Lehetséges identitás-interpretációk

Átírás

1 Lehetséges identitás-interpretációk A BBTE Filozófiai doktori iskola Fenomenológiai, hermeneutikai, alkalmazott filozófiai kutatások doktori program keretében készült tanulmányok

2 Kiadói tanács: Dr. Benedek József egyetemi tanár (Kolozsvár) Dr. Gábor Csilla egyetemi tanár (Kolozsvár) Dr. Rostás Zoltán egyetemi tanár (Bukarest) EGYETEMI FÜZETEK 15. Megjelent a Bethlen Gábor Alap támogatásával

3 Lehetséges identitás-interpretációk A BBTE Filozófiai doktori iskola Fenomenológiai, hermeneutikai, alkalmazott filozófiai kutatások doktori program keretében készült tanulmányok A kötetet szerkesztette Lurcza Zsuzsanna Veress Károly EGYETEMI MŰHELY KIADÓ Bolyai Társaság Kolozsvár 2012

4 A tanulmánykötet megjelentetését a Bethlen Gábor Alap támogatta az 1333/2011. sz. szerződés alapján. Szerzők; Bolyai Társaság, Kiadja az Egyetemi Műhely Kiadó Bolyai Társaság, Kolozsvár A kiadó igazgatója: Veress Károly Felelős kiadó: Köllő Zsófia A kiadvány felelős szerkesztője: Lurcza Zsuzsanna Az angol kivonatok korrektúrája: Avram Laura Számítógépes tördelés: a szerkesztők Borítóterv: Makkai Bence, Gregus Zoltán A borító Gerda Leopold (New York) Schattenreliefs c. munkájából vett elemek felhasználásával készült. Nyomta az AmGraphis, Kolozsvár ISBN Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României Lehetséges identitás-interpretációk / ed.: Lurcza Zsuzsanna, Veress Károly. - Cluj Napoca : Egyetemi Műhely Kiadó, 2012 Bibliogr. ISBN I. Lurcza, Zsuzsanna (ed.) II. Veress, Károly (ed.) 1

5 Tartalom Előszó... 7 Schmidt Dániel Lehető lét és identitás Csergő Antal Az életvilág előtörténete és filozófiai problémáva válása Lurcza Zsuzsanna Az identitás és az önmagaság létmódja Amon Krisztina Az identitások hálójában Ferencz Enikő Kant béketeóriája mint heurisztikus eszköz az európai szupranacionális politikai folyamatok értelmezésében Péter Mónika Az érzékelés fiziológiájában rejlő filozófiai kérdések Miklós Beáta A szóbeliség és az írásbeliség viszonya a kultúrában Magyari Imola Etnikai identitás és kulturális reprezentáció interkulturális kontextusban Kovács Judit Nemzedéki identitás és interkulturalitás Zsók Izabella A fordítás játékai A kötet szerzői Abstracts

6 Lurcza Zsuzsanna Az identitás és az önmagaság létmódja * Jelen tanulmány célja a heideggeri-gadameri művészetontológián, játékelgondoláson, ugyanakkor Derrida dekonstruktív megközelítésén át újragondolni az identitás létmódját a műalkotás létmódja, a kép létmódja, a játékelmélet és az el-különböződés fogalmai kapcsán. A heideggeri ontológia, a gadameri hermeneutika és a derridai dekonstrukció ugyanis a létmód-probléma újragondolását szorgalmazza, s ezen belül az identitás létmódjának azonosság-centrikus, van -ként megragadható elgondolását illeti kritikával. Abból indulok ki, hogy a műalkotás és a játék létmódjának esztétikai-ontológiaihermeneutikai és dekonstruktív vizsgálata nélkül az identitás és az önmagaság létmódjának kérdést sem lehet árnyaltan tagolni. Kulcsszavak: identitás, azonosság, önmagaság, létmód, játék, műalkotás, tapasztalat, különbözőség, másság, differencia, elkülönböződés, ismétlés, megmutatkozás, affirmáció A kiinduló kérdés az, hogy a létezők és konkrétan a jelenvalólét módján létezők valóságára tett megértési kísérleteink milyen területek feltérképezésére utalnak, ugyanakkor a létmód-problémára tett megértési törekvéseink milyen nyitási lehetőségeket tartalmaznak a műalkotás létmódjának a megvilágítása által, s konkrétan az identitásra, az önmagaságra való vonatkoztatása esetén? Már Lukács György fiatalkori esztétikai gondolkodása annak ellenére, hogy a felvilágosodás szellemiségében megfogalmazódó kantiánizmusban és újkantiánizmusban volt megalapozott, az alapvetően * A tanulmány az Európai Szociális Alap által között a POSDRU/88/1.5/S/60185 számú szerződés alapján társfinanszírozott Újító jellegű doktori tanulmányok a tudáselvű társadalomban című projekt keretében készült. 65

7 ismeretelméleti kanti kérdésfelvetést az ontológia irányába fordította át. Loboczky János szerint Lukács egy majdani ontológia előmunkálatának tartotta az Esztétikát. 1 Heidegger a műalkotás eredete kapcsán ugyancsak ontológiai kapcsolatot tételez művészet és emberi lét között, 2 ugyanis a műalkotásban akár csak önmagaságunkat illetően megnyílik (eröffnet) a lét. A létmódprobléma, valamint a műalkotás létmódjának megértése érdekében differenciálja a lét-módokat, elhatárolja egymástól a dolog, az eszköz és a műalkotás létmódját. A dolog milétének felfedése végett, annak három hagyományos elgondolását veti fel. Az első szerint a dolog az, ami körül a tulajdonságok összegyűltek, 3 a második értelmezésben a dologszerűségen az érzetszerűen felfogottat 4 gondoljuk, azonban a dolog dologszerűségként eltűnik mindkét megközelítésben, a harmadik értelmezésben viszont a dolog megformált anyag -ként 5 jelenik meg. Itt kerül sor a műalkotásnak a dologtól való megkülönböztetésére, ugyanakkor a mű dologszerűségére való rámutatásra, de egyúttal annak meghaladására is. A harmadik megközelítés nyomán a létező meghatározói, mint az anyag és a forma, az eszközzel állnak alapvető kapcsolatban. A dologhoz hasonlóan az eszköz is rokon a műalkotással, de más vonatkozásban, mint a dolog, mivel az eszköz is a műhöz hasonlóan létrehozott, azonban a műalkotás önmagában lévő és semmire sem használt 6 az eszközzel szemben. A létmód és a létkarakter tekintetében így az eszköz a dolog és a mű közé ékelődik. A dolog dologszerűsége, az eszköz eszközszerűsége és a mű műszerűsége viszont a létező létének valamint, joggal tehetjük hozzá, az identitás és az önmagaság létmódjának feltárását is 1 Loboczky János: A műalkotás: A létben való gyarapodás. A művészet valósága három XX. századi művészetfilozófiában. Lukács György, Martin Heidegger, Hans Georg Gadamer. Akadémiai Kiadó. Budapest, Uo Heidegger, Martin: A műalkotás eredete. In Rejtekutak. Osiris Kiadó. Budapest, Uo Uo. 6 Uo

