Yann Martel. Life of Pi

Átírás

1 Yann Martel Life of Pi 1

2 Originally published in Canada by Alfred A. Knopf, a division of Random House of Canada Copyright Yann Martel, 2001 The morál right of the author has been asserted Illustrations Tomislav Torjanac, 2007 Hungarian translation Szász Imre jogutóda Gy. Horváth László,

3 Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét Piscine Molitor egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára:?=3,14. Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna és egy bengáli tigris! Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit? A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is, majd pedig kiadója nemzetközi pályázatot hirdetett az illusztrálására. A Pi életé-t most mi is e pályázat győztesének, a horvát Tomislav Torjanacnak a regény izgalmát és szellemiségét egyaránt ragyogóan kifejező festményeivel adjuk közre. 3

4 A SZERZŐ BEVEZETŐJE Ez a könyv akkor született, amikor éheztem. Hadd magyarázzam el tavaszán megjelent a második könyvem, egy regény, Kanadában. Nem volt valami sikeres. A kritikusok tanácstalanul nézték, vagy elintézték valami kis langyos dicsérettel. Az olvasók nem vettek róla tudomást. Bármenynyire igyekeztem is megjátszani a bohócot és a trapézművészt, a médiacirkusz meg se rezdült. A könyv nem fogyott. Úgy álltak sorban a regények a könyvesboltok polcain, mint a srácok, akik szeretnének bekerülni a baseball- vagy a focicsapatba, de az enyém nyiszlett, kisportolatlan srác volt, akit senki sem akart beválasztani. Gyorsan és csendesen eltűnt. A kudarc nem rendített meg. Már belekezdtem egy másik történetbe, egy regénybe, amely Portugáliában játszódik 1939-ben. De nyugtalannak éreztem magam. És volt egy kis pénzem. Így hát elrepültem Bombayba. Ez nem ésszerűtlen, ha tekintetbe veszünk három dolgot: egy rövid tartózkodás Indiában kiveri a nyugtalanságot minden élőlényből; ott egy kis pénz hosszú időre elegendő; és egy 1939-ben Portugáliában játszódó regénynek nem feltétlenül kell, hogy köze legyen az 1939-es Portugáliához. Már jártam Indiában, az északi részén, öt hónapot töltöttem ott. Azon az első úton teljesen fölkészületlenül érkeztem a szubkontinensre. Pontosabban egyetlen szó birtokában. Mikor elmeséltem útitervemet egy barátomnak, aki jól ismerte az országot, könnyedén azt mondta: Indiában fura angolt beszélnek. Például a becsapni náluk bamboozle. Eszembe jutottak a szavai, miközben a gép leszállt Delhiben, így hát ez az egy kifejezés volt teljes felkészülésem India zajos, gazdag, működő eszelősségére. Olykor használtam is, és őszintén szólva bevált. Egy jegyeladónak valamelyik vasútállomáson azt mondtam: Nem gondoltam volna, hogy ilyen drága a jegy. Ez nem valami bamboozle, ugye? Mosolygott, és éneklő hanghordozással felelte: Nem, uram! Nálunk nincs semmiféle bamboozle. A pontos jegyárat közöltem önnel. Másodszor tartva Indiába, már jobban tudtam, mire számítsak, és tudtam, mit akarok: letelepszem egy hegyi üdülőben, és megírom a regényemet. Látomásokban jelentem meg magam előtt: ülök az asztalnál egy nagy verandán, jegyzeteim kiterítve, egy csésze gőzölgő tea mellett. Sűrű köd borította dombok fekszenek a lábaim előtt, és majmok éktelen rikoltozása tölti meg a fülemet. Az idő éppen a legmegfelelőbb lesz, reggelenként és esténként könnyű pulóvert kíván, déltájban valami rövid ujjú holmit, így felszerelkezve, kezemben tollal, a nagyobb igazság kedvéért képzeletbelivé alakítom át Portugáliát. Végül is ebben áll a regényírás, a valóság kiválasztott részeinek átalakításában, nem igaz? A hajlítgatásukban, hogy kihozzuk belőle a lényeget. Miért kellene Portugáliába mennem? A hölgy, aki az üdülőt vezeti, sokat mesél majd arról, hogyan rúgták ki az angolokat. Megállapodunk, hogy mi legyen az ebédem és a vacsorám másnapra. Miután a napi írásmunkával végzek, sétálni megyek a teaültetvények hullámzó dombjain. Sajnos, a regény harákolt, köhögött és kimúlt. Matheranban történt ez, nem messze Bombaytól, egy kis hegyi telepen, ahol majmok voltak ugyan, de teaültetvények nem. Ez a nyomorúság jellemző a leendő írókra. A témád jó, a mondataid szintúgy. A szereplőid annyira duzzadnak az élettől, hogy tulajdonképpen születési anyakönyvi kivonatra lenne szükségük. A cselekmény, amelyet kiterveltél nekik, káprázatos, egyszerű és magával ragadó. Elvégezted a kutatómunkát, összegyűjtötted a tényeket történetieket, társadalmiakat, éghajlatiakat, étkezésieket, amelyek megadják történetednek a hitelesség érzetét. A párbeszéd feszültségtől szikrázva sasszézik előre. A leírások színekben, ellenpontokban és jelentőségteljes részletekben pompáznak. A könyv csakis nagyszerű lehet. Ám a végeredmény mégis a nulla. A nyilvánvaló, csillogó ígéret ellenére eljön a pillanat, amikor a suttogás, amely végestelenvégig piszkált az agyad hátteréből, a dísztelen igazat mondja: a dolog nem fog működni. 4

