Európa regionális földrajza

Átírás

1 Európa regionális földrajza Természetföldrajz Gábris, Gyula Horváth, Erzsébet Horváth, Gergely Kéri, András Móga, János Nagy, Balázs Nemerkényi, Antal Pavlics, Károlyné Simon, Dénes Telbisz, Tamás

2 Európa regionális földrajza: Természetföldrajz írta Gábris, Gyula, Horváth, Erzsébet, Horváth, Gergely, Kéri, András, Móga, János, Nagy, Balázs, Nemerkényi, Antal, Pavlics, Károlyné, Simon, Dénes, és Telbisz, Tamás Publication date 2014 Szerzői jog 2014 ELTE Eötvös Kiadó

3 Tartalom Előszó... vi 1. Európa természeti viszonyai Kedvező földrajzi helyzet Kétarcú domborzati kép Európa születése Távvezérelt éghajlat A vízrajz a domborzat és az éghajlat tükre A tundráktól a sztyeppekig Európai nagytájak Észak-Európa A legidősebb és egyben legfiatalabb Európa A Balti-tengerből újjászületett ősföld Kétarcú éghajlat Fiatal, változó vízrajzi kép Tundra, tajga, lomboserdő Észak-Európa fenségesen zord tájai A Balti-pajzs A Skandináv-hegység Észak-Európa szigetei Feröer szigetek Izland Svalbard-szigetek (Spitzbergák) Ferenc József-föld A Brit-szigetek Szabályosan fiatalodó szerkezeti sávok Kiegyenlített éghajlat változékony időjárás Bővizű folyók, sok tó Erdőkben szegény szigetek Brit tájak szigetről szigetre Az északi szigetvilág A zord Skócia Ködös Albion A smaragd sziget A Francia Belga-rögvidék A variszkuszi hegységképződés megfiatalított őshazája Atlanti és mediterrán hatások hegyvidéki fűszerezéssel Központosító vízhálózat Lande, maquis, garigue A rögvidék csúcsától a terjeszkedő deltáig A rögvidék legváltozatosabb tája, a Francia-középhegység A Fekete-erdő ikertestvére Palák és lápok Tengerekkel határolt óidei tönk Franciaország szíve Hordalékkúp, homok és barlangrajzok A Burgundi-kaputól a tengerig Az Ibériai (Pireneusi-) félsziget Variszkuszi központ eurázsiai peremhegységek A földrajzi helyzettől függő, domborzat befolyásolta éghajlat Részaránytalan vízhálózat szélsőséges vízjárás Európa és Észak-Afrika jegyeit viselő, átmeneti élővilág Ibéria tájai: medencék és hegységek változatos ellentétpárjai A centrális kettős tábla A peremhegységek Az északi bástya Déli hegység és medencék iii

4 Európa regionális földrajza 5. A Közép-európai-rögvidék Ellentétes fejlődéstörténet északon és délen Eltérő éghajlat nyugaton és keleten Szerteágazó vízföldrajzi kapcsolatok Heidék, erdők, lápok, erősen megfogyatkozott élővilág, változatos talajok Tájak: sokarcú röghegységek kétarcú alföldek A Közép-európai röghegyvidék Közép-európai-síkvidék Az Alpok Takaróredős magashegység a középidei óceánok helyén Éghajlati emeletek Európa közepén Gleccserek táplálta folyók gleccserek alakította tómedencék Függőleges életföldrajzi övek Alpi tájak: gazdag formakincsű, változatos vonulatok Az ívesen hajló, keskeny, magas, letarolt Nyugati-Alpok Az alacsonyabb, kevésbé letarolt és eljegesedett Keleti-Alpok A dinári jellegű Déli-Alpok Kárpátok és a Kárpát-medence Kőzetlemezek varratvonala mentén Éghajlati területek ütközőzónája mentén A medencejelleg uralta vízrajz A domborzattól függő életföldrajzi emeletek A Kárpát-medence nagytájai Európa koszorúja a Kárpátok A medencéket elválasztó belső hegyvidékek Közép-Európa legnagyobb életkamrája, a Kárpát-medence Az Appennini-félsziget Európa legfiatalabb szerkezetű területei Éghajlat: észak dél ellen Éghajlatot tükröző folyók, vulkánossághoz kapcsolódó tavak Évezredek óta bolygatott növénytakaró Appennini tájak A Pó-alföldtől a Messinai-szorosig Szigetek a Tirrén-tenger peremén A Balkán-félsziget Változatos földtörténet: tagolt domborzat Tagolt domborzat: mozaikszerű éghajlat Domborzattól, kőzetektől függő vízrajzi kép Természeti és társadalmi hatásokat tükröző életföldrajzi kép Balkáni tájak: sokszínű mozaik A központi rögvidék egy óceáni folyosóval A hármas osztatú fiatal nyugati lánchegység Kopár mészkőhegyek, apró, termékeny medencék A névadó mellékvonulat A Duna-vidék A Kelet-európai-síkvidék Majdnem teljes rétegsorok az ősidőtől a jelenkorig, változatos formakinccsel A kontinens legszélsőségesebb, legkontinentálisabb éghajlatú tája Óriás folyamok, alacsony vízválasztók földje Az arktikus jégsivatagoktól a törpefüves száraz sztyeppekig Tájak az északi tundrától a Krím-félszigetig A glaciális felhalmozódás területe A lösztakaró és az egyre fiatalodó tengerelöntések vidéke A természeti környezet átalakulása Az erdőirtás okai és következményei A levegő regionális háttérszennyezettsége A felszíni vizek szennyezettsége Tájrombolás, környezeti válságterületek A természeti környezet védelme A. Ábrajegyzék iv

