Ünnepélyes beszédmód?

Átírás

1 Ünnepélyes beszédmód? Megjegyzések Gerda M. Weidlein: A magyarországi németség sorsa a II. világháború után (Festschrift, 60 Jahre St. Gerhards-Werk Stuttgart 2012.) című tanulmányhoz. Tavaly december 10-én fogadta el az Országgyűlés, hogy az 1946-os sváb kitelepítés emléknapja január 19. legyen. Az első hivatalos megemlékezést Solymáron tartották. E megemlékezés keretében hangzott el Gerda M. Weidlein tanulmánya Stelczer Péter tolmácsolásában. Az előadásról magazinunk is beszámolt ( Magyar akarat volt a sváb kitelepítés ; SM, febr. 19.o.), valamint a Szépsolymár portál közölte a tanulmányt. A dolgozat célja az volt, hogy valós történelmi megvilágításban mutassa be a svábok jogfosztását. Írásunkban azt igyekszünk bemutatni, hogy ennek a tanulmánynak ez miért nem sikerült. Elbeszélés: a történész felelőssége A történész alapvető feladata, hogy igyekezzen objektív megfogalmazásban közvetíteni a történelmet. Ez természetesen nem lehetséges, hiszen a történész is ember a maga korszakának emócióival, viszont az objektivitásra való törekvés a kötelessége. Ebből kifolyólag a fogalmazás és a narratíva megválasztása egy történeti munka megalkotásakor a legfontosabb. (1) A történelem iránt érdeklődő olvasóinknak talán emlékezetes lehet a tavalyi Gerő András-Romsics Ignác történészi vita, amelyben Gerő leantiszemitázta kollégáját egy rosszul sikerült tudományos mondatáért. Gerő kódolt zsidózást fedezett fel abban, hogy Romsics 70-75%-ban zsidónak vélte a tanácsköztársaság népbiztosainak arányát. Romsics megfogalmazása és szövegkörnyezete valóban nem volt szerencsés, ám Gerő hasonló narratív-csúsztatásokkal dolgozik munkáiban, ezért szakmaiatlan volt kritikája. (2) Gerda M. Weidlein tanulmánya azonban nem egy-két félresikerült mondatot írt, tanulmánya hemzseg a csúsztatásoktól és az elnagyoltságtól, miközben valódi problémákra is felhívja a figyelmet; politikai esszének tűnik leginkább. Nem történelmet ír, hanem a történelem egyes kronológiai elemeit kiválasztva, egymás mellé sorakoztatva igyekszik saját hipotézisét igazolni. A történelem szövevénye sokszor úgy hozza, hogy egyazon eseményt más-más motivációk generálják. A II. világháború utáni elűzések egész Kelet-Európában jellemzőek voltak. A Vörös Hadsereg előrenyomulása, a különböző nemzetek (lengyel, cseh) bosszúja, valamint a Szovjetunió terjeszkedési szándéka volt az, amely a németek jogfosztását generálta. (3) Ez az általános kelet-európai szándék találkozott azzal a magyar kormányzati problémával, hogy vagyonhoz jutassa a kitelepített (szlovákiai), elűzött (székelyek) vagy föld nélküli (alföldi summás) magyarokat. (4) Vagyis, ha Gerda Weidlein felelős történész lenne, akkor egyetemes történelmi kontextusba helyezte volna a jogfosztás menetét (a Volgától a Szudétavidékig). Persze akkor kiderült volna, hogy a retorziók már jóval korábban elkezdődtek, mint azt ő állítja dolgozatában, sőt következtetései is kétségbevonhatóak lennének. Bűnös magyarok narratíva Már a felütésben is ráismerhetünk a bűnbakképzésre: Magyarország volt az egyetlen olyan állam, amely a náci Németországgal 1944-ig fennálló szövetséges viszonya ellenére saját maga fogott hozzá a német származású kisebbségének, mint népcsoportnak a fölszámolásához. Weidlein nem pontosan fogalmaz akkor sem, amikor bűnösként a

