(Simonyi Imre szavait normál, dr. Sajti Imréét dőlt betűvel szedtük.)

Átírás

1 Simonyi találkozása ügyészével. A rendszerváltás után két évvel, 1992 nyarán üzent a Mester, hogy keressem fel életbe vágóan fontos ügyben és azonnal. Előadta, hogy mielőtt meghal, szeretne találkozni 56-os ügyészével, aki ismerete és informátora szerint a szabadon engedését kijárta. Simonyinak meggyőződése volt, hogy bátor kiállása (kihallgatásán Kádár november 1-jei, az ötvenhatos eseményeket dicsőséges felkelésnek nevező beszédére hivatkozott), a hatalomnak a magyar írók tiltakozásától való félelme és egyéb, általa nem ismert háttér történések miatt engedték ki. A költő ígéretet tett arra, ha eljön a volt ügyész, nem veszekszik vele, nem szidalmazza, csupán két megfáradt ember sír előtti nyugodt, tisztázó beszélgetésére vágyik. A Békéscsabán élő egykori ügyész, dr. Sajti Imre nyugdíjas rendőr ezredes vállalta a beszélgetést, egyetlen kikötése volt csupán, hogy én is legyek jelen. Simonyi a feltételt elfogadta, s a polgármesteri hivataltól kirendelt gondozónővel, egyik örökösével, Vaszkán Erzsébettel várt bennünket Gyulán, a Százéves cukrászda udvarában lévő lakásán. A beszélgetésen elhangzottakat jegyzeteltem, és még aznap este leírtam. (Simonyi Imre szavait normál, dr. Sajti Imréét dőlt betűvel szedtük.),,amiről beszélgettünk, az már történelem Simonyi: Örülök, hogy eljött. Sajti: Szívesen találkozom magával, ilyen körülmények között, hogy nem én hívom... Ezt inkább én mondhatnám. Jól néz ki. Maga is. Nem mondhatnám, nekem már végem. Maga hanyas? Huszonhétben születtem Sarkadon. Maga református? Persze, a Sajtiak általában reformátusok, különben is Sarkadon zömében reformátusok élnek. Ne értse félre, ezt csak úgy kérdeztem, mert mint bizonyára tudja, engem soha nem érdekelt a vallás. Egy időben igen, talán még gyerekként, de hamar rájöttem a papok disznóságaira, és attól kezdve utáltam minden csuhást. A második világháború alatt zsidómentő voltam, ezért bolsinak számítottam. Szegény Blanár (Blanár László nagy köztiszteletnek örvendő orvos volt Gyulán Á. Z.) azt hitte, én leszek majd az embere, a második mögötte a pártjában. Amikor megtudta, hogy nem vagyok kommunista, többet nem állt velem szóba. Aztán '51-ben, amikor ő maga is megcsömörlött az egésztől, odajött hozzám az utcán, kezet nyújtott és csak ennyit mondott:,,magának volt igaza! Fél év múlva, ben öngyilkos lett. Elhíresztelték, hogy szívroham végzett vele, de tudom, hogy meghasonlott, elege lett az egészből, bevett egy csomó gyógyszert és kész. Mondja, Erdődi Lajosról tudott valamit? Nem. Erdődi Lajos nagyon rendes ember volt (Erdődi Lajos közmegbecsülésnek örvendő ügyvéd volt Gyulán Á. Z.). Ellene folyt az első koncepciós per Magyarországon. Talán a Demény Pál pere megelőzte az övét, de akkor is a második koncepciós per Erdődi Lajosé volt. Azzal vádolták, hogy rendőrbesúgó volt, ami teljes képtelenség. A tárgyaláson azt próbálták rábizonyítani, hogy '44 elején szervezték be, tizenhetedik őrizetbe vétele idején. Ez akkora hazugság volt, amekkorát a világ nem látott. Hát el lehet hinni, hogy valakit tizenhatszori 1

2 őrizetbe vétellel nem tudnak megtörni, beszervezni, és majd a tizenhetedik alkalommal, 1944 elején amikor már csak a hülye nem tudta, hogy a németek elvesztették a háborút kötélnek áll? Ilyen nincs, a Lajosról meg végképp nem lehet ilyet elhinni. A tárgyaláson végül is a felvonultatott tanúk ellene vallottak és elítélték. Szegény Blanár is ellene tanúskodott. Ez volt talán az egyetlen folt az életében. Erdődi Lajost aztán kényszermunkára ítélték, kivitték az oroszokhoz, megjárta a Gulagot. Ötvenhatban szabadult, nem sokkal később '70-ben halt meg rákban. Tudja, az az érdekes, hogy soha nem lépett be a kommunista pártba, miközben mindenki úgy tudta, hogy párttag. Negyvenöt után azt mondta, hogy egy magyar kommunista pártba hajlandó belépni, de olyanba, amelyiknek az oroszok dirigálnak, nem. Ő volt az első eurokommunista. Ez volt a bűne, ezért kellett elítélni és kivinni az oroszokhoz lágerbe. Erdődi Lajos volt az egyetlen bolsi, akire felnéztem. Összesen ketten voltak bolsik Gyulán a Blanárral. A többiek, akik köröttük voltak, csak csapódtak hozzájuk, azok nem voltak igazi bolsik. Váriból a Blanár meg az Erdődi Lajos csináltak kommunista helyet. Visszatérve a vallásra: tudja, ha valamiben hinni kellett, attól nekem borsódzott a hátam. Ezért nem voltam vallásos és ezért utáltam a papokat. De borzasztó úrgyűlölő is voltam. Nagyon gyűlöltem az urakat, mígnem 1941 körül rá nem jöttem arra, hogy tulajdonképpen nekem nem is az urakkal, hanem a hivatalnokokkal van bajom. A köztisztviselőkkel, akiket Márai íróasztal-proliknak nevezett. Ezek egyébként '45 után sem változtak meg, ezért az újakat is épp úgy utáltam, mint a régieket. Hanem mondja, mi arról a véleménye, hogy a bolsik zöme nyilas vagy náci érzelmű volt? Tudja, mikor jöttem erre rá? Rákosi kecskeméti beszédének hallgatása közben, amikor azt mondta: a kis nyilas nem nyilas. Hát az hátborzongató volt. Nézze, valóban voltak a pártban egykori nyilasok. Én is tudnék magának mondani néhányat. Azok, akik a leghangosabbak és a legvonalasabbak voltak, s gondolkodás nélkül kiszolgálták a rendszert, azok más rendszert is ugyanígy hajlandók voltak kiszolgálni. Hanem én is kérdezhetnék magától valamit? Tessék. Mondja, mikor került maga szembe ezzel a rendszerrel? Elmesélek én most valamit. Az oroszok '44 október hatodikán jöttek be Gyulára. Akkor én már huszonegyedik napja bujkáltam. Megkaptam a behívót Debrecenbe, és basztam bevonulni. A kertünk végében volt egy fészer, oda bújtam el akkora helyre, mint ez az ágy. Szörnyű volt az a bezártság, a végén már alig bírtam, pedig anyám jött minden este és ellátott. Amikor kerestek a zsaruk, anyám azt mondta nekik, hogy elmentem Debrecenbe. Október 5-én este aztán Román Jancsi állított be hozzánk, egy csabai hekus, aki hét évig nekünk dolgozott. Akkor már előjöttem a rejtekhelyemről, mert a reggel óta odahallatszó erős ágyúzás valószínűsítette, hogy az oroszok hamarosan bevonulnak. A szomszéd szobában voltam, amikor Román Jancsi anyámmal beszélt, tehát mindent hallottam. Azt kérdezte, hogy otthon vagyok-e? Mondta anyám, hogy nem. Erre a hekus jó hangosan, szinte kiabálva, a következőket mondta:,,ha mégis itthon lenne, akkor mondja meg neki, hogy ma elutazunk a bús picsába a Dunántúlra. Így akarta tudtomra adni, hogy nyugodtan előjöhetek, mert a hekusok engem többé már nem keresnek. Másnap, hatodikán reggel fél nyolckor anyám kétségbeesve ébreszt:,,kelj már fel, valami katonafélék vannak az utcán, de nem olyanok, mint a mieink. Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy három-négy orosz katona jön az utca túloldalán. Picsa részegek és lövöldöznek a levegőbe. Szembe velük néhány egyenruhás magyar gyerek ment. A levente alatt volt valamilyen félkatonai szervezet, ahhoz tartoztak. A mi házunk épp közöttük volt. Innen jöttek az oroszok, amonnan a magyarok. Ekkor odafordultam anyámhoz és a következőt mondtam:,,a fia életében először és utoljára két percig szabad volt. Fél tizenegykor aztán megjelent nálunk Enyedi a későbbi tanácselnök apja, aki valami hivatalsegédféle volt a városházán. A következőket mondta:,,szerkesztő úr, öltözzön fel és 2