5 Valami hiányzik, a szikra, ami életre kelt egy igazi elbeszélést, függetlenül attól, hogy a történelmi háttér vagy az ételek leírása pontos-e. A történeted érzelmileg halott, ez a lényeg. Ez a ráébredés lélekpusztító, bevallhatom. Az ember ott áll gyötrő éhségérzetével. Matheranban postára adtam megbukott regényem jegyzeteit. Elküldtem őket egy képzeletbeli címre Szibériába, feladóként egy szintén képzeletbeli bolíviai címmel. Miután a postai tisztviselő lepecsételte a borítékot, és bedobta az elosztóládába, leültem borúsan és kedveszegetten. És most mi legyen, Tolsztoj? Milyen egyéb ragyogó gondolataid vannak az életedről?, kérdeztem magamtól. Hát, volt még egy kis pénzem, és még mindig nyugtalannak éreztem magam. Felálltam és kivonultam a postahivatalból, hogy felderítsem India déli részét. Szerettem volna azt felelni azoknak, akik a foglalkozásom iránt érdeklődtek, hogy doktor vagyok, lévén manapság a doktorok a varázslat és a csoda letéteményesei, de biztos voltam benne, hogy a következő kanyarban buszbalesetünk lesz, és a szemek kereszttüzében, az áldozatok sikoltozása és jajgatása közepette el kell majd magyaráznom, hogy úgy értettem, jogi doktor; aztán, amikor arra kérnek, hogy segítsek a baleset miatt a kormány ellen indítandó perükben, be kell majd vallanom, hogy tulajdonképpen filozófiából doktoráltam; az üvöltő kérdések közepette pedig, hogy mi lehet a jelentése egy ilyen véres tragédiának, el kell ismernem, hogy szinte ki sem nyitottam Kierkegaard-t, és így tovább. Megmaradtam hát az alázatos, sebzett valóságnál. Útközben itt-ott így reagáltak: Író? Igazán? Volna egy történetem a maga számára. Legtöbb esetben ezek a történetek csak anekdoták voltak, lendülettelenek és élettelenek. Megérkeztem Pondicherry városába, ebbe a Madrastól délre eső uniós önkormányzatba, amely Tamil Nadu állam partján fekszik. Népessége és területe jelentéktelen részét képezi Indiának hozzá mérve a Prince Edward-sziget valóságos óriás Kanadában de a történelem külön helyet biztosít neki, mert Pondicherry valaha a fővárosa volt a legszerényebb gyarmati birodalomnak, Francia Indiának. A franciák vetélkedni akartak a britekkel, de az egyetlen fennhatóság, amire sikerült szert tenniük, egy maroknyi kis kikötő volt. Ezeket csaknem háromszáz évig megtartották ben távoztak Pondicherryból, csinos fehér épületeket, egymást derékszögben keresztező széles utcákat hagyva hátra, s olyan utcaneveket, mint rue de la Marine és rue Saint-Louis, meg a képi szót, a rendőrsapka nevét. Az Indiai Kávéházban üldögéltem, a Nehru utcában. Egyetlen nagy helyiség, zöld falú, magas mennyezetű. Ventilátorok forogtak a fejünk felett, hogy mozgásban tartsák a meleg, párás levegőt. A helyet zsúfolásig telerakták egyforma, négyzet alakú asztalokkal, mindegyik mellett négy szék állt. Oda telepedsz, ahová tudsz, bárki üljön is már az asztalnál. A kávé jó, és tojásos pirítóst szolgálnak fel hozzá. Könnyű beszélgetésbe keveredni, így aztán egy élénk, dús fehér hajú idősebb férfi kezdett beszélgetni velem. Megerősítettem, hogy Kanada csakugyan hideg, és némelyik részében franciául beszélnek, és hogy szeretem Indiát és a többi a szokásos könnyed csevej barátságos, kíváncsi indiaiak és külföldi turisták között. Foglalkozásomat tágra nyílt szemmel és bólintással vette tudomásul. Ideje volt távozni. Magasra emelt kézzel igyekeztem elkapni a pincér tekintetét, hogy hozza a számlát. Ekkor az öregedő férfi azt mondta: Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben. Abbahagytam az integetést. De gyanakodtam. Netán egy Jehova Tanúja kopog az ajtómon? A története kétezer évvel ezelőtt játszódik, a Római Birodalom egyik távoli szögletében? kérdeztem. Nem. Talán valamiféle muszlim hittérítő? A hetedik századi Arábiában játszódik? Nem, nem. Itt kezdődik Fondicherryben, pár évvel ezelőtt, és örömmel mondhatom, éppen abban az országban végződik, ahonnan maga jött. És én ettől hinni fogok Istenben? Igen. 5

6 Ez nekem magas. Nem olyan magas, hogy ne tudná elérni. Megjelent a pincér. Egy pillanatig haboztam. Két kávét rendeltem. Bemutatkoztunk egymásnak. A neve Francis Adirubasamy volt. Kérem, mesélje el a történetét mondtam. Nagyon kell figyelnie. Figyelni fogok. Elővettem a tollamat és a jegyzetfüzetemet. Mondja, járt már a botanikus kertben? kérdezte. Tegnap voltam ott. Észrevette a játék vonatsíneket? Igen, észrevettem. Vasárnaponként vonat jár rajtuk a gyerekek szórakoztatására. De azelőtt óránként kétszer járt mindennap. Megfigyelte az állomások nevét? Az egyiket Roseville-nek hívják. Közvetlenül a rózsakert mellett van. Helyes. És a másikat? Nem emlékszem rá. Levették a tábláját. A másikat Állatkertvárosnak hívták. Valamikor állatkert is volt a pondicherryi botanikus kertben. Folytatta, jegyzeteket készítettem a történet fő részleteiről. Beszélnie kell vele mondta elbeszélésének hőséről. Jól ismertem őt, nagyon jól. Most már felnőtt ember. Kérdezzen meg tőle mindent, amit tudni akar. Később Torontóban, kilenchasábnyi Patel között megtaláltam a telefonkönyvben a főszereplőt. Dohogott a szívem, amikor feltárcsáztam. A vonal másik végén a hang kanadai kiejtésében volt egy kis indiai lejtés, csekély, de félreismerhetetlen, mint a levegőben eloszlott tömjénillat. Az nagyon régen volt mondta. De beleegyezett, hogy találkozzunk. Sokszor találkoztunk. Megmutatta a naplóját, amelyet az események idején vezetett. Megmutatta a megsárgult újságkivágatokat, amelyek futólag híressé tették. Elmesélte a történetét. Én egész idő alatt jegyzeteltem. Csaknem egy évvel később, meglehetős nehézségek után, kaptam egy magnószalagot és egy jelentést a japán Szállításügyi Minisztériumtól. Miközben a szalagot hallgattam, egyetértésre jutottam Mr. Adirubasamy-val: ez csakugyan olyan történet, amitől hinni kezd az ember Istenben. Természetesnek látszott, hogy Mr. Patel történetét egyes szám első személyben kell elmondani az ő hangján és az ő szemével nézve. De minden pontatlanság és hiba az én bűnöm. Néhány embernek köszönettel tartozom. Nyilvánvalóan leginkább adósa vagyok Mr. Patelnak. Iránta érzett hálám határtalan, mint a Csendes-óceán, s remélem, hogy az, ahogyan elmondom a történetét, nem okoz neki csalódást. Mr. Adirubasamynak kell megköszönnöm a kezdő lökést. A befejezéshez nyújtott segítségért három példásan szakszerű hivatalnoknak vagyok hálás: Mr. Kazuhiko Odának, az ottawai japán követség volt munkatársának; Mr. Hiroshi Watanabénak az Oika Hajózási Társaságtól és kiváltképp Mr. Tomohiro Okamotónak, a japán Szállításügyi Minisztérium hajdani, ma már nyugdíjba vonult alkalmazottjának. Ami az élet szikráját illeti, azt Mr. Moacyr Seliarnak köszönhetem. Végül hadd fejezzem ki őszinte hálámat egy nagyszerű intézménynek, a Canada Council for the Artsnak, mert ösztöndíja nélkül nem tudtam volna összehozni ezt a történetet, amelynek semmi köze sincs az 1939-es Portugáliához. Ha mi, állampolgárok nem támogatjuk művészeinket, akkor feláldozzuk képzeletünket a durva valóság oltárán, s végül már nem hiszünk semmiben, és értéktelen álmokat álmodunk. 6

