Tisztelt Alkotmánybíróság!

Átírás

1 Iktatószámunk: E05/2006 Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága részére 1015 Budapest, Donáti utca Tisztelt Alkotmánybíróság! A Magyar Adótanácsadók és Könyvviteli Szolgáltatók Országos Egyesülete (székhelye: 1134 Budapest, Dózsa György út 144. I/105.) képviseletében az Alkotmánybíróságról szóló évi XXXII. törvény 1. b) pontja alapján indítványozom a házipénztár adóról szóló évi LX. törvény alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát, és kérem, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg a házipénztár adóról szóló évi LX. törvényt, mert ezen törvény álláspontunk szerint o sérti a Magyar Köztársaság Alkotmányának 70/I -t, mert az esetek többségében nem jövedelmet, és/vagy vagyont adóztat, és mert

2 o sérti az Magyar Köztársaság Alkotmányának 13. -át, mert nem vagyont adóztatva elvonja a hitelezők követeléseinek fedezetét, ezen keresztül azok potenciális vagyonát, ami kisajátítás, és mert o sérti a Magyar Köztársaság Alkotmányának 9. -át, a készpénznek egy diktált mérték feletti adóztatásával, mert korlátozva a gazdasági versenyszabadságot, és előnyben részesíti a bankokat, mivel az adót csak akkor lehet elkerülni, ha a pénzt az adóalany minden esetben (naponta) felveszi bankszámlájáról a készpénzfizetésekhez, majd ugyanazon napon befizeti a bankba a korlát feletti összeget bank költség mellet, továbbá ebből (is) következően o sérti az Alkotmány 70/A -át, mivel a készpénzt attól függően minősít adóztathatónak (ezzel jövedelemnek és/vagy vagyonnak), hogy azt milyen típusú vállalkozó birtokolja, illetve a készpénz milyen tevékenységet végző társasági adó alanynál áll rendelkezésre, valamint o a törvénynek nem a valós cél megjelöléssel történt megalkotásával sérti az Alkotmány 2. -ban deklarált jogállamiságot, amikor is a készpénzforgalom visszaszorítását jelöli meg a törvény céljaként, holott gyakorlatilag vagyonnak minősítve adóztat egy kiemelt kört, függetlenül attól, hogy azoknál a készpénz vagyon-e, illetve másoknál pedig ahol ez valóban vagyon lehet, azt ebből úgy hagyja ki, hogy ezt adókedvezménynek minősítené. AZ INDÍTVÁNY ÉS A KÉRELEM RÉSZLETES I N D O K O L Á S A Az Alkotmánybíróság a 31/1998. (VI. 25.) AB határozatában, egy korábbi, ugyancsak a készpénzforgalom korlátozására hozott jogszabályok alkotmányellenesnek kimondásakor rámutatott: A törvényhozó hatalom dolga - és egyben politikai felelőssége - megítélni, hogy Magyarországon egyfelől adottak-e a feltételek a készpénzfizetés radikális visszaszorításához, ez nem okoz-e aránytalan hátrányt a gazdasági élet 2

3 egyes szereplői számára, másfelől hogy ennek érdekében elengedhetetlene az adminisztratív korlátozás, nem célravezetőbb-e az anyagi ösztönzés mind az állam, mind a pénzintézetek részéről. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az adó elsődleges rendeltetése, hogy az adófizetés révén a természetes és jogi személyek az Alkotmány 70/I. -a szerint jövedelmi és vagyoni viszonyaiknak megfelelően hozzájáruljanak a közterhekhez, azaz megteremtsék a pénzügyi fedezetet az állami szervek fenntartásához, illetőleg - az állami újraelosztás révén - a különböző közérdekű feladatok ellátásához. Emellett azonban az adó - bár másodlagosan, de egyáltalán nem elhanyagolhatóan - az állami gazdaságpolitikának is fontos eszköze, amelynek segítségével a törvényalkotó direkt vagy indirekt módon orientálni tudja a gazdasági élet szereplőit azáltal, hogy bizonyos dolgokat vagy tevékenységi fajtákat adókötelezettség alá von, illetőleg nem von, továbbá adókedvezményben részesít vagy nem részesít. E tekintetben a törvényalkotó alkotmányos mozgástere rendkívül széles, mint ahogyan arra az Alkotmánybíróság több határozata is utal. Ekként tehát, noha a jogalkotót a mentességek és kedvezmények megállapításánál is kötik az Alkotmányban meghatározott jogi korlátok, a jogalkotói mérlegelésnél nem a jogi, hanem az egyéb szempontok játsszák a meghatározó szerepet, s ebből eredően az esetleges helytelen, a társadalom érdekeivel ellentétes tartalmú mérlegelés is elsődlegesen politikai felelősséget von maga után. Az Alkotmánybíróság elsőként tehát azt vizsgálta, hogy az indítványokkal érintett adószabályok adókedvezményként értékelhetők-e, illetőleg a kedvezményekkel való összefüggésük kimutatható-e. Ebből következően nem vitatható, hogy a törvényhozás szuverén joga eldönteni, hogy milyen adókedvezményeket alkalmaz. Jelen esetben azonban véleményünk szerint nem adókedvezményekről van szó, az adó előírása nem hozható összefüggésbe semmilyen adókedvezménnyel, hanem az csak adminisztratív korlátozásnak minősülhet. Nem vitatva azt, hogy egy fejlett piacgazdaságú országban, a gazdasági életben, a készpénzfizetés visszaszorulóban van, de szerintünk a visszaszorítás elsődleges eszköze azonban nem adminisztratív korlátozások bevezetése kell, hogy legyen. A törvény szerint annak megalkotására a Készpénzforgalom visszaszorítása érdekében került sor. 3

