Az önkéntes haderõ társadalmi háttere társadalomtudományi helyzetkép és prognózis

Átírás

1 Az önkéntes haderõ társadalmi háttere társadalomtudományi helyzetkép és prognózis DR. TIBORI TÍMEA MTA Szociológiai Kutatóintézet DR. MOLNÁR FERENC alezredes DR. GYIMESI GYULA alezredes Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Stratégiai Védelmi Kutató Központ A kontinentális Európában a hidegháború idõszaka alatt politikailag szinte megkérdõjelezhetetlen volt a kötelezõ katonai szolgálat léte, leginkább az országok, vagy éppen a szövetségek kiterjedt szárazföldi összecsapásának réme miatt. Az európai nemzetállamok évszázados vetélkedésének egyik fõ, vagy ha tetszik végsõ eszköze a katonai erõ volt. A NATO VSZ egymásnak feszülés megszûnése után végképp nehezen volt indokolható a kötelezõ katonai szolgálat, hiszen a biztonságot szavatoló katonai feladatok jól látható módon nem kívánták már minden épkézláb férfi hadba állását. Mégis hosszú, hosszú évekig megmaradt a sorkatonai szolgálat, ami jelzi, hogy többrõl volt itt szó, mint egyszerû technikai döntésrõl. A nemzetállam identitásának, az állam és polgár kapcsolat meghatározásának része volt a minden férfire, egyformán kiterjedõ kötelesség. Ez a szerepe a sorkatonai szolgálatnak pedig még akkor is befolyásolta a döntéshozókat, amikor már régen demilitarizálódott a társadalom, s esetlegesen valamiféle fegyverarzenál kultusz, vagy joystic militarizmus lépett a helyébe a haditechnikai fejlesztések, illetve a PC játékok és a TV közvetítette háborúk miatt. A végsõ döfést azonban két dolog adta meg a tradíciók, s így az érzelmek által óvott intézménynek. Az egyik, hogy a haderõk méretének zsugorodása miatt egyre kevésbé volt minden férfire, egyformán kiterjedõ e kötelesség. Európa szerte képtelenek voltak a haderõk és az alternatív szolgálatot biztosító civil intézmények minden katonaköteles férfi behívására (Spanyolor- 57

2 szágban , Németországban, fiatal kérte magát alternatív katonai szolgálatra 1999-ben, illetve 2000-ben, és nálunk is töredéke lett már csak katona a fiataloknak az utóbbi években.) Ez a társadalmi igazságtalanság elõbb-utóbb politikai értékké vált és a választási ígéretek szimpatikus pontjává növi ki magát. A másik és egyben legfontosabb tényezõ pedig, hogy az Európai integráció olyan eredményeket ért el, amely egészen biztosan új alternatív arénákat nyitott az európai nemzetállamok számára a versengéshez, s a katonai opció végkép lekerült a napirendrõl. Pontosabban, amennyiben ott maradt, az már egy közös védelem részeként maradt ott, s nem egymást fenyegetõ módon. A közös védelem pedig, akár EU, akár NATO-keretekrõl is legyen szó, a nemzeti haderõk radikális professzionalizálódását követeli meg, amit a tömeghadsereg igénye okán inventált kötelezõ sorozás nem segít elõ. Az európai nemzeti haderõk kicsik, nagyon jól felszereltek, többségükben egyes feladatokra specializáltak lesznek, és ha tetszik, ha nem, egyre kevésbé lesznek nemzetenként sajátosak, illetve e sajátosságokat csak jelképeikben, és a katonáik habitusában õrzik meg. Az állampolgárok nemzeti identitásának pedig végkép nem lesz alkotóeleme, ha még egyáltalán az, hogy katonaként is szolgálták a hazát. Mindezzel együtt azonban, ajánlatos igen körültekintõen kezelni e formálódó új helyzetet. Hiszen minden látszat ellenére nem elég mindig csak a katonák maroknyi csapatára figyelni, akik a külpolitikai érdekeket közvetlenül és azonnal befolyásoló tényezõkké léptek elõ. Nem lehet ezer százalékosan piaci megfontolások tárgyává tenni a haderõ kérdését. Több ok miatt sem, de legfõképpen azért nem, mert ha a katonáknak valóban életüket kell kockáztatniuk s ma erre nagyobb esély van mint a hidegháború utolsó két évtizedében akkor az ugyanolyan dolgokat követel tõlük, mint évtizedekkel, vagy századokkal korábban: fegyelmet, elszántságot, áldozatkészséget és összetartást. Ahhoz, hogy megbízhatóan, a társadalom által elvárt módon legyenek erre képesek, ahhoz a haderõt meg kell tartani a társadalom részeként, társadalmi intézményként és nem lehet teljes egészében Rt.-vé, vagy Kht.-vé alakítani, vagy csak akként kezelni. Kutatási beszámolónk elsõ részében a társadalom és a haderõ kapcsolatának legalapvetõbb kérdéseinek meghatározásával, illetve dilemmáival foglalkozunk. Ezt követõen a meghatározott kérdések legfontosabb részét, valamint a potenciális legénység (18 30 évesek) rekrutációs bázisának jellemzõit egy kis mintás elemzés keretében írjuk le. Végül a honvédség legénységre vonatkozó humánerõforrás-gazdálkodásához biztosítunk háttérinformációt a magyar ifjúság élethelyzetérõl, munkaerõpiaci, társadalmi, gazdasági, szocio-kulturális helyzetérõl (különös tekintettel a roma fiatalokra). 58