5 Európa regionális földrajza B. Táblázatjegyzék v

6 Előszó Európa regionális földrajzáról az ELTE Eötvös Kiadó gondozásában utoljára 2000-ben látott napvilágot felsőoktatási tankönyv, amely igen kedvező fogadtatásra talált, és rövid idő alatt elfogyott. A sokfelől megnyilvánuló sürgető igény késztette a Kiadót arra, hogy a könyv újbóli megjelentetését szorgalmazza, és ezzel elképzeléseink és reményeink szerint egy új, sikeres, valamennyi világrész földrajzát igényesen, korszerű szemlélettel bemutató sorozatot indítson útjára. A most közreadott, kétkötetes Európa nemcsak külső formájában és terjedelmében különbözik elődjétől, hanem tartalmában is gazdagodott. Az ELTE fiatal oktatógárdájának és az ő munkájukat szerkesztőként is összefogó Gábris Gyula professzornak köszönhető a legfontosabb változás, a kontinens természetföldrajzának a korábbinál sokkal részletesebb és alaposabb feldolgozása, amely önálló kötetet igényelt. A társadalomföldrajzi fejezetek a teljes egészükben Európa területén fekvő FÁK-tagállamok, mindenekelőtt Ukrajna tárgyalásával bővültek. Az utóbbi évtized fejleményei természetesen szükségessé tették a többi ország anyagának kisebb-nagyobb mértékű átdolgozását is; e feladat jelentős része szintén fiatal kollégákra, elsősorban a szerkesztés számos gondját felvállaló Szabó Pálra hárult. Az élők sorából 2000 óta eltávozott kitűnő geográfusok Nemerkényi Antal, Sárfalvi Béla és Hajdú-Moharos József szellemi öröksége azonban az új Európa-kötetekbe is beépült, és azok biztos fundamentumát képezi. Európát joggal tekinthetjük tágabb hazánknak, s ezért a rá vonatkozó részletes földrajzi ismereteknek mind az iskolai oktatás, mind a közműveltség szempontjából kiemelkedő, sőt uniós tagságunk folytán egyre növekvő jelentősége van. Az ismeretanyag kiválasztása és rendszerezése során főként a tanárképzés és -továbbképzés igényeit tartottuk szem előtt, de úgy véljük: a mind szorosabb egységbe fonódó Európa földrajzi jellemzése a világeseményekben eligazodni kívánó szélesebb olvasóközönség figyelmére is számot tarthat. (Ne feledjük: a nemzetek közötti megértés útja is a kölcsönös megismerésen át vezet.) Épp ezért különös gonddal törekedtünk a közérthető, világos fogalmazásra, továbbá igyekeztünk kiemelni a különböző országokra s régiókra jellemző központi problémákat, megvilágítani sajátos, különleges, egyedi vonásaikat. A terjedelem szabta korlátok között több eltérő léptékű megközelítésnek is helyt adtunk; az egész kontinens, az integrálódó országcsoportok, az egyes államok és a kisebb tájak vagy régiók arculatának felvázolása ugyanis más-más földrajzi folyamatok, jelenségek, összefüggések feltárására nyújt lehetőséget. Újdonság, hogy az egyes országok tárgyalása a regionális politika módszereibe, célkitűzéseibe és eredményeibe is bepillantást enged. A regionális földrajz a természeti és a társadalmi jelenségeket, folyamatokat összefüggéseiben megragadó, komplex jellemzésre törekszik. Sokrétű ismeretanyagának megértéséhez feltétlenül szükséges bizonyos topográfiai tájékozottság. Bár a nevek öncélú halmozását igyekeztünk elkerülni, ebben a tekintetben a tanulástanítás folyamata nyilvánvalóan további súlyozást, szelekciót feltételez. A városok neve után zárójelben rendszerint megadtuk a lélekszámra vonatkozó becslést is, ezer főben (ev. = elővárosokkal együtt). A szövegben hellyel-közzel feltűnő, tájékoztató jellegű statisztikai adatok semmiképp sem a közvetlen tanulást, hanem csupán az arányok érzékeltetését, a nagyságrendi összehasonlítást hivatottak szolgálni. A regionális földrajzi vizsgálatokban használatos egyszerű kvantitatív vizsgálati módszerek néhány érdekes példáját eltérő betűtípussal szedve a tankönyv szövegébe is beépítettük, ily módon adva ízelítőt tudományágunk kutatási feladataiból és eljárásaiból. A földrajztudomány jelen idejű keresztmetszetet nyújt azokról a természeti és társadalmi folyamatokról, amelyek egymással szoros kölcsönhatásban, ám régiónként és országonként mégis különbözőképpen mennek végbe, és kontinensünk páratlanul sokszínű képét eredményezik. Meggyőződésünk, hogy a geográfiai ismeretek az európai kultúra szerves részei, és sok tanulsággal szolgálnak annak megítéléséhez, milyen esélyekkel vesznek részt kontinensünk nemzetei a világméretű gazdasági versenyben, s miképpen válhatnak a Föld közös, fenntartható, emberi jövőjének formálójává. Ha az Olvasó átérzi az egységesülő Európa előtt álló feladatok nagyságát, s értelmes cselekvéssel lehetőségei szerint maga is törekszik részt venni földrészünk sorsának alakításában, netán kedvet kap egy-egy táj, régió vagy ország elmélyültebb tanulmányozásához is, akkor mondhatjuk el igazán: könyvünk megírása nem volt hiábavaló. Budapest, március 30-án Probáld Ferenc DSc. egyetemi tanár vi

7 1. fejezet - Európa természeti viszonyai NEMERKÉNYI ANTAL, GÁBRIS GYULA Alexander von Humboldt klasszikus megfogalmazása szerint Európa nem önálló kontinens, hanem csupán Eurázsia nagy nyugati félszigete. Nem külön kontinens természetföldrajzi értelemben, hiszen nem öleli körbe minden irányból tenger. Keleten több ezer kilométer hosszú sávban összefügg Ázsiával, s mivel természetföldrajzi szempontból folyamatos az átmenet a másik kontinens felé, valódi határának kijelölése több mint kérdéses. Európát tehát elsősorban emberföldrajzi, kultúrhistóriai okok, vonások alapján nevezhetjük önálló földrésznek. Ám e vonások mögött rendre felsejlenek Európa egyedi természetföldrajzi adottságai. Azok, amelyek nem elhanyagolható szerepet játszottak kontinensünk sajátos történelmi képének kialakulásában. Hiszen Európa legalábbis nyugati felének mozaikszerű táji tagoltsága a népek, nyelvek, kultúrák változatos tagolódásában is tükröződik. De földrajzi háttérként segítette, motiválta az európai fejlődést földrészünk kedvező helyzete és éghajlata is. Európa jórészt a mérsékelt övezeten belül fekszik, éghajlata pedig mivel a nyugatról érkező óceáni légtömegeknek domborzati akadályok alig szabnak határt jóval enyhébb, kedvezőbb, mint a többi kontinens hasonló földrajzi szélességeken fekvő vidékeié. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a földrészek területi rangsorában utolsó előtti Európa Földünk Ázsia után legsűrűbben lakott kontinense Kedvező földrajzi helyzet A szárazföldeknek mintegy tizenötöd részét kitevő, kb km 2 területű Európát északon, nyugaton és délen óceánok, tengerek határolják: északon a Jeges-tenger, nyugaton az Atlanti-óceán és peremtengerei, mint a Norvég- és az Északi-tenger, délen pedig a Földközi-, a Márvány- és a Fekete-tenger. A déli határai mentén fekvő, stratégiai fontosságú keskeny tengeri átjárók a 14 kilométer széles Gibraltári-szoros, az 1,3 7 kilométeres Dardanellák, illetve a mindössze méter szélességű Boszporusz inkább a kapcsolattartást, mintsem az elkülönülést jelzik az Óvilág másik két része, Afrika és Ázsia felé. A kontinens méretében mutatkozó bizonytalanságot a keleti, szárazföldi határ kijelölésének eltérő változatai okozzák. Európa fogalmának kialakulásakor az ókorban ez még nem jelentett problémát. A föníciaiak, majd őket követően a görögök, az Égei-tengeren húzták meg a határt: a nyugatra eső területeket Európának, a keletre levőket Ázsiának (jelenleg Kis-Ázsia és Közel-Kelet) nevezték. A szárazföldi határ kijelölése sokáig az újkori geográfia kialakulásáig nem volt lényeges kérdés. Amikor fontossá vált, kiderült, hogy a határ itt nehezen kijelölhető, mindenképpen mesterséges, így az idők folyamán többször változott a vonala. Európa keleti szárazföldi határát a XIX. század óta Karl Ritter német geográfus nyomán topográfiai alapon, az Urál hegység, az Urál folyó, a Kászpi-tenger és a Kaukázus mentén húzták meg, a két hegység esetében a vízválasztó gerinc nyomvonalát követve. A földtani irodalom a vízválasztók némiképpen esetleges vonala helyett a hegyvidékek egységére helyezve a hangsúlyt, azokat vagy teljesen Európához, vagy teljesen Ázsiához sorolja. E felfogás az Urált, szerkezeti vonásai, rokoníthatósága alapján Európa, a Kaukázust viszont Ázsia területéhez sorolja. A topográfiai elemekkel kirajzolható határok helyett újabban a természetföldrajzi tényezőkön alapuló, tájszemléletű elhatárolás nyert teret. Ennek lényege, hogy a tájalkotó tényezőkben tapasztalható változások jelölik a határt. Például a Kászpi-tó (pontosabban a Kászpi-medence, amely a tóra és a körülötte elhelyezkedő mélyföldre oszlik) sem osztható meg a két kontinens között, ezért a medence keleti peremét jelentő Jergenyijhátság a határ. A Kaukázus esetében pedig nemcsak a hegységet, hanem északi előterét is Ázsiához sorolják, így a Kuma folyó, a Manyics-árok és a Kubán folyó vonala mentén különül el Európa Ázsiától. Nehézséget jelent, hogy az Urál hegységként ugyan feltűnő domborzati jelenség, de ha ránézünk Eurázsia hőmérsékleti vagy csapadéktérképére, növényzeti, esetleg talajtérképére, megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen szinte semmi nem változik a hegység két oldalán. Kivétel az európai lombos erdők öve, amely valóban elvégződik a hegységnél. Az Urál tehát tájföldrajzi szempontból csak látszólagos választóvonal. A fenti szemléletet elfogadva a természetföldrajz napjainkban az Urál nyugati hegylába, az Urál folyó kelet nyugati irányú szakasza, valamint annak egyenes folytatásában a Volgáig húzott vonal, majd a folyó nyugati partján húzódó hátság, illetve délebbre a Jergenyij-hátság keleti szélén húzza meg a határ nagyjából észak déli vonalát. Itt hirtelen törés következik futásirányában és az Azovi-tengerig tartó Kuma Manyics-árok a szárazföldi választóvonal Ázsia felé. 1