2 magyarokat, vagy a magyar államot hibáztatja. A Josef Tiso által vezetett klérofasiszta Szlovákiának ugyan nagyobb volt az ellenállási mozgalma (Benes és a szlovák nemzeti felkelés), mint Magyarországnak, de a szlovák német megszállás hasonlóan tombolt, mint az itthoni és a kollaboránsokból sem volt hiány. Mégis, az állam újjászervezői 1943 decemberében tárgyaltak a szovjetekkel a németek elűzéséről és Benes már február 16-i rádióbeszédében is a németek és magyarok végérvényes megoldásáról beszélt. (5) Hasonló a helyzet a romániai Antonescu rezsimmel is. A Vasgárda diktatúrából ugyan sikerült kiugrani, Románia azon nyomban megkezdte kisebbségei felszámolását (6), amely például a Maniu-gárda képében több tucat székely legyilkolását is lehetővé tette. Románia mellett Jugoszlávia sem kért a nemzetközi jogból és azok fórumaiból, ezért minden törvényhozatal nélkül dobta ki németjeit. Néhányukat pont Magyarországra. A sort lehetne folytatni, egyszóval Magyarország önálló szerepe ebben a megfogalmazásban erősen egyoldalú. Az e célból meghozott rendelkezések mindegyike tudatilag már a háború előtt elő volt készítve, sőt részben foganatosítva is lett. - írja Weidlein az elűzésről. Nem pontosan érteni, hogy mire gondol itt a szerző. A második világháború előtt és alatt is voltak németellenes megnyilvánulások Illyés Gyulától kezdve (7), Bajcsy-Zsilinszky Endréig. Sőt, Varga Béla kisgazda képviselő (mellesleg katolikus pap) már 1942-ben azt mondta, hogy a németek valljanak színt, vagy egy batyuval távozzanak. Horthy 1939-ben örömmel fogadta Hitler azon tervét, hogy a magyar svábokat kitelepítené. A Führer Heim ins Reich tervére reagált itt Horthy. Történeti kutatásoknak kellene igazolni, hogy Horthy kitelepítési megjegyzései (8) a teljes kitelepítést szorgalmazták volna. Horthy leveleiből leginkább a némethű svábokat, vagyis a volkbundistákat akarta volna kitelepíteni. Hitler régóta tervezte a népi németek őshazába történő visszaköltöztetését, de ezt csak a besszarábiai és a bukovinai németek körében hirdette meg. Ekkor már Sztálin lényegében elkezdte felszámolni a Volgai Autonóm Szovjet Szocialista Német Köztársaságot (!), ami a szovjet érdekű jogfosztások kezdetének is tekinthető (kb. 1,2 millió németet deportáltak 1941 augusztusától). A magyar külügyminiszter, Kállay Miklós miniszterelnök 1942-es júniusi berlini látogatásáról hazatérve már tényként közölte a magyarországi németek háború utáni kitelepítését. Peyer Károly szociáldemokrata vezető pedig leszögezte, hogy a nemzetiségi kérdésnek két része van, az egyiket demokráciával, a másikat vagonokkal lehet megoldani. Ezek a telepítési szándékok azonban a nemzetiszocialista propagandával voltak párhuzamosak, többségüknél inkább véleményformálás volt, mint konkrét politika. Gerda Weidlein azonban azokra a cikkekre gondol, amiket apja válogatott össze. (9) A bonni dokumentációt (10) kritizáló Johann Weidlein 1958-ban szerkesztette kötetét. A történészek között vita van Weidlein munkásságáról, ám az kétségtelen, hogy könyvének tematikájában és a cikkeinek összeválogatásában a sértettség igazolása volt a vezérfonal. (11) Történeti munkássága így summázható: A németek kitelepítésének igazságtalan voltát bizonyítani akaró munkái a hasznos részigazságok ellenére sok esetben nélkülözik a tudományos megalapozottságot, hangvételük gyakran emocionális. (12) Szintén jó lenne leszűrni, hogy Weidlein milyen forrásból szűrte le azt a következtetést, amely az 1931-es törvényjavaslatra hivatkozik, amelyben Horthy a hű magyarok kezébe akarta adni a határmenti birtokokat. Weidlein ezután tovább folytatja a malenkij robot néven elhíresült kényszermunkára-hurcolással, de itt finomabban fogalmaz a magyar kormánnyal kapcsolatban: Ez ( ) volt az egyetlen olyan intézkedés a svábokkal szemben, amelyért a felelősség nem kizárólag Magyarországot terheli, mert a megszálló Vörös Hadsereg is közreműködött benne. E mondatból úgy tűnik, mintha a magyar kormány ötlete lett volna az elhurcolás, amelyben a Vörös Hadsereg is közreműködött (sic).