8 szorgalmazza. Heidegger éppen a létkérdést rehabilitálja, így visszatér a görögség szellemi világához, mivel azt a létre tekintettel levő gondolkodásként tartja számon. Heidegger a hagyományos létkérdés kritikáját veti fel erőteljesen, konkrétan azt, hogy a nyugati gondolkodás a lét háttérbe szorításaként működött. Így a műalkotás létének felvetése, valamint a művészet történésjellegének kimutatása által kijelölt heideggeri létmód-interpretáció már a lét igazságához való visszatalálás. Heidegger kifejti, hogy a műalkotás megnyitja a létező létét, 7 úgy, hogy azt nyitottságában meg is tartja. Azáltal pedig, hogy a műalkotás megnyitja a létező létét azaz jelenlevővé tesz, gondolható el egyfajta van. Ez a van azonban árnyalt, hisz a létező megjelenik, de ugyanakkor másnak is mutatkozik, mint amilyen, jelenlétét így az ellentmondásosság jellemzi. Itt jutunk el az önmagaságunk létmódjára irányuló kérdéshez is, mely ugyancsak a nem-teljesség módján gondolható el, mivel megjelenés, de ugyanakkor megragadhatatlanság is egyben. Heidegger művészetontológiai szemléletében a művészet mint költés jelenik meg, ahol a költészet alapítás, 8 ugyanígy a műalkotás sem csak egy sajátos világ, hanem a létnek a megnyilatkozása, kilépés az el-nem-rejtettségből, ἀλήθεια, az igazságnak a működésbe lépése (Sich-ins-Werk-Setzen) és megtörténése, 9 a föld és a világ vitájából való előhívottsága. Heideggernél a műalkotás létértelme az alapítással, az igazsággal, a föld és a világ vitájával, valamint a történeti idővel kapcsolódik szorosan össze. A föld és a világ vitájában a befejezetlen önmeghaladás és önaffirmáció (Selbst-behauptung) az igazság megtörténésének működéseként valósul meg, ahol a mű művéválása (Werkwerden) az igazság levésének (werden) és megtörténésének egyik módja. 10 Amennyiben A műalkotás eredetében kifejtett heideggeri irányvonal felől szemléljük az önmagaság fogalmát, akkor azt olyan 7 Uo Lásd Heidegger, Martin: Hölderlins Hymnen Germanien und Der Rhein. Gesamtausgabe. Band 39. Freiburger Vorlesung Wintersemester 1934/35. Klostermann. Frankfurt am Main, Heidegger, Martin: A műalkotás eredete Uo

9 létben álló létezőként gondoljuk el, amely felfedésként, világlásként és megvilágítódásként valósul meg. Az így elgondolt önmagaság nyitott hely. Egy tisztás (Lichtung). 11 A világlás által jelenlevő, de úgy, hogy egyszerre elrejtett és el-nem-rejtett is. A létezők valamiképp felfedettek, de ugyanakkor vissza is vonulnak előlünk az elrejtettségbe, hisz a létező még el-nem-rejtett is csak a megvilágított játékterében lehet, 12 a megvilágítódás már mindig elrejtés is. Létmódját az ellentmondásosság jellemzi: megmutatkozása az elrejtettséghez való visszavonulás is egyben, másrészt ebben a megmutatkozásban másként mutatkozik, mint amilyen. 13 Az el-nem-rejtettség kapcsán Heidegger utal a játék szerepére, amely által a létező önnön módján bomlik ki. 14 A játéktérbe való belehelyezettség és az önmagaság viszonyának kimutatását Gadamernek az Igazság és módszerben kifejtett játékszempontú megközelítése felől gondoljuk a későbbiekben tovább. Gadamer Heideggert követve az esztétikai tapasztalat ontológiai elemzésének fontosságát hangsúlyozza, és az élet esztétizálódására irányítja a figyelmet, hisz éppen az esztétikai létben érhető tetten a megmutatkozás. A gadameri megközelítésben már közel sincs szó a művészet és valóság szembeállításáról, hanem az esztétikai tudat destrukciója valósul meg. Itt az esztétika világa már nem látszat és nem is látszatvilág, mint ahogy az a görögöknél volt, a művészet már nem utánzás, hanem egyáltalán látszás. Gadamer Hegelre utal vissza, aki ugyancsak látszásként értelmezte a művészetet. Ugyanígy a műalkotás sem csupán esztétikai tárgy, s egyáltalán nem tárgy vagy dolog a szó konkrét értelmében. A műalkotás létmódja és a műalkotásra utalt esztétikai látásmód árnyaltabb a puszta dologfogalom létmódjához képest, továbbá az esztétikai látásmódban olyasvalami is jelenvalóvá válik, ami nincs ott, de ugyanakkor nem is szükséges minden, ami jelen van egy lehetséges megértéshez. Már Heidegger is a hagyományos esztétikai tudat leépítésén munkálkodik, amikor az igazság kérdését mint logikára utaltat 11 Uo Uo. 13 Uo. 14 Uo

10 visszavezeti az esztétika szférájába, amely addig a szépség számára volt fenntartva. Az esztétikai tapasztalat vizsgálata Gadamernél az önmegismerésnek egy módjaként jelenik meg, mely a műalkotás létmódja, a bemutatás és a játék fogalmain át vetődik fel leginkább. 1. Az identitás és az önmagaság játékszempontú megközelítése A játék kérdésének modern és posztmodern filozófiai problematizálása F. Nietzsche, E. Fink, H.-G. Gadamer, J. Derrida munkáiban jelenik meg erőteljesen. Fink a játék kérdését alapvető filozófiai problémaként veti fel, és arra kérdez rá, hogy a játék fogalma mennyiben lehet a filozofálás méltó tárgya? 15 Lehetséges-e vajon, hogy a játék filozófiai elgondolása a filozofálás egy új módját nyitja meg, ahol a létezők nem eltárgyiasított valamiségükben, dologiságukban, szubsztancialitásukban, szubjektivitásukban tárulkoznak fel, hanem a maguk játékos mozgásban levésükben. Az így elgondolt játék nem csak játékként érvényesül, hanem az ön- és a világértelmezés, az igazság, a valóság megismerésére tett kísérleteinknek egy új módjaként, egy új beállítódásként. A játékszempontú megközelítés az önmagunkra és a világra való nyitottság új módjaként jelenik meg, így a játék mint egy egész filozófia világ-szimbóluma 16 érvényesül. Fink megközelítésében a játék valósága több a dolgok puszta valóságánál, a játék ugyanis létgazdagodáshoz, létgyarapodáshoz vezet, azaz (lét)termékeny. Ezzel a felvetéssel a statikusként elgondolt szubsztancia, szubjektum, valamiség kérdőjeleződik meg, továbbá az a kérdés is elkerülhetetlenül megválaszolásra vár, hogy hol húzódik tulajdonképpen a határ (ha van egyáltalán) a játék van-ja és az élet többi szférájának a van-ja között? 17 Mindez ahhoz a gondolathoz vezet, hogy a dolgok puszta valósága és a játék 15 Vö. Fink, Eugen: Spiel als Weltsymbol. W. Kohlhammer Verlag. Stuttgart, das Spiel als Weltsymbol eine ganze Philosophie. Gadamer, Hans- Georg: Neuere Philosophie. II. Gesammelte Werke. Band 4. J.C.B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen, Fink, Eugen: i.m. uo. 69