3 jöjjön velem, a régi és az új urak, meg az orosz urak várják odafönn. Hát fölmentem a városházára, az udvarán lehetett vagy ezerötszáz ember. Az emeleten egy hatalmas asztal körül ültek a régi urak, a Marik Dénes-féle új urak, meg az orosz városparancsnok, aki mellesleg később rendes embernek bizonyult. Egy darabig üldögéltem ott, figyeltem mi történik. Két első világháborús hadifogoly az egyik a Krausz bácsi tolmácsolt nekik. Aztán amikor elegem lett az egészből, a képmutatásból hiszen én mindenkit ismertem, akkor odaintettem Csermák Irmát. Mondtam neki, hozzon valami aktafélét, mintha el kellene intéznem. Pár perc múlva meg is jelent, én meg felálltam és eljöttem. Amikor hazaértem, csak ennyit mondtam az anyámnak:,,nagyságos asszony, a fia a mai nappal ellenzékbe vonul. Anyám szegény elejtette a kezében lévő kanalat, a fejéhez kapott és így szólt:,,apád is őrült volt... Azóta én nem vagyok se jobboldali, se baloldali. Én nem vagyok oldali. Na, hát a mi találkozásunk óta eltelt közel harminchat év. Mire emlékszik ön abból az időből? Három dolog érdekel engem: miért engedtek engem szabadon '57-ben, és mire emlékszik az engem elbocsátó indoklásból; nagy harcot kellett vívnia a helyi pártbizottsággal a szabadon bocsátásomért, végül pedig az érdekelne, mit kellett nekem 1967-ben aláírni magánál a rendőrségen? Ha emlékszik még ezekre. Egyáltalán, hogy került maga ebbe az egész ügybe? Emlékszem ezekre a dolgokra, amelyeket ön említ. De először arról, hogy kerültem én oda. Engem június 15-én, a Nagy Imre-kormány hivatalba lépése után neveztek ki ügyésznek. Mivel láttam és tudtam, hogy milyen törvénytelenségek történtek az országban a korábbi években, megfogadtam, hogy szigorúan a törvényesség betartásával fogok dolgozni. Két évvel később, 1955-ben hazakerültem Gyulára városi-járási vezető ügyésznek. Ötvenhat októberében a,,forradalmi bizottság az állásomból felfüggesztett, több ügyésszel együtt. Mondja, nem emlékszik maga egy Harangozó nevű ügyészre? Amikor maguk átvették az ügyünket a rendőrségtől, akkor járt nálam a cellában ez a Harangozó azzal, hogy megtudakolja, hogy tört el a lábam. Mert mint bizonyára emlékszik rá, öt bordámat és a lábamat eltörték, és a veréstől agyrázkódást kaptam. Évekig kísért az agyrázkódás miatti egyensúlyzavar. Magát még a rendőrségen verték meg, nem akkor amikor már nálunk volt... Persze, hogy a rendőrségen. Szóval, jött ez a Harangozó nevű ügyész és kérdezte, hogy tört el a lábam. Én azt hittem ez provokáció, ezért azt mondtam neki:,,menjen a picsába, leestem a lépcsőn, akkor tört el a lábam. Csak nem tágított, tovább faggatott. Mondtam neki, hagyjon engem békén és elküldtem. Ez nem volt provokáció. Hírét vettük, hogy a rendőrségen verték a fogva tartottakat, és azt ment kivizsgálni ez a Harangozó. Aki egyébként egyike volt a velem együtt felfüggesztetteknek. Felfüggesztésem után talán egy hónap múlva Oláh István csabai helyőrségparancsnok, a későbbi honvédelmi miniszter üzent nekem és még két ügyésztársamnak, hogy menjünk át a katonai ügyészségre a széthurcolt katonai anyagokat összeszedni. Mert az események alatt vitte boldog-boldogtalan a ruhákat, ágyneműket, technikai eszközöket, fegyvereket. December 11-én aztán statáriumot hirdettek, engem meg kijelöltek az első ügyhöz ügyésznek. A statáriumot, mint bizonyára emlékszik rá, a fegyveres köztörvényes tehát nem a politikai cselekmények visszaszorítására hirdették ki: a gyilkosság, a szándékos emberölés elkövetői és a fegyverekkel való visszaélés ellen. Elő kell venni az akkori újságokat, és bárki meggyőződhet róla, hogy gomba mód megszaporodtak az idő tájt a fegyveres rablások és a nem politikai indítékú gyilkosságok. Nem tagadható persze, hogy voltak politikai indítékú fegyveres cselekmények is a Kádár-rendszer ellen, de a zöme nem ilyen volt. Az ügy, amit rám bíztak, Mány Erzsébet Farkas Mihály elleni per néven vált ismertté. December 17-én Gyulaváriban az ottani fiatalok egy csoportja élükön Mány Erzsébettel és Farkas Mihállyal feltörték a határőrlaktanyát és fegyvereket zsákmányoltak: géppisztolyokat, golyószórókat, puskákat és nagy mennyiségű lőszert. A fegyverekkel felsorakoztak a vári hídhoz és várták a karhatalmistákat, akik a környék településeit járták. 3

4 Úgy tudták, aznap Váriba mennek. Időközben Sarkadra vezényelték őket, így az ütközet elmaradt. A vád nem is politikai természetű volt, hanem fegyverekkel való visszaélés márciusában visszakerültem Gyulára, így találkoztam később többek között magával is. Mondja, mennyire diktáltak felülről? Akkor erős központi irányítás volt. A rendőrséget bízták meg az ügyek vizsgálatával, az ügyészség kezdetben csak látszólagos törvényességi felügyeletet gyakorolhatott. A rendőrség tehát erősebb volt. Meg kell jegyeznem: az ügyészek akkor nagyon fáztak a politikai ügyektől. Én sem vállaltam örömmel, de tulajdonképpen természetes volt, hogy a megyei főügyész engem, mint városijárási vezető ügyészt kijelölt a gyulai,,ellenforradalmárok ügyének intézésére. Ötvenhármas fogadalmamhoz tartva magamat azon voltam, hogy szigorúan a törvényesség hozzáteszem, az akkori törvényesség talaján állva, a lehető leghumánusabban csináljam végig ezeket az ügyeket. Amikor megtudtam például, hogy bántalmazták a fogva tartottakat a rendőrségen, az ügy vizsgálatát átvettem a rendőrségtől, és a továbbiakban az ügyészség más dolgozóival együtt fejeztük be a nyomozást. A gyanúsítottak újbóli kihallgatását és az iratok ismertetését is mi végeztük. A gyanúsítottak eközben jegyzeteket készíthettek, és lehetőségük volt észrevételeik utólagos megtételére is. Nem tudom, emlékszik-e arra, hogy a börtön ebédlőjében sorakoztattuk fel magukat az iratismertetésre. Látja, erre nem emlékszem. De a börtön ebédlőjére, meg arra, hogy oda összetereltek bennünket, igen. Az iratismertetésre nem. Tudja, mire emlékszem? Arra, hogy amint ott álltunk, hátulról valaki átnyúlt a vállamon és kivette a kezemből a versemet. És azt kérdezte:,,ezt itt írta? Pontosan így történt. Ez maga volt? Igen. De aztán visszaadtam a versét... Hát persze, hogy visszaadta. Az ügyekről az iratismertetés után kellett döntenünk. Várjon csak! Tudja mi érdekelne engem, ügyészi szemmel bűnösnek látszottam? Ön érzékelhette az akkori politikai légkört. A rendőrség kíméletlen eljárást szorgalmazott, a későbbi internálások ezt jól mutatták. Tulajdonképpen szerencsés helyzetben voltam, mert megyei főügyészi felhatalmazásom volt az ügyek intézésére, ami nagyfokú önállóságot jelentett. A maguk ügyében is érvényesíteni tudtam az önállóságomat. Szabadon bocsátásukat egyeztettem a megyei főügyésszel és bementem a városi pártbizottságra, ahol egyetértésüket kértem álláspontomhoz. Ez nem volt előírás, de megtettem, mert akkor egyedül a pártbizottság tudta megfékezni azokat, akik mindvégig kemény fellépést követeltek. A pártnál aztán intézőbizottság elé vitték a maguk ügyében kialakított álláspontomat. Ezt követően kerültek szabadlábra Bányász Vincével (ügyvéd volt Gyulán Á. Z.) és másokkal. Meghökkentett a szabadulásom... A többieket is. Jól emlékszem, a Durkóval együtt szabadultam... A Btk. 56. paragrafusa alapján figyelmeztetéssel, mert cselekménye enyhe volt. Került-e harcába a kiszabadulásom? Egy emberrel kellett megküzdenem, az akkori rendőrkapitánnyal. Ő is tagja volt az intézőbizottságnak és nem értett egyet velem. A többieknek lehetett ellenszenves az álláspontom, de nem voltak ellene. Ezek szerint tehát ön eldöntötte, hogy nem voltam benne olyan mélységig az eseményekben, és szabadon bocsát. Mondott-e ön olyat, hogy ha Simonyit nem engedheti ki, akkor főbelövi magát? Nem, ilyet nem mondtam. Olyat viszont mondhattam mert kemény tusa folyt, hogy ha nem fogadják el az álláspontomat, akkor leadom a maguk ügyét, nem leszek hajlandó tovább folytatni. 4

5 Hm. Akkor az informátorom rosszul tudta. Két,,bűne volt magának tulajdonképpen. Írt két cikket. Az egyikre emlékszem, Két pogány közt egy hazáért! volt a címe. Valamelyikben József Attila-idézet szerepelt. Akkor az volt a hivatalos álláspont, hogy forradalmi költők verseit is felhasználhatják ellenséges, ellenforradalmi érzület kiváltására. Ön ugyan azt vallotta, hogy nem akart ezzel hangulatot kelteni, mi viszont úgy értékeltük, hogy a József Attila-sorok idézésével olyan mértékben keltett hangulatot, hogy azért egy figyelmeztetést megérdemel. Úgy emlékszem, hogy az ön ügyében hozott megszüntető határozatban ez szerepel. Nem tudná nekem megmondani, hol tudnék én a szabaduló papíromhoz hozzájutni? Megvolt ugyan nekem annak idején, de elhagytam valahol ebben a sok költözködésben. Nem volt külön szabaduló papírja. Egyszerre többüket engedtük ki, ezért közös határozatot hoztunk a szabadulásukról. Én úgy emlékszem, hogy külön szabaduló papírom volt, s az indoklási részben szinte magát fedezte. Az '56-os dolgaimról alig esett benne szó, viszont nagy terjedelemben részletezte a Horthy alatti,,vitézi tetteimet. Ötvenhatról csak a szöveg végén írt pár szót, ebben az szerepelt majdnem mellékesen, hogy volt két szónoklatom, meg szerkesztettem egy újságot. Nézze, lehet, hogy tévedek és mégis külön indokoltam a szabadulását. A szabadulásomkor, amikor ismertette a határozatot, ült maga mellett egy nagydarab ember. Nem tudom, emlékszik-e rá? Nem a Legfőbb Ügyészségről volt ott? Nekem olyan érzésem volt, hogy igen és azért hívta oda, hogy fedezze magát, amiért engem szabadon enged. Nem. Egy nagydarab szőke emberre emlékszik? Igen, egy nagydarab szőkére. Horváth Mihály lehetett, az ügyészség egyik dolgozója. A saját intézkedésemért mindig vállaltam a felelősséget akkor is, nem kellett nekem támasznak a Legfőbb Ügyészségtől senki. Tudja, nem akartam elhinni, hogy szabadon fognak engedni. Amikor szólt a smasszer, hogy öltözzek, elküldtem a picsába. Egy idő után újra jött és szólított. Az volt gyanús, hogy amikor elindultunk a folyosón, előttem ment. Miután magához vezetett és ön elkezdte olvasni a szabaduló papíromról a szöveget, az első mondatnál,,a Magyar Népköztársaság nevében... kis híján a torkának ugrottam. Aztán már csak arra figyeltem fel, hogy mondja:,,szabadlábra helyezem. Mik derülnek ki, kis híján az életembe került a szabaduló határozat felolvasása. Min múlt az életem... Azt hittem, visznek kivégezni... Visszatérve arra, amit az indoklásról mondott: nagyon meg kellett indokolni a szabadlábra helyezését, mert olyan eljárás után, amilyen maga ellen folyt, csak úgy engedhettem ki, ha minden jót elmondok magáról. Meg kell mondanom, még így is nagy visszhangja volt a szabadlábra helyezésének. A szélsőséges kommunisták kígyót-békát kiabáltak rám, keményebb ítéleteket követeltek. Később a szabadon engedettek egy részét internálták is, főleg október 23-a körül, de ehhez nekünk már semmi közünk nem volt, ezt a rendőrség önállóan végezte. A Nádházi-perben is maga volt az ügyész? Igen, én képviseltem a vádat. A részletekre már nemigen emlékszem, csak arra, hogy Nádházival az volt a baj, hogy túl sokat szónokolt azokban a napokban. Na, arra is emlékszem, hogy a nagyteremben volt a tárgyalás, rengetegen voltak, főleg olyanok, akik súlyos ítéletet akartak. De látja, nem emlékszem a bíróra sem, meg az elsőfokú ítéletre sem. Azt tudom, hogy a másodfokú tárgyalás idejére jelentősen enyhültek a viszonyok. Én arra emlékszem, hogy a bírónő a Nádházi oldalán állt. Egy szegedi bírónő vezette a másodfokú tárgyalást. V., a gépállomás igazgatója meg I. P., a harisnyagyári igazgató Nádházi ellen tanúskodtak. Két ritka szemét ember. A V. nagy nyilas volt, még most is látom 5

