Impresszum. Felhívás a novemberi számhoz!

Átírás

1

2 Felhívás Október 23-i megemlékezés Vallástudomány rovat Hölderlin istenfelfogása :: Bartha Rita Nem az a lényeg, hogy egy háború valós vagy valótlan indokkal tör ki; a győzelem nem lehetséges. George Orwell Novella: Valóság? :: tina 6. Ha rc m ű v é s z e t Tibeti harcművészet - Az Oroszlán Üvöltése 8. Művészet - Versek és képek 11. India rovat Shivádzsí, a harcosok királya :: méhviasz 14. Novella: Kék :: Virág Balázs Face 16. Núr városa és a Korán :: Barta Zsolt Novella: Ketten egy ellen :: ijar Filozófia rovat Ismeret és szkepszis 2. :: Németh B. Johanna Comic: Unalom-bajnokság :: Derwen Llewelyn 20. Felhívás a novemberi számhoz! A novemberben megjelenő számunk témája: varázslás, boszorkányság, sámánizmus, misztériumok, halál, halálkultuszok különböző népeknél. Várjuk minden kedves író, költő, grafikus, festő és egyéb műfajban alkotó művész ezzel a témával kapcsolatos műveit! Címünk: tina@repules.hu, buddhapest@uw.hu Munkáitokat max. Office 2003-mas fájlformátumokban küldjétek! HATÁRIDŐ: NOVEMBER 3. 23:59. ~ A határidőn kívül érkező munkák a következő számhoz lesznek elbírálva! ~ Impresszum A Ta n Ka p u j a Bu d d h i s ta Fő i s k o l a h a l l g at ó i l a p j a Cím: 1098 Bp., Börzsöny u. 11. Web: buddhapest@uw.hu Tö r d e l ő-s z e r k e s z t ő: Né m e t h Be at r i x Jo h a n n a Ta rta l m i s z e r k e s z t ő: Ti n a Ko r r e k t o r: Sz i l á g y i Or s o lya Címlap: Derwen Llewelyn & Uma 2

3 Felhívás A Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola 2005-ben indította útjára a Létkérdés Konferenciát, egy, a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozatának keretében évente megrendezett, egynapos tudományos konferenciát, amely párbeszédre invitálja a társadalom - és természettudományok, illetve a teológia neves képviselőit. A névadás nem volt véletlen, hiszen a konferenciák a mindenkit érintő és érdeklő igazi létkérdéseket vitatják meg. A Főiskola idén, negyedik alkalommal is megrendezi ezt az évről-évre látogatottabb és elismertebb konferenciát, melynek témája ezúttal: A HALÁL. Többek között olyan izgalmas előadáscímekkel hívogatjuk az érdeklő hallgatókat, mint A halál jelentései, Az eltávozás pszichológiája, Igazságos-e a halál? Ízelítőül az előadók névsorából: Béres Tamás (evangélikus teológus), Cser Zoltán (buddhista teológus), Hegedűs Katalin (társadalomkutató, mentálhigiénés szakember), Kránitz Mihály (katolikus teológus), Nádas Péter (író), Pilling János (pszichiáter, thanatológus), Sivaráma Szvámi (vaisnava teológus), Tasi István (kultúraantropológus), Tóth-Soma László (vallásfilozófus). IV. Létkérdés Konferecia: A HALÁL-Biztos? Helyszín: Gólyavár, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 1088 Budapest, Múzeum krt Időpont: november 20. csütörtök, óráig Belépődíj: 1000 Ft/fő. A rendezvény diákigazolvány felmutatásával ingyenes! Részletes program és további információk: A felhívást Makula Zsóka küldte el szerkesztőségünkhöz. Ha győztök, tudjatok félni; ha vesztetek, tudjatok remélni. Jókai Mór Megemlékezés október 23-ára - Márai Sándor szavai nyomán - MENNYBŐL AZ ANGYAL MENJ SIETVE Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. 3 Virág Balázs Face

4 Vallástudomány Hölderlin istenfelfogása Mi állhatna egymástól távolabb, mint az egy és a sok, mint az egyetlen istenben való hit és a sok istenséggel benépesített világ? Hölderlin egy olyan sajátos világlátással rendelkezett, ahol e kettő nemhogy kizárta volna egymást, hanem szervesen összefonódott, ahol az egyetlen isten léte csak a sok istenség világából kiindulva vezethető le. A görög táj úgy állt fenn szemei előtt, mint maguknak az istenségeknek az élő megjelenése. Ebbe a különös istenfelfogásba belevegyül még a természet istenként való megjelenése:...és nyájasan felém nyújtja gyönyöre kelyhét a Természet, ifjúi istenem, írja Életélvezet című versében. Valamennyi istenség, a görög istenek, sőt, még az emberhez elküldött nagy lelkek is mind az atyától származnak, így válhat Krisztus, mindnyájunk közt a legkiemelkedőbb Dionüszosz testvérévé. Bár mindannyiunk atyja ugyanaz, ez az atya sohasem uralkodik egymagában. A sok és az egy között feszülő ellentét tovább fokozódik, mert hiába a sok megénekelt isten, a költő mégis csak az Egyet keresi közöttük: Ám a szeretet az Egyetlenhez fűz mindig - írja. A szív az, ami Krisztushoz láncolja. De a szív mintha most túlsúlyba került volna, s a költő kissé meghasonlik a két világ között. Az egyetlenhez fűződő mély szeretete által mintha hűtlenné vált volna a világot benépesítő sok istenhez: jóvá tenni igyekszem majd ezt, ha mást zengek még egyszer. S mintha ez a jóvátétel újabbat követelne, mintha a sok istennek való kedvezés viszont Krisztushoz tenné hűtlenné, még hozzáteszi: De egy isten, ha eljön, tudja, mi jót akartam. Az istenek eljövetelének várása, s az egy isten várása mély hiányból fakad: Miért maradsz el, tőlem távol?, 4 Friedrich Hölderlin ( )...miért, hogy rejtve maradsz? - kérdezi a Mesterrel kapcsolatban. S az istenek is elhagyták ezt a világot, a fenti világokban élnek, s alig foglalkoznak az emberekkel. De ez az eltávolodás mintha a mennyeiek óvása lenne, mert... ritkán bírja el az isteni teljet a szív. Az atya is elfordította arcát az emberiségtől, de ebben az elhagyatottságban vigaszként jelent meg Krisztus. Maga isten jött el emberi formát öltve. Azóta azonban az isteneknek nincsenek kiválasztottai, nem hagynak jelet a férfifejen. A Kenyér és Bor-ban ez a különös, kettős világ megelevenedik, szervesen áthatja egymást. A legmagasabb isten akarata szerint történnek a dolgok, aki a szeretet istene, ugyanakkor Hölderlin az olümposzi tájra szegezi tekintetét:

5 ...az isten, kit várunk, onnét jő... - mondja. Görögország válik minden mennyei lény honává, ahol észrevétlenül jönnek el az istenek. Megjelennek, s fényt és örömet hoznak az embereknek, s ők maguk válnak a Megnyilvánulttá, az ő arcuk az, amit úgy hív az ember: a Minden, az Egy. A sok isten sajátos módon feloldódik az Egyetlen istenben, a sok úgy jelenik meg, mint az Egy. Furcsa módon nem az egy istennek van sok arca, hanem éppen fordítva, és különös módon a sok istenség arca a Minden, az Egy. Ez az Egy teszi szabaddá az ember lelkét, tőle telik be minden vágya; az ember azonban olyan, hogy bár előtte a jó, nem ismeri fel azt. Ez a világ nemcsak az, ahol Krisztus járt s ahová eljön még, hanem az a világ, ahol egykor itt voltak az égiek és ahová majd visszatérnek. A kenyér és a bor nem az, ami Krisztust juttatja eszünkbe, hanem valami általánosabb, ami az égiekre emlékeztet. A kenyér és bor isten által válik teljessé: A föld termi, de a fény áldja meg a kenyeret s a mennydörgő isten adja a bor gyönyörét.... A Krisztus misztérium, a kenyérben és borban valóságosan jelenlévő isten, a feltámadt isten, a megváltást hozó isten nem kap jelentőséget Hölderlinnél ebben a versében. Krisztus alakjának fő motívuma az, hogy emberré lett, hogy az isten részt vállalt az ember szenvedésében, s hogy ez az isten szeretett, ugyanakkor a világ haragjáról beszélő isten, aki ítélkezni jön el. A Patmoszban mintha a keresztény szemlélet győzedelmeskedne a görög felfogással szemben. Eddig az emberáldozatot mutatott be, szolgált a földanyának, de ezeket tudatlanságból tette....az Atya, ki mindenek fölött uralkodik, - írja, s neki az tetszik, ha az írás által magyaráztatik a világ. Az egész verset a Magasságbeli fiának története szövi át, s alakja úgy jelenik meg, mint a jelenlévő, az élő Krisztus, s Hölderlint mély vágy hatja át, hogy bár képet festhetne róla, hogy...olyannak látnák, amilyen volt, a Krisztust. S miközben az Atya uralkodik, s az emberekre...a Szentírás lágyan derengő fénye hull..., s várják, hogy a fényt megláthassák, s Isten Fiának alakja így kiemeltetik, elhangzik egy sajátosan görög elem: 5 Mert nem az égiek intézkednek, hanem a halhatatlan Sors parancsol, s művel önként halad útján, és siet a vég felé. Ez az elem mégis feloldódik a keresztény felfogásban, mert a Sors akarata, az a vég, ami felé halad minden, az Krisztus dicsősége, ahol:...jelszó gyanánt kiáltják nevét a Magasságbeli győzedelmes Fiának. A versben az istenről alkotott kép még egy elemmel kiegészül: Közeli / s megfoghatatlan az isten - írja. A Békeünnepet az istenre találás idilli hangulata lengi át. A táj burjánzó és gazdag, az embereket öröm és szeretet járja át.... ahol azonban egy isten is jelen, más fény derül ott a világra. - írja. Az ünnep az, ami által a világ szelleme, az atya az emberekhez fordul. Az emberek azáltal, hogy ismerik az atyát, felismerik a fiút is. Ez az ünnep a bizonyossága az égi hatalmak létének és az emberek szeretetének....együtt vannak az istenek mind, s mindenféle alakban, és kedvencük is, kiért rajongnak, ő is jelen. A szeretet és béke uralkodik, de csak úgy válik a költő számára teljessé az ünnep, ha az Egyetlent hívja lakomára, ha ő lesz az ünnep fejedelme. Hölderlin világában isten valóságosan jelen van a természetben, különösképpen a görög tájban, s a világ istenekkel benépesített, melyek közül mintegy kiemelkedik Krisztus alakja. Az ellentét abban feszül, hogy Krisztus, az Egyetlen, a legkiválóbb isten, akiért az emberek és istenek leginkább rajonganak, mégiscsak egy a sok isten közül. Az ünnepet bár az atya szelleme teszi azzá, ami, mégis a görögség hangulata lengi át, a sok isten jelenléte, ahol termések és természet bősége már Dionüszosz istent idézi. Mégis az ünnep csak akkor teljes, ha a Fiú a fejedelme. Hölderlin számára nincs isten, ha nincs Görögország, és nincsenek görög istenek; szüksége van erre a burjánzó világra ahhoz, hogy átélhesse istent; ám e felett a világ felett mindig győzedelmeskedik a szív, a fő szerep mindig is a szeretet istenéé marad, az Egyetlené, aki nélkül nincs igazi ünnep, aki nélkül nem teljes a világ. Bartha Rita