3 AZ ÖNKÉNTES HADERÕ TÁRSADALMI HÁTTERE A haderõ és a társadalom kapcsolatát érintõ koncepciók és viták, a haderõ szerepei A társadalom és a hadsereg terén zajló viták két területre fókuszálnak. Ezek egyike arra vonatkozik, milyen mértékben kötõdik a hadsereg a társadalomhoz, amelybõl maga is származik. Vajon a hadsereg saját kényszerítõ erõkkel, kultúrával és igényekkel rendelkezõ különálló vagy egyedülálló intézmény-e, vagy a társadalom tükre? Amennyiben az elõbbi a válasz, akkor ebben az esetben milyen mértékig maradhat a hadsereg ellenálló a tágabb társadalmi változásokkal szemben, vagy pedig ezek a változások szükségszerûen alakítani fogják. A második megközelítés amelynek a hidegháború vége óta megnõtt a jelentõsége azzal foglalkozik, vajon milyen mértékben változtatja meg a nemzetközi, technológiai és társadalmi környezet a társadalmaknak a katonai intézményekhez fûzõdõ kapcsolatainak jellegét? Az elsõ vita vagyis, hogy vajon a hadsereg egyedülálló pozíciót tölt-e be a társadalomban vagy sem a civil-katonai kapcsolatokat tárgyaló irodalom régi témája. Az egyik érv szerint a hadseregnek a mássághoz való joga a harci hatékonyság szükségességébõl származik, amely sajátságos katonai szervezeti formákat tesz szükségessé (amelyet funkcionális kényszerítõ erõként jelölnek). Egy másik argumentum szerint a társadalmi-katonai kapcsolatokat a legitimitás megõrzésének igénye alakítja, s ennek alapja, hogy a katonaság ne távolodjon el attól a társadalomtól, amelynek része (ez az úgynevezett társadalmi-politikai kényszerítõ erõ). Másfelõl viszont fontos politikai kihatásai vannak annak, hogy milyen mértékig fogadható el a haderõk joga a mássághoz, például a polgári és emberi jogokkal kapcsolatos jogszabályalkotásnak a katonai környezetre való kiterjesztésével összefüggésben. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában ezek a politikai kihatások tükrözõdnek a melegeknek és a nõknek a fegyveres erõkben való szerepérõl jelenleg folyó vitákban. Egyes szakértõk azt állítják, hogy a hadsereg feladatának jellege ahol a személyzettõl korlátlan felelõsséget várnak el, és ahol a sebesülés vagy a halál lehetõsége a szolgálat szinte biztosra vehetõ aspektusának tekinthetõ igenis megkülönbözteti más társadalmi intézményektõl, mint például a rendõrségtõl vagy a közigazgatástól. Érvelésük szerint ez a tény szükségessé teszi, hogy az egyén érdekeivel szemben a csoport érdekeit részesítsük elõnyben, ami az erkölcs és a fegyelem különösen magas szintjének a fenntartását követeli meg. Ennek eredményeként a haderõk magasan specializált funkciót látnak el, ezért azokat teljes mértékben el kell különíteni a civil társadalomtól. Ezzel együtt állítják e nézet képviselõi a haderõ funkcionális sajátosságai iránti igények nyomán a katonai szervezet és a társadalom közötti kulcsfontosságú kötelékek megmaradnak, mivel a haderõk nagyon is hajlamosak arra, hogy a társadalmukban uralkodó kulturális jellemzõket tükröz- 59

4 zék. Ugyanakkor megjelenik ebben az érvrendszerben, hogy a hadsereg társadalomhoz fûzõdõ viszonyának a jellege nagyban függ a társadalomnak a világról alkotott képétõl, amelyet viszont három kulcsváltozó befolyásol. Elõször is, a technológiai színvonal és a hozzájuk kapcsolódó elõfeltételek oktatás, iparosodás és a gazdaság ereje; másodszor, a társadalom sajátos kultúrája, beleértve a történelem, a hagyomány és a politikai ideológia befolyásoló hatásait; és harmadszor, a társadalom társadalmi-gazdasági szerkezete,és különösen az elit létezése, jellege és befolyása. Egy másik iskola megközelítése szerint, a hadsereg és a társadalom közötti kapcsolat kulcselemének a legitimitást tekinthetjük. Ennek a paradigmának a képviselõi azzal érvelnek, hogy a hadsereg legitimitásának mind funkcionális, mind pedig társadalmi-politikai alapjai vannak. A hadsereg legitimitásának funkcionális alapja annak katonai küldetésébõl ered, amelyet az állam külsõ fenyegetéstõl való megvédéseként határozható meg. A hadsereg legitimitásának társadalmi-politikai alapjai bonyolultabbak, amely a hadseregnek a politikai hatalommal való viszonyának a jellegébõl, a politikai egységet és a nemzeti büszkeséget szimbolizáló szerepébõl (amelyet a katonai hagyományok és a múltbeli katonai cselekmények hatnak át), az állam társadalmi-gazdasági infrastruktúrájához való hozzájárulásából, valamint az oktatás és a szocializáció eszközeként megnyilvánuló szerepébõl származik. Ez a katonai legitimitás képezi a katonák és a tágabb társadalmi-politikai közösség közötti társadalmi szerzõdés alapját. Ami a második társadalom-hadsereg kapcsolatát érintõ vitát illeti, a katonai szervezet funkcionális kényszerítõ erejével összefüggõ követelmények ellenére a katonai kultúra és a hadsereg mássághoz való joga számos olyan új kihívással szembesült, amelyek új idõk szelét hozták el számára. Ezek közé tartozik elõször is a megváltozott stratégiai kontextus, amely Nyugaton a nemzeti biztonságot fenyegetõ közvetlen veszélyek végét és egy globalizáltabb világot jelent, amelyben az állam szuverenitását érintõ kihívások mind felülrõl, azaz nemzetek feletti szervezetektõl, mind pedig alulról, azaz a regionálissá válásból és a társadalmi és kulturális kapcsolatok globalizációjából származnak. Másodikként említendõ a megváltozott társadalmi kontextus, amelyben az alapvetõ katonai értékeket támogató keretrendszer egyre nagyobb kihívással szembesül egy individualistább, egalitariánus és kötekedõ társadalom részérõl. Végül, és részben a megváltozott stratégiai kontextus eredményeként, egyre nagyobb a költségekkel kapcsolatos nyomás, amely számos hagyományosan katonai tevékenység, mint például a logisztikai támogatás polgári státusba helyezéséhez vezetett. Ezek a témák a Morris Janowitz által már 1960-ban felvetett érveket fedezik fel ismét, mely szerint a katonai szervezet karaktere a fokozatosan fejlõdõ fegyverzet-technológia által támasztott szervezeti követelményekre és a fegyveres erõk jellegében végbemenõ fejlõdésekre válaszul változik. Janowitz szerint ez a hadsereg számára egy eltérõ szerep kialakulásához a rendfenntartó haderõ koncepcióhoz vezet, amely- 60