8 Európa természeti viszonyai Szárazföldünknek Európára és Ázsiára történő felosztása tehát kultúrtörténeti örökségünk, hiszen mint láthattuk, szélesen összefüggnek egymással és elhatárolásuk nem egyértelmű. Az egységes földrész, a tulajdonképpeni Eurázsia, Földünk legnagyobb kontinense (54 millió km 2 ), amely az összes szárazföld több mint egyharmadát adja. Európa ennek csupán nyugati félszigete. Az európai kontinens legészakibb pontja a norvégiai Nordkyn-fok (é. sz ) mivel a széles körben ismert Nordkapp egy kis szigeten található, a legnyugatibb a portugáliai Roca-fok (ny. h ), a legdélibb a spanyolországi Marroqui-fok (36 00 ), keleten pedig az Északi-Urál területén a k. h. 67 -a. Eszerint az európai szárazföld legnagyobb észak déli kiterjedése 3907, a nyugat keleti pedig 5560 kilométer. A hozzá tartozó szigeteket is figyelembe véve Európa legészakibb pontja a Ferenc József-földön található (é. sz ), a legnyugatibb Izland szigetén (ny. h ), a legdélibb pedig a Krétától délre fekvő Gávdosz-szigeten (é. sz ). Európa parttagoltsága alapján listavezető a Föld kontinensei között. E tény számos természetföldrajzi tényezőn keresztül érvényesülve rendkívüli fontosságú. A kerekítve 10 millió km 2 területű Európában 35% jut a félszigetekre (2,7 millió km 2 ), illetve a szigetekre (0,75 millió km 2 ). A szigetekkel övezett, félszigetek és öblök sokaságára bomló Európa partvonalának teljes hossza ily módon kilométer, vagyis hosszabb, mint a háromszor akkora Afrikáé! E parttagoltság szerepet játszik abban, hogy az óceáni légtömegek könnyen eljuthatnak kontinensünk belsejébe, de ez segítette elő a hajózás fejlődését, a kikötők építését is az ókortól egészen napjainkig Kétarcú domborzati kép Európa topográfiai-domborzati szempontból erősen kétarcú. Nyugati felén kicsiny alföldek és változatos hegyvidékek váltogatják egymást, tagolt partjai mentén félszigetek és szigetek sorakoznak, mozaikszerűvé alakítva területét. Keleten viszont egyhangú térségek terjengnek: hatalmas alföldek, valamint alacsony dombságok, hátságok sorakoznak egymás mellett, határaik alig észrevehetők és nehezen kijelölhetők. Az egyes domborzati típusok mögött a legkülönfélébb fejlődéstörténet rejtőzhet. Az alföldek között egyaránt találunk folyami feltöltésű síkságokat (ezek egyébként a leggyakoribbak), mint az Alföld, a Pó-síkság, jég gyalulta síkokat, mint a Finn-tóvidék, és a jégtakaró hullámos morénahalmaival fedetteket, mint a Német- és a Lengyel-alföld, illetve hosszú földtörténeti időszakok során lepusztulással kialakult térségeket, mint a Keleteurópai-síkvidék. A közép- és magashegységek között pedig éppúgy sorakoznak törések szabdalta röghegységek, mint a Francia-, a Német-középhegység, illetve hatalmas erejű gyűrődések nyomait viselő gyűrt hegységek, mint az Alpok vagy a Kárpátok. A legmagasabbra kiemelkedett európai hegyvidékeket, függetlenül attól, hogy idősebb rög- vagy fiatalabb gyűrt hegységről van-e szó (pl. a Skandináv-hegység, illetve az Alpok), még az eljegesedések is kicsipkézték Európa születése Ha Európa földrajzi értelemben nem is felel meg teljesen a kontinens fogalmának, földtani szempontból mindenképpen külön földrésznek tekinthető, hiszen önálló ősi maggal, ősmasszívummal rendelkezik (1. ábra). Az ősföld legnagyobb, felszínen is megtalálható darabja a Balti-pajzs, amely a Svédország és Finnország területén a földtörténeti ős- és előidőben keletkezett hegységrendszerek egykori tagjainak gyökerükig lepusztult maradványa. Ó- és középidei üledékek takarója alatt a mélyben tovább folytatódik délkelet felé a Kelet-európaisíkvidék alapzataként, és csupán a Podóliai-hátságban bukkan ki ismét a fiatalabb üledékrétegek alól. (Nem Európa, hanem Észak-Amerika ősmasszívumának [Laurenciumi-pajzs] elszakadt kicsiny darabja a Hebridák szigetcsoportjában fellelhető Eria földje.) A nagy mélységben keletkezett ősi kőzetek jelentős érckészleteket tartalmaznak. Az évmilliárdokon keresztül ható különböző eróziós folyamatok (legutoljára a jégtakaró) sok ezer méter vastagságú rétegsort pusztítottak le. A letarolás gazdasági haszna, hogy ily módon az eredetileg nagy mélységben kialakult vasérc (Kiruna) és más ércek (pl. nikkel a Kola-félszigeten) a felszín közelében fejthetők. Európa szárazföldjének magjához a későbbi hegységképződések során újabb és újabb szárazulatok forrtak hozzá. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a mai Európát alkotó kőzettömegek nem ott jöttek létre a földgömbön, ahol ma találkozunk velük, hanem jóval délebbre, részben a déli féltekén, részben az Egyenlítő tájékán, és csak a kőzetlemezek mozgásával jutottak el mai helyükre! 2

9 Európa természeti viszonyai Az óidő két jelentős hegységképződéssel gyarapította Európa szárazföldjét. Először a Kaledóniaihegységrendszer, majd a Variszkuszi-hegységrendszer gyűrődött fel (1. ábra). 1. ábra > Európa szerkezetmorfológiai térképe Az óidő első felében mintegy millió éve az egymás felé közeledő Európa és Észak-Amerika őse felemésztette a köztük lévő óceánt. A Balti-, valamint a Laurenciumi-masszívumot hordozó két lemez ütközésével, a közöttük volt tengermedence üledékeinek több szakaszban történt felgyűrődésével létrejött a Kaledóniai-hegységrendszer. Ennek európai tagjai a Skandináv-hegység, valamint a Brit-szigetek északabbi hegységei, amelyeket ma a domborzati térképeken is felismerhetünk jellegzetes észak-északkelet dél-délnyugati csapásirányukról. A gyűrődést követően a hegységek erősen kiemelkedtek, s a mai Alpoknál is magasabb láncaik már az óidő derekára erősen lepusztultak. Az akkori Európa valahol a mai dél-afrikai szavannák szélességén tartózkodhatott. Ennek bizonyítéka a kaledóniai hegységképződést követő lepusztulás jellegzetes terméke, a Brit-szigeteken old red sandstone-nak, idős vörös homokkőnek nevezett kőzet, amelyben szavannai éghajlatra utaló, váltakozón száraz és nedves körülmények között létrejött rétegek (pl. folyami környezetre utaló keresztrétegződés nyomai) ismerhetők fel. Az óidő második felében, millió évvel ezelőtt újabb hegységképződésre került sor. Ennek folyamatait is szárazföldi lemezek ütközésével magyarázhatjuk. Ekkor Európa őse előbb a tőle délre, majd keletre fekvő a mai afrikai és ázsiai területeket hordozó lemezekkel ütközött össze. E variszkuszi hegységképződés emlékei a Brit-szigetek déli hegységei, a francia, belga, német, cseh és lengyel középhegységek, illetve Európa keleti peremén az Urál hegység. Ebbe a rendszerbe tartozik még a spanyol Mezeta és több más hegység az Ibériaifélszigeten. A variszkuszi hegységképződés (keleti részét nevezik herciniainak is, a Harz hegység latin nevéről, 3