6 1944. ősze, Franciaország Egy kihalt és porig rombolt kisváros főutcáján egy csapzott, minden szenvedést átélt katonai csapat vonult. Élükön egy negyven év körüli férfivel, aki az utóbbi három hónap alatt legalább tíz évet öregedett, s arcán - a vastag piszokréteg alatt - kirajzolódott a fájdalom, a meggyötörtség és a fáradtság. Sisakja hanyagul állt a fején, keze alig tartotta a géppuskát, hátára a húszkilós felszerelés súlya nehezedett. Katonái épphogy vonszolták magukat; nemcsak testük volt fáradt, hanem a lelkük is, a pokolba kívánták ezt az átkozott háborút. Érzéketlenül meneteltek a poros úton, körülöttük egy halott város képe lebegett. Romok, mocsok, betontörmelék mindenfelé. Porfelhő szállt a levegőben, s valami titokzatos veszedelmet jelzett. A kisváros csendes volt, sehol egy lélek, sehol egy katona, sehol egy ellenséges alak. És mégis! A halál szaga terjengett a levegőben. Nem lehet elmondani, nem lehet papírra vetni, ezt csupán érezni lehet, de azt annál erősebben. A csend a legfurcsább és legfélelmetesebb egy katona számára, amikor minden reggel tüzérségi támadásra ébred és géppuskaropogások közepette alszik el. Soha nincs csend vagy nyugalom. Csak zaj és mocsok, félelem és rettegés, undor és reszketés. De csend, az soha. S most mégis az volt. Éppen ezért voltak ezek a katonák olyan óvatosak, minden apró neszre felfigyeltek. Háborúban senki sem lehet elég elővigyázatos, még a semmiből is előbújhat hirtelen egy német, s szétlőheti a koponyádat. Itt azonban hosszú idő után sem bukkant fel senki. Volt azonban valami, amin a mi tapasztalt katonánknak, aki ebben a háborúban ezredesi rangig vitte, megakadt a szeme. A fák még nem sárgultak. Ez felettébb érdekesnek tűnt, de korántsem idegennek, Volt benne valami reményt ébresztő. Ezek a fák is vártak, s a katonák könnyedén átérezték helyzetüket. Az a gondolat kerítette őket hatalmába, mintha ezek a növények kitalálták volna a gondolataikat. Az emberek vártak, a növények vártak. De vajon mire? Ezt az idillinek nevezhető, pillanatnyi képet felváltotta a valóság. A kis csapat lassan elhaladt a város közepén álló templom mellett. Abban a pillanatban bombázók, vadászrepülőgépek zaja verte fel a csendet. Dübörgés és süvöltés, mindenhonnan. Bombák zuhantak az út mellé, és a még álló, romos házakra. - Fedezékbe! Mindenki fedezékbe! - ordította az ezredes, miközben ő is fedezéket keresett a szemével, de kevés sikerrel. Nem volt hol meghúzódni a támadás elől, mindent törmelék borított, s a földbe csapódó gránátok keltette füsttől és porfelhőtől semmit sem lehetett látni. Ebben a fülsüketítő zajban egy másfajta hangzápor is felütötte a fejét: tüzeltek rájuk, fegyverek ropogása vált ki a bombák sikolyából. Egy golyó eltalálta az ezredest. Hirtelen megbicsaklott a lába és összeesett. Egy fiatal katona futott oda hozzá, felsegítette és fedezékbe vitte. - Ne aggódjon uram, minden rendben lesz!... Felcsert! Felcsert! - kiáltotta, de már más irányba. -6-

7 - Hagyja, felesleges! A tüdőmet... találta... el. Meg... fogok... halni. - mondta elfúló hangon az ezredes. - Nem, nem - tiltakozott a katona. - Figyeljen rám!... Őrnagy!? Ebben a pillanatban érkezett a felcser a sebesülthöz, s felmérte a seb súlyosságát. Orvosság után kutatott a vöröskeresztes táskájában, miközben az ezredes tovább beszélt: - Mostantól... maga... vezeti... őket... Az őrnagy rémülten tekintett az ezredesre, arra az emberre, akire mindig felnézett. S ez az ember most a szeme előtt - haldoklik. Át kell vennie a helyét. Vigyáznia kell ennyi katonára. S az életük az ő kezében van, egy rossz döntés, és már máris meghalt valaki... Ez már túl sok volt neki. Az ezredes hirtelen megragadta a katona karját. - És... mondja... meg... a fele... a feleségemnek, hogy... szeretem. Érti? - Igen - válaszolta a fiatal őrnagy. Az ezredes szájából vér bugyogott, egyre nehezebben vette a levegőt, s érezte, hogy egy belülről jövő üresség felemészti egész valóját. Átadta a teste feletti irányítást ennek a láthatatlan erőnek, és levette tekintetés a fiatalemberről. Előre nézett, s látta a várost, melyet még akkor is bombáztak. Majd lehunyta a szemét, és meghalt. Egy pillanatig sötétségben volt, s hideg vette körül, de aztán egyre fényesebb lett körülötte, könnyűnek érezte magát, s ahogy emelkedett - már semmilyen erő nem hatott rá, egyre világosabb is lett, sőt vakító fény áradt mindenfelől. Testének súlya nem nyomta, s egyre gyorsabban emelkedett a magasba. Egyszer sem nézett felfelé, azonban egy pillanatra letekintett, s látta a katonáit, a romokban és füsttengerben hevert várost, s úgy érezte, a lenti világ már nem az ő világa, már nem tartozik oda, s elengedte, nem kapaszkodott már az életbe. Nem is nézett többé lefelé, át akarta adni magát a jelennek, s annak a káprázatos érzésnek, ami percről percre erősödött benne, a határtalan boldogságnak és békének. Nyugalom és csend vette körül. Csakhogy valahonnan, valahonnan a messzeségből halk zörejt hallott, amely felerősödött, s elhallgatott. Majd mikor már sejteni vélte a hang eredetét, megszólalt egy vékony, gyönge férfihang: - Szobaszerviz! Jó reggelt, uram! tina -7-

8 Harcmüvészet Tibeti harcművészet - Az Oroszlán Üvöltése Bevezetés A tibeti harcművészetek mára már elterjedtek úgy Észak-Amerikában, mint Ázsiában, s számos ember gyakorolja a kevés, ám annál jobban megalapozott irányzat valamelyikét. A következőkben megkíséreljük bemutatni ezt az ősi, de más, populáris harcművészeti stílusokhoz képest kevésbé ismert tradíciót. Sajnos mind a mai napig nagyon kevés forrás van nyugati nyelvre fordítva nemhogy a tibeti, de még a kínai harcművészetek belső működésével és pontos történetével-történelmével kapcsolatban is, a továbbiakban tehát meglehetősen szűk forrásokra támaszkodunk, de ettől függetlenül megpróbálunk egy teljes, összefoglaló képet adni a tibeti harcművészetekről. Minthogy Kínában a harcművészeteket csak a legritkább esetben gyakorolta a szellemi elit, illetve számos állami feljegyzés odaveszett, az egyetlen igazi forrásunk egy irányzat származásával kapcsolatban a mesterről mesterre szálló szájhagyomány. Sajnos nincs túl sok ilyen legenda, és ezek is nagy mértékben különböznek egymástól. A másik nagy probléma s igaz ez főleg akkor, amikor specifikusan a tibeti harcművészetek kerülnek szóba, hogy a kínaiak nem túl sokat adtak azokra a dolgokra, amelyek nem kínaiak voltak; bár az Oroszlán Üvöltése stílus már tíz generációval azelőtt is biztosan létezett Tibetben, hogy Sing Luhng ben megérkezett volna Guangdong tartományba, erről szinte semmi feljegyzés nincs. Megjegyzendő azonban, hogy a három ma ismert kínai stílus, a Maht Jong Lama Pai, a Hop Gar Kuen és a Pak Hok Pai ( Fehér Daru ) szintén nem voltak mindig hazaiak, hanem az idegen mandzsúriai birodalom három hivatalos stílusát alkották. Még egy további probléma, hogy a ma élő kínai mesterek nem szívesen válaszolnak meg kérdéseket a három, egyébként egymásra legalábbis külsőleg igen nagy mértékben hasonlító stílus pontos származását illetően; egész pontosan arra vonatkozóan, hogy milyen belső konfliktusok és törések vezettek az Oroszlán Üvöltése irányzat háromfelé válásához. A mai körülmények között gyanítható, hogy ez részben összefügg a tibeti tradíció mondhatni meglehetősen speciális megítélésével Kínában. Talán ezek a problémák vezettek oda, hogy a szóban forgó stílusok még a kínaiak számára is rejtélyesek maradtak. Annak ellenére, hogy a Lama Pai, a Hop Gar és a Pak Hok nevek ismertek és tiszteletnek örvendenek, csak nagyon kevesen tudnak bármi konkrétat róluk. Talán épp az teszi őket ennyire különlegessé, hogy nagyon kevés a róluk szóló forrás. A tibeti harcművészeteket illetően még a kínai könyvek száma is rendkívül alacsony szinte nulla. Ez az írás főleg a Lama Ching ( A klasszikus tibeti harcművészet ) című dokumentum fordításain alapszik, melyet Sing Luhng Lo Jung írt a Guangdong tartományi Zöld Felhő Kolostorban való tartózkodása alatt. A Lama Ching az Oroszlán Üvöltése tradíció történelméről, bizonyos elméleteiről és az az idő tájt fennálló formájáról is tartalmaz információt. Ma e könyv példányai közül csak nagyon kevés van a kolostoron kívül; az egyik ilyen Chan Tai-San Mester (ld. később) tulajdonában van. Az irányzat további fejlődését és sorsát illetően Tai-San Mester személyes véleményére, illetve a Hong Kong-i Fehér Daru Atlétikai Szövetség könyveire támaszkodunk. Kínai vagy tibeti harcművészet? A harcművészetekkel foglalkozó történészek körében már régóta vita tárgyát képezi, hogy az Oroszlán Üvöltése és leszármazottai vajon mennyiben tekinthetők valóban tibetinek. Ennek két fő oka van. Egyrészt az, hogy a mai, Tibetben továbbélő harcművészet a legtöbb elemében nem hasonlít a Kínában továbbhagyományozott stílusra. Néhány mozdulat közös ugyan, ám a tibeti harcművészetek sokkal közelebb állnak az indiai hagyományokhoz. A másik ellenvetés az, hogy bizonyos technikákat illetően viszont épp Észak-kínai stílusokra mint pl. a Pek Gwa Myuhn hasonlít; igaz, ezek nem azok a technikák, amelyek a tibeti stílus valódi sajátosságait adják. Szerencsére ez a vita könnyen eldönthető, hogyha közelebbről is megvizsgáljuk az Oroszlán Üvöltésének történetét. Ah Dat-Ta, a stílus alapítója bár származását tekintve kínai (han) volt, a mai Qinghai tartományban élt, ami Északnyugat-Kínában, közvetlenül Tibet mellett fekszik. A buddhista szerzetes Sing Luhng Lo Jungról szintén azt tartják, hogy Qinghaiban nőtt föl és tanult de mit is jelent ez? Qinghai-t csak mostanában tekintik kínainak. Számos generáción keresztül e tartományt tibetiek, mongolok, mandzsúriaiak, illetve változatos kisebbségi népek lakták. Ennélfogva az Oroszlán Üvöltése a Nyugat-kínai tradíciót képviselte, egy olyan tradíciót, amit Tibetben éppúgy, mint Külső- és Belső-Mongóliában, Szecsuan, Yunnan és Xinjiang tartományokban is gyakoroltak. Tibetiek, mongolok, mandzsúriaiak, hanok és más népek közös hagyománya volt. Meg kell említeni továbbá, hogy az Oroszlán Üvöltésének alakulását befolyásoló szigorúan tibeti hatásokról való információ-szerzést eleddig a tibeti hagyományokról szóló források rendkívül csekély száma akadályozta. Egy olyan ország, ami hosszú évszázadokon át elszigetelve létezett, és ami a titkos hagyományozás ilyen fokú gyakorlását képviseli, a harcművészetét is elrejtette, s soha nem tette olyan hozzáférhetővé, mint más országok. Ezek a falak csak mostanában, a politikai válság hatására kezdenek leomlani, minthogy a tibeti hagyományokat immár a kihalás fenyegeti; jóllehet egy ilyen helyzetben a harcművészetek tanulmányozása érthetően nem képviseli a legfontosabb helyet. A tibeti emberek körében a harcművészetek mára már eltűntek. A számos változatban felbukkanó kard ugyan még népszerű fegyver, de már nem azzal a technikai hozzáértéssel és hozzáállással közelítik meg, mint azt látjuk más keleti vagy akár nyugati vívó-irányzatok esetében. Ez minden bizonnyal nagyrészt annak köszönhető, hogy a tibeti harcosok nagy részét a Kínai Népköztársaság Hadserege az 1950-es évek elején egyszerűen kivégezte. Az általuk birtokolt tudás így örökre elveszett. Ennek ellenére nem meglepő, hogy egy olyan közösség, ami képes volt megőrizni a buddhista hagyományokat jóval azok Indiából való kiveszése után is, képes volt ugyanígy megőrizni harcművészeti hagyományait. A tibeti buddhista szerzetesek körében e hagyomány bizonyíthatóan továbbél, jóllehet ők e téren nem osztják meg tudásukat a világ többi részével. A tibeti buddhista szerzetesek legnagyobb hányada egyszerűen tagadja bármiféle harcművészet meglétét a kolostori közösségben. A mi szempontunkból szerencsés, hogy van köztük néhány, aki nemcsak hogy elismeri e hagyomány létezését, de néhány részlettel is szolgált nekünk. Bár ezek a személyek elmondásuk szerint maguk nem gyakorolják a harcművészetet, az bizonyos, hogy ezek az irányzatok erősen át vannak szőve a jógikus és meditációs hagyománnyal. E tekintetben hasonlóak a kínai belső művészetekhez, mint pl. a Tai-csi, a Hsing-I vagy a Bagua. Az eredeti szerző egy szerencsés véletlen folytán egy olyan személlyel is kapcsolatba került, aki élőben láthatott egy rövid bemutatót a Dalai Láma testőrei részéről; e forrás szerint a tibeti harcművészetek és az indiaiak nagyban hasonlítanak egymásra, sőt, úgy tűnik, hogy mind a mai napig élő hagyományt jelentenek Indiában. Az ind harcművészeti hagyomány hosszú és dicső múltra tekint vissza, és már jóval a Buddha születése előtti időszakban létezett. A Rig-Védában és a nagy klasszikus eposzokban a Rámayánában és a Mahábháratában az ökölharc, a birkózás, illetve sok különféle fegyveres harcmód leírását megtaláljuk. A harcos kaszt (kśatriya) rendelkezett saját kifejlett stílusával, amire olykor Vajramukti-ként, azaz Villámökölként hivatkoznak. Ez magában foglalta az ökölharcot és a birkózást éppúgy, mint a különféle gimnasztikai gyakorlatokat, fegyveres harcot és az ún. vitálpontokat támadó technikákat. Bizonyos források szerint maga a Buddha is megtanulta ezt, hét éves korától kezdve. A társadalom alsóbb osztályai körében két másik stílus virágzott. A birkózás máig India és Pakisztán nemzeti sportja; a múltban többféle vál- 8

