok beszélni, nem tudom, milyen telefonszámot kell hívni.

10 8 EURÓPAI TÜKÖR 2005/7 8 JÚLIUS-AUGUSZTUS Annyi elôrehaladás volna az Alkotmány megvalósulása esetén, hogy telefon már lenne, csak az maradna a kérdés, hogy aki azon beszél, az szólhat-e egész Európa nevében. Köztudott, hogy napirenden van az ENSZ reformja. E reform keretében van szó arról, hogy Németország is tagja lenne a Biztonsági Tanácsnak. Mármost az a kérdés, mennyiben jelentene ez változást? Legfeljebb annyiban, hogy az Európai Unió tagországai közül most három képviseltetné magát a Biztonsági Tanácsban. Lássuk be, abszurd dolog, hogy van egy Európai Unió, és szóba sem kerülhet, hogy legalábbis a jövôben valamikor ez a közösség egységesen lenne meghatározó az ENSZ-ben, de akár más nemzetközi szervezetben. Errôl sem Londonban, sem Párizsban nem is hajlandók még beszélni sem. Csak bele kell gondolni, és már látjuk, micsoda képtelenség, hogy van egy gazdasági-politikai entitás, amelyen belül van két nagyhatalom, továbbá van egy harmadik, amely nagyhatalmi státus megszerzésére törekszik. És mi van a többiekkel? adódik a kérdés magától. Nagyon hasonló a helyzet a nukleáris fegyverek birtoklása területén. Tény, hogy az Európai Uniónak semmi köze nincsen a nukleáris fegyverekhez. Ebbôl viszont az következik, hogy fel sem lehet vetni a kérdést: miként kerülhetnének ezek összeurópai ellenôrzés alá? Annál inkább, mert ez után logikusan ez a kérdés következne: miként lehet kialakítani egy közös védelmi politikát? A fô problémát abban látom, hogy ezekben a kérdésekben struccpolitika folyik. Senki nem mondja azt, hogy ma ez és ez a helyzet, de igyekezünk változtatni, ekkorra ezt, akkorra azt az átalakítást tervezzük. Olyasmit persze tapasztalunk, hogy bizonyos diplomáciai képviseleteket közösen tart fenn két uniós ország, azonban ez inkább mellékvágányra való térést jelent, mint valamiféle áttörést. Nem véletlen, hogy az Alkotmány sem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, hiszen olyan mértékben osztják meg a Közösséget, hogy tanácsosabbnak látszik róluk hallgatni. Tagadhatatlan azonban, hogy az Alkotmánytervezetben vannak elôremutató törekvések. Például azt tapasztalhatjuk, hogy az Alkotmány igyekszik csökkenteni annak lehetôségét, hogy a nemzetállamok vétójogukkal túl gyakran éljenek. Innen nézve az Alkotmánnyal való szembenállásnak az egyik oka egy nacionalista típusú ellenkezés. Tehát ha azt mondom, hogy az Alkotmánnyal szemben tapasztalhatók szociális indíttatású ellenérzések, azt is rögzítenem kell, hogy vannak nacionalista ellenérzések is. Ezek felszínre törését tapasztalhatjuk a transzatlanti kapcsolatokban is. A transzatlanti kapcsolatok kérdése talán a legérzékenyebb kérdés az Európai Unió számára. Hiszen egyszerre érint gazdasági, pénzügyi, kül- és biztonságpolitikai problémákat. Ha csupán a biztonságpolitikát tekintjük, látjuk, hogy az csak a transzatlanti keretek között értelmezhetô az Európai Unió számára. Elôször is azt a kérdést kell megválaszolni, hogy a Közösség kíván-e önálló védelmet kiépíteni. Ma ugyanis ilyennel nem rendelkezik. Az Európai Unió jelenleg fôleg az Egyesült Államokra bízza a védelmét. Ha hosszú távra szólónak tekintjük ezt az állapotot, akkor ennek megfelelôen kell az identitásunkat kialakítanunk. Ha nem, akkor másként. De azt mielôbb illene megfogalmaznunk, hogy mi is a célunk ezen a területen. Hogy eddig ez nem történt meg, az érthetô. Hiszen teljesen más ebben az ügyben az angoloknak és a franciáknak az álláspontja. Ám ha kijelentjük, hogy még távlatilag sincsenek kijelölve a célok, akkor tudomásul kell venni, hogy az önálló európai biztonságpolitika hiánya nem erôsíti az európai identitást.