6 magam előtt az egyenruhában, átvetett szíjjal a vállán. Nos, ez a V. testvér egy papírt akart átcsúsztatni I.-nek, nyilván össze akartak játszani, de a bírónő észrevette és elkobozta a papírt. Mondja, mi a véleménye magának Sal Pista bácsiról? Nagyon tiszteltem, rendes embernek tartottam. Képzelje, egyszer beállított hozzám a Sarusi nevű csabai író Sal Marival, a Sal Pista bácsi lányával. Azt kérdezi tőlem Sal Mari, hogy milyennek ismertem az apját? Mondom neki: ha nem lennél itt, akkor minden jót elmondanék róla, mert akkor nem tűnne szembe dicsérésnek. Egyébként talpig becsületes ember volt. Hát később derült ki, hogy azért jöttek, mert Mány Erzsi húga azt nyilatkozta Sarusinak, hogy a testvére perében az ügyvéd, Sal Pista bácsi összejátszott az ügyésszel. Ez a marha meg leírta a megyei hetilapba. Hát ezt jöttek tisztázni. Még egy dolgot hadd kérdezzek. Nem tudom emlékszik-e arra, hogy 1967-ben egyszer benn voltam magánál Csabán, az ÁVO-n. Persze, hogy emlékszem, de én soha nem voltam ávós. Akkor, amikor találkoztunk, a vizsgálati osztályt vezettem a megyei főkapitányságon. Azt kell általánosan elmondanom, hogy minden rendszer figyel a potenciális ellenségeire. Azokra, akik részéről arra lehet számítani, hogy támadják a rendszert vagy lázítanak ellene. Ezeknek a személyeknek a feltérképezése a politikai rendőrség, nálunk az úgynevezett III/III. feladata volt. A III/III. gyűjtötte az adatokat róluk, többek között az '56-osokról is, akiket általában ide soroltak. Így került megfigyelés alá maga is. Külön embert szerveztek be a megfigyelésére. Amikor mi '67-ben találkoztunk, akkor már rég nyilvántartásban volt. Ezt értem, meg tudtam is. De elmondok magának egy történetet. Valamikor a Ne sírjatok című verseskötetem megjelenése után bementem a mostani Lídó helyén lévő presszóba. Volt ott egy asztaltársaság, amelynek tagjai rendszeresen a presszóban találkoztak. Heten voltak, többek között B. O., Sz., a volt elnökhelyettes apja, B., a SZOT-üdülő igazgatója, a Koszta Rozó volt férje, a nevére már nem emlékszem, de tudom, hogy később disszidált, meg még három szemét. Ahogy beléptem odaintettek, és elkezdtek provokálni. Viccesen mondták, de tudom, hogy komoly volt az egész. A kötetem egyik versében, amelynek Intelem a címe, Szabó Jánosról, mint átlag magyarról írtam. Nekem estek, hogy miért piszkálom Szabó Jánost, aki valami titkárféle volt akkor a gyulai pártban. Na én elküldtem őket a jó kurva anyjukba és azzal el is felejtettem az ügyet. Hanem amikor magánál voltam, eszembe jutott ez a másfél évvel azelőtti találkozás. Ezek spiclik voltak, és feljelentettek az ÁVO-n. Arra válaszoljon nekem, emlékszik-e a mi találkozásunk indítékaira? Arra, hogy kik írták ellenem a feljelentést? Ugyanis én máig nem tudom, miért kellett bemennem magához. Titokzatos volt az egész ügy. Úgy kezdődött, hogy kaptam magától egy idézést. Persze nem mentem sehová, mert '56 után megfogadtam: rendőr engem többet nem közelíthet meg, de ha mégis megteszi, akkor leütöm. Pár nap múlva újabb idézés jött, de már pénzbüntetéssel fenyegettek, ha nem megyek be magukhoz. Megint maradtam. Erre küldtek egy újabb felszólítást azzal, ha nem megyek, elővezetnek. Ilyenkor ez a rend... Nem mentem be, de felültem a vonatra, és megkerestem az írószövetséget, egyenesen Darvast. Mondom neki, hogy mi történt, meg micsoda dolog, hogy egy magyar írót ezek zaklatnak, és hogy nem megyek sehová. Azt mondja nekem: várj! és a telefon után nyúlt. A csabai titkárt hívta fel, alacsony, zömök ember volt, később találkoztam vele, talán Szabónak hívták. Azt mondta Darvasnak, jelentéktelen ügyben hívnak, alá kell írnom egy papírt és kész. Mondom erre Darvasnak: értsd meg, hogy nem megyek sehová. Elkezd engem agitálni, hogy ne hülyéskedjek, menjek be nyugodtan ehhez a Szabóhoz, ő majd segít. Elfogott a düh és rátámadtam:,,nem megyek sehová! A jó kurva bolsi-oláh anyádat agitáld, de ne engem. Minek vagytok itt, ha még annyit se tudtok elintézni, hogy ne zaklassanak? Azzal rácsaptam az ajtót és eljöttem. Lenn az utcán várt a lány. Mondom neki:,,na, én most 6

7 egy életre kibasztam magammal! Aztán elmeséltem neki, mi történt Darvasnál. Két nap múlva csak bementem ehhez a Szabóhoz. Nagyon előzékenyen fogadott, és rögtön hívta magát. Átmentem, valóban nagyon rendes volt velem. Elém tett egy dossziét és arra kért, írjak alá egy papírt, miszerint a dossziéban írtak nem felelnek meg a valóságnak. Erre azt mondtam, nem írok alá semmit, különben is látni akarom mi az, ami nem felel meg a valóságnak. Maga egyre csak azt hajtogatta, hogy nyugodtan írjam alá, nem lesz semmi bántódásom. Nem tudom emlékszik-e rá, a végén már szinte térden állva könyörgött, hogy írjam alá. Vagy négy órát voltam benn, a végén megszántam magát, és aláírtam a papírt. De máig nem tudom, mi volt abban a dossziéban. Azóta is arra a hét szemétre gondolok. Ők jelenthettek fel. Visszatérve az előbbi gondolatmenetre: amikor a III/III. befejezte valakiről az adatgyűjtést, akkor nekem, mint a vizsgálati osztály vezetőjének kellett lezárnom az ügyet. Az operatív munkát belső, titkos szabályok írták elő. Eszerint az adatgyűjtést be kell fejezni, ha bűncselekmény nem történt vagy egyéb megítélésű cselekményt követtek el. Ez utóbbi esetben a megfigyelt személyt figyelmeztetni kellett, és lezárni az ügyét. Évente ügyet adott át nekünk az operatív osztály, közülük mindössze két-három ügyben rendeltünk el nyomozást, és általában csak egy-kettő került bíróságra. A magáról gyűjtött operatív anyagra nem emlékszem. Egyszerűen nem tudom, mi volt benne. Csak azt tudom, hogy jelentéktelen dologról lehetett szó, mert amit elmondott, abból az következik, hogy a jelentéktelen ügyek lezárásakor szokásos eljárás történt: figyelmeztettük és ennek aláírásával való tudomásul vételét kértük. Még egy dolog érdekelne engem. Amiről kérdezem, az régen volt. Egyikünknek sincs veszteni- vagy nyernivalója a történtek felidézésén. Említette, hogy maga volt az ügyész a Mány lány perében. Érdekelnének a részletek. Összesen tizenheten vettek részt a cselekményben Gyulaváriban. De tulajdonképpen hárman indították az egészet. Szilágyi István fodrász volt a fő hangadó, aztán Mány Erzsébet és Farkas Mihály. Ők hárman hangoztatták a tanácsházánál összegyűlt fiatalok előtt azt a valótlanságot, hogy Gyulán összeszedték a fiatalokat, viszik őket Szibériába, és hogy a karhatalom a tömegbe lőtt. Meg kell akadályozni, hogy Gyulaváriban is ezt tegyék. Ehhez viszont fegyvereket kell szerezni. A fegyverszerzést Mány Erzsi és Farkas Mihály irányította, de hangsúlyozom, a tippet Szilágyi adta. Mintegy golyószórót, géppisztolyt és puskát, valamint rengeteg lőszert szereztek a határőrlaktanyából. A fegyverekkel tüzelőállást vettek fel a vári híd mellett, és várták a karhatalmistákat, akikről úgy tudták, hogy oda készülnek. Katonailag ha lehet így mondani Farkas Mihály irányította őket, mert leszerelt katonatiszt volt, és rendelkezett elemi harcászati ismeretekkel. A,,parancsot is ő adta ki: ha jönnek a pufajkások, össztűz! A karhatalmisták azonban nem mentek, mert időközben elvezényelték őket Sarkadra. A két Mány lány, az Erzsi meg a húga és még néhányan elmentek felderíteni Gyula felé. A Dugó-hídig jutottak, mivel nem találkoztak a karhatalmistákkal, hazamentek. Közben a gyulavári szülők felocsúdtak és mentek a gyerekekért. Többségüket sikerült is hazaküldeniük. Egy részük a fegyvereket, lőszereket eldobta vagy eldugta. Néhányan visszavitték a határőrségre. Másnap a rendőrség az eljárást megindította, és az elkövetőket őrizetbe vették. A dátumok itt nagyon fontosak. Mint ismeretes, 1956 decemberében az elszaporodó fegyveres cselekmények visszaszorítására hivatkozva, statáriumot hirdettek. Egészen pontosan december 11-én. A cselekmény pedig december 17-én történt Váriban. A statárium alapján fogták Mány Erzsiéket perbe. A vád ellenük amint korábban is említettem nem politikai természetű volt. Fegyverrel való visszaélés vádjával ültek a vádlottak padján. Összesen tizenheten kerültek a bíróság elé. A történteknek nagyon rossz visszhangja volt Váriban, a Szilágyi és a Mány családot meg akarták lincselni a szülők, akiknek gyerekei Szilágyi, Mány Erzsi és Farkas Mihály mellett a vádlottak padjára kerültek. Őket tették ugyanis felelőssé azért, hogy a 7

