KERÉKPÁROS ZARÁNDOKLAT LOURDES-BA július 6. augusztus 1.

Átírás

1 KERÉKPÁROS ZARÁNDOKLAT LOURDES-BA július 6. augusztus július 3., kedd Gabi: Az úgy kezdődött, hogy Hát az úgy kezdődött, hogy Karesz bá -nak (újabban így nevezi magát, régen csak Karesz volt. Gondolom, az 50 évére céloz, de nekem elhihetitek, nem látni rajta 1-2 napot simán letagadhatna) volt egy fogadalma. A fogadalom tárgyát sajnos nem árulhatom el egyelőre mert azzal lelőném a poént, hogy miért is akarunk kerekezni cirka 2000 km-t. De ígérem, az út és a blog végén mindenre fény derül. (Utálom ezeket a bulváros megfogalmazásokat.) Szóval egy egyházközségi bál alkalmával futottam össze Karesz bá -val, aki hadműveletet szervezett Lourdes meghódítására előre eltervelt aljas szándékkal. (Erről, mint írtam, majd csak a végén szólok). Már társa is volt ekkor az útra, András, akivel 2010-ben elkerekeztek Csíksomlyóra a búcsúba. (Szerintem csak bemelegítettek.) Ám Karesz bá fondorlatos módon elejtett egy félmondatot, miszerint jobb hárman menni, mint ketten. Itt jött az a rész, amikor rajtam keresztül, erőszakkal szót kért Maligán elvtárs, és azt mondta, miért ne lennék én a harmadik. Aztán később már azt gondoltam, hogy ekkora őrültséget nem csináltam azóta, hogy mezítláb kirúgtam az előszoba ablakát, mert a nővérem bezárt a lakásba, és különben is rám fér egy kis kihívás. (A multik óta ezt a szót is utálom.) De az igaz, hogy idővel az ember hajlamos eltunyulni, amit persze nehezen vesz tudomásul. Trenírozás gyanánt elmentem a február 18-ai megbeszélésre; lesz, ami lesz. Ott mindhárman kinyilvánítottuk akaratunkat arra vonatkozóan, hogy elzarándokolunk brinyiglin Lourdes-ba. De mivel onnan már csak 150 km az Atlanti-óceán, miért ne mennénk odáig? Szóval a cél Bayonne lett. Voltak terveink útvonalra, szponzorációra, arculatra, meg minden másra, de persze a végére minden felborult. A legfájóbb, hogy András kb. 1 hónapja lemondta a részvételt, mert az élet nagy rendező, és meg tudja kavarni a dolgokat. Maradtunk tehát ketten. Később folytatom Karesz bá : Három nap és indulás! Sűrűsödnek a teendők. Egy nagy feladat megoldva, elkészült a blog! A következő feladat: elküldeni a blog címét a barátoknak, mire indulunk, mindenki megbarátkozhasson a kezelésével. Ma megjött a bicajos cipőm, forradalmi '48-as. Megpróbáltam, nem töri a lábam. És megjött az állítható kormányszár is. Gabi beadta a bicaját átvizsgálásra, és neki is úton van már az SPD-cipője és a hozzá tartozó pedál. Ma a szálláskérő leveleinkben is előrehaladtunk, az olasz fordításon kívül minden kész: francia, szlovén, angol nyelven készen vagyunk. Holnap az aláíratást kell előremozdítanom. És lezárni a munkahelyi feladatokból a zömét. Gondolom, az út végére én ledobok pár kilót július 4., szerda Karesz bá : Ma délelőtt ismét ügyintézés telefonon, szálláskérő támogató levelek intézése Szombathelyen. Holnapra talán kész lesz az olasz fordítás is. Ma ismét meleg volt, vettem 3 naptejet. Beszéltünk Gabival telefonon, ő is érezte a hőséget, ő is vett naptejet. Holnap reggel megszerelik Lentiben az SPD-pedálokat meg a kormányszárat. Pakolnom kellene, meg dolgozni is még, de fáradt vagyok; majd holnap. Furcsa, hogy 2 nap múlva már úton leszünk. Ma megbeszéltük, hogy péntek reggel 6-kor találkozunk Tornyiban, aztán indulunk is. 1

2 2012. július 6., péntek Gabi: Ma reggel minden jól kezdődött. Tornyiszentmiklóson találkoztunk Karesszal. A biciklije úgy meg volt pakolva, mintha a 14. kozák lovasezred teljes ellátmányát hozta volna magával a zabbal együtt. Kezdtem megijedni, hogy nem is Nyugat-Franciaország, hanem valamelyik polinéz szigetre változtatta meg a végcélt. Szabályosan szégyelltem magam, amiért én kvázi csak ilyen kevés pakkot hoztam. A másik lényeges momentum a lovainkra szerelt SPD-pedálokkal történő ismerkedés volt. (A kerékpárok anatómiáját kevéssé ismerők számára hadd írjam le, hogy az SPD-pedál-cipő együttes (régi slágerük: a Taknyolj velem egy jó nagyot, nagyon ismert biciklis berkekben) fix kapcsolatot biztosít az erőforrás (ember lába) és a hajtott oldal (bicikli) között, ami nagyban segíti az erőelosztást a két láb között. Használatának egyik jellegzetessége, hogy csak jól begyakorolt mozdulattal lehet bele, illetve belőle kilépni. Erre minden létező fórumon felhívják az ember figyelmét, de az ezzel lehet igazán nagyot esni mondat hallatán mindenkinek valamiféle, tornából felmentett nyamvadt alak sejlik fel lelki szemei előtt, aki még arra sem képes, hogy átessen a ló másik oldalára. Hát persze, hogy az ilyen pereccel egy-kettőt. De hát én? Hát megoldottam én ennél meredekebb dolgokat is! Például, amikor a hegyi búcsúban íjászkodtam. Ott is minden ment simán, leszámítva azt a férfitenyérnyi kék-lila-zöld foltot, amit a (k)íncsapások okoztak az alkaromon, amire megtanultam, hogy ami nem megy, azt nem muszáj erőltetni. De itt a gyakorlat feladására nem volt lehetőség, úgyhogy a mozdulat begyakorlására körülbelül 14,2 ±0,8 másodperc állt rendelkezésre, mert csak eddig volt hajlandó a bájsziköl hajtás nélkül gurulni. Speciel én egy öreg nyárfa (de lehet, hogy hárs volt, ha jobban visszaemlékszem a levelek erezetének mintájára) törzsének támaszkodva vettem fel a rajtpozíciómat. A cipő bepattintása pillanatok alatt megvolt, ha nem számolom azt 4-5 percet, amit azzal töltöttem, hogy lukra találjak a talpára erősített fémdarabbal. De aztán gurultunk, és próbálgattuk a kipattintást is SPD-módra, majd önbizalommal telve nyugtáztuk, hogy megy ez nekünk, nem lesz gáz. Szédítő tempót diktáltunk az elején és sitty-sutty már Lendván is voltunk. Lazán csorogtunk az első szemafor felé egymás mellett, nehogy egy pofátlan autós beszúrjon elénk megszerezve előlünk a pole pozíciót. Nem is értem, miért nem tetszett ez a mögöttünk érkezőnek, aki megunva a velünk folytatott taktikai harcot, ráfeküdt a dudára. Erre nekünk a lehúzódik, kipattint, megfékez, lábletesz cselekménysort kellett volna végrehajtani, de annyira meglepődtünk a szlovén sporttárs faragatlan és durva manőverén, hogy a cselekménysor első két elemét kihagytuk, az utolsót meg fizikailag képtelenek voltunk megvalósítani. Így hát maradt az állóra fékezés; és mivel ez a hülye bicikli tudja a fizikát, a következő pillanatban már pereceltünk is egy jó nagyot. Ezután már próbálkoztunk tudatosan kilépni a pedálból, mielőtt kritikus ponthoz, vagy forgalomba értünk. Ez többé-kevésbé sikerült is, legalábbis ezt a napot már megúsztuk esés nélkül. Lendva után megálltunk egy benzinkútnál, ahol meglátva magamat az üvegkirakatban szörnyülködve vettem tudomásul, hogy ihajzöld biciklis pólómban és fekete biciklis nadrágomban amitől olyan érzésem volt, mintha egy nyereg lett volna állandóan alattam nem úgy festek, mint Lance Armstrong, hanem mint egy Michelin-baba Ez azért nagy csalódás volt. Eszembe jutottak Anikó szavai, hogy ha az ember elmegy biciklizni, miért kell úgy kinéznie, mint egy idióta?. Kösz. A következő fontosabb állomás Ljutomer, ahol találkoztunk egy cseh sráccal, aki Szalonikiből jött egyedül, és hazafelé tartott. Aztán egy másik, Nagyvázsonyból tartott Spanyolországba, amire öszsze-vissza 6 napja volt, mert addig tartották fent neki az elvállalt munkát. Azért jó volt látni, hogy rajtunk kívül is kószál egy-két őrült az utakon. Karesz bá : Lendván ránk dudált egy autó, Gabi jobbra dőlt én meg balra, jó a pedál, csak meg kell szokni, hogy hirtelen nem tudod kivenni belőle a lábad. Nem lett semmi bajunk szerencsére, jót nevettünk magunkon. 11-kor leálltunk pihenni, baromi meleg volt. Előtte ültettem egy erdőben ka- 2

3 kifát. Aztán bementünk a hegyekbe. Elborzasztó volt, milyen lassan haladtunk csak. Délután Ptuj után alig találtuk meg a jó irányt, 2 órát keveregtünk Ptuj körül. Ptujska Gora volt a cél, de nem értük el. Előtte egy faluval megpróbáltuk a püspöki ajánlást, 1 órát vártunk a papra, soroztunk, aztán megjött a plébános, működött a papír, kifizette a sörözésünk, meghívott vacsira, és volt alvási helyünk is július 7., szombat Karesz bá : 5-kor keltünk, 1 órát pakoltunk, ez normális még, az út elején vagyunk. Jöttünk kb. 20 km-t, eltört a hátsó kerekemen 2 küllő. Tegnap le kellet ugratnom a járdáról, mert nem álltak félre, akkor is eltört valószínű kettő. De a maival már nem lehetett továbbhaladni. Lepakoltunk egy benzinkútnál, Gabi elment Slovenska Bisztricába, kb. 10 km, venni nekem küllőket. Amikor elment, kiszereltem a kereket, láttam, hogy a belső oldaliak törtek, csak szakszervizben lehet cserélni, mert le kell venni a lánckerekeket. Most jól jött vonna, ha tudom Gabi telefonszámát. Zolcsit próbáltam felhívni, neki meg a régi telefonszáma volt felírva, Kri pedig szokás szerint nem vette fel. A benzinkutas segített, bepakoltuk a cuccainkat egy konténerbe, a bicajt meg kint hagytuk hátsó kerék nélkül, és elmentünk kocsival Slovenska Bistricába, ahol az utcán találkoztunk Gabival, már visszafelé tartott. A szervizben a szaki mondta, hogy a többi küllő is elég bizonytalan. Kiszámoltuk, megegyezett, ha újra küllőzi, vagy veszek egy új abroncsot, hát vettem. Szegény Gabi 2-szer elesett, de nem lett baja, elvesztette a sisak alóli fejfedőjét. Amikor visszaértünk, összeszereltük a bicajt, felmálháztunk, és jöttünk tovább kb. 20 km-t. Egy fiú segített az útirányban, aztán meghívott egy sörre, a háza egy dombon van. Itt meg én estem egy hatalmasat, nem oldott ki a bal oldali pedálom. A srác most megmutatta az utat az olasz határig, hozott kaját, sört, és megengedte, hogy megírjam a blogot a gépéről. Nemsokára megyünk tovább. A bal könyököm fáj, de nem dagadt be, kajálunk és megyünk tovább, a mai cél: elérjünk Ljubjanához minél közelebb július 8., vasárnap Karesz bá : Itthon ülök a nagyszobában Lovásziban, és bekötött karral írom ezt a szomorú bejegyzést. Mi vezetett ide? Tegnap a Loce-ben történt esésem sajnos súlyosabb volt, mint gondoltuk elsőre. Amikor a kajálás és a blog írás után elindultunk, éreztem, hogy fáj, de a Flektor-tapasz tette a dolgát. Ami utat a házigazdánk javasolt, gyönyörű volt, de iszonyú parttal kezdődött, 2 órát toltuk felfelé a bicajokat. Fogalmunk sem volt, jó irányba tartunk-e, mert útjelző semelyik keresztezésben sem volt. Amikor végleg elbizonytalanodtunk, hogy merre menjünk tovább, akkor mindig küldött egy embert valami jó tündér; érdekes módon mindenki más km-t mondott még Celjéig. A szórás: 7 km, majd 2 km gurulás után 30 km. Közben a kezem elkezdett fájni, nem tudtam vele megtartani a kormányt. A végén már felülni se tudtam, mert minden feszítésre rendkívüli fájdalom volt a válasz, alig tudtam vele fogni, forgatni meg semmit, az első féket is alig tudtam húzni. Lefeküdtem az út szélére, és boszszankodtam, miért tettem tönkre az utunkat azzal a benga elesésemmel. Törtem a fejem a megoldáson, de egyre csak azt éreztem, hogy ez nem fog így menni. Gabi is látta rajtam a töprengést, neki is rossz lehetett, hiszen addig mindent oly sikeresen és szerencsésen megoldottunk együtt. Aztán szomorúan, de megmondtam, hogy nem megy nekem most tovább, hívjuk fel a nejem, kérjünk mentést. Ildikó éppen hegyi búcsún volt, nagyon megijedt, mondta, hogy összeszedi Zolcsit a strandról, és indulnak. Mi addig megcéloztuk Celjét. Leeresztettük nyergemet a legalsó állásba, 3