10 Európa természeti viszonyai a nyugatit pedig armorikainak, Bretagne ókori neve alapján) forrasztotta egyetlen hatalmas kontinensbe a Pangeába a Föld összes szárazulatát. Terjedelmes részei vannak a felszín alatt, különböző üledékek takarójával borítva. Ilyen a Közép-európai (Német Lengyel-) síkvidék, a Kárpát-medence, a Havasalföld. Régebben úgy gondolták, hogy a Közép- és Délkelet-Európa (a Balkán-félsziget) fiatal hegységeibe beágyazódott kristályos vonulatok is ennek a hegységképződésnek a maradványai. Az új lemeztektonikai elmélet alapján azonban kimutatták, hogy ezek fiatalabbak, s legnagyobbrészt az eurázsiai hegységképződés során jöttek létre. Miként a kaledóniait, e hegységképződést is lepusztulási időszak követte. Ennek jellegzetes terméke szintén egy vöröses színű homokkő, amely azonban már egyértelműen félsivatagi körülményeket sejtet, jelezvén, hogy az ősi Európa akkoriban már valahol a mai Szahara térségében tartózkodhatott. E vörös homokkő sokfelé ismert Nyugat- és Közép-Európa területéről: a britanniai new red sandstone (új vörös homokkő), a németországi Rotliegendes (vörös fekü, mert ezen nyugszanak a német területek jellegzetes középidei üledékei), az urántartalmú mecseki és a Balaton-felvidéki permi vörös homokkő. A variszkuszi hegységképződést is hatalmas vulkánizmus kísérte, amelynek kapcsán jelentős vas-, ón-, ólom-, cink-, réz-, higany- és nemesfémérc-készletek keletkeztek Angliától az Urálig. Az óidő karbon időszakában keletkeztek a trópusi éghajlaton kialakult buja mocsári erdőségekből a Brit-szigetektől Lotaringián és Szilézián át a Donyec-medencéig Európa legjelentősebb feketekőszén-telepei. A Föld első erdőségeit óriássá nőtt zsurlók és korpafűfélék, valamint pecsét- és pikkelyfák alkották. Elpusztulásuk után a tömegesen betemetett növényekből képződött kiváló feketeszenek a rögökké tagolt variszkuszi hegységek környezetében helyezkednek el. A karbon időszakra olyannyira jellemző a feketeszén-képződés, hogy még nevét is erről kapta (kőszénkor). Az óidőt záró perm időszakban viszont a szárazra forduló éghajlaton hatalmas mennyiségű só vált ki a beltengerekből, amelynek rétegeit szinte azonnal betakarták, és így megvédték a lepusztulástól a további tengeri üledékek. A Német-rögvidéken, az Urál nyugati oldalán és a Volga-vidéken fordulnak elő a legnagyobb mennyiségben kősótelepek. Kelet-Európában gazdag kőolajtelepeket tártak fel ebből az időből a Volga és az Urál között, valamint a Pecsora-medencében. A középidő elsősorban a tengeri elöntések (transzgresszió) és a víz visszavonulásának (regresszió) változásaival jellemezhető (1. ábra). Mivel ugyanazokból a korokból másféle tengeri üledékek maradtak fenn az alpi kárpáti dinári, és másfélék a német cseh lengyel területekről, egyértelmű, hogy ezek más tengerekben rakódtak le. Az előbbi térségben a Pangeát övező Panthalassza óceánná szélesedő öble, a Tethys mélytengeri üledékei halmozódtak fel. A középidő első részének évmilliói alatt az akkori Európa déli peremein hullámzó tengerekben képződtek azok az üledékek (pl. az Alpokban, de akár a Budai-hegységben is megtalálható triász fődolomit és dachstein mészkő), amelyek majd a középidő végén meginduló és a harmadidőszakban kiteljesedő hegységképződés során az Eurázsiai-hegységrendszer vonulataiba gyűrődve emelkednek a magasba. A gyengén megsüllyedő német cseh lengyel hegyvidékek területén ehhez képest sekélyebb tenger hullámzott, amelynek főleg homokkőből és márgából álló kőzetanyaga nagy vastagságban rakódott le az ún. Germán-tengerből. A jurában már megkezdődött a Pangea feldarabolódása. Előbb Laurázsia (Észak-Amerika, Európa és Ázsia őse) vált el a Tethys-óceán mentén a déli ősföldtől, a Gondvánától, majd Laurázsia testébe ékelődve megjelent az Atlanti-óceán kezdeménye, és így a kaledóniai hegységképződés óta összeforrt Észak-Amerika, illetve Európa önálló útra lépett. A krétában is fennállott a korábbi kettősség. Északon ekkor a legjelentősebb a tengeri elöntés, szinte alig maradt szárazföldi része kontinensünknek. Délen az ollószerűen záruló Tethys legnyugatabbi részén megkezdődött az Eurázsiai-hegységrendszer felgyűrődése (Betikai-Kordillerák). A középidőt az üledékes eredetű hasznosítható ásványok jellemzik. A száraz éghajlaton (főleg a triászban) a Nyugat- és Közép-európai-rögvidéken folytatódott a sóképződés. A nedvesebbé váló jura kréta időszakban feketeszén alakult ki a Spitzbergáktól kezdve a Közép-európai-rögvidéken át a Mecsekig. Azonban mind a só-, mind a széntelepek minőségileg és mennyiségileg is elmaradnak az óidei képződményektől. Hasznosítás szempontjából a mészkőnek két érdekes változata emelhető ki: az egyik a valamikor fontos írókréta, a másik a márvány (Appenninek, Attikai-félsziget). A korszak jellegzetes és fontos ásványkincse a bauxit, amely főleg délen az Ibériai-félszigettől a Kárpát-medencén át a Balkánig található meg nagy mennyiségben. Az újidőben teljesedett ki az Eurázsiai- és Afrikai-kőzetlemez szegélyén, a fokozatosan elkeskenyedő Tethys helyén, az Eurázsiai-hegységrendszer felgyűrődése (2. ábra). Az ollószerű záródás következtében a hegységrendszerben a mozgások kelet felé időben eltolódva fiatalodva jelentkeztek. Európai tagjainak (Pireneusok, Alpok, Kárpátok, Appenninek, Dinaridák, Hellenidák, Balkán-hegység) zegzugos futását a közéjük ékelődő sok kis lemeztöredék magyarázza. Az óceánok valamikor az újidő elején, kb millió éve tűntek el az Alpok, Kárpátok térségéből. Az akkori hegyvidékek azonban még maga az Alpok is inkább alacsony 4

11 Európa természeti viszonyai középhegységek lehettek csupán. E fiatal gyűrthegységek csak a harmad-, majd negyedidőszak során lejátszódott kiemelkedésekkel érték el mai magasságukat. 2. ábra > Az európai kontinens kifejlődése. Rövidítések: Szib Szibéria; Ur Urál; Gr Grönland; Ska Skandinávia; Sp Ibéria; Mk Marokkó; Tun Tunézia; Tör Törökország; DH Dinaridák Hellenidák; Kp 5