11 valóságának kérdése fordított irányból gondolható el, vagyis a dolgok puszta valósága úgymond absztrakció, már mindig is a játék valósága az, ami van. A kérdésre pedig, hogy mi módon vannak a játékban formálódó sajátszerűségek, azt a választ előlegezzük meg, hogy a valóra válás módján vannak A hermeneutikai játékkoncepció A játék léte mindig valóra válás, tiszta teljesülés, energia, melynek telosza önmagában van. 18 Amikor Gadamer a műalkotás létmódját tárgyalja, akkor valójában nem csak a műalkotás létmódjára, hanem egyáltalán a létmód-problémára és annak értelmezésére kínál új lehetőséget, úgy, hogy a levésnek mint különböző sajátszerűségek létszerkezetének sokrétű megmutatkozási módjára és ezek értelmezési lehetőségeire irányítja a figyelmet. E lépését úgy is értelmezhetjük, hogy a levés helyett tulajdonképpen a létszerűséget állítja előtérbe, egyfajta hermeneutikailag elgondolt ontológiai reformot valósítva meg. Ebben a létszerűségben viszont ott van mindig a levés is, de sohasem készenállóként. Gadamer hermeneutikai beállítódásában mindez a játék felől válik megvilágíthatóvá, hiszen tulajdonképpen a játék a létmód és az abba való bekerülés. A játékra pedig inkább a dinamikus létszerűség a jellemző, mint a statikus van -ként elgondolt lét, hisz a játékban és a játékmozgásban a létszerűség képződik, s nincs a játéknak egy megfagyott, leállított pillanata, ezért nem is statikus, és kevésbé állíthatjuk van -ként, mint inkább képződő létszerűként. A játékban résztvevő játékosok létszerűségének képződése a játékból alakul, onnan jelenik meg sajátszerűségük, önmagaságuk valamely vonatkozása, folyamatban való létesülésként, valóra válásként. A játékba való bekerülés és a játékban való részvétel így belépés a létezésbe, 19 jelenlevés a létszerűségben és létszerűség a jelenlevésben. A játék filozófiai hermeneutikai felfogása szerint a játékban résztvevő játékosok nem rendelkeznek azzal a szabadsággal, amely 18 Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat Kiadó. Budapest, [Kiemelés tőlem L.Zs.] 19 Uo

12 által uralhatnák a játékot a játék maga játszik, 20 hanem azok a játékban feloldódnak. Ha a gadameri játékfelfogásból indulunk ki, és teszünk kísérletet az identitás értelmezésére, akkor azt úgy gondolhatjuk el, mint ami feloldódik az azonosság és a másság játékában. Hermeneutikailag akkor beszélhetünk ténylegesen identitásról, ha az folyamatos mozgásként valósul meg. A feloldódást értelmezhetjük úgy, mint ami a van -ként elgondolt lét helyett a létszerűségre irányítja a figyelmet. Az identitás feloldódik, az azonosság kiszorul és a hangsúly a játékmozgásra esik, amelyben az önmagaság sajátszerűsége a megmutatkozás folyamatában fokról-fokra fedi fel magát. A hermeneutikai játékszempontú identitás-értelmezés háttérbe szorítja az azonosságot, s így maga az azonosságként, identikusként felfogott id-entitás kifejezés sem releváns, mivel ez az értelmezés felfüggeszti az identitás azonosságát és van -ját. Ezzel a megközelítéssel megfordul a létmód-probléma kérdésének iránya, s már nem a van, sem az identitás felől kérdezünk, hanem a játékmozgás felől feltárulkozó, alakuló és valóra váló sajátszerűség létszerűségére és e létszerűség sajátszerűségére kérdezünk rá. Amikor az identitásnak a feloldódásáról beszélünk, akkor úgy tűnhet első pillantásra, mintha az elfedődne, mintha megfosztanánk a lététől és a létében betöltött aktív szerepétől, hisz nem fogadjuk el az identitás van -ját, az ilyen értelemben elgondolt létét megkérdőjelezzük, továbbá a létében betöltött aktív státusa is meginog, mivel a játékosok nem uralják a játékot, hanem a játék maga játszik. 21 Valójában a kérdés iránya fordult meg, s nem az identitás elfedése a cél, hanem megmutatkozási és valóra válási 20 Das Spiel spielt sich selbst ab. Grondin, Jean: Hermeneutische Wahrheit? Zum Wahrheitsbegriff Hans-Georg Gadamer. Forum Academicum in der Verlagsgruppe Athenäum. Hain Scriptor. Hanstein, Königstein, Gadamer hermeneutikai játékszempontú megközelítésében az identitás úgy jelenik meg mint ami feloldódik, ezért az egyén a választás szempontjából passzívnak mutatkozik a heideggeri értelmezéshez viszonyítva. Heideggernél ugyanis önmagunkat választhatjuk, ez pedig egy akarati kérdés. Gadamernél a játékos szabadsága háttérbe szorul a játék szabadságával szemben, azonban az elváltozás és a mássá válás igenlése, amely a játékmozgásban valósul meg, éppen az önmegmutatkozás lehetőségfeltételének igenlése is. 71

13 módozatainak felfedése. A játék és a játékban képeződő sajátszerűségek értelme pedig nem az elfedés, hanem a tiszta megmutatkozás. 22 A játék lényege azonban nem abban áll, hogy ez az önmegmutatkozás beteljesüljön, s egyáltalán nem is teljesülhet be, hiszen a játékban és a játékosságunkban már mindig is kiiktathatatlanul benne állunk, a játszáskor sem kiváltképp a játék által kitűzött feladatok megoldása a lényeg, hanem a feladatokhoz kapcsolódó képzés és képződés mint a megmutatkozás lehetőségfeltlétele részvétel általi megmutatkozásként. A játéknak e hermeneutikai megközelítése ahhoz a következtetéshez vezet, hogy az identitás nem rendelkezik (statikus) léttel, 23 azonban mégis megjelenik, megmutatkozik, de úgy, hogy miközben a játékmozgásban megragadhatnánk, arra már mássá válik. Következésképp, ha mégis meg akarjuk ragadni, akkor ezt az elillanásban adódó létszerűséget kell megérteni. A játékmozgásában valósul meg és megy végbe az önmagaság-folyamat, ahol az önmagaság a játékmozgás végrehajtása, de nem olyan végrehajtása, amely kiszámítható vagy megtervezhető lehetne, hanem ebben a mozgásban éppen a játék szabadsága kap teret. 24 Ebben a játékosságban alakul ki, születik meg egyfajta létszerűség, s elvégre a létszerűség maga is játékosság. A gadameri játékfogalomból elgondolt identitás, önmagát szüntelenül megújító játék, 25 olyan játék, amelyben a mindig folyamatban levő, történő (és zajló) identitás a játékában formálja önmagát, és önmagában hordozott célszerűségét. A változásban, játékmozgásban formálódó identitásfolyamat tehát megmutatkozás, felvillanás, folyamatos re- 22 Gadamer, Hans-Georg: i.m Lukács is késői munkásságában hangsúlyozza, hogy a műalkotásnak nincs igazi létük, így például szemlélő vagy hallgató nélkül a műalkotásnak nincs igazi léte. 24 Ez úgy is értelmezhető, hogy az önmagaság passzív, hisz a játékmozgás végrehajtása. Heideggernél az önmagunk választása akarati kérdés. De a létlehetőségek korlátoltságában mi lehet az akarati kérdés? Vagy pedig, Gadamer felől nézve, az önmagaság sem kizárólag passzív végrehajtás? A szabadság és a determináció kérdése kap szerepet az önmagaság vonatkozásában. 25 Gadamer, Hans-Georg: i.m