4 hogy leérjen a lábam, meg a felüléskor se kelljen felvennem a földről. Menet közben kigondoltuk, hogy az autópályához legközelebb találkozunk Ildikóval. Az autópálya fölött elgurulva legnagyobb meglepetésünkre egy MOL-kutat vettünk észre. Pont jó lesz! Beültünk a bisztróba, Gabi megküldte Zolcsinak SMS-ben, hol vagyunk, és kb. másfél óra múlva ott is voltak értünk. Közben Gabi is értesítette a nejét, mi a helyzet, hogy átmenetileg felfüggesztjük az utat. Megbeszéltük, mit kell a folytatásban másként csinálni, a pakkal és a technikai felszereléssel kapcsolatban. Hazafelé a kocsiban megcsináltuk a videó-összefoglalót is. Itthon lefürödtem, szóltam a klubvezetőnknek (Markotán Ildinek, aki a kórházban dolgozik), hogy készülődhet, ismét a sürgősségire kell kísérnie. Az utóbbi időben a klubunkban ez a fő tevékenysége. Elvittük haza Gabit, engem meg eldobtak Kanizsára a kórházba. Megforgatta egy doktornő a kezem a sürgősségin, elküldött röntgenre, szerencsére nem tört el, csak csúnyán megzúzódott. A kórház után kiváltottuk a javasolt kenőcsöt, hazajöttünk, és bekentük a könyököm. Éjjel nagyon fájt, alig aludtam. Reggel beborogattam, meg jégzselét raktam rá, és bizakodom, hogy mihamarabb rendbe jön. Szeretnénk folytatni az utat. Az SPD-pedálról pedig annyit, hogy nagyon jó, de a bal pedálnál ezután csak sima pedálom lesz. Mindkét esésemkor balra dőltem, be az út felé, ami nagyon veszélyes. Most más lehetőségem nincs, mint értesíteni Sziszit, meg a főnökömet, Ivánt, hogy mi történt. Ha jobban lesz a karom, folytatjuk! Majd a mai nap teszek fel még képeket július 9., hétfő Karesz bá : Ma reggeltől egy dolgom volt: torna, jégzselézés, utána langyos-vizes áztatás, lóbalzsamozás. Aztán kezdődött elölről. A lóbalzsam baromira éget, de valamit biztosan dolgozik, mert minden lóbalzsamozás után elaludtam. A kezem elkezdett alul foltosodni, most szép piros, később majd lila lesz, meg zöld. Délután beszéltem Gabival, ha így javul a kezem, csütörtökön újra el tudunk indulni. Nekiláttam lecsökkenteni a csomagom súlyát. Átrendeztem mindent, kitettem a sátrat és a főzőfelszerelést is. Kb. 6 kg-ot tudtam csökkenteni. A 26"-os bicajról átszereltem az állítható kormányszárat, a nyerget, a visszapillantót, az első csomagtartót a 28"-osra. Az SPD-pedálokat is leszereltem, és visszaraktam az eredeti pedálokat. Gondolkodtam, hogy a jobb SPD-t felszerelem a 28"-osra, de ha megint eltanyáznék miatta, az már csúcshülyeség lenne. A cipőről is leszereltem az SPD csatlakozókat. Egykezesen nem volt egyszerű a mai szerelés július 13., péntek Gabi: Szóval ma ott folytattuk, ahol a múlt héten abbahagytuk. Celje mellett Dramlje volt a startpont. 8 km után, Celjében már Karesznak defektet szereltünk, aztán le kellett küzdenünk egy elég komoly emelkedőt, így értünk Trojaneba. A fánkmániásoknak biztosan beindult a nyálelválasztásuk erre a szóra, nekem speciel levegőre volt szükségem, nem fánkra, úgyhogy ez az élvezet kimaradt. Innen viszont majdnem végig gurultunk és Domzaleban volt a napi végállomás. A megtett út 75 km. Nem is rossz ahhoz képest, hogy csak fél napot (8 órát) mentünk. Az összesen megtett út: 230 km. Az éjszakát megint hittanteremben töltöttük: Karesz a földön, nekem jutott egy heverő. A mosdó a kerettyei tornateremére emlékeztetett, leszámítva, hogy nem volt zuhanyzó, amit azért hiányoltam. Vacsorára megittunk 3 sört, meg egy utcai árustól vettünk csevapot, aztán alvás. Reggel 5-kor csörgött az ébresztő, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Fél 7-kor nekivágtunk a mai távnak. Ljubjanán már túlvagyunk, ahol az operaház előtt megint sikerült néhány mg-ot csökkenteni a menet- 4

5 súlyomon azzal, hogy egy balos borulással (SPD-forever) némi bőrt és vért hagytam hátra az aszfalton. Karesz bá : Ma, péntek 13-a volt, mégis újra elindultunk. Reggel bepakoltam, a bicajt fel a tetőtartóra. Nem mertem próbakört menni, nem akartam magam stresszelni, hogy nem megy. Menni kell. Elmentem Gabiért Bázakerettyére, aztán Lentiben vettem tartalékbelsőket és fékpofákat, felfújtuk a gumijainkat a MOL-benzinkúton. Ildikót felvettük Lovásziban, aztán irány az a MOL-kút Celje előtt, ahol a múlt szombaton kiszálltunk a túrából. Lemálházás, felpakolás a bicókra. Ildikó elindult Ausztriába Katához, mi meg elindultunk az utunkon. Celjében defektet kaptam egy Petrolkút előtt. 35 perc alatt megcsináltuk. Celjében már sokat segített a GPS. Aztán Celje után jöttek újra a hegyek, de nem toltuk, felhajtottunk rajta izomból. A kezem közben már Celje előtt megfájdult, mert nagyot rántott rajta a váltó, be is kellett vennem egy fájdalomcsillapítót. A hágón megálltunk a híres fánkos helyen, aminek a neve nem jut eszembe. Kajáltunk, megittunk 1 liter ásványvizet, aztán jött egy 15 km-es gurulás. Domzsálét kb kor értük el. Megkerestük a katolikus papot, aki elolvasta a püspöki ajánlásunk, azt mondta: Dobro. És volt szállásunk a templom melletti hittanteremben. Elnézést kért, hogy kaját nem tud adni, de közös fényképet szeretett volna rólunk készíteni. Aláírattuk vele is a magyar zászlót; ezt az írhatja alá, aki segíti az utunkat. Bementünk este a városba, megvacsiztunk, aztán kor lefeküdtünk július 14., szombat Gabi: Túl vagyunk a vrhnikai hágón, de nem is az volt a legrosszabb, hanem a Postojna előtti. Egyrészt mert már fáradtak voltunk, másrészt nagyon durva, hajtűkanyaros rész. A motorosokat külön figyelmeztetik, hogy melyik kanyarban dönthetik be a motort és melyikben nem. Az autósokat meg arra figyelmeztetik, hogy melyik kanyarban várható csúszó motoros! (Nem is emlékszem olyan kanyarra, ami nem volt megjelölve ) A legdurvább az volt, amikor az utolsó táblán egy bedőlő motoros és 3 kereszt volt. Szóval, ha bedöntöd, meghalsz. Így egyszerűen. Na de nagy nehezen túljutottunk rajta. Aztán Vipavában aludtunk egy szokásos hittanteremben, ahol megint csak egy kis kézmosó volt. (A honvédségnél volt zuhanyzó, de nem volt meleg víz, itt meg mindenhol van meleg víz, de nem lehet zuhanyozni.) Karesz bá : Elég korán, 5-kor keltünk. Fürdés a lány WC mosdótáljánál cserkészien. Fél 7-kor indultunk, 2 óra alatt átjöttünk Ljubjanán. Ez volt az utolsó főváros, amit kereszteztünk. Aztán 10 km tekerés után megreggeliztünk: 1 nagy májkrémet pogácsákkal, meg szendvicset. Tekerés tovább egyenletesen felfelé egészen Vhrnikáig. Itt megálltunk egy kávézónál, innen írom a blogot. Most jönnek a durva hegyek, délután 3-ig szeretnénk elérni a postojnai jeges barlangig, de ha sokan lesznek, nem megyünk be. Ma 98 km-t terveztünk. Valahol Posztojna és a határ között szeretnénk aludni, holnap pedig elérni az Adriát és átlépni Olaszországba. Valahol a vhriniki hágó előtt írtam az utolsó bejegyzést egy kávézóból. Utána nagyon durva volt a hágó. Találkoztunk egy svájci biciklis lánnyal, aki megkínált barackkal bennünket, jó elbeszélgettünk, aztán mentünk tovább. Logatecben már nagyon kivoltam, nagy ellenszél is nehezítette a dolgunk. Megálltunk vásárolni vizeket, meg ettünk. Utána még durvább szerpentin jött, Posztojna előtt már tényleg az erőm végét jártam. Posztojnán megálltunk fagyizni. 4 km-t bírtam is tekerni. Gondoltam, itt a vég. De csak erőt vettem magamon, Gabi is mondta, ne csüggedjek, nyomjuk csak. Aztán felértünk a hágóra, ott leintettünk egy motorost, hogy jó helyen járunk-e, mert a GPS nem jelezte, hogy hol vagyunk éppen. A motoros megállt, és egy nagyot esett a BMW-vel. Nagyon sajnáltuk; öreg papa volt, de nagyon aranyos és jószándékú. Mondta, hogy jó helyen vagyunk, csak vigyázzunk, mert nagy lejtő jön. 16 km-t mentünk lefelé, végig satu fékkel elől-hátul, alig maradt fékpofám. Leértünk a völgybe, és hamarosan elértük a napi célt, Vipavát. 5