12 Európa természeti viszonyai Kárpátok; Cs Kaukázus; Ar Arábia; Ft Fekete-tenger; Kt Kászpi-tó; Po Pontusz; MR Földközitenger; Vt Vörös-tenger Az óceáni medence (Tethys) újidő eleji megsemmisülése, majd ezt követően a lemezütközések természetesen nem múltak el nyomtalanul az északabbra fekvő területeken sem. Míg a Tethys puha tengeri üledékei nagy vastagságuk ellenére összegyűrődtek, a variszcida hegységképződés során keletkezett merev, stabil, majd alacsonyra pusztult mai Francia-, Német-, Cseh- és Lengyel-középhegységek differenciált tektonikus mozgások során kiemelkedések és bezökkenések révén ekkor nyerték el a domborzati térképekről jól ismert rácsos szerkezetüket, ekkor váltak röghegységgé. A szerkezeti mozgásokkal párhuzamosan erős vulkánosság játszódott le sokfelé. Elsősorban természetesen a fiatal lánchegységek területén kiemelendők a Kárpátok és az Appenninek tűzhányói. De a rögvidék egyes területein is működtek tűzhányók, mint pl. a francia Központi-hegyvidéken (Massif Central), a Német- és a Cseh-középhegységben. A vulkánossághoz ércesedés kapcsolódott (higany, színes- és nemesfém érctelepek). A harmadidőszaki tengerek mocsaras partjainál, főképpen Közép- és Dél-Európában, nagy mennyiségben képződött barnaszén. A zárt öblökben a száraz időszakokban kősó- és gipsztelepek rakódtak le (Kárpátok koszorúja, Erdély, Aragóniai- és Párizsi-medence). Szintén zárt, lefűződött öblökben és beltengerekben keletkeztek a fontos és jelentős mennyiségű kőolaj- és földgázkészletek: az északi-tengeri selfen (a lelőhelyeken Nagy-Britannia, Norvégia és Hollandia osztoznak), a Pó alföldjén (földgáz), a Bécsi- és Kárpát-medencékben, valamint a Kárpátok külső oldalán. Még a pliocén végén, alig 3 millió évvel ezelőtt is erősen különbözhetett Európa képe a maitól. Ennek három fő oka van. Az egyik a tengerek megoszlásában keresendő, ugyanis a mai szárazföldi területek több helyén nagy elöntések voltak. Így pl. Flandria és Brabant területén, az Andalúziai-medencében, a Rhône völgyében Vienneig és a Pó alföldjének nagy részén is tengervíz hullámzott. Víz borított nagy területeket a Bécsi- és a Kárpátmedencében, valamint a Havasalföldön. Az Égei-tenger helyén viszont szárazföldi híd kapcsolta össze a Balkánt Kis-Ázsiával. A másik ok a növényzet képének megváltozása. A ritmusosan beköszöntő pleisztocén eljegesedések során ugyanis a kontinens eredeti növénytakarója szinte teljesen átalakult. Minden jégkorszak hatalmas pusztítással járt a melegkedvelő növények között, s a vegetáció így egyre szegényedett. Harmadik okként a domborzati kép erős megváltozása, pontosabban a mai hegységek gyors és jelentős mértékű kiemelkedése említhető. Az európai hegységek emelkedése és a harmadidőszak vége felé már kirajzolódó éghajlatromlás egymást erősítették, mivel így egyre nagyobb területek kerülhettek az amúgy is alacsonyabbra húzódó hóhatár fölé. A hó felhalmozódása északon, a Skandináv-hegység legmagasabb csúcsain indult meg, és onnan terjedt tovább, hogy előbb meghódítsa a Balti-pajzs, majd a mai Balti-tenger térségét, és aztán fokozatosan az Északi-tengertől a Baltikumon át az Orosz-síkság északnyugati részét is. A pleisztocénban a kiterjedő, majd a felmelegedésekhez kapcsolódva visszahúzódó jégtakaró (a Skandináv-félszigeten meghaladta a 2000 méteres vastagságot) többször elborította kontinensünk északi részét és a magashegységeket. Legnagyobb kiterjedése idején kb. 200 ezer éve betakarta az Ír- és (Dél-Anglia kivételével) az Angol-szigetet, majd a szárazföldön a Rajna-torkolattól a Harz hegység, a Szudéták és a Kárpátok északi előteréig hatolt. A Kelet-európai-síkvidéken a Kijev Moszkva vonalig nyomult előre, de határa a Volgától a szárazodó éghajlat következtében hirtelen észak felé fordult. Ettől a vonaltól északra a jégtakaró mindent átalakított. A legfontosabb, hogy mintegy 6,5 millió km 2 -t glaciális eredetű üledékek és formák borítanak, de például a vízrajz a folyók futása, a rengeteg tó és a növény-, valamint a talajtakaró is a jég elolvadása után alakult ki ezeken a területeken. Az utolsó (würm, visztula vagy valdaj eljegesedés idején) kiterjedése már csak 3,3 millió km 2 volt. Skandináviában a jég elsősorban pusztított. Az innen származó törmeléket a Közép-európai-síkvidékre szállította, ahol azt változó vastagságban (max. 430 méter) lerakta, hatalmas glaciális akkumulációs síkságot építve fel. Az egyre magasabbra emelkedő európai hegyvidékek a dél-ibériai Betikai-hegységtől a Pireneusokon és az Alpokon át a Kárpátokig és több balkáni hegységig e vonaltól délre ugyancsak jégsapkát öltöttek, és csúcsaikról gleccserek nyújtóztak a völgyekbe. Az Alpok déli oldalán a jégárak egészen a Pó-alföldig húzódtak, s végmorénáik tavakat duzzasztottak fel az olvadás után. Európa természetföldrajzi képe a jégkor mintegy 1,8 2,5 millió éve alatt szinte teljesen átalakult. Ekkor jöttek létre az európai magashegységek formái, ekkor vésődtek ki a Balti-pajzs tómedencéi, alakult ki a Német- és a Lengyel-alföld morénahalmokkal tagolt felszíne, a tóhátságok képe. De az eljegesedés kihatott a jégtakarótól délebbre fekvő vidékekre is, hiszen a jégkorszakok az egész Föld éghajlati övezeteinek eltolódását eredményezték. A jégkor hideg szakaszaiban itt széles periglaciális övezet terjengett, ahol a jégtakaró hűtő hatása és az északias szelek következtében száraz és hideg éghajlat alakult ki. A Kárpát-medence területén például a mai Lappföldet idéző zord, hideg klíma uralkodott. A csupasz felszín erős lehűlése miatt a hosszú 6

13 Európa természeti viszonyai télen mélyen megfagyott talaj nyáron sem engedett fel (kivéve egy vékony felszíni réteget). Az örökfagy vastagsága keleten meghaladhatta a 100 métert. Nyáron a felengedő felszíni rétegeken talajfolyások (geliszoliflukciós folyamatok) jöttek létre. A jégtakaró felől fújó száraz lebukó szelek ekkor teregették szét a jégkörnyéki területeken Franciaországtól Közép-Európán át Kelet-Európáig a lösztakaró poranyagát. A gyér növényzetű félszáraz területeken a folyók hordalékkúpjain, a jégtakaró előtti szandr-síkságokon mozgásba lendült a homok. Dél-Európa sem maradt ki a változásokból. Éghajlata a glaciálisoknak megfelelő időkben hűvösebbé-nedvesebbé vált, ún. pluviális időszakok alakultak ki. A környező tengereken is hatalmas változások játszódtak le. A lehűlés nagy mennyiségű vizet vont el a világtengerekből, és tárolt jégtakaró formájában a szárazföldeken. A hiányzó víz a tengerszint süllyedését eredményezte: különböző becslések szerint méteres vízszintcsökkenéssel kell számolni a glaciálisok alatt. Elegendő egyetlen pillantást vetni kontinensünk olyan térképére, amely ábrázolja a selfeket, annak megállapítására, hogy milyen hatalmas területek váltak szárazulattá ekkor. A jégtakaró legutolsó visszahúzódásának eseményeit elég jól ismerjük már. A mai német lengyel partvidéket a jég mindössze 13 ezer éve hagyta el, 11 ezer éve Dél-Finnországban olvadozott, és a Botteni-öböl medencéje csupán 7 8 ezer évvel napjaink előtt, a jelenkorban szabadult meg a jég fogságától. A mintegy 10 ezer éve beköszöntött jelenkor, vagyis a holocén is számos változást hozott. Az átalakulások alapja az, hogy tulajdonképpen olyan interglaciálisnak tekinthető, amely még nem ért véget. A Keleti-tenger rövid, alig tízezer éves története pl. előrenyomulások, visszahúzódások, zárt tóvá alakulás váltakozásait jelenti. A nagy európai folyók ekkor, sőt már az emberiség történelmével mérhető ó- és középkorban alakították ki mai torkolati szakaszukat. Így pl. a Pó előrenyomuló deltája az Adriai-tengernek nevet adó Adria városát az ókor óta 35 kilométerre szakította el a tengerparttól, az Arno pedig a középkor elején fosztotta meg Pisa városát a tengeri kikötőjétől. A jégkorszaki ősember még csak tanúja, nézője volt az akkori földtörténeti eseményeknek. A neolitikumban azonban már megkezdte környezetének átalakítását és az ókor, majd a középkor, de főként az újkor európai népei már felmerészkedtek a színpadra, a földrész arculatának aktív formálóivá léptek elő sajnos többnyire nem a természeti értékek és a tájkép javára. Napjainkra már alig találunk érintetlen, ún. természeti tájat Európában (pl. messze északon, ahová csak a légszennyeződés ért el). Sőt azt mondhatjuk, hogy ezt a kontinenst alakította át legnagyobb mértékben az emberi társadalom. Beépítette és bányákkal feltúrta földrészünket, salakés meddőhányókat hordott össze, a vasutak és autópályák alagútjainak meredek bevágásai sűrűn behálózzák hegy- és dombvidékeinket. A szabályozások következtében alig akad folyó, amely eredeti medrében folyik, a természetes növény- és állatvilág a védett területek, nemzeti parkok utolsó mentsváraiba szorult vissza, és sokat fenyeget a kihalás veszélye. Az ipar, a közlekedés a levegőt is olyan mértékben beszennyezte, hogy az már magára az emberre is veszélyessé vált. Egyszóval új, sok elemében mesterséges környezet alakult ki. E néhány évszázadot a hatalmas mértékű változások következtében egyesek külön földtani kornak tekintik, és antropogenikumnak nevezik Távvezérelt éghajlat Európa éghajlati szempontból az ember korai megtelepedésére eltérő mértékben alkalmas kontinens volt. A legősibb neolitikus társadalmak a Mediterráneum keleti vidékein alakultak ki, mégpedig a mezopotámiai kultúrák kisugárzásaképpen. Innen indultak tovább Európa meghódítására, mégpedig úgy, hogy először a hasonló jellegű (éghajlatú) területeket vették birtokba, majd lassan sor került a kedvezőtlenebb vidékekre is. Földrajzilag leírva ez a Földközi-tenger vidékével kezdődött, majd Kelet- és Közép-Európa déli részeivel, illetve az Atlanti-óceán délebbi partvidékeivel folytatódott. A történelmi időkben bekövetkező felmelegedés segítette Skandinávia benépesedését. Legutoljára Északkelet-Európa kapcsolódott be ebbe a folyamatba. A kontinens éghajlatát több tényező határozza meg. Előbb az ún. passzív tényezőket vizsgáljuk meg. Közülük elsőként Európának a földgömbön elfoglalt helyzetét tekintve megállapítható, hogy három éghajlati övben terül el: legnagyobb része a mérsékelt övben van, de északon belenyúlik a hideg égövbe, déli szegélye pedig a szubtrópusi övhöz tartozik. Tehát legnagyobb részén a mérsékelt övet uraló nyugatias szelek közvetlen és szinte állandó hatása alatt áll, amelyek befolyása ha csak évszakosan is mind északon, mind délen érvényesül. Mivel nyugaton óceán határolja, a második legfontosabb éghajlat-befolyásoló tényező a tengertől való távolság. Az óceán hatását jelentősen fokozzák az Európa partjai előtt elhaladó áramlatok elsősorban az Észak-atlantiáramlat, amely pozitív hőmérsékleti anomáliát okoz. Ennek kedvező hatását viszont Európa sajátos domborzata különbözőképpen engedi érvényre juttatni. A nyugaton többnyire alacsony atlanti partok, illetve a szárazföldbe mélyen benyúló Balti-tenger megkönnyítik földrészünkön az óceáni légtömegek útját kelet felé, de a Skandinávhegység akadályként tornyosul eléje. A sarki vizek felé nyílt átjárót biztosító Európában az Észak-atlanti- 7