14 produkálás, nem pedig befejezett, készen álló, végérvényes megmutatkozás, amit megvizsgálhatnánk, hanem olyan, aminek éppen önmaga folyamatos mássá válásában mutatkozik meg és válik adottá a valamisége, létszerűsége. A mozgás és a folyamatos változás azonban nem homályosítja el, nem fedi el az önmagaság megértését. Az, hogy nem lehetséges statikus, állandó állapotban megragadni az önmagaságot, nem azt jelenti, hogy mindezek elfednék azt, hanem hogy éppen a játékban válik egyáltalán láthatóvá, és képes megmutatkozni, ugyanis a mozgásban tesz szert létszerűségére. Heideggernek a műalkotás létére vonatkozó kérdésfelvetésében is ugyanez a gondolat jelent meg, a mű műléte ( ) a megnyílásban és csak ebben létezik (west). Ugyanaz érvényes az önmagaságra, vagyis az önmagaság is az önmegmutatásfolyamatban válik létszerűvé. A játék általi megmutatkozás nyomán jutunk el az önbemutatásig, ez a bemutatás pedig mindig valaki számára való bemutatás is egyben, ezért mondhatjuk, hogy a játékban való megmutatkozásban sosem csak tisztán az önmagunk számára való megmutatkozás a lényeg, nem merül ki az önfelmutatásban, hanem a szemlélő felé is nyitott, s azzal együttjátszik. A játék azonban nem is csak a játékosok számára önfelmutatási lehetőséget biztosító feltárulkozás, hanem az (ön)dinamikusságában és folyamatszerűségében belátható világegész megmutatkozásának alapfeltétele is jelen van, így a játék mint univerzális létaspektus és mint felfedés-folyamat jelenik meg. A játékmozgásnak és folyamatnak tehát a megmutatás, a felmutatás, a felfedés az igazi lényege A megmutatkozás Gadamernek a műalkotás létmódjára vonatkozó fejtegetése és a képelmélete valójában a létmód-problémának mint olyannak az újragondolása. Ez az újragondolás viszont nem redukálható kizárólag az újragondolt problémára, mivel ez egyben egy más vizsgálódásbeli beállítódást is kijelöl. Innen szemlélve, a sajátszerűségek létmódjának valójában nincs egy általános megmutatkozási formában, térben, időben, önmagába zártan fellelhető egysége. Az, ami a konkrét megmutatkozási formájukban fellelhető, egy pontszerű mintaképként értelmezhető, aminek viszont számos más léthez jutása lehetséges. A diskurzusainkban jelenlevőként felmerülő különböző 73

15 sajátszerűségek létmódja és létszerűsége innen gondolható el, vagyis az, ami van, nem redukálódik kizárólag saját térhez és időhöz kötött önmegmutatkozására, mivel számos más potenciális megmutatkozási formájának áll fenn a lehetősége, és az, ami önmagaságának alapja, ezekről leválaszthatatlan, de több is ezeknél. Mindez a létmód kérdéskörének kapcsán oda vezet, hogy a sajátszerűségek megmutatkozása sohasem teljes, az, ami a konkrét térben és időben a sajátszerűség kiragadott pontszerű önmagaságában megmutatkozik, csak egy vonatkozása a sajátszerűség lényegiségének. Ez a vonatkozás rámutat a sajátszerűségre, de azt nem mutatja, hogy mi az a maga teljességében. Ekképp az időben, térben, önmagadságában megragadott sajátszerűség megmutat valamit lényegiségéből, de azzal, amit megmutat, el is fedi a megmutatottat mint olyant, mivel nem képes azt a maga teljességében feltárni, így nem is esik egybe soha a lényegi önmagával. A folyamatba való belevetettsége, valamint más lehetséges megmutatkozási formáinak fennállása viszont mindig felfed valami addig jelen nem levőt, és így léte éppen a folyamatos megmutatkozás és valóra válás által válik azzá ami. A sajátszerűség megmutatkozása nem azt mutatja, ami lényegileg önmaga, hanem csak ráutal önmagadságára (vagy annak valamely vonatkozására), ami viszont sohasem felfedett a maga teljességében. Az ilyen értelemben elgondolt sajátszerűségeknek a látható és megmutatkozó létbe való bekerülése és jelen levése abból tár fel valamit, arra utal önnön folyamatjellegének minden pillanatában, ami ebben a térhez, időhöz és a sajátszerűséghez kötött önmagadságában sohasem mutatkozhatna meg a maga teljességében. Önmagaságunk ezen természetét jelképezi Heideggernél a világ és a föld vitája, ahol a világ a nyitottságot jeleníti meg, a föld pedig elzárkózást. A világ és a föld különbözősége lényegi, azonban nem választja el őket egymástól, hanem összetartozásukban mutatja fel őket. A mű ezt a vitát valósítja meg, 26 és lépteti életbe az igazság működését, ugyanígy a megmutatkozó és a meg-nem-mutatkozó összetartozásában és játékában jelenik meg az önmagaság sajátszerűsége történésként. Az önmagaságnak a konkrét térben és időben való megmutatkozásai ugyanannak a sajátszerűségnek a 26 Vö. Heidegger, Martin: A műalkotás eredete

16 megnyilvánulásai. Azonban a konkrét térben és időben megragadott önmagaság sosem csak egy másolata vagy bemutatása egy teljesként elgondolható sajátszerűségnek, hanem abban az önmagaság világa fokozatosan teljesedik ki, formálja magát a kiteljesedés útján állva. Minden egyes megmutatkozás létgyarapodás. Gadamer kiemeli, hogy a megmutatás révén a megmutatottnak úgyszólván gyarapodik a léte, jelenvalósága gazdagabb lesz újabb feltáruló vonatkozásai által. A megmutatkozás-folyamat újabb megmutatkozásában az önmagaság mindig más és több lesz annál, ami a megmutatkozás nélküli és előtti valójában lehetne. Az ily módon való megmutatkozás léttöbblethez juttatja az önmagaságot, és annak jelenlétét teljesíti ki, mutatja meg addig feltárulatlan vonatkozásait. Következésképp az önmagaság megmutatkozásként önnön megmutatkozás-folyamatában nyeri el tényleges létét. Az önmagaság egyrészt léttelen megmutatkozás nélkül, s éppen a játékfolyamatából kirajzolódó megmutatkozásai ruházzák fel létszerűséggel. A játékmozgásban megragadható megmutatkozás-folyamat így létesülésként gondolható el. Ami a megmutatkozásban ugyanis megmutatkozik, olyasmi, ami önmagában nem mutatkozik meg, nem tárul fel. A megmutatkozásban megmutatkozó ily módon mindig több mint megmutatkozás nélküli vagy megmutatkozás előtti önmaga. A megmutatkozás és minden újabb megmutatkozás tehát létgyarapodás, létgyarapító létesülés. A megmutatkozó már mindig is több mint a megmutatkozás előtti előzetessége, vagyis a megmutatkozásban önmaga kiteljesítéseként van. Az önmagaság megmutatkozásának lehetőségfeltétele pedig a játékhoz (és ezáltal az önelváltozáshoz és ugyanakkor az önmagává váláshoz) való leválaszthatatlan hozzátartozásán alapul, úgy, hogy a játékfolyamatban kiépülő létesülő létszerűség önfelmutatásként funkcionál. Az önmagaság sajátszerűsége a játék, az önfelmutatás és a megmutatkozás létszerűségének egymáshoztartozásán alapul. Következésképp az önmagaságnak a játékmozgásban alakuló önmegmutatás- és önfelmutatás-folyamata által olyan vonatkozása tárul fel, ami e megmutatások nélkül nem lenne jelenvaló. A játékfolyamatban szüntelen alakuló önmagaság megmutatkozásai nem tárják fel a maga teljességében az önmagaságot mint olyant, de a továbbhaladó megmutatkozásban annak mindig új vonatkozásai mutatkoznak meg, és jutnak léthez, ugyanakkor az önmagaság természetének más aspektusait is új értelemdimenzióba helyezik. 75

