PoLíSz megjelenés. Az én hazám, a mi hazánk. Fõszerkesztõi jegyzet

Átírás

1 Fõszerkesztõi jegyzet Az én hazám, a mi hazánk Tisztítgatom a fogalmakat, mint aranymosó a hegyi patak rögdarabkáit. Haza, szûkebb haza, belátható haza, a gyermekkor hazája: egy Szent Imre-városi utca, az Eszék utca, egy telek a Fadrusz utca sarkán, egy vasúti töltés esti denevérrajokkal, egy nádas a lélekmentõvel és elveszõ teniszlabdákkal; s a családon túl a csapat, az Eszék utcai fiúk évjáratai, ahogy a 2. világháború után évenként tagozódva játszottunk, fociztunk, hócsatáztunk, szórakoztunk: apáink hibáiból mit sem okulva készültünk az életre. Tágabb haza, tágabb hazák, tágabb otthonosságok, tágabb feladatok. Szüleink fiatalságának honvisszaszerzõ vágya és lendülete. Apáink körkörös katonai védelmi vonala, elõretoltan Ukrajnáig, délre vezényelve a Bácskáig. Családomnak Hûvösvölgy, az Ördög-árok lejtõje a második haza, majd a Tiszazug, Nagyrév falu Holt-Tiszája, s most a Kevélyek lábainál Pomáz, az õsi település az újabb kis-haza, amely tragikusan meg-megszakított történelmi fejlõdés után élhetõ jövõt kíván tõlünk. S ha haza, hát nemzet, ha nemzet, hát Kárpát-haza. És fogadott táj-hazám: Wass Albert Mezõsége. Így nyer értelmet a gyermek, a felnõtt, a család élete a szülõtáj, az éltetõ táj és a nemzet újjászervezésében, megerõsítésében, magasba emelésében. Ahogy házainkat örököljük, gazdagítjuk és védjük, úgy kell a nemzetnek jobb esetben a nemzeteknek is bánnia hazájával: alakítva, gazdagítva és védve. Nekünk, magyaroknak és a közöttünk, körülöttünk élõ népeknek a haza fogalma csak akkor lehet teljes, ha megszállásmentes, ha soviniszta terror mentes és szabadságban élõ Kárpát-hazát értünk alatta, miként azt Isten, természet és õseink kialakították számunkra. Turcsány Péter PoLíSz Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki városálma A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja Vannak emberek, akik a szeretetnek, a kiállt szenvedéseknek, a becsületességnek és az igazságnak úgyszólván túláradó többletét hagyják maguk után, amely másokat felvesz, és magával hordoz. Valóban van helyettesítés a létezés legmélyén. Krisztus egész titka ezen alapul. (Joseph Ratzinger bíboros) A SZERETET, A KÖLTÉSZET ÉS A FELTÁMADÁS ÜNNEPEIRE Dobos Marianne tanulmánya Brenner János plébános vértanúságáról Fazakas K. Csaba Illés Lajosra emlékezik Ortutay Mária: Védjük meg Csengey Dénes szellemét! Handó Péter tanulmánya a kultúra és a szeretet kapcsolatáról Dokumentumok, beszédek Wass Alberttõl Yanina Martel kanadai író novellája Mezey László Miklós Erdei-Szabó Istvánt mutatja be Csontos János Kosztolányira, Nyiri Péter Juhász Gyulára emlékezik Bíró József, Bartusz-Dobosi László, Gyõrffy Attila, Lovas Szabó Judit, Sándor Richárd és mások versei Ortutay Péter novellája és Turcsány Péter fõszerkesztõi vallomása a Kárpát-hazáról Molnár Gabriella tárlata Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A belsõ udvar Nyitvatartás: munkanapokon óráig Tel.: konyveshaz@krater.hu A lap ára: 450 Ft POLÍSZ ÁPRILIS április 103. megjelenés Juhász Gyula

2 A PoLíSz a Szellem városa NEMZEDÉKEK, MÛFAJOK ÉS BARÁTSÁGOK KERESZTKÖTÕDÉSI PONTJA Rudnai Gábor Kilenc Kilenc évig kell érlelni a verset. Kilenc hónapra születik a gyermek. Bokszban kilencre kell felkelned, tíz után késõ. Mindig csak kilenc. Ihatsz is rá, ha nem vagy absztinens. Kilenc, kilenc, kilenc. A hivatalnak csak kullancs: kliens, az irodalmi életnek különc, az állam nyakán nonprofit kolonc. Lehet, hogy ember, homo páciens? Nekem nyolc. Kevés? Egy híján kilenc. PoLíSz Molnár Gabriella grafikái Lapunk megjelentetését támogatja a Nemzeti Civil Alapprogram Civil Szolgáltató, Fejlesztõ és Információs Kollégiuma, a BÁV és a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiuma TOVÁBBÁ MINDEN ELÕFIZETÕNK ÉS A SZERZÕK, AKIK LEMONDTAK JOGDÍJUKRÓL! Kiadja a KRÁTER MÛHELY EGYESÜLET közhasznú szervezet FELELÕS KIADÓ ÉS ALAPÍTÓ FÕSZERKESZTÕ TURCSÁNY PÉTER FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES KAISER LÁSZLÓ SZERKESZTÕSÉGI TITKÁR SZEPESSY KATALIN TELEFON/FAX/ , ptitkar@krater.hu SEGÉDSZERKESZTÕ SZAKONYI JUDIT MOBIL/ , polisz@krater.hu SZERKESZTÕK BAY ÁGOTA (próza), BARCSA DÁNIEL (történelem), LUKÁTS JÁNOS (esszé), MADARÁSZ IMRE (irodalomtörténet), NÉRÁTH MÓNIKA (képszerkesztõ), Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztõ), PAYER IMRE (vers) és SZAPPANOS GÁBOR (mûfordítás) FÕMUNKATÁRSAK BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN, FERENCZI LÁSZLÓ, TÓTH ÉVA ÉS V. TÓTH LÁSZLÓ Szerkesztõségi cím: 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetõ: 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró Nyilvános szerkesztõségi óra minden hónap második és negyedik csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (1073 Budapest, Károlyi Mihály u. 9.) ALAPÍTÓ TIPOGRÁFUS NAGY ANDRÁS TIPOGRÁFIA SZENDY JULIANNA Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A udvar), az Írók boltja, a Lítea, a Fehérlófia (1086 Bp., József u. 8.) és az Osiris könyvesboltokban, valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik az ETO-Print Kft. gondozásában. FELELÕS VEZETÕ BALOGH MIHÁLY ISSN

3 A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Rudnai Gábor: Kilenc (borítóvers) Lovas Szilvia Judit: Lappföldi szerelem (versek)... 2 Dobos Marianne: Szomorúságtok örömre fordul (esszé)... 5 Sándor Richárd: Valamikor (vers)... 7 Kürti László: Hallgatásom kétségei (versek)... 8 Gyôrffy Attila: A bolond balladája (versek)... 8 Fazakas K. Csaba: Egy, az angyalok kórusából (megemlékezés)... 9 Magyari Barna: Ereimben fekete gyász van (Nagy Gáspár halálára) (vers) Rôczey J. János: Gondolatok az emigrációról (levél) Bártfai Áron: Ki fogja fizetni a számlát? (versek) Csontos János: Kosztolányik (versek) Handó Péter: A szeretet zsákutcája-e az európai típusú kultúra? (esszé) Bartusz-Dobosi László: Ezredvégi téboly II. (versek) Bíró József: Égzengéstõl Égzengésig (versek) Rendek Jenô: Jelet hagyni (versek) Ortutay Mária: Védjük meg, a miénk! (memoár) Fülöp József Marián Gabriella: Amerikai fogság II. (elbszélés) Wass Albert emlékezete XXXIX. rész VILÁGBESZÉD Yann Martel: Donald J. Rankin közlegény -versenymû egyetlen disszonáns hegedûre (elbeszélés) MERÍTETT SZAVAK Oláh András: Nehéz (versek) P. Papp Zoltán: Fosztóképzõ (versek) Ortutay Péter: Petrusz Öcsi hazatér (elbeszélés) Nády Mária: Két pont között (versek) Csoknya Balázs: Némah (versek) TÁJOLÓ Nyiri Péter: Az igazi kötelesség (Juhász Gyula: Orbán lelke) (tanulmány) Barna Erika Viktória: Véghelyi Balázs: Fán függ a világ (könyvismertetés) Mezey László Miklós: Emlék és vágy mezsgyéjén (könyvismertetés) Szakonyi Károly: Varázsablakok Molnár Gabriella grafikusmûvészrõl E számunk illusztrációit Molnár Gabriella grafikáiból (részletek) válogattuk. 1

4 Lovas Szilvia Judit Lappföldi szerelem Sodródni némán a hegedû Szavára, amíg minden felel, Az elefántcsontszínû parton Élni méregzöld növények Lelkeivel, amíg csodás embert Énekel a szél, s dagaszt Az erdô közepén egy mocsár És látni, hogy körülöttünk Minden él, mint semmibe Nyíló virágszirmoknál Ennyiben vagyunk erôsek Mind, aki itt volt, érti régen. Fényes törzsekbe merengô Visszhangok ropognak és Zúgnak a szelek kötésében. Egyenes utakba felfeszül Minden, vagy láncsorba Rendezett gyöngyszemeknek Képére elomlanak, mint A szelíd fák, de álmunkban Vigyáznak a tükrös ôselemek. Vigyáznak hangunkra, ki Önmagába botlik öthúros Hangszeren nekirugaszkodik Villog a vízen a néma halak Felett, tarajos vonóján Hold És Nap sistereg. Arcunk Árnyéktükrök vonalán Elszalad fatális anyagként A kietlen ég alatt mint Millió rezgésszám, barbár Hangalak, változunk, s Keresünk ismerôs dalokat. Vagy lehetsz, mint a szikla Mély és hallgatag, robajt Verô sírkô és a hangszer helyén Magad; egy virág növeszti Elpattant húrodat, gyökerével Köti az izomszalagokat, Hajlítja elfogyó önmagad A szélnek, s hallod már a dalod, Azt, hogy nem kell félned. Legfehérebb szirmod ôrzi Éjjeledet, hívnak: Kuolema, És egy kicsit élet. Mindenem!- Úgy hívlak, mint te a mindenséget augusztus január 2. Lakmé Békés éjjel volt, láttalak, Ott álltál, mint egy kísértet A Hold alatt. Láttam, hogy Fekszem és azt, hogy te állsz, S törvény lett az éjjel, és Metszô tollvonás a holdfény Bûnös hajfürtjeidben. Lakmé Szólt valahol, bánat egészen. Emlékszem most is a hajnal Száz szemére, bogárszerû Lámpák érverésére. A szívünk Valahol csak öklömnyi sugár És kamion morajlik úgy, mint A tengerár. Hullám hullámra Jön egymást betakarni, a Mélység csúcsain újjászületni. 2