5 AZ ÖNKÉNTES HADERÕ TÁRSADALMI HÁTTERE nél hangsúly a nemzetvédelem relatíve egyszerû feladatáról a nemzetközi biztonság fenntartásában való aktívabb részvételre tevõdik át. Újabban Charles Moskos és Frank Wood azt vetették fel, hogy a társadalmi nyomás a nyugati hadseregeket afelé tereli, hogy az intézményi (institutional) szerkezetet (a haderõt mint tradicionális, nemzeti intézményt) egy nagyobb mértékû civilesedés nyomán, szervezeti (occupational) szerkezettel (a haderõ mint foglalkoztatottakat tartó szervezet) váltja fel. Viszont azzal érvelnek, hogy ez negatív kihatással van a fegyveres erõk funkcionális, harci hatékonyságára. Charles Moskos, John Allen Williams és David Segal a posztmodern hadseregrõl szóló koncepciójukkal továbbfejlesztik ezt az állítást. Állításuk szerint a poszt-indusztrialista társadalmakban végbemenõ társadalmi fejlemények a geopolitikai környezetben bekövetkezett változásokkal együtt jelentõsen megváltoztatták a hadsereg hagyományos helyzetét. Ezek a társadalmi fejlemények a következõket foglalják magukba: elõször is, a társadalmi szervezet központi formáinak és különösen a nemzet-állam és a nemzeti piacok gyengülését; másodszor, a társadalom azon hatóságainak a csökkenõ számát, amelyeknek az emberek engedelmeskedni hajlandók; és végül, zsugorodó konszenzust a tekintetben, hogy mi alkotja a közjót. Ezek a fejlemények a katonai szervezet jellegében bekövetkezõ változásokhoz vezettek. Hasonló témákat vet fel Martin Shaw a post-military és a common risk társadalom kettõs koncepciójával. Shaw szerint a hidegháború idõszakát az ipari országok többségében a tömeghadseregek és a sorkötelezettség iránti igény révén a társadalom militarizálódása jellemezte. Sõt, számos országban, mint például Franciaországban, ezt a fajta militarizációt egy társadalmi koncepció támasztotta alá, amely az állam és a polgárai közötti szerzõdést hangsúlyozta. Eszerint, a jogaikért cserébe elvárták a polgároktól, hogy a sorkötelezettség révén szolgálják az államot. Shaw azzal érvel, hogy a gazdasági növekedéssel és a növekvõ elvárások forradalmával párosult geopolitikai változások egyre nagyobb mértékben ássák alá ezt a militarizációt, amely egy olyan post-military társadalmat eredményez, ahol a katonai szolgálat és gyakorlat inkább a kivételek és nem a megszokott dolgok közé tartozik. A haderõ és a társadalom közötti kapcsolat A társadalom és a hadsereg közötti kapcsolatok, valamint e kapcsolatok jellemzõi országonként jelentõs eltéréseket mutatnak. A hadsereg és a társadalom közötti kapcsolatok eltérõ mintái különbözõ kihatásokkal járnak, és eltérõ kérdéseket és problémákat vetnek fel. Ugyanakkor egyre inkább elfogadottságot nyer, hogy a hadsereg esetében öt átfogó szerepet nevezzünk meg, amelyek mindegyike bármilyen kontextusban jelentõs kihatással 61

6 bír a hadsereg és a társadalom közötti kapcsolatok jellegére. Ezek a szerepek a következõk: nemzetvédelmi szerep, nemzet-építõ szerep, rendszer védelmi szerep, belsõ katonai segítségnyújtó szerep és katonai diplomáciai szerep. Maguk a szerepek funkcionálisak annyiban, hogy a hadsereg számára megállapított funkciókból erednek, ugyanakkor társadalmi-politikai jellegûek is a kihatásaikat és a felépítésüket illetõen. Ezek a szerepek a hadsereg és a társadalom közötti kapcsolatokra kétféleképpen hatnak: Elõször is befolyásolják a fegyveres erõkre vonatkozó civil vagy társadalmi percepciók természetét. Másodszor, befolyással van a hadseregnek a társadalomra vonatkozó érzetére, amely társadalomnak maga is része. Azt gondoljuk, hogy a hadseregnek a társadalommal kapcsolatos legitimitása függ a hadsereg szerepeinek társadalmi elfogadottságától és a hadsereg képességétõl, hogy az e szerepekbõl eredõ követelményeket hatékonyan teljesítse. Tekintsük át röviden, hogy a hadsereg és a társadalom kapcsolatában milyen szerepet töltenek be az alábbi összetevõk. Nemzeti biztonsági szerep. A nemzeti biztonsági szerep a hadsereg és a társadalom közötti kapcsolatok témájában fellelhetõ szakirodalomban azonosított funkcionális kényszerítõ erõnek felel meg. A nemzeti biztonsági szerep a hadseregnek az a szerepe, amelynek során az államot a biztonságát fenyegetõ veszélyekkel szemben megvédi. Hagyományos értelemben véve ezen az állam és esetleg a szövetségesek területének védelmét jelenti más államok támadásával szemben. Az USA elleni, szeptember 11-i terrorista támadások azonban rávilágítottak annak veszélyére, hogy külsõ támadásra nem csupán az egyes államok részérõl lehet számítani, és amely nem feltétlenül igényli a formálisan létrehozott fegyveres erõk létezését. Ennek következményeképpen az USA és számos szövetségese számára a nemzeti biztonsági szerep ma már a hadseregnek a nemzetközi terrorizmus leküzdésének eszközeként megnyilvánuló szerepét is magában foglalja. Amellett, hogy a hadsereget az állam és állampolgárai fizikai biztonságát fenyegetõ közvetlen veszélyek elhárítására használják, a fegyveres erõket gyakran vetik be az állam területén kívüli nemzetközi küldetésekben. A terrorizmus vagy az erõszakos belsõ zavargások veszélyeztethetik az állam integritását, sõt létezését, valamint állampolgárainak a biztonságát, és ilyenkor a hadsereg segítségét kérhetik, hogy kezelje ezeket a veszélyhelyzeteket. Annak megítélése, hogy a gyakorlatban mi számít a nemzet biztonságát veszélyeztetõ belsõ fenyegetésnek alapvetõen politikai és gyakran vitatott kérdés. A tekintélyelvû rendszerek például a rendszer létezését veszélyeztetõ fenyegetéseket gyakran a nemzeti biztonságot veszélyeztetõ fenyegetésként definiálják. Olykor tehát a nemzet biztonsági szerep és a rendszervédelmi szerep közötti különbség is elmosódhat. A nemzeti biztonsági szerep jelentõs kihatással bír a hadsereg és a társadalom közötti kapcsolatokra. Ez a szerep minden fegyveres erõ számára nagy fontosságú, és az esetek többségében alapvetõ célja van. Mindaddig, 62