7 ELSŐ RÉSZ Toronto és Pondicherry 7

8 1. fejezet Szenvedéseim szomorúvá és borongóssá tettek. Egyetemi tanulmányaim és az állandó, gondos vallási gyakorlatok visszahoztak az életbe. Folytattam azt, amit némelyek furcsa vallási szokásaimnak neveztek. Egyévi középiskola után beiratkoztam a torontói egyetemre, és kettős diplomát szereztem. Főtárgyaim a vallástudomány és a zoológia voltak. Negyedéves szakdolgozatom Izsák Luria, a nagy tizenhatodik századi szafedi kabbalista kozmogóniájának bizonyos vonásaival foglalkozott. Zoológiai szakdolgozatom tárgya a háromujjú lajhár pajzsmirigyműködésének elemzése volt. Azért választottam a lajhárt, mert magatartása nyugalma, higgadtsága, befelé fordulása valamiképpen csillapította feldúlt személyiségemet. Vannak kétujjú lajhárok és vannak háromujjú lajhárok, a felosztást az állatok mellső mancsa határozza meg, mivel minden lajhárnak három karma van a hátsó mancsán. Abban a nagy szerencsében részesültem, hogy tanulmányozhattam a háromujjú lajhárt Brazília egyenlítői dzsungeleiben. Igen titokzatos lény. Egyetlen állandó szokása a tunyaság. Általában napi húsz órát alszik vagy pihen. Csapatunk öt vadon élő háromujjú lajhár viselkedési szokásait mérte fel úgy, hogy a kora esti órákban, miután elaludtak, vízzel teli piros műanyag tálakat tettünk a fejükre. Másnap délelőtt még mindig a helyükön találtuk a tálakat, a vízben nyüzsögtek a rovarok. A lajhár napnyugtakor a legtevékenyebb, persze a tevékeny szót itt a legkomótosabb értelmében használom. Jellegzetes tartásával, fejjel lefelé halad a faágon, nagyjából óránként 400 méteres sebességgel. A földön óránként 250 méteres sebességgel kúszik a következő fához, ha célratörő, ami 440-szer lassúbb, mint a célratörő gepárd sebessége. Cél nélkül óránként négy-öt métert tesz meg. A háromujjú lajhár nem nagyon ismeri a külvilágot. A 2-től 10-ig terjedő skálán, amelyen a 2 szokatlan tompaságot jelent, a 10 pedig rendkívüli hevességet, Beebe (1926) a lajhár íz-, érintés-, látás- és hallásérzékelését 2-es fokozatúra becsülte, a szaglását pedig 3-asra. Ha az ember a vadonban rábukkan egy alvó háromujjú lajhárra, két-három kis bökés elegendő, hogy felébressze; ekkor álmosan nézeget minden irányba, csak éppen felénk nem. Hogy miért nézeget mindenfelé, azt nem tudni, mert a lajhár mindent Mr. Magoo-szerű homályban lát. Ami a hallását illeti, nem igazán süket, csupán nem érdekli a hang. Beebe közli, hogy a lajhár közelében elsütött puska nem sok reakciót váltott ki. És a lajhár valamicskével jobb szaglóérzékét sem szabad túlértékelni. Állítólag képesek kiszimatolni és elkerülni a korhadt ágakat, de Bullock (1968) szerint korhadt ágakba kapaszkodva gyakran lezuhannak a földre. Hogy tudnak akkor életben maradni, kérdezhetnénk. Éppenséggel úgy, hogy lassúak. Az álmosságuk és lajhárságuk folytán elkerülik a bajt, a jaguárok, ocelotok, majomevő sasok és anakondák figyelmét. A lajhár szőre lakhelyet ad egy algafajtának, amely barna a száraz évszakban és zöld az esős évszakban, így az állat beleolvad a környező mohába és levélzetbe, és olyan, mint egy termesz- vagy mókusfészek, vagy mintha semmi se volna, csak egy fa része. A háromujjú lajhár békés vegetáriánus életet él, teljes harmóniában környezetével. Ajkán örökké jóindulatú mosoly ül, közli Tirler (1966). Saját szememmel láttam ezt a mosolyt. Nem szokásom emberi vonásokat és érzelmeket állatokra kivetíteni, de az alatt az egy hónap alatt Brazíliában, mikor felnéztem a pihenő lajhárokra, sokszor úgy éreztem, mintha fejjel lefelé lógó, mély meditációba merült jógik vagy mély imába merült remeték társaságában lennék, bölcs lények között, akiknek végtelenül képzeletdús élete felmérhetetlen az én tudományos vizsgálódásommal. 8

9 Néha összekevertem a főtantárgyaimat. Vallás szakos évfolyamtársaim közül sokan megzavarodott agnosztikusok, akik azt sem tudták, merre van a felfelé, akik rabjává váltak a racionalitásnak, az okosok fénylő, hamis aranyának a háromujjú lajhárra emlékeztettek, a háromujjú lajhár, az élet csodájának e szépséges példája pedig Istenre emlékeztetett. Sosem voltak problémáim tudóstársaimmal. A tudósok barátságos, ateista, keményen dolgozó, sörivó társaság, akiknek agyát a szesz, a sakk és a baseball köti le, amikor nem a tudomány foglalkoztatja őket. Nagyon jó diák voltam, ha szabad ezt mondanom. Az élen jártam mind a négy éven át a St. Michael Egyetemen. Megkaptam minden lehetséges díjat a zoológiai tanszéktől. Hogy a vallási tárgyak tanszékétől semmit sem kaptam, az csak azért van, mert ezen a tanszéken nincsenek díjak (a vallási buzgóság jutalmát nem halandó kezek osztják, ezt mindnyájan tudjuk). Megkaptam volna a Főkormányzó Akadémiai Érmét, a torontói egyetem legmagasabb kitüntetését is, amit hallgató csak kaphat, s ami nem csekély számú jeles kanadainak megadatott, ha nem lett volna az a marhahúsfaló, rózsaszínű srác, akinek olyan vastag nyaka volt, mint egy fatörzs, és elviselhetetlenül vidám temperamentuma. Még most is fáj kicsit a mellőzés. Ha az ember jó sokat szenvedett életében, minden további szenvedés egyszerre elviselhetetlen és jelentéktelen. Az életem olyan, mint egy európai memento mori festmény; mindig ott van mellettem egy vigyorgó koponya, hogy az emberi törekvés hiábavalóságára emlékeztessen. Csúfolódom a koponyával. Ránézek, és azt 9