9 tozata létezett, és szinte az összes etnikumnak megvolt a sajátja. A 13. és 14. század között a muszlim hódítók saját technikáikkal gazdagították a repertoárt. Az irányzat két alapvető gyakorlata, a guggoló- és a macska-nyújtás az Oroszlán Üvöltésében is rendkívüli fontosságú. A másik, köznép által gyakorolt irányzat talán még közvetlenebből kötődik az Oroszlán Üvöltéséhez. Mind a mai napig nem túl közismert Indián kívül a Kalaripayit, amely egy pusztakezes harcot, botvívást, különféle kardokkal való harcot és a marma adi nevű vitálpont-technikát magában foglaló irányzat. A pusztakezes harcban magas, de mégis stabil ütéseket alkalmaz, teljesen kinyújtott karokkal, illetve körkörös és söprő mozdulatokat; a kitérésre, valamint a lábmunkára is különösen nagy hangsúlyt fektet. Ezen elemek nagy hányada hasonló formában megtalálható az Oroszlán Üvöltésében is. Az Oroszlán Üvöltésének eredete Bár az irányzat tibeti és qinghai-t történetéről keveset tudunk, a keletkezésével kapcsolatos legendák és az első generációkról szóló történetek a rendelkezésünkre állnak. A hagyomány szerint az Oroszlán Üvöltése stílust egy harcművészetekkel is foglalkozó buddhista láma, bizonyos Ah Dat-Ta (Dai Dat Láma) alkotta meg. Ő 1426-ban született meg egy nomád törzs gyermekeként. Fiatal korában lovaglást, Shuai-Jiao birkózást és a Kahm-Na (az elfogás és irányítás tudománya) egy speciális válfaját tanulta. Miután bekerült egy buddhista kolostorba, egy minden jel szerint indiai eredetű harcművészetet is tanulmányozni kezdett. Néhány éven át Ah Dat-Ta a hegyekben élt visszavonultan, ahol buddhista szövegeket tanulmányozott és meditációt gyakorolt. Emellett próbálta harci képességeit is fejleszteni. Egy napon meditációját nagy zaj zavarta meg. Ekkor ő előjött barlangjából, hogy megnézze, mi az, és egy majmot látott, ami épp egy darumadarat próbált megfogni. A látvány lenyűgözte őt. Annak ellenére, hogy a majom nagy volt és erős, a daru elkerülte minden csapását, és érzékeny pontjait csipkedte. Mindez arra inspirálta Ah Dat-Tát, hogy létrehozzon egy új harc-művészeti stílust. Az Ah Dat-Ta által megalkotott rendszer leutánozta a fehér daru kitérési és vitálpont-támadási technikáit, és ötvözte őket a majom erőteljes suhintásaival és elfogó mozdulataival. Alapját a nyolcas szám alkotta, amely a kínai kozmológiában és numerológiában fontos szereppel bír. A stílus elméleti alapja a nyolc írásjegyből álló igaz lényegként vált ismertté; ez nagyjából annyit jelentett, hogy olyan felületre támadj, ahol van érverés, soha ne olyanra, ahol nincs, és teljesen nyújtsd ki a karod, míg a testedet távol tartod. A rendszer nyolc darab ököllel, nyolc tenyérrel, nyolc könyökkel, és nyolc ujjakkal végrehajtott ütést, valamint nyolcféle rúgást, nyolc megragadó technikát, nyolc alapállást és nyolc lépési mintát foglalt magába. Tartalmazott más stílusokból pl. a mongol Shuai-Jiao birkózásból átvett elemeket is, például a kínai hosszú karú és rúgó technikákat, vagy a tibeti-indiai rövidtávú kéztechnikákat és az ún. elkerülő lábmunkát. A nyolcas felosztás aztán három különböző formába, mondhatni a harc három különböző szintjére tagolódott. E három volt a Fei Hok Sau ( repülő daru kezek ), a Neih Lahk Sau ( Maitréja kezek ) és a Dou Lo Sau ( füstfátyolként megragadó kezek ) mint látható, a rendszer meglehetősen komplex volt. A repülő daru kezek tartalmazta az alapvető technikákat, melyek ököllel és nyitott tenyérrel végrehajtott ütésekből, rúgásokból és söprésekből, kitérésből és folyamatos, köríves támadó kombinációkból álltak. A Maitréja kezek szintje már bonyolultabb technikákból állt, köztük a megragadás, lefogás és kicsavarás technikáiból, illetve két rendkívül speciális mozdulatból, az érfogó- és értépő-kézből. A harmadik irányzat, a Dou Lo Sau egy Indiában őshonos növényről kapta a nevét, amely magjainak kemény külső héja, de puha, vatta-szerű belseje van. A Dou Lo Sau a rendszer legbelső, szubtilisabb aspektusait foglalta magába. Egy, A lámpás átadása szútrában olvasható sor szerint az új stílust az Oroszlán Üvöltésének nevezték. A szútra szerint a Buddha születésekor felállt, egyik kezével az égre, másikkal a földre mutatott, és úgy ordított, mint egy oroszlán, hogy tudassa, megérkezett. Az Oroszlán Üvöltését a tibeti lámák egyenesen a Buddhától kapott ajándékuknak tekintették. Ah Dat-Ta megtanította az Oroszlán Üvöltését egy másik tibeti lámának, aki kibővítette azt egy negyedik stílussal, a hullócsillag öklökkel (Lau Sing Kyuhn). A Fehér daru kezek technikái túl bonyolultnak tűntek a kezdők számára, ezért a Hullócsillag öklök szolgált a leges-legalapvetőbb mozdulatok megtanítására. A kinyújtott karú technikák, a három legfontosabb lábmunka és a rúgások java szerepelt benne, és igencsak hasonlított Ah Dat-Tának a majomról szóló képére. Néhány generációval később az Oroszlán Üvöltése kung-fu mesterei újjászervezték a rendszert, és létrehoztak további kéz-alakzatokat is. Ezek egy részét bódhiszattvákról (Lo Han), másik részét a három buddhista menedékről, gyémántról nevezték el (Gam Gong). Ezenfelül kilenc alapelvet jelöltek meg a rendszerben. Az első nyolc volt a Nagy Alapvető (Tai Geuk), míg a kilencedik a Kilenc Templom vagy Kilenc Láncszem (Gow Gong) ez az alapelvek egyetlen elméletté kovácsolódását szimbolizálta. Minthogy ezek az alapelvek közösek a kínai harcművészeti hagyományéval, minden valószínűség a kínai harcművészetek már ez idő előtt hatással voltak az Oroszlán Üvöltésére. 9 A Qing dinasztia ( ) és Sing Luhng megérkezése A mandzsúriaiak a tibeti buddhizmus követői voltak, és amikor betörtek Kínába, tibeti szerzeteseket vittek be magukkal. Sokan közülük különböző Chan (Zen) buddhista kolostorokban találták meg a helyüket, részben a déli tartományokban. E tibeti szerzetesek közé tartozott Sing Luhng Lo Jung ( Bölcs Sárkány Tiszteletreméltó Szerzetes, vagy másik nevén Hing Duk), az Oroszlán Üvöltése irányzat tizenegyedik generációs örököse ben Sing Luhngot a Guangdong tartomány béli Zöld Felhő Kolostorba (más nevén Örömteljes vagy Áldott Felhő Kolostor) küldték. Sing Luhngot jobban érdekelték buddhista tanulmányai és a harcművészetek, mint a politika, így hamar barátságot kötött a kínai szerzetesekkel. Cserébe azért, hogy megtanították neki a Shaolin technikák alapjait, néhány kiválasztottat bevezetett az Oroszlán Üvöltése rendszerbe. Ekkor változott meg az irányzat neve. A kínai szerzetesek úgy kezdték el emlegetni, mint Lama Pai, ami egyszerűen csak annyit jelent, hogy a tibeti lámák (értsd: szerzetesek) harcművészete. Sing Luhng beavat világi tanítványokat is Idős korában Sing Luhng már világi, laikus embereket is tanítványául fogadott. Az elsők közt voltak Chan Yam, Chou Heung-Yuen és Chu Chi-Yu. Chan Yam és Chou Heung-Yuen mindketten viszonylag korán elhunytak, és alig hagytak hátra említésre méltó tanítványokat. Chu Chi- Yu csak kevés tanítványt fogadott maga mellé, s tudását elrejtve tartotta a nyilvánosság elől. Tanítványai közt voltak Chu Cheung, Lei Seung- Don és Chiu Dihk. Ők tovább őrizték, amit megtanultak, és szintén csak nagyon kevés tanítvánnyal foglalkoztak. A Sing Luhng által utolsóként beavatott két világi tanítvány a Wong fivérek, Yan-Lam és Lam-Hoi voltak. A kolostor alatt fekvő faluban éltek, apjuk a shaolin kung-fu mester Wong Ping volt, akit a bronzlábúként emlegettek, és aki a nyilvánosság előtt demonstrálta harcművészeti tudását. Ez keltette fel Sing Luhng figyelmét. Egy napon Sing Luhng épp lefelé jött a hegyről, és alkalma volt megnézni Wong Ping kung-fu előadását. Lenyűgözte őt Wong ügyessége, és ezt el is akarta mondani neki, de mivel nem tudott túl jól kínaiul, egy kis félreértés történt. Wong megtámadta őt egy erőteljes lábsöpréssel, ám a tibeti szerzetes a GAM GONG HONG LUHNG technikát alkalmazta ellene, és felugrás után a levegőből visszaérkezvén eltörte Wong Ping térdét. Miután a félreértés tisztázódott, Sing Luhng felajánlotta, hogy meggyógyítja a térdét különleges tibeti orvoslási módszerrel, és végül összebarátkoztak. Wong Pinget annyira lenyűgözte Sing Luhng, hogy megkérte, tanítsa a két fiát. Ez 1883 körül történt. Sing Luhng felügyelete alatt Yan-Lam és Lam-Hoi is sok évig tanult, s mindketten figyelemreméltó készségeket fejlesztettek ki. A Lama Pai mellett a Lo Han Myuhn és a Gam Gong Myuhn belső technikáit, valamint a tibeti orvoslást is megtanulták. Meg kell említeni azonban, hogy Kínában hagyományosan minden tanulóval egyenként foglalkozott a tanítója, és azokat a dolgokat tanította neki, melyek a legjobban illettek a tanuló képességeihez. Így aztán egyik testvér sem tanulta meg a teljes rendszert.