7 AZ ÖNKÉNTES HADERÕ TÁRSADALMI HÁTTERE amíg a lakosság többsége elfogadja, hogy mi jelent veszélyt a nemzet biztonságára és a hadsereg hatékonyan lép fel az ilyen fenyegetések leküzdése során, a nemzeti biztonsági szerep a társadalom egészén belül a hadsereg legitimációs forrásaként mûködhet. Nemzetépítõ szerep. A hadsereg gyakran játszott nemzetépítõ szerepet. Ahogy az a jugoszláv néphadsereg esetében is történt, számos országban a hadsereg az egyetlen valódi nemzeti intézmény, és a sorozás jelenti az egyetlen igazán közös nemzeti tapasztalat alapját. Ilyen körülmények esetén a hadsereg olyan mechanizmusként léphet fel, amely a lakosság minden része számára, hátterétõl függetlenül, közvetíti a nemzeti értékeket. Ami azt illeti, a hadseregnek a nemzeti biztonság terén betöltött alapvetõen nemzeti szerepe csaknem minden országban még az olyan régóta fennálló államokban is, mint az USA vagy Franciaország azt jelenti, hogy ez a szerep a nemzetépítõ szerephez is hozzájárul azáltal, hogy a nemzeti érdekek és értékek megtestesítõjeként lép fel. A nemzetépítõ szerepet általában a sorkötelezettséggel társítják, mivel a férfiak általános hadkötelezettsége az az elsõdleges eszköz, amely révén a hadsereg ezt a szerepét ellátja. Ebben az értelemben a hadsereget gyakran tekintik a nemzet iskolájának, amikor a nemzeti értékek támogatásának fõ eszközeként lép fel. Így például Nagy-Britanniában a sorkötelezettség visszaállítását sürgetõk gyakran alapozták álláspontjukat a katonai intézménynek arra az érzékelt képességére, hogy képes bizonyos társadalmi és erkölcsi értékek belenevelésére. A sorkötelezettség a VSZ-tagállamok hadseregeiben egy mindent átfogó intézményi környezetben biztosított lehetõséget a politikai és társadalmi képzésre. Rendszervédelmi szerep. A rendszervédelmi szerep magában foglalja, hogy a hadsereg politikai érdekek egy sajátságos halmazának többnyire egy rendszernek, de néha egy meghatározott politikai pártnak vagy egyénnek a hatalmát támogatja vagy tartja fenn. A rendszervédelmi szerep általában a tekintélyelvû rendszerekhez kapcsolódik. Az ilyen rendszerek a hatalmuk fenntartása érdekében gyakran jelentõs mértékben függnek a fizikai összetartástól, míg a demokratikus kormányok elsõsorban a demokratikus folyamatok által biztosított legitimitástól függnek. A hadsereg rendszervédelmi szerepének legextrémebb modellje, amikor a hadsereg maga veszi át a hatalmat. A közép- és kelet-európai kommunista rendszerek idejében a hadsereg az állam és a kommunista párt mellett a Vasháromszög harmadik elemét képezte, és a kommunizmus védelme volt a fegyveres erõk egyik funkciója. A rendszervédelmi szerep következtében ugyanakkor a rendszer függõvé válik a hadseregtõl, mivel a hadsereg bármikor visszavonhatja támogatását, sõt akár aktívan szembeszállhat a rendszerrel, vagy megdöntheti azt. A rendszervédelmi szerep jelentõs kihatással van a hadsereg és a társadalom közötti kapcsolatokra. A legfontosabb, hogy a rendszervédelmi szere- 63

8 pében a hadsereg elsõdleges hivatkozási pontja nem a társadalom vagy a nemzet, hanem annak a rendszernek vagy uralkodónak a politikai érdekei, amelyhez kötõdik. Ez viszont azzal járhat, hogy a hadsereg egy bizonyos fokig eltávolodik a társadalomtól. A társadalom szemszögébõl nézve a hadsereg elsõsorban a rendszerhez kapcsolódik, a nemzet vagy a nép csak ezután következik. Belsõ katonai segítségnyújtó szerep. A hadsereg az állam belsõ kormányzásával kapcsolatosan változatos szerepeket játszhat, amelyek mind a tekintélyelvû, mind a demokratikus rendszereknél elkülönülnek a rendszervédelmi szereptõl. Ezt a szerepkört belsõ katonai segítségnyújtó szerepként definiáljuk. A belsõ katonai segítségnyújtó szerep tovább kategorizálható. Az elsõ kategória a civil közösségnek nyújtott katonai segítség, amely során súlyos társadalmi-gazdasági problémák, pl. természeti csapások esetén nyújtanak segítséget a civil közösségnek. A második kategóriába a civil hatalom támogatása érdekében a más kormányzati hivataloknak, minisztériumoknak biztosított segítségnyújtás tartozik. A harmadik alkategória a jog és a rend fenntartása, amire akkor lehet szükség, ha a rendõrség vagy a kormány politikai vagy társadalmi elégedetlenség, pl. sztrájkok vagy demonstrációk esetén attól tart, hogy nem lesz képes a közbiztonság fenntartására. A hadsereg belsõ katonai segítségnyújtó szerepébõl adódó legitimitása két tényezõbõl származik. Elõször is, ez a legitimitás a hadsereget ebben a minõségében felhasználó polgári rendszer hatalmának és legitimitásának a közvetett eredménye. Ahogy a rendszervédelmi szerep korábbi tárgyalása során már megjegyeztük, az ilyen legitimitás mértéke függ magától a polgári rendszer természetétõl, a hadseregnek az ehhez a rendszerhez fûzõdõ kapcsolatának jellegétõl, valamint a törvényességet, a rendet és a közbiztonságot fenyegetõ konkrét veszélytõl. Másodszor pedig a legitimitás a társadalomnak abból a percepciójából fakadhat, hogy a hadsereg mennyire hatékonyan képes a belsõ katonai segítségnyújtó szerepbõl adódó követelmények teljesítésére. Katonai diplomáciai szerep. A katonai diplomáciai szerep azt jelenti, hogy a kormány a fegyveres erõket külföldi politikai eszközként veti be az ország területén kívül, például a demokrácia elõsegítése céljából, vagy amikor más államoknak nyújt segítséget, hogy azok hatékonyabb fegyveres erõket állítsanak fel, illetve amikor a katonai együttmûködést korábbi vagy potenciális ellenségek esetében a bizalomépítés eszközeként alkalmazza. A katonai diplomáciai szerep normatív annyiban, hogy olyan erõfeszítéseket takar, amelyek konkrét értékeket megjelenítõ és nemzetközi együttmûködést segítenek elõ. Fontos, hogy különbséget tegyünk a fegyveres erõk katonai diplomáciai tevékenységei és a nemzetvédelmi funkció között. A katonai diplomáciai szerep békeidõben végzett együttmûködõ védelmi tevékenységeket jelent, és mint ilyen, megkülönböztetendõ a katonai erõk békefenn- 64