6 Nehezen lett szállásunk. A pap, akihez a mise után elkísértek, elsőre elég elutasító volt; elolvasta a levelet, aztán megkérdezte, mit akarunk? Mondtam szállást. Elkérte a levelet újra, bement és felolvasta valakinek, gondoltam, a káplánjának. Jókat vidultak, hallottam, esznek. Na, erről ennyit. Éhes és nyűgös voltam, be se engedtek, kint a folyosón álldogáltam. Aztán kijött a pap, mondta, hogy befejeznék a vacsorát, addig várjak kívül. Na, ekkor elgondolkodtam, hol bújt el a katolikus eszme itt. Kint tébláboltam, őriztem a bicajokat, Gabi elment felderítőbe, hol ihatjuk meg a gyógy -sörünk. Aztán fél óra múlva kijött a pap, meg egy másik. Majd elájultam, amikor bemutatkozott, a koperi püspök volt. Kicsit beszélgettünk vele, de sietnie kellett, aztán behívtak. Kaptunk vacsorát, meg megmutatták szállásunkat a plébánia melletti hittanteremben. Fél órára még kimentünk a városba, a pap bácsi megmutatta a Vipava forrásait, aztán egy kocsmában legurítottuk a 2 gyógy -sörünket, visszamentünk és aludtunk július 15., vasárnap Gabi: Reggel indultunk Nova Goriza felé. Olyan oldalszélben mentünk, hogy izomból rá kellett dőlni, és veszettül tekerni. Ez kb. 8 km hosszan tartott, utána szerencsére elfordultunk, és majdnem hátba kaptuk a szelet. Goriziánál ünnepélyes határátlépés következett (nem volt fogadóbizottság, amit egy kicsit nehezményeztem). Aztán kihasználva az olasz síkság adta lehetőséget az út során először futottunk 100 km felett: 107 lett a vége. Portogruaroban szálltunk meg egy motelben, mert a zuhany már nagyon hiányzott. Karesz bá : Reggel fáradtan ébredtem, összepakolás, lassan megtanulom, mi hova kerül, szinte félálomban is tudom, hova teszem a ruhát, hova a kamerát és a többit. Sajnos rengeteg súlyt cipelünk. Reggel 7-re összepakoltunk mindketten, és a házvezető néni vezetésével elmentünk misére. Dugig volt a templom. Szép mise volt, megadják rendesen a módját. A perselyezés teljesen más, mint minálunk, itt az elején kitették a perselyt a helyi kis katolikus újság mellé, aztán mindenki annyit tett bele, amennyit gondolt. A mise után a pappal visszasétáltunk a plébániára, majd megkérdezte, kérünk-e reggelit. Megköszöntük, de túlzásba nem estünk. Elbúcsúztunk, és a főtéren reggeliztünk, miután Gabi lefényképezte a Vipava forrásait. A Vipava 25 km-re onnan már nagyobb, mint a Kerka Lovászinál. Ahogy befejeztük a reggelit és a videoblog készítést, megeredt az eső. Na, ez hiányzott még. Betoltuk a bicajokat a posta előtti árkád alá, és kíváncsian vártuk, mikorra áll el az eső. A felhők alapján akár 2 napos eső is kinézett. Amikor szűnni kezdett, elindultunk. Olyan oldalszél volt, amilyenben még soha nem bicajoztam. Be kellett dőlni jobbra, hogy egyenesen haladjunk. Nagyon veszélyes volt, főleg, mert a felezővonal felé tolt minket. Vipavától Ajdovcsináig egy nagy szenvedés volt az út. Úgy elfáradtam, hogy alig bírtam állni a lábamon, amikor Ajdovcsinában megálltunk vásárolni. Nem hittem, hogy el tudjuk érni az olasz határt tőlünk kb. 25 km-re. Aztán megvolt a vásárlás, menni kellett tovább. Kb. 10 km múlva látta Gabi, hogy a végét járom, és átpakoltatta velem a nehéz cuccaim az ő bicajára. Könnyebb lett nekem, neki meg sajnos nehezebb. A határváros egy útvesztő, többször is megkérdeztük merre menjünk, de így is eltévedtünk. A határ átlépése után euforikus állapotban fényképezkedtünk, aztán megkerestük a főteret, ami szép római kori kinézetű. Nagy élet volt rajta. Egy padon megebédeltünk: konzerveket, pogácsával. Sötét felhők gyülekeztek a hegyek felett. Elindultunk: ha megered, félreállunk felkiáltással. Aztán kigurultunk a felhők alól. Mellékutakon haladtunk. Feltűnt mellettünk egy folyó, később kiderült, hogy bizony elég nagy és bővizű. A hídon átkelve megtudtuk, hogy az Isonzó völgyében tekertünk. Szegény magyar katonák mennyit szenvedtek erre az I. világháború idején! Egy út menti bárban 1 6

7 liter narancsos üdítőt gurítottam le, mert már totál ki voltam száradva. Na, utána alig bírtam tekerni. Kitűztük a napi célt, estére elértünk oda, de le kellett volna menni a főútról, és azt nem kívántuk. Esteledett is. Kérdezősködtünk, kemping, motel van-e, mert az olasz nyelvű ajánlólevelünket pénteken rendezték Szombathelyen. Nem volt kemping sem, meg motel sem. Egy hölgy angolul segített olcsó szállodát találni, így aludtunk meg a Sportszállóban. Mellettünk lengyel zarándokok aludtak, ők bicajjal mennek Rómába. Sajnos a WIFI nem volt a legjobb, nem tudtuk a blogot írni július 16., hétfő Gabi: Reggel kicsit nehezen indultunk, mert vártuk a püspöki menlevelünk olasz fordítását, de persze nem érkezett meg. László atya segített ki bennünket, így tőle kaptunk menlevelet. Reggel Karesz közölte, hogy az éjjel kétszer is rám kellett szólnia, annyira horkoltam, és ne aggódjak, ha az E.ON nem alkalmazna, mert ilyen rejtett tehetségnek minden erdélyi falu kisebb vagyont dobna össze, ha a környékükön elvállalná a medvék elűzését. Egyébként ő csak a környező 3 szobában tanyázó lengyel biciklis csapatot sajnálta, mert állítása szerint egész éjjel beszélgettek, mivel az alvásra esélyük sem volt. Az egésznek persze az volt az oka, hogy a bal térdemen van egy nagy seb, ami nem gyógyul, és nem akartam összevérezni az ágyneműt, ezért hanyatt kellett aludnom Karesz amúgy sziporkázott ezen a reggelen. Mint kiderült, ez az ő napja volt, nem az enyém. Ma valahogy Karesz (továbbiakban Ká) tartotta bennem a lelket, mert nem volt jó a kedvem, és minden idegesített. (Egyébként ő is ír blogot a oldalon.) Amikor negatív hullámaim már a tetőpontra hágtak, mindig elsütött valami poént. A menetsúly csökkentése továbbra is sarkalatos pont. Tegnap előtt Ká-tól minden súlyosabb dolgot átpakoltunk az én biciklimre, mert látszott, hogy nehezen halad vele. De még mindig sok a plusz súly, amit legfőképp töpörtyűs pogácsa és különböző krémek formájában cipelünk magunkkal. Ká kitalálta, hogy aki segít bennünket az út során, azt, ha kéri, ha nem, bekenjük valamilyen krémmel, max. választhat, hogy izomlazító legyen-e, vagy lóbalzsam. Ezek után csak elfogy a cucc. A töpörtyűs pogácsát pedig gyűrjük minden nap, szegényem már nagyon száraz, ezért különböző kenyőcsöket eszünk hozzá. (Néha májkrémet, néha Richtofitot.) Az út egyébként úgy alakult, hogy Portoguaroból kb kor indultunk, és másfél órán keresztül tekertünk egy mekiig (némi WIFI reményében, de azt nem sikerült beizzítani), ahol átvészeltük a forróságot. Néha nagyon nehezen haladtunk, mert a tenger felől rendesen kaptuk a szembeszelet. A cél Padova környéke volt, de a nap vége felé már látszott, hogy Padova előtt kell megállnunk. Mestre felé haladva 15 óra után olyan erős forgalom lett a főúton, hogy szabályosan rosszul lettem, hányingerem lett. Olyan konvojok kerültek el bennünket, hogy a kocsik 2 mp-ként húztak el mellettünk. Persze rengeteg kamion, némelyik jó, ha 10 cm oldaltávolságot hagyott; a léghuzatuk hatásáról már nem is írok. Mire Mestrébe értünk, úgy kikészültem, hogy a szlovén hágók ehhez képest semmik voltak. A vércukorszintem is leesett, teleszívtam magam kipufogógázzal, és nagyon ideges voltam az autótömeg miatt. Azt már nem is mondom, hogy az ülésem úgy törte a seggemet, hogy azt sem tudtam, hogyan helyezkedjem rajta. Ha kétes hajlamú lennék, komolyan mondom, már levettem volna. De aztán Mestrében jobbra fordultak a dolgok, mert betoltunk egy vagon cukrot magunkba üdítő és csoki formájában, vettünk egy zselés nyeregbetétet és egy észak-olasz nagyfelbontású térképet. Így álltunk neki Mestre és Padova között szállást keresni. Mira-t szemeltük ki, ahonnan a helyi plébános szabályosan kidobott bennünket. (Persze csak a parókiáról.) Ezután Ká fél órán keresztül fejtette ki megvetését vele kapcsolatban. A következő kisváros Dolo, ahol nagy nehezen ráakadtunk egy fiatal katolikus közösségre, akik éppen valamilyen összejövetelt tartottak. Mint kiderült, ezt hetente kétszer rendszeresen megteszik. Nekik még a menlevelet se kellett megmutatni, máris felajánlották, hogy alhatunk a közösségi házukban. Itt van zuhanyzó, de nincs meleg víz; egyébként a szokásos padlón alvós megoldás, de egy 7

8 zarándoknak ne legyenek nagy elvárásai. 7 órakor jön az atya kinyitani a közösségi szállás ajtaját, (merthogy be voltunk ide zárva ) és folytatjuk az utat Mantova felé, ahol Ká megpróbálja kamatoztatni MOL-os kapcsolatait, mivel ott mint megtudtam a MOL-nak van egy finomítója. Karesz bá : Reggel bőszen nekiálltam telefonálni Szombathelyre, a püspöki hivatalba. Félóránként hívtam őket. Aztán meguntuk, és megkérdezte Gabi Laci atyát, mi a szabotázs oka? Kiderült, hogy hétfőtől 2 hétre bezárt a hivatal. Hát alig hittem el, hogy így átvertek; elhúztak pihizni anélkül, hogy elküldték volna a püspöki ajánlást. Nem volt mit tenni, át kellett alakítanom a püspöki ajánlást pákai plébánosi ajánlássá; kis fordítás a SZTAKI magyar olasz szótárral, amit leküldtem Pákára. Ott Balázs atya épp misézett; várakozás, aztán kinyomtatták, majd aláírta László atya, kaptunk rá pecsétet is, aztán szkennelés, küldés vissza nekünk. Közben a recepción megbeszéltem a hölggyel, hogy ki kell nyomtatni. Végül minden sikerült, lett ajánlásunk. Elindultunk, elég későn és nagy melegben. Este Mira-ban szerettünk volna aludni. A város nagyon szép, egy csatorna partján fekszik, pompás paloták sorakoztak az út mindkét oldalán. Megkerestük a templomot, szinte az égig ért a tornya. Megkérdeztünk fiatalokat, hol a plébánia? Stílszerűen egy palota volt a templom mellett. Becsengettem, be is engedtek, de itt vége is volt minden keresztényi dolognak. A padre egy nagyképű manus volt, aki miután végigolvasta az olasz nyelvű ajánlólevelünket, dölyfösen kidobott. Nincs semmi lehetőség mondta. Ahogy kijöttem az ajtaján, levettem a cipőim, és stílszerűen leporoltam a dölyfös, öntelt pap házának porát. 20 szobája van, de egy apró lyukat nem volt képes adni a zarándokok számára. Nem volt ez pap, csak reverendás. Van különbség! Nagyon feldúlt az eset. Megpróbáltuk a város másik plébániáját, de ott senki sem volt, minden lezárva. A következő faluban ismét próbálkoztunk. Először a katolikus hittanteremnél; zárva, aztán egy vendéglőben megkérdeztem, hol van a paplak, ott is csengettem, semmi. Visszamentem a vendéglőbe, megkérdeztem azt a srácot, aki az előbb is segített, hogy hol van olcsó motel. Hát az sehol, meg kemping sem a közelben, talán egy panzió; azt megmutatta, merre keressük. Ahogy kifordultunk a vendéglőtől, Gabi észrevette, hogy hárman állnak a hittanterem bejáratánál. Odagurultunk a fiatalokhoz, mondván, hogy hová tartunk, szállás kellene. Mondták, hogy jön nemsokára a plébános, nem lesz gond. Jött is, nem kért az semmit, aranyosan végignézett rajtunk, és mondta, hogy sok szeretettel köszönt bennünket, ott alhatunk, ha megfelel. Egy tökéletes szállás volt: WC, zuhanyzó, nagy terem. A csocsóasztalok mellett aludtunk. Na, ilyen pap is van, tisztelt mirai nagyképű paptestvér. Este még kimentünk a folyadékháztartást karbantartani, közben komplett oroszórát vettünk egy moldáv csapattól július 17., kedd Gabi: Reggel frankó kis vesegörcsre ébredtem, a No-Spát persze otthon hagytam. Megállapítottuk, hogy az utakon zötykölődés és az esti jutalomsörök megtették a hatásukat. Gyorsan kerestünk egy gyógyszertárat, ahol elhasználtam a telefonos segítségemet, és így lett gyógyszerem. (Ráadásul ettől kezdve orvosilag ajánlottan Ká sörfejadagjának 2/3-át megkapom, mert nekem vesém van, és ez mindent megmagyaráz.) Dolo-ból Padova felé mentünk, ahol újra jó hasznát vettük a GPS-nek (amint miként egy harmadik útitársat egyszerűen csak Jenő bá nak hívunk), mert simán átvitt bennünket a városon kikerülve a forgalmas helyeket. Az előző nap vásárolt nagyfelbontású térképen kinéztem egy települést nyugatra, és megindultunk abba az irányba. Csak később jött a szomorú felismerés, hogy a térképen magassági vonalak is vannak, és a kiszemelt település egy hegytetőn leledzik. Nem volt mit tenni, meg kellett mászni, amit 35 fokos melegben nem nagyon díjaztunk, de nem volt más választásunk. Az emelkedőknek viszont van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy a másik oldalon lejtő szokta követni, így Teolo-ból Noventa Vicentináig végig gurultunk. Montana, Legnago útvonalon tartottunk 8