8 gyerekeiket perbe fogták. Még a tárgyalásra is rendfenntartó erőket kellett vezényelni, hogy a Szilágyiékkal szembeni hangulatot kordában lehessen tartani. Mint már említettem, a katonai ügyészségen az ügyet rám szignálták. A tárgyalást '57. január 12-én, 13-án és 14-én, a csabai városházán tartották, a zsúfolásig telt nagyteremben. Az ügyet a Kecskeméti Katonai Bíróság tárgyalta. Csak kitérőként jegyzem meg: a tárgyalás nyilvánossága miatt Marosántól nagyon kikaptunk. A bíróság a nyilvános tárgyalást azért tartotta szükségesnek, hogy minél többen lássák, az eljárás teljesen törvényesen folyik. A statárium rendelkezései szerint ha a bűnösség megállapítható, akkor a bíróság halálbüntetést szab ki. Pontosítsunk: halálbüntetést szabhat ki. Nem, pontosan fogalmaztam,,,halálbüntetést szab ki. A szervezőkre halált, akiket bevontak, azokra pedig 15 évig terjedhető börtönt. Szilágyinak aki az egész akció és fegyverszerzés értelmi szerzője volt az volt a szerencséje, hogy mindvégig a háttérben maradt, a fegyverszerzésben, majd a fegyveres kivonulásban nem vett részt. Az ítélet ismert: Mány Erzsit és Farkas Mihályt halálra, Szilágyi Istvánt 15 évi, a többieket ennél kisebb börtönbüntetésre ítélték. A halálbüntetés kihirdetése után a statárium rendelkezései szerint az ügyésznek de egyedül neki! lehetősége volt kegyelem kezdeményezésére. Ezt nyilvánosan kellett kérni a halálbüntetés kihirdetése után. Ezért az ítélet elhangzása után felálltam, és kezdeményeztem a kegyelmet. A bíróság elvonult a javaslatot megtárgyalni, majd visszatérve kihirdette, hogy kegyelem gyakorlására tesz előterjesztést az Elnöki Tanácshoz. Az ügyvéddel együtt az volt az álláspontunk, hogy nem kellene végrehajtani a halálos ítéleteket. Sőt, maga a bíróság sem akarta a halálbüntetés végrehajtását, de más ítéletet a statárium rendelkezései szerint nem hozhatott. Az elítélteket a szegedi börtönbe szállították. Sal István volt Mány Erzsi védője, rendszeresen jött hozzám már a tárgyalás előtt is a védence érdekében. A halálbüntetés kiszabása után pedig volt, amikor együtt mentünk Pestre, hogy kijárjuk a kegyelmet. Ő az Igazságügyi Minisztériumban, én pedig a Legfőbb Ügyészségen. De kétnaponként jött Nagy Károly országgyűlési képviselő is. Vele vagy ötször hívtuk a Legfőbb Ügyészséget, egyszer pedig fel is utaztunk, hogy személyesen próbáljuk kijárni a kegyelmet. Az ügy elég jól állt, mert az Igazságügyi Minisztérium is, meg a Legfőbb Ügyészség is azt javasolta: az Elnöki Tanács adjon kegyelmet. A furcsa csak az volt, hogy amíg a kegyelmi ügyekben általában négy-öt nap alatt döntöttek, a Mány Erzsiék kegyelmi ügyét három hétig is elhúzták. Úgy tudom, hogy háromszor tárgyalták és harmadszorra elutasították a kegyelmi kérvényt. Az ítéletet azt követően azonnal végrehajtották. Ön szerint mi lehetett az oka annak, hogy végül hosszas huzavona után az elutasítás mellett döntöttek? Ki tudja, talán belpolitikai okok játszhattak közre. Hogyan fogadták Mány Erzsiék az ítéletet? A halálbüntetés kihirdetésekor mindketten összetörtek, sírtak. Meg is értettem őket. A többiek fellélegeztek, hogy börtönbüntetéssel megúszták. És amikor a kivégzésük előtt felolvasták a kegyelmi kérvény elutasítását? Gondolom, maga ott volt... Nézze, olyankor már nem beszámítható az ember. Visszatérve az ügyemre, mondja, mennyire látszottam én akkor a,,nép ellenségének? Ha Simonyi Imre az akkori törvények szerint bűnös lett volna, akkor oda került volna Nádháziék mellé. Mondja, maga hitt a rendszerben? Én Sarkadon éltem, nagy család volt a miénk. Két-háromszáz rokonom volt, csaknem valamennyi irtózatos nyomorban, kisemmizetten élt, uradalmi cselédek vagy napszámosok voltak. Jobbra vágytak. Nekik a felszabadulás jobbat hozott. Nem csak nekik, hanem nekem is 8

9 és mindenkinek, aki a környezetemben élt. Azt láttam, hogy aki dolgozik, az boldogul, az emberek összességében jobbat kaptak. Ezért én hittem a rendszerben. Nekem az a szó, hogy kommunista vagy szocialista, semmit nem mondott. Én azon mértem le a rendszert, hogy az egyszerű, dolgozó ember hogy boldogult, mekkora jólétben élt. Ezért a szélsőségeseket, a dogmatikusokat, a hatalmaskodókat nem szerettem, ellenük ha lehetett felléptem. De azt kell mondanom, nem sok eredménnyel. Az utóbbi tíz évben itt nagyon elromlott minden, kiéleződött a feszültség. Volt maguknak egy nagyon nagy hibájuk: nem becsülték a polgári értékeket. Maguknak például az volt az értelmiségi, aki íróasztal mögött ült. Pedig az értelmiségi mibenlétet nem az íróasztal határozza meg, hanem az értelem. Hiába van valakinek egyeteme, ha egyébként hülye a szakmájához, nekem az nem értelmiségi. Viszont én értelmiséginek tartom azt az utcaseprőt, aki tisztességes, művelt, pontos, érti a munkáját. Na, sokat beszéltem már. Örülök, hogy eljött. Szívesen jöttem, azt hiszem, amiről itt beszélgettünk, az már történelem. Ha úgy gondolja, máskor is beszélgethetünk. Rendben. Viszontlátásra! Viszontlátásra! Lejegyezte: Árpási Zoltán *** 9

10 Egy botrányos riport története Ezerkilencszázkilencvenkettő januárjában riportot közölt a Kurír Udvarhelyi András tollából. A szerző Simonyinál tett látogatását írta le, meglehetősen naturálisan lefestve a környezetet, ahol a Mester Gyulán élt. A cikket, amelyben az újságíró Simonyi Imrét is megszólaltatta (amiről a költő utóbb úgy nyilatkozott, hogy semmiféle interjút nem adott Udvarhelyi Andrásnak), lényegi változtatás nélkül átvette a Gyulai Hírlap, egyesek szerint azzal a szándékkal, hogy törlesszen neki a díszpolgári cím átvételekor történtekért. A lap főszerkesztője ellenben úgy nyilatkozott: azzal a szándékkal jelentette meg a riportot, hogy felhívja a figyelmet a költő sanyarú körülményeire. Előző évben a gyulai képviselőtestület díszpolgári címet adományozott Simonyi Imrének, amit a költő át is vett meg nem is. Elment az ünnepségre, kesztyűt húzott, hogy senkivel ne kelljen kezet fognia, mondott egy rövid beszédet és eltávozott, hátra hagyva a díszpolgári oklevelet. (A felszólalásáról szóló tudósítást a körülmények jobb érthetősége végett a fejezet végén közöljük.) A Kurír-cikk és annak utánközlése országos visszhangot váltott ki, az ügyben szót kértek írótársak, s állásfoglalást adott ki a Magyar Írószövetség titkársága is. Simonyi is megszólalt, közleményt jeletetett meg, majd üzent, hogy szívesen nyilatkozna az általam irányított Békés Megyei Hírlapnak. Természetesen azonnal megkerestem, és hosszas beszélgetést folytattam vele. Kérésére az interjú teljes szövegét bemutattam. Egyes részeket javaslatomra kihúzott belőle, néhány helyen pedig igazított az eredeti szövegen. Az egyik kihagyott rész a díszpolgári cím átvételére vonatkozott. A szövegrész interjúban hagyása felesleges feszültséget okozott volna, s nem igen kapcsolódott a Kurírban megjelent riporthoz. Azt hiszem ma már semmiféle feszültséget nem okoz az interjú teljes szövegének a közlése. A kihagyott részeket kurzívval jelöltük.,,te Rendetlen vigyázz, a Rend veszélyes Látogatóban Simonyi Imrénél Mottó:,,A természet félelmetes pazarlással dolgozik, a legegyszerűbb tüneményeket az anyag és az erő felmérhetetlen pocsékolása árán valósítja meg, sejtek és peték millióit dobálja el egyetlen közösülés alkalmával, hogy végül a világra szülessen egy tökfilkó. Lehet, hogy botlásnak, bűnnek, az emberi reménytelenségnek egész óceánját kell a világra bocsátani, amíg kicsordul egy emberi szemből az értelmes megbánás első igazi könnycseppje, a megbánásé, melynek igazi értelme nem a hazug bűntudta, hanem a cselekvő részvét, önmagunkkal és minden emberivel szemben. Életemnek minden emberi erőfeszítése, s minden betű, amelyet életemben leírtam, mind szó, melyet kimondottam mit ér mindez az emberi butaság és önzés tengereivel és hegyóriásaival szemközt? Első pillantásra ijesztően kevés az, amit tehetünk. Nem áltatom magam hamis képzetekkel: egy szellemi élet minden erkölcsi és pedagógiai erőfeszítése nem változtat többet az emberi butaság felületén, mint egy könnycsepp, melyet egy Gaurizankár-nagyságú gránit-sziklára ejtenek, változtat a hegyóriás térfogatán. Ennyi az arány: a szellemi cselekvés hatásának aránya és lehetősége. De azt a könnycseppet, melyet a részvét és az értelem sajtol ki az emberi szemből mégis le kell ejteni. (E Márai Sándor idézetet Simonyi Imre Különvélemény című kötetében használja mottóként.) 10