11 MIT LEHET MEGTARTANI AZ EURÓPAI ÁLOMBÓL? 9 A biztonságpolitikáról szólva természetesen fel kell tenni ezt a kérdést is: vajon a globalizáció korában van-e értelme olyan fegyverrendszerek Európa által történô birtoklásának, amilyenekkel az Egyesült Államok rendelkezik? Való igaz, hogy úgy is lehet érvelni: nincs értelme, hiszen az európai és az amerikai gazdaság összefonódott, a közös érdekek dominálnak az Atlanti-óceán két partján, mindketten ugyanazokat a demokratikus eszméket követik. Csakhogy akkor ez a kérdés is felvetôdhet: mi az értelme az Európai Unió létének? Vagyis: ha az Unió mint önálló politikai-gazdasági entitás létezni akar, akkor határozottan meg kell fogalmaznia a saját érdekeit más entitásokkal szemben. Ha a Közösségnek nincsen saját külpolitikája, saját biztonságpolitikája és védelempolitikája, akkor nem tudja érvényesíteni a gazdasági érdekeit sem. Jelenleg azt látjuk, hogy az Európai Unió egyre inkább lemarad a világ leggyorsabban fejlôdô térségei mögött. Lemaradt az Egyesült Államok mögött, perspektivikusan talán a Távol-Kelet mögött is. A világ legveszélyesebbnek tûnô térségében, a Közel-Keleten marginális szerepet játszik. Az ön megállapításai nem adnak túlzottan sok okot az optimizmusra. Félreértés ne essék, én nem azt akarom sugallni, hogy nincs az Európai Unió létének értelme. Ellenkezôleg. Szerintem óriási szükség van rá. Éppen azért szorgalmazom, hogy vizsgáljuk meg, hol vannak a közös érdekek. De akkor nem szabad a homokba dugnunk a fejünket. Tudomásul kell vennünk, hogy egyik-másik európai országot több szál fûzhet Amerikához, mint egy másik európai országhoz. Ön, akinek szakmája a magyar külpolitika, lát ilyesfajta problémákat hazai viszonylatban is? Én azon az állásponton vagyok, hogy mi, magyarok sem tudunk európai külpolitikát folytatni, mégpedig azon egyszerû oknál fogva, hogy a közös európai külpolitika még nem formálódott ki, bár nagyon fontos külpolitikai elveket és bizonyos egyeztetési mechanizmusokat az Unió magáévá tett. Nincsenek meg a saját intézményei, mechanizmusai, így hiába vagyunk az európai integráció elkötelezett hívei, nem tehetjük meg, hogy ne saját külpolitikát folytassunk az Egyesült Államokkal, Kínával vagy Oroszországgal kapcsolatban. Ezt azért is fontosnak tartom hangsúlyozni, mert gyakran tapasztalható, hogy némelyek összekeverik az Európai Unió továbbfejlesztésével kapcsolatos idealista terveket a valósággal. Ez pedig egy olyan kis nemzet számára, mint a magyar, nagyon tragikus következményekkel járhat. Semmi nem indokolja tehát, hogy mi a figyelô tekintetünket kizárólag Brüsszelre irányítsuk. De hangsúlyozom, óriási hiba volna, ha a legutóbbi események nyomán azt gondolnánk, hogy nem számít az, ami Brüsszelben történik. A kérdés ugyanis éppen az jelenleg, hogy az európai álomból mit lehet megtartani, méghozzá úgy, hogy az, ami megmarad, a legnagyobb mértékben igazodjon a realitásokhoz. Egy nagyon hoszszú folyamat kezdetén állunk, amelynek tartama alatt törekednünk kell kihasználni azt a lehetôséget, amely a nemzeti politizálás elôtt nyitva van. Az az egy esztendô, ami a csatlakozásunk óta eltelt, megmutatta például, hogy nem rendezôdik automatikusan a szomszéd országokhoz fûzôdô viszonyunk. Ha megszállottan hajtogatjuk, hogy a határok spiritualizálódnak, attól még a határ túlsó oldalán létezô valamelyik szintén uniós nemzetállam nem biztos, hogy ugyanezt gondolja. Értelmezhetetlen az a gyakran ismételt állítás is, hogy megoldást jelent Európa boldogabb fele kisebb-

12 10 EURÓPAI TÜKÖR 2005/7 8 JÚLIUS-AUGUSZTUS ségi gyakorlatának átvétele. Nézzük csak meg, hogyan fest a kisebbségi kérdés az általunk nagyon fejlettnek tartott nyugat-európai országokban. Észak-Írországban, amely a világ legrégibb demokratikus államához tartozik, az utóbbi harminc évben semmilyen lényeges elmozdulás nem történt a nemzetiségi-vallási problémák megoldása irányában. A rendkívül gyorsan demokratizálódott és gazdaságilag dinamikusan fejlôdô Spanyolországban a baszk-kérdésben nincsen elôrelépés, a terrortámadások nem szûntek meg, Madrid számára elképzelhetetlen, hogy a leggazdagabb tartomány, Katalónia nyelvét az Európai Unióban hivatalosnak elismerjék. De beszélhetnénk arról is, hogy Belgium nagyon mérvadó vélemények szerint a szétesés felé halad, méghozzá kifejezetten nyelvi alapon. Mindez arra int bennünket, hogy egyfelôl ôrizzük meg az optimizmusunkat az Európai Unió és benne hazánk jövôje iránt, ugyanakkor tudnunk kell, hogy nem automatikusan jutunk elôre. Az elôrehaladás tôlünk, magyaroktól, a mi erôfeszítéseinktôl is függ. Végül is mondhatjuk, hogy a mostani, válságosnak tûnô helyzetnek lehetnek jó eredményei is? Hiszem, hogy ami ma kudarcnak tûnik, történelmileg nem lesz az. Annál inkább, mert a kudarc mindennél