10 mondom: Rosszul választottál. Te talán nem hiszel az életben, én viszont nem hiszek a halálban. Menj innen. A koponya kuncog, és még közelebb jön, de ez nem lep meg. A halál nem biológiai kényszerből tapad annyira az élethez csupán irigységből. Az élet olyan szép, hogy a halál beleszeretett, féltékeny, birtokló szerelemmel, amely megragad mindent, amit lehet. De az élet könnyedén átugrik a felejtésen, csak egy-két nem nagyon fontos apróságot veszít el, és a bánat nem egyéb, csak egy felhő átsodródó árnyéka. A rózsaszín fiú a Rhodesösztöndíj bizottságának jóindulatát is elnyerte. Szeretem őt, és remélem, hogy Oxfordban töltött ideje teli volt élményekkel. Ha Laksmí, a bőség istennője egy nap pártfogásába vesz, Oxford az ötödik a városok sorában, amelyeket látni szeretnék, Mekka, Varanasi, Jeruzsálem és Párizs után. Munkás mindennapjaimról nincs mit mondanom, csak azt, hogy a nyakkendő hurok, és bármennyire visszájára fordult is, akasztókötél lehet az emberen, ha nem vigyáz. Szeretem Kanadát. Hiányzik India forrósága, az ételei, a házi gyíkok a falakon, a zenés filmek az ezüst képernyőn, az utcán bolyongó tehenek, a károgó varjak, még a krikettmérkőzések cseveje is, de szeretem Kanadát. Nagyszerű ország, eszetlenül hideg, és részvétteli, értelmes, rossz frizurájú emberek lakják. Egyébként sincs hová visszamennem Pondicherryben. Richard Parker velem maradt. Sosem felejtettem el. Mondhatom azt, hogy hiányzik? Mondhatom. Hiányzik. Látom álmaimban. Ezek az álmok többnyire rémálmok, de szeretettel átszőtt rémálmok. Ilyen furcsa az emberi szív. Még mindig nem tudom felfogni, hogyan hagyhatott el olyan közönyösen, még valami búcsúfélét sem mondva, még csak vissza sem nézve. Ez a fájdalom olyan, mint egy balta, amely a szívemet darabolja. Az orvosok és ápolónők a mexikói kórházban hihetetlenül kedvesek voltak hozzám. És a betegek is. Rákbetegség vagy autóbaleset áldozatai, amint megismerték a történetemet, odasántikáltak vagy tolószékeztek hozzám, családostul, bár egyikük sem beszélt angolul, és én nem beszéltem spanyolul. Rám mosolyogtak, kezemet rázták, fejemet veregették, élelemés ruhaajándékokat tettek az ágyamra. Elfojthatatlan nevetés- és sírásrohamokat keltettek bennem. Pár napon belül már fel tudtam állni, még néhány lépést is tettem a hányinger, szédülés és általános gyengeség ellenére. A vérvizsgálatok kimutatták, hogy vérszegény vagyok, a nátriumszintem nagyon magas, a káliumszintem alacsony. Testem visszatartotta a folyadékot, s a lábam iszonyatosan feldagadt. Úgy néztem ki, mintha két elefántlábat toldottak volna hozzám. Vizeletem mélysárga, majdnem barna volt. Egy hét múlva már csaknem normálisan tudtam járni, és cipőt is húzhattam, ha nem fűztem be. A bőröm begyógyult, bár a sebhelyek a vállamon és a hátamon máig megmaradtak. Amikor először kinyitottam egy vízcsapot, hangos, pazarló, túláradó sugara annyira megdöbbentett, hogy agyam felmondta a szolgálatot, a lábam összeroskadt alattam, és beleájultam egy ápolónő karjaiba. Mikor először mentem el egy indiai étterembe Kanadában, az ujjaimat használtam. A pincér megrovóan nézett rám, és azt mondta: Most jött le a hajóról, igaz? Elfehéredtem. Ujjaim, amelyek az előbb még a szám előtt ízlelgették az ételt, piszkossá váltak a tekintetétől. Úgy megdermedtek, mint a tetten ért bűnöző. Nem mertem lenyalni őket. Bűntudatosan megtöröltem a szalvétámban. Fogalma sem volt róla, milyen mélyen megbántottak a szavai. Mintha a húsomba vert szögek lettek volna. Kezembe vettem a kést és a villát. Alig-alig használtam addig ezeket a szerszámokat. A kezem remegett. A számban elvesztette ízét. 10

11 2. fejezet Scarborough-ban lakik. Alacsony, karcsú férfi legföljebb százhatvanöt centi. Sötét haj, sötét szem. Nem lehet több negyvennél. Kellemes, kávébarna arcbőr. Enyhe kora őszi nap van, de azért nagy, szőrmével bélelt párkát visel bélelt csuklyával, vacsorára menet. Kifejező arc. Gyorsan beszél, hadonászik. Semmi csevej. Mondja tovább. 11

12 3. fejezet Egy uszodáról kaptam a nevemet. Nagyon furcsa, ha tekintetbe vesszük, hogy a szüleim sosem vonzódtak a vízhez. Apám egyik legkorábbi üzleti kapcsolata Francis Adirubasamy volt. Jó barátja lett a családnak. Én Mamadzsi-nak hívtam a mama tamil nyelven nagybácsit jelent, a dzsi toldalékot pedig India-szerte a tisztelet és a szeretet kifejezésére használják. Fiatalkorában, jóval a születésem előtt, úszóversenyző volt, egész Dél-India bajnoka. Élete végéig megmutatkozott ez rajta. Fivérem, Ravi egyszer azt mesélte, hogy Mamadzsi a születésekor folyvást vizet akart belélegezni, ezért az orvosnak, hogy megmentse az életét, meg kellett fognia a lábát, és körbe-körbe forgatnia a feje körül. Ez aztán bevált! mondta Ravi, vadul forgatva a kezét a feje felett. Kiköhögte a vizet, és kezdett levegőt beszívni, de ettől meg minden húsa és vére a felsőtestébe nyomódott. Ezért olyan vaskos a mellkasa és olyan vékonyak a lábai. Hittem neki. (Ravi kegyetlen zrikáló volt. Mikor először nevezte előttem Mamadzsit Hal úrnak, bedugtam egy banánhéjat az ágyába.) Hatvanéves korában, amikor már kissé meggörbedt, és a normális, élethossziglani nehézkedési erő kezdte lefelé húzni a húsát, Mamadzsi még mindig minden reggel leúszott harminchossznyit az Aurobindó-ásram uszodájában. Megpróbálta megtanítani úszni a szüleimet, de csak addig jutott, hogy begázoltak térdig a vízbe a tengerparton, és nevetséges körkörös mozdulatokat tettek a karjukkal, ami, ha éppen a mellúszást akarták gyakorolni, olyan volt, mintha a dzsungelben járnának és a magas füvet nyitnák szét maguk előtt, ha pedig a gyorsúszást, mintha egy dombról szaladnának le és hadonásznának, hogy el ne essenek. Ravi ugyanilyen kevéssé lelkesedett a dologért. Mamadzsinak várnia kellett a készséges tanítványra, míg én bele nem kerültem a képbe. Aznap, amikor elértem az úszókort, ami Mamadzsi szerint, anyám kétségbeesésére, a hét év volt, levitt a partra, kitárta karját a tenger felé, és azt mondta: Ez az én ajándékom neked. És aztán csaknem vízbe fojtott állította anya. Én hűséges maradtam vízi gurumhoz. Figyelő tekintetének sugarában feküdtem a parton, kalimpáltam a lábammal és szórtam szét a homokot a kezemmel, ide-oda fordítva a fejem minden karcsapásnál, hogy levegőt vegyek. Olyan lehettem, mint egy gyerek, aki sajátos, lassított mozgásban hisztizik. A vízben, miközben ő a felszínen tartott, igyekeztem úszni, amennyire tőlem tellett. Sokkal nehezebb volt, mint a parton. De Mamadzsi türelmesen biztatott. 12