14 Európa természeti viszonyai áramlás magas szélességekig, az é. sz. 70 -án túl, a Kola-félszigeten is kifejti hatását. Ennek köszönhetően Európa a mérsékelt övezet legenyhébb hőmérsékletű kontinense. A domborzat másik hatása a mozaikosságban jelentkezik. Nyugat-, Közép- és Dél-Európa hegyekkel, völgyekkel és köztes medencékkel aprólékosan tagolt domborzata tarka, változatos, gyakran a közvetlen szomszédtól teljes mértékben különböző éghajlati képet eredményezett. Igazi kivételt ez alól csak Kelet-Európa egyhangú, sík vidéke képez, ahol viszont a Föld mérsékelt övezetének legszabályosabb éghajlati, mi több, földrajzi övezetessége alakult ki. Mint minden kontinens, így Európa éghajlatának kialakításában és időjárásának irányításában is fontos szerepet játszanak olyan aktív tényezők, mint jelen esetben a tágabb környezetében kialakuló jellegzetes légnyomásképződmények, az ún. hatásközpontok (akciócentrumok). Európa környékén négy akciócentrum található. Az izlandi minimum és az azori maximum a nagy földi légkörzés nyomásöveinek részeként egész évben létezik, az erős lehűlés révén képződő belső-ázsiai maximum azonban csak a téli, a felmelegedéshez kapcsolódva létrejövő elő-ázsiai minimum viszont csak a nyári hónapokban alakul ki. Az akciócentrumok egyértelműen meghatározzák a hozzájuk legközelebbi térségek éghajlati képét, és évről évre hullámzó eredményű párharcokban képesek befolyásolni a hatáskörük metszéspontjában fekvő európai területek időjárását. Konkrétan tekintve a kérdést, a tél jellege az izlandi minimum és a belső-ázsiai maximum párharcán dől el. Amikor és ahol az izlandi az erősebb, akkor és ott a tél enyhe csapadékos, óceáni jellegű. Ha a belsőázsiai hatása uralkodik el, kemény és hideg időjárás várható. Különösen hosszú ez a helyzet, ha ez a maximum összekapcsolódik az azori maximummal, és kialakul az egész Európán át húzódó ún. Vojejkov-tengely. A nyár időjárása is alapvetően az akciócentrumoktól függ. Ha az elő-ázsiai minimum erős, mintegy beszívja az óceáni légtömegeket, s a ciklonok sorozata bőséges esőzéseket szállít messze a kontinens belsejébe is. Ezt nevezte nálunk Cholnoky európai monszunnak, mert erős zivatarokkal, záporokkal köszönt be Medárd napja után, és hosszú hetekig tartó jelentős hőmérséklet-csökkenéssel jár. Az azori maximum kiterjedése nyáron a szubtrópusi légtömegek uralmát hozza, ami tartósan magas légnyomás mellett derült, meleg és száraz heteket jelent. Európa időjárását a rendkívüli változatosság és egyben a gyors változások jellemzik. Fontos tehát kiemelni, hogy talán Nyugat-Európa kivételével az éghajlati átlagértékek megtévesztők lehetnek, ezért érdemes odafigyelni a szélsőségekre is. Az utóbbi évek eseményei azt sugallják alátámasztva a klímakutatók véleményét, hogy a szélsőségek egyre gyakoribb előfordulása várható a jövőben. Az egyes éghajlati elemek közül a napsugárzással, a hőmérséklettel (téli-nyári közepes értékek, hőingás), a csapadékviszonyokkal és a szelekkel foglalkozunk. A Napból érkező sugárzó energia nemcsak az éghajlat kialakításában játszik kulcsszerepet, hanem a földfelszín számos természeti jelenségére, sőt áttételesen több társadalmi folyamatra is hatással van. A területi különbségeket a napsütés mérhető időtartama alapján lehet meghatározni. Európában a napfényes órák száma két irányban is mutat tendenciózus változást (3. ábra). Természetesen a földrajzi szélesség függvényében csökken délről észak felé haladva, de ezenkívül az óceántól való távolság is befolyásolja mértékét. Nyugatról kelet felé haladva ugyanis csökken a felhőzöttség, és ezzel párhuzamosan növekedik a napsütéses órák száma is. A két hatás kombinálódása eredményezi azt, hogy a legkevesebb napsütésre Nyugat-Skóciában lehet számítani, ahol évente még 900 órát sem süt a Nap, s ez az érték általában a Brit-szigeteken is csak órára növekedik. A tengertől távolabb eső Svédország Finnország területén amelyek hasonló vagy magasabb szélességeken vannak 1600-ról 2000 órára nő ez a szám. A kontinens legmagasabb értékeit délen és keleten várhatjuk: Délkelet-Európában 2400 óra, Dél-Európában pedig 2800 óra. Az évi napfénytartam csúcsa az Ibériai-félsziget déli, Földközi-tengeri partján a szaharai értékekhez közelítő (pl. a dél-spanyolországi Murcia város környékén eléri a 3400 órát). Az érkező energia mennyiségét a besugárzás szöge, tehát általában a földrajzi szélesség, helyileg pedig a domborzat (a lejtő szöge és kitettsége) határozza meg. Tehát számításba kell venni azt is, hogy a déli területeken egy óra napsütés többet ér mint északon. 8