erôsebben ösztönöz a reálisabb gondolkodásra. Abban is reménykedem, hogy az eddig elért eredményeket az Európai Unió meg fogja tartani. Hiszen a kritikák ellenére nagyon sok minden jól mûködik a Közösségben. Az önmagában véve óriási érték, hogy kialakult egy határok nélküli gazdasági együttmûködés, hogy a pénzügyek nemzetek felettivé váltak. Túlbecsülhetetlen az, hogy az emberek, az eszmék, az áruk és a tôke a schengeni határok között szabadon mozoghatnak. Az, hogy végleg eltemetôdtek a francia-német ellentétek, különleges jelentôségû. Az, hogy egyetlen politikai döntés nyomán egyesült Kelet-Európa jó része Nyugat- Európával, ugyancsak nagyon nagy dolog. Annál inkább, mert az az egység, amirôl beszélni szokás, korábban ténylegesen soha nem volt valóság. Ezeknek az eredményeknek a megtartása is hatalmas dolognak számít. Az Alkotmány elfogadtatásának igen sok más módja lehet egy idô után, nem csak a népszavazás. A lényeg egy érzelmi közösségnek, egy érzelmi identitásnak a kialakulása. Annak, hogy európaiak vagyunk, ugyanúgy tudatosulnia kell Hollandiában, mint Katalóniában vagy éppen Erdélyben. Ehhez pedig azt kell tudnunk elfogadtatni az emberekkel, hogy az Európai Unió sokkal több, mint ügyes bürokraták mesterkedéseinek a színtere. Tény persze, hogy például itt, Kelet-Európában egy brüsszeli bürokrata sokkal kevésbé félelmetesnek tûnik, mint egy szovjet bürokrata volt, de lényegében ugyanolyan ellenérzéseket tud kiváltani. Az Európai Uniónak tehát az emberek, a régiók, a nemzetek Európájának kell lenni. Ehhez pedig hosszú út vezet, megvalósulásához rengeteg munka és türelem szükségeltetik. HOVANYECZ LÁSZLÓ

13 11 VÁNDOR JÁNOS Jean Monnet és a 21. század * Jean Monnet ( ) 1988 novemberében egy halhatatlan személyiség hamvait szállították át a párizsi Pantheonba, a legdicsôbb franciák nyughelyére. Olyan személy földi maradványai kerültek a legnagyobb franciák közé, aki nem jeleskedett a mûvészetekben és az irodalomban, nem tûnt ki tudományos gondolatai, írásai révén. Nem volt politikus vagy hadvezér, aki a huszadik század igazán vérzivataros idôszakaiban gyôzedelmeskedett volna. Nevét, személyét saját kortársainak többsége sem feltétlenül ismerte. Ki volt e halhatatlan? Ki is volt Jean Monnet? Egy eredetileg francia konyakgyáros, aki egész életét a nemzetközi politika és a nemzetközi gazdaság színterén eltöltve sem vált világszerte (el)ismert politikai vagy gazdasági személyiséggé. Általában a második sorban állt, nem szerette a rivaldafényt. S innen, a háttérbôl kiindulva járult hozzá a huszadik század egynémely eseménye menetének meghatározásához, küzdött egészen élete alkonyáig az általa szentnek tekintett ügynek, Európa egységének megvalósításáért. Nem kereste a nyílt politikai hatalmat, mert szívesebben játszotta el, az egyébként korántsem fakó szürke eminenciás szerepét. Tudta, a célok, a tettek megvalósításához kell a hatalom. Annak birtoklása azonban nemcsak adottság, de fôként szellemi korlát is, amelyet maga nem kívánt elviselni. Önmagát a kötöttségektôl szabadulni vágyók, a gondolat szabadságát elôbbre tartók közé sorolta. S hogy ezt komolyan vette, azt igazolja, hogy pályafutásának talán legnagyobb befolyást és hatalmat biztosító posztjáról, az Európai Szén- és Acélközösség, közismertebb nevén a Montánunió Fôhatóságának elnöki tisztébôl önként távozik. Teszi ezt azért, hogy megszabadítsa magát a hivatali kötöttségektôl, és mintegy magánemberként létrehozhassa az Európai Egyesült Államok Akcióbizottságát, amelyben béklyóktól mentesen küzdhetett álma megvalósításáért. Pedig Jean Monnet nem álmodozott, mindig a földön járt. Alapvetônek tekintette, hogy mindenkor a megvalósítható, a kivitelezhetô legyen * Szinte szó sem esett 2004-ben a nagy európai bôvítés idôszakában arról, hogy immár negyedszázada nincs közöttünk Jean Monnet, akit az európai integráció atyjának, az Európai Szén- és Acélközösség megalapítójának tekinthetünk. Tanulmányunk elsôdleges célja az, hogy legalább megkésve fejet hajtson az európai összefogás e nagy alakja elôtt. Közreadását azonban indokolja az is, hogy a Budapesti Gazdasági Fôiskola Külkereskedelmi Fôiskolai Kara útnak indította Az európai integráció klasszikusainak könyvtára elnevezésû könyvsorozatát. A sorozat elsô kötete éppen Jean Monnet Emlékiratok c. munkája. Monnet visszaemlékezései elsô alkalommal jelennek meg teljes egészében magyar nyelven, és szolgálhatnak csemegéül a huszadik század történelmét és az európai integrációt kutatók számára. Az itt közölt cikk a kötet bevezetô tanulmányának lerövidített, jelentôsen átdolgozott változata. Az abban kifejtett, nem közvetlenül Monnet-nak betudható gondolatok, következtetések e tanulmány szerzôjéé, amelyek esetleges pontatlanságáért a felelôsség egyedül ôt terheli. (VJ.)