4 Ugyanakkor azonban a T/230 számon a Kormány által beterjesztett törvényjavaslathoz fűzött (azzal egy irományban megjelenő) indokolásában az alábbiakat olvashatjuk: azonban az e határt meghaladó mértékű házipénztárt vagyonnak minősíti, amelyhez a Alkotmány 70/I. -a alapján közteherviselési kötelezettséget társít. Ugyancsak a törvényhozási folyamatban a jogalkotó képviselőknek az előterjesztő Kormány által adott háttéranyag (T230/1. II. pont) szerint: Ma a házipénztárban készpénzben tartott összeg nagyságát semmi sem korlátozza, így a vállalkozások egy része indokolatlanul magas házipénztár összeget mutat ki papíron, amelyik a valóságban nincs meg. Ezt az összeget nem ritkán a vállalkozás tagjai saját célra, személyes jövedelemként használják adómentesen. Nem vitatva, hogy lehetnek (vannak) olyan vállalkozások, akik megkerülik az adójogszabályokat, és a készpénzt fiktíven mutatják ki könyveikben, de azt nem tartjuk a jogállamban elfogadhatónak, hogy a kollektív bűnösség alapján korlátoznak, ahelyett, hogy olyan gazdasági és ellenőrzési viszonyokat teremtenének, amiben nem lehetne ezzel visszaélni. A korábbi készpénzkorlátozást alkotmányellenesnek minősítő már hivatkozott AB határozat szögezte le azt is, hogy: Noha az államnak a piacgazdaság viszonyai között is megvan az a joga, hogy jogszabályok segítségével beavatkozzék a gazdasági folyamatokba, ez irányú joga nem korlátlan. Az semmiképpen sem tartozik bele, hogy a piacgazdaság tényleges viszonyait figyelmen kívül hagyva, a rosszhiszeműség vélelméből kiindulva, tetszése szerint szabályozza a gazdasági életet, tekintet nélkül arra, hogy a kellően át nem gondolt szabályozás kiket és milyen mértékben sújt joghátránnyal. Az, hogy a gazdálkodó a pénztárában mennyi készpénzt tart, az szuverén gazdasági döntése körébe tartozik, annak bármely tetszőleges nagyságú összege nem jogellenes. Ebből adódóan a házipénztárban tartott pénznek a jogalkotó által meghatározott összege feletti részének adóztatása egy olyan szankció, amivel a jogalkotó álláspontunk szerint túlterjeszkedik az Alkotmányban biztosított adóztatási jogán, amikor rosszhiszeműnek minősítve gyakorlatilag a pénzintézetek kivételével minden társas vállalkozást adónak nevezett adminisztratív szankcióval sújt. 4

5 Úgy véljük, hogy erre a szabályozási módra is elmondható, amire már hivatkozott AB határozat rámutatott: Az viszont alkotmányossági, kérdés, hogy amennyiben a törvényhozás a készpénzfizetés adminisztratív korlátozása mellett dönt, az adó jogintézménye kvázi szankcióként alkotmányosan felhasználható-e a korlátozás gazdasági kényszerrel való érvényre juttatására. Ennek kapcsán mindenekelőtt a fogalmakat kell egyértelműen tisztázni. A szankció olyan joghátrány, amelyet valamely jogszabályi rendelkezés (vagy egyedi hatósági döntés) megszegése esetére helyez kilátásba a jogalkotó. A jelen esetben a szó klasszikus értelmében - éppen a jogellenesség hiánya miatt - szankcióról nem beszélhetünk, hiszen a sérelmezett törvényi rendelkezések nem tiltják kifejezetten az. összeghatár feletti készpénzfizetést, csupán erre az esetre adóügyi joghátrányt helyeznek kilátásba A jogalkotásnak ezt a módját az Alkotmánybíróság, már éppen a Tao tv. kapcsán meghozott korábbi döntésében alkotmányellenesnek minősítette A sérelmezett rendelkezések nem adókedvezményt nyújtanak az adózó számára, nem is a törvényalkotó diszkrecionális jogkörébe tartozó adókedvezményt vonnak meg, hanem jogellenesség nélkül alkalmazásra kerülő kvázi szankcióként olyan alanyi jogától fosztják meg az adóalanyt, amely egyébként a szóban forgó adónem jogi természetéből szükségképpen folyó jogként megilletné őt. Egy-egy adott szervezet jegyzett tőkéje, alapvetően adózott forrásból származik. Ezen összegnek, - amely szervezetenként eltérő is lehet, annak gazdálkodási sajátosságai alapján az ismételt, akár többszöri megadóztatása alapvetően sérti a jogállamiságot és az arányos közteherviselés elvét. (70./I..) Úgy ítéljük meg, hogy a jegyzett tőke alatti érték-összeg a jogállamiságot szem előtt tartva, semmilyen körülmények között nem vonható be ismételten az adóztatási körbe, az adott vállalkozáson belül. Az alábbi példa is bizonyíthatja, hogy a törvényi szabályozás már nem adóztatást, hanem gyakorlatilag kisajátítást megvalósít meg, ami az Alkotmány 13. -ába ütköző: Egy kft a naptári év utolsó napjaiban megalakul, pénztári pénzkészlete nulla forint. Az megalakulás után, az év utolsó előtti napján kiveszik a Ft törzstőkét a bankból, és másnap a termeléshez szükséges anyagok megvásárlására fordítják ezt az összeget. Ebben az esetben a kft Ft házipénztár adót köteles fizetni, annak ellenére, hogy az adóévben nem 5

6 volt jövedelme (bevétele nem volt csak költsége), illetve annak ellenére, hogy a jegyzett tőke egyszer már adózott forrásból került alapításkor szolgáltatásra. A törvény preambuluma az alábbiakat rögzíti: a Készpénzforgalom visszaszorítása érdekében az Országgyűlés a következő törvényt alkotja., amely törvényben arról szó sem esik, hogy mi az a vagyon, amit adóztatni rendel, csupán a készpénzforgalom visszaszorítása van célként ezen az úton visszaszorítandóként megjelölve. Ugyanakkor azonban a T/230 számon a Kormány által beterjesztett törvényjavaslathoz fűzött (azzal egy irományban megjelenő) indokolásában az alábbiakat olvashatjuk: azonban az e határt meghaladó mértékű házipénztárt vagyonnak minősíti, amelyhez a Alkotmány 70/I. -a alapján közteherviselési kötelezettséget társít. Álláspontunk szerint azonban a diktált készpénznagyság feletti összeg vagyonnak minősítése nem felel meg semmilyen közgazdasági, és számviteli elvnek, szabálynak, az kivételes esetektől eltekintve önmagában és teljes egészében nem lehet vagyon, különösen nem lehet vagyon egy diktált nagyság felett, mert a vagyon objektív gazdasági kategória, az nem függhet a törvényalkotó szándékától, elképzeléstől. Egy társaság vagyona csak kivételes esetben eshet egybe a házipénztárban lévő pénzével, ugyanis a készpénz csak egy eleme a vállalkozás eszközeinek, a gépek, berendezések, készletek értéke, bankszámlán lévő pénz, a vevők által még ki nem fizetett számlák és egyéb követelések, stb mellett (a mérleg egyik oldala). Ezen eszközök forrása (a mérleg másik oldala) lehet saját forrás (jegyzett tőke, tartalékok, előző évek, és tárgyév eredménye), valamint idegen forrás (hitelek, szállítók követelése, egyéb tartozások, stb). Ezen számviteli és közgazdasági összefüggések alapján egy társaság (vállalkozás) vagyonaként csak a saját forrása nagyságának megfelelő eszközérték értelmezendő, mert az idegen forrásokkal fedezett eszközérték-rész az nem a vállalkozás (tulajdonosainak) vagyona, azzal tartozik a hitelezőinek; nyilvánvalóan látszik ez egy vállalkozás megszűnésekor (felszámoláskor, végelszámolásakor), amikor csak ezen saját tőkének megfelelő vagyon (eszköz) áll a tulajdonosok rendelkezésére, mert csak ez a vagyon. 6

7 Ezen véleményünk mármint, hogy a házipénztárban a meghatározott összeg feletti rész nem lehet jövedelem, és/vagy vagyon abból is nyilvánvalónak kell lennie, hogy amennyiben ugyanezen pénz nem bankjegyben (készpénzben) áll a vállalkozás rendelkezésére, hanem naponta befizeti a korlát felettit a bankszámlájára, és így az már számlapénz, akkor az már nem visel adót; nyilvánvaló, hogy ugyanannak a pénznek (ugyanabban az időben: az adott napon) nem lehet két formája (vagyon, nem vagyon) a jogalkotó önkényes döntésétől függően. Azzal, hogy csak a pénzintézetbe történő befizetéssel lehet elkerülni a házipénztár adó fizetését, egy kiválasztott vállalkozói csoportot részesít előnyben a jogalkotó, mivel a pénzforgalommért a banknak díjat kell fizetni, amivel egy állami döntést követően gazdagodik a többi vállalkozó rovására. Véleményünk szerint a korlát feletti készpénzösszeg adóztatásának jogintézménye, az adminisztratív korlátozás megszegéséhez kapcsolódó kvázi szankcióként való alkalmazása, az adót olyan mértékben függetlenítette az Alkotmány 70/I. -ától, hogy azok nincsenek összhangban a jogalkotói felhatalmazással való visszaélésnek az Alkotmány 2. (1) bekezdéséből levezethető, a demokratikus jogállamokban általánosan elfogadott tilalmával, és valójában ténylegesen meg nem szerzett vagyon adóztatását jelentik. Az pedig, hogy a házipénztár adó csak a társasági adóalanyok meghatározott csoportjára terjed ki, álláspontunk szerint azt bizonyítja, hogy a jogalkotó a törvény preambulumában megfogalmazott, a készpénzforgalom visszaszorításának megjelölt célt nem valósan adta meg, hanem visszaélve jogalkotói jogkörével valójában egy vállalkozói kört kollektív adóelkerülőnek minősítve szankciót alkalmaz. Ezen kör az alapján került kiválasztásra, hogy hol valószínűsítette a jogalkotó a vállalkozás nyereségének adózatlanul történő magáncélú használatát: ezek a társasági adó alá tartozók egy meghatározott köre, akiknél lehet osztalékfizetés, és az a tagok döntésén alapul, hogy jóváhagynak-e osztalékot, és ha igen, azt mikor fizetik ki. Ha nem fizetik ki, abban az esetben nincs osztalék adófizetési kötelezettségük sem. Ezzel szemben az egyéni vállalkozónak az adóév végén minden esetben meg kell fizetni az adót, nem dönthet arról, hogy a (vállalkozói) osztalékot kifizeti-e, vagy sem. 7

8 De megkülönböztet a társasági adóalanyokon belül is, mert a társas vállalkozások köréből nem adóztatja a pénzintézetek házipénztárát sem, kettős mércét alkalmazva a saját maga által vagyonnak minősített készpénzre, attól függően, hogy az mely társas vállalkozónál van; egyik esetben vagyon és adóztatja, más esetben kiveszi az adóalanyok közül, vagyis náluk nem adóztatandó; ennek a megkülönböztetésnek az lehet az oka, hogy a pénzintézeteknél szervezeti, ellenőrzési, felügyeleti rendszerük miatt nem lehetséges az osztalékfizetés házipénztáron keresztüli elkerülése. Ugyancsak nem adóztatja azokat a társasági adóalanyokat, akik társadalmi szervezetek, alapítványok, non-profit szervezetek, egyéb szervezetek, de a törvény erejénél fogva nem fizethetnek osztalékot. Mind ez azt mutatja, hogy a jogalkotó valóságos célja nem a készpénzforgalom visszaszorítása, hanem a gazdasági társaságokról szóló törvényben, a társasági adótörvényben és a személyi jövedelemadó törvényben biztosított osztalékfizetés halasztásával élő adóalanyoknál, egy vagyonnak nem minősülő házipénztári összeg (készpénz) kvázi osztalékadóztatása volt. Ezt azonban a törvényben nem ekként jelenítette meg, ami álláspontunk szerint az Alkotmány 2. -ába, a demokratikus jogállam deklarációjába ütközik. Budapest, július 28. Tisztelettel: Zara László elnök Adótanácsadók Egyesülete 8