11 * * * Tisztelem és kedvelem Simonyi Imrét, a költőt, még akkor is, ha tudom: tesz ő az én tiszteletemre. Ha nagy néha elvetődtem Gyulára, a Körös-parti Nagyváradra, mindig meglátogattam a különc hírben álló költőt. Soha nem felejtem el a varázsos nyári estéket a Reinhardt cukrászda teraszán, a nagy sétákat a még mindig polgári hangulatot árasztó kisvárosban, az éjszakai beszélgetéseket a fasorral szegélyezett kis utcákban, ahol a házak falai úgy bukkantak elő a sötétből, úgy világítottak, mint a város nagy festőjének, Kohánnak képein. És beszélgettünk irodalomról és emberségről, tisztességről és Márai Sándorról. Mindig is hálával emlékszem Simonyira, mert ő fedezte fel nekem Márait. Szó esett természetesen Krúdyról és az életszeretetről, Kosztolányiról és a költészetről. Akármikor mentem, Simonyi mindig ugyanarról beszélt: a polgárság hiányáról és Márairól. Még akkor is, amikor ez nem volt éppen ajánlatos. Simonyi Imre még a 70-es, 80-as években sem békélt meg a rendszerrel, nem felejtette el az 56-os véres verést, a börtönt. Városszerte mesélték, hogy ha a tanácselnök vagy a párttitkár szembe jött vele az utcán, ő tüntetően átment a túloldalra vagy félre fordította a fejét. Fennen hirdette, hogy a kommunista rendszer nem tartja magát sokáig. Márai feleségének halálakor, már a 80-as években, volt bátorsága misét mondatni érte. Ő volt és ma is ő a legszabadabb ember Gyulán, aki mint művész, sokat megengedett és megenged magának. Régebben, míg jó erőben volt, elelcsábította a kisváros lányait és asszonyait. A férjek és az anyák körében nem volt népszerű. Hébe-korban verekedett is. És mindeközben szép verseket írt, amelyek megjelentek az ÉS-ben és a Népszabadságban is. Országosan ismert és elismert költőként a Kádár-rendszertől, amelyet gyűlölt, magkapta a József Attila-díjat. Aztán jött a rendszerváltás és eszembe jutott: vajon mit csinál most Simonyi Imre? Felkerekedtem hát, vonatra ültem. Gyulai ismerőseim óvtak, ne menj! Kiábrándulsz. Elmesélték, hogy amikor október 23-án valamikori beszélgető partnerétől, Pocsay Gábortól átvette a díszpolgári címet, kesztyűt húzott, mondván: ekcéma miatt. Majd a díszteremben összegyűlt gyulaiak előtt rágyújtott egy cigarettára és továbbra is ülve így szólt: Azt mondják rám, megrontom a város lányait. No, de kérem egy nőt nem lehet megsérteni azzal, hogy nem döntjük hanyatt. Rövid beszédét így zárta: egyébként vegyék úgy, hogy itt nem történt semmi. Azzal felállt és egy hölgy kitámogatta a teremből. Vitte magával az oklevelet. Mindezt azért mondom el, és látogatásom történetét is, mert nem csak az író, hanem az újságíró is tartozik olvasóinak a valóság leírásával még akkor is, ha a tükör kegyetlen. Az inferno A Reinhardt cukrászda mellett kis földszintes ház súlyos kapuját nehezen nyitom. A kis udvar kihalt. A földszint egyik lakását néhány éve kapta Simonyi Imre még az utált tanácstól. Csengetek. Semmi válasz. Kopogok. Hiába. Lenyomom a kilincset. Nyugodtan beléphet, aki akar. Az ajtó nincs zárva. Belépek az előszobába. Áporodott szagok. Átmegyek a konyhán. Hónapok, talán évek óta mosatlan edények szanaszét, elhajigált csikkek éktelenkednek a földön. A fürdőszobán keresztül vezet az út Simonyi szobájáig. A konyha és a fürdőszoba-wc között nyitva az ajtó. A klozet fedetlen. Megdöbbent ez a rendetlenség, elhanyagoltság. Jártam én már évtizedekkel ezelőtt is Simonyinál, a másik lakásban, de ott tűrhető rendetlenség volt. A nők akkor még néha kitakarítottak. De most, ez az inferno! Ez már szétesettséget jelez. Simonyi cikkgyűjteményének Máraitól kölcsönvett mottója jut eszembe:,,te Rendetlen vigyázz, a Rend veszélyes, / A szarvas a vadaskertben megőrül. S bár tudom, hogy Márai másfajta rendre, rendetlenre utal, mégis arra gondolok, vajon mit szólna, ha látná levelezőpartnerének házirendjét. Bizonyára szomorú lenne, és talán ejtene érte egy könnycseppet. 11

12 Kopogtatok. Szabad! hallik gyengén. Benyitok. Szervusz! köszönök. Megismersz? Szervusz! néz rám kutakodva. Hát persze! és jellegzetes mozdulattal hellyel kínál. Ül a vetetlen ágyon. Itt is áporodott a levegő, az ágy melletti kisasztalon Márai-könyvek, némelyik kávéval leöntve. Mellettük Simonyi publicisztikai kötete: Ember Gedeon jegyzeteiből. A másik szobában látható a Déry Alapítvány oklevele, amit nemrégiben kapott. Na, végre kiadták! mutatok a kötetre. Igen, igen int közönyösen. Aztán hallgatunk egy sort. Amikor már kezd kínossá válni a csend, merően rámnéz, beletúr a szakállába és azt kérdezi: Hogy is hívnak? s amikor válaszolok, nem egészen meggyőzően mondja: Aha, már emlékszem. Megigazítja sötét zakóját, fehér inge világít, elegáns, éppen látogatóba készült. No, akkor maradok. Legalább egy jót beszélgetünk Látod? mutat magára. Fáj mindenem, nehezen járok. Nagyon beteg vagyok. Alig mozdulok ki itthonról. Romokban vagyok. Nekem már végem. Ugyan már próbálom erőtlenül közhelyekkel vigasztalni. Vannak azért még örömök az életben. Nem, nem! Nincsenek tiltakozik. Akkor gondolj arra, hogy azért voltak szép pillanatai az életnek, amiért érdemes volt élni. Azért a kevés szép pillanatért nem érdeme. Nincs értelme legyint lemondóan. Emberek és földönlakók Ne mondd, hogy nem volt értelme! vitatkozom. És az a sok szép vers, amit írtál?! A cikkeid, amelyeket kapkodtak a gyulaiak?! Lázadásaidnak sem volt értelme!?azért te is hozzájárultál valamivel a rendszerváltáshoz! Az emberek megváltoztatásához! Nem volt itt rendszerváltás! Tudod, olyan, mintha semmi sem történt volna. Valami az öledbe hullott, de mire odanéztél, már el is tűnt. Gané egy rendszer ez is. Nem változott itt semmi. Igaza volt Szabó Dezsőnek: az ember járvány. Nem lehet őket megváltoztatni. S az irodalom sem változtatja meg őket. Egyébként emberek alig-alig vannak, csak mi néhányan és a többi, mind az ötmilliárdan a földlakók, a túlpartiak. No, és van átjárás a két part között? Lehet egy földönlakóból ember? kérdezem reménykedve, hátha egyszer emberré válhatok. Nincs átjárás a két part között. Te honnan tudtad biztosan, hogy a kommunista rendszer bűnös és halálraítélt? Mindenki tudta, csak nem akarták látni. A kommunisták arra hivatkoznak most, hogy nem tudtak a bűnökről. Mit nem tudtak?! Mindenki tudta, mi folyik itt! Hiszen a kommunisták nyíltan megmondták, mit akarnak. Miért láttam, én már 45-ben, mi van itt? Mert nem lehet mindenkit félrevezetni, megfélemlíteni. Amikor engem 56-ban letartóztattak, azt mondtam: Nem lesz Simonyi-per! És elővettem azt a november 2-i újságot, amelyben Kádár szabadságharcnak nevezi október 23-át. Mondtam az ügyésznek, akkor majd a tárgyaláson felolvasok ebből a beszédből. Az ügyész kiküldött a teremből. Azt hittem 5 évet vagy kötelet kapok, de öt nap múlva jön Sanyi, a börtönőr, ismertem őt még inas korából. Azt mondja: Készülődjön! Szabadul! Én feküdtem és olvastam tovább. Mondom neki: Menj ki Józsi! Ha jót akarsz! Ne viccelj! Kis idő múlva bejött megint. Megint kiküldtem. Aztán harmadszor végül is vele mentem. Ő ment elől, pedig ő volt a börtönőr! Mint később megtudtam, az ügyész berohant a pártbizottságra és azt üvöltötte: Nem lesz Simonyi-per! Ha lesz, főbe lövöm magam! Ha nem volt értelme az itthoni létnek, miért nem mentél ki, mint példaképed, Márai Sándor? Itt kellett maradnom, mert odakint nem lett volna kit gyűlöljek. Márai példája 12