14 12 EURÓPAI TÜKÖR 2005/7 8 JÚLIUS-AUGUSZTUS a cél. Miközben tudta, hogy álma csak hosszabb távon, talán csak ôutána valósul meg, maga igyekezett mindig rövid távú célokra, elérhetô feladatokra összpontosítani erejét. Hogy nem mindig tudta terveit megvalósítani? Realitásérzékének igen, de a körülményeknek nem mindig volt ura. Monnet tehát nem a politikai rivaldafény embere volt. Mindössze egy gondolatokat tetté formáló, majd azokat kivitelezô egyéniség, akinek élete és személye igencsak rejtve marad elôttünk. Munkásságát kevesen dolgozták fel. 1 Ez annyiban érthetô, hogy nem a szavak, tulajdonképpen talán nem is a gondolatok, hanem a tettek embere volt. Gondolatai túlságosan is egyszerûnek s éppen ezért talán túlságosan is egyértelmûnek mutatkoztak ahhoz, hogy mélyen szántó tudományos elemzéseknek és vitáknak könnyen kiindulópontjául szolgáljanak. Ráadásul az általa felvetett, majd képviselt gondolatok sem feltétlenül saját agyának szüleményei voltak. Nem egyedül alkotott, hanem többnyire egy team tagjaként. Olyan társakkal, akikkel egymásra a szó nemes értelmében termékenyítôleg hatottak. S a genezis során mindegy volt, hogy mely gondolat kié. A végcél, az oda vezetô út, a felhasználandó eszközök, a nem önmagáért való siker jelentette a kérdést. Kora kiváló elméit tudta maga köré gyûjteni, engedte gondolataikat szárnyalni, majd maga is aktívan közremûködött a tanulságok, következtetések levonásában (Mowat, 57). Alapvetôen egysíkúak a munkásságáról szóló értékelések. Személyérôl az európai integrációs kérdéskör tanulmányozói nem folytatnak vérre menô vitákat. Tevékenységét alapvetôen sematikus leírások mutatják be. Egyéniségének lényegét is majdhogynem mindenki ugyanabban vélte felfedezni: eltökéltség, elkötelezettség, markáns tudatosság az európai földrész békés jövôjének megszilárdítását illetôen. Mindenki elismeréssel adózott annak a küzdelemnek, amellyel Monnet az új típusú államközi kapcsolatoknak, egy új Európának a megteremtéséért küzdött. De milyen is a sors igazságtalansága! Kiötli, majd megalapozza a modern kor elsô és tulajdonképpen mindmáig egyetlen, valóban nemzetek feletti szervezôdését, a Montánuniót 2, amelyet majdan alig kapcsolnak személyéhez, azt és ôt napjainkra lényegében el is felejtik. Az Európai Gazdasági Közösségrôl szóló (Római) Szerzôdéssel létrejött Közös Piac nagyon gyorsan elhomályosította az ESZAK-ot, s azzal együtt annak megalapítóját is. Igaz, a Monnet által vezényelt Európai Egyesült Államok Akcióbizottsága még egy ideig gyakorol némi politikai hatást, és 1976-ban Jean Monnet lesz az elsô személyiség, akit az Európa díszpolgára címmel 3 tüntetnek ki, de ekkor már legfeljebb az európai ügyekkel foglalkozók emlékeznek csak személyére. 1 J. Nagy László tesz említést két, kifejezetten Jean Monnet-val foglalkozó munkáról: E. Roussel Jean Monnet (Párizs, 1998), illetve P. Fonataine Jean Monnet. L inspirateur (Párizs, 1988). A Monnet nevét viselô lausanne-i intézet (Jean Monnet Foundation for Europe) kiadványaiból is (pl. Témoignages á la Mémoire de Jean Monnet) sikerülhet új elemekkel gazdagítani ismereteinket, de ezzel együtt a Monnet-irodalom szegényesnek tekinthetô. 2 Aligha vitatható, és e kérdéshez még magunk is visszatérünk, hogy a Montánunió, elsôdlegesen annak Fôhatósága révén, jóval markánsabban megtestesítette a nemzetekfelettiséget, mint a késôbbi EGK és a majdani Európai Unió. 3 E cím kitüntetô jellegét mi sem igazolja egyértelmûbben, mint az, hogy másodszor és eleddig utoljára 1999-ben tartottak egy újabb személyiséget érdemesnek Európa díszpolgárává avatni: Helmut Kohlt, az országegyesítô és Európa-építô volt német kancellárt.

15 JEAN MONNET ÉS A 21. SZÁZAD 13 Ezt nemcsak Monnet személyének negligálása okán panaszolhatjuk fel, hanem azért is, mert az európai összefogás ôseredete megismerésének és megértésének hiányában bizony napjaink folyamatait is nehéz megfelelôen értékelni, értelmezni, helyre tenni, s a folyamat majdani alakulását, vagy éppen a fejlôdés szükségszerû irányát többé-kevésbé helyesen meghatározni. Ez a hiány az európai összefogást már pusztán a napi valóság részének tekintô szemlélôket gátolja abban, hogy az integrációt ne egyszeri eseményként, statikus szellemben éljék meg, hanem fejlôdési folyamatként. Gondot okozhat abban, hogy tisztán lássuk az európai folyamatok sajátosságait, szükségszerûségeit, s persze az azokra okkal vagy éppen szükségtelenül rárakódott hordalékokat is. Látszólag túlhaladt az idô Jean Monnet-n. Ezt maga is érezve, 1975-ben feloszlatta Akcióbizottságát és véglegesen visszavonult. Csökkent kisugárzása, pedig még rengeteg idôszerû feladat foglalkoztatta. A már teljesültek mellett még nagyon sok elképzelése várt megvalósításra. Köztük olyanok is, amelyek napjainkban is továbbgondolásra, netalán végrehajtásra érdemesek. Európa egysége Az idôszerû gondolatok áttekintését 4 kezdhetjük az európai együttmûködés kérdésével, hiszen ez állt Monnet munkásságának középpontjában. Gondolkodását ugyanis meghatározta azon tény, hogy szerinte (is) Európa összefogásra ítéltetett. A második világháborút követôen földrészünk már nem egyszerûen elvesztette