10 Tíz évvel a két fiatal férfi kolostorba érkezése után Sing Luhng meghalt, és a Lama Pai továbbadásának felelősségét Wong Yan-Lamra és Wong Lam-Hoi-ra hagyta. Wong Yan-Lam és Wong Lam-Hoi elterjesztik a Lama Pai-t Sing Luhng halála után Wong Lam-Hoi Guangdongban maradt, és megbecsült harcossá, a Guangdong-i Tíz Tigris egyik tagjává vált. Tanítói képességeit is mindenki elismerte, így sok diák érkezett iskolájába, hogy elsajátítsa a technikákat. Tulajdonképpen Wong Lam-Hoi státusza már teljesen biztos volt, amikor Yan-Lam visszatért Guangdongba, ennek ellenére leginkább mégis rangidős tanítványa, Nhg Siu-Chung miatt emlegetik. Siu-Chung alapította a Fehér Daru stílust (Baahk Kok Pai), ami a repülő daru kezeket és a Lama Pai vonal folyamatos rúgásait egyesítette magában. Wong Yan-Lam még ennél is nagyobb hírnévre tett szert. Mestere halála után elhagyta Guangdongot, és sok éven át fegyveres testőrként dolgozott Shan Xi tartományban. Ez idő alatt sok más harcművésszel találkozott és cserélt technikákat, sőt, részt vett a Mandzsúriaiak megdöntését célzó forradalmi mozgalomban is. Az élete során véghezvitt számos jócselekedetért a Haap (Lovag vagy Hős) titulust kapta. Sok év után végül honvágya támadt, és elhatározta, hogy visszatér Guangdongba. Egyben azt is eldöntötte, hogy végre felvesz tanítványokat, és továbbadja a Lama Pai-t. Megérkezvén épített egy nagy fadobogót, és kijelentette, hogy bárkivel szívesen kiáll, hogy bizonyítsa a Lama Pai hatékonyságát. Ebben az időben Guangdong Dél-Kína harci és harcművészeti központjának számított, és az efféle kihívásokat nem vették félvállról. A mérkőzéseknek nem voltak szabályai, így gyakran maradandó sérüléssel vagy akár halállal végződtek. Az elkövetkező két hétben a környék 150 legjobb harcosát kényszerítette meghódolásra ütéseivel, rúgásaival és dobásaival. Sokukat néhány másodperc alatt legyőzte. Soha azelőtt nem látott harci képességei révén Wong Yan-Lamot hamar a Tíz Tigris legjobbjának számított, és Dél-Kína legnagyobb harcosának tartották. Wong Yan-Lam győzelme azonnal nagy hatással volt mindkét testvér iskolájára is. Számtalan irányzat harcosai felkeresték őket, hogy ellessék az Oroszlán Üvöltése titkait. Még a híres Wong Fei-Hung, a Hung Ga stílus is tanult Wong Yan-Lamtól egy rövidebb ideig. Sőt, a tigris és a daru stílusban megtalálható hosszú ütések és az Öt Elem ököltechnikák ennek egyenes következményei. Cserébe Wong Yan-Lam megtanulta Fei-Hung öt állattechnikáját, és létrehozta a Lama Pai Öt Kisebb Állat Kéz Stílusát (Siu Nhg Yihng Kyuhn). Jyu Chyuhn Sifu és Chan Tai-San Sifu Jyu Chyuhn Sifu: buddhista szerzetes és harcművész Jyu Chyuhn Guangdong tartomány Toi-San kerületében született, és már igen fiatal korában elkezdte tanulni a harcművészetet. Számos irányzatot tanult, köztük a Choi Lei Faht-ot ezt Chan Goon-Bahk mestertől, a stílus alapítójának, Chan Heung-nak a fiától. Mindez felkészítette őt arra, hogy később mind Wong Lam-Hoi, mind Wong Yan-Lam felügyelete alatt tanuljon. Jyu Chyuhn a Lama Pai-t először Wong Lam-Hoi irányítása alatt tanulta, és csak később Yan-Lamtól, amikor ő visszatért Guangdongba. Mit-mit nem, Jyu Chyuhn megtanulta a teljes Lama Pai rendszert, és a terület egyik legfelkészültebb harcművészévé vált. Mindkét Wong fivér engedélyezte neki, hogy továbbadja a Lama Pai rendszert. Jyu Chyuhn későbbi éveiben azonban érdeklődni kezdett a buddhizmus iránt, és tanárainak a fiatalságukról szóló történetei által inspirálva belépett a Zöld Felhő Kolostor szerzetesei közé. Sok évig nem tanított hát. Chan Tai-San Sifu Chan Tai-San egy gazdag és befolyásos családba született a guangdongi Toi San kerületben. Nagyapja a Zöld Felhő Kolostor főapátjának jó barátja volt, aki nagy összeget adományozott a kolostor felújítására. Így amikor Tai-San apja meghalt, az apát vette őt gondjaiba; Tai-San tizenkét éves lehetett ekkor. Először nem a Lama Pai-t tanulta. Alapvető kung-fu ismereteket, a Choi Lei Faht stílust és általános szerzetesi gyakorlatokat sajátított el. Minden nap gyakorolt, naponta háromszor, majdnem hét éven át anélkül, hogy egyáltalán hallott volna a Lama Pai-ról. Chan Sifu elmondása szerint rendkívül rossz modora volt, és a helyi bűnözőkkel sokszor került küzdelembe. A szerzetesek többszörös figyelmeztetése ellenére Chan Sifu számos párbajban részt vett néhányszor nyugati bokszolók ellen, és mindig győzött. Emiatt a szerzetesek felfüggesztették a tanítását, és nem engedték meg neki, hogy legtöbbre tartott rendszerüket, a Lama Pai-t tanulja. Egy napon hirtelen felindulásból Chan Tai-San kihívta tanítóját, a Lama Pai-ban járatos szerzetest. A szerzetes könnyűszerrel legyőzte Chan Tai-Sant, de meglátta a remény apró szikráját az ifjú tanítványban. Miután Tai-San megesküdött, hogy megváltozik, végre megengedték neki, hogy tanulja a Lama-Pait. A szóban forgó szerzetes Jyu Chyuhn volt. Hét év intenzív tanulás után Tai-San elsajátította a teljes rendszert Jyu Chyuhn felügyelete alatt. Elkötelezte magát a mestere által tanított változat mellett, s sokáig fel sem tűnt neki, hogy az Oroszlán Üvöltésének más formái is léteznek Dél-Kínában. Ezek után még számos híres mestertől tanult, s szinte minden akkoriban létező stílust tanulmányozott. A kínai kormány élő nemzeti kinccsé nevezte ki. 10 Epilógus A Lama Pai napjainkban Az Oroszlán Üvöltése mára több irányzatra szakadt, amelyek mind más-más technikákra helyezik a hangsúlyt, s a Wong fivérektől számítva más-más leszármazási ággal rendelkeznek. A Lama Kung-Fu a Chan Tai-San által képviselt változatból fejlődött ki az Amerikai Egyesült Államokban. A kínai kormány szolgálatában töltött évek után Chan Tai-San Amerikába utazott, és ott kezdte el tanítani a Lama Pai-t. Azonban hamar kiderült, hogy tanítási módszerei nem alkalmasak az átlagemberek tanítására, és csak a legkitartóbb, harcművészeti előképzettséggel rendelkező tanítványai értek el komolyabb eredményt. Ők Stephen Innocenzi, Steve Ventura és David A. Ross voltak; kidolgozták a Lama Pai egy olyan változatát, amely könnyen tanítható, de mégis megőrzi a rendszer igazi lényegét óta létezik ez az irányzat hivatalosan is Lama Kung-Fu néven. A Lama Pai másik hagyományozási ágát Choi Yit-Gung Mester és tanítványai képviselik; hivatalos iskolájuk van Vancouverben és Hong- Kongban is. Yit-Gung közvetlenül Wong Yan-Lamtól tanulta a Lama Pai-t, sőt, ő viselte gondját az öreg mesternek utolsó éveiben. Szintén Yan- Lamtól tanult Nhg Yim-Ming, aki az amerikai katonaságnak is oktatta a rendszert az 1940-es években; illetve vannak más híres tanítványok is. Ők mindannyian a Haap Ga Kyuhn nevet használják irányzatuk megjelölésére. A Pak Hok Pai, azaz a Fehér Daru Kung-Fu talán a leghíresebb az összes irányzat közül. Ezt a nevet Nhg Siu-Chung adta neki, aki a híres Wong fivérektől tanult Wong Hon-Wing tanítványa volt. A névváltást annak idején politikai okok inspirálták. A Fehér Daru irányzat újrarendszerezte a Lama Pai-t, és egy logikus, könnyebben tanítható formába öntötte. Nhg Siu-Chung halála után azonban az irányzat további ágakra szakadt, minthogy az egyes tanítványok mindannyian saját elképzeléssel rendelkeztek a rendszer fejlesztését illetően. A Hong Kong-i Fehér Daru Atlétikai Szövetség igyekszik újra egységesíteni az irányzatot, de ettől függetlenül számos változat létezik, lényegében mestertől függően. Fordította: nala. Fo r r á s: Sifu David A. Ross: The history of the Tibetan Martial Arts ( Egyenes fordításban: Introduction, Chapter 1-3, Chapter 6; a többi szabadon felhasználva.