9 AZ ÖNKÉNTES HADERÕ TÁRSADALMI HÁTTERE tartó és humanitárius feladatai során történõ operatív bevetésétõl (amelyeket az esetek többségében a nemzeti biztonsági szerep elemeihez sorolunk). Számos közös jellemzõik ellenére a katonai diplomáciai szerep abban különbözik a nemzetvédelmi szereptõl, hogy ebben a szerepkörben a hadsereg legitimitása inkább származik a normatív értékek például a nemzetközi béke és biztonság megõrzése, illetve a demokrácia és az emberi jogok elõsegítése mint közvetlenül a nemzeti biztonság iránti vonzódásból. A haderõ és a társadalom értelmezési keretét öt szerep (terület) és azok elfogadottságának (legitimációjának) mértéke határozza meg. Feltételezzük, hogy minél reálisabb képe van a társdalomnak, illetve jelen esetben az MH részére legrelevánsabb korosztálynak, a haderõ jelenlegi és jövõbeni szerepeirõl, annál valószínûbb, hogy olyanok jelentkeznek, akik tartósan és megbízhatóan szolgálnak szerzõdéses, vagy tartalékos katonaként (pszichológiai, egészségi jellemzõiken túl a társadalmi és a haderõ ismereti vonatkozásokkal foglalkozunk tehát). Az öt terület: ország (külsõ) biztonsága, nemzetépítõ szerep (nation builder), államforma (rezsim) védelme, országon belüli segítségnyújtás, katonadiplomácia. A területek elfogadottságát különbözõ faktorok formálják, amelyek közül a legfontosabbnak az alábbiakat tartjuk: fenyegetések, kockázatok érzékelése; nemzetközi befolyások (nyomás) (NATO, EU, ENSZ, USA); technikai fejlõdés; történelmi tapasztalat; belpolitikai kontextus; gazdasági kényszerek; társadalmi (életmód, értékek) változások. E kérdéskör teljes elemzését e kutatás keretei nem tették lehetõvé, amire vállalkozni tudtunk az a év közötti magyar lakosság kis mintáján egy-egy kérdés tesztelése. Így talán a legrelevánsabb kérdés a biztonsági fenyegetések és kockázatok értékelésének, a haderõ egyes szerepeinek és azok teljesítésének megítélésének, a szolgálatvállalási hajlandóságának, illetve ezek esetleges összefüggéseinek vizsgálata. Néhány szempont az ifjúsági probléma megértéséhez, kezeléséhez Kiindulópontunk, hogy a kilencvenes évek egyik fõ kérdése volt, de a nemzetirodalomban és a társadalomban is megjelentelent: tulajdonképpen kik is a rendszerváltás hordozói? Amennyiben ez egy forradalmi átalakulás lenne, vagy lett volna, akkor a forradalmat jelentõs mértékben a magukat fiatalnak nevezõ korosztályok hordozzák, tehát ez a réteg az, amelyik változtathatna. Ezeknek az átalakulásoknak, akár nálunk, akár a szomszédos országokban egyik legfontosabb jellemzõjük volt, hogy nem a fiatalok kezdeményezték. Nem is õk voltak a meghatározó szereplõi, hanem az akkori 40 évesek, s ebbõl mindenfajta generációs sértõdések is keletkeztek, aminek például a legvilágosabb formája magának a FIDESZ-nek a megjelenése volt. 65

10 A nyolcvanas évek visszatérõ vitái arról szóltak, hogy az ifjúság, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években megjelenítette nemzedékének reform konformitását, illetve, hogy az új nemzedék a társadalmi változások hordozója lett. Ebben az idõben fontos kutatási terület volt a középiskolát végzettek életútjának a vizsgálata. Többek között kutatták a fiatalok családi hátterét, a családhoz és a középiskolához való viszonyát, társas kapcsolataik alakulását, céljukat, aspirációjukat, valamint anyagi, kulturális, hatalmi pozíciójuk változását, esélyeit. Két tipikus életút rajzolódott ki: az egyik a szakközépiskolásoké, a másik pedig a gimnazistáké. A gimnazisták osztálykapcsolataiban szûk elit csoportok jöttek létre, igen magas szociális és kulturális háttérrel, és ezen fiatalok voltak azok, akik egyetemet végeztek, majd kutatóintézetbe kerültek, és közülük csaknem mindenki negatívan ítélte meg saját életútját, mert kevés volt a jövedelmük és korlátozottak a karrier-lehetõségeik, tehát alapvetõen elégedetlenek voltak. Ezzel szemben voltak a szakközépiskolások, akik inkább szakmunkás háttérbõl jöttek, és az iskolai osztályokon belüli csoportszervezõdés homogenizáló szerepet töltött be: A szakközépiskolát végzetteknek kétféle karrierútja volt. Az egyik életkarrier, hogy KISZ-titkárok lettek valamiféle üzemben, és ennek következtében kaptak lakást és egyéb juttatást. A másik karrier viszont az volt, hogy vállalkozóvá váltak. Ez az utóbbi a középiskolát végzetteknek 6 7 százaléka volt, és a nyolcvanas évek elején havonta 6 7 ezer forintot kerestek. Õk azok, akik a hetvenes évek elején kezdtek munkába állni és családot alapítani. A fiatalok egyik mintaadó csoportja a privátszférába, a magánszféra felé forduló politikailag konform réteg lett, mely csoport életében igen fontos a vállalkozás, a magángazdaság, azaz meghatározóak a burzsoá fejlõdés irányába mutató életminták. A második polgárosodási szakaszban 1993 után, korunk hõse a vállalkozó lett. Ha megnézzük, kik lesznek azok a vidéki fiatalok, akik elkezdenek vállalkozni, és egy olyanfajta polgárosodást hoznak, fõleg a vidék életében, azoknak csak egy része végzett szakközépiskolát és szerzett érettségit. Két jól elkülönülõ csoport keletkezett. Az egyik a sikeres vállalkozó, aki másodgenerációsan, tehát akár nagyszülõk révén is, már vállalkozott, teljesen ismerte a polgári fogyasztást, a polgári hagyományt, még akkor is, hogyha szakmunkásképzõt végzett, vagy épphogy érettségizett szakközépiskolában polgári értékekkel rendelkezett. A másik, aki hagyományok nélkül, háttér, tapasztalat nélkül belevágott az új világba. Aki be tudott szállni ebbe a polgárosodási folyamatba, akár otthonról indíttatva, akár a nemzetközi trendekhez igazodva, akár nyelvileg is, az a mintának mintegy 10 15%-a. A munkaerõ-piaci elõrejelzések, illetve a munkaadók jelzése szerint a szakmunkásképzés elsorvasztásának hatására a magyar munkaerõpiacon hiány keletkezett a jól felkészült, képzett (esetleg idegen nyelvet is beszélõ) szak- 66