korábbi, a nemzetközi kapcsolatok irányítója szerepét, de egyértelmûen háttérbe is szorult a feltörekvô nagy-, majd szuperhatalmakkal szemben. Monnet is felismerte, hogy az új helyzetben kontinensünk államai és népei kizárólag egységbe tömörülve képesek érdekeiket ma úgy mondjuk globális szinten érvényesíteni, illetve problémáikat megoldani. Számára az európai egység nem valamiféle elvont politikai kategóriát, de nem is a hagyományos kormányközi párbeszédet jelentette, hanem egyfajta rendkívül konkrét és gyakorlatias, a tradicionális nemzeti kereteket lebontó összefonódást. Gondolkodásában a nemzeti elkülönülés Európa stagnálásával, az egyhelyben topogás vagy éppen hanyatlás bebetonozásával volt azonos értelmû. Szorgalmazta tehát, hogy Európa államai adják fel történelmileg már túlhaladott szuverenitás-nézeteiket, és fogadják el a nemzeti jelleg (ön)korlátozását. Politikai realitásérzékét azonban tükrözte, hogy hidat próbált verni a nemzeti függetlenséget féltôk és a jövôbeni követelmények közé, amikor kijelentette, hogy nincs különösebb értelme a szuverenitásról vitatkozni, hiszen az európai összefogás révén tulajdonképpen közös szuverenitást hozunk létre (Mowat, 59). Az európai egységnél idôzve nem kerülhetô meg annak bírálata, hogy Monnet szinte teljesen figyelmen kívül hagyott olyan, napjainkra determinánsnak bizonyult kér- 4 Terjedelmi okokból aligha törekedhetünk a monnet-i gondolatok teljességének érintésére, értékelésére. Csak egy-két, Európa fejlôdése tekintetében is fontos kérdés vizsgálatán keresztül igyekszünk igazolni Monnet idôszerûségét.

16 14 EURÓPAI TÜKÖR 2005/7 8 JÚLIUS-AUGUSZTUS déseket, mint például a nemzeti identitás európai identitás ellentmondásai. Miután nem volt teoretikus és nem is próbált meg ilyennek látszani, nem igen tüzelték fel a huszadik század ezzel kapcsolatos nagy politikai és filozófiai vitái. Megrekedt a szuverenitás problémájánál, s úgy vélte, hogy amennyiben annak ügyét rendezni lehet, minden más értékelésében másodlagos kérdés is megoldást nyer. Pedig az identitás-kérdés kezelése nélkül az Európai Egyesült Államok vagy bármely más európai entitás legfeljebb álom, vagy igen ingatag lábakon álló tákolmány lehetne. Monnet szemében persze Európa nem elsôdlegesen, s feltétlenül nem kizárólagosan a külvilággal megváltozott kapcsolatai miatt, hanem a kontinentális feszültségeinek enyhítése érdekében kényszerül(t) belsô összefogásra. Számára a földrész fejlôdésének egyik sarkalatos pontja éppen az volt, hogy Európa nemzetei egymástól ugyan politikailag elkülönülô, de mégiscsak összetartozó egységet alkotnak. Olyan egységet, amely indokolta és lehetôvé is teszi az együvé tartozást. 5 Sem a Montánunió létrejöttekor, sem még a rákövetkezô elsô évtizedekben nem okozott nagy identitás-traumát az összefogás kiszélesítése. Csak az integráció elmélyülésével és részben a keleti bôvítéssel vált érdemi, de egyben feszítô kérdéssé is az identitás és kulturális azonosság/azonosulás vagy elkülönülés. Kétségtelen, Monnet kevésbé érzékelte, hogy az európai egység nem egyszerûen a nemzeti szuverenitás feladását, hanem a mögött meghúzódó számos elem egyidejû rendezését igényli. Nem látta, hogy összhangot kell teremteni a nemzeti és az európai identitás gyakran csak látszólagos ellentmondásai között, és foglalkozni kell azon módszerekkel is, amelyek révén szerves egységbe illeszthetôek a nemzeti különbözôségek és európai azonosságok. Monnet, bár nem foglalkozott a nemzeti identitás problematikájával, többször elkanyarodik a nemzetállamok kialakulásának folyamatához, s veti azt egybe az európai integráció szükségszerû elôrehaladásával. Nem vizsgálja ugyan tudományos mélységében ezen faktorokat, de azt felismeri, hogy Európának fel kell adnia a nemzeti szuverenitás korábbi értelmezését, mert az szellemi és politikai fogságban tartja az államokat, és végül is elsorvasztja Európát (Monnet, ). A klasszikus szuverenitáshoz való kötôdést a legnagyobb akadálynak látja az államok együttmûködésének útjában, miután az presztízspolitikához vezet, s helyet teremt az ellentétek kiélezôdése számára. Állítja, hogy bármennyire is haladó volt a nemzeti önállóságra való törekvés a megelôzô évszázadokban, az európai ellentétek és nehézségek gyökerét a huszadik században is ebbôl eredeztethetjük (Monnet, 103 és 231). Bár nem vizsgálja konkrétan a szuverenitás kérdését, Monnet látja a nemzeti szuverenitás feladásával összefüggô nehézségeket, felfogja, hogy itt hosszabb idôszakon átívelô, ellentmondásoktól terhelt folyamatról van szó. A folyamat elindításához azonban miután elutasítja a nemzeti szuverenitás fenntartását sürgeti Európa szuverén egység formájában való megjelenítését. Ehhez, szerinte, apró 5 Érdemes felidézni Churchill es beszédeit, amelyekben Európa számára elengedhetetlennek tartotta a két nagy, egymást kiegészítô francia és német kultúrkör egyesítését. Persze, az es években, az EGK kibontakozása, és pláne az Európai Unió születése elôtt inkább az összekötô elemek kerültek kihangsúlyozásra, nem az egyéni jelleg. 6 A Monnet-ra utaló tanulmánybeli hivatkozásokban az Emlékiratok magyar kiadásának oldalszámai szerepelnek.