15 Európa természeti viszonyai 3. ábra > A napsütéses órák száma Európában A hőmérséklet alakulása alapvetően a napsugárzáshoz igazodik. Egyrészt jellegzetes évi menetet mutat: szinte mindenhol január közepétől július közepéig emelkedik, majd csökkenni kezd. Területi különbségeit a fent említett két tényező alakítja ki, azonban évszakonként eltérő, hogy melyik befolyása érvényesül erősebben. Télen az Észak-atlani-áramlat fűtő hatása következtében az óceántól való távolság igen fontos, mintegy döntő jelentőségű, amit a januári izotermák sajátos futása jól tükröz (4. ábra). Európa nyugati részében szinte a hosszúsági körökkel párhuzamosan, tehát nagyjából észak déli irányban húzódnak, s csak Dél- és Kelet- Európában váltanak át keleti irányba, simulnak hozzá a szélességi körökhöz. Különösen fontos a 0º-os izoterma, mert a fagyos Európát választja el az enyhébb telű részeitől. Nyáron a meleg tengeráramlat alig érvényesül, így a júliusi középhőmérséklet izovonalai különösen Közép- és Dél-Európában szabályosan futnak, vagyis csaknem párhuzamosak a szélességi körökkel (a domborzat befolyása azért érződik a részletekben). A januári 0 C-os izoterma ugyanúgy érinti a norvég partokat, mint Dániát, Közép- és Dél-Németországot, de a Balkánfélsziget északkeleti területeit is. A Rajna völgyétől és az Alpoktól nyugatra és délre eső területek, valamint a Balkán-félsziget déli része tehát egyaránt 0 C feletti januári középhőmérsékletet élveznek. Európa legenyhébb telű vidéke a Spanyolország déli részén fekvő Guadalquivir-medence. Sevilla városában a január, vagyis a leghidegebb hónap középhőmérséklete C. A másik szélsőséget északkeleten, az Északi-Urál vidékén találjuk, ahol a január 24, 26 C-os középhőmérsékletű. A legnagyobb különbség tehát a két szélsőség, a kontinens délnyugati és északkeleti részeinek januári középhőmérséklete között C-ra rúg. 9

16 Európa természeti viszonyai 4. ábra > Tengerszintre átszámított januári és júliusi izotermák A legmelegebb nyarat megint Sevilla adatai mutatják, ahol a júliusi középhőmérséklet C. A leghűvösebb területeket pedig újfent az Északi-Urál előterében találjuk, ahol pontosan annyi a júliusi középhőmérséklet, mint a januári Sevilla környékén, vagyis C. A Garonne-medence, Pó-síkság, Kárpát-medence, Román-alföld vonalában futó, majd a kontinentálisabb Kelet-Európában az é. sz között haladó 20 C-os júliusi izoterma szépen kirajzolja a hűvösebb és melegebb nyarú európai területek határát. A legmelegebb és leghűvösebb vidékek júliusi középhőmérséklete között jelentősen kisebb a különbség, mint a téli esetében volt, s alig éri el a 18 fokot. Kontinensünk éghajlatának hőmérsékleti sajátosságairól az évi közepes hőingás adatsora árulja el a legtöbb jellemző vonást (5. ábra). Az évi közepes hőingás térképén is észak déli futású vonalakat látunk, ami az óceán mérséklő hatásának a szárazföld belseje felé történő fokozatos elenyésződésével függ össze. Európa hőmérsékletileg legkiegyenlítettebb területe az Ír-sziget délnyugati partvidéke, ahol az évi közepes hőingás 10

17 Európa természeti viszonyai mindössze 7 8 C, ami szubtrópusi területekre jellemző (persze ott sokkal magasabb hőmérsékleti szinten)! A másik véglet az Urál folyó felső szakasza, ahol ugyanez az adat 38 C, vagyis mintegy ötszöröse az írországinak! A hazánkra jellemző 20 C-os értéket jelző vonal a Visztula torkolatától kiindulva, a Kisalföldön át, a Szaloniki-öbölig húzódik. 5. ábra > Az évi közepes hőingás mértéke Európában a nyugati szelek szállítják a csapadék döntő többségét, ezért nem meglepő, hogy mennyisége az óceáni hatások lecsengésével, a kontinentálisok felerősödésével általánosságban nyugatról kelet felé csökken. A szabályos, fokozatos csökkenés azonban csak az alföldi folyosók, pl. a Német- és a Lengyel-alföld területére igaz. A hegyvidékekkel, közrezárt medencékkel tagolt, változatos domborzatú középhegységi területeken már a domborzat veszi át az irányító szerepet (6. ábra). A hegységek nyugatra tekintő oldalán a csapadék általában mindig magasabb, mint a hegység keleti, szélárnyékos lejtőin, illetve a közrezárt medencékben. Ezért a 11

18 Európa természeti viszonyai csapadéktérképeken szépen kirajzolódik a Skandináv-hegység, a Pireneusok, az Alpok, az Appenninek, a Kárpátok, a Dinaridák vonulata. A legcsapadékosabb területeket természetesen az Atlanti-óceán közvetlen közelében magasodó, észak déli, vagyis a csapadékot hozó nyugati szelekre merőleges csapású hegyvidékek nyugati oldalán találjuk, ahol Skandináviától Skócián át Írországig , helyenként 4000 mm/év csapadékot mérnek no meg Izlandon. A kontinentális Európa csapadékmaximumát azonban meglepő módon mégsem Norvégiában vagy Skóciában mérték, hanem egy kis montenegrói faluban, Crkvicében. Az Adriai-tengerre néző hegyoldalon, 1000 méter felett fekvő Crkvice sokéves csapadékátlaga 4623 milliméter, de mértek ott már 4930 mm/éves csapadékmennyiséget is. Crkvice adatsora azért is figyelemreméltó, mert mediterrán terület lévén, a csapadék túlnyomó része a szeptember és április közötti hónapokban érkezik! (Jól mutatja a kitettség hatását, hogy az Adriai-tenger átellenes, szélárnyékban fekvő itáliai partján az évi csapadékmennyiség ugyanakkor mindössze 635 milliméter!) A szabályos minimumok természetesen Kelet-Európában vannak, mégpedig részben délen, a száraz öv felé, részben északon, a periglaciális glaciális övben; ugyanis mindkét öv csapadékszegénységével tűnik ki. Szám szerint ez 300 milliméternél kevesebbet jelent a Kuma-síkságon, illetve 200 milliméternél kevesebbet a jeges-tengeri szigeteken (Ferenc József-föld, Novaja Zemlja). Az abszolút minimumot 170 milliméter a Vajgács-szigeten (Kara-tenger) mérték. 6. ábra > Európa csapadéktérképe A domborzatnak az éghajlatot s így a csapadék mennyiségét is módosító szerepét példázzák az Ibériai-félsziget hegységkeretbe zárt medencéi: Ó-Kasztília, illetve az Ebro-medence területén az évi csapadék mindössze milliméter, vagyis annyi, mint a Botteni-öböl környékén vagy a Kelet-európai-síkvidék délkeleti részén. Persze egy éghajlati adat sohasem szemlélhető csupán önmagában, hiszen figyelembe kell venni más tényezőket is, pl. ez esetben a párolgás mértékét nagyban befolyásoló hőmérsékletet is. A nyáron forró Ebro-medencében vagy a Volga mentén aszályt okozó évi milliméteres csapadék a hűvös Botteni-öböl térségében nedves lápokat éltet! Kevés csapadékot kap tehát méretétől függetlenül szinte mindegyik medence: a Kárpátmedence, a Román-alföld, a macedóniai vagy thesszáliai medencék, de még egyes zárt völgyek is az Alpok területén. 12