9 Mantova felé, de nem erőltettük az elérését, mert rájöttünk, hogy a MOL-os kapcsolat nem fog működni. Ma már nem a családias hangulat dívik a nagy cégeknél, úgyhogy Mantova előtt kerestünk szállást. Este 8 óra felé érkeztünk meg Casaleone-ba, ahol éppen a késő esti strandröplabda utcabajnokság kezdődött. Ká megszólított egy srácot, és amíg ő intézkedett, mi megfigyelő harcálláspontot létesítettünk a parókia előtt. Hamar rájöttünk, hogy ez elég unalmas, ezért Ká nekiállt blogolni, én pedig sörölni. Közben jöttek a fiatalok, kisgyermekek és idősek: dumáltak, kártyáztak, söröztek, röpiztek, idétlenkedtek nem feltétlenül ebben a sorrendben. Igazi mediterrán zsibvásár volt. Eszembe jutott, hogy nálunk esténként mindenki beül a villanypásztor elé, oszt jóccakát Olasz menlevelünk újra működött (Grazie Padre László). Gabrielle (a srác, akitől segítséget kértünk) közbenjárt értünk az atyánál, (aki éppen gyerekeket vitt a Garda-tóhoz), és befogadtak bennünket. A szállásunk egy tanterem volt, de volt zuhanyzó és meleg víz, na és a legkirályabb, volt pottyantós vécé! Lefényképezni lefényképeztem, de ezt a fajta fajanszot csak piszoárnak tudom használni. Akkor inkább vissza a természetbe! (Mondjuk Szlovéniában ez nem volt probléma, mert sok volt az út menti erdő, de itt elég hülyén mutatna egy láthatósági mellényben a paradicsomföld közepén guggoló ember ) Viszont kihasználva a meleg vizet kimostam a ruháimat, amik reggelre többé-kevésbé meg is száradtak. Ami meg nem, azt kiteregettük a biciklire száradni. Hát persze, hogy a zoknik és az alsógatyák voltak azok, de nem nagyon érdekelt. Ká egyenesen lobogónak tűzte ki a gatyáját előre, tök jól nézett ki! Karesz bá : Ma 6-kor keltünk, azaz én 6.20-kor, sajnos reggel tudok igazán mélyen aludni. Reggel 7-re jött a plébános, megköszöntük, hogy szállást adott, és áttoltuk a bicajokat az esti étterembe, ahol megreggeliztünk. 8 előtt indultunk, már majdnem 30 fok meleg volt. Úgy gondoltuk, ma Mantovában alszunk valaki MOL-os főnöknél. Ivánt hívtam, ha tud, segítsen ilyet találni. Gabi nem érezte jól magát, ezért gyógyszertárt kerestünk, majd egy benzinkútnál pumpálás közben kiderült, nem jó a hátsó gumijának a szelepe. Gumicsere. Aztán Pádovában megálltunk venni Gabinak telefontöltőt, nekem meg bicajos pólókat. Pádován 2 órán keresztül mentünk át nagy forgalomban. Ahogy kiértünk belőle, jöttek a hegyek velünk szembe. Na, mondom, a Pó-síkságon 1 hegy van, tuti, hogy azt megmásszuk. Úgy is volt, mire a hágóra értünk, egy csöpp erőnk sem volt. Nevetett a vendéglősnő, hogy elsőre még a bicikliről sem tudtam leszállni. Negyed órát gyűjtöttük az erőt, hogy el tudjunk indulni. Szerencsére lejtő jött, de sokáig remegett még a lábam. Ahogy leértünk újra a síkságra, nyomtuk, ahogy tudtuk. 20 km-et mentünk egyben, aztán pihenő, üdítőzés. Az egyik helyen a falusi kocsmában, amikor megtudta a kocsmárosnő, hogy Magyarországról bicajjal megyünk Lourdes-ba, kijött, visszaadta az üdítő árát, és mégannyit adott, hogy legközelebb is ihassunk. Kicsit meg is könnyezte, hogy mekkorát bicajozunk. Egy svájci néni volt Lousanból. Vacsoránkat egy Lidl parkolójában ettük meg: zsömlét májkrémmel. Megittunk 2 liter vizet hozzá. Eltekertünk a következő faluig. Megálltunk a templom mellett a parókiánál, egy fiatal srácnak mondtam, hogy a papot keressük. Nincs itthon mondta, várni kell, hát vártunk kb. 1 órát, közben a srác kiderítette, hogy a plébános a Garda-tónál van, csak reggelre jön meg. Nem indult ez valami jól. Mivel a srácnak az elején megmutattuk a Laci atya által aláírt és lebélyegzett ajánlólevelet, ő mondta is a helyi plébánosnak telefonon, hogy van ajánlólevelünk. Ő megkérdezte, ki írta alá, és van-e pecsét rajta. A srác bemondta a dolgokat, és a plébános kinyittatott egy termet meg egy zuhanyzót a templom melletti katolikus iskolában. Itt nagy közösségi élet van, a nép összejár a templom mellé esténként: a gyerekek csocsóznak a hittanteremben, a nagyobbak strandröplabdáznak, működik a bár a suli előterében (szerintem alig önköltségi ár fölött), az idősebbek énekelgetnek a kápolnában, és locsolják a templom előtti virágokat. Az emeleten megkaptuk a tantermet, felhoztuk a bicajokat, Gabi elment a büfébe italért, ettünk egyet, most én írom a blogot. Gabi fürdik, meg mos. Holnap korán szeretnénk indulni, mire megjön a plébános, addigra össze kell pakolnunk. 9

10 Ma több helyen is nagyon elcsodálkoztak, milyen messziről bicajozunk. Hát ma átléptük a 600. kilométert, és kb. 100 km-tekertünk. Délelőtt Padovában 40 C -ot mutatott egy köztéri hőmérő, ez talán túlzás, de 35 C lehetett. Pádova óriási, a Szent Antal székesegyház mellett fényképezkedtünk, de sokat nem vacakoltunk. Lourdes-ban majd veszek ajándékokat. A szállásért eddig egyszer kellett fizetnünk. Szlovéniában a papok nagyon rendesek voltak, és az olaszok is leszámítva a mirai plébánost. A kocsmai törzsközönség szemében keresztes lovagokként jelenünk meg; elborzadva mondják egymásnak, ezek Magyarországról kerékpárral jönnek. Némelyik falusi kocsmában nagyobb szenzáció ez, mintha megint bejöttek volna az amcsik teljes fegyverzettel. Holnapra korai indulást és kb. 120 km-t tervezünk. Amennyire lehet, a Pó völgyében szeretnénk maradni. Kihagyjuk Mantovát, amúgy is elég égő volt, hogy MOL-osként nem tudtam egy magyart sem találni, aki segíthetett volna. Ez a turáni átok! Nem örülünk egymásnak, féltékenyen tekintünk egymás sikereire. Szégyen, hogy egy magyar sem épített olyan kapcsolatot Mantovában, ami ilyen esetben segített volna. Vállalati kultúra, nesze neked július 18., szerda Gabi: Casaleonéból Mantova irányába tekertünk tovább, és rövid pihenő után átszáguldottunk Mantován. Eldöntöttük, hogy alacsonyabb rendű utakon haladunk, mert a nagy forgalomban életveszélyes a közlekedés a magunkfajta egy nyomon haladóknak. A városokban és a kereszteződésekben figyelnek ránk, de a kikerülésünk közben úgy húznak el mellettünk, mint a gyorsvonat. Igyekszünk a Po völgyében haladni, ami látványban annyit tesz, hogy kukoricaültetvény, kukoricaültetvény, kukoricaültetvény, paradicsomültetvény, paradicsomültetvény, és ez sormintában. És annyi víz van ezen a területen, hogy mindent öntöznek. Nagy vízágyúkkal öntözik a kukoricát, meg a földeken keresztülfutó villanyvezetékeket, mert azokat is telibe kapják De hát ez Olaszország, ahol nem nagyon szoktak ilyen apróságokra adni. Annyira nincs értéke a víznek (Ellenben pl. Horvátországgal), hogy egy 1,5 l-es vizet 0,14 euroért adnak. Ha az ár érték arányt néznem, azért még a sör vezet! Miután Isola Pescaránál sikeresen átkeltünk a Po-n, célba vettük Bussetot, mint éjszakai szállást. A gondviselés ismét küldött egy segítőt, egy 60 év körüli hölgyet, aki megszólított bennünket, mi pedig megmutattuk a menlevelünket. Mondta, hogy bueno, bueno és elkísért bennünket egy kolostorhoz, ahol átadott az atyának. Ezek után neki már nem sok választása volt, hogy befogad-e bennünket éjszakára Hát az éjszaka az nem volt semmi. Ennek az 1470-ben épült kolostornak van egyfajta hangulata. A terem, amiben aludtunk, ketté volt osztva, Ká az egyikbe vackolt be a dobogókra, én meg a másikba az asztalra. Éjjel háromnegyed egykor olyan hangokra ébredtem, mintha Ká-n éppen valamilyen rituális gyilkosság lenne. Horkolt, mint egy medve, közben a lábával időnként tekert egyet az álombéli biciklipedálon, ami a dobogón elég érdekes hangokat adott. Ráadásul ez a pinceterem szinte teljesen üres volt, úgyhogy az egész iszonyatosan visszhangzott. Hát nem bírtam tovább, ki kellett költöznöm az udvarra! Ott egy padon aludtam, aminek a hossza a magasságom 2/3-a volt Hajnali 4-kor viszszamerészkedtem a terembe az asztalra; arra már Ká is lenyugodott, de nem volt egy pihentető éjszaka, az már biztos Napi táv: 121 km Karesz bá : Reggel korán keltünk, összepakoltunk, jött a fiatal plébános, fényképezkedés, kicsit imádkoztunk közösen, aztán elindultunk. Alsóbbrendű utakon, amelyiken eltört 2 küllőm a hátsó keréken. A műhelykeresés vidéken nem egyszerű. Egy furgonos srác segített, meg is találtuk 10 km-es kitérővel. Ám nem vállaltak el. Nagyon mérges voltam; látszott, hogy nem akartak segíteni. Elküldött egy másik helyre, ahol kiderült, hogy csak karbonszálas bicajokat árultak. Visszamentünk az első helyre. Megmutatta Gabi a papi ajánlásunkat, és így már elvállalták. A bicajszerelés után a 10