11 Nem gondolok a magányra (Tizennegyedik éjszaka) Nem gondolok a magányra, A fényre, a halálra, Nem gondolok a reményre: Hazatérek Japánba. Nem gondolok a kerítésre, Szögesdrótra, aknák mezejére, És arra a romos barakkra Ott, a kerítés tövében. Nem gondolok a nyomorra, A bűzre, a mocsokra, És arra, hogy irigylem tőlük A bódét négy társam belakta. Nem gondolok Rád, de mégis Testem, lelkem csak azért is Neked megőrzöm, remélve, Otthon vársz rám mégis. Nagaszaki óriás kikötője, Ott van Joko álmai bölcsője. A gyermekünk ott fog születni Joko ezt így mesélte. S mint egy barom, fogok várni, A kamikat tovább imádni, És sosem venni észre, Hogy a császár is csak semmi. Faragom hát elmém épre, S álmomban sem venném észre, Hogy már három napja Vagyok a napon kikötve. És ekkor az Ő hangja Egyre hív, az utat mutatja, S bent a fényben rám vár Joko, s fiam kezét megragadja. Kard komorma ma komor a komorna karmol a karomra orrol a baromra torkon pakolva. otromba ronda goromba gomba agyamon plomba. A Szín-Játék Tudósít (a) JELENTés Mozgás(t). A Szín-Játék: JelenLét Lüktetés Csoda március 21. metta Péter Ágnes Repedés Ki tükörbe néz, igazán mélyen, mindent megért, igaz-hamist, időtlent. Álmaiból várat gyúr öreg, felnőtt, gyermek, s tükre hajába fúlva sikerért reszket. Most mit teszel? - tükrét gyalázza. Múltad az ellened! - dühöng magában. Üvöltve dobbant! Ledobja bőrét, furfanggal, csellel, mint a táltos, mikor rajta bitorló nyergel. Elveszi jussát, mitől különb nem lesz, korholja magát, míg készen nem lesz. Jussa az élet. Sorsa, önmaga. Étele a nem kell, tükrén már a repedés sem ostoba. Milaba Mikor először egy szívbe mártva Beszennyezte a penge átka, Nem értette, hogy miért tette, S a fejét rázva el sem hitte. Akkor csak a halált várta, Pedig már csak azt csodálta, Hogyan folyik le a vér cseppenként, S issza be a föld egyenként. Keserű, de féltett élete mellett, Csak eme boldogság mi kellett, S már nem értette, miért várja, Hogy más az ő vérét csodálja. S akkor az égre megfogadta, A pengét pedig feltartotta: Én leszek az, aki megteszem: Mindenkitől mindenét elveszem, Mert ez a penge csak azt várja, Hogy más a más vérét csodálja. Földi Tamás Yashodhara in a spacemeditation - vision :: metta Az életben minden csata azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk belőle valamit, még az is, amelyiket elveszítjük. Paulo Coelho 11

12 Harc :: ijar A GYERMEK MOSOLYA Piros labda, játékkocka Kis kéz közre fogja Szemének huncut fénye elárulja Ő még hiszi ez az összes dolga Nincs is szebb, mint A gyermek boldog mosolya Kicsi teste oly aranyos Kacagva örül, szívből teszi Nem tudja még mi is az élet Neki a játék a szeretet a lényeg ÍGY MEGÖL Ez a világ így megöl Álmaidat gépek zúzzák szét Beállsz te is szépen a sorba Beleszülettél egy haldokló korba Reggel felkelsz, munkába indulsz Este hazaérsz, és fáradtan kinyúlsz Időd, se erőd nem jut a családra Csak odakapcsolsz a Való Világra Egyél, igyál, érezd magad jól, de te csak A pénzt hajtod, hogy életben maradj Miközben a trendek kiszívják az agyad Levágnak, és te boldogan hagyod magad Agymosás, lélekgyilkosság Hol van erre az orvosság Erőszak és terror A lényeget már elvesztettük valahol Nincs is szebb mint a Nincs is szebb mint a Boldog gyermek mosolya Repülőgép, atomgomba Gépfegyverek súlyos zaja Vérvörös az ég alja Száz emberi élet ér véget ma Nincs is rosszabb Nincs is rosszabb Mint a halott gyermek mosolya Édesanya, zokogva ölbe kapja Fut vele, hogy megmentse Ne lőjétek ő még gyerek Nem tehet róla, hogy ide született Lőjetek rám! Gyáva férgek Csillagos lobogóba bújva Gombnyomással gyilkoltok És nem látjátok, nem látjátok Milyen szép a gyermek mosolya! június. 1. Virág Balázs Face Nem dicsőség a gyilkolás, nem büszkeség a rombolás. Semmi jó nincs a háborúban. Kivéve a végét. Abraham Lincoln Vannak fegyverek, amik nem kézbe valók. Fejben tartjuk őket. Frank Herbert Szösszenetek A pofonok barátok az úton, funkciójuk az ébresztés, így értékük felbecsülhetetlen. A szenvedés megnyilvánulása a rendezetlen asszociációkban gyökerezik, a rendszerbe foglalás minőségének megfelelően láthatóvá válik a szabaduláshoz vezető út. Péter Ágnes 12 A ragyogó lámpa Lámpásod benned ragyog, gyengeség tűnik, Betegség sem árthat, minden baj megszűnik. Szellemed most erős, mindenen átható, Ha éberen figyelsz: Lényeged látható! Vágyad felébredni?! Ezt bárki eléri Amennyiben magát egy Buddhával méri!!! Amanram

13 astral warrior :: metta no comment :: ijar percbuddha egy lányban két lény tegnap a kávéházban így diskurált: - Egymásba fonódó hasonlatfolyadékok felszíni olajos üledéke. Karmahordalék. Lassú távlatból remegőnek látszó agyi verőerek szívfonatcsatlakozása. Gondolatszintézis. A szivárvány az ólomfeketétől az üresfehérig. (kis szelet torta) Létélményfröccsenet. - Már megint az élményhasadékodban jártál? - Teljes utazás volt. - Megint nélkülem. - Oda te nem jöhetsz... még... elégedj meg a madárlátta vásárfiával. - Karok, agylebenyek, ízlésbeli mélytengerek: együtt pulzáló selymes finom bőrünk. **(Mézédes fonálból szőtt kétszemélyes gubó.)** - Adj még a múltad elitjéből pár cseppet. - Csak a jelenem javát adhatom. - Add a legszebb perced jövőjét. - Ne légy naiv. - Mutass perspektívát. - Szelídülj bele a boldogság mindennapjaiba. Odaát 1-2. :: ijar **Így rendezték vitáikat: az asztrális-hálózatban. Mindenki hallhatta, aki épp a frekvencián volt. Tovább ült a megbánás örömadó csendjében Tüta, s tovább halogatta az első érintést, ő is, mint Meta, s mindketten a másiktól várták a hangsebességgel terjedő kommunikációnyitást.** (2007. február) metta 13