13 Mikor úgy érezte, hogy eleget tanultam, hátat fordítottunk a nevetésnek, kiabálásnak, rohanásnak és csapkolódásnak, a kékzöld hullámoknak és a bugyborékoló tajtéknak, és elindultunk az ásram úszómedencéjének szabályos négyszögletessége és simasága (meg a belépőjegye) felé. Egész gyerekkoromban hetente háromszor jártam oda vele, hétfő-szerda-pénteki rituáléként, a jó gyorsúszás tempójának óraműpontosságával. Élénken emlékszem, ahogy a méltóságteljes öregember meztelenre vetkőzik mellettem, ahogy teste lassan előbukkan, miközben minden ruhadarabját gondosan lerakja, s az illemet megőrizendő felbukkan rajta egy káprázatos, importált versenyúszónadrág. Kihúzta magát, felkészült. Volt ebben valami emelkedett egyszerűség. Az úszástanulás, amely idővel úszóedzéssé vált, gyötrelmes volt, de a mind könnyebb karcsapások, a növekvő sebesség fokozatosan mélységes, hipnotikus gyönyörűséget szereztek, s a víz olvadt ólomból folyékony fénnyé változott. Amikor magam voltam, bűnös élvezettel tértem vissza a tengerhez: hívogattak a hatalmas hullámok, kizúdultak és értem nyúltak alázatos dagályfodrozódásukkal, e gyengéd lasszókkal, amelyek elkapták a készséges indiai fiút. Egyik születésnapomon, tizenhárom éves lehettem, ajándék gyanánt két teljes hossznyi elfogadható pillangót nyújtottam át Mamadzsinak. Olyan kimerülten fejeztem be, hogy integetni is alig tudtam neki. Az úszás gyakorlása mellett ott volt a beszélgetés az úszásról. Apa imádta az ilyen beszélgetéseket. Minél erőteljesebben ellenállt a valóságos úszásnak, annál jobban rajongott érte. Az úszás tudománya a vakációs témája volt, szemben az állatkertvezetés köznapi munkatémájával. A víz víziló nélkül sokkal kezelhetőbb, mint a víz vízilóval. Mamadzsi két évig Párizsban tanult, hála a gyarmati kormányzatnak. Ez volt élete fénypontja. Az 1930-as évek elején történt, amikor a franciák még mindig igyekeztek olyan 13

14 gallá tenni Pondicherryt, amilyen britté a britek India többi részét. Nem emlékszem pontosan, mit tanult Mamadzsi. Gondolom, valami kereskedelmi tárgyat. Nagy mesemondó volt, de a tanulmányairól, az Eiffel-toronyról, a Louvre-ról vagy a Champs-Élysées kávéházairól szó sem esett. Minden története uszodákról és úszóversenyékről szólt. Ott volt például a Piscine Deligny a város legrégibb uszodája, amelyet 1796-ban építettek, ez a nyitott fedélzetű, a Quai d'orsaynál horgonyzó bárka, az 1900-as olimpia úszószámainak színtere. De az akkori eredményeket a Nemzetközi Úszószövetség nem ismerte el, mert a medence hat méterrel hosszabb volt a kelleténél. Vize egyenesen a Szajnából jött, szűretlenül, melegítetlenül. Hideg volt és koszos mondta Mamadzsi. Átfolyt az egész városon, s amúgy is elég mocskos volt. De az emberek az uszodában egyenesen undorítóvá tették. Titkolózó suttogással, megdöbbentő részletekkel igazolva állítását, biztosított bennünket, hogy a franciák higiéniai szintje nagyon alacsony. A Deligny igen rossz volt. De a Bain Royal, egy másik latrina a Szajnán, még rosszabb. A Delignyből legalább kimerték a döglött halakat. Mindazonáltal egy olimpiai úszómedence akkor is olimpiai úszómedence, azt már megérintette a halhatatlan dicsőség. Bárha pöcegödör volt, Mamadzsi mégis szeretetteli mosollyal beszélt a Delignyről. Jobban járt az ember, ha a Piscine Cháteau-Landonba, a Piscine Rouvet-ba vagy a Piscine du boulevard de la Gare-ba ment. Ezek fedett uszodák voltak, a szárazföldön, és egész évben nyitva álltak. Vízzel a közeli gyárak gőzgépeinek kondenzációja látta el őket, s az melegebb és tisztább volt. De még ezek az uszodák is elég rendetlenek és többnyire zsúfoltak voltak. Annyi nyál és turha lebegett a vízben, mintha medúzák között úsztam volna kuncogott Mamadzsi. Az Hébert, a Ledru-Rollin és a Butte-aux-Cailles világos, modern, tágas, artézi kutak táplálta uszodák voltak. Ezek képviselték a városi uszodák minőségi szintjét. Persze ott volt még a Piscine des Tourelles, a város másik nagy olimpiai uszodája, amelyet a második párizsi játékokon, 1924-ben avattak fel. És volt még sok-sok másik is. Ám Mamadzsi szemében egyetlen uszoda sem vetekedhetett a Piscine Molitor dicsőségével. Ez volt Párizs, sőt az egész civilizált világ medencekultúrájának koronája. Olyan medence volt, amelyben az istenek is élvezettel úsztak volna. A Molitor volt a legjobb versenyuszoda Párizsban. Két medencéje volt, egy fedett és egy nyitott. Mindkettő akkora, mint egy kisebb tenger. A fedettben két pályát mindig fenntartottak azoknak, akik hosszakat akartak úszni. A víz olyan tiszta és átlátszó volt, hogy az ember akár a reggeli kávéját megfőzhette volna vele. Fából készült öltözőkabinok, kékek és fehérek, fogták közre két szinten. Az ember lenézhetett és láthatott mindent és mindenkit. A kabinosok, akik krétával jelölték meg a foglalt ajtókat, sántikáló, a maguk zsémbes módján barátságos öregemberek voltak. Semmilyen üvöltözés vagy bolondozás nem hozta ki őket a sodrukból. A zuhanyrózsák forró, simogató vizet lövelltek. Volt egy gőzkamra és egy edzőterem is. A külső medencét télen korcsolyapályának használták. Volt egy bár, egy kávézó, egy nagy napozó, még két, igazi homokkal felszórt part is. Minden darabka csempe, réz és fa ragyogott. Olyan volt olyan volt Ez volt az egyetlen uszoda, amelytől Mamadzsi elnémult, mert emlékezete túl sok hosszat leúszott benne, hogysem elmondhassa őket. Mamadzsi emlékezett, apa álmodozott. Hát így kaptam én a nevemet, amikor beléptem ebbe a világba, mint utolsó, de szívesen látott növekménye a családunknak, három évvel Ravi után: így lettem Piscine Molitor Patel. 14