11 AZ ÖNKÉNTES HADERÕ TÁRSADALMI HÁTTERE munkásokból. Míg a 80-as évek végén a 90-es évek elején a szakiskolai rendszerbe jó, közepes és rossz tanulók egyaránt kerültek, addig mára ezek az intézmények az általános iskolát éppen csak elvégzõ maradék befogadását tûzhetik ki célul. A rétegzõdési struktúrában ma a szakmunkástanulók csoportjai inkább a vesztes 1 kategóriába tartoznak. Ugyanakkor a fiatal, képzett szakmunkások elõtt az Európai Unió egyes országainak munkaerõpiaca nyitott, ami a magyar munkaerõpiac számára komoly konkurenciát jelenthet. Fokozhatja a társadalmi feszültséget, a fiatalok elvándorlását, ha a korosztály megbecsülése, megélhetése olyan politikai-gazdasági felhangot kap, amely azt sugallja, hogy nem Magyarországon, hanem az EU többi államában lehet jobban élni. Az érettségit adó középiskola általánossá válása, a felsõoktatás expanziója is csak látszólag jelenti az esélyegyenlõség alapvetõen kedvezõ irányú változását. A gyakorlatban az történt, hogy azok, akik csupán gimnáziumi érettségivel rendelkeznek, szinte eladhatatlanok a munkaerõpiacon. Helyzetük nem javult, inkább romlott, minthogy számos, korábban általuk betöltött, társadalmi presztízzsel is járó pozíciót ma egyre inkább a fiatal diplomások foglalnak el. A középiskolai képzésbõl kimaradók, vagy az általános iskola szintjén megrekedõk helyzete kilátástalanná vált. Olyan mély társadalmi szakadék húzódik meg a képzettek, illetve és az iskolából kimaradók vagy a legfeljebb nyolc osztállyal rendelkezõk között, ami a társadalom kasztosodásának veszélyét hordozza magában. Ezek a fiatalok ugyanis tovább örökítik a hátrányokat. A munkaerõpiac telítõdése után a felsõoktatás hasonlóan a középiskolák egy részéhez olyan diplomásokat kezdett termelni, akik az intézményi rendszerbe való belépésük pillanatától potenciális munkanélküliek voltak. Az esélynövekedés így valójában nem következett be. Egyszerûen csak a krízishelyzetek elodázódásáról beszélhetünk. Ennek okai szerteágazóak, de fontos szempont lehet a kapcsolati tõke hiánya, ami elsõsorban a kibocsátó család korlátozott kapcsolati rendszerére vezethetõ vissza. Azok a csoportok tehát, amelyek ugyan rendelkeznek tudástõkével, de hiányos a kapcsolati tõkéjük, vagy egyáltalán nem rendelkeznek ilyennel, könnyen sodródhatnak a köztes 2 állapotból a vesztesek közé. A 90-es évek oktatásszociológiai tanulmányai nagy reményeket fûztek a képzettségi szint emelkedéséhez, azt az illúziót hordozva, hogy a felsõoktatás kapui a társadalmi hierarchia alsó részén elhelyezkedõ rétegek (így példá- 1 Az Ifjúság 2000 kutatás másodelemzése során létrehozott kategória. Az Ifjúság 2000 alapján a éves fiatalok mintegy 43%-a tartozik ebbe a kategóriába. (ld. részletesen: Bauer Máder Nemeskéri Szabó: Ifjúsági rétegek az ezredfordulón, Új Ifjúsági Szemle 2003/ oldalak 2 Bauer Máder Nemeskéri Szabó: Ifjúsági rétegek az ezredfordulón; Új Ifjúsági Szemle 2003 / oldalak 67

12 ul a községekben élõ, alacsony iskolázottságú családok gyermekei) számára is megnyílnak. A 2002-ben a felsõoktatásban bekerült hallgatók között készített vizsgálat 3 jelzi, hogy ezen remények túlzónak bizonyultak. A felsõoktatás a középfokú és a felsõfokú végzettségû szülõk gyermekei számára jelenthet bizonyos esélyeket. A társadalom többi, egyébként jóval szélesebb rétegei számára a felsõoktatás továbbra is csak a felemelkedés lehetõségét, de nem alternatíváját hordozza. Az elmúlt évtized ifjúságszociológiai kutatásai jelzik, hogy meghosszabbodott az ifjúsági korszak. A fiatalok egyre több idõt töltenek oktatási intézményekben. A korábbi adatok azt mutatták, hogy a szakmunkások és az egyéb szellemi tevékenységet végzõk esetében az iskola befejezése a munkavállalás, a családalapítás, valamint a gyermekvállalás ideje szorosan kapcsolódik egymáshoz. A munkába állás után végzettségtõl függetlenül megházasodtak a fiatalok és az azt követõ két éven belül a gyermek születése is megtörtént. Ma azonban a szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkezõk harmada 18, további harmada 19 évesen vagy idõsebb korban lép ki a munkaerõpiacra. A szellemi tevékenységet végzõknél hasonló tendenciák írhatók le. Míg korábban akár 4 5 évvel ezelõtt is az érettségi ideje határozta meg a munkavállalást, 2000-ben az érintettek több mint kétötöde 20 évesen vagy azt követõen lép ki elõször a munkaerõpiacra. 4 A karrierépítés kitolódása együtt jár a társadalomba való beilleszkedéssel, a hagyományok, normák elfogadásának kitolódásával. Bár a fiatalok többsége szeretne gyermeket vállalni, az elsõ gyermek vállalása az utóbbi 10 évben éveket tolódott elõre. Ennek részben az az oka, hogy a férfiak és a nõk tartós párkapcsolatban való elkötelezõdése szintén az oktatási rendszerben eltöltött idõszak megnövekedésével a 20-as éveik második felére húzódik. Míg 1990-ban a teljes lakosság 20,3 százaléka volt nõtlen, hajadon, addig 2001-ben 27,1, 2002-ben 28. Kétségtelen, hogy a rendszerváltozás utáni idõszak a tartós kapcsolatok új formáját, az együttélést véglegesen szentesítette, az Ifjúság 2000 kutatás mutatott rá, hogy a gyermekvállalás még 2000-ben is a házasságkötéssel kapcsolódott össze, bár ez a hagyomány az elmúlt 2 3 évben változott. Így rövidtávon nem várható, hogy megnövekedjen a gyermekvállalási kedv, ráadásul az egyetemi, esetleg PhD-képzésbõl kikerülõ, éves nõk elsõ gyermekvállalására 30 éves koruk elõtt kis valószínûséggel kerülhet sor. A karrierépítés felértékelõdése folytán, ugyanakkor biológiai okok miatt is, a második gyermek megszülésére egyre kevesebben vállalkoznak. A kitolódó ifjúsági korszak új szerepformákat hoz létre, ilyen a szingli vagy éppen a pre-szingli állapot, amely bizonyos csoportok számára sajátos kulturális és fogyasztási helyzetet teremt. 3 Gábor Kálmán Kabai Imre: Elsõ évfolyamos hallgatók vizsgálata 2002 (kézirat) 4 Ifjúság 2000 Gyorsjelentés (szerk.: Laki Szabó Bauer) Budapest, NIKI,