14 India rovat Shivádzsí, a harcosok királya Cshatrapati Shivádzsí Rádzsá Bhonszle minden idők leghíresebb marátha királya volt, ő alapította meg a Maráthíbirodalmat Nyugat-Indiában 1664-ben. Feltartóztatta a mogul terjeszkedést, megreformálta a harcászatot. Ma az összes köztéren büszkén áll lovasszobra, róla nevezték el többek között a bombayi nemzetközi repteret, minden második vasútállomást, számos közintézményt, és még sorolhatnánk, mi mindent. Shivádzsí életének korai szakasza Shivádzsí a Shivnérí erődben született február 19-én, Junnárban, Púnától 60 km-re északra. Sivának nevezték el, a helyi Shiváí istennő után, akihez édesanyja, Dzsidzsabáí fiúért fohászkodott, mivel korábban született fiai nem maradtak életben. Apja, Sáhdzsí birodalomalapítási kísérletét Ádil Sáh ban meghiúsította, és a jelenlegi Bangalorban állította katonai szolgálatába, így Sáhdzsí a még Dzsidzsabáí gondoskodásában álló fiatal Shivádzsít tűzte ki, hogy igazgassa a púnai birtokokat. Egy kis minisztertanácsot jelölt ki, hogy támogassák és vezessék be Shivádzsít az adminisztrációba ben megépíttette a Lal Mehelt Púnában fia, és felesége számára. Shivádzsí egy szanszkrit nyelven íródott királyi pecsétet kapott, melyen ez olvasható: Ez Shivádzsí királyi pecsétje, Sáhdzsí fiáé. Ez a királyi pecsét az emberek jólétéért van. A pecsételő (hatalma) úgy fog növekedni, miként az újhold növekszik Ekként Shivádzsí egy kis királyság önálló fiatal hercegeként küldetésvágytól égve kezdte pályafutását. Sokat tanult apja sikertelen politikai kísérleteiből, példaként állt előtte apja kivételes katonai képessége és sikerei, szanszkrit nyelvtudása, a hindu népek ismerete, a művészetek pártfogolása, háborús stratégiái és békeidős diplomáciája. Inspirálta családja szemlélete a függetlenségről és a szabadságról, és a rá váró dolgokra alaposan felkészítette. Szembekerülés a helyi szultanátusokkal A tizenhét éves Shivádzsí első katonai cselekedetét ben a bídzsápuri királyságban hajtotta végre, a Torna-erődöt támadta meg és be is vette re elfoglalta Kondan és Rádzsgad erődöket és teljes ellenőrzésben tartotta a púnai körzetet re bevette a Nyugati-Ghátok erődjeit, és a Konkan-part mentieket. Hogy szabotálja Shivádzsi ezen megmozdulásait, Ádil Sáh csaló módszerekkel elfogta Sáhdzsít, és egy-egy sereget küldött Szamhadzsi, Shivádzsí bátyja ellen Bangalore-ba (Farrad Khán vezetésével) és Shivádzsí ellen Prandhar-ba (Fattek Khán vezette). Azonban a Bhonszle testvérek legyőzték a hódító hadakat, s ezzel biztossá tették apjuk elengedését. Ezek után Afzal Khant küldték - akinek személyében egy viharedzett parancsnokot és egyben kiváló harcost tiszteltek - Shivádzsít legyőzni. Mivel Afzal Khan serege sokkal hatalmasabb volt, mint Shivádzsí csapatai, ezért azt a taktikát választotta, hogy a hegyekben egyre mélyebbre csalogatta ellenfeleit, és aztán könnyű lovascsapataival gyors csapásokat mért a nehezen mozgó seregekre, valamint elvágta utánpótlási útvonalaikat. Afzal Khan, miután elhagyta Bídzsápurt, hogy szembenézzen Shivádzsíval, először is meggyalázta Bhavaní istennő templomait Tuldzsápurban és Pandharpurban. A szándéka az volt, hogy egy felkavart, megzavart, bosszús ellenféllel nézzen szembe a nyílt csatatéren. Ehelyett Shivádzsí egy levelet küldött neki, mondván, nem túl lelkes, hogy szembenézzen Afzal Khannal és kibúvót keresett. Óvatosan mérlegelte választási lehetőségeit, és azt a stratégiai döntést hozta, hogy diplomáciai tárgyalások álcájával fogja meglepni Afzal Khant. A találkozót a Pratapgadi erőd lábainál szervezték meg, ahová Shivádzsí seregével visszahúzódott. Közben hírét vette, hogy Afzal Khan a talákozó során meg akarja ölni. Egy wagh nakh (tigriskarom), egy bich hwa (s-formájú kétpengéjű tőr, nevét a skorpióról kapta) típusú fegyverrel, és egy lovascsapattal felszerelkezve először érkezett a helyszínre. Amikor a találkozó kezdeteként megölelték egymást, Afzal Khan megkísérelte hátba döfni egy tőrrel. Ő azonban sértetlen maradt a ruhája alatt viselt vértnek köszönhetően, és visszatámadott a tigriskarommal és a tőrrel, a földre ontotta Afzal Khan vérét, és szabályosan kibelezte. Erre annak helyettese és testőre karddal támadtak Shivádzsíra, ám Shivádzsí személyi testőre egy dandapattával halálos csapást mért mindkettejükre. Afzal Khannak sikerült kibotorkálnia a sátorból, hogy segítséget kérjen, ám Shivádzsí társa azonnal megölte, mielőtt még felriadózhatta volna parancsnokait. Shivádzsí egyből felvágtatott hadnagyaival a lejtőn az erőd felé, és az ágyúknak tüzet rendelt el. Ez jel volt a gyalogsága számára, amelyet egy jól védett völgyben helyeztek el, hogy azonnal támadjon az ellenségre. A Kanhodzsí Dzsédhé kapitány által vezetett marátha seregek leseperték Afzal Khan ezerötszáz muskétását, és szétszórták a vezér nélkül maradt csapatot. Hasonló módszerrel sikerült győzelmet aratnia Észak- Karnátakában Kolhápur közelében, Páván Khindnél, és bár Szidi Dzsauhárnak sikerült bekerítenie Panhalában, egy viharos éjszakán mégis kiszabadult a gyűrűből, és sikerült eljutnia a biztonságos Visálgad erődbe. 14 Bagh Nakh

15 Harc a mogulokkal 1660-ban a mogul császár, Aurangzéb nagybátyja, Saíszta Khán vezetésével sereget küldött Shivadzsí ellen. Egy látszólagos győzelem után a maráthák egyre több rajtaütésszerű győzelmet arattak, mire Aurangzéb egy óriási sereget küldött ellene Dzsaj Szingh vezetésével, aki módszeresen vette be a hegyi erődöket, sőt, sikerült Shivádzsí egyes tisztjeit és egységeit átállítania. Elérkezett tehát a tárgyalások ideje, és a vezér kénytelen volt személyesen megjelenni a mogul udvarban ban Aurangzéb meghívta hatéves fiával, Szambhadzsíval Ágrába az ötvenedik születésnapja ürügyén. Aurangzéb terve az volt, hogy Shivádzsít Khandaharba, a jelenlegi Afganisztánba küldi, hogy megszilárdítsa a mughal birodalom észak-nyugati határait. Udvarában házi őrizet alá vették a maráthí vezért, és jelentéktelen udvari címet adományoztak neki. Gyakorlatilag fogollyá vált. A kémein keresztül Shivádzsí jól leinformálódott, így meg tudta tervezni szökését. Az egész szökési terv az elemzés, tervezés és végrehajtás a történelem messze legjobb példája: szinte már halálos betegséget színlelt és megtagadta, hogy visszaküldje részlege legjavát a Dekkánra. Ezután kérésére engedélyt kapott arra, hogy jobbulása érdekében naponta édességeket és ajándékokat küldjön Ágra szentjeinek, fakírjainak és templomokba. Miután pár nap eltelt úgy, hogy naponta dobozokban édességeket küldött, belerejtette magát az egyik dobozba, és sikerült megszöknie. Kisfiát pár nappal korábban már kicsempészték. Apa és fia szádhunak (rasztás aszkéta) álcázva szökött el a Dekkánra. Néhány feljegyzés beszámol arról, hogy a szökés után szándékos pletykák indultak el Szambhadzsí haláláról, hogy becsapják a mogulokat és megóvják a fiú életét től 1669-ig Shivádzsí tartózkodó magatartást vett fel, és vérmesen kezdte felállítani hadseregét. Most már negyvenezer lovast tartalmazott serege, amit hatvanezres gyalogság támogatott, erős tengeri had, és még erősebb tüzérség. A moguloknak az volt a benyomása, hogy a maráthák elcsigázottak, és nem okozhatnak nekik semmi gondot. Shivádzsí egy több, mint háromszáz láncszemből álló erődláncot hozott létre, amelyek több mint 1000 km-en keresztül futottak a Nyugati-Ghátok mentén től seregei minden irányból özönleni kezdtek, délen egészen a keleti partig jutott, a meghódított területeken csauthot és szardésmukhít (adónemek) szedetett, új erődöket húzatott fel, és hogy eközben utánpótlását és igazgatását megerősítse, igyekezett növelni a megművelt földek területét is. Ha kellett, más családokba is beházasodott, hogy részesedjen a javadalmakból. Feleségei Száí Báí, Szójarabáí, Putalabáí, Kasibáí, Szagunabáí, Mandzsulabáí, Szakavárbáí, Gunvantibáí voltak. Újítások a katonai szervezésben Shivádzsí számos újítást vezetett be a katonai szervezésben. Létrehozott egy az államhoz tartozó folyamatosan állomásozó hadsereget, amit pagának neveztek, emellett parasztokat is kiképzett harcosnak, akik nyolc hónapot a földön dolgoztak, négy hónapot háborúztak. Hivatásos katonákból rohamláncot alakított ki, de kiképezte szinte az egész lakosságot, nem nézte a kasztokat, a teljes paraszti népességet aktívan bevonta támadásaiba az erődök menti településekről és falvakból. Minden harci ló az állam tulajdona volt, így gondozásuk felelőssége a legfőbb uralkodóra szállt. A gyalogság és a lovasság kivételesen könnyen mozgatható volt, rengeteg katonai fortélyt és taktikát ismertek, és alkalomadtán speciális különítményekre is tudtak bomlani. A hegyekben kiváló terepismerettel rendelkeztek, ami lehetővé tette a lerohanásszerű gerillatámadásokat és a gyors oldaltüzes támadásokat. Ezen kívül Shivádzsí bevezette a központosított hírszerzés intézményét. Minthogy tengerparti területen harcoltak, hatékony hajóhad is segítette. Ismét elővette a hagyományos fegyvereket (pl. bagh nakh), és sikeresen kísérletezett újfajta fegyverekkel és tűzerővel is az ő találmánya volt a vita. Megkoronázás Sikerei, és a Mahárástrában elindult fellendülés alapján Shivádzsí a királyi címre támasztott igényt. Apja, Sáhdzsí azonban közismerten földműves családból származott, így egy benáreszi panditot, Gagabhatot hívták segítségül, aki egy egész rádzsput családfát hozott létre, amivel már bizonyítani tudták, hogy ősei között kilencvenhat jól ismert harcos klán számlálható. Shivádzsí részt vett az összes elmaradt ksatrija szertartáson, feleségeivel újraházasodott, fiával részt vett az upanájanam (szent zsinór) szertartásán, majd további szertartásokon és rituális fürdők sorozatában vett részt (mézben, tejben, ghíben, aludttejben és cukorban fürdették meg ). Végül 1674 június 6-án a Raigad-erődben koronázták meg. A Ksatrija Kulavantasz Szinhaszanadhésvar Chatrapati Sivádzsí Mahárádzs titulust kapta. Ragaszkodott az Indraabhisék szertartásához, ami a IX. század óta használaton kívül volt: Indra harci szekerén ülve fegyvereket, lovakat és elefántokat áldott meg. A koronázás után még vezetett néhány hadjáratot, 1680-ban azonban halálos betegséget kapott, és elhunyt. A hatalmat fia, Szambhadzsí vette át, és bár Aurangzéb és az örökösök azonnal lecsaptak a területekre, az apja által épített birodalom szilárdnak bizonyult. Shivadzsíről dalok és balladák születtek, Tukárám és Rámdász híres póvádákat költött tetteiről. Szabadságharca később az angolok megszállta India idejében is példaképévé vált a nemzeti radikális mozgalmaknak, emléke hozzájárult és erőt adott India nemzeti öntudatának felébredéséhez. 15 méhviasz