11 főúton behajtottunk Mantovába. Nem sok MOL-os jött le ide bicajjal. Mantovában ittunk 2 üdítőt a belvárosban aztán jöttünk 2 20 km-t. Most olyan kávézóban iszogattuk a limonádét, ahol működik a WIFI, ezért feltöltöttük a blogot. Ma átkelünk a Pó-n is. Majd később megírom, hogy ma meddig jutunk, és milyen szállást sikerül szerezni. Busettóban ébredtünk. Gabi nem aludt jól, mert nagyon horkoltam. A boltíves szobának tényleg jó akusztikája volt. Én sem tudtam nagyon jól aludni, mert fájt a kezem. Fa dobogón aludtam, hogy ne a hideg kövön kelljen, Gabi meg összetolt asztalokon egy ideig, aztán kiment az udvarra éjjel, mert a horkolásomtól nem tudott aludni. Reggel a plébános meghívott reggelire, majd fényképezkedtünk. Szolgálati közlemény: Kezem jól van, fenekem is bírja a nyerget, izomlázam nincs, általános közérzetem jó, ma sok nektarint is ettem; érzem, jönne a barna maci, csak itt nem angol WC-k vannak július 19., csütörtök Gabi: Piacensa irányába indulunk tovább, a 10-es utat követve. A megpakolt biciklik néha egy-egy érdeklődőt hozzánk vonzanak, akik persze azonnal ellátnak bennünket jótanáccsal az útvonalat illetően. Ez röviden abban merül ki, hogy mindig ismernek egy jobb, szebb és legfőképp rövidebb utat (a kiserdőn keresztül) kiszemelt célunkig, mint amit Jenő bá ajánl. Most is így történt, ezért Piacenzában letértünk a tervezett útról a gyérebb forgalom reményében Bobbió felé. Hát 2 km-en belül kiderült, hogy megütöttük a főnyereményt, mert a forgalom nagyon nem volt gyér, ámde annál inkább iszonyatos, ráadásul az út a hegyeken keresztül futott. Amíg még lehetett, visszafordultunk az eredetileg tervezett irányba, Voghera felé. A városból viszont már nem sikerült kijutni, mert a melegben kidőltünk, mint a lovak. Megálltunk egy parkban, Ká kidőlt (ő bárhol, bármilyen körülmények között képes erre). Két óra után tudtunk csak elindulni. Kerestük az alacsonyabb rendű utakat több-kevesebb sikerrel, ami kb. annyit tesz, hogy össze-vissza csalingáztunk az autópálya fölött, és többet haladtunk keresztben mint előre. Az utolsó 40 km-t iszonyatos szembeszélben tettük meg, ami legutolsó tartalékainkat is felemésztette. Este a végkimerülés határán érkeztünk meg Vorghela-ba, ahol végigcsöngettük a plébániákat, de még ajtót sem nyitottak. Aztán a főtéren, ahol a másnapi vásárra készültek, megszólítottunk egy olaszt, Mariót, aki lelkesen elkezdett nekünk szállást keresni, persze senki hallani se akart rólunk. A végére az maradt, hogy a bicikliket hagyjuk ott az ő műhelyében, és a feleségével kivisznek bennünket 5 km-rel távolabb, hogy a villájában alhassunk. Útközben megálltunk a szüleinél, ahol felvettük a nekünk készített cukkinis rizottót, aminek a csomagtartóban való tárolása nálam pavlovi reflexet váltott ki. Aztán az események nem várt fordulatot vettek, Ká szavaival élve az egyház gondoskodó keze utánunk nyúlt. Mariot hívták telefonon, hogy mégiscsak szereztek nekünk szállást a városban. Kocsival vissza, biciklikre fel, kerekezés a városban, megérkezés egy új építésű szálló elé. Mikele, a recepciós csak olaszul beszélt, de ez nem zavarta, mert lassan érthetően tette ezt, hátha úgy megértjük. Ahogy lassult a beszédtempója, egyre hülyébbnek éreztem magamat előtte, hogy azt gondolja: basszus ennél lassabban már nem tudom mondani, ez meg nem érti. Nem hát, mert NEM BESZÉLEK OLASZUL! Mindegy, Miki vezetett lépcsőkön és folyosókon keresztül gondoltam kapunk egy kétágyast, zuhanyzóval aztán benyitott a folyosó végén levő szobába. Ekkor jött a döbbenet, mert két nagy szőrős férfiláb volt velem szemben, ami még rosszabban folytatódott volna, ha nincs rajta alsógatya, ugyanis egy hajléktalanszállóra intézett nekünk a pap szállást. A villa helyett! Megáll az ész! Ká teljesen ki volt akadva, azon rettegett, hogy reggelre szétlopnak mindenünket, ezért minden mozdíthatót leszerelt a biciklikről, a maradékot pedig odaláncolta a kerítéshez ügyelve arra, hogy minél több alkatrészen fűzze át a biztonsági zárat. Végül a cuccunkat bezárattuk a kazánházba, és így nyugodtan aludtunk. A legjobb az ébredés volt, és a sok gyanakvó tekintet a szomszéd ágyakról 11

12 Karesz bá : Indulás után végig a Pó folyó völgyében maradtunk. Sok alacsonyabb rendű úton mentünk, így lehet igazán megismerni az olasz falvakat és a vidéket. Mivel a terület Olaszország éléskamrája, minden cm-t megművelnek. És minden terület árkokkal körülvett; óriási mennyiségű vizet locsolnak, a Pó-ban alig van víz, a mellékfolyók gyakorlatilag kiszáradtak, mert itt ellocsolják teljesen a folyók vizét. Hatalmas kukoricaültetvények, paradicsomföldek. Fiatalok is traktoroznak, a falvaik rendezettek tele szép házakkal, jól felszerelt gazdasági épületekkel. Sok biciklissel találkoztunk: időssel, fiatallal egyaránt. Itt a nyugdíjasok is sokan bicajoznak. Az egyik bicajos leelőzött bennünket, de közben egy kicsit tekert a mi tempónkban is lassan. Beszélgettünk angolul, honnan, hova tartunk, nagyon elismerte a megtett kilométereinket, főleg, mert irdatlan nagyok a csomagjaink. Az itteni bicajosok semmit nem visznek magukkal, csak mobilt, lekvárt, csokit, meg mézet. Mindezt a mezükben hátul. Meg flakonokban spéci innivalót. Ez a srác kb. 30 km múlva jött szembe velünk, látta, hogy a szembeszélben rettenetesen szenvedünk; megállt, átadta a lekvárját, csokiját, mézét. Mesélte, hogy szenior versenyző, nemsokára Hollandiába megy versenyre. Voghera volt a cél az alvásra. Nagyon nehezen értük el, alig hittem el, hogy beértünk. Sorra csöngettem a plébániákon, semmi válasz, ki se jöttek. A végén beértünk a főtérre, ahol egy óriási templom állt. Megkérdeztem egy rendőrt, hol a plébánia, mondta a házszámot. A téren valami városi nap volt, a plébánia előtt is sátor, valakik ott hesszeltek. Kérdem tőlük, hogy hol a pádre, itt lakik-e. Mondja az egyik kb. velem egykorú, hogy nem itt lakik, meg tudja mutatni, hogy hol. Én meg mondtam neki, hogy mi járatban vagyunk, és megmutattam az olasz ajánlólevelet. Elkísért a plébános lakásához, aki nem volt otthon, én maradtam a plébános lakásánál a biciklikkel, Gabi elment vissza a manussal a főtérre. Mário volt a neve, és segíteni akart. Telefonon felhívta a plébánost, aki viszont hallani se akart rólunk. Ekkor Márió felhívta a katolikus Karitaszt. Ők se segítettek. Aztán szólt Márió, hogy a bicajokat betesszük a műhelyébe, és mert a lakásuk kicsi, a kb. 5 km-re levő villájukban megalhatunk. Szemben vele van egy bár is, reggel 7-re meg értünk jön. Így is csináltunk, lepakoltuk a bicajokat, a szükséges csomagokat meg be Márióék VW-jébe, és először elmentünk Márió apukájáékhoz, ahonnét hozott nekünk egy tál rizottót vacsorára. Ekkor hívta a pap, hogy van szállásunk benn Vogheraban. Ezért vissza a bicajokhoz, és elvittek bennünket egy kerítéssel körbevett 3 emeletes házhoz. Csengetett Márió, jött egy manus, beengedett bennünket, bevittük a bicajokat, Gabi előrement a manussal, mi meg Márióékkal becipeltük a kocsiból a csomagokat. Amikor visszajött Gabi meg a helyi manus, megkérdeztem, hogy ugye van lehetőség valami közeli pizzázóba kimenni, de a manus mondta, hogy innen majd csak holnap 7-kor lehet kimenni. Márió látta a képemen a döbbenetet, és gyorsan elbúcsúztak. Gabi még fokozta a csalódásom, amikor mondta, hogy ez egy hajléktalanszálló, és hogy külön alszunk. Az összes pénzünk benn volt a hajléktalanok között felügyelet nélkül! Ha akkor a papot kézbe kaparinthattam volna, akkor ma egy új papi hivatásra nagy szükség lenne. Nem elég, hogy sunyi módon nem segít, nem fogad be, még a közben kialakított jó dolgainkat is tönkretette. Mondtam a helyi manusnak, hogy 2 dologban segítsen, egymás mellett alszunk, és hogy azonnal mindenünket el kell zárni. Szerencsére lehetett vele értelmesen beszélni, egy kicsit értett angolul. Nagy mázli, hogy amíg Gabi lent volt, nem nyúltak a csomagjához, oda lett volna a pénz, a netbook, és még ki tudja mi még. A srác az ágyam mellé rendezte Gabit, felváltva lefürödtünk, én meg is borotválkoztam. Meg kell mondani, hogy nem várt tisztaság volt a vizesblokkban. Aztán meghívtuk a srácot is vacsizni, jutott a rizottóból neki is, sőt a maradékot eltetettük vele a reggeles váltója részére. Kaptunk tőle hideg vizet, ami jólesett, mert nagyon fülledt idő volt. 11 után jóval mentünk aludni. Életem első éjszakája hajléktalanszállón. Többször felébredtem, mindig lenyúltam az ágy alá, megvan-e még a cipőm. Szerencsére nem fújták meg. Éjjel nagyon izzadtam, 10-en vagy 12-en voltunk a szobában, lepedőkkel el lehetett függönyözni az ágyakat, a tartókon nadrágok, ingek, egyéb személyes holmik. Az áporodott levegőt egy ventillátor próbálta kiszorítani a szobából kevés sikerrel. Nagyon rossz belegondolni, hogy csupán 10 percre voltunk már csak a villától. Legszívesebben 12

13 azt a papot is elküldeném aludni a hajléktalanszállóra. Egy zarándokot nem befogadni, aztán még belökni egy hajléktalanszállóra! Na, ilyenek miatt áll a katolikus egyház ott, ahol. Végül is hálát adhatunk az őrangyalunknak, hogy nem lett semmi gond július 20., péntek Gabi: Kitűzött útvonal: Voghera, Tortona, Novi Ligure, Ovada. Továbbra is a mellékutakat preferáljuk. Azért ezek a mellékutak nem is annyira mellékesek, mert van rajtuk teherautó, meg kamion bővel. Jenő bá néha meghülyül, ilyenkor kisebb kitérőket javasol, amik egyik pillanatról a másikra, gyönge 30 km-rel növelik a cél távolságát. Nagyon oda kell figyelni az öregre, amikor ilyen vicces kedvében van, mert ha nem figyelsz, már 1-2 km-rel le is tértél az útirányról. A másik nagy tréfamester (Ká-n kívül) a szél, ami valahogy mindig szembe fúj. Mindig nyugatról, mi meg olyan hülyék vagyunk, hogy mindig arra haladunk. Kipróbáltam a déli irányt, de az is nyugati volt! Alig haladunk előre, mert még a lejtőkön is izomból kell tekerni km-enként megállunk inni. Azt már megtanultuk, hogy tartsunk magunknál csokit, de folyadékot tök fölösleges, mert pillanatok alatt lábvíz minőségű lesz, így a helyi műintézményeket keressük, és ott tankolunk. A kóláról meg az ücsikről már leszoktunk, mert csak a nyálunk sűrűsödik be tőlük, a szomjunkat nem veszik el. Sokkal jobb az ásványvíz, citrommal, meg jéggel. Nagy nehézségek árán küzdöttük el magunkat Ovadáig. A város egy magas domb tetején leledzik, oda már toltuk a bringát, mert már így is tiszteletbeli tagjai voltunk a Mazohista Biciklisek Klubjának, de azért nálam is mindennek van határa, mint ahogyan a nagy Szovjetuniónak is volt. A főtéren várakoztunk, ami abban merült ki, hogy szóba elegyedtünk a helyiekkel (többet hallgattunk, mint amennyit válaszként mutogattunk, de tök jól megértettük őket), illetve a tér túloldalán lévő bárban nekiláttam a napi egészségügyi vesemosatásnak. Egész jól ment a dolog. Végre előkerült a plébános a temetőből (nem feltámadt, csak temetett), és az első reakciójából tudtam, hogy van szállásunk, mert az a fajta ember volt, akit arra is rá tudnál dumálni, hogy vegye meg a Mona Lisát profilból. De azért óvatosságból leellenőrzött bennünket, mert hívott egy nagydarab férfit, aki magyarul mutatkozott be, aztán amikor mi is megtettük ezt, odafordult az atyához, oké, ezek magyarok. Mint kiderült kb. 10 magyar él itt. Az egyikük Marika egy éttermet vezet, ahova hamarjában el is vittek bennünket bemutatni. Szívélyes fogadtatás után meghívott bennünket vacsorára, amire 9 óra után sikerült is megérkeznünk. Amúgy is nagyon finom volt, amit készített, de mivel már egy hete csak hideget, meg gyorskaját ettem, különösen ízlett. Este valamilyen fesztivál volt a főtéren, ezért minden nyitva volt éjfélig, még a hatalmas templom mindkét monumentális ajtószárnya is. Az egésznek annyi hatása volt ránk, hogy óriási zsibvásári hangzavarban kellett aludnunk; mondjuk engem nem zavart, mert olyan fáradt voltam. Lefekvés előtt még kimostuk a ruháinkat, később kiderült, nagy ötlet volt, mert reggelre semmi sem száradt meg. Pedig Ká cserkésziesen, gumipókokból szárítót is készített, amihez felhasználta a mennyezetről lecsüngő 2 db többszáz éves vaskarikát is, aminek a valamikori rendeltetése valószínűleg az inkvizíció tevékenységével fonódott szorosan össze. Reggel összepakoltunk, és a gumipókos szárítót ráapplikáltuk a biciklikre, és így, lobogó zoknikkal és gatyákkal vágtunk neki, hogy elérjük a Ligúr-tengert. Karesz bá : Ma két hete indultunk, és 1 hete indultunk újra. Ma reggel a hajléktalanszállón ébredtem, csatak víz voltam. A tegnap esti 1 liter jéghideg víz visszaköszönt. Összepakoltunk, előszedtük a kazánházba elzárt dolgainkat, és leszállítmányoztuk a bicajokhoz. Szerencsére nem tűnt el semmi. Aggódtam, életem első hajléktalanszállón eltöltött éjszakája volt. Legurultunk a nagytemplom melletti kávézóhoz, de késtünk 10 percet, Márió nem volt ott. Vártunk rá 15 percet, aztán elindultunk. Vettünk kaját (ez Gabi dolga, és eddig 5*-ös). Egy parkban reggeliztünk, majd elindultunk. Őrült szembeszélben mentünk egész nap. Nemcsak az a gond, hogy 13