19 Európa természeti viszonyai Változatos képet mutat a csapadék időbeli eloszlása is. Kontinensünk atlanti területein egyenletesen, minden hónapra eloszolva érkezik a csapadék, kelet felé azonban egyre inkább kirajzolódik a nyár eleji csapadékmaximum, amihez fokozatosan növekvő száraz időszak párosul. Emellett kelet felé a csapadék egyre nagyobb hányada hó formájában hullik le, és a szintén kelet felé növekvő téli hideg miatt egyre hosszabb ideig takarja a földeket. A Földközi-tenger mellékén viszont a nyár nagyon száraz, és az őszi-téli hónapok csapadékosak. A mérsékelt övre jellemző nyugatias szelek mellett az időnként kialakuló nagy légnyomáskülönbségek többféle, szabályosan feltámadó helyi szeleket hoznak létre. Legismertebb a hegységeken átbukó meleg, szárító jellegű főnszél, amely típusosan az Alpokban fejlődik ki. Gyakoriak a hideg lebukó szelek is, amelyek akkor alakulnak ki, ha valamely hegység egyik oldaláról nagyon hideg légtömegek a túloldali leereszkedésük során felmelegedve is hidegebbek maradnak, mint a másik oldalt uraló levegő. Ilyen a dalmáciai bóra, a provence-i misztrál, a Keleti-Kárpátokban pedig a nemere. A Szaharából származó forró, de a Földközi-tenger felett páradússá váló szél Dél-Európában a sirokkó. A fentiekben vázolt éghajlati-időjárási adatok alapján Európában a magassággal változó hegyvidéki területeket figyelmen kívül hagyva, de európai specialitásként az átmeneti jellegű közép-európai típust beiktatva a 7. ábrán látható éghajlattípusok különíthetők el (az egyes típusokra jellemző klímagörbéket a 8. ábra tartalmazza): 7. ábra > Európa éghajlattípusai. Jelmagyarázat: 1 hideg övi tundra; 2/a szubpoláris óceáni; 2/b szubpoláris kontinentális; 3/a valódi óceáni; 3/b szubtrópusi óceáni; 4/a kontinentális rövid nyarú; 4/b kontinentális száraz (sztyepp); 5 mediterrán éghajlat; 6/a közép-európai átmeneti hűvös nyarú éghajlat; 6/b közép-európai átmeneti meleg nyarú éghajlat; 7 hegyvidéki éghajlat. A 8. ábra meteorológiai állomásai kezdőbetűikkel szerepelnek a térképen 1. Európa északi peremi tájainak már a hideg égövbe átnyúló tundra éghajlatú vidékein az évi középhőmérséklet 0 C alatt marad, és legfeljebb három nyári hónapban mérnek magasabb középhőmérsékleteket. Ilyenkor a hosszú nappalokon akár 30 C-ra is felmelegedhet a levegő. A csapadék évi átlagos mennyisége milliméter, amelynek nagy része tavasszal és nyár elején hullik. Télen a poláris keletiszél-, nyáron a mérsékelt övi nyugatiszél-zónához tartozik. Az Észak-atlanti-áramlás azonban még e magas szélességeken is kifejti hatását: a terület déli határa Skandinávia északi részén még az é. sz. 70. foka körül húzható meg, a Fehér-tengertől keletre viszont a 65. szélesség sávjában jelölhető ki. 2. A hideg és a mérsékelt öv közötti szubpoláris átmeneti öv elsősorban a hőmérsékleti viszonyai miatt különíthető el. Két változata van: 13

20 Európa természeti viszonyai a.) A szubpoláris óceáni éghajlaton a tél mérsékelten hideg, a nyár pedig hűvös. A leghidegebb hónap középhőmérséklete 2, 4 C, a legmelegebbé pedig 8 14 C. Csapadéka bőséges ( milliméter), és járása kiegyenlített, bár kimutatható egy gyenge őszi maximum és egy tavaszi minimum. Télen a poláris keletiszél-, nyáron a mérsékelt övi nyugatiszél-zónához tartozik. b.) A Skandináv-hegység keleti lejtőitől az Urálig húzódó szubpoláris kontinentális jellegű terület az előbbihez hasonlóan kelet felé egyre inkább kiszélesedik: déli határa nyugaton az é. sz. 62, keleten viszont az 55 mentén rajzolódik ki. A vidéket hosszan tartó zord tél ( 30, 50 C-ig süllyedhet a hőmérő higanyszála) és rövid, viszonylag meleg (30 35 C-os maximumokkal), napsütésben bővelkedő nyár jellemzi. Fontos tulajdonsága a rendkívül erős, akár C-ot is elérő átlagos évi hőingás, hiszen a januári középhőmérséklet 5, 20 C, a júliusi pedig C körül mozog. Az átlagos évi csapadékösszeg milliméter között alakul, a hótakaró a terület északkeleti részén mintegy fél évig is megmaradhat. 3. A hűvös nyarú (július C) és viszonylag enyhe telű (január 1 8 C) óceáni éghajlatú terület Skandináviától az Ibériai-félsziget északnyugati partvidékéig, keleten pedig legtávolabb az óceántól nagyjából a Rajna vonaláig tart. a.) A tipikus változatában a leghidegebb hónap középhőmérséklete 1 5 C között, a legmelegebbé pedig C között ingadozik. Az évi középhőmérséklet 8 C-nál magasabb, a hőingás 15 C-nál kevesebb. A egyenletes eloszlásban érkező, bőséges csapadék a domborzattól függően erősen változik ( mm/év). A gyakori felhőzöttség miatt a napsütéses órák száma igen alacsony ( óra/év). Egész évben a nyugati szelek hatása alatt áll. b.) A közepes szélességek tipikus óceáni klímájától kissé eltérő tulajdonságokkal rendelkező déli régió különíthető el. A kis túlzással szubtrópusinak nevezett legmelegebb óceáni változat hőmérsékleti viszonyaira a hideg tengeráramlat nyomja rá bélyegét: tele enyhe (január +6 C felett), de nyarán a július középhőmérséklete alacsonyabb 20 C-nál. Csapadék minden hónapban előfordul, de enyhén mediterrán típusú, vagyis az esők (az évi átlag milliméter) ősszel-télen bőségesebben öntözik a vidéket. 4. Az északon a Balti-tengertől, délen pedig a Kárpátok keleti előterétől keletre eső kontinentális éghajlati területen már nem, vagy csak alig-alig érvényesülnek óceáni hatások. A zord telű (január 5, 20 C) és viszonylag meleg nyarú (július C) vidékek kontinentalitását a rendkívül nagy évi közepes hőingás mutatja, amely a C-ot is elérheti. Ugyancsak kontinentális jellemvonás a kevés csapadék ( mm/év), amelynek északkelet felé haladva egyre nagyobb része hó formájában érkezik. Északkeleten a hótakaró már mintegy fél évig is megmarad. A kicsiny felhőzöttségnek köszönhetően dél felé haladva egyre nő a napsütéses órák száma ( óra/év). Két változata fejlődött ki: a.) Az északi régió területeit rövid meleg nyár és hideg tél jellemzi. Itt legalább egy hónap középhőmérséklete meghaladja a 18 C-ot, és a 0 C-nál alacsonyabb középhőmérsékletű hónapok száma 4 5. A hőmérséklet évi ingadozása meghaladja a 30 C-ot. A csapadék összege milliméter között alakul, és maximuma nyárra esik. A viszonylag szárazabb télen főleg hó hullik. b.) A déli hosszabb és melegebb nyarú, de a száraz (sztyepp) régióban amely a Kelet-európai-síkvidék déli részére terjed ki a hőmérséklet ingadozása igen nagy, mert a januári középhőmérséklet 5, 15 C között változik, júliusban viszont a 22 C-ot is meghaladja. A csapadéknak tavaszi-kora nyári maximuma és téli minimuma van, értéke milliméter között alakul. 5. A szubtrópusi mediterrán éghajlat a Földközi-tenger medencéjében viszonylag kis területre korlátozódik, mivel hatását a Dél-Európában a partokkal többnyire párhuzamosan húzódó magas hegységek csak a közvetlen partvidéken engedik igazán érvényesülni. A mediterrán vidékeket nyáron a passzát leszálló ágának magas légnyomása uralja, télen viszont a délnek húzódó passzát utat enged az óceán felől érkező nyugati szeleknek. Ezért a nyár száraz, a téli hónapok viszont esősek az évi csapadékmennyiség mintegy fele a három téli hónapban érkezik. Az évi csapadékösszeg többnyire domborzati okokra visszavezethetően óriási eltéréseket mutat ( millimétertől az milliméterig). Ez Európa legenyhébb telű (január 6 12 C) és legforróbb nyarú (22 28 C) vidéke. Az évi napsütéses órák száma mindenütt több 2000-nél, de egy-két kivételezett helyen ennél magasabb is lehet. 6. A három nagy terület közé ékelődve találjuk a közép-európai átmeneti éghajlati területet, ahol mindhárom előbbi fő éghajlattípus (óceáni, kontinentális és mediterrán) hatását megfigyelhetjük. Emiatt az időjárás változékony, az egymást követő évek is más jellegűek lehetnek. Vannak tehát egyenletesen sok csapadékú, hűvös óceáni és forró, száraz nyarú, mediterrán jellegű, illetve hideg telű, kevéscsapadékú kontinentális hatást 14