16 Beny ~ KÉK ~ Nem tudom, mi történt, csak nézem az arcokat. Mozgásban lévő világokat álmodok, és létezem, amíg szét nem esek, és újra más nem leszek. Nem tudom, mi történt, de az arcok néznek engem a nagy csarnokban, ahogy véresen jobbomban a kard, balomban a levágott fej, felüvöltök az égre. A halott arc élő szemeiből pedig dől a fény kifelé. Testemen a sebeket begyógyítja a vágy az egészre összeforrás izgatása. Megvakítom magamat, a saját ujjaimat vágom bele pulzáló szemgolyóimba, hogy megállítsam az őrületet. Megfeszítem a testemet, hogy túléljem a holnapot. Apadozó véna helyett csupán nyughatatlan lábak és a szűkülő idő örök problémája. Nyakon csapott a melankólia, leestem lovamról és gennyes seb szakadt hátamra. A sárgarigók álma az, ami mozgásban tartja a világ madarainak nagy gyűlését, amikor a mindenség felett függő magasfeszültségi dróton ülnek sorban. Mi meg itt lent a porban mossuk tisztára a kor által bemocskolt bakancsot. Forradalmunk van, de a forradalom félelmetes szó. Pedig ebben itt nincs erőszak és nincsenek jelszavak. Itt hátizsákok, könyvek és kultúra a fegyver a tudatlanság paraszthadserege ellen. Kilenc napig tart a világ, aztán már nem nő új virág, és az ujjakról lassan csöpög a vér a steril zöld csempére. Meleg testek helyett hideg csontvázakat találunk ott, ahol régen pezsgő élet volt. Nincs élet, csak a benzin fogy egyre jobban, és mindenből hasznot húz. A sárgarigó ágról ágra repül, és élelmet keres. Kis szemével látja, de nem érti a világ pusztulását. Fortyogó agyakból fogant meg az a rettegésszerű érzés, ami megtölti az élet színpadát. A kínpadon átvezet az út a megváltáshoz. Az igazi vallásos embernek nincsen vallása. Összeáll képpé a forma, aztán szétbomlik péppé a kép. Elveszik az idő az elme országútján, nincs menekvés, a tudat mindent a magáévá tesz. Egyedül a tv-s bemondó ússza meg az egészet, és éli életét a kamerák lencséjére égve. Homályos világba téved az, aki belép ezen az ablakon, de csak úgy, ha nem nyitja ki előtte, és a szétröppenő üvegszilánkok esőjében meglátja azt a lényt, akiről nem tudja, hogy mi az. Kimerevedik a szemgolyó, a félelem szaga facsarja a füleket és A robot arcú hajnal mosolyog rám a világítótorony tetejéről. Egy hatalmas A betűt rajzolok a mellkasodra. Aztán szétfolysz, és én megiszlak örökre. Testemmé válsz, habár valamennyit kibocsátok magamból belőled, de a lényeget megtartom magamnak, magamban. Nem látom a mászkáló őrülteket, de érzem, hogy itt járnak köztünk. Aztán egy ujj rám mutat, és egy hang szól a rádióból: Nézzétek, ott is egy! Vasvillával és fáklyákkal üldöznek, a máglya a főtéren csak rám vár. Pedig nem tettem semmit, csak megszülettem és kiöltem magamból azokat az értékeket, amiket központilag neveltek belém a tévén keresztül. Outsider.com lehetne a címe a honlapnak, amit a poraimból összeraknak, de az IGEN itt marad veletek. Bekötött szemmel vezetik keresztül az embereket az udvaron. Aztán tarkólövés, és csomagoló papír öltöny, nyakkendő, miniszoknya, tetszés szerint és irodamunka a kiégésig. Inkább a halál, mint a kiégés, kiálltja Dixi halott nyelve a világ arcába, és a koponya visszahanyatlik a sírba. Nem kaptak el, még élek. Vér folyik a szememből, és rácsöpög az utolsó el nem égetett könyv lapjaira. Az arcodba vágom a bánatod. Adj egy könyvet bentről nekem, ha már kint egy sincsen. A lapokra írd rá a mindent, ami benned testesül meg. A mikro prezentálja a makrót, legyél te az élő lélegző példa, mint a laborban a nagy zöld béka. Mutass nekem életet, és én is megmutatom neked az igazi borzokat. Izzadtság nyomot hagyok a lepedőn, és mély nyomot az életedben, aztán kiszakadok a világból. Tűzzé leszek, vízzé leszek, de leginkább szél leszek, és végig száguldok a világon, úgy, ahogy végig száguldottam az életemen is. Nem mondok le semmiről, mert a lemondás se biztosit 100%-osságot. Teória ez is, teória az is. Minden csak egy eszköz, de a célok ismeretlenek. Csak a sebek igazsága valós, ahogy éget a tested hiánya, a bőr alatt lüktetnek az erek, a hús, a bőr. Szél leszek, és letépem a ruhádat, aztán az enyémet is. Dobjuk el a testünk, és élvezzük tényleg egymást. Kilök a világ magából így is, úgy is bárkit, aki nem olyan, mint az átlag, mint azok a bizonyos mások. De a kilököttek is kilökik a másokat. Melyik a valódi világ, ha van egyáltalán. Szél leszek, és mozgásba hozom azt a kurva kereket. Aztán könnyet csalok az arcodra, ahogy megsimogatom világfényű szemedet. Sétáló utcák szállnak fel repülő buszokra, és a nyikorgó ékszív szétrobban, darabjaival áldoz a destrukció oltárán. Tudattalan kiüresedett csak forma testek örvénylenek körülöttem egyedül, a tömegben keresem a tükröt. Az üvegszemű lenézés ezer tekintete szegeződik tarkómra. Az orákulum belenevet az éjszaka csendjében, és Tajvant elönti a szökőár. A mindent tudó nevetése utáni csendet megtölti a lassan kávét szürcsölés nesze. Aztán cigaretta parázs világítja meg a romokat. A lényegessé vált formák megsemmisülése magával vonja a periférián élők forradalmát. Lassú harc emészti szét a tudattalanul harcolok szervezetét. Kialvatlan szemekkel kelek fel, és gondolok a holnapra. Bevilágítja arcomat a hajnalpír. Virág Balázs Face 16

17 Beny Núr városa és a Korán 1219 viharos nyarán, Dzsingisz kán félelmetes hadserege egymás után foglalta el a mai Afganisztán területén létezett Kvárezmi birodalom virágzó, letelepült népességet rejtő városait. A mongol fősereg és kínai segédcsapataik sikerrel vették be Szamarkand és Buhara városát, majd az akkori főváros, Urgencs bevétele következett. Ezalatt egy kisebb haderő a jelentéktelennek tűnő Núr városának ostromához látott, de a mindenre elszánt védők egyre másra verték vissza a komoly ostromgépekkel is ellátott, s ezáltal modernizált nomádok támadásait. Egyik este a város védelmének vezére, a hős, de fanatikus muszlim Ali Haszszán beszédet tartott a védőknek, ahol elmondta, cseltől tart, ezért mindenki tartsa nyitva a szemét. Ali meg volt győződve arról, hogy Núr városába a mongolok kémeket küldenek, így azt eszelte ki, hogy ha valaki gyanús elemekkel találkozik, kérdezze ki őket alaposan a Koránról, hiszen azt csak hithű muszlim ismerheti, így könnyen leleplezhetik majd a spionokat. Ettől kezdve, ha éppen nem harcoltak, a védők gyanús szemmel méregették egymást és heves hitvitákat tartottak. Minderről a mongolok vezére, Dajir Bátor semmit sem tudott, viszont unta már nagyon az ostromot, ezért cselhez folyamodott. Nem messze a várostól lemészároltatott egy muszlim karavánt, majd válogatott embereivel együtt felhúzta a halott kereskedők ruháit, és éjszaka bekopogtattak Núr városkapuján, mint a mongolok elől menekülő karaván tagjai. Nem úgy van az - kiabáltak bentről az őrök -, ide csak igazhitűek jöhetnek be, majd faggatni kezdték a mongolokat a Korán részleteiről. Dajir Bátor igencsak meglepődött, hiszen mindenre fel volt készülve, csak erre nem, de mivel gyermekkorában muszlim anyjának és a mongolok legendás vallási toleranciájának köszönhetően alapos oktatásban részesült, készségesen válaszolgatott a záporozó kérdésekre, sőt, még ki is oktatta a védőket néhány szúrával (fejezettel) kapcsolatban. Ali Hasszán arca felragyogott, kinyittatta a kaput, és örömmel fogadta a muszlim karavánt. Jókedve aztán páni félelembe csapott át, amikor meglátta, hogy a kereskedők a Korán helyett kardot rántanak elő köpenyeik mélyéről... Barta Zsolt A klasszikus mongol nyelv tanára Ketten egy ellen (Fajok közti háború) Antoine azon a reggelen korábban érkezett a kollégium épületébe. A mosdóban arcát vizezve frissült, ám egyszerre erős és elkeseredett miákolás kezdett visszhangozni. Igen, két napja testvérpár kismacska költözött be. Gyermekkora jutott eszébe, ugyanez a sírás előzte meg szeretett Silvi mama első cicájának befogását a cserepek közül. A szép emlék büszkeségétől eltöltve hajolt le a cirmoshoz, amikor döbbenetes dolog esett meg: az szabályos majomszerű hangot hallatott, a KN1 terem felé terelve figyelmét. A függöny nélküli ablakokon belül egy apró testű kismadár röpdelt. Csapdába esett. Antoine ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kezébe fogja, és úgy engedje szabadon. Jöttére az rémülten csapódott újra meg az üveghez. Nehogy összetörje magát, a fiú ösztönösen hátrálni kezdett. Ekkor látta meg a macskát befelé haladni. Egyből fordult vissza a cinke felé, aki a cserepes fikusz mellé verődött a sarokban, kimerülve. Késő volt, a szürke nekifutott, fél pillanat, s a kis énekes kitört nyakkal feküdt. Kezében foghatta, de minek. Megszégyenülve, szomorúan jött ki, utolsó sikolyát elkerülhetetlenül meghallgatva. ijar ijar 17