13 Ismerted személyesen Márait? Ha jól emlékszem, te 1942-ben 22 éves voltál. Márai 42. Szóba állt veled? Igen, 1942-ben mutatott be neki egy csinos színésznő. De akkor még nemigen beszélgettünk lényeges dolgokról. Én nagyon meg voltam illetődve. Nagyon tiszteltem őt. Csak nyolcszor vagy kilencszer találkoztunk. Emlékszem, közvetlenül kimenetele előtt hazakísértem, valahol a Lukács uszoda környékén lakott. Akkor magyarázatot kaptam arra, hogy miért megy ki. Azt mondta, a bolsevikok az embertől először elveszik a magántulajdont, aztán a magángondolkodást, később a személyiségét és legvégül a jellemét. A kör bezárult: el kell innen menni. Milyen ember volt Márai Sándor? Zárkózott, nehezen oldódó. Negyven éven át leveleztünk. Nem volt szokása a dicséret. Egyszer elküldtem neki a Különvélemény című verseskötetemet, ezt válaszolta. Előveszi az Ember Gedeon jegyzeteiből-t és egy Márai-levelet olvas fel:,,kedves Uram! A válogatott verseket megkaptam, ismétlődő olvasással figyelem a költői pálya fejlődését, változásait. Szépverseket írni nehéz, de,,igazi verseket rögzíteni mindennél nehezebb. Ady utolsó halottas versei, Babits Jónás könyve, József Attila és Radnóti nagy torzói milyen ritka ez. A,,Különvéleményben akadnak ilyen sorok, néha strófák. Az Öt szonett elkíséri az olvasót, de sok más is Alatta Simonyi megjegyzése olvasható: Heuréka! Módjával adagolja itt a dicséretet Sándor úr, ahogy szokta. Kezdi sorokkal s fogcsikorgatva eljut a,,sok másig Kemény ember volt. Ha valakit nem szeretett, azt bizony megbántotta folytatja Simonyi Imre a,,mesét. Mesélték, hogy egyszer New Yorkban meglátogatta őt egy újságírónő. Jól érezték magukat és a látogatás végén Márai udvariasan lekísérte a metróállomásra a hölgyet. Búcsúzáskor azt mondta neki: Ella kérem! Ne jöjjön többet! No, de valami rosszat tettem? kérdezte a meglepett asszony. Nem! válaszolta az író. De ne jöjjön, kérem! No és levelet se írjak? Azt se! Karácsonykor se? Akkor méginkább ne! Persze megszenvedte ám ezeket a kegyetlenségeit. De azért újra és újra,,elkövette őket. Mezei Máriával, akivel liezonja, viszonya volt, találkozót beszélt meg egy kávéházban. Márai így fogadta a meglepett színésznőt: Kérem! Mariska! Ne találkozzunk többet! Nekem dolgom van a világon. Mezei vérig sértődött. Azt írta a visszaemlékezéseiben: öt évig tőrt hordtam a hátamban. Hát ilyen ember volt Márai. Ezt azért nem kellett volna! Ez túl kegyetlen volt. E történet után még hosszasan beszélgettünk. Még azt is megvártam, míg egy csinos fiatalasszony megméri a beteg költő vérnyomását. Miközben beszélgettünk, feloldódott, szinte megfiatalodott. Már nem is kellett kérdeznem, mesélt kedvenceiről, Krúdyról, Kosztolányiról, önmagáról. És én, a földlakó, a túlparti csak hallgattam, hallgattam és eltűnt a koszos környezet, már csak az okos szemeket láttam, a jellegzetes mozdulatokat és rájöttem búcsúzáskor, hogy a belső rend, a belső tartás sokkal tartósabb, mint a külső,,rend. Udvarhelyi András (Gyulai Hírlap, január 24.) 13

14 Mennyit ér egy ember méltósága? A Gyulai Hírlap január 24-ei számában közölt Látogatóban Simonyi Imrénél alcímű írással kapcsolatban az alábbiakat szeretném közölni a hetilap és a megyei hírlap olvasóival. Az Udvarhelyi András néven jegyzett iromány több ponton sérti a sajtóetika és az általános emberi morál szabályait. Egy emberről úgy ír le állításokat, hogy nem véleményével, nézeteivel, elkövetett tetteivel szemben fogalmaz meg kritikát. Magát a személyt állítja pellengérre, életkörülményeit, egyéniségét bántóan megalázva. Az emberi méltóságban megalázott személy ráadásul hajlott korú, beteg íróember, mellesleg Gyula díszpolgára. A személyét lejárató cikk közvetve a város becsületét is sérti. Az állítólagos interjú mint utóbb magam is meggyőződtem róla nem valódi riport. Jegyzet és hangfelvétel nélkül, egy beszélgetés utólagos rekonstruálásaként készült. Ennyit a hitelességéről. Az álinterjú szerzője tudomásom szerint nem kért engedélyt a riportalanytól az írás elkészítésére, utólag nem ajánlotta fel számára a próbaszöveg áttekintését. Rendkívül sajnálom, hogy városom hivatalos lapja, felelős kiadója és főszerkesztője helyt adott ilyen írásnak. Mint a Gyulai Hírlap olvasói tudják, eddig kéthetente jelentkeztem parlamenti jegyzettel a lap hasábjain. Legnagyobb sajnálatomra a továbbiakban ezt nem tehetem meg a fentiek miatt mindaddig, amíg a jelenlegi felelős kiadó és főszerkesztő neve alatt hasonló írásmű megjelenhet. Kádár Péter, Gyula országgyűlési képviselője (Békés Megyei Hírlap, február 7.) Egy álinterjú valódi következményei Mondjon le a polgármester! Hétfőn éjszaka valósággal a székhez szögezték a gyulai képviselő-testület tagjait Dancs László kijelentései. A képviselő meglehetősen furcsának tartotta, hogy a Gyulai Hírlap január 24-ei számában a város díszpolgáráról méltóságában, emberségében sértő írást közölt, amely egyben sérti a testületet és Gyulát. Az interjú hazug, hamis képet alakít ki Simonyi Imréről, el nem hangzott mondatokat ad a szájába. A szerző magatartása is megdöbbentő, hogy a WC-n, konyhán át hatolt a lakásba. Tisztességtelen az a főszerkesztő is, aki ilyet megjelentet. Miközben a város büszke kulturális értékeire, ha nincs néhány ember, aki gondot viselne a költőre, magára marad. A Mester díszpolgársága után sem kapta meg az őt megillető segítséget. A képviselő szerint az írás nem jelenhetett meg a polgármester, mint felelős kiadó személyes engedélye nélkül. S csakis egy értelme van, hogy az október 23-ai ünnepségen történtekről amikor is Simonyit díszpolgárrá avatták kiderüljön, egy egészségileg szétesett ember műve volt. Kérte a testületet, azonnal mentse fel a Gyulai Hírlap főszerkesztőjét, indítson pert a cikk szerzője és a gyulai lap felelős kiadója, a polgármester ellen, és kérjék fel dr. Pocsay Gábort lemondásra. A döbbent csend után Szántó Judit megerősítette: többször járt kolléganőjével a költőnél gondját viselni. Elek Tibor főszerkesztő, miután szót kapott, elmondta, ő kérte fel a budapesti újságírót, küldjön Gyulán készült írásaiból. A Simonyi-interjú véleménye szerint hiteles, s azzal a szándékkal is közölte, hogy felhívja a figyelmet a költő sanyarú körülményeire. Dr. 14

15 Pocsay Gábor kijelentette, erős fantáziálás az összefüggések keresése, a cikk pedig csak olyan ami nem idegen Simonyi Imre őszinteségétől és éles fogalmazásától. Krész Ferenc hozzátette: A Kurírban jóval hamarabb megjelent (nemcsak ez) az interjú, és durvábban fogalmazza meg, miért húzott október 23-án Simonyi Imre kesztyűt... Dancs László megismételte, a megsemmisítő írást azért közölték Gyulán, hogy a kínos incidens más megvilágítást nyerjen, majd itt-ott felcsattanó taps kíséretében elhagyta a termet. Bár dr. Pocsay Gábor nem zárkózott el, dr. Lúczi József jegyző nem javasolt szavazást. Ellenvetés nem lévén, ezt a fonalat elvetették. A vita folyamán többen kétségbe vonták az információk elégségességét, bizonyíthatóságát. Fejek nem hulltak le, a politikai manipulációnak minősített képviselői bejelentés mégsem maradt eredménytelen. Simonyi Imre valamiféle elégtételre számíthat és a képviselő-testület felülvizsgálja, mit tehet a költőért. Még életében. Sz. M. U U U Időközben a következő írást juttatták el szerkesztőségünkbe, melyet az alábbiakban közlünk. Egy földlakó látogatása és a tények. A gyulai testületi ülésen több képviselő is megkérdőjelezte azon információk hitelességét, melyek az ülésen hangzottak el a Simonyi Imre-interjú kapcsán, mondván, félinformációkról van szó, nem lehet bizonyítani, csak a Mestertől értesülhetett róla a felszólaló, ezzel is hangsúlyozva: az Ő állítása már nem mérvadó. A tényekhez hozzátartozik azonban, hogy ezen a beszélgetésen a Mesteren és a szerzőn kívül jómagam is részt vettem. Az elhangzottakra jól emlékszem, sőt arra is, hogy mindez egy magánbeszélgetés volt. Sem jegyzet, sem hangfelvétel nem készült, ez az interjú álinterjú. Arra is jól emlékszem, hogy a szerző távozása után megkérdeztem Simonyi Imrét: hogyan tudta ilyen türelmesen magyarázni Márai lényét és mondanivalóját, amikor nyilvánvalóan annyira..., hogy egy szót sem ért az egészből. Erre azt felelte: tudja, már régóta szokásom néhány órára udvari bolondokat tartani magam körül. Megdöbbentő volt számomra, hogy többen feltételezték képviselőtársukról, mondanivalóját nem megalapozottan, hajszálon függő érvekre támaszkodva, fantáziálva adta elő. Nem akarták érteni azt az egyszerű tényt, hogy a cikk közlésével a város díszpolgárának becsületét csorbította, hitelét rontotta a helyi újság, pedig állításuk szerint szeretik, tisztelik Simonyi Imrét és segítőkészek irányában. Arra vállalkozott a testület, hogy tisztelete jeléül díszpolgári címet adományozzon, de arra, hogy díszpolgára becsületét védje két képviselőn kívül nem vállalkozott senki. Azt gondolom, ez mutatja igazi érzéseiket Simonyi Imre iránt. Vaszkán Erzsébet (Békés Megyei Hírlap, február 6.) Axiómák a játékszabályból. Simonyi Imréről fogok alább írni. A Simonyi-ügyről. Arról, amit tudhatok, ami eljutott hozzám közvetlen és közvetett információként Gyula városából, Békéscsaba városából, egy Kurír című bulvárlapból. Természetesen elfogult vagyok, mivel nagyra tartom mindazt, amit Simonyi Imre alkotott. Természetesen nem vagyok elkötelezett: nincs magánérdekem sem Gyulán, sem Békéscsabán, sem a budapesti Kurírnál. Nem ítélek, csupán megfogalmazom a véleményemet. 15