17 Az önmegmutatás létfolyamat, saját létfolyamat-feltárulkozás, amely a folyamatos mássá válásban és újrafelismerésben alakul, teljesíti be önmagában hordozott célszerűségét. Éppen a mozgásban levés játékosságában lehet úton folyamatosan tulajdonképpeni önmaga felé, tárja fel fokról-fokra önmagát, tesz szert egyedi és egyszeri sajátszerűségre. Az önmagaság-folyamat azon meghatározó elemei, mint az játékmozgás általi elváltozás és az újjáalakulás képessége az, amely teret enged a sokféleség iránti nyitottságnak, és saját sokféleség-lehetőségei iránti nyitottságának. Az önmagaság létszerű játékossága, s a játékosság mint létszerűség a folyamatban levésre, a játékmozgásra alapoz, ahol a folyamatos mássá válás az újrafelismeréssel párhuzamosan működik Az újrafelismerés mint az önmagaság felismerése Az újrafelismerés azt a felszólítást vetíti elénk, hogy képesek legyünk a magunk és a másik ugyanaz-szerűségét és más-szerűségét újra felismerni, nemcsak az önmagam vonatkozásában, hanem a megismerési folyamatokban egyaránt. Ebben az újrafelismerésben nemcsak folyamatosan magunkat nyerjük egyre inkább el és vissza, hanem az előző tapasztalatokhoz képest mindig többet ismerünk meg, a többet-ismerésben pedig mindinkább többet is fed fel magából, tesz szert egyre sajátosabb létszerűségre az önmagaság. Az újrafelismerésben a lényeg megőrződik, és a folyamatos újrafelismerésekben válik egyre inkább láthatóvá, ezért is állítható, hogy az egyszeri egyediségekben mozgó önmagaság-folyamat önmaga kiteljesítéseként van. Az újrafelismerés mellett az ismétlődés fogalma kap kiemelkedő szerepet. Az ismétlés által gondolható el egyfajta hermeneutikai azonosság, ez pedig mindig a másikra, a másra és az ismétlődésre alapozott megújulás. Azonban, ha jobban megvizsgáljuk ezt az azonosságot, akkor felismerjük, hogy ez sohasem célba ért azonosság. Egyszóval mégsem azonosság. Az azonosság nyitott marad, azaz mégsem azonos, lezáratlan, mivel a játék maga is folyamatban van, a játék nyitottsága így a játékban megmutatkozó sajátszerűség nyitottságával együtt mozog. Azért merülhet fel mégis az identitás azonosság-látszata az identitás mint egy entitás önmagával való identikussága, mivel ami a játékmozgásban folyamatosan változik és mássá válik, mégis valamiképp önmaga 76

18 marad, megőrzi önmagaságát és sajátszerűségét, (s nem is csak megőrzi, hanem ebből építi tovább és mélyíti el, bontakoztatja ki önmagaságát és sajátszerűségét). Vagyis kontinuus marad önmagával, és ebben a kontinuitásban változik folyamatosan és válik mássá, ezért a mássá váláshoz való leválaszthatatlan hozzátartozása a kontinuitás eleme. Az identitásfolyamatban formálódó önmagaságnak az ún. azonossága képes minduntalan másként megmutatkozni, mássá lenni, azonosságától elkülönböződni, 27 azonban nem is hullik szét ezekre az önmagaságot meghatározó változó aspektusaira, hanem mindegyikhez hozzátartozik, s ezért lehet egyáltalán ugyanaz (önmaga) a sajátszerűség, amely mindig más. Az identitásról és az önmagaságról ezért nem állítható, hogy minden vonatkozásban ugyanaz maradhatna, hanem másként marad meg egyfajta ugyanazsága (önmagasága), de nem is válhat minden vonatkozásban mássá, mivel a mássághoz való leválaszthatatlan hozzátartozása, a mássággal és önmagával való játékmozgása ruházza fel sajátszerűséggel, kontinuitással, ön-folyamatban levéssel, amelyből nem lehet kilépni. 28 A játékmozgás lezáratlansága a játék rögzítetlenségére mutat rá, ahol már semmi nem azonos semmivel és az ismétlés sem identikus, mivel egy konkrét időben és térben megragadható identitás, önmagaság csak a megmutatkozás-folyamat akcidenciája. Minden akcidenciában benne van az önmagaság, de sohasem egészen, minden akcidenciában megmutatkozik a sajátszerűség valamely vonatkozása, de sohasem mutatkozik meg önnön teljességében. Ezért nem is teljes értékű fenomén, a szónak abban az értelmében, hogy ami megmutatkozik az önteljességében látható egy(-ség) lehetne, vagy, 27 Vö. Franz, Thomas: Der Mensch und seine Grundphänomene. Eugen Finks Existentialanthropologie aus der Perspektive der Strukturanthropologie Heinrich Rombachs. Rombach Verlag. Freiburg im Breisgrau, Már Lukács is rámutatott, arra, hogy a külső valóság töri szét a kontinuitást, ilyen külső valóságok egyike a halál, minden összetartozást csak a folytonosság tart életben, és annak megszakadásával eltűnik a múlt is. Vö. Lukács György: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete. Magvető Kiadó. Budapest, Heidegger a jelenvalólét elemzésében kimutatta, hogy ameddig a jelenvalólét létezőként van, önmaga»teljességét«soha nem éri el, ha mégis eléri, akkor ez éppen jelenvalólétének elvesztésével jár együtt. Heidegger, Martin: Lét és idő. Gondolat. Budapest,

19 hogy ami megmutatkozik, az egy statikus sajátságnak vetné fel egy vonatkozását, hiszen nincs ilyen statikus sajátság sem, viszont mégis mindegyikben felfed valamit önmagából vagy önmaga lehetőségéből. Látszólagos azonossága azáltal gondolható el, hogy mindenikben ő áll benne, még ha másképp is, és nem is egészében, látszólagos azonossága (kontinuitása) az önmaga minduntalan elváltozásához való hozzátartozásából ered. Ezért is aki, és ami játszik, annak nincs azonossága. A játék mozgásában láthatóvá válik egy vonatkozás, abból, ami a sajátszerűség sajátszerűségét adja, de maga a sajátszerűség egészében nem látható be, rejtve marad, az viszont ami belátható a játékban mutatkozik meg, s e nélkül elfedett maradna. Gadamer kiemeli a játék, az értelmezés és a megértés vonatkozásában az ingamozgás szerepét, a játékmozgás kiiktathatatlanságát, amely az értelmezésben valamint a megértésben és a megértés utáni továbbkérdezésben, a kérdés és a válasz dialektikájában benne áll. Az ingamozgás két fő aspektusa eltérő, de összetartozó irányokat mutat, egyrészt az ismétlődés, másrészt a szabadság kettősségét, valamint különbözőségük összetartozó egységét vagy lehetséges egységük széthasítottságát. Az ismétlődés determinisztikusságként, ismétlődésből való kiléphetetlenségként is értelmezhető, de ugyanakkor értelmezhető szabadságként is, mint szabadság a statikusságból való kilépésére és szabadság a kilépés lehetőségére. Mindezek ahhoz a kérdéshez juttatnak el bennünket, hogy vajon állhat-e az ismételhetőségben a szabadság, s vajon ugyanaz-e, ami az ismétlésben ismétlődik? Az ismétlésben maga az ismétlés aktusa és a mozgás, pontosabban a játékmozgás rögzítetlensége, ami ugyanaz, az viszont, ami mozog, és ahogyan mozog, az mindig más. Az ismétlés már Nietzschénél sem az ugyanannak a visszatérése, valójában még az örök ismétlés is tiszta változásként értelmezhető. Deleuze Nietzscheolvasatában ugyancsak ezt az értelmezési lehetőséget veti fel, kiemeli, hogy a visszatérés a változásnak a léte, 29 és hangsúlyozza, hogy a visszatérést nem ajánlatos úgy interpretálni, mintha az ugyanannak a visszatérése lenne. Nem a lét tér vissza, hanem maga a visszatérés konstituálja a létet, továbbá nem az egyes tér vissza, hanem maga a visszatérés egy, ez pedig a különbözőségben és a 29 Deleuze, Gilles: Nietzsche és a filozófia. Gond Alapítvány Kiadó Holnap Kiadó. Budapest,