15 4. fejezet Jó öreg nemzetünk éppen hétéves volt mint köztársaság, amikor egy kis területtel gyarapodott november 1-jén Pondicherry is belépett az Indiai Unióba. Egyik polgári siker hozta magával a másikat. A pondicherryi botanikus kert egy részét bérmentesen átengedték egy izgalmas üzleti vállalkozásnak és íme, Indiának lett egy vadonatúj állatkertje, amelyet a legújabb, biológiailag kifogástalan elvek alapján terveztek és vezettek. Hatalmas állatkert volt, számtalan hektárra kiterjedt, vonattal kellett bejárni, bár ahogy nőttem-növekedtem, vonatostul egyre kisebbnek látszott. Ma már olyan kicsi, hogy elfér a fejemben. Képzeljen el egy forró és nyirkos helyet, amelyet napfény és élénk színek árasztanak el, és örökkön tobzódnak benne a virágok. Rengeteg fa, bokor és kúszónövény pipálok, lángfák, dhakfák, szemulfák, jacarandák, mangófák, kenyérfák és még sok más, amit az ember fel sem ismerne, ha nem lennének feliratok a tövüknél. És padok. A padokon alvó, kinyújtott lábú embereket látunk, vagy félénken lopott pillantásokat váltó, fiatal párokat, amint tétován, mintegy véletlenül megérintik egymást. Hirtelen a magas és karcsú fák között észreveszünk két zsiráfot, amint nyugodtan figyelnek bennünket. Ez a látvány nem az utolsó meglepetésünk. A következő pillanatban dühös ordítás riaszt meg: egy nagy majomcsapattól származik, és hangerejét csak valami különös madarak éles rikoltozása múlja felül. Egy sorompóhoz érkezünk. Zavartan befizetünk egy kis pénzt. Továbbmegyünk. Alacsony falat látunk. Mire számíthatunk egy alacsony falon túl? Bizonyára nem egy sekély gödörre, benne két jókora indiai orrszarvúval. De ezt találjuk. És ha elfordítjuk a fejünket, megpillantjuk az elefántot, amely ott volt egész idő alatt, de olyan nagy, hogy nem vettük észre. És rádöbbenünk, hogy a tavacskában két víziló lebeg. Minél jobban körülnézünk, annál többet látunk. Az Állatkertvárosban vagyunk! Mielőtt átköltözött volna Pondicherrybe, apa egy nagy szállodát igazgatott Madrasban. Az állatok iránti tartós érdeklődés vitte át az állatkerti szakmába. Természetes átmenet, gondolhatná az ember, a szállodavezetésből az állatkertvezetésbe. De ez nem így van. Sok szempontból egy állatkert vezetése a szállodaigazgató rémálma. Gondoljuk meg: a vendégek sohase hagyják el szállásukat, nemcsak lakhelyet, hanem teljes ellátást igényelnek, látogatók végeérhetetlen folyamát fogadják, akik közül némelyek zajosak és fegyelmezetlenek. Az embernek meg kell várnia, míg kibattyognak az erkélyre, hogy úgy mondjam, mielőtt kitakaríthatná a szobáikat, aztán meg kell várnia, míg ráunnak a kilátásra, mielőtt kitakaríthatná az erkélyeiket; takarítanivaló pedig van bőven, mert a vendégek olyan tisztátalanok, akár az alkoholisták. Minden vendég személyre szabott étrendet kíván, állandóan panaszkodik a kiszolgálás lassúsága miatt, és soha, de soha nem ad borravalót. Őszintén szólva szexuálisan többen is deviánsak, vagy szörnyen elfojtottak, s aztán őrjöngő kéjvágyban törnek ki, vagy irtózatosan züllöttek, de mindkét esetben rendszeresen fölháborítják a vezetést a szabad szerelem és a vérfertőzés ocsmány tobzódásával. Ilyenfajta vendégeket szeretnénk üdvözölni a fogadónkban? A pondicherryi állatkert némi örömet és sok fejfájást hozott Mr. Santosh Patelnak, az alapítónak, igazgatónak, tulajdonosnak, ötvenhárom alkalmazott főnökének az apámnak. Nekem viszont földi paradicsom volt. Csak szeretetteli emlékeim vannak arról, hogy egy állatkertben nőttem fel. Egy herceg életét éltem. Melyik maharadzsa fiának voltak ilyen hatalmas, fényűző játszóterei? Melyik palotának volt ilyen állatállománya? Ébresztőórám gyerekkoromban egy oroszlánfalka volt. Nem úgy működtek, mint egy svájci óra, de arra számítani lehetett, hogy minden reggel öt óra harminc és hat között torkuk szakadtából bömbölni fognak. Reggelimet bőgőmajmok, hegyi mejnók és rózsás kakaduk sivítozása és 15

16 kiáltozása tagolta. Nemcsak anya, hanem csillogó szemű vidrák, testes amerikai bölények és nyújtózkodó-ásítozó orangutánok jóakaratú tekintetétől kísérve indultam iskolába. Felfelé pislogtam, amint elfutottam némelyik fa alatt, nehogy a pávák rám ürítkezzenek. Jobb volt olyan fák alatt menni, amelyek a gyümölcsevő denevérek nagy csapatainak adtak otthont; onnan ebben a korai órában az egyetlen támadás a denevérek nyivákolásának és csipogásának összehangolatlan koncertje lehetett. Kifelé menet olykor megálltam a terráriumoknál, hogy megnézzem a csillogó zöldre, sárgára és mélykékre, barnára és halványzöldre fényezett békákat. Vagy éppen a madarak vonták magukra figyelmemet; rózsaszín flamingók vagy fekete hattyúk vagy egylebernyeges kazuárok vagy kisebb madarak, szürke gyémántgalambocskák, fokföldi fényseregélyek, őszibarackképű törpepapagájok, nanday papagájok, narancsos begyű törpepapagájok. Az elefántok, fókák, nagymacskák és medvék még aligha ébredtek fel, de a páviánok, a makákók, a mangábék, a gibbonok, a szarvasok, a tapírok, a lámák, a zsiráfok, a mongúzok korán kelők voltak. Minden reggel, mielőtt kiléptem volna a kapun, felvillant az utolsó kép, amely köznapi és felejthetetlen volt: teknősbékák piramisa; egy mandrill irizáló orra; a zsiráf méltóságteljes csendje; a víziló tátott, hájas, sárga szája; a drótkerítésre csőrrel-karommal felkapaszkodó arapapagáj; a közönséges papucscsőrű üdvözlő csattogása; egy teve szenilis, kéjvágyó arckifejezése. És mindezt a kincset gyorsan kellett kiélvezni, miközben az iskolába loholtam. Iskola után fedeztem fel, milyen az, ha egy elefánt végigkutatja a ruházatomat, abban a reményben, hogy talál egy elrejtett diót, vagy egy orangután bogarássza végig a hajamat tetűcsemegéért, aztán csalódottan felzihál, mert a fejem üres éléskamra. Bár érzékeltethetném a vízbe csusszanó fóka vagy az ágról ágra lendülő pókmajom vagy az éppen csak fejét mozdító oroszlán tökéletességét. De a nyelv zátonyra fut az ilyen tengereken. Jobb fejben elképzelni, ha érezni akarjuk. Egy állatkertbe belépni, éppúgy, mint a természetbe, legjobb napkeltekor és napnyugtakor. Ilyenkor éled föl a legtöbb állat. Megmozdulnak, elhagyják búvóhelyüket, és leóvakodnak a vízpartra. Megmutatják öltözéküket. Eléneklik dalaikat. Egymás felé fordulnak, és eljátsszák rítusaikat. Nagy a jutalma ilyenkor a figyelő szemnek és a hallgatózó fülnek. Megszámlálhatatlanul sok órát töltöttem csendes megfigyelőjeként az élet magasröptű, sokrétegű kifejeződésének, amely kitünteti bolygónkat. Oly fényes, hangos, kísérteties és kifinomult, hogy az érzékek belekábulnak. Csaknem annyi ostobaságot hallottam az állatkertekről, mint Istenről és a vallásról. Jó szándékú, de tájékozatlan emberek azt hiszik, hogy a vadon élő állatok boldogok, mert szabadok. Ezek az emberek rendszerint egy szép, nagy ragadozóra gondolnak, egy oroszlánra, egy gepárdra (egy gnú vagy egy földimalac életét ritkán magasztalják). Maguk elé képzelik ezt az állatot, amint egészségügyi sétáját végzi a szavannán, miután felfalta zsákmányát, amely jámboran elfogadta sorsát, vagy futóedzést végez, hogy karcsú maradjon a szertelen lakoma után. Maguk elé képzelik ezt az állatot, amint büszkén és gyengéden ügyel a sarjaira, az egész családot, amint fák ágairól nézik gyönyörteli sóhajokkal a naplementét. A vadállat élete egyszerű, nemes és jelentőségteli, gondolják. Aztán ezt az állatot foglyul ejtik gonosz emberek, és apró börtönbe hajítják. Boldogságát tönkretették. Roppantul vágyakozik a szabadság után, és mindent megtesz, hogy elszökjön. Ha túl sokáig megfosztják szabadságától, az állat önmaga árnyékává válik, lelke megtörik. Ez nem így megy. 16