3 A németek elhurcolásának ötlete nem a magyar kormánytól ered, az Ideiglenes Nemzeti Kormány december 22-én alakult meg, akkor, amikor a parancsot kihirdették. Ám a parancs eredete december 16-ra nyúlik vissza, Sztálin számú határozatához. (13) A hadsereg ugyan valóban a magyar elöljáróságot bízta meg a német származásúak mozgósításával, de ugyanez történt Romániában és Szlovákiában is, így tehát a felelősség nagy részben a Vörös Hadsereget terheli, akik sok esetben ha nem volt megfelelő létszám -, saját maguk bővítették a rendelet létszámát. A malenkij robot valóban egy nemzetiségi alapon működő korlátozás volt a (magyarországi) németekkel szemben, de faji kérdésekről itt nem lehet beszélni. Egyrészt, azért nem mert elhurcoltak nagyobb része magyar volt. Másrész azért sem, mert az európai fajelméletek között (pl. német, magyar) is hatalmas különbségek voltak. (14) Bács-Bodrogban még a községek névsorát is bekérték, ugyanúgy vitték a magyarhű svábokat, mint a magyarokat, vagy a bunyevácokat is. Weidlein egyáltalán nem választja ketté azt a tényt, hogy a malenkij robotra hurcoltak közül valóban sokakat csak háttérmunkára vittek. Közülük került ki az az embertömeg, akiket ukrajnai bányákba szállítottak, ám egy felelős történésznek differenciálnia kell egy ilyen kijelentést. Egy biztos, egyik változatot sem lehet Magyarország nyakába varrni. Ez az esemény akárcsak a kitelepítés is majdnem minden településen máshogyan ment végbe és emiatt többször láthatunk példát mentesítésekre, valódi elhurcolásra és háttérmunkákra való szállításra is. A 2000-es években Varga Éva Mária kutatta (15) a magyar hadifoglyok történetét a Szovjetunióban. Ő és Márkus Beáta (jelenleg is tartó) kutatásai alapján megállapítható, hogy a civileket és a valódi katonákat rendkívül nehéz volt különválasztani. Ezért, amikor általánosítva beszélünk a malenkij robotról, ezt is figyelembe kell venni. Világtörténelem és nemzeti dilemma Rendkívül túlzó az a megfogalmazás, amelyet Weidlein használ a jogi alapok megteremtésénél. A kollektív bűnösség előkészítésében nagy szerepe volt az január 20-i fegyverszüneti megállapodásnak, amelyben kimondták, hogy a német állampolgárokat internálják, de vagyonuk elidegeníthetetlen. (16) Ez február 27-re realizálódott, sőt május 24- én már családok internálását is lehetővé tette a törvény. A fegyverszüneti egyezmény tehát nem volt garancia a németek elhurcolásának megszüntetésére. Weidlein azonban nem így érvel, hanem: Az olyan pártokban és egyesületekben való tagságért történt meg a bűnössé nyilvánítás, amelyek a maguk idejében törvényesek voltak. Érvelése szerint a Waffen SS és a Volksbund tagság a maga idejében törvényes volt, ezért nem lehet törvénytelennek minősíteni. Ez az érvelés azért is bajos, mert a Zsidótörvények és más jogfosztó intézkedések a maguk idejében szintén törvényesek voltak, éppen csak emberi humánumot leigázó rendelkezések voltak. A józan történésznek és gondolkodónak el kell utasítania az ilyen következtetést és világosan kell látnia, hogy ezek a szervezetek mikor mit képviseltek. (17) Weidlein dolgozatában, ha még elnagyoltan is, de ráérez a földreform okozta visszaélésekre. Ezek az összefüggések azonban már húsz éve megjelentek a hazai történelemtudomány diskurzusaiban. (18) A svábok elűzésének egyik indoka az volt, hogy a magyar állam vagyon biztosítson a Szlovákiából kitelepített magyaroknak, földhöz jutassa a nincstelen parasztok tömegeit, illetve a Bácskából áttelepített székelyeket elhelyezze. Mindenestre a földreformrendelet volt a nyitánya a magyarországi németek elhurcolásának is. A Weidlein által említett 600/1945 M.E. számú rendeletben kimondták, hogy el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas, nemzet szocialista és egyéb vezetők, a Volksbund tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokát. A rendeletben már benne van a kollektív