20 sokaságban állítja önmagát, az identitás az örök visszatérésen belül nem a visszatérőnek a mibenlétét jelöli, hanem ellenkezőleg, a visszatérés faktumát a különböző számára. 30 Később Heideggernél az ismétlés gondolata hasonlóképpen tér vissza: a lehetséges ismétlés nem az»elmúlt«visszahozása, de nem is a»jelen«visszakötése a»túlhaladotthoz«, 31 hanem az ismétlés a jelen és a múlt egzisztencia-lehetőségeire adott válasz. Az ismétlés Heideggernél egzisztálás. Az ismétlésben felismerjük újra önmagunkat s ezzel együtt történetiségünket. Úgy Nietzschénél, mint Heideggernél az ismétlés semmiképp sem azonosságról alkotott elgondolás, hanem az abszolút különbözőnek a gondolata. Eképp az egységszempontú, azonosság-centrikus megközelítések mindinkább az elváltozás, a másság és az elkülönböződés felé tendálnak. 2. A játék mint dekonstrukció és affirmáció 2.1. A tiszta differencia Mindig csak az el-különböződésből (différance) és annak»történetéből«kiindulva tarthatunk igényt annak tudására, kik és hol vagyunk»mi«. 32 Az európai filozófiai hagyomány az egység és az identitás, az azonosság filozófiájaként működött. Az egységszempontú gondolatrendszer viszont elkerülhetetlenül mindinkább teret engedni vagy átfordulni látszik a másság és az el-különböződés irányába. Nem fér kétség ahhoz, hogy az identitás és az önmagaság kérdése tárgyalható lenne a különböződés és az el-különböződés, az önelváltozás és az önmásság fogalmainak a maguk tisztaságukban és negativitásukban való felmutatása nélkül. Vajon az elkülönböződés kérdése miért szorult háttérbe vagy késett meg az egységgel szemben? Vajon önmagaságunk lényegét illetően a statikus és 30 Uo Heidegger, Martin: Lét és idő Derrida, Jacques: Az el-különböződés. In Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi Könyvkiadó,

21 egységesítő, azonos létező szemlélésére orientálódott? Végső soron, mi módon vagyunk képesek az el-különböződés és a negativitás mibenlétét és sajátosságát szemlélni? A másság és a differencia érvényre juttatójaként lép fel F. Nietzsche, M. Heidegger, G. Deleuze, T. W. Adorno, J. Derrida. Már Nietzschénél felmerül az önmagaság elkülönböződésben formálódó sajátszerűsége, gondoljunk csak Zarathustra identitására, aki maga is az önmagává válás folyamatában oly kiiktathatatlanul benne áll, vagyis az önmagától való szakítása lesz az önmagává válása. 33 Nietzsche éppen a differencia, az értelmezés és az értékelés fogalmait radikalizálja. A heideggeri ontológiai differencia elgondolásában már hangsúlyosan megnyílik az út a differenciafilozófia felé, ahol a lét és a létező különválasztásával a metafizika egyfajta dekonstrukcióját hajtja végre Heidegger, e folyamatban az identitás azonosság-centrikus megközelítését illeti kritikával. A lét és a létező közötti ontológiai differencia kimutatásában azt az egységet igyekszik megtörni, amely az európai filozófia meghatározó elemeként érvényesült, ez a különbségtétel pedig a differenciafilozófia felé vezető lépéseként jelenik meg. 34 Az azonosság tagadása itt a negativitást, de mégsem csak a negativitást juttatja érvényre. Beszélhetnénk akár negatív szubjektumról, negatív objektumról, azonban itt már maga a szubjektum és az objektum terminus sem adekvát. Éppen ezért, ha identitásunk és önmagaságunk megértésére törekszünk, akkor spekulatívan kell önmagunkhoz fordulnunk, ez pedig azzal jár együtt, hogy az egységszempontú azonosság-centrikus gondolatrendszert rendszerként kell dekonstruálni, enélkül nem tudjuk megragadni valódi önmagaságunkat. A nem-identikusság mint negatív kategória jut érvényre, a tagadás pedig az egység filozófiájának a tagadására és dekonstruálására vonatkozik, de nem csak (!), gondoljunk Deleuze-re, amikor a tiszta differenciáról Nietzsche, Friedrich: Így szólott Zarathusztra. Osiris Kiadó. Budapest, Vö. Kimmerle, Heinz: Philosophien der Differenz. Eine Einführung. Verlag Königshausen&Neumann. Würzburg, Deleuze, Gilles: Differenz und Widerholung. Wilhelm Fink Verlag. München,

22 (reine Differenz) beszél. Ebben a megközelítésben a differencia és az elkülönböződés nem csak az egységgel és az azonossággal ellenkezőként vagy szembenállóként jelenik meg. Később Derridánál az el-különböződés fogalma radikalizálódik, eképp az el-különböződés és a differencia korántsem az azonosság és az identikusság ellentéteként érvényesül, hanem maga a differencia csak önmagaként tud differencia lenni, differenciálódás lenni és soha újra önmaga. 36 Derridánál az el-különböződés az ontológiai differenciánál és egyáltalán a létnél vagy a nyelvnél is ősibbként felfogott. A différance kifejezés így már nem a hagyományos értelemben elgondolt differencia-fogalmat juttatja érvényre, sőt még csak nem is fogalomra utal, hanem a fogalom helyett a köteg kifejezést használja Derrida, amit azzal indokol, hogy a köteg szó alkalmasabbnak tűnik annak jelzésére, hogy a javasolt egybegyűjtésnek szövésre, fonásra, kötésre emlékeztető struktúrája van. 37 A derridai megközelítésben a différance nem csak egy új kifejezés, sőt nem is csak kifejezés, hanem a fennálló világ leírására, megértésére szolgáló új gondolkodásbeli beállítódás. A différer ige szemantikai vizsgálata egyrészt időbeli, másrészt térbeli elkülönböződésre utal, e kérdést pedig Derrida Saussure nyelv (langue) és beszéd (parole) oppozíciójáig vezeti vissza. A différer (differere) kifejezésnek két különböző értelme különül el: a différer egyrészt temporizáció, időben létrejövés és térben elhelyezkedés, a tér idővé válása és az idő térré válása, másrészt a différer a nemidentikusságot, az eltérő másságot juttatja kifejezésre. A differencia (e-vel) nem képes kifejezni sem temporizációt (différer) sem polémiát (différend), éppen ezért tartja indokoltnak Derrida a différance használatát. A différance ugyanis éppen most zajló történésre utal, nem pedig a történés okozta következményre, hanem a létrejövésre. 38 Amikor Derrida a différence és a différance különbözőségét firtatja, kiemeli, hogy a differencia az, amely megteremti a 36 Kimmerle, Heinz: Jacques Derrida zur Einführung. Junius Verlag. Hamburg, Derrida, Jacques: Az elkülönböződés Vö. uo