17 A vadon élő állatok élete csupa kényszerűség és szükségszerűség egy engesztelhetetlen társadalmi hierarchiában, olyan környezetben, amelyben a félelemkészlet nagy, az élelemkészlet kicsi, ahol a területet állandóan védelmezni kell, a parazitákat pedig örökösen eltűrni. Mit jelent a szabadság ebben az összefüggésben? A vadon élő állatok nem szabadok sem térben, sem időben, sem személyes kapcsolataikban. Elméletben vagyis a puszta fizikai lehetőség szintjén egy állat foghatja magát és elmehet, fajtája társadalmi szokásaira és korlátaira fittyet hányva. De az ilyesmi ritkábban esik meg, mint a mi fajunk tagjaival, mondjuk, egy boltossal, akit a szokásos kötelékek béklyóznak családhoz, barátokhoz, társadalomhoz, s aki otthagy csapot-papot, és kisétál az életéből, csupán némi aprópénzzel a zsebében és a testét fedő öltözékkel. Ha az ember, a legokosabb és legbátrabb teremtmény nem vándorol egyik helyről a másikra, hogy mindenütt idegen legyen és senkinek se lekötelezettje, miért tenné ezt egy állat, amely vérmérsékleténél fogva sokkal konzervatívabb? Mert az állatok bizony konzervatívak, mondhatnánk azt is, reakciósak. A legkisebb változás is felzaklatja őket. Azt akarják, hogy minden ugyanúgy legyen napról napra, hónapról hónapra. A meglepetést roppant kellemetlennek tartják. Látható ez a térbeli viszonyaikban is. Az állat úgy lakja be a maga terét mind az állatkertben, mind a vadonban, ahogyan a sakkfigurák mozognak a táblán jelentőségteljesen. Nincs több véletlen, több szabadság egy gyík vagy egy medve vagy egy szarvas hollétében, mint a futóéban a táblán. Mindegyik egy képletet és egy célt tükröz. A vadonban az állatok évről évre ugyanahhoz a csapához ragaszkodnak ugyanazon kényszerítő okokból. Ha az állatkertben egy állat nincs a rendes helyén a megszokott testtartásában a szokásos időpontban, az jelent valamit. Lehet, hogy csupán csak a környezet valami apró változásához igazodott. Egy összetekert öntözőcső, amelyet kinn 17

18 hagyott az ápoló, fenyegető benyomást kelt. Egy tócsa gyűlt össze, és ez zavarja az állatot. Egy létra árnyékot vet. De többet is jelenthet. Legrosszabb esetben az lehet, amitől az állatkert igazgatója a legjobban retteg: egy szimptóma, jövendő baj hírnöke, ok arra, hogy megvizsgálják az ürülékét, keresztkérdéseket tegyenek fel az ápolónak, kihívassák az állatorvost. S mindezt azért, mert egy gólya nem ott áll, ahol állni szokott! De hadd foglalkozzam egy pillanatig a kérdésnek csupán egyetlen oldalával. Ha az ember odamegy egy lakáshoz, berúgja az ajtót, kikergeti az ott lakókat, és azt mondja: Menjetek! Szabadok vagytok! Szabadok, mint a madár! Menjetek! Menjetek! azt hiszik, hogy az illetők kiabálni és táncolni fognak örömükben? Egyáltalán nem. A madarak nem szabadok. Azok az emberek, akiket éppen kilakoltatunk, nyálat fröcskölve üvöltenék: Milyen jogon dobsz ki bennünket? Ez a mi otthonunk. A mi tulajdonunk. Évek óta itt lakunk. Mindjárt hívjuk a rendőrséget, te csirkefogó! Nem azt mondjuk-e: Mindenütt jó, de legjobb otthon? Az állatok bizony így érzik. Az állatok területhez kötődnek. Ez gondolkodásuk kulcsa. Csak a megszokott terület teszi lehetővé nekik, hogy teljesítsék a vadon két könyörtelen parancsát: az ellenség elkerülését s az élelem és a víz megszerzését. A biológiailag kifogástalan, zárt állatkerti tér legyen az ketrec, medence, körülárkolt sziget, karám, terrárium, madárház vagy akvárium csupán egy másféle terület, sajátossá csak mérete és az emberi terekhez való közelsége teszi. Hogy sokkal kisebb, mintha a természetben volna, az érthető. A területek a vadonban nem ízlésbeli okokból nagyobbak, hanem szükségszerűség folytán. Az állatkertben azt tesszük az állatokkal, amit magunkkal teszünk a házainkban: kis térre szorítjuk össze azt, ami a vadonban kiterjed. Azelőtt nekünk itt voltak a barlangok, amott a folyó, a vadászterület egykét kilométerrel arrébb, a megfigyelőhely mindjárt mellette, a bogyók ismét valahol másutt s mindegyik nyüzsgött az oroszlánoktól, kígyóktól, hangyáktól, piócáktól és mérges szömörcétől, ma azonban a folyó kartávolságnyira folyik a csapból, megmosdhatunk a hálóhelyünk mellett, ott ehetünk, ahol főzünk, és körülvehetjük az egészet védelmező fallal, s tisztán és melegen tarthatjuk. Egy ház összesűrített terület, ahol alapszükségleteinket a helyszínen, biztonságban kielégíthetjük. Az állatkert ennek megfelelője az állatok számára (azzal a jelentékeny különbséggel, hogy nincs benne tűzhely vagy más ehhez hasonló, ami minden emberi lakhelyen megtalálható). Miután ráébred, hogy megkapja benne mindazt, amire szüksége van a megfigyelőhelyet, a pihenőhelyet, a helyet, ahol ehet, ihat, fürödhet, tisztogathatja magát és így tovább, s ráébred arra is, hogy nem kell vadászni mennie, az ennivaló heti hat nap elébe kerül, az állat ugyanúgy birtokba veszi állatkerti terét, ahogyan elfoglal egy új területet a vadonban, átkutatja, és a fajtájára jellemző módon, esetleg vizeletsugarakkal megjelöli a határait. Ha ez a beköltözési rituálé befejeződött, s az állat megtelepedett, többé nem érzi magát ideges albérlőnek, még kevésbé rabnak, hanem inkább földbirtokosnak, és ugyanúgy viselkedik zárt terében, mint vadonbeli territóriumán, s éppúgy foggal-körömmel védi, ha megtámadják. Az ilyen zárt terület szubjektíven nézve se nem jobb, se nem rosszabb, mint vadonbeli körülményei: mindaddig, amíg kielégíti az állat igényeit, a terület, akár természetes, akár művi, egyszerűen van, adott, mint a pöttyök a leopárd testén. Sőt azt is mondhatnánk, hogy ha az állat értelmesen választhatna, az állatkerti létre szavazna, mert a legnagyobb különbség az állatkert és a vadon között a paraziták és az ellenség hiánya, valamint az élelem bősége az első esetben, s viszonylagos bőség, illetve gyér kínálat a másodikban. Gondoljuk csak meg. Szívesebben laknánk-e a Ritzben, ingyenes szobai kiszolgálással és korlátozatlan orvosi segítséggel, vagy lennénk hajléktalanok úgy, hogy senki se törődik velünk? De az állatok képtelenek az ilyen különbségtételre. Természetük határain belül elfogadják azt, ami jut nekik. A jó állatkert gondosan megtervezett egybeesések helye: éppen ott, ahol az állat a vizeletével vagy más váladékával azt mondja nekünk: Maradj kinn!, mi a rácsainkkal azt mondjuk neki: Maradj benn! A diplomáciai béke eme körülményei között az állatok 18