13 AZ ÖNKÉNTES HADERÕ TÁRSADALMI HÁTTERE 1989 után olyan lendület volt az ifjúsági kultúrákban, amit amszterdamizmusnak is nevezhetünk, az egész környezet és környék, amit Józsefváros belsõ része képvisel, tehát Ego-centrum, a Tilos az Á, Cirko Geyzir Mozi. Itt alakultak ki olyan helyek, melyekben olyan hangnem, olyan beszédmód, olyan hangulat alakult ki (így pl. kezdetben a Tilos Rádióban), amit úgy jellemezhetünk, mint egyfajta libertizmust, ami nyugat-európai, nyugat-berlini, amszterdami, koppenhágai és a többi mûködést feltételezett, vagy ennek a lehetõségét. Mindez az akkori polgárok, akkori hivatalosság részérõl jelentõs ellenérzést váltott ki. A kilencvenes éveknek három korszaka van. Az egyik a politizált korszaka, ami akkor is világos, ha a Narancs és a FIDESZ körül összekapcsolódva ért véget, de általában véget ért ban azzal, hogy egy év múlva, a taxis blokád után lemegy a függöny. Megjelenik véleményvezérként a sajátságos avantgarde kultúra, amelyik úgy ig legalábbis a budapesti egyetemi központokat meghatározza. Ez a második szakasz. Emellett késõbb megjelenik a sajátságos szórakoztató tömegkultúra, ami új nyelvet hoz, amit elfogad ez a generáció ben és ez a harmadik a két párt csinált valamit, igyekszik megfogni a fiatalokat, illetve mindegyik párt megpróbálja a maga oldalára állítani a fiatal választót. Ez láthatóan bizonyos csoportokban, így a FIDESZ-ben sikerül, az MSZP-nek már nem. Rengeteg szálból áll az ifjúsági kultúra meghatározása; lehet akár társadalmi csoportonként, vagy rétegenként eltérõ definíciókat adni. Abban az esetben, ha elfogadjuk azokat, amelyek eddig megjelentek, akkor az alternatív kultúrához hozzátartozik a múltja, a történeti elõzménye. Ekkor kezdtek felfutni az alternatív zenekarok, amihez egyfajta alternatív kultúra kötõdött. Itt megemlíthetjük azokat a helyeket is, amelyekhez ezek a zenekarok kötõdtek, például a Fekete Lyuk. Ezeket a helyeket és zenekarokat valamilyen szinten integrálta ez a társadalom, tehát, elfogyasztóiasította, ezt követõen az alternatívát keresõk az ezo-kultúra, és az ezoterikus boltok, tanfolyamok felé fordultak. Akik 1979-ben születtek az iskoláikat érettségiig a létezõ szocializmus értékrendszerében tették meg olyan avantgarde, vagy illegálisból legalizált kultúrát elfogadó intézményekbe jártak, amikor kinyíltak a lehetõségek, amelyet a mozival, a nyelvtanulással, külföldi ösztöndíjjal jellemezhetünk, amiben benne volt az ún. nyugat-európai nyitás. Ezek a fiatalok a megszorító, vagy az elitkultúra irányából 1990 és 1996 között elpiacosodott a kultúra. Gyakorlatilag a Nyugat fogyasztói társadalomként, és nem értékgondozóként jelent meg, szemben a létezõ szocializmus idõszakával, ahol nagyon sok esetben a Nyugatot nagyon magas értékközvetítõ levegõ lengte körül (jogosan vagy jogtalanul, ez egy másik kérdés). Ez megszûnt. Egyidõben elveszett az ideál-kép is, meg a jövõkép is. Néhány vizsgálat azt mutatja, 5 7 hónap a jövõkép, tehát azon túl, hogy a rendszerváltás volt, nem tud elõre gondolkozni, csak a következõ félévig. Ekkor és ez részben összevág különben a kereskedelmi tévék megjelenésé- 69

14 vel, abban az értelemben, hogy azok nyelvet adnak sokan megnyugszanak, mert a világ kiszámíthatónak tûnik. Az 1982-es Mozgó Világban Köteles Pálnak megjelent egy tanulmánya a francia és a magyar fiatalok jövõképérõl. A tanulmány egy olyan kutatásra hivatkozik, amelyben többek között arról is megkérdezték a francia és magyar érettségizõ fiatalokat, hogy lesz-e száz év múlva Magyarország vagy Franciaország? A franciák válasza az volt, hogy méltatlan a kérdés, hiszen miért ne lenne?! A magyarok válasza az volt, hogyha nem lesz atomháború, és ha a nagyhatalmak azt akarják, vagyis ne gondoljuk azt, hogy a pozitív jövõképhiány kimondottan a rendszerváltás terméke. Jelenleg egy szó az, amivel jellemezni lehet a mai fiatalok jövõképét, ez a teljes tervezhetetlenség. Nagy a létbizonytalanság, melynek három oka van. Az egyik az oktatási expanzió, túlképzés van és lehetetlen elhelyezkedni. A másik a régi hagyományos értelemben vett álláshelyek megszûnése, a közigazgatás leépítése. Nagyon sokan kénytelenek kényszervállalkozóvá lenni, akik eddig állami állásban voltak. A harmadik oka pedig a versenyszféra bizonytalansága, mely még most kezd kialakulni. Képtelen ez a generáció felállítani egy olyan jövõképet, amelyben eltervezi, hogy ekkor és ekkor fog családot alapítani, gyereket vállalni, hiszen olyan gyorsan változik a munkaerõpiac és minden más, hogy nem lehet kiszámítani azt sem például, hogy milyen végzettséget szerezzen az elhelyezkedéshez. Öt évvel ezelõtt a jogász, közgazdász végzettségre mindenki azt mondta, hogy biztosan el lehet helyezkedni. Ma már azzal sem. Mindenféle állásbörzén, akiket keresnek, az a kereskedelmi üzletkötõ, marketing, eladással foglalkozó szakemberek, mivel már a hagyományos munkaerõ, vagy a munkaerõpiacon a hagyományos munkák megszûntek. Megjelenik az élethosszig tartó tanulás, a lifelong learning. Ezzel viszont az a baj, ha az ember elmegy a versenyszférába dolgozni, reggel 8-tól este 7-ig, vagy pedig nem talál munkát, viszont akkor a nagy kérdés, mibõl finanszírozza a továbbtanulást, ha a szülei nem tudják fedezni. Egyik jeles magyar szociológus dolgozatot íratott 18 évesekkel. A kérdés, amire kíváncsi volt, úgy hangzott: Saját gyerekkorodat a szüleidével összehasonlítva melyik volt jobb? A szülõk a Kádár-rendszerben voltak gyerekek, ezért azt várta a kutató, hogy ezzel a kerülõvel bejönnek majd különféle családi legendák, rendszerkritikák, rendszerreflexiók. A több mint 500 dolgozatból egyetlen egy fiatal Kádár nevét le nem írta. A rendszer szót is csak húsznál kevesebb esetben használták. Mihelyt valami ilyen összefüggést sejtet a téma múltkép, ami személyes, akkor ez a dimenzió valamiképpen ki van törölve. Nemcsak a múlt- és jövõkép megítélése ellentmondásos, de abban is eltérõek a vélemények, mennyire és miképpen differenciált a mai ifjúság. Többféle álláspont él egymás mellett, ilyen például a középosztály fogalma, amit már régen nem definiált újra senki. Különösen éppen a társadalomtudományi szakma nem, amire szükség lenne. A követhetetlenség oka a rendkívül 70