5 A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Én csak annyit értek a világ Dolgából, hogy te betakartál, S én voltam valahol. Éreztem, Hogy anyát, szerelmet megszülni Vagyok a világon, jó volt neked Élni. S most itt állsz, megint, Mikor én reszketek, látom Alkonyatom, a fekete fényeket. Látom szôkeséged, az ôsz Holdvilág táncát, hulló Véremet, hajad hullámzását; Érzem magamat, tébolyodott Lámpát, körtáncot járó sok kis Molekulát, s részük vagyok. Ami Bennem ember, meg lett írva. Te Vagy az, tested az Istenbe karcolva. Meghalok, azután megnyílik az ég, Látom egy suhanó vonó fénytörését, Mint sziklák éles csúcsán a vonagló Szelet hallom a hegedût, és érzem Az életet. Egy dal lesz a mindenség, Az adja testemet, nem fogunk érezni, Csak bûvös rezgéseket; szépség és Jóság így fog megtartani, a dalból Emlékezni fog majd ránk valaki. Az emberszív türelmes partjához Érve dagály áradása formálja Képére. Önmagára néz majd Szenvedély s szenvedô, amit Egyik elmar, a másnak sebe lesz ô. Így talál egymásra az egyetlen Szerelem. A part önmagát nézi Az óceán tükrében. Ezért amikor A hold fönn ragyog és sáfrány Színét tudom, ahogy hajfürtöd Lobog, a minden horizontját Kérdem elmerengve Menny, Pokol, Föld és Társ benned égô Miértje március 22. Epilógus Az emberrôl (Amikor Camille Claudel életét megismertem) Kezein kötéllel, sötétbe taszítva csak várt, csak várt a régi magány. Milyen volt az ott, megkötve a mélyben a gonosz kínos szobra, bizarr márvány, S mint lélekharang, most ráborult a sötét, teste virágán kong-ring árny és fény, Hagyd pusztulni, mert élete világán is szemében csak szálka volt az emberi lény! Ne kérdezd, nem mesél, nem szól, szavai forgandóak, mint a szerencse Ne ajánlotta volna szívét, lelkét, agyát egy bûvös hóhér, a fortuna kezébe ; De megtette mégis és íme hazátlan, otthontalan, szótlan lett egy ember fia, Tekintete rímes, összhangzó a kép, mert tökéletes csendéletet alkot hulladéka; 3

6 Szemét? sötét néma utcák. Vízió? a lámpák narancs fényei. Börtön? lásd, szoba négy fala int épp, s az érdektelenség kavargó magvai. Õ hintette azt el, de termést, jaj, ne várjunk. Hogy is érhetne meg a pusztulás maga? Gyûlöletbôl még nem született gyermek, ha mégis, az kéj véres akarata, A vágyé mely szellemét meghányta-vetette, mint a szél az érlelôdô kalászt, S meleg nappal, meg szesszel hitegette, és szólt: sok-sok angyallal a kék égig szállsz. S hogy nôtt-nôtt és égette ôt a láng, meg önként is hajlította jól halálra testét, A nap méze rágta romlottra, barnára, míg az isten ellökte és elvette az eszét. Most hát ott ül, aki nem fél a kínoktól, bár holnap is ezerszer esnek a májának Az élet madarai, lelke keselyûi, az állaténál keserûbb, sótlan húsának. Nem remélve véget, fényes tudata mégis mégis csillagokba száll, S lelke mélyén tudja, feloldozást soha senkinek nem hozott még halál. S bár ha beszívná egyszer szilárd anyag, a puha meleg föld, mely tûzmagjával hevít, Alvadt vérét nem gerjesztené fel, s csak régi szó-por lepné nyugvó állkapcsait. Régi szavak? Egyszer ôrület volt, vagy egy anyai könny lágy, derengô árka, Amit a pusztulás nem szülhetett soha: az anyja csókja arcán, hogy egyszer volt egy arca. Így megyünk mi is mindannyian, sokszor kicsit félve, fázva, meg álmodva, Vágyat formálunk mind, másképp is tesszük mind, örömmel, vagy fájva, tudatlan, akarva, S ez a valami forró, mint a vérünk, eleven szívünk húsán, zsírján hízik, És élünk és teszünk, amíg észrevétlen szilárd matériánkba beleoltódik. A szoborról Szeretnék szavakat mondani, míg bírom, míg szemébôl a görbe jeleket olvasom, Fényes szobortestén harmat lepereg, kemény hajlatokban is jól alszik a hideg; S vágy hintázik rajta, farkasoknak adja erejét elveszi szabadon a torka Nyirkos dér megnyitja, lassan lealázza, kezemmel rejteném, de a köd megfojtja. Csak hiszem, csak tudom, mert tudni akarom, nem állott jégcsapok táncoltak dermedten Arca lágy dombjain, aminek forrása a két szem. Nem, lehetetlen! Szeretném álmodni, szeretném azt hinni, hogy bár elvesztettem, nem tudtam tartani, A mély sötét vagy a nagy lángképû rejtély tartogatja szívét, s erôsebb a remény. Rólad Csak megkérlek, amikor majd mész, egy úton, aminek vigyázod vonalát: az életed, Nézz egy kicsit arrébb, az árnyékban, talán a lomboknál egy véletlen fa mellett Ott lesz valakim, aki fényben is didereg, az arcát védi és kér egy kis meleget. Mégse hagyd pusztulni, de ne is értsd meg, csak nyújts neki búcsút, reményt és egy kis Szeretetet május 26. 4