4 megítélésnek és nemcsak a földhöz juttatás problémáját láthatjuk mögötte, hanem az elhelyezésre váró bukovinai székelyek ügyét is. A svábok jogfosztásának indoka nem háborús bűnök, hanem bel- és külpolitikai indokok között keresendő. Felesleges tehát a Kisgazdákat bűnbakként beállítani, ha a kormányban nem ők voltak a hangadók. A Bajai Hírlap már 1945 áprilisában is arról cikkezett, hogy annyi Volksbundos van, ahány sváb. (19) 1945 tavaszára a szociáldemokraták kivételével (ők az egyéni elbírálást javasolták) a pártok többsége (különösen a Nemzeti Paraszt Párt) támogatta a svábok kollektív kitelepítését. A május 14-i pártértekezletet Bibó István képmutatónak ítélte, Erdei Ferenc belügyminiszter viszont egyértelműen kifejezte, hogy a magyar népességet földhöz kell juttatni. A pártok tehát nagyhatalmi állásfoglalást kértek, ez volt az a jegyzék, melyet május 26-án a Szovjetuniónak küldött a magyar kormány, kérve 200 ezer német kitelepítését. (20) Ez a kérvény látszik a Szövetségi Ellenőrző Bizottság jegyzőkönyvében, ami július 17-én tárgyalta az ügyet. Vorosilov marshall a következőben foglalta össze a kérvényt: ( ) a magyar kormány szóban és írásban felvetette (...) a sváboknak nevezett magyarországi németek (...) kitelepítésének kérdését. Azt kérte a kormány, hogy ugyanúgy bánjak velük, mint háborús bűnösökkel, mivel azok is. Vorosilov ezután a magyarosodott és német sajátosságú emberekről beszélt. Ez a rész volt a német befolyás közvetítője Magyarországon, belőlük jött létre a speciális hadsereg, a volksbund, bázisul szolgált a hadseregben lévő hírszerző egységek, az SS-csapatok létrehozásához. Magyarország kormánya szükségesnek tartja (...) a háborúban bizonyos szerepet játszott kb. 200 ezer sváb kitelepítését, (...) attól tartva, hogy a jövőben Magyarország számára negatív szerepet játszanak. (21) A potsdami szerepvállalást átugorja Weidlein, pedig a szövegezés és a jegyzőkönyvek tanulsága kimutatja, hogy a 13. cikkely országaiban (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország) azért engedték meg a telepítést, mert a Szovjetunió politikájának, terjeszkedésének és befolyásának növelésére törekedett. Lengyelország nyugatra tolása, vagy a Prágának tett ígéretek betartása csak eszköz volt. (22) Magyarországon is ez volt a helyzet, a Szovjetunió nagyhatalmi érdeke találkozott a magyar kormányt szorongató földkérdéssel és a nemzetiségi problémával: a kormányzat számára adott volt a bűnbakképzés. Emiatt, mint látható, nem fajvédelmi okok motiválták a jogfosztást, hanem kizárólag gazdasági és társadalmi érdekek. Ennek ellenére Weidleinnek nincs igaza abban, hogy az újonnan megalakult Tildy-kormánynak ez volt a célja. Ekkor a szociáldemokraták és a kisgazdák gátolni akarták a kitelepítést, a Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt viszont a teljes kitelepítés érve mellett volt. Még az december 22-ei minisztertanácsi vitában is Gyöngyösi János külügyminiszter, a kisgazdák és a szocdemek is lehetőségként értelmezték a kitelepítést. Ennek ellenére a kollektív bűnösség elvét ezen a napon megszavazta a kormány, amelyet Bibó István a magyarországi zsidóellenes rendeletek hű másának titulált. És ebben igenis felelősség terheli a magyar kormányzatot. Komor magyarosodás Az asszimilációs intézkedések az évtizedek múltával mára lényegesen lecsillapodtak, azonban a svábságnak