17 JEAN MONNET ÉS A 21. SZÁZAD 15 lépéseken keresztül, a tényleges (de facto) szolidaritás kibontakoztatásával lehet eljutni. Ez egyben olyan folyamat is, amelynek teljesítésével fokozatosan megszületik a föderáció. Aligha leplezhetjük itt a tudományos alapok hiányait azon gondolatában, melyben az európai egység kimunkálását a nemzetállami fejlôdéssel állítja szoros párhuzamba, s úgy véli, hogy hasonló keretek mentén, hasonló módszerek alkalmazásával jöhet majd létre Európa egysége is. 7 S végül aligha azonosulhatunk könynyedén azzal a nézetével, amely szerint félemberöltônyi idô elegendô lesz az európai egység tudati megvalósulásához. Kijelentését, miszerint mintegy negyedszázad szükséges ahhoz, hogy kitörlôdjék a nemzeti és emberi lelkekbôl a már régóta halott nemzetállami adottságok illúziója (Monnet, 500) a legutóbbi évtized eseményei, az euroszkepticizmus erôsödése, a fokozódó elidegenedés az EU-tól stb. cáfolják. Amennyiben túllépünk e gyengeségeken, akkor azért láthatjuk, hogy Monnet napjaink politikusainak többségével szemben feltétlenül megértette, hogy Európa békéje csak az egység mellett biztosítható, és csak az egyesült Európa képes felvenni a versenyt vetélytársaival: mindenekelôtt az USA-val, de más feltörekvô országokkal is. Még ha az as években az USA, (az akkori) Szovjetunió, de talán még az Egyesült Királyság is képes lehetett az önnön függetlenségét biztosító belsô környezetét kialakítani, Európa túlságosan kicsinek bizonyult ahhoz, hogy bôséget teremtsen polgárai számára (Monnet, 232). A monnet-i egységgondolat érlelôdése és be nem teljesülése Ne gondoljuk azt, hogy az európai egység monnet-i gondolata valamiféle hirtelen megvilágosodás eredménye lett volna. Ugyan már az elsô világháborúban szorgalmazta az antant tagjainak összefogását, de még csak a közvetlen gyôzelem érdekében. Az itt szerzett tapasztalatok viszont rádöbbentették a nemzetközi politikába belecsöppent fiatalembert, hogy a béke megnyerése is feltétlenül széles körû összefogást kíván meg. Monnet részt vesz a Nemzetek Szövetsége munkájának beindításában, de még itt sem látta meg a nemzeti szuverenitás feladásának szükségszerûségét, és a régi politikai keretek között is bízott a vérzivatarból tanuló politikusok józanságában. A Népszövetség kudarca sem eredményezte még önmagában azt a nagy megrázkódtatást az egyébként ekkor a világot járó és fôként pénzügyi területen mozgó Monnet számára, ami a majdani gondolatok és eszmék kimunkálására sarkallta volna. Az 1940-es brit-francia egységesülés terve, melyrôl visszaemlékezéseiben részletesen beszámol, még csak az adott körülmények által kikényszerített, jószerével nem is igen végiggondolt és kimunkált elképzelés volt. Az összefogással egybekapcsolódó nézetek érési folyamata a második világháború idôszakában gyorsult fel. Már az elsô években foglalkoztatja az európai egység kérdése (és ezen belül a német szénés acéltermelési kapacitások más nemzetek hasonló forrásaival való összevonásának 7 A nemzetállami és európai önállóság, illetve egység kialakulásának és fejlôdésének folyamatában a megmutatkozó azonosságok ellenére, aligha vitathatóan, alapvetôen eltérô feltételek közepette végbemenô, eltérô végcélú és eredményû társadalmi-politikai mozgásokról van szó.