7 A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Dobos Marianne Szomorúságtok örömre fordul Van egy Krisztus-legenda. Ebben leírja a szerzô, hogy amikor Jézus meghalt, hogyan lett béke és csend a földön. Egymás ellen tusakodó halálos ellenségek mosolyogva nyújtottak egymásnak kezet. Évszázados ellentétek simultak el. Mindenkinek a lelkében boldogság honolt. Igen, ez Jézus szenvedésének a titka: az Isten ráhelyezte az egész világ minden nyomorúságát, hogy a keresztrôl uralkodjék a bûn, a Sátán és a halál felett, és békét, boldogságot adjon az egész világnak. Jézus szenvedésérôl a világ nyomorúságára, a saját életünk szenvedéseire hull a tekintetünk. A szentatya február. 14- én a betegekhez intézett rádiószózatában ezt mondja: >Számon tart titeket Krisztus helyettese, mint az Isten Egyházának drága kincseit és lelki erôforrásait.< Valóban a hívô ember szenvedése erôforrás és megváltás. Isten akaratán nyugvó szenvedés, termékeny, akárcsak Krisztusé így fogalmazott nagypénteki szentbeszédében március 30-án Brenner János. Vannak emberek, akik nemcsak önmagukat pusztítják el, hanem másokat is megrontanak és a pusztítás erôit hagyják maguk után, akik egész nemzedékeket hajszolnak bele az élettagadásba. Gondoljunk csak századunk nagy csábítóira, és látni fogjuk, hogy mennyire ez a valóság. Egyesek tagadása ragályos betegséggé válik, mely a többieket is magával ragadja. De Istennek hála! ez nem csak negatívumban van így. Vannak emberek, akik a szeretetnek, a kiállt szenvedéseknek, a becsületességnek és az igazságnak úgyszólván túláradó többletét hagyják maguk után, amely másokat felvesz, és magával hordoz. Valóban van helyettesítés a létezés legmélyén. Krisztus egész titka ezen alapul. Mondhatja erre valaki: no jó, rendben van, létezik ilyen. De Krisztus szeretetének túláradó bôsége elegendô; semmi nem kell hozzá. Ô egyedül vált meg, és minden más beképzeltség lenne, mintha nekünk az ô végtelen szeretetéhez a mi végességünkkel még valamit hozzá kellene adnunk. Ez így van, és még sincs így. Krisztus szeretetének nagyságához ugyanis hozzátartozik, hogy nem hagy meg bennünket a passzív befogadás állapotában, hanem bevon tevékenységébe és szenvedésébe. A kolosszei levél híres szövegrészében ezt olvassuk: >Testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésébôl, testének az Egyháznak javára< (Kol. 1,24). >Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk< (Jn15,5). A Kereszt mint szôlôtôke a mozaikról lefelé mutat az oltárra, amelyen a föld termése mindig újra és újra Jézus Krisztus szeretetének borává változik át. Az Eukarisztiában Krisztus szôlôtôkéje teljes szélességében benövi a földet. Világméretû ünnepében Isten szôlôtôkéje a föld fölé húzza köreit és annak életét a Krisztussal való közösségbe veszi fel. Maga a kép így mutatja meg nekünk a valósághoz vezetô utat. >Vétesd fel magadat Isten szôlôtôkéjébe< mondja nekünk. Add bele életedet a szent fába, mely mindig újra kinô a Keresztbôl. Légy te magad is rajta egy ág. Mártsd bele életedet a megbékélésbe, mely Krisztusból fakad, és ôáltala emeltesd magadat felfelé. ( ) az Eukarisztia mennyire átfogja és átalakítja a világot. Az Eukarisztia nem csupán a templom terébe és egy zárt közösséghez tartozik. A világnak eukarisztikusnak kell lennie, Isten szôlôtôkéjében kell laknia. (Joseph Ratzinger bíboros) Brenner Jánost Mind ez ideig nem tisztázott körülmények között de- 5