15 AZ ÖNKÉNTES HADERÕ TÁRSADALMI HÁTTERE gyorsan változó értékek, érték-orientációk, kulturális-, társadalmi minták világa. Szükség lenne új fogalmakra is, bár nem könnyû egyszerre definiálni valamit szakmailag, illetve meghatározni a nyelvet, amivel kifelé beszélünk. Ha például a véleményformáló elitet követjük nyomon, s azt vizsgáljuk, hogy ebbõl a rétegbõl hol és hogyan van ki- és belépés, akkor meg kell néznünk, hogy mely csoportok válnak és válhatnak véleményformálóvá, illetõleg, hogy kiket, és miként tudnak irányítani, vagy megfogni. A korszakok tehát ezen csoportok ideológiai szemléletváltozásaitól és kommunikációs stílusától is függenek. Miközben más területeken a társadalomkutatás régen elmesélte azt a történetet, hogy paradigmaváltás történt, az ifjúságkutatásban is végbement ez a paradigmaváltás. Méghozzá azon módon, hogy amit korábban le lehetett írni puha módszerekkel, és azt lehetett mondani, nagyon differenciált ez az ifjúság, azonban mégiscsak van esélye, hogy átjárjon egyik helyzetbõl a másikba, ez az ambivalencia úgy jellemezhetõ, mint a slágerben szól: kinn is vagyok, benn is vagyok. Ez a kilencvenes évek végére gyökeresen megváltozott. Aki belül van, az kõkeményen benn is akar maradni, és aki pedig kívül van, egyre messzebb kerül a lehetõségektõl. Ezért ez a nagyon differenciált ifjúság szinte szóba sem áll egymással. Ezekre mérések állnak igazolásképpen rendelkezésünkre. De vannak beszédmódok, amelyeket egy kör ért, de nem érti a másik, mert ennek a hátterében olyan új típusú politizálásra került sor, amellyel szemben attitûdváltás is történt. Mindez inkább a felülete az attitûdváltásoknak és nem belülrõl történik. Ami a belsõ konfliktusokat fokozza, hogy önmagában lesz ambivalens az egyén. Nem egyszerûen a tárgyával kapcsolatban, hanem belülrõl válik skizofrénné. Kérdés, hol is tartok, és hová jobb nekem állnom? Így visszatérünk ahhoz a paretoi gondolathoz, hogy a hatalmon belül levés az igazi cél, ami a jövõképet illeti, a hatalmon belül kell maradni, mert az biztonságos. Aki kívül van, az végérvényesen leszakad. Ez lehet az oka, hogy nem tudták igazán eltalálni a különbözõ politikai pártok azt, hogy hogyan kellene ezt a diskurzust folytatni. Nem csupán megszólítani volt nehéz ezt a nagyon bonyolultan differenciált ifjúságot, hanem magát a dialógust nem lehetett éppen ettõl folytatni. Mintha mindenki egy kicsit szabadkozva azt mondta volna, õ már nem annyira fiatal, nem ismeri az ifjúsági beszédmódokat, más a tapasztalata. A meg-nemértés oka inkább az, hogy bent ül a hatalomban. És ez egy óriási különbség. Amikor megjelenik valamilyen polgárosodás Magyarországon, a civilség, ez tökéletesen más, mint ahogyan pl. ez a cseh társadalomban történt. Egy, a klasszikus kettõs társadalmat újra és újratermelõ polgárosodásról van itt szó, ahol a két pólus között nincs igazi átmenet, vagy csak pillanatnyi. A kérdés ezután Vágvölgyi Andrást idézve van-e Cool Hungaria? A cool Anglia-képbe beletartozik a counter culture beemelése az establishmentbe, az új típusú, szociálisan érzékeny, ám kifinomodó yuppiezmus, a kulturális dübörgés: monstre-zeneipar és galéria-dömping, a nagy és hagyomá- 71

16 nyos színház mellett a teátrális extravaganza, Milano és Párizs mellé felnövõ divatfõváros, erõtõl duzzadó filmipar, design-, reklám- és alkalmazott grafikai nagyhatalmiság. Olyan apróságok is, hogy a még tíz éve is külföldi körökben szent borzadályt keltõ hagyományos kulináriák helyett, mint a mentolos birka vagy a reggelire fogyasztott black pudding (sült vér) helyett ma Londonról az jut a külföldi eszébe, hogy Európa kulináris fõvárosa lekörözte Párizst, és itt a legjobb a világon a sztárszakács/négyzetmérföld arány. A divatos angol irodalom vetekszik az amerikaival, Irvine Welsh nem megy rosszabbul, mint Bret Easton Ellis, s filmben detto: Guy Ritchie-ben ott a tarantinói lehetõség Miért mondjuk mindezt? Egyrészt, mert a glóbusz egy kis hely, másirányból meg, hogy a mi magyar rákfenénk az analógiás gondolkodás, mintaés patternkövetés. A mai húszévesek 1984-ben születtek, akkor, amikor már rég felfordult a ferdeszájú vén trotty (Petri György), elhalálozott Leonyid Iljics Brezsnyev, a Szovjetunió utolsó, igazán félelmetes vezetõje. Öt évesek voltak, mikor leomlott a berlini fal, és a közép-európai szatellitállamok elkötötték hajójukat az egyre fogyatkozóbban szuperhatalmi szovjetségtõl (maga a szuperhatalom akkor szûnt meg, mikor hét évesek lettek). Azóta az egykori csatlós ország kompja egyvégtében Nyugatra tart, s növekvõ bizalommal gondoljuk azt, hogy tartósan kiköt ottan; ilyenkor kellenek a falvédõszövegek! révbe ér. A húszéves ifjúnak mindez tényrealitás és faktuális valóság, személyes emléke a neccesebb korokról nincs. Mondjuk, az kicsit ciki volt, mikor a fater horgász damillal kötözte fel a Trabant tetejére a Gorenjét Parndorfban, és majdnem ráesett a határon a nagyira, akit alanyi jogon járó vámkerete miatt utaztatott apu egy burgenlandi elfekvõig, ahol húsz schillingért vigyáztak rá, még banánt, meg teát is kapott. Apu azóta nem jár Trabanttal, Merdzsóval vagy Audival jár, leprivatizálta a növényolajipart, hatszor fordult a damaszkuszi úton (ötéves-kori duma), n+1 segget kinyalt, néhányba be is költözött tartósan, mostanság épp a régi KISZ-es haverokat keresi megint. A mai húszéves fiatal szereti a focit, legjobban tán a Beckhamet, márcsak Posh Spice miatt is, a mai húszéves fiatal érti azt is, hogy Hajrá magyarok!, igaz, magyar válogatott akkor járt utoljára focivébén, mikor négy éves volt A mai húszéves fiatalt nem érdekli Eperjes Károly elmebaja, nem érdeklik a hitbéli ügyek, értékválságán szolid deizmussal, panteizmussal, távoli bölcsekkel segít. Nem érdekli a par excellence politika, nem érdeklik a korrupciós ügyek, olyan ügyek érdeklik, amiért lelkesedni lehet! Lelkesít az apa ellen lázadni, aki mackóban, késõbb suhogós joggerben hordta a javakat Ausztriából, hogy aztán privatizáljon, gyarapodjon, lemenjen kutyába. A mai húszéves fiatal egyszerû eszközökkel lett megfogva. Politika helyett politikai marketinget kapott, módszerében korszerû, tartalmában avítt és avétos üzenetet. 72