16 1) Ha újságíró volnék, ha ráadásul egy hangos és országos bulvárlap újságírója volnék, úgy készítenék interjút valakivel nem csupán 1992-ben már, de mindenkoron, tehát előtte is, hogy idejében megkeresném az illetőt (telefon, levél, személyes találkozás), közölném vele, hogy szeretnék interjú céljából beszélni vele, kérdezném: vállalja-e, akarja-e. Ha netán elutasítanának, nyilván győzködni próbálnék, hátha sikerülhetne mégis. Ha kategorikus lenne az elutasítás, elnézést kérve a zavarás miatt, odébbállnék. Én így kezdenék egy interjút, ha újságíró volnék, mindegy, hogy melyik újságnál, mindegy, hogy mikor. Egy Udvarhelyi András nevű napilap-alkalmazott nem ezt és nem így tette 1992-ben. 2) Ha annyira enne a fene, hogy elutasítás ellenére is írhatnékom támadna, bizony megírnám, amit szeretnék. De azt már tudnám, hogy amit szeretnék, az nem lehet interjú mivel ahhoz az érintett nem járult hozzá, hát meg kellene találnom a műfajt, ami egyfelől mesterségi igény, másfelől etikai szükséglet. A műfaj megválasztásánál, természetesen, minden felelősség saját kútfőmre hárulna, mivel abszolút szerző lennék, nem pedig kérdező. Ezt a felelősséget vállalnám. Egy Udvarhelyi András nevű napilap-alkalmazott nem ezt és nem így cselekedte. 3) Ha botorságomban amennyiben újságíró volnék mégis kimachináltam volna egy interjúszerűséget (minthainterjút), megküldtem volna a szöveget az érintettnek, lám, ezt cselekedtem mégis, hozzájárul-e szavai közléséhez. Ha nem járult volna hozzá az érintett, talán győzködni próbáltam volna, de ha sikertelenül győzködtem volna, félretettem volna az egész irományt, vagy interjútalanítottam volna a 2-es pontban említett saját szakállas felelősségemre az egészet. Egy Udvarhelyi András nevű napilap-alkalmazott nem ezt cselekedte 1992-ben. 4) Ha én erkölcsi eltévelyedettségemben mégis megírtam volna újságíróként az interjút (a minthainterjút), és ostoba feledékenységemben vagy az elutasítástól való jogos félelmemben nem küldtem volna el az érintettnek a kéziratot, hogy azt közöljék, minimum szégyenérzetem, legalábbis bűnbánathoz hasonló érzésem lenne. Mivel cselekedetem ármánykodásnak minősíthető örök kódexek szerint. Egy Udvarhelyi András nevű napilap-alkalmazott nem ezt és így érezhette. S most hangosan gondolkodom: ok nélkül nincs semmi, akkor sem, ha ez a kijelentés közhely. (Veres Péter szerint nagyon sok közhely nagy igazság.) Vajon miért nem jelentkezett előre a fent említett napilap-alkalmazott, szándékát szabatos pontossággal közölve az érintettnél, akit amúgy Simonyi Imrének hívnak, Gyulán él, mondhatni, sokak számára Simonyi Imre A Gyula, ami nem a vár, a vári csónakázó tó, a hévíz, a várszínház, a határátkelő, hanem valami más jelentésben és minőségben. A legrosszabb baráthoz pontosabban: barátságban nincs sem szoros, sem tág, mert az vagy az, vagy nem az is ritkán állít be az ember csak úgy, vagy ha mégis, akkor annak nagy oka van. A föntebbi históriában azonban tényszerűen kizárható a barátság, még inkább a nagy ok. Vagy mégse? Vajon miért íródott interjú formában és -műfajban a Kurír számára egy írás, amikor pedig interjúról szó sem lehetett? Szerzői ügyetlenség? Szerzői magabiztosság? Valami sugallt garancia? Vajon miért, kinek az ötletére közlődött a Kurír megjelentetés után (országos napilap) a helyi érdekű napilapban is az interjú, szinte szó szerinti azonosságban? Az ügyeskedő napilap-alkalmazott ügyeskedése volt? (Egy rókáról két bőrt?) De nem illik ugyanazt rövid időn belül kérés nélkül kétszer eladni. Vagy a napilap-alkalmazott ebben már végképp nem vétkes? Ő megtette móri kötelességét? De akkor kinek és miért kellett, méghozzá úgy a jelzett interjú, hogy az érintett Simonyi Imrét ezúttal sem értesítette senki. Miért? A gondolatok szabadon rabolhatók? A gondolatokkal garázdálkodni lehet? Nem vagyok illetékes, sem beavatott, hogy hitelt érdemlően ítéljek. Tudhatom: Simonyi Imrét konzekvens szabadságában irritálták konzekvens falazások. Próbálta nem látni sem a falat, sem a falazást. De aki ezt próbálja, ahhoz szükséges látnia. S próbálta úgy, hogy igyekezett 16

17 nem hazudni. Legalább ő. Egy valaki. Nem azt mondta és írta, hogy ő büntetlen, hogy ő ártatlan. Azt írta: ő ember. És valószínűleg bonyolult szövevényben egyszer csak fontossá vált számára egy i és egy y is. Mert vagy ez, vagy az ha már. Mert ez is, az is értékadó, ha az. A változás azonban gondolkodóba ejt. Hogy miért is? Éppen most és így? Éppen akkor és úgy? És mivel erősen gondolkodóba ejtette a kitüntetés is, hogy ő itt és most díszpolgár legyen hirtelenjében. És képtelen volt megalkudni a kételyeivel, és nem volt hajlandó kompromisszumot kötni sem: kesztyűt húzott, rágyújtott, tudatosan kívülállt, tudhatóan provokált, de a játékszabályokat betartotta, mert nyilvánosan kimondta: ő nem vehető meg a meccsen. S aztán díszpolgári oklevél nélkül távozott. Ez bizony skandallum, nem ehhez szoktunk hozzá az elmúlt negyven, nyolcvan, ezer évben. Az elmúlt negyven, nyolcvan, ezer évben mindahányan torzultunk, alkalmazkodtunk, éltünk, túléltünk. Ezt kellene végre befejeznünk. Élnünk kellene végre természetesen, s lenni, akik mindig is voltunk-lehettünk volna... legalább lidérces messze fény. Vagyis ember, emberek, itt a magyarnak lett tájon, ami a Föld kicsinyke része, de nekünk archimedesi egyetlen pont mégis. Megtapasztaltam: Simonyi Imre büszke öltönye testamentum. És az is, ahogyan él. Nem tudom, az ügyben érintetteknek milyen a lakhatásuk, jövedelmük, öltönyválasztékuk. De tudom: díszelegtető babért akartak orozni megbecsült embertárs helyett. De hát Magyarországon élünk, és a latinoktól tudjuk, hogy nil mirari. Simonyi Imre nem volt hajlandó a babérosításra. S akkor véletlenül megjelent a Kurír, s utána a helyi változat. Sapienti sat. Ördögh Szilveszter (Gyulai Hírlap, február 21.) A Simonyi-ügyről Nyilatkozat Én, Simonyi Imre, Gyulán élő magyar költő, tiltakozom a Kurír január 17-ei számában, majd a Gyulai Hírlap január 24-ei számában Udvarhelyi András nálam járt újságíró terjedelmes riportjának megjelenése és állításai ellen! 1. Udvarhelyi András valóban járt nálam december vége felé magánbeszélgetésen (életünk során másodszor), de arról szó sem esett, hogy velem interjút készít, és azt bárhol közreadja. Illetve az első félórában papírt, tollat vett elő. Én azonnal megkértem, tegye zsebre. Ő zsebre tette. 2. Olyan állításokat tulajdonít nekem, amelyeket soha nem mondtam. Pl.: gané. Amennyiben némiképp analóg esély kínálja magát, ennyit szoktam volt valaha mondani: geci. Eme idiómáról ismerszek a fél országban. Ámde ezt sem mondtam, lévén, hogy politikáról (bármily hihetetlen) szót sem ejtettünk. Se a hajdan volt-ról, se a mostan van-ról. 3. Fent nevezett velem folytatott beszélgetésén Vaszkán Erzsébet gyulai lakos is jelen volt, aki mindazt hallotta, amiről közöttünk szó esett. Ő is tudja, hogy itt interjú nem készült, minthogy Udvarhelyi sem jegyzeteket, sem hangszalagot nem készített. A továbbiakban Udvarhelyi az általa torzultan és emlékezetből készített írást adta közre anélkül, hogy nekem bemutatta volna. Természetesen ha bemutatta volna, akkor nem nyújtottam volna feléje beleegyező jobbomat. 4. A fentiek értelmében tiltakozom mind az újságíró, mind pedig a két szerkesztőség (Kurír, Gyulai Hírlap) eljárása ellen! 17