14 alig haladsz, hanem hogy borzasztóan fárasztó. Még a nagy lejtőkön is erőből kellett nyomni a pedált. A főútvonalon jöttünk sokáig, elég sok teherkocsi ment el cm-ekre a kezemtől; nem csípem az ilyen utakat. Ahogy lehetett, kitértünk alsóbbrendű útra. Novo Ligure-ban vásároltunk ebédnek valót, egy hűs parkban megkajáltunk és én 1 órát aludtam. Utána egy időre elállt a szél, akkor nagyon felgyorsultunk, de aztán újra elkezdett fújni. 12 km-el Ovada előtt elfogyott mindkettőnk ereje, beálltunk egy büféhez ásványvizezni. 1 óra kellett, amire egy kis erő visszatért belénk. Az utolsó kilométereket szinte emberfeletti erőbedobással tudtuk csak megtenni. Ovada nem kicsi hely, egy hosszú lejtővel ér be a főút, de ma ezen lefelé is izomból kellett tekerni. A templomok a dombon vannak, ide feltoltuk a bicajokat. A templom előtt ott állt a plébános. Ekkora szerencsét! Aztán kiderült, hogy nem az itteni plébános, csak átutazóban van itt. A helyi plébános éppen temetett. A plébánián hiába csengettem. Aztán nem sokkal később nyílt a plébánia ajtaja, és kijött egy fiatal néger srác. Odamentem hozzá, mutattam a levelet, elolvasta, mondta, oké lesz, de ő csak gyakorlaton van itt Párizsból, majd a plébános lesz az illetékes. Megvártuk, megmutattuk a menlevelünket. Allora! Tudtuk, ha így kezdi, akkor minden OK, és így kezdte. Mondta, hogy várjunk egy kicsit. Szerzett egy erdélyi (Szováta) magyar embert (Fülöp István), aki segített a tolmácsolásban, elkísért egy magyar igazgatás alatt lévő étterembe, ahol Marika mondta, hogy szeretettel vár bennünket fél 9-re vacsorára. Nagyon jó volt érezni a magyar összefogást. Találkoztunk még egy aranyos magyar hölggyel is, ő elmesélte az életét. Este a vacsora pompás volt, szerettük volna kifizetni, de Marika nem engedte. A kisebbik fia is nagyon aranyos srác, csodáltuk, milyen lelkiismeretesen dolgozott. Rómeó csak így tovább! Este, amikor visszamentünk a szállásra, a plébános lejött elbúcsúzni; mondta, hogy ő reggel alszik még, amikor mi indulunk. Tudom, hogy ajándékot nem illik továbbadni, de a plébános pocakja mutatta, hogy szereti a finom falatokat, ezért a Marikától kapott sütit nekiadtuk. Amúgy is túl sok jó jutott nekünk mára. A lefekvés előtt volt még 2 feladat: a blog írása és a mosás. Felváltva csináltuk. A gumipókokból készítettem szárítót. Poén, de semmi nem száradt meg reggelig július 21., szombat Gabi: Ovadából a tengerig nem nagy a távolság, csak út közben van egy ronda 400 méteres hegy. Elég borús, esőre álló időben indultunk. Egyszer még az utunkat felülről keresztező autópálya alá is be kellett állnunk, hogy meg ne ázzunk. Amikor felértünk a hegytetőre, fel kellett venni a széldzsekimet, hogy meg ne fázzak lefelé gurulás közben. Aztán a jutalomgurulás következett, néhol nel, amit nagyon tudok díjazni. Genovától nyugatra értünk partot (vagy tengert). Itt egy parkban megkajáltunk, majd Ká kamatoztatta a helytől és elhelyezkedéstől független alvási képességét, én pedig stikában megetettem a galambokkal a száraz kenyerünket, mert utálom, hogy mindig a régit kell enni, amikor már van friss is. 2 óra után újra nekiindultunk, most már plusz töltettel, mert a tenger látványa nagymértékben javítja az ember motivációját még ezer kilométer után is. (Ja, mert délután átléptük az 1000 km-t.) Addigi gyenge átlagsebességünk rohamosan javulni kezdett, mert km/h sebességgel tudtunk haladni. Este fél nyolc körül érkeztünk meg Loanoba, ahol az első helyről kapásból elküldtek bennünket, ezért hasonlóan a Mirában történtekhez újra meghallgathattam Ká véleményét némely egyházi személyek elkorcsosult lelkivilágáról. Aztán nagy nehezen rátaláltunk egy ferences intézményre, aminek a funkcióját nemigen tudom most sem. Hosszas várakozás után aztán jött egy morcos ember, aki egy zeneiskolai részbe vezetett bennünket, ahol mindjárt kiutalt nekünk egy-egy termet, amiben volt ÁGY! Ezen kívül volt zuhanyzó is! A legnagyobb poén, hogy adott az ajtóhoz és a kapuhoz kulcsot, hogy szabadon kimehetünk a városba amit lassan 1 hete nem tehettünk meg, mert mindig a szállásadónkhoz kellett igazodnunk, de mi olyan fáradtak voltunk, hogy képtelenek 14

15 voltunk kimenni az épületből. Fürdés után kidőltem, azért még előtte bevettem a 660 ml-es Moretti vesegyógyszeremet, amit a hátizsákomban csempésztem be a szállásra. Karesz bá : Ma szokás szerint alig tudtam felkelni, reggel tudok rendesen aludni. Fél 7-ig csicsiztem, közben Gabi írt. Gyors összepakolás, kakifaültetés, fürdés a mosdótálnál. Indultunk 7.10-kor, vásároltunk, a zeneiskola kertjében reggeliztünk. Aztán nekiindultunk a hegyeknek. Az Appenninek elválasztják a Pó völgyét a Ligur-tengertől. 26 km-t tekertünk egyfolytában hegymenetben, közben egyszer ki kellett állnunk, mert megeredt az eső. Igen fárasztó volt. Mire a hágóra értünk, remegtem a fáradtságtól. A lefelé jövet sem volt egyszerű; 10 km alatt 560 métert ereszkedtünk. Majdnem begörcsölt a kezem, mire leértünk a tengerig. Vásárlás egy boltban, megebédeltünk egy parkban: paprika, paradicsom, kenyér, sonka, kolbász. Aztán egy órát aludtam a padon. Ha nem alhattam volna, el sem tudom képzelni, hogy bírtam volna elindulni. Az indulás után 28 C -os melegben, napsütésben tekertünk. Egyszer a GPS (Jenő bá -nak hívjuk) megbolondult, és felvitt minket egy baromi magas tetőre. Gabi nagyon mérges volt, mert kilógott a nyelvünk, mire felértünk, és ott derült ki, hogy volt út a tengerparton is. Többet nem hallgattunk feltétlenül Jenő bá -ra. Kitűztük a ma esti célt, ahol Gabiék nyaraltak tavaly. Az délutánra még több mint 60 km-t jelentett sok emelkedővel, mert az út sokszor eltávolodott a parttól. Elértük az km-ünket délután. Este fagyiztunk a kiszemelt célnál, de továbbjöttünk egy falunyit, mert különben nem lett volna meg a 100 km-ünk mára. Na, itt az első helyen, ahol szállást kerestünk, nagyon udvariatlanul kidobtak bennünket. Ez egy akkora rendház volt, hogy a II. huszárezred is bekvártélyozhatott volna ide, de még arra sem voltak hajlandóak, hogy elolvassák az olasz ajánlólevelünket. Rettenetesen mérges voltam, ezek nevezik magukat kereszténynek? Átkerekeztünk egy másik templomba, ott senki sem jött elő a csengetésre. Átmentünk a ferencesekhez, ott kb. 45 percig volt bent a levelünk, amíg valaki eldöntötte, hogy segítenek. A rend által üzemeltetett iskolában kaptunk 1-1 jól felszerelt szobát ággyal, zsetonos fürdési lehetőséggel. Úgy gondoltuk, kimegyünk a partra, de dörög, csöpög az eső, és én el vagyok maradva a bloggal is. Fáradt is vagyok, mint a csuda. Ha minden oké, holnap, ha minden jól megy, átérünk Franciaországba. Megyek fürödni, nagyon klassz. Ma a váltóm kétszer visszaváltott, úgy megrántotta a sérült kezem, hogy felkiáltottam a fájdalomtól. Tegnap este is Gabi csavarta ki a ruháim, mert a bal kezemben semmi erő sincs. Sajnos ezt a bicajozáskor is mindig észben kell tartanom, hogy béna a kezem, mert bal kézzel nem tudom megtartani a kormányt, nehéz is a csomag elől, másrészt nem tudom erősen szorítani. Sok olasz nem ismeri a magyar zászlót, azt hiszik, hogy anarchista olaszok vagyunk, elég félelmetesen néznek ránk néha. Ma írok Sziszinek is SMS-t, hogy hol vagyunk július 22., vasárnap Gabi: Reggel gyorsan összepakoltunk, és a tengerparton indultunk tovább. Akármilyen nehéz is ezeken a dombokon biciklizni, a tenger folyamatos látványa a bal oldaladon mindig plusz motivációt jelent. Nem csak az unalmas, véget nem érő kukoricatáblákat kell nézni. Elég rendesen fújt a szembeszél és a part menti hullámvasutazás sem segített bennünket, hogy a 35 fokos hőségről (aszfalt közelében 35,2 ) ne is szóljak, így délelőtt csak Imperiáig küzdöttük el magunkat, ott álltunk meg pihenni. A szokásos gyorskaja ebéd után Ká ledőlt (vagy inkább kidőlt) egy parkban, ahol a következő másfél órában helyi turistalátványossággá változott át, mert aki arra jött, senkinek sem kerülte el a figyelmét. A reakciók elég széles skálán mozogtak, de erről majd egy külön tanulmányban értekezem a pszichológia államvizsgámon. A legjobb poén az ébresztése után volt, mert a fa alatti madártollak és még ki tudja mi minden volt ráragadva hol itt, hol ott. Még dumáltunk egy kicsit a padon, mert nem igen akaródzott indulni, ekkor érkezett egy kábelfektető mester egy kutya 15