18 16 EURÓPAI TÜKÖR 2005/7 8 JÚLIUS-AUGUSZTUS gondolata), s ennek keretében a szuverenitás korlátozása is (Monnet, 232). Ezen elképzeléssel a háborút követôen is szorgalmazta, s már a Marshall-terv idején igyekezett felhívni a francia kormányok figyelmét arra, hogy a nemzeti önállóság korlátlan fenntartása akadályozza a valódi európai összefogást (Monnet, ). Nézeteit belsô feljegyzések formájában teszi le a politikusok asztalára, de maga nem vesz részt sem a széles körû szellemi vitákban, sem a kor politikai csatározásaiban. Pedig az 1940-es évek második felében számtalan kísérlet történt az európai államközi kapcsolatok új alapokra helyezésére. Noha szinte az összes nyugat-európai országban a háború elôtti, hagyományos államközi viszonyok és belsô társadalmi-politikai struktúrák helyreállítására törekvô erôk kerültek ismét hatalomra, ezzel együtt szinte mindenütt föderalista 8 szervezôdések sora jött létre. Azok tevékenysége nem kerülte el Monnet figyelmét, de úgy érezte, hogy ezek a próbálkozások a szavakon túl az európai összefogást tettekkel alig segítik. Követte az májusi az Európa Tanács megszületéséhez vezetô Hágai Konferencia 9 történéseit is, de annak munkája és eredményei is csak fenntartásait erôsítették meg (Monnet, ) fordulóján azonban, amikor Franciaország és annak kormánya a számára kedvezôtlen nemzetközi és diplomáciai környezetben lépéskényszerbe került a német-kérdésben, Monnet elérkezettnek látta az idôt a cselekvésre. Ekkor született meg az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), azaz a Montánunió gondolata. Nemcsak megfogalmazza javaslatát, de az annak elfogadását követô tárgyalásokon a francia küldöttség vezetôjeként meghatározó szerepet is vállalt az ESZAK tartalmi és formai kidolgozásában. Majd a Montánunió meghatározó szervének, az ún. Fôhatóságnak elsô elnökeként az alapító szerzôdés végrehajtása, illetve az összefogás mind teljesebb kibontakoztatása foglalkoztatta. 10 A Fôhatóság elnöki posztjáról való távozását követen pedig teljes figyelmét az általa elkerülhetetlennek tekintett Európai Egyesült Államok megvalósításának szentelte. Érdekes, hogy az egyik oldalon igen pontosan nevet adott a létrehozni kívánt politikai formációnak, s ezzel még ha nem is vont egyértelmû párhuzamot Észak- Amerika és Európa közé, mégis sejtetni engedte a fejlôdés általa feltételezett, és egyben várt irányát, míg a másikon szinte semmit sem szólt ennek tartalmáról. Mint januárjában Churchill elnökletével létrejött a brit többpárti Egyesült Európa Bizottság (United Europe Committee). Ugyanezen év júliusában a francia nemzetgyûlés elnökének irányításával megalakult az Egyesült Európa Francia Bizottsága (Comité français pour l Europe unie), majd az idôközben szervezôdött belga és holland partnerszervezetekkel karöltve felállt a tevékenységüket koordináló Európai Egységmozgalmak Nemzetközi Bizottsága (International Committee of Movements for European Unity). Az említetteken kívül tucatnyi hasonló, az európai föderalizmust pártoló csoport született, amelyek mindegyike újszerûen közelített a földrész államközi kapcsolatainak kérdéséhez és szorgalmazta a korábbiaknál szorosabb együttmûködést. E tényen túltekintve azonban azt is látnunk kell, hogy e csoportok nézetei, törekvései között tekintélyes különbségek voltak. 9 A Hágai (vagy más néven Európa) Konferencia ugyancsak kissé elfeledett eseményeirôl találunk részletes összefoglalót a Keesing s Contemporary Archives oldalain. 10 Itt figyelmet érdemel, hogy miközben megint ô volt az egyik szülôatyja az Európai Védelmi Közösségtervnek, személyesen távol maradt az e kérdésben folyó tárgyalásoktól. Követi az eseményeket, s mint emlékirataiban részletezi ezt, igyekszik javaslataival, bírálataival elômozdítani annak munkáját, de figyelmét ekkor mégis a Montánunió mûködése köti le.

19 JEAN MONNET ÉS A 21. SZÁZAD 17 jeleztük már, nem látta fenntarthatónak a nemzetállamok változatlan formában történô fennmaradását. Ugyanakkor az adott idôszakot tekintve talán helyeselhetô módon megkerülte annak taglalását, hogy mit értsünk föderáció, unió, vagy az Európai Egyesült Államok fogalma alatt. Az bizonyos, hogy számára Amerika egyfajta példakép volt. Szinte minden tekintetben: fiatalosságában, rugalmasságában, általában vitalitásában, alkalmazkodóképességében, amelyhez demokratikus rendszerével egyetemben határozott döntéshozatali mechanizmusok járulnak. De egységével, belsô kohéziójával is példával szolgált. Monnet gondolatainak tisztázatlansága ellenére egy dolgot világosan láthatunk: a föderáció létrehozatala, azzal együtt a szuverenitás mérséklése, visszaszorítása, majd feladása nem önmagában való cél. Pusztán egy eszköz az emberek, népek egyesítésére. Monnet könyvének híressé vált mottójában az emberekrôl (homme) beszél, s így legfeljebb áttételesen érthetjük e fogalom alatt az európai népeket és/vagy nemzeteket. Az viszont egyértelmûen kifejezést nyer, hogy a nemzeti határoknak, s így az elkülönülésnek véget kell érnie. Közvetlen személyes tapasztalatai arra tanították Monnet-t, hogy a határok nem annyira a földrajzi-fizikai, mint inkább a szellemi elkülönülésben öltenek testet, és akadályozzák mind a megértést, mind az azzal összeköthetô együttes cselekvést. Hogy az összefogást és megértést Monnet nem annyira nemzetek, mint inkább az eltérô politikai kategóriát jelentô népek között kívánta elérni, azt az 1940-es francia-brit unióra vonatkozó javaslata is kifejezi. Ott is népekrôl (peoples) szól, nem pedig országokról vagy államokról. Képviseli azt a nézetet, hogy amennyiben a népek között nem sikerül tényleges kötôdést kialakítani, akkor szolidaritás, és az önös érdekeken felülemelkedô együttmûködés hiányában lehetetlen összekovácsolni a szövetségeseket (Monnet, 82), az egység hiánya pedig majd a fokozatos hanyatlást idézi elô. Ezen túlmenôen Monnet nem vállalta fel annak elemzését, hogy az USA-tól alapvetôen eltérô hátterû Európában miként látta áthidalhatónak azokat a nehézségeket, amelyek az egységesülés útjában állhattak. Az általa képviselt gyakorlati alapelvekbôl kiindulva azt feltételezhetjük, hogy úgy gondolta, tûzze Európa konkrét formában napirendre e kérdést, s majd az élet magával hozza annak megoldását is. A francia-brit uniós felvetésnél, majd a szén- és acélközösségi javaslatnál is a legfontosabbnak az elindulást tartotta. Bízott abban, hogy a központi kérdés(ek)ben való egyetértést követôen az érdekeltek józansága és jóakarata átlendít a nehézségeken. S az ESZAK igazolta is, hiszen amint a közösségi gépezet beindult, azt nem lehetett leállítani. Az Európai Egyesült Államok persze nem jött létre, s a fejlôdési folyamat korántsem minden területen eredményezte a monnet-i gondolatok teljesülését. A Montánunió atyja még megélhette az Európai Gazdasági Közösség megszületését, s az Euratom létrejöttét, melyet oly nagy elánnal szorgalmazott. Kétségtelen, utóbbinak talán nagyobb jelentôséget tulajdonított, mint amennyit az bizonyítani tudott, míg az elôbbi tekintetében több fenntartást jelzett, mint amennyi utólag bebizonyosodott. Felszínes megközelítéssel állíthatnánk azt, hogy a Közös Piaccal szembeni fenntartásai alaptalannak mutatkoztak. Az EGK alapvetôen sikeresen oldotta meg az alapító Hatok szerves összekapcsolását, s vezetett a kapcsolatok elszakíthatatlansá-

20 18 EURÓPAI TÜKÖR 2005/7 8 JÚLIUS-AUGUSZTUS gához. Ugyanakkor a Közös Piac éppen azon a területen jelentett visszalépést, amelyet Monnet az ESZAK-nál, de általában az európai összefogásban is determinánsnak tekintett, s amelynek formálását összességében maga sikeresen védelmezte. Az intézményi és döntéshozatali rendszerrôl, s ezzel összefüggésben a szuverenitás átruházásáról van szó, melyek terén olyan korlátozásokra, visszalépésekre került sor, amelyek mind a mai napig meghatározzák az integráció fejlôdését. 11 Tehát, miközben az európai összefogás az elmúlt fél évszázadban csak nagyon kevesek számára elôrelátott módon hatalmas fejlôdésen ment keresztül, a Monnet által szorgalmazott egység nem jött létre. S bár az integráció folyamatosan elmélyült, mind több területen vált az együttmûködés közösségi jellegûvé, mégis a nemzetállami lét és a nemzeti érdekek védelme tekinthetô mindmáig a meghatározónak. Többek között azért is, mert az elôrehaladással párhuzamosan mind erôteljesebbé vált az európai egységesüléssel szembeni ellenállás is. Maga Monnet is megjegyezte, hogy amint erôsödik a változások szükségessége, igénye, úgy fokozódik az azzal szembeni fellépés is. Úgy véljük, hogy ez (is) érvényes megállapítása maradt, hiszen miközben napjainkban is növekszik a kontinentális szintû összefogás iránti igény, s mondjuk ki, annak szükségessége, úgy határolódnak el nyilvánosan mind erôteljesebben a kormányok is a nemzetállami szuverenitás további mérséklésétôl. Az egyik oldalon nagyon kevesen vállalnak fel nyílt opponálást, sôt, kötelezik el magukat az integráció további kibontakoztatása mellett. Amikor azonban lehetôség nyílik a továbblépésre, visszahôkölnek, megijednek. Nem annyira az összefogástól, mint szavazóiktól. Pedig érdemes volna visszaidézni Jean Monnet megállapítását: az öszszefogás folyamata már nem állítható le, és ha nem az európai államok szervezik meg saját jövôjüket, akkor egy nagyobb, irányíthatatlan erô teszi meg ezt helyettük (Monnet, 524). Az európai egységesülés folyamata aligha állítható le, de nem mellékes, hogy miként halad tovább. Monnet életmûvének egyik kiemelkedô eleme az Európai Egyesült Államok Akcióbizottsága volt. Az Akcióbizottság páratlan sajátosságának tekinthetô, hogy fennállása alatt ( között) informális jelleggel, de összekapcsolta az összefogásra vállalkozó európai államok együttmûködés iránt elkötelezett politikusainak krémjét. S ez a krém, legyen bár kormányzati vagy ellenzéki pozícióban, de hajlandó volt együtt lépni Monnet-val. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy bármely kormányzati pozícióban lévô akcióbizottsági tag meghasonult volna Jean Monnet kedvéért, és a hivatalos nemzeti politikai vonallal szembeni álláspontot foga- 11 Bár e kérdéskörhöz még visszatérünk e dolgozatban, itt is érdemes arra utalni, hogy az Európai Szénés Acélközösségtôl eltérôen, ahol a nemzetek feletti Fôhatóság rendelkezett a legfôbb döntéshozatali és jogalkotó képességgel, az EGK esetében a tagállamok kezébe került vissza a döntéshozatal. Tehát az ESZAK-hoz képest a közösségi érdekérvényesítést mérséklô módon súlyeltolódás következett be a közösségi intézmények között a (miniszteri) Tanács javára, s mindez a korábbiaknál szûkebb keretek közé szorította az integrációs, más néven közösségi együttmûködést. Így az eredeti monneti elgondolásokkal szemben az európai (tagállami) kormányok lettek a döntéshozatal letéteményesei, lényegében kizárva azt, hogy a létrejött közösségekben, majd Európai Unióban a nemzeti érdekek képviseletére és érvényesítésére való törekvés valóban egyértelmûen az európai célok követése mögé szoruljon vissza.