18 Filozófia Ismeret és szkepszis: A kartezianizmus és empirizmus buddhista analízise ~ II. rész ~ Az előző alkalommal megvizsgáltuk a keleti, elsősorban a buddhista episztemológiai modellek legfontosabb tételeit. Most vessünk néhány pillantást arra, hogy Nyugaton mit mondtak a 17. században ugyan ezzel a témával kapcsolatban, s milyen párhuzam állítható föl ha fölállítható Kelet és Nyugat között. Descartes az ideáknak tudattartamoknak három típusát különbözteti meg: az érzékelés útján szerzett, a gondolkodás során létrehozott és a velünk született ideákat (pl. Isten fogalma). Az első két kategória megfeleltethető Dignága felfogásának; ami a harmadikat illeti, bár explicite nem jelenik meg a buddhizmusban, azért azt láthatjuk, hogy az ún. nem-összetett (asamskṛta) vagy nem-szennyezett (anāsrava) dharmák, tehát olyan valóságelemek, melyek nem a szamszárikus láncolatokból származnak, már az abhidharmikus buddhizmusban megjelentek, és bizonyos szemszögből nagy hasonlóságot mutatnak Descartes velünk született ideáival: tér és kétfajta elszakadás (nirodha) végtelenség és Isten. John Locke az ideáknak már csak két, a fentiekkel korrespondens forrását adja meg: érzékelés és reflexió; valamint hozzáteszi, hogy a felmerülő idea nem azonos az őt kiváltó tulajdonsággal ez a szautrántikák vetületvagy tükörkép-elméletére hasonlít. David Hume szintén kétféle észleletet, percepciót voltaképpen tehát tudattartamot különböztet meg: a fizikai érzékelésből származó, intenzív benyomást (impression), illetve a felidézés a tárgyát, az ő szóhasználatában ideát; hozzáteszi továbbá, hogy ezen utóbbiak speciális körülmények között (mint pl. az álom vagy őrület) szinte majdnem elérhetik a benyomások intenzitását. A vaisésikák gondolkodtak hasonlóan: úgy vélték Dignága ezzel helyezkedett szembe, hogy van átmenet az érzékelés és a következtetés között. Az érzékelés különböző intenzitásaival kapcsolatos tanítás mellesleg Vaszubandhu Abhidharmakōśabhāśyam-jában is megjelenik: a tudatosság 17 pillanatát négy szintre osztják, melyek közül az utolsó kettő szintet, melyek a kimondottan gondolati működéssel vannak kapcsolatban (meghatározás, értelmezés; rögzítés), csak a nagy és igen nagy intenzitású érzékletek érik el. Visszatérve még egy pillanat erejéig ahhoz, hogy tulajdonképpen mi is az, ami kiváltja az érzékszervi benyomásokat, megállapíthatunk egy markáns különbséget Kelet és Nyugat között. Mint láthattuk, Keleten, függetlenül attól, hogy tételezzük-e valamiféle önvaló, vagy a formában megnyilvánuló felsőbb elem létét, a helyes érzékelés és felfogás mindig egyet jelent a fogalmilag nem továbbgondolt, elburjánzott vö. prapancā, mondhatni nyers érzékeléssel, tehát a külvilág szubjektíven mindig létezik, mint az, ami. Nyugaton ezzel szemben inkább a két véglet felfogása a jellemző: Descartes esetében a helyes megismerés kizárólag gondolati, csak az ideák megfelelő megragadása révén jöhet létre, sőt, ezen megkonstruált ideák azok, melyeket alkalmazni kell a külvilágra a helyes megismerés érdekében; Hume viszont odáig jut, hogy kizárólag a benyomásokkal alátámasztott ideákat tekinti ismeretértékkel bíróknak, s a többi fogalmi jelenséget a nyelvvel együtt egyenesen félrevezetőnek tekinti. Másfelől ezen álláspontjával szorosan összefügg egyfajta nyugati anátman felfogás: mint tehát tapasztalatilag nem alátámasztható elmebéli konstrukció, az én létezése is megkérdőjelezhető az én nem más, mint észleleteink folyamata. Ez igen nagyban hasonlít a 18 buddhizmus tudat-felfogására. (A buddhista episztemológiai iskola azért is középút e két véglet között, mert bár állításuk szerint az általános tárgyak nem közvetlenül a valóságra vonatkoznak és így félrevezetők lehetnek, mégis létezhet helyes általános tudattárgy, amennyiben az abból leszűrt következtetések végül megfelelnek a valóságnak; ugyanígy, az önjegyű tudattárgyak is lehetnek helytelenek, ha például mint azt már említettük a téves érzékelés valamelyik alesetébe John Locke ( ) esnek.) Az érzékelés folyamata, mint olyan, szintén vizsgálat tárgyát jelenti: legyen bár az érzékelő és az érzékelt tárgy akármilyen, a kettő közti kapcsolat milyensége külön problémát alkot. A buddhizmus rendkívül alapos és részletekbe menő elméletet dolgozott ki az érzékelés folyamatát illetően, mely rendszer az érzékszervi képesség (indriya) és az érzéktárgy (viśaya) összekapcsolódásától (sparśā) egészen a felsőbb fogalmi működésig terjed, több és számos aspektusból értelmezett állomáson keresztül. Az érzékelés két legfőbb ismertetőjegye azonban mindvégig a pillanatnyiság és a kauzális jelleg marad: az érzékszervi tudatosság minden pillanatban újralétesül a körülményeknek megfelelően ebbe a belső, tudati körülmények is beletartoznak, ez a létesülés pedig

19 beleillik egy általános ok-okozati rendszerbe ez a függő keletkezés (pratîtya-samutpāda), amely nem kizárólag lineárisan, időben, hanem szimultán és interdependens folyamatként is felfogható (főleg a madhyamaka értelmezéstől kezdve). Minthogy az okozatiság a buddhizmus Négy Nemes Igazságával és az ún. Négy Pecséttel is rendkívül szorosan összefügg ld. karmānta, a szamszára egyik jellemzője, az érzékelés maga sem lehet kivétel. Nyugaton ez a kérdés sohasem volt ilyen egyszerű; a századi nyugati filozófusok nagyjából két csoportra oszthatók álláspontjuk szerint. A racionalisták számára itt most elsősorban Descartes-ra és Spinozára gondolunk a gondolkodás (a racionális ész ) tiszta működése, vagy az a mögött álló univerzális törvényszerűségek rendszere (a geometriai rend ) alkotja az igaz, helyes megismerés mindenkoron szükséges előfeltételét és ez az előfeltétel adott Isten létezésének képében. Ez a fajta hit vagy intuitív, esetleg megelőlegezett bizalom, ami a keresztény világképen alapuló középkori és kora újkori filozófiát jellemezte, óvatosan talán megfeleltethető a buddhizmusban megjelenő bizalomnak vagy hitnek (śraddhā) is, amely természetesen nem egy személyes Isten, hanem a Tan (dharma), és speciális esetben noha egyes szerzők ettől már óva intenek 1 egy tanító/a Buddha felé irányul. A hindu vallásgyakorlatban szintén találunk efféle meghatározó elemeket: például a Patandzsali nevéhez fűződő Jógában Īśvara személye, vagy az ún. bhakti-kultusz, mint olyan a megváltás itt kegyelmi kérdés, ám a kegyelmi állapotban való részesülés a feltétel nélküli hitben teljesedhet ki. A felsorolt esetekben tehát végső soron a»bizalom«az, amely lehetővé tesz bármiféle célirányos aszkézist, hiszen e nélkül a gyakorlás eredményessége vagy célja is kétely (vö. buddhizmus: vicikitśā) tárgyává válna. Descartes-ot ugyanez a kérdés motiválja elmélkedései kezdetén: szeretné megtudni, van-e olyan biztos pont, amelyben nem lehet kételkedni tehát ami e bizalom biztos tárgyát képezheti. Ami az empiristákat, közülük is az (újkori) szkeptikus álláspont legkitüntetettebb megfogalmazóit illeti, ők épp abból a megfontolásból vetették el ezt a fajta bizalmat, hogy nem több, mint bizalom vagyishogy, az érzékelés képtelen garantálni, hogy e bizalom tárgya nem téves. A hangsúly itt a garantáláson van; Hume például nem azt állítja, hogy nincs ok-okozati kapcsolat, csupán azt, hogy lehet, hogy nincs, mivel semmilyen módon nem igazolható, hogy lenne és ez maga a szkepszis, ami messze nem akcidentalizmus vagy nihilizmus. Ugyanezen az alapon kérdőjelezi meg a szubsztancia legyen bár materiális (bennerejlő, ld. brahmanizmus, Platón) vagy immateriális (ld. pl. Descartes) létezését. Előtte Berkeley is a szubsztanciák nemléte mellett érvelt már, ugyanakkor ő valamelyest az ellenkező oldalról közelített: a jógácsáráéhoz hasonló, már ismertetett oldalról, mely szerint az elmének közvetlen kapcsolata csak saját tudattartamaival van, így elvethető az a naiv realista álláspont, hogy vannak egyáltalán fizikai tárgyak. Szintén a jógácsárát juttathatja eszünkbe az ebből levezethető állítás, az esse est percipī elve: létezni annyi, mint érzékelve lenni ; a jógácsára szerint: létező az, ami megismerhető. Berkeley álláspontja tulajdonképpen tehát nem szkeptikus; sőt, a külvilág megfigyelhető természetét (a dolgok minden ember számára nagyjából ugyanott vannak, ugyanolyanak, hasonló az időérzékelés, stb.) végső soron egy univerzális, min- 1 vö. a mahájána buddhizmus ún. Négy bizalom elve 1.: A tanításba vetett bizalom, nem a tanítóba. dent érzékelő elme, Isten jelenlétével magyarázza; ez a felfogás, ha a keleti tanokkal szeretnénk összehasonlítani, megint csak az azság vagy olyanság (tathatā) fogalmát juttathatja eszünkbe, mint a világnak a közvetlen és végső természetét és ami valahol a Buddhasággal, Berkeley esetében pediglen Istennel is összefügg. Az ismeretelmélet fontos elemét alkotja még a nyelvfilozófia, ezért néhány észrevétel erejéig mi is kitérünk rá. Számos szerző úgy véli, hogy a gondolkodás kizárólag nyelvi jelek segítségével történhet és történik (ld. akár Descartes-ot, akinél a kogitációk, az ismert példa szerint tehát például a viaszság aligha elképzelhető tudati-fogalmi megragadás nélkül); mások, például Hume úgy gondolták, hogy pontosan a nyelv, tehát a fogalmi továbbgondolás az, ami eltávolítja az embert a helyes ismeretszerzéstől, ami félrevezető Dignága hasonlóképp érvel, az általános jegyű tudati tárgyakat a dolgok végső természetet elpalástoló valóságnak hívja. Ugyanakkor az ilyen tudattartamok szerinte mindig egy nyelvi jel és egy tudati kép kettősségéből állnak (tehát az ideák még elvontságukban sem állnak meg önmagukban, ld. az anātman), ami egyrészt a Nyugaton már az ókori görög filozófiától kezdve ismert állítás = szubjektum + predikátum elvet, másrészt Kantot is az eszünkbe juttathatja, aki szintén úgy vélte, hogy az ismeret mindig tapasztalatból (ez lenne a tudati kép amit az érzékelés kivált) és fogalomból tehát nyelvi elemből áll. Buddhista nézőpontból szintén figyelemreméltó nála, hogy megkülönbözteti a magábanvaló dolgokat (Ding an sich, vö. dharmák és tathatā) a jelenségektől ezek a dolgoknak a megismerőhöz alkalmazkodó, vagyis buddhista értelmezésben akár az aktuális tudatállapot függvényében megjelenő és felfogható aspektusai. Bizonyos nyugati és keleti elgondolások között szintén közös vagy hasonló elemként említhető meg a fogalmak tagadás-mivoltának tételezése; Dignága az ún. apoha-elméletben azt mondja, hogy a dolgokról alkotott fogalmak végső soron soha nem egy konkrét tárgyra mutatnak, hanem azt mondják meg, írják körül, hogy mi nem az adott dolog. Ezzel az elgondolással az orthodox hindu rendszerek soha nem értettek egyet számukra a létezőkben bennerejlő kategóriák, általánosságok léte mindig adott (akárcsak Platón számára), de például eszünkbe juthat Spinozának a szubsztanciákat illető kizárásos beazonosítása. Bármifajta határozott konklúziót meglehetősen nehéz levonni mindezek után a célunk annyi volt, hogy valamelyest bemutassuk a Keleten és Nyugaton kialakult filozófiák ismeretre és szkepszisre vonatkozó állításait. Annyi mindenesetre jól látszik, hogy a Nyugat semmivel sem szkeptikusabb legalábbis a 18. századig nem volt az, mint a Kelet; a legfőbb különbség inkább az, hogy a keleti tanítások mindig a szenvedésből való kiutat keresték, és ezért bárhogyan fogták is fel az ismeretszerzés természetét, az abszolút szkepszist elkerülték vagy, másképp fogalmazva, talán beillik egyfajta abszolút szkepszisnek az a tudatállapot, amikor az ember sem a dolgokat, sem a dolgok megkérdőjelezését nem tartja már mérvadónak akárcsak a madhyamaka képviselői, és elengedi a világot. 19 Németh Beatrix Johanna Fe l h a s z n á lt i r o d a l o m: - Bertrand Russel: A nyugati filozófia története (III. könyv, fejezet) - Agócs Tamás: Buddhista ismeretelmélet

20