a magyarságba történő beolvasztása továbbra is élő cél. - írja a szerző, miután összevetette a 19. század végi és 20. század eleji magyarországi asszimilációs tendenciákat. Ez azonban nevetséges összehasonlítás. Való igaz, a mindenkori magyar kormányzatoknak sokat kellene még tenni azokért a nemzetiségeiért, akiket a huszadik század közepén jogfosztások értek, mégis az ilyen kontextus erősen ferdíti a valóságot. Weidlein így folytatja: A magyarországi svábok 1941-ben még 86.8%-ban paraszti foglalkozásnak voltak, a kifosztásuk és szétszóródásuk után alárendeltebb foglalkozást

5 kaphattak (pl. hogy a Szlovákiából betelepített magyarok cselédei vagy szolgái lehettek) vagy kézműves, esetleg ipari foglalkozásra válthattak.(sic) E mondat jól példázza, hogy szerzője képtelen kilépni az etnikai keretekből. Az nem számít semmit, hogy az 1940-es évek végén egy új gazdasági és társadalmi modell alakult ki Magyarországon, amit kommunista diktatúrának hívunk? Nem tudja a szerző, hogy ez alapvetően vetett véget a paraszti társadalomnak, a vallási életnek és a társadalmi berendezkedésnek? Olvasta már a szerző, hogy ennek keretében több ezer embert nyomtak be városokba, gyárakba? Hallott-e már a szerző a vas és acél országáról? (23) Weidlein meglátásai a sváb kultúra erodálásáról azonban velősek és szélsőséges hangvétele mellett sok igazságot tartalmaznak. A kiáltásszerű sördélutánok, a kulturális és nyelvi kötődések elvesztése riasztó mértékű az elmúlt évtizedekben. Azonban itt is sok a csúsztatás: A németet, mint kultúra közvetítő nyelvet is száműzték. írja a szerző, aki valószínűleg nem tudja, hogy kb ig az általános iskolákban első számú idegen nyelv volt a német, amit tanultak Magyarországon. (24) A nyelvtagozatos iskolák beindulásában is hibázik az írás, a felsorolt iskolák mellett több gimnázium is indított még német nemzetiségi tagozatokat az 50-es években (pl. a pécsi Leőwey Klára Gimnázium 1956-ban). Még a 80-as évek végén is kockázatos vállalkozás volt a magyarországi svábok maradékának szájhagyományos kultúráját akár csak feljegyezni is. Szintén hamis állítás, ezt bizonyítja Wild Katalin, Hutterer Miklós és Manherz Károly munkássága, akik már a hatvanas évek kezdetétől foglalkoztak a hazai németséggel. Utóbbit Weidlein is említi dolgozata zárógondolatai között, ezért nem érteni ezt a szűklátókörű általánosítást. ( )Az ilyen német iskolák -nak is ugyanaz a tanterve, mint a magyar iskoláknak, nevezetesen az itt használt tankönyvek nem tartalmaznak még csak utalást sem azokra a teljesítményekre, amelyekkel az ország németsége az ország kultúrájához és fejlődéséhez hozzájárul Weidleinnek ebben a bekezdésében részben igaza van, de sok olyan továbbképzés és műhely létezik, ahol a német nemzetiségi tanároknak újabb és újabb adalékot adnak, hogy ez a helyzet megváltozzon. Ilyen műhely például a Pécsi Tudományegyetem Német Történelem Tanszéke. (25) A népi kultúra, mint folklór puszta szórakozássá zsugorodik, és erejét vesztve így kölcsönöz hamis identitást. - véli a szerző. Látszólag Weidleinnek igaza van, de valljuk be őszintén, ez nem egyedi sváb eset. Ma már a néptáncot és a népi kultúrát mindenhol szórakozásra használják. A csángó és székely népviseletet lassan többen vallják magukénak, mint ahányan a népcsoport tagjai élnek. A folklór ma már egzotikummá zsugorodott a többségi magyar társadalomban is és a hagyományok éppúgy giccsként élnek tovább, nem pedig a mindennapok szellemi konstrukciójaként. Weidlein a nemzetiségi törvényt is ostorozza: Jóllehet a kisebbségi önkormányzatok megalakultak, azonban ezeket nem az adott kisebbséghez tartozók, hanem az össznépesség választotta meg. Így politikai súlya sem lett, és a parlamenti képviseletük sem valósult meg. Azt már nem fűzi hozzá, hogy éppen ezért változtatták meg a törvényt 2006-ban, a szavazáshoz így regisztrálni kell, csak egyesületekben aktív tagot lehet jelölni és választani, ráadásul hosszú évek után 2014-ben módja lehet a svábságnak önálló képviselőt juttatni a Magyar Országgyűlésbe. Volksbund - kérdés