16 személyében, akinek a teljesítménye láttán elállt a lélegzetünk. Meg is jegyeztük, hogy a kábelfektető géplánc tiszteletbeli tagjává fogadjuk. Ezen annyit röhögtünk, hogy folyt már a könnyem. Nagy nehezen elindultunk, és egyből meg is álltunk kb. 30 méter után. Ká ugyanis wifi pontot vett észre, ami ritka lehetőség a blog frissítésére. 1 órát elmolyoltunk ott, aztán végre tényleg elindultunk. Nem akartuk még átlépni a francia határt, hogy ne Monaco és Nizza környékén kelljen szállást keresni. Ezért megálltunk Ventimigliában és kerestük a helyi plébánost. Persze nem találtunk senkit, de a gondviselés megint mellénk rendelt egy segítőt egy orosz származású nő személyében, aki felkutatta az atyát. Ő nem igen izgatta magát miattunk, de megengedte, hogy a lakása melletti közösségi teremben (én csak egyszerűen fészernek nevezném) megalhatunk (mint a tej). Örültünk, mint a majom a farkának, de amikor becuccoltunk, akkor láttuk csak, hogy se mosdó, se WC. Na, ez szép eset. Gyorsan elmentünk a közeli pizzériába, hogy a napi jutalomsörünket megigyuk, amiből aztán 3 is lett. Ez a WC hiányát tekintve halált megvető bátorságnak tekinthető. Visszamentünk a fészerbe, letettünk 2 sörpadot, azon megágyaztunk és elaludtunk. Éjszaka nem jól aludtam, mert a harangtorony kb. 20 méterre volt tőlünk, ami a harangok mérete miatt olyannak tekinthető, mintha a fülemben zúgtak volna. Karesz bá : Tegnap a ferences rendházban aludtunk egy kis városban Imperia előtt kb. 40 km-rel (a neve nem jut eszembe). Ma reggel 6-kor keltem, fürdés, pakolás, indulás, reggelizés 2 croisson 1 ásványvíz, 1 nektarin. Ez a jó összeállítás nekem. Irgalmatlan dombokon tekertünk fel, sokszor emelet magasan jártunk a tenger felett, szinte függőlegesen szakadt a szikla a tengerbe. Elég félelmetes. Délig kb. 40 km-t tudtunk csak jönni Imperiáig. Aztán megebédeztünk: hotdogot meg pizzát ettünk, és aludtam egy parkban. Ma van először izomlázam a vádlimban. A délelőtt sokat kivett belőlünk. Volt olyan is, amikor nem tudtunk tekerni sem, mert annyira meredek volt; akkor toltuk 2 km-t. A forgalom óriási, mindenki megy, mint a vakegér. Figyelnünk kell, hogy bennünket se üssenek el, mi se üssünk el gyalogosokat, akik meg külön kategória itt. Ma mégsem megyünk át a francia határon, mert a szállást itt az olasz oldalon talán meg tudjuk oldani egyházi vonalon, de Monacoban nem valószínű. Nizzában este nem szeretnénk kóvályogni, így kb. 40 km vár még ránk ma. A képeket, amiket Gabi csinál, nem tudjuk feltölteni, az én fényképezőgépem meg szabotál. Megyek, mert felváltva vigyázzuk a bicajokat az utcán július 23., hétfő Gabi: Reggel gyors pakolás, és azonnali WC keresése. Olaszországban nem sok az ilyen hely, bár van ilyen korán is nyitva; sikerült egyet találnunk. Ez Ká arcának színét látva életmentőnek minősíthető. Ha már ott voltunk, meg is előreggeliztünk, és kitaláltuk, hogy menjünk le a partra, fürödjünk meg a tengerben. Hát ez telitalálatnak bizonyult, mert volt édesvizes zuhanyzó is, meleg vizes, mert a sétány oldalán futó fekete KPE-cső kiváló bojler. Egy kb. másfél órás wellness programot követően Monaco volt a következő megálló, ahol a kikötőben letámasztottuk a gépsárkányokat, és leültünk vizezni. Hát legalább annyian megnézték a bájkokat, mint ahányan a Ferrarikat. Többek között egy csapat fiatal, akik magyarul tanakodtak, hogy ez most olasz, vagy magyar zászló. Megunva a tanácstalanságukat Ká átkiabált a tömegen: Mi van fiúk nem láttatok még magyar zászlót? Na, volt röhögés. Magyarország méretét tükrözi, hogy egyikük zalakarosi volt, akivel Ká egyből talált közös ismerőst. No komment Mivel nem nyaralni jöttünk, diszkréten visszautasítottuk a hercegi pár meghívását egy ólinkluzív hétre, és indultunk Nizzába. Odaérve mindenképpen térképet szerettünk volna vásárolni, mint ahogyan Olaszországban is tettük, mert nagyon hasznosnak bizonyult. Ámde valószínűleg mi vagyunk az egyetlenek, akiknek ilyenre lehet szüksége, mert sehol sem találtunk. Találtunk viszont egy kababost, ahol megkajáltunk. Én eleve arra készültem, hogy ezen fogok itt élni egy hétig, de ennek az elfogyasztása után még meggondolom. (Szerintem a salátát meg sem mosták. Csiga szerencsére nem volt benne, csak 16

17 fél kiló homok.) Aztán Jenő bá ámokfutó percei következtek, mert össze-vissza tekertünk a városban, amire megtaláltuk a kifelé vezető irányt. Úgy gondoltuk, hogy nem a tengerparton megyünk, mert ott nagy a forgalom, hanem keresünk egy kevésbé forgalmas utat nyugat felé. Mint később kiderült, ez rossz döntés volt, mert ez viszont egyenesen a hegyek közé vezetett bennünket. Vért izzadva küzdöttük magunkat fölfelé, 1-1-ben vagy tolva. Az már látszott, hogy Grasse-t nem érjük el, ezért az első faluban Roquefort la pin szállást kerestünk, de senki nem tudott segíteni. Plébános meg nem volt. Mit volt mit tenni, beszállásoltunk magunkat a buszmegállóba; én a földön, Ká a padon aludt. Eddig ez a szállás viszi a pálmát. Szerencsére volt szárazkajánk és vizünk, úgyhogy nem haltunk éhen. Azért az éjszaka pihentetőnek nem igen volt mondható. Karesz bá : Reggel nem tudtunk a tervezett időben kelni, mert éjjel a plébánia raktárában baromi rosszul aludtunk. Óriási forgalom volt a plébánia előtt, a harangok 25 méterre szóltak tőlünk, minden fél órát 2 harang szépen elkongatott, de jó nagyok. Szóval reggelre baromi fáradtak voltunk, 7- ig aludtunk. Gyorsan összepakoltunk, és azonnal elindultunk, mert nem volt a helyen WC. Szerencsére volt a közelben egy Meki, a logóját messziről észrevettük. Nagy megdöbbenés volt, amikor odaérve láttuk, hogy 11-kor nyit. A mellette levő benzinkútnál körbenéztünk, de WC sehol. Megálltunk egy kávézónál, talán az utolsó pillanatban. Rendeltünk egy capuccinót és egy croissont, én meg mint a villám a WC-re. A kalandtúra része most kezdődött: még szerencse, hogy megnéztem milyen WC-papír van; nem vagyok kényes, de azért a szakadósak nem a kedvenceim. Nagy meglepetésemre, semmilyen papír sem volt. Na, ne! Hát még gatyát is mosnom kelljen? Tényleg, mint egy műlovarnő, összeszorított lábakkal kirohantam a kávézó elé. Előkaptam a saját gurigám, indulok befelé, Gabi rám szól, tedd el már valahova, ne lássák, mit viszel! Hát még ez is, meghatároztam, hol van a pultos, átellenesre bedugtam a gatyaszáramba, aztán usgyi vissza. A WC-ajtóig azon fohászkodtam, hogy a bent ülő 2-3 vendég közül nehogy valaki beosonjon azalatt az idő alatt, amíg én kint időztem! Nagy szerencsém volt. Amikor kijöttem, Gabi óvatoskodott be a papírral, de ő előre, középre dugta a gatyájába, mint egy néger pornósztár lépdelt befelé mosolyogva. A kávézó után új feladatot kellett megoldanunk, történetesen valahol feltétlenül meg kellett mosdanunk, mert a barna macis fenekünkkel nem jó a bicaj nyergében. Meg tegnap sem fürödtünk. Ekkor villant be, hogy a legkézenfekvőbb lenne a Ligur-tengert használni bidének. Így is tettünk. Ami pluszként adódott, hogy a strandon volt édesvizes zuhanyzó. A fürdőzés után kimostam, meg tudtuk csinálni a videoblogot, aztán lenn a tengerparton reggeliztünk. Reggeli után indultunk tovább a francia határ felé. Hatalmas, meredek hegyekre kellett feltekernünk, hogy pillanatok alatt leszáguldjunk. A francia határon fényképezkedtünk, szerencsére megjavult a gépem. Tiszta hullámvasút volt. Egy mellettem elhaladó kabrióból kikiáltott egy szőke nő: Magyarország? Visszakiáltottam: Aha, Magyarország, erre gázt adtak, és továbbmentek. Magyar rendszámú volt. Monaco elején egyszerűsíteni szerettük volna, de olyan meredek mellékutat fogtunk ki, hogy biciklivel képtelenség volt felmenni rajta. Így ennek köszönhetően fedeztük fel, hol élt Sziszi 4 éven keresztül. Ma is Sziszi Pallace a neve, mellette a magyar állam által 1898-ban állíttatott emlékmű van, amit le is fényképeztem. Monacoban a yacht-kikötőben ültünk le egy bárban üdítőzni. A bicajok a sétányon 5 méterre tőlünk. Óriási tömeg jobbról balra, balról jobbra. Özönlenek a világ minden részéről. Gondoltam, tuti hallunk magyarokat is. Egyszer csak magyar fiatalok jönnek balról, éppen előttünk tűnődnek, hogy beüljenek-e oda, ahol mi ültünk. Egyszer csak az egyik észreveszi a bicajomat, rajta a zászlót, szól a másiknak, Te ez nem magyar zászló? Nézik erősen, erre odaszóltam nekik: Mi van fiúk, nem láttatok még magyar zászlót? El voltak szörnyülködve, hogy honnan jöttünk el bicajjal. Ők Németországban dolgoznak vendégmunkásként és egy napra leugrottak fürödni Monacoba, Volt közöttük egy Zalakarosi fiú. Kérdeztem a zalakarosi ismerőseimet tőle, ismerte őket. A zászlót vele is aláírattuk. Monacoból Nizzát vettük célba. Ismét hegymászás ezerrel. Nizzában, térképet szerettünk volna venni a belvárosban, amikor fiatal srácok leszólítottak franciául, hogy olasz vagy magyar zászló 17

18 van-e a bicajon. Mondom magyar. Nagy öröm volt, mert debreceni vendégmunkás srácok voltak, jót beszélgettünk. Sajnos nem volt jobb felbontású térkép, mint a miénk. Ettünk egy kebabot, és elindultunk Grasse irányába. Jenő, a GPS sokat szabotált, de a végén kihozott bennünket. A rossz hír csak az volt, hogy baromi nagy emelkedők jöttek, néha olyan meredekek, ahol csak tolni tudtunk. A rekord 4 km tolás. Nem is értük el a kitűzött célt. Megálltunk egy kis faluban, megkérdeztük, hol lakik a plébános; megmondták, de nem volt ott senki. Körbenéztünk a faluban, szinte semmi; egy fiatal srác volt, aki szeretett volna segíteni. Elment haza megkérdezni a szüleit, miután beszéltem vele angolul, hogy kik vagyunk, honnan hova megyünk. De a szülei nem adtak szállást; a srác visszajött, elnézést kért. Így bekvártélyoztunk a buszmegállóba, megvacsiztunk, és Gabi lefeküdt az egyetlen padra. Össze van csomózva, hogy én is elférjek ülve. Szunyókál, amíg én írok. Ma a bicajosok közül is sokan olasznak néztek, még autókból is kiabáltak: Forza Itália! Szép, nem tudják, hogy ezt a három színt más is használja, csak a sorrend más. Ma egy francia nőt kérdeztem, beszél-e angolul, és büszkén mondta, hogy no. Ostobák. A mai nap láttuk az abszolút és felesleges fényűzést Monacoban. Rengeteg luxusautó és yacht július 24., kedd Gabi: A buszmegállóban nagyon korán csörög a kukásautó úgy, hogy hat órakor már menetkészek voltunk. Újult erővel vágtunk neki a hegyek meghódításának. A lelkesedésünk hamar alábbhagyott, mert csak fölfelé kellett menni. Mit menni!? Mászni, küzdeni! Amikor lejtő volt, utána végeláthatatlan emelkedő következett. Elértük Grasset, és Draugnan irányába tartottunk, de a terep nem változott. El se tudom mondani, mennyire lélek- és fizikai erőt őrlő ez a végtelen hullámvasút. Kilenc óra magasságában feladtuk. Írtam Anikónak egy SMS-t, hogy segítsen, és Bidnay Csaba aki már megtette biciklivel ezt az utat könyvében nézze meg az útvonalat, mert ez járhatatlan. Én eredetileg is ezen az útvonalon akartam menni, de otthon felejtettem a könyvet. Az eddigi tapasztalatok alapján úgy gondoltuk, megoldjuk ezt a szakaszt is. Amíg a válasz megérkezett, tovább gyűrtük magunkat nyugat felé. De amint befutott a várt SMS, gyorsan összehívtuk a vének tanácsát, akik hatalmas bölcsességükkel úgy határoztak, hogy ne másszuk meg az előttünk álló dombot, hanem guruljunk le az alacsonyabban fekvő Le Muy irányába. Azért a gurulás közben még meg kellett mászni jó néhány emelkedőt. Közben úgy kimerültünk, hogy muszáj volt megállni egy másfél órás pihenőre. Ha azt mondom, hogy még én is aludtam, az mindent elárul. Nagy nehezen elértük a hegység szélét, ahonnan a nagy gurulás kezdődött. Erről a pontról olyan kilátás tárult elénk, mintha egy mini Grand-kanyonban lettünk volna. A lejtő alján pedig a filmekből jól ismert provence-i táj fogadott. Délután 5 felé elértük Le Muy-t. Úgy határoztunk, nem megyünk tovább, mindenképpen itt maradunk, ezért ahogy beértünk a városba, azonnal megajándékoztuk magunkat egy sörrel. A templomban, plébánián azonban nem találtunk senkit. A turista információnál megtudtuk, hogy a legközelebbi hotel 13 kmre van. Na, mindegy, a várakozás közben együnk valamit, mert a sör már megtette a hatását. Hoppsza, itt egy üzlet, hát bementem kajáért. Az már gyanús volt, hogy a zöldségek olyan fonynyadtak voltak, mintha egy hétig a napon lettek volna. Bemegyek, hát olyan igazi, émelyítő faggyúszag volt bent. A döbbenet csak akkor jött, amikor megláttam, hogy az egy kiló húsra jutó legyek száma a legnagyobb, amit valaha üzletben láttam! Gyorsan vettem egy kenyeret, ott nem voltak legyek, mert a húsokat támadták, és egy vákuumcsomagolt szalámit, mert ahhoz meg nem tudtak hozzáférni. Később vettem csak észre, hogy annak a címkéjén egy teve volt, de az összetételt nem tudtam elolvasni, mert arabul volt. Talán jobb is Mivel semmilyen szálláslehetőség nem adódott idő közben sem, elhatároztuk, hogy elmegyünk a 13 kilométerrel távolabb lévő hotelbe. Kértem a tourinfós nénit, hogy foglaljon le nekünk egy szobát. Aztán ekkor jött a poén, mert lefoglalta ugyan, de a hotelben csak egy óra hosszáig voltak 18