18 Kérem a szerkesztőségeket, hogy az újságírói etikával össze nem férő eljárás miatt számomra elégtételt adjanak. Az egyetlen elégtétel az lehet számomra, ha Udvarhelyi András a Kurírban és a Gyulai Hírlapban töredelmesen megvallja, hogy egy interjú-imitációt készített látszatra velem, valójában ellenem. Ergo: hazudott. Adok még egy esélyt úgy a szerzőnek, mint a két hírlapnak: produkáljanak egy hangszalagot, amelyen az én barna-baritonom hallatszik akár kilométernyi távolságra is, mindaz az ékes hangzású mondat, mellyel a szerző ajándékozott meg a két fent említett lapban. A másik esély pedig ekként hangzik: hangszalag híján a szerző, valamint a két közlöny produkáljon egy olyan papírlapot, amelyet a szerző gyöngybetűi telítenek, ámde itt-ott az én korrekciómmal, kihúzásaimmal, betoldásaimmal, valamint jól olvasható, jóváhagyó aláírásommal (ellenjegyzésemmel) éktelenítve hitelesítek, s mindez a megjelent szöveggel betűről betűre azonos legyen...! Ha se hangszalag, se papír...! Hadd ne mondjam tovább!!! Gyula, február 10. Simonyi Imre U U U Írószövetségi állásfoglalás. A Magyar Írószövetség titkársága megdöbbenéssel és felháborodással vette tudomásul azt a méltatlan és minősíthetetlen eljárást, amellyel két újság (Kurír, Gyulai Hírlap) kezelte Simonyi Imre költő személyiségi jogait. Az általuk leközölt, Udvarhelyi András tollából származó írás keverék-műfajú: félig riport, félig interjú, vagy legalábbis annak látszatát kelti. Ez az utóbbi megengedhetetlen a költő tudta, hozzájárulása nélkül. Mindez kimeríti az emberi, erkölcsi hitelrontás cselekményét. Simonyi Imre kitűnő magyar költő: versei és prózája a hiteles, az érték. Nem pedig azok az esetlegességek, amit róla mások mondanak, vagy azok az állítások, amelyeket mások a szájába adnak. Budapest, február 15. A szövetség titkársága nevében Koczkás Sándor főtitkár U U U Jókai Anna levele. Tisztelt Uram, kérem, tegye közzé lapjában levelemet, melyben felháborodásomnak adok hangot, titkárságunk állásfoglalásához kapcsolódva, a sérelem miatt, ami Simonyi Imre költőtársunkat érte. Bizonyos vagyok abban, hogy Ön és szerkesztőségük sem ért egyet azzal az etikátlan eljárással, hogy meg nem történt interjúban bárkit esetünkben azonban egy kitűnő alkotót olyan méltatlan helyzetbe hozzanak, mint ezt a botrányos cikk írója tette. Hiszem, meg fogják találni a módját a méltó elégtételnek! Üdvözlettel: Jókai Anna U U U 18

19 A polgármester nyilatkozata. Simonyi Imrét, a költőt nagyra becsüli Gyula értelmisége, én magam is sokra tartom. Az új városvezetés, a képviselő-testület a díszpolgári cím odaítélésével is igyekezett kifejezni megbecsülését. Emellett természetes az is, hogy a városnak személyi törődéssel, gondoskodással kell a költőt segítenie. Mindezek tükrében különösen sajnálatosnak tartom, hogy egy közelmúltban megjelent cikk oly rosszul esett a költőnek, sértőnek találta azt. Bár tudom, hogy senki sem akarta megsérteni Simonyi Imrét, a cikk írója sem, ha ez akaratlanul mégis megtörtént, én a magam nevében, mint a város polgármestere, megkövetem a költőt. dr. Pocsay Gábor U U U A Gyulai Hírlap az elmúlt fél évben többször tanújelét adta annak, hogy Simonyi Imre költészetének és helyi szerepének jelentőségével tisztában van. Idézet az október 25-ei számunk általam írott szerkesztőségi köszöntőjéből: Csöndes főhajtás és köszöntő ez részünkről a forradalom hősei előtt, Simonyi Imre előtt, aki a Gyulai Hírlap akkori szerkesztője volt, akiben most már városunk díszpolgárát is tisztelhetjük, s akinek ezúton is gratulálunk a nemrég irodalmi munkásságáért megérdemelten elnyert Déry-díjhoz is. Ugyanebben a számban közöltük Petróczki Zoltán A Mester című tisztelgő írását is. Az november 29-ei számunkban Egy díszpolgárság háttere címmel Krasznahorkai Géza írt nagy megértéssel és tisztelettel Simonyi Imre gyulai életéről. Ezek után rendkívül sajnálom, hogy Udvarhelyi András lapunk által közölt írása Simonyi Imre tiltakozását kiváltotta. Nem állt szándékunkban a költőt megbántani, személyiségi jogaiban megsérteni. Ha ez akaratunk ellenére mégis megtörtént, mint a Gyulai Hírlap főszerkesztője a műfaji kérdésektől függetlenül megkövetem a költőt. Elek Tibor (Gyulai Hírlap, február 21.) Beszélgessünk inkább Váradi Hédiről, Göröcs Titiről, Pásztor Jóskáról... Simonyi Imre a hazai pályáról A Kurír január 17-ei számában Udvarhelyi András terjedelmes riportban számolt be Simonyi Imre József Attila-díjas költő gyulai otthonában tett látogatásáról, az ott látottakról és hallottakról. Az írást egy héttel később a gyulai városi lap is közölte, a forrás megjelölése nélkül, csaknem változatlan szöveggel. A költő akit mellesleg a városi képviselő-testület a közelmúltban fogadott a város díszpolgárává a környezetéből érkező hírek szerint felháborodással fogadta a cikket. Úgy hírlett, pert kíván indítani a szerző, a városi lap főszerkesztője és az orgánumot kiadó polgármesteri hivatal ellen. Ezért az ügy tisztázásának szándékával felkerestük és megkérdeztük: mi igaz a híresztelésekből? Olvasta a cikket, Mester? 19

20 Nem, felolvasták, s miközben hallgattam, a következő gondolat jutott eszembe: ha egy hazug egy bögrére azt mondja, hogy bögre, az nem azt jelenti, hogy igazat mondott, ellenben azt jelenti, hogy a bögre annak ellenére bögre, hogy egy hazug bögrének nevezte. Valóban felháborodott, mint hírlik? Ellenkezőleg! Nagy megnyugvást érzek. Újra tapasztalhattam, hogy még mindig hazai pályán vagyok. Ehhez voltam szokva. Megkérném, olvassa el a Gyulai krétarajzok előszavát és a Harmadosztályú temetés című írásomat. Már ebben a két emberöltővel ezelőtti munkámban lényegében mindarra választ adtam, amire most kíváncsi. Azt beszélik, pert indít a cikk szerzője ellen. Soha! És a gyulai lap főszerkesztője és kiadója ellen? Még sohábbkor! Miért tett le róla? Nem tettem le róla, mert még a gondolata sem fordult meg a fejemben. Hogy miért nem? Nézze kérem, a múltkoriban valakivel beszélgettem, és az illető engem következetesen a bolsevik rendszer ellenzékének nevezett. Amikor már ötödször is ellenzékinek mondott, közöltem az illetővel: ne rangfosszon engem, lehetőleg. Ugyanis vegyünk egy példát! Nyílik az ajtó, és besurran rajta egy patkány. Felkapom a seprűnyelet és lecsapom vele. Ellenzéke vagyok akkor én a patkánynak? Vagy vegyünk egy másik analógiát! Bizony előfordul ifjúkorban, hogy az ember lapostetűt kap egy kurvától. Hát akkor a lapostetűt peresítsem? A lapostetű nem jogi alany. Veszek egy fiola folyadékot, vagy egy vonatkozó kenőcsöt, és a lapostetű már nincs is. Ennyit erről. Nem értem a felháborodását, kedves Mester. Hiszen Ön fogadta a szerzőt, tudott a készülő cikkről. Szó nem volt itt erről. A konyhán és a fürdőszobán keresztül tévetegen bejött hozzám valaki. Akiről én azt sem tudtam, hogy kicsoda. Majd másfél óra elteltével beugrott, hogy egyszer egy asztaltársaságban volt velem. Semmi több. Leült és beszélgettünk erről, arról, teljesen közömbös dolgokról. Kis idő múlva kitett maga elé egy plajbászt és egy darab papírt. Ekkor azt mondtam neki, azt a plajbászt és azt a papírt tegye el. El is tette. A felháborító a dologban az, hogy egy magándiskurzus interjú látszatát keltve, hozzájárulásom nélkül jelent meg. Ráadásul a szerző el nem hangzott mondatokat is a számba adott. Olyan szavakat használt, amilyeneket én soha nem mondtam. Például sem a korábbi, sem a mostani rendszerre soha nem mondtam, hogy gané. Sokkal kifejezőbb jelzőt szoktam használni, igaz a nyomdafesték azt nem bírja el. Lehet, de a cikkben Márairól is szó esik, márpedig köztudott: Ön mindig szívesen beszél róla. Tételezzük fel rólam: ha nekem Márairól van mondanivalóm, ahhoz egy firkász besegítésére nincs szükségem, azt én magam is meg tudom írni. Nézze kérem, az az úr semmit nem ért Máraiból. Valóban szó volt Sándor úrról, akinek gondolataiból kiindulva többek között azt mondtam, hogy a lét nekem olyan, mintha folyó volna. A folyónak pedig két partja van. Én az innenső partján vagyok. Amikor egyszer még nagyon fiatalon átnéztem a túlpartra, kétmilliárdig tudtam számolni a túlparti földlakókat. A múltkoriban megint megszámoltam őket. Két és fél milliárdig jutottam el. Aztán körülnéztem az innenső parton, de itt néhány embert láttam csupán: Márait, Sinka Pistát, Tímár Józsefet, Bartókot, Németh Lászlót, Krúdy Gyulát, Dayka Margitot, Kiss Manyit, Göröcs Titit, Pásztor Jóskát, és... És természetesen az emberek között, az innenső parton az említettek mellett még számos Nagy, Kiss, valamint számtalan Szabó meg Kovács is él. Ámde számuk az emberek létszáma elenyésző kisebbség a túlparti földlakók létszámához képest. Viszont ennek a kisebbségnek van egy sajátossága, ami a földlakókat ott a túlparton a végsőkig irritálja. Ez a tűrhetetlen sajátosság pedig abból áll, hogy ebben az elenyésző kisebbségben 20