23 fonémákat, s hallhatóvá teszi azt, ami önmagában nem hallható. 39 Az a és az e hangok, a différence és a différance kifejezések közti különbség azonban eltűnik a hallás és a látás számára, s nem is jeleníti meg magát mint olyant, így az el-különböződés maga nem is létezik, nem jelenlévő, nincs egzisztenciája. 40 Az el-különböződés derridai gondolata így már közel sem a különbözőt jelenti, mint ahogy az korábban Hegelnél szerepelt, és nem is egyszerű ontológiai újra-elsajátításként értelmezhető. Derrida az el-különböződéssel a létezőt a maga egésszerűségében, egységében és azonosságában rendíti meg, adja vissza valóságos létmódjának értelmét. Az elkülönböződés nincs hangsúlyozza Derrida, az el-különböződés önmagába vész bele. Az identitásnak és az önmagaságnak dekonstruktív megközelítése így már radikálisan felszámol mindenféle azonosság-elgondolást és annak a lehetőségét is, hisz az el-különböződés (différance) nem egy folyamat mely a sajáttá-tételre fut ki. 41 A dekonstruktív megközelítés így már radikálisan irányt vált a heideggeri és gadameri megközelítéshez képest. Az önmagaság úgy gondolható el egy dekonstrukív szellemiség felől, amely nem csak, hogy nem jeleníti meg magát mint olyant, hanem megjelenülve el is törlődik, eltűnik a hallás és a látás számára akárcsak az el-különböződés. Az el-különböződés önmaga ellen fordul mint fogalom és köteggé válik, saját hatásának kiszolgáltatottjává, saját pusztulását akarja, akárcsak Nietzsche Zarathustrája, s valójában éppen ez az önmaga ellen való fordulása ha van egyáltalán önmaga, abban az értelemben, ahogy az önmagaságot eddig tárgyalták, hisz sohasem önmga és sohasem jelenvaló, teszi lehetővé sajátos értelmének kifejeződését vagy kifejeződés-lehetőségét. De milyen következményekhez vezet, ha a différance megkettőződése átterjed minden szóra és fogalomra, s annak mutatja őket, amik valójában, miközben meg is akadályozza, hogy azok legyenek, amik? 42 Nincs olyan entitás vagy id- 39 Vö. uo Vö. uo Uo Bennington, Geoffrey: Az el-különböződés/jacques Derrida (Részlet). In Kis Attila Atilla Kovács Sándor S.K. Odorics Ferenc (szerk.): Testes Könyv

24 entitás, amire ne terjedne ki a différance mozgása. Így nincs is jelenlét, csak a jelenlétnek a szüntelen halogatása, amelyet éppen a szüntelen létrejövés generál. Az el-különböződés így egy túlisághoz vezet el, oppozíciók meghaladásához, történetiség, nyelv meghaladásához, s talán a meghaladás meghaladásához A dekonstruktív játékmegközelítés Derridánál a játék fogalma az oppozíciókon mint például a filozófiai-logikai, empirikus-logikai oppozíciókon való túlhelyezkedést jelent. Az oppozíciók tagjai már-már fikciónak minősíthetőek, hisz az oppozícióként vélt tartalmak is elkülönböződések, az egyik egy másik elkülönböződésében van, a másik az egyik elkülönböződése. Az el-különböződés maga is játék és játékmozgás, a létnek a játék által való meghaladottsága. Ez onnan eredeztethető, hogy a lét és az igazság [...] fogalmait, [...] a játék, az interpretáció és a (jelenlévő igazság nélküli) jel fogalmai váltottak fel, 43 ugyanakkor megvalósul a tudat, az egyén, az önazonosság, az önmagához való közelség, illetve önmagaság birtokolhatóságának kritikája. Derrida dekonstruktív megközelítésében a differenciák játékban levése kap kiemelkedő szerepet. Az elkülönböződés játéka pedig mindig kapcsolódik a játékosokhoz, amelyek nem dologi létezők, hanem ezek mi magunk vagyunk. Derrida a differenciák játékban levésével Saussure-re utal, aki szerint minden jel lehetőségfeltétele éppen a differenciák játéka. Derrida elgondolásában a játék a differenciák játékában végbemenő helyettesítések felől gondolható el, a játék a véges egység zártságában végbemenő végtelen helyettesítéseknek a mezeje. E mező csak azért teszi lehetővé e végtelen helyettesítgetéseket, mert ő maga véges, vagyis azért, mert ahelyett, hogy kimeríthetetlen mező lenne, mint a klasszikus hipotézisben, ahelyett, hogy túl nagy lenne, inkább hiányzik belőle valami, mégpedig a középpont, amely leállítja és megalapozza a helyettesítések játékát. 44 A játék mozgását így a középpontnak és az 43 Derrida, Jacques: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában. Helikon 1994/ Uo

25 eredetnek a hiánya jellemzi, illetve ezek távolléte teszi lehetővé. Dekonstruktív megközelítésben a játék a távollét és a jelenlét játéka, de ennek meghaladása is, hiszen a játék mindezek előtt már van, csakis a differenciák lehetnek kezdettől fogva (a játék kezdetétől fogva). 45 Az el-különböződés így túlvezet jelenlét és távollét alternatíváin. A fenti megközelítésben a játék egyfajta előzetesség, amelyben a különböző sajátszerűségek teret nyernek. A játék az által gondolható el egyáltalán, hogy nincs egyfajta teljesség, egység, azonosság. Egy véges egység zártságának lehetősége ugyanis a végtelen helyettesíthetőségekre való nyitottsága által gondolható el. A játék zárt, de ezt a zártságot a játék tere jelöli ki belülről, úgy, hogy a játék zártságában a helyettesíthetőségek általi nyitottság jut kifejezésre. A játék lehetőségét és a játék mozgását nem egy teljesség és egység, valamire való visszavezethetőség teszi lehetővé, nem a kimeríthetetlenség, sem a perfekció vagy a befejezettség, hanem a kimeríthetőség, végesség, helyettesíthetőség. Valami, ami nincs jelen, egy távollét, egy hiány, egy jelen nem lévő. Valami, ami nincs, valami, aminek nincs jelen-léte. Derridánál a játék megszabadul vagy felszabadul a jelen-levőség premisszái alól, már nem teleologikus vagy éppen öncélú, ahogy az Gadamernél szerepelt, hanem cél nélküli. De ott a nyomok játéka is. Geoffrey Bennington idézi Derrida Mémories pour Paul de Man c. írását a nyom kapcsán, ha [ ] a rendszer minden egyes eleme csak a más elemektől való eltérése révén nyeri el identitását, akkor ily módon minden elemet megjelölnek azok az elemek, amelyekkel nem azonos: magán viseli a többi elem nyomát. 46 Az elemek így maguk is kötegek, a nyomok nyomai, nyomok kötegei, akár az el-különböződés. A játék és az elkülönböződés kapcsán éppen a jelen-lét probléma vagy a (jelen)létmód kérdése kerül előtérbe. Derrida hangsúlyozza, hogy sosem lehet jelen egy elem pusztán önmagában és önmagára utaltan, minden elem egy másik elemre van ráutalva, amely sosincs jelen. Így semmi sem lehet kizárólag csak jelen vagy csak távol, mint inkább keresztül kasul, csak a nyomok nyomai vannak, minden nyom egy 45 Derrida, Jacques: Az elkülönböződés Bennington, Geoffrey: i.m

26 nyom nyoma, s minden a différance mozgásától függ, akár az önmagaság, de nem úgy, hogy jelen-valósága lenne, egyfajta jelen-valóság-szerűsége csak halogatás, el-különböződés, szétszóródás egy nem lineáris térben és időben. Derrida a játékra vonatkozó közvetkeztetéseit ekképp összegzi: az interpretációnak, a struktúrának, a jelnek és a játéknak két interpretációja létezik. Az egyik arról álmodik, hogy képes lesz a játék és a jel rendje elől elillanó valamiféle igazság vagy kezdet/eredet megfejtésére, és az interpretáció szükségességét úgy éli meg, mint valami száműzetést. A másik, mely nem fordul már a kezdet/eredet felé, fenntartja a játékot, és megkísérli, hogy az emberen és az emberiségen túlra jusson ( ). Az interpretációnak e második interpretációja, amelyhez Nietzsche jelölte ki számunkra az utat. 47 Derrida szintézisként szembeállítja a rousseau-i negativitást a nietzschei affirmációval, a játék gondolatának szomorú, negatív és bűnös rousseau-ista elgondolását a nietzscheivel, amely a világ játékának és a levésnek örömteli állítása és igenlése, ugyanakkor mindenfajta dialektika nélkülisége Az igenlés Nietzsche az igenlést hozza játékba. Az élet igenlését állítja, amelynek lényege az igent-mondás az életre, ezt a fajta életigenlést és életakarást nevezi dionüszoszinak. A tragédia születésében körvonalazza a dionüszoszi ideált, amely az emberfeletti ember előképének is tekinthető. Ennek lényege a dionüszoszi izgalmakindulatok, melyeknek közepette a szubjektív elenyészik és teljes önfeledésbe merül. 48 A hellén ember ezekkel a misztériumokkal az életet szavatolta és azt, hogy van diadalmas igene az életnek, ebben pedig az fejeződik ki, hogy az élet alkotása örökké igent mondjon önmagára Derrida, Jacques: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában Nietzsche, Friedrich: A tragédia születése. Kriterion Polis. Bukarest, Nietzsche, Friedrich: Bálványok alkonya. Ex Symposion Különszám

27 Az igenlés mozzanata kerül előtérbe Paul Valadier Nietzscheolvasatában, amikor Dionüszoszt a Megfeszítettel hasonlítja össze. A lényegi különbség Dionüszosz és a Megfeszített között abban áll, hogy Dionüszosz akarja mártírrá levését, de úgy, hogy ez alapvető feltételként jelenik meg az élet igenléséhez. A megfeszített viszont az élettel szemben a halált akarja. Dionüszosz azonban nem a Megfeszített módján szembesül a halállal, hanem életenergiájával és teremtő erejének birtokában. Valadier Dionüszosz és az örök visszatérés viszonyát az ellentétek és a paradoxonok játéka felől közelíti meg, vagyis Dionüszosz halála az, ami által az élet igenelhető. Ahhoz, hogy Dionüszosz az életet igenelhesse, alávetődik az örök visszatérésnek, amely paradox módon a megsemmisítésre törő akaratot is magába foglalja és saját halálának szüntelen visszatérését akarja. Az igent azonban meg kell ismételni, mert ezáltal az örökkévalóság mind többet fed fel titokzatos azonosságából. Valadier kihangsúlyozza azt is, hogy ugyanannak az igenlésének a visszatérése sosem lehet ugyanahhoz az igenléshez való visszatérés, mivel még egyszer igenelnünk kell az elválaszthatatlan örömöt és fájdalmat a kezdet egy új aktusában. 50 Így az igenléssel mindig az elváltozást is igeneljük. Deleuze helyesen ismerte fel, hogy minden nietzschei fogalom két egyenlőtlen származási vonal kereszteződésében áll. 51 Erre utal Joós Ernő is, amikor annak a gondolatának ad hangot, hogy Nietzschét értelmezni annyi, mint paradoxonjainak az értelmét kihámozni. 52 Ez érvényes a nietzschei alapszavakra: örök visszatérés, emberfeletti ember, hatalom akarása, értékek átértékelése, ugyanakkor ez érvényes a nevetésre, a táncra és a játékra egyaránt. Deleuze Nietzsche-olvasatában a kockadobás játéka affirmálja a változást és a változás létét, ahol az örök visszatérés a kockadobás eredménye, a szükségszerűség affirmációja, a véletlennek az újrateremtődése, re-affirmációja. Mindezekben 50 Valadier, Paul: Dionüszoszt a megfeszítettel szemben. Ex Symposion Különszám Deleuze, Gilles: Nietzsche és a filozófia Joós Ernő: Látszat és valóság. Kiadja a Sylvester János Könyvtár. Sárvár,

28 azonban az átváltozás affirmatív energiái érvényesülnek, amelyet Zarathustra és Dionüszosz is jelképeznek. A lényegi kérdés viszont az, hogy hogyan állítsuk az affirmációt a tagadás helyébe? Nietzschénél az igenlés kérdése a nihilizmussal fonódik szorosan össze: hogyan lehet legyőzni a nihilizmust, a semmi akarását? A befejezetlen nihilizmus nem vezet affirmációhoz, csak az értékek átértékelése az egyedüli befejezett, kiteljesedett formája a nihilizmusnak. A nihilizmus csak saját maga által győzethet le. Itt a negáció affirmációba való átvezetéséről van szó, ahol csak az affirmáció uralma marad fenn a hatalom akarásában. De az is kérdés, hogy hogyan viszonyul igenlés és tagadás, affirmáció és negáció egymáshoz? Nincs ugyanis olyan igenlés, amely után ne következne egy tagadás, nincs olyan igenlés, amelyet ne előzött volna meg egy tagadás. Zarathustra és Dionüszosz azonban a tagadás azon szintjére emelkedik, ahol minden ismert érték aktív elpusztítása már teremtő erővel rendelkezik. Az igenlés feltétele tehát a tagadás és a pusztítás. Az affirmáció értelmezése szorosan kapcsolódik a nietzschei alapszavakhoz és azok ösz-szemléletéhez, valamint az aktív és a reaktív erők játékának gondolatához is. A legfőbb igenlés és a nihilizmus bukása ugyanis az aktív erők győzelmeként gondolható el. Valadier kérdésfelvetése rávilágít arra, hogy hogyan is térhetne vissza az, ami reaktív és nihilista, ami negatív, ha egyszer az örök visszatérés, mint lét egyedül az affirmációt, az aktív keletkezést illeti? Forgókerék a Lét legmagasabb konstellációja, amelyhez egyetlen esküvés sem ér fel, amelyet semmilyen tagadás nem szennyez. 53 Günter Figal értelmezésében Zarathustra és Dionüszosz a pusztulás akarásával egybekötött élettagadást múlja felül, így nem a pusztulásban kell keresniük szabadságukat, mivel számukra a pusztulás mint olyan elgondolhatatlan. Az örök visszatérés és az önmagaság kapcsolatának is az igenlés a lényegi alapja, amikor az önmagaság az örök visszatérést igenli, akkor már egy újfajta érzékenység határozza meg. Az igenlés és az affirmáció jelenik meg az aktív és a reaktív erők kapcsán is, ahol az aktív erő a különbözőségét affirmáló erő. A legnagyobb igenlés viszont mégis az örök visszatérés igenlése. Az örök visszatérés a változás léte, azonban ez a változás kettős: aktívvá-válás és 53 Deleuze, Gilles: Nietzsche filozófiája. Vulgo /2. 87