6 Weidlein tanulmányának azonban legnagyobb csúsztatása Basch Ferenc Antal tisztára mosása, akit a dolgozatban csak Basch Antalnak nevezett: A népcsoport önérzetének elpusztításában a legmélyebben ható tényező volt az a kiáltóan igazságtalan kirakatper, amelyben a magyar Népbíróság Dr. Basch Antal népcsoportvezetőt, mint háborús bűnöst halálra ítélte és 1946 januárjában kivégeztette. Ez a halálos ítélet a mai napig a svábság vezeklésének helyettesítéseként, és ezzel a bűnösség beismeréseként értelmezendő. Weidlein egy frappáns narratív ugrással kikerüli, hogy bevallja, Basch a magyarországi Volksbund vezetője volt. Ez a szervezet, és így vezetője is, nyíltan nemzetiszocialista volt és nagy felelősség terhelte az 1944-es kényszer SS-sorozás lebonyolításában, amelynek köszönhetően Solymárról is több tucat embert hurcolt el a német hadsereg a frontokra, akik közül csak azok tértek vissza, akik dezertáltak. A Volksbund solymári erőszakosságát rengeteg feltárt irat (26) és visszaemlékezés is bizonyítja (27). Kétségesnek tűnhet, hogy a vezetőjének tisztára mosására vállalkozó tanulmány része lehetett egy kitelepítési megemlékezésnek. Nem hiszem, hogy hasznos olyan ember mentegetése, aki még 1944 áprilisában (tehát a német megszállás után) is fontosnak tartotta megünnepelni Bonyhádon Adolf Hitler születésnapját. Basch rendkívül ellentmondásos figura volt, periratai alapján (28) valóban tetten érhető a bűnbakképzés az akkori hatalom részéről. (29) A Kállay-kormány 1942-ben még támogatta Bascht pozíciója megőrzésében, mert félt, hogy radikálisabb szász, illetve bácskai csoportok kerülnek a Volksbund élére. (30) E sorok írója is úgy gondolja, hogy Basch kivégzése csupán a bűnbakképzést szolgálta (31), de ettől függetlenül az áldozat szerep túlzó és a bosszúállástól eltekintve Bascht felelősség terheli. A Volksbund tagja csak nemzetiszocialista lehetett márciusától ráadásul már az SS emberei irányították a szervezetet, a népcsoport-vezetőség a zsidó vagyonrész kisajátítását kérte decemberében Sopronba, onnan 1945 márciusában Ausztriába szökött a Volksbund vezetősége. Ekkor azonban a szervezet gyakorlatilag már nem működött. Bascht felelősség terheli nemzetiszocialista politikája miatt, a kényszersorozásokhoz nyújtott közreműködése miatt, illetve a Harmadik Birodalom befolyásában asszisztálása miatt. Ha büntetésként túlzó is a halál, ártatlanként nem aposztrofálhatjuk. Szeretném hinni, hogy Basch túlzó mártír képe azért születhetett meg, mert a solymári és a magyarországi németség egy része nem ismeri/nem ismerheti történelemének minden mozzanatát. A Weidlein által hivatkozott joghalál pedig egyenesen szélsőséges jogpozitivista hozzáállást sejtet. A természeti jogból hivatkozva az emberek kollektív elpusztítása, jogkorlátozása még akkor is ellentmond humánizmus elveinek, ha az törvénybe van iktatva. Vagyis Basch, aki nyíltan támogatta a nemzetszocializmust, a természeti jognak a megsértőjévé is vált. Ezért kivégezését semmilyen szempontból nem lehet joghalál -nak titulálni, igaz a szerző nem is fogalmazza meg pontosan mit is ért alatta. A történelmi tény, hogy a Volksbundosok közül egyedül Bascht végezték ki, kétségtelenül azt igazolja, hogy csak bűnbakként kellett életét kioltani. Mivel azonban nyíltan és egyértelműen nemzetiszocialista eszméket vallott, úgy érzem, hogy rehabilitációjának kérdése nem lehet egy megemlékezés tárgya, még retorikai szinten sem. Basch rehabilitációjának kísérlete inkább a szerző rokoni kapcsolataiban keresendő, aki vélhetően Johann Weidlein hozzátartozója, aki maga is Volksbundos volt, sőt a Bleyer Jakab Gimnázium igazgatójaként a szervezet egyik oszlopos tagjaként is működött. Miután Weidlein Németországba menekült, sajátos renegát tevékenységet folytatott: ellenezte a bonni proklamációt, saját történészi egyesületet alapított, iskolaigazgató volt és élete végig német népi nacionalista szellemben írta tanulmányait. Haláláig azt hirdette (társaival, Paul Flach-hal és Johann Till-el), hogy a Volksbund valójában csak egy kulturális szervezet volt. (32)

7 Gerda, úgy tűnik, sajnálatosan ezt a hagyományt viszi tovább. Dolgozata annak ellenére, hogy tartalmaz megfontolandó és intő állításokat, komolytalanná, megkeseredetté válik szűklátókörűsége és tájékozatlansága miatt. Ezért értékes gondolatai elvesznek. Nem biztos, hogy a solymári németeknek arra van szükségük, hogy csatlakoznak ahhoz a sokszor soviniszta csoporthoz, amely a II. világháború utáni kényszermigráció bűnöseit ugyanolyan bűnbakképzéssel igyekszik megtalálni, mint annak idején a Nemzeti Parasztpárt, vagy a Kommunista Párt képviselői a háború okozóit. Mi a cél ezzel? Elűzött sváb és kitelepített magyar felmenőkkel rendelkezőként nem igazán ezt a magatartást tartom legmegfelelőbbnek. A keserűség, a düh és a siránkozás nem visz előre. A sváb kisebbséget a magam részéről a többségi magyar társadalom mostoha kistestvérének tekintem, akik reflexióval tudnak szolgálni a túlzott nacionalista szemlélet ellen. Solymáron (is) az utóbbi években barátságok szakadtak meg a politikai oldalak képviselői között. A solymári német nemzetiségi oktatás romokban hever, a hagyományok tisztelete butul és kiüresedik, a helyi közösségek csökevényesednek, a tájhoz fűződő történelem és mesék elvesznek. A probléma közösségi szintű, ezért a megoldást közösségi szinten kell keresni. Az importált díszmagyarkodás ugyanolyan visszataszító, mint a megcsontosodott díszsvábosodás. S, hogy ki tehet róla, azt nem a múltban, hanem a jelenben kell keresni. A történelem megoldással nem szolgál a mának, legfeljebb az irányválasztáshoz tud adalékot nyújtani. Nem érteni, hogy Weidlein milyen célt akart megfogalmazni írásával. Azt, hogy a magyar társadalom rehabilitáljon egy nemzetiszocialista vezetőt? Vagy ismerje el, hogy tudatos népirtás folyik asszimilációs eszközökkel? Netán, hogy a magyar nép vagy a magyar kormányzati szervek bűnösek? Nem hiszem, hogy helyes az ilyen csúsztatásokkal terhes hátrafelé mutogatás. Végezetül szeretném kijelenteni, hogy utóbbi véleményeket történészként és magánemberként is fenntartom, annak szellemisége (esetleges hibáival együtt) csakis engem terhel. Jegyzetek: Ritter György 1.: Gyáni G.: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, Napvilág kiadó, Bp., : Gyáni G.: Az antiszemitázó történész beszédmódja tükörben, Rubicon 2012/11, o. 3.: Lásd a szövetséges hatalmak konferenciáinak, fényében: Alfred M. de Zayas: Die Anglo- Amerikaner und die Vertreibung der Deutschen. Vorgeschichte, Verlauf, Folgen. DTV, : Ennek összefüggéseiről; Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon között, Kecskemét, : de Zayas is erre a következtetésre jut: de Zayas, 1980, 30.o. 6.: ( ) 7.: Lásd: Spannenberger Norbert: Az író felelőssége, avagy hogyan némult el a hidasi harang? in. Vitári Zsolt: szerk.): Minderheiten und Mehrheiten in ihren Weschelbeziehungen im südöstlichen Mitteleuropa, PTE, Pécs, 2009, o. 8.: Horthy és Hitler 1943-as kleissheimi találkozóján valóban kollektív telepítésről volt szó. Ám ekkoriban lehetett bízni abban, hogy Volksbund a teljes sváb nemzetiségben sikert arat. Itt is inkább a volkbundisták kitelepítéséről van szó. Horthy fél évvel lemondása után, 1945 májusában VI. György királyhoz és Churchillhez írott levelében az igazságos béke megteremtése érdekében a németek kitelepítését szorgalmazta, de megfogalmazásában itt is főleg a Volksbund tagok telepítésére utal. Ami

8 leszögezhető, hogy Horthy tervei és az 1946 és 48 közötti kényszermigráció között nincs sem jogi, sem elvi összefüggés. A levelet közli: História, 1992/7. szám, : Dr. Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme a fennmaradásért, Dokumentáció (ford. Franz Wesner), Suevia Pannonica, Pécs, : 11.: A könyv az 1930 és 1945 közötti időszakból szinte csak a német nemzetiségi lapokból szemezget. 12.: id. Spannenberger Norbert: A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között. Lucidus kiadó, 2005, 25.o. 13.: Márkus Beáta: A magyarországi németek kényszermunkára hurcolása, Rubicon, 2012/11, : A hazai fajelméletek és német között hatalmas különbségek olyan mélyek voltak, hogy nem is lehet igazából egy fogalom alá venni. Ugyan a 30-as években léteztek Hitler fajelméleteihez hasonló szélsőjobbos gondolatok Magyarországon is, de a későbbiekben inkább a magyarországi fajok - ról lehet beszélni, amely főleg egyfajta torz Szent István-i Magyarország képből indult ki. 15.: Varga Éva Mária: Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Dokumentumok ig, Tarsoly, Bp., : ( ) 17.: A Volksbund esetében is ez a kérdés differenciált, hiszen a szervezet 6 és fél éves története alatt is többször más és más célokat fogalmazott meg. 18.: Tóth, : Uo. 28.o. 20.: Uo., 33.o. 21.: Feitl István (szerk.): A magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság jegyzőkönyvei, , Napvilág kiadó, Bp., 2003, 54.o. 22.: de Zayas szerint ez már a jaltai konferencián (1945. febr ) eldőlt. Az oroszok a telepítés erőltetésével igyekezték növelni kelet-európai befolyásukat, többet szerettek volna, mint ami járt nekik. de Zayas, 1980, 102.o. 23.: A kollektívázásról remek szakmunka látott napvilágot: Ö. Kovács József: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában, Korall, : Az általános iskolákban az ezredfordulóig a német, azt követően egyre inkább az angol vált a legnépszerűbb nyelvvé, de Nyugat-Dunántúlon továbbra is németül tanulnak legtöbben. id. ( ) 25.: Teljes neve: Német történelem és kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszék. 26.: A Csomai-hagyaték január 16-i keltezésű irata, amelyben Huber József lakatosmestert bántalmazták a volksbundisták. 27.: Ritter György: Háború és elűzés, Napkút kiadó, 2011., 10.o. 28.: Gerhard Seewann, Spannenberger Norbert (szerk.): Akten des Volksgerichtsprozesses gegen Franz A. Basch, Oldenbourg, München, : Életrajzát lásd uo. XXXVII LXI. o. 30.: Spannenberger, 2005., 318.o. 31.: A Volksbund más tagjai Németországban új életet kezdtek, sőt egyesek Baden-Württemberg tartományban vezető politikai tisztséget is szereztek. 32.: Tévedéseire és egysíkú gondolkodására történészek már többször felhívták a figyelmét: Spannenberger, 2005, 158.o.; Kaltenecker Krisztina: A magyar-német együttélés a Schieder-Weidlein történészvita tükrében. In: Egry Gábor Feitl István (szerk.): A Kárpát-medence népeinek együttélése a században. Tanulmányok. Napvilág Kiadó. Budapest, o; Seewann- Spanenberger, 1999, LXXII.o.