19 elégedettek, mi pedig megnyugodhatunk, és vethetünk egy pillantást egymásra. Az irodalomban százszámra találhatunk olyan állatokat, amelyek elszökhettek volna, de nem szöktek el, vagy ha elszöktek, utóbb visszatértek. Ott van a csimpánz esete, amelynek nem zárták be a ketrecajtaját, s az kinyílt. A csimpánz egyre idegesebben visítozott, s ismételten becsapta az ajtót, fülsiketítő csattanással, míg az ápoló, akit egy látogató riasztott, oda nem rohant, hogy helyreállítsa a rendet. Egy európai állatkertben egy csapat őz kisétált a karámjából, amikor a kapu nyitva maradt. A látogatóktól megrémülve elnyargaltak a közeli erdőbe, amelynek megvolt a maga vadon élő őzállománya, de eltarthatott volna még többet is. Ám az állatkerti őzek hanyatt-homlok visszamenekültek a karámjukba. Egy másik állatkertben egy alkalmazott a munkahelyére tartott kora reggel, deszkákat cipelve, amikor rémületére egy medve bukkant elő a ködből, és egyenesen feléje lépkedett. Az ember ledobta a deszkákat és eliszkolt. A gondozók azonnal keresni kezdték a szökött medvét. A helyén találták: visszamászott a gödrébe ugyanúgy, ahogy kijött, egy fatörzsön, amely keresztben rádőlt. Úgy vélték, a földre zuhanó deszkák robaja ijesztette meg. De nem makacskodom. Nem védeni akarom én az állatkerteket. Számolják csak fel mindegyiket, ha akarják (és reménykedjünk, hogy az a kevés vadon élő állat fennmarad a minimálisra csökkent természeti környezetben). Tudom, hogy az állatkertek rég kiestek az emberek jóindulatából. Ugyanilyen gondokkal néz szembe a vallás is. A szabadságról táplált illúziók sújtják mindkettőt. A pondicherryi állatkert már nem létezik. Medencéit betemették, ketreceit lebontották. Az egyetlen helyen járom végig most, ahol fennmaradt: az emlékezetemben. 19

20 5. fejezet A nevemmel nem fejeződik be a nevem története. Ha Bob a neved, senki sem kérdezi meg: Hogyan kell azt írni? Nem ez a helyzet a Piscine Molitor Patellal. Némelyek P. Singh-nek vélték hallani, azt hitték, szikh vagyok, és csodálkoztak, hogy miért nem viselek turbánt. Egyetemi éveim alatt egyszer ellátogattam Montrealba a barátaimmal. Egyik este az én feladatom volt, hogy pizzát rendeljek. Nem tudtam volna elviselni, hogy egy újabb francia anyanyelvű bruhaházni kezdjen a nevem hallatán, ezért amikor a férfi a vonal másik végén megkérdezte, azt feleltem: vagyok, aki vagyok. Fél óra múlva megérkezett két pizza Vadiok Akivadiok névre. Nagy igazság, hogy akikkel találkozunk, megváltoztathatnak bennünket, néha olyan mélységesen, hogy utána még a nevünkben sem vagyunk ugyanazok. Itt van például Simon, akit Peternek hívnak, Máté, akit Léviként is ismertek, Nátánáel, akit Bertalanként is, Júdás, nem az iskarióti, aki a Taddeus nevet vette fel, Simeon, akit Nigernek is neveztek, és Saulus, aki Pál lett. Az én római katonám tizenkét éves koromban egyik reggel az iskolaudvaron állt. Épp akkor érkeztem meg. Észrevett, és a gonoszság zsenijének szikrája villant fel tompa elméjében. Felemelte a karját, és rám mutatott: Itt van a Pisis Patel! Egy pillanat múlva már mindenki nevetett. Aztán elcsitult a nevetés, amikor besorjáztunk az osztályba. Én léptem be utolsónak, fejemen a töviskoszorúval. A gyerekek kegyetlensége nem újdonság senki számára. A szavak átsodródnak az udvaron, a fülemig, ösztökélés nélkül, kéretlenül: Hol van a Pisis? Ki kell mennem. Vagy: A fal tövében állsz? Akkor most te is Pisis vagy? És más hasonlók. Én megdermedtem, vagy épp ellenkezőleg, folytattam, amit csináltam, mintha semmit sem hallottam volna. A hang elszállt, de a sérelem megmaradt, mint a pisi szaga jóval azután is, hogy elpárolog. A tanárok is rákaptak. A forróság miatt. Ahogy telt a nap, a földrajzóra, mely reggelente olyan tömör volt, mint egy oázis, nyúlni kezdett, mint a Thar sivatag, a nap kezdetekor oly életteli történelemóra kiszáradt és elporosodott, az először még akkurátus matematikaóra összekutyulódott. Délutáni fáradtságukban, zsebkendővel törölgetve homlokukat és nyakszirtjüket, anélkül hogy bántani vagy viccelni akartak volna, a tanárok is elfelejtették nevem ígéretes vízi voltát, és szégyenletesen eltorzították. Csaknem észrevehetetlen hangváltásokon keresztül hallottam a változást. Mintha a nyelvük vadlovakat hajtó kocsis lett volna. Az első szótag, a Pi akadályát elég jól vették, de később túl nagy lett a hőség, elvesztették uralmukat a habzó szájú paripák fölött, és képtelenek voltak a második szótag, a szin felé vezető emelkedőre hajtani őket. Ehelyett vadul beleugrottak a sis-be, s a következő alkalommal már minden elveszett. Jelentkeztem, hogy válaszoljak valami kérdésre, s ők szólítottak: Tessék, Pisis. A tanár gyakran nem is ébredt rá, minek nevezett. Egy pillanatig fáradtan, csodálkozva nézett, hogy miért nem felelek. Néha még az osztály, amelyet ugyanúgy letiport a hőség, sem vett észre semmit. De én mindig kihallottam a gyalázatot. Utolsó évem a Szent József Iskolában olyan érzéssel töltött el, mint Mekka az üldözött Mohamed prófétát, béke legyen vele. De éppúgy, ahogy ő kitervelte a hidzsrát, menekülését Medinába, én is kiterveltem a magam szökését és új időm kezdetét. A Szent József után a Petit Séminaire-be mentem, Pondicherry legjobb angol nyelvű középiskolájába. Ravi már oda járt, s mint minden öcs, szenvedve követtem én is a népszerű báty lába nyomát. Ő volt nemzedéke élsportolója a Petit Séminaire-ben, félelmetes dobó, nagy erejű ütőjátékos, a város legjobb krikettcsapatának kapitánya, a mi Kapil Devünk. Hogy én 20