19 hajlandók tartani a szobát. Na, már csak ez hiányzott. Fel a gépsárkányra, és tekerés. Mivel ketten együtt képtelenség lett volna teljesíteni a távot, szétváltunk, és én mint az örült tekertem, ahogy bírtam, teljesen Jenőre voltam utalva. Az öreg még ekkor is bedobott 1-2 viccet, de az a lényeg, hogy sikerült időre odaérnem. A felcuccolást követően azonnal jutalomsört engedélyeztem magamnak, majd visszamentem a szobába. Nem tellett el 5 perc, Ká biciklidudájának jellegzetes hangja hallatszott. Hát újra együtt voltunk! Gyógy -sörök, vacsora (kebab, nem ropogott), nagymosás, blogírás, alvás. Ká-val egy ágyban Karesz bá : Tegnap egy buszmegállóban vermeltük el magunkat. Gabi pillanatok alatt elaludt, én sokáig nem tudtam szundítani. Gondolkodtam, vajon ezek a franciák miért ilyenek. Kő gazdag a többség, de végtelenül antiszociálisak és nem közvetlenek. Ezt nem azért írom, mert mindjárt az elején nem adtak szállást, hanem amiért a leigázott gyarmataikról származó emberekkel bánnak. Feszíti is eléggé ez a gond a társadalmukat; főleg, hogy az algériai, meg a többi kisebbség háromszoros ütemben szaporodik, mint a meglehetősen ráérős (csúnyábban: lusta) francia. Mivel reggel már baromi hideg volt a padon, rossz ötlet volt este nem elővenni a hálózsákot. A kezem is egész éjjel fájt, figyelnem kellett rá, mert a váltóm rendetlenkedik, sokszor magától visszavált hegymenetben, és akkor az úgy megrántja a bal kezem, hogy sokszor felkiáltok a fájdalomtól. Szidom ilyenkor a Shimanot becsületesen magamban. Reggel Grasse volt az első cél: 12 km, azt hittük, nem kell egy óra sem. Hát 1 órát tekertünk lépésben felfelé baromi meredek dombokon. Volt, amikor le is kellett szállni, mert 1-1-ben sem lehetett bírni. Ott a főtéren megreggeliztünk. Az átlag francia nagyon buta, mindenki olasznak nézett bennünket. Grasse után egész nap vagy toltuk a bringát vagy lépésben tekertük, vagy őrülten száguldottunk lefelé. Délután 1-re ez felemésztette az összes erőmet. Mondtam Gabinak, hogy pihennem kell. Ahogy lefeküdtem, 10 mp-en belül el is aludtam. Másfél óra után úgy ébresztett Gabi: menni kéne. Próbáltunk kijönni ebből a hullámvasútból. Nehezen sikerült is. Le Muy-ben először ittunk egy gyógy -sört, aztán megpróbáltam a plébánost, de nem nyitott ajtót, aztán vett Gabi kaját egy elképesztő higiéniájú arab üzletben, aztán a helyi turista információs irodában próbálkoztunk szállást találni. A legelfogadhatóbb a 13 km-re levő 7 Hotel volt. Egy bibi mutatkozott csak, 1 óráig tartották csak fenn a szobafoglalási szándékunkat. Megbeszéltük Gabival, hogy erre együtt nincs esély, menjen a GPS-el, és foglalja el a szobát, én majd érkezem. Kifelé ennek ellenére mindketten rossz irányt választottunk. Gabi észrevette, és fordult is, én meg utána, de hamar lemaradtam. Nehezen, de visszataláltam a helyes irányra, Vindouban kellett csak kérdezősködnöm, de sok helyi sem tudta, hol a Hotel. Fenomenálist vacsoráztunk (kebabtálat) megfürödtünk, Gabi mos, én meg írok, de érzem már, hamarosan alszom. A szoba korrekt, a bicajokat el tudtuk záratni a recepcióssal. Mostantól a Bidnay Csaba által megtett útvonalon megyünk július 25., szerda Gabi: Úgy ébredtem, mintha minden tagom ólomból lenne. Nehéz elindulni, de muszáj. Most nem kell magunkra erőltetni, hogy bekenjük magunkat sportkrémmel. Felmálházunk, aztán indulás. Gyűrjük a kilométereket, de csak szenvedés az egész. Fáj mindkét combizmom; úgy érzem, mintha a következő pedálnyomást már nem lennék képes megtenni. A kezeim folyamatosan zsibbadnak, nem is tudom Ká a sérült karjával hogyan bírja. (Vagy stikában eszi a Vicodint, mint House. Majd ráfigyelek, nehogy függő legyen, mire hazaérünk!) Amióta Franciaországban vagyunk, egyfolytában csak szenvedünk. A terep valamelyest javult azzal, hogy a főúton haladunk, mert szinte mindenhol fel tudunk tekerni 1-2, 1-3-ban. Csak egyszer kellett leszállni és tolni (egyszer Jenő bá miatt), mert nem akarom túlerőltetni magam. Ma volt az első nap az úton, amikor azon kellett gondolkodnom, hogy be kell osztanom az erőmet, mert nem 19

20 fogom bírni. 10 kilométerenként megállunk, döntjük magunkba a vizet, mert a hőmérséklet 35 C. Fototémának való tájakon haladunk, én mégis csak az aszfaltot nézem közvetlenül az első kerék előtt. Többen dudálnak: Forza Italia!.. Beléd is te birka! Ha a pihenővel egybe esik, útszéli árusoknál állunk meg pár szem gyümölcsöt és ha van vizet venni. A vendéglőkben méregdrága a víz, és szerintem jól át is vágnak vele, mert szabadárasként kezelik. Van, aki 1,5 literért 1 eurót kér, van, aki a 3 deciért 3-at. Egy helyen miután megkérdezték, hogy kik vagyunk és mi járatban kaptunk 1-1 karéj dinnyét. Na, ez a hölgy volt, aki először tett jót velünk ebben az országban. Napközben aztán másik jó barát, a szembeszél is megérkezett. Na, már csak ő hiányzott. De mégis elhajtjuk magunkat Aix en Provence-ig, ahol majdnem egy órán keresztül tekergünk Jenő bá miatt, amire megtaláljuk a kivezető utat. Közben olyan utcákon tekerünk fel, mint amilyeneket a San Francisco utcáin sorozatban láttam, csak ott rabolókat üldöztek repülő kocsikkal. Hét órakor nagy nehezen irányra állunk, és elindulunk Éguillés felé. Jenő bá útközben bedob egy vezércselt, amit én be is nyelek, és pikk-pakk olyan meredek utcában találjuk magunkat, ami minden eddigit túlszárnyal. Ká mondja a magáét, én meg csak zsugorodom össze. De végül megérkezünk, és a főtéren olyan panoráma fogad, mintha egy vár bástyájáról néznénk szét. Kb. 30 kilométerre ellátni, körben hegyek, a települések néhol sűrűbben, máshol ritkábban fehérlenek. Persze minden zárva már, de az utcán egy sráctól kapunk egy francia kenyeret, aztán egy éppen zárni készülő üzletben tudunk venni vizet és szárazkolbászt. A papot persze nem találni sehol, ezért a templom előtt várakozunk. Valamiféle aláírásgyűjtés van, mert néha jön egy-egy ember, és a templom előtti kisasztalon lévő könyvbe írogat. Ká megszólítja az egyik hölgyet és megmutatja a menlevelünket. Kis idő múlva szól a hölgy, hogy kövessük. A falu határán lévő, régebben használt közösségi teremhez vezet, ami akkora, mint egy tornaterem. Van WC, mosdó (a zuhanyzó kulcsra zárva, kulcs nincs), meleg víz, és kapunk két matracot is. Az enyém a jobb, mert Ká-é úgy ring, mint egy vízágy. Megesszük a kajánkat, fürdünk, blogolunk, alszunk. Napi táv 105 km, Lourdes még 540 km Karesz bá : Reggel fitten ébredtem, ezt teszi az elegendő alvás, persze az is sokat nyom a latban, hogy nem egy vékony padon kellett aludnom. Reggel a fürdést még véletlenül se hagytam volna ki; mennyei örömök, ahogyan a langyos víz végigcsiklandoz. Nappal fok van, izzadunk, mint a lovak, így már talán érthető, miért olyan nagy élmény a zuhanyozás. Utána még gyorsan kimostam a tornagatyám, az egyik biciklis pólóm és az alsógatyám. Sajnos a mosásra váró zoknijaim lent vannak bezárva a bicikliknél. Időben elindultunk, az első pékségnél megreggeliztünk, aztán egész nap nyomtuk keményen a pedált. Mert bizony izmos nyugati szembeszelünk volt, ami nagyon viszszafogta a haladásunk. A franciák nem főutat építenek, hanem hullámvasutat. Kerékpáros turizmus ezért nincs itt, mert a főutak is alkalmatlanok erre. Ma megtörtént az első segítség francia részről, amikor megtudta zöldséges néni, hogy magyarok vagyunk, és végig bicajjal megyünk Lourdes-ba. Egy szelet dinnyét adott mindkettőnknek, a vásárolt vízért pedig csak jelképes összeget fogadott el. Ez azért nagy szó, mert este egy 2 dl ásványvizet 900 forintért adtak. Errefelé más az árfekvés. Nagyon nagy volt a forgalom is, néha szidtuk a kamionosok felmenőit, ami nem zarándokokhoz méltó, de ha majdnem elüt, akkor talán méltányolható. Jenő bá, a GPS ismét a legrosszabbkor mondta be az unalmast, Aux=En Provence városban elkezdett bennünket várost nézetni. Bevitt bennünket a sétálóutcákba. Sok időbe és km-be telt, amire Gabi kiküszöbölte a hibát. Nehezen keveredtünk csak ki a városból. Utána ismét emelkedők jöttek, aztán Jenő bá levitt minket a fő-útról. Na, 500 méter múlva majdnem rácsaptam kalapáccsal! Olyan meredek részre vitt bennünket, hogy a köldökömig lógott a nyelvem, amire feltoltam a gépsárkányt. Aztán pár km múlva elértük a kisvárost, vagy a nagyobb falut, ahol aludni szándékoztunk. Még vásárolni is kellene, rémlett fel. Ahogy embert láttunk, megkérdeztem, holt találunk boltot. Minden zárva, válaszoltak kor. Ajánlom az Auchan menedzsereinek! Amíg a templomot kerestük, jött egy kinézetre arab felmenőkkel rendelkező srác, a kezében vagy 10 bagett. Kérdeztük, hol vetted, mert mi is vennénk. Mondja, hogy 20