8 cember 15-én éjjel sürgôs betegellátás ürügyén kicsalták plébániai lakásából. A templomban nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, melyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérôjével a dombtetôn keresztülvezetô gyalogúton elindult Zsida község felé. A két falu között megtámadták, és kegyetlen brutalitással 32 késszúrással megölték Úrnapján, június 20-án, prédikációjában szent Tarziciuszt is említi, aki meghalt, de Jézus testét nem engedte meggyalázni. így halt meg alig fél évvel késôbb ô maga is. Mint az Oltáriszentség vértanújának, boldoggá avatási ügye folyamatban van. Az 50 év elôtti éjszakára emlékezhetünk úgy, ahogyan az úrnapja ünneplésére hívja fel Ratzinger bíboros a figyelmünket: Az úrnapja pedig az Eukarisztia kozmikus ünneplését jelenti, amikor jelképesen kivisszük utcáinkra és tereinkre, hogy a világ az új szôlôtôke termésétôl, Jézus Krisztus keresztjének életfája által meggyógyuljon, és megbékélést nyerjen. Ilyen érzülettel üljük meg az ünnepet. A körmenet mintegy hangos kiáltás az élô Istenhez: Teljesítsd ígéreteidet! Nôje be szôlôtôkéd a földet, és legyen az mindannyiunk számára a békességes élet terévé. Méregtelenítsd ezt a világot életvizeddel, szereteted borával! Ne hagyd, hogy földedet a gyûlölet és az emberek fennhéjázó tudálékossága elpusztítsa! Te magad vagy, Uram, az új Ég az az Ég, amelyben az Isten is ember. Ajándékozd nekünk az új földet, amelyen mi, emberek, ágak leszünk rajtad, az Élet Fáján, szereteted vizei által öntözve, és együtt belevonva az Atyához való felemelkedésbe, amely az egyedül igazi, mindnyájunk által várt haladás. a lelkek országában minden mindenkié. Nincs magántulajdon. A másik ember java az enyém lesz, az enyém pedig az övé. Minden Krisztustól jön, de mivel ôhozzá tartozunk, a miénk is az Övé lesz, és gyógyító erôt nyer. Ezt kell érteni az Egyház kincsén és a szentek igaz tettein. Ahogyan az Egyház kincseit számon tartotta XII. Pius pápa mi, magyarok várva várjuk, és reméljük,hogy legújabb kori történelmünk 26 évet élt mártírját, mint vértanút veszi számba XVI. Benedek pápa a világegyház kincsei sorában. Az adventi koszorú harmadik gyertyája Rábakéthelyen és a hozzá tartozó filiákban nem rózsaszínként emlékeztetett az örömre, de évtizedek óta piros, mint kiomlott vére, amely ötven éve János atya karingét teljesen átitatta. A gyász azonban örömre fordul. A nagypénteket követô negyvenedik napon a tanítványokat is nagy öröm töltötte el, amikor az Olajfák hegyérôl, a mennybemenetel után visszaindultak Jeruzsálembe, bárha tudták, hogy nem fogják ebben a világban többé Jézust viszontlátni. A nagypéntek és mennybemenetel, helyszínén az Olajfák hegyén néhány olajfaág is kétezer év óta tanúja ennek. Ezek mindenekelôtt a Getsemáne-kertben töltött éjszakára emlékeztetnek. A félelem helye a remény helyévé lesz. Éppen ott, ahol a halál drámáját és az azzal járó megaláztatást szenvedte el lelkében Jézus, ott megy végbe az ember megújulása, éppen ott kezdôdik el igazi felemelkedése. Az olajfa levelei azonban önmaguk nevében is beszélnek: hirdetik, hogy a teremtés jó, hirdetik adományinak gazdagságát, a teremtés és az ember egységét, amelyben mindkettô közös Teremtôjük által válik érthetôvé. A béke jelei így lesznek egy kozmikus liturgia jeleivé is. Jézus Krisztus története nemcsak egy emberek között végbement esemény, egy nyomorult kis bolygón, valahol a világmindenség csendjében. Magában foglalja az eget és a földet, az egész valóságot. Ha mi istentiszteletet tartunk, az nem valamilyen családi összejövetel, amelyen egy áttekinthetô közösség támaszát nyújtjuk 6

9 A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA egymásnak. A keresztény liturgia kozmikus méretû: bekapcsolódunk a teremtett világ Istent dicsôítô énekébe, és egyben így meg is szólaltatjuk a teremtést. (Joseph Ratzinger ) Missa, quid si ultima! Itt mutatta be utolsó szentmiséjét Brenner János december 14-én ahogyan ezt márványtábla jelzi a rábakéthelyi templomban. Itt mondta valószínûleg életében utószor: Ecce Agnus Dei. A Jelenések könyve szerint egyedül a Bárány törheti fel a történelem pecsétjeit. A leöltnek látszó, de mégis élô Bárányt illeti meg valamennyi teremtmény hódolata a mennyben és a földön. A magát jajszó nélkül megölni hagyó bárány a szelídség példaképe, amelyrôl így szól az írás: Boldogok a szelídek, mert övéké lesz a föld (Mt5, 5) Halálos sebével azt mondja nekünk, hogy végül nem azok lesznek gyôztesek, akik ölnek. A világ sokkal inkább abból él, aki feláldozza magát. Annak az áldozata, aki leölt báránnyá lesz, tartja össze az eget és a földet. Ebben az áldozatban rejlik az igazi gyôzelem. Belôle fakad az az élet, mely a történelemnek minden szörnyûségén keresztül is értelmet ad, és azt végül majd öröménekké változtatja át. A szenvedés, így János atya szenvedése is, az igazság szükséges hitelesítése, de csakis az igazság adhat értelmet a szenvedésnek. Szemünk végül a kereszt ábrázolásán akad meg: Krisztus lehajtotta fejét és lelkét az Atya kezeibe adta. Arcáról, egész alakjáról mélységes béke árad. Ha a Megfeszítettnek ezt az ábrázolását címfelirattal akarnánk ellátni, rögtön ilyen szavak jutnának eszünkbe, mint a megbékélés vagy megnyugvás. Legyôzte már a fájdalmat. Haragnak, keserûségnek vagy vádnak nincs semmi jele a képen. Annak a bibliai mondásnak az igazsága, hogy a szeretet erôsebb, mint a halál, itt szemlélhetôvé válik. Tulajdonképpen nem is a halált látjuk, hanem a szeretetet, mely nem szûnt meg a halállal, hanem éppen hogy uralkodó motívummá vált. A földi élet elenyészett, de a szeretet megmaradt. (Joseph Ratzinger bíboros) Visszajutottunk a bevezetôsorok idézett gondolatától a szombathelyi ferences templom üvegablakán ábrázolt, a Feltámadt üdvözítô és Brenner János életének egy mondatban összegezhetô tanúságtevô valóságához: Magamat is feláldozom lelketekért. Sándor Richárd Valamikor Valamikor le kell állnom Valamikor meg kell halnom Valamikor mindent itt Kell hagynom Bennetek. Nem riadok meg a haláltól Már csak porszem vagyok Isteni mélységedhez képest S már csak veled szemben állok az ölelésedben Istenem. Már elúsztak a könnyeim A messzeségbe Már nem érzem a fájdalmat Húsba csomagolt csontjaimban Csak ölelj magadhoz Valamikor-valahol. 7

10 Kürti László Hallgatásom kétségei Most gyanakvásnak láza hajt, fogást kutatva rajtam. E szomorú tapasztalást, mint ingem átvasaltam. Míg fôzöl, mosol, értem élsz, magányom egyre mélyül. Hû csókot már nem is remélsz, mit nyújtasz, másban térül, Így képzeled. A gyôzködés oly zord idegen tôlem. Ha nem hervadnál hinni még, csókolnál megérkezôben. Mélypontok éjszakája Hazaérni késô éjjel. Sötétben egyetlen mondat: úgy érzem, megcsalsz Mindezt semmi szenvedéllyel. Félhárom ideje aludni. Gyôrffy Attila A bolond balladája Kocsmába nem viszek templomot sohasem, és minden templomom kocsmákkal eltelik: nem hallatok gyönyörtôl gyáva jajt, míg fölélem korom sátános éveit. Elírok (tûnt szívek bársonya a csend), és álmom angyal-hadaktól óhatatlan, letaszít önnön mélyébe bármi híd, ám a világ-végtelen nem vigasztal. Barátként térdemhez sohase kushad eb, s királyok kanosszát nem járnak trónomig, emlékezet csupán világod, égi dal, amitôl szívem forrása szétfeszít. Mámorok mirháját ôrzi a kehely, mindenem elittam, s látszódtam a Napban, vöröslött, vérzett táncolva föl a víz, ám a világ-végtelen nem vigasztal Országút, emlék-rét, nomád-szerelem, balga mohóság mind egy volt, egyke hit! Sohasem írhatom meg az örök ôs-dalt, akárhogy rázom, bánat, bilincseid! Múlhatok megszokás-mássá, cinterem visszahangozhatja sorsom parttalan: nem juthatok soha óceánokig és a világ-végtelen nem vigasztal. * Vándor, ha meghiszed Krisztust, az ôs-kegyet és el nem árulod a pokol-pillanatban, egy ültô helyedben ér az örök tenger és a végtelen világ megvigasztal. Himnusz a hitveshez A víg napoknak vége rég, nem járunk játszi táncot, pedig az ég fönn könnyû kék, s hétalvók muzsikálnak tündér-csapás tág tünde rét hûs alkonyán a bálban; a tábortûz zokogva ég, hogy többé sose látlak. Már senki sincs e zöld mezôn, csak zene száll az éjben: fátyolköd mintha keszkenôd lenne, de mégse, mégse Hajnalra csönddé hûl a tó: nem arcod tükre többé, a távol messze ringató ôs útja hív örökké Majd néha írj, ha nem leszek titokban próbaképpen s táncolnak ôszi levelek válladra s szerteszéjjel február 3. 8

11 A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Fazakas K. Csaba Egy, az angyalok kórusából Illés Lajos emlékére Amikor Isten már nem tudta többé elviselni a sok földi igazságtalanságot, az angyalok kórusát küldte volt le közénk, hogy így általuk védettséget kapjunk ebben az álnok, képmutató világban a ránk leselkedô földi gyötrelmek ellen. Ez a Földre leszállt mennybéli angyalcsapat, így egymagában nem tudván végigvinni a rá kiosztott nehéz munkát, idôvel több részre szakadozott, ekként jöttek létre a hatvanas években azok a jól ismert, messzi világon híres magyar rockegyüttesek. Mely rockcsapatok mennyei dalaik által, valamint a nemzet igazi értékei iránt elkötelezett saját életvitelükkel aztán titkon, anélkül, hogy ezt maguk is sejtették volna, ôrangyalainkká váltak. Hosszú évtizedeken keresztül vigyázva az olykor megtévelyedésre is hajlamos halandó mindannyiunk földi lépteit. Ezt az állapotot, a demokrácia ma használatos konyhanyelvén, akár igazi kulturális forradalomnak is nevezhetjük. Szerintem ilyenkor nem illik, nem érdemes valamennyiüket felsorolni, hiszen az emlékezetünk is lehet olykor csalóka, meg aztán idônként ôk is cserbenhagyhatnak, illetve csúfosan megtréfálhatnak minket. Meg az annak a rendje, hogy aki részt vállalt az ügyünkbôl, soha senkit sem szabad kifelejtenünk közülük. Egyébként a nagy csoda úgy történt meg velünk, hogy amikor azt hittük, hogy nincsen többé már semmink, és örök utolsó koldusai lettünk e világnak, és úgy tûnt, hogy nemsokára már mi sem leszünk többé ezen az ôsi földön, hol egyébként ma is idegenként élünk, arkangyalaink ezt teljesen másként látták, és fölébünk sereglettek. Majd eljöttek közénk, megrázták felénk ezüstcsengôs szárnyaikat, s ezáltal új erôt és hitet adtak az ébredéshez. Egy teljesen másfajta ébredéshez, ahol a rémálom maga a való élet, s amelyben a magyar idegen rablánc helyett, önként viseli saját készítésû baromjármát. Kezdetben a mély álomból kelvén, lassan ébredezve, nem is teljesen értettük, hogy igazából mi is zajlik velünk, körülöttünk. Angyalaink sem nagyon erôltették a dolgot. Ugyanannál a tûznél ültünk melegedni, s azt hittük, hogy ez így természetes, ôk nem is ellenkeztek, legfeljebb egyszer-kétszer jóindulatúan megmosolyogtak minket, a gyarló, szürke, kis értetlen embereket. Ej, de jó volt akkoriban rádöbbeni, hogy végre van egy igazi kapaszkodónk, és érezni, hogy nem vagyunk már többé egyedül. És milyen is az, amikor valaki már nincsen egyedül? Milyen az, mikor te magad saját hazádban, a saját kezeddel megérintheted a mennybolt összes csillagát? És most közben kérdezzétek, hány népnek volt még ilyen mennyei ajándéka? Kaptak-e a más nemzetek, ilyen vagy ehhez hasonló csodálatos kincset? Egy lebírt, megbéklyózott nemzet, az égben írott, s földre költött mennyei dalok által egyszer csak végleg magára talál, és újra élni kezd. S akit mennybôl jött óriások megérintenek, többé az már félni sem tud, ezért aztán ezek az égbôl hozzánk érkezett angyalok meglátván a bennünk feléledô változási szándékot, egy szép napon összetanakodtak, majd pedig annak utána úgy döntöttek, hogy eljött, végre itt van a cselekvésnek az igazi órája. És elindultak volt így együtt, megosztva egymás között a feladatot a magyar életterület négy égtája felé, és hirdetni kezdték a szót, minden élô embernek, illetve más megfáradt földi angyaloknak. Akik azért jobban odafigyeltünk, értettük, hogy a nyíltan elmondott szavak mögött rejtôzködô néma, rég kimondatlanul 9

12 maradt szavakból az az üzenet cseng ki, hogy: ébredjünk, mert eljött a földi igazságtétel várva várt órája. S bár eljött az idô, de közülünk sokan valahogy még mindig nem akartak teljesen fölocsúdni. Ezért ôrangyalaink esmént összejövének, aztán pedig meg úgy döntöttek, hogy cselhez folyamodnak, és az elkövetkezôkben éjt nappallá téve, fáradhatatlanul, még erôteljesebb hangos szóval hirdetik majd azt, hogy: megjött, tényleg itt van az a több mint nyolcvanhét éve várt álomszerû pillanat. Hogy jobban megérthessük, milyen a mai világ, ôk új dalokat írtak, hogy ily módon a nehezebb felfogásúak is értsenek a szóból, s azokban harsogták fáradhatatlanul tovább a világ felé valóra vált álmunk. De úgy tûnik, nekünk már az angyalok éneke sem elég. Meg aztán közben, új fejleményként, fent a mennyben is az ott maradt tehetséges énekes angyalok körében hirtelen nem várt hiánygondok kerekedtek. Így a megváltozott helyzetben az úr magához kezdte szólítani a legderekabb és legigazabb dalnokait. Elôször Pásztoryt (és mily sokan lehetnek azok, kikrôl még csak hírt sem kaptunk eleddig) hívta magához, most pedig hétfôtôl Illés Lajos is ügyeletes lett fent a Nagy Menynyei Pódiumon. Így kevesebben lettünk és sokkalta szegényebbek, de mielôtt bárki is végleg elkeserednék, mondjuk el azt is minden kétkedônek, hogy ôrangyalaink Isten igazából sohasem halhatnak meg. Tudjuk jól, hogy ilyenkor legfeljebb csak annyi történik, hogy ezentúl ôk majd onnan fentrôl, a menynyei karmesterpálcával a kezükben dirigálják tovább ezt a mi közös, a jelenkori földi állapotokra megírt mennyei muzsikánkat. Ezek a dalok mind csak a mi számunkra szólnak, és csakis a hatalmas, örökké befogadó érvényû és mindig igazságos magyar szív számára íródnak. Ôk mindig is mellettünk maradnak, hiszen ez az élet lényege: a Nagy Elôadásnak folytatódnia kell, bármely körülmények között, örökön-örökké. És oly közel vagyunk már ahhoz a bizonyos naphoz, a mi várva várt napunkhoz, szinte hallani is, hogy már üt az óra, eljött, itt van végre a földi igazság órája. Talán percek, órák, hetek, hónapok, esetleg még évek választanak el tôle, számunkra ezer év után ez már olyan, akár egy tovaszálló röpke pillanat. Ott lüktet bennünk, vagy csak a szívünk dobbant meg erôsebben, mindenesetre most így az angyalaink által felvértezve, Isten által megdelejezve egyre inkább úgy érezzük, hogy számunkra a sanyarú tegnap már nem jelent semmit, a régvolt vagy akár tegnapi keserû pillanatok egyre távolodnak, és nem is törôdünk már igazán velük. Minek is törôdnénk, hiszen ímhol jön, közeleg felénk a dicsôséges holnap. Dereng bizony, s a sors védangyalaink által ismét kegyesen kinyújtá láthatatlan védôkarját felénk, csak végre-valahára észre kellene már vennünk, hogy annyi idô után ismét önmagunk urai vagyunk: életre képes, igaz magyarok. Mi az hogy, létezünk! Ahol mi, magyarok ott vagyunk, bárhol e széles nagyvilágban, körülöttünk mindig, mindenütt valósággal pezseg, lüktet az élet. És ez a magyar földön sincsen másként. Egy büszke nemzet most közel az új ébredéshez, teljes egészében újraéled, újból tündöklô ragyogón virít, akár a réteken nyíló, ezernyi színben pompázó mezei virágok. És ragyoghatnánk ismét saját igaz fényünkben, valódi igazi magyar tündökléssel, s ha mi is úgy akarnánk, az örökkévalóság részei lehetnénk, akár az esthajnalcsillag. És ráadásul ehhez elég erôsek is lennénk, hiszen nem akármilyen anyagból gyúrtak ám minket! Elmondom, hogy ez miként is történt: tudják meg, hogy amikor az úr minket, magyarokat teremtett, hirtelen nagy égvihar támadt volt a Föld felett, és ilyképpen a földi porhoz némi kis mennyei csillagpor keveredhetett, úgy talán vagy egy maroknyi. És ez a por volt az a titkos szer, mely bekerült ôseink génjeibe, így lettünk mi 10

13 A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA többek, jobbak, néha bátrabbak, mint mások, máskor pedig okosabbak. Így történhetett meg az is, hogy gyakran több felelôsséget éreztünk-érzünk a világ alakulásának további sorsa iránt, mint más nemzetek. S így jutottunk annak is tudatára, hogy létezésünknek, minden egyes földi cselekedetünknek mind-mind igazi értelme van. Amint azt maga Illés Lajos Marosvásárhelyen itt nálunk jártakor külön is hangsúlyozta: nekünk, magyaroknak külön küldetésünk vagyon erre a világra, hogy azt szebbé, jobbá tegyük. S mi, akikben még van igazi hit, és hozzá egy szemernyi valódi józanság, azt is tudjuk, hogy ez a mondat nemcsak rólunk szólt, szól, hanem mindannyiunkról: az egész nagyvilágon. Már csak karnyújtásnyira van tôlünk az álmunk, annak beteljesülése, de elôször meg kell történnie egyfajta igazságtételnek: el kell jönnie a magyar igazság sokat várt és minket égig felemelô órájának. Ôrangyalaink, ôk már megtettek mindent, velük, de nélkülük, végül elôbb vagy utóbb és feltehetôleg, nincs már távol az a pillanat mi is majd feltámadunk! Csak az a kezdeti negyvenegynéhány év volt nehéz. Köszönjük Nektek, ti bátor, angyallelkû harcosok a felénk kinyújtott örök védôkart; azt, hogy olykor, amikor már úgy éreztük, hogy teljesen lent vagyunk a padlón, mindig mellénk álltatok, dalra fakadtatok, és mennyei hangzású muzsikátokkal, melybôl sok ezer év hányatott sorsának világrengetô fájdalma szakadt fel szívünkben, mindanynyiszor új életet leheltetek belénk, és új remény csiráit hintettétek el bennünk. Tudjuk, hogy egy szép napon majd ott fent a nagy égi arénában, ha úgy hozza a sors, újra összegyûlünk; addig is maradjatok velünk, nyugodjatok békén, ti örök védangyalaink. Zárszóként semmiképpen sem maradhat említés nélkül az utolsó elôtti fellépésetek: a csíkszeredai koncert. És micsoda örök érvényû feledhetetlen élményeknek maradnak meg számunkra azok az álomszerû pillanatok, mikor kimondhattuk: lám, hát ezt a napot is megértük, azt, hogy itt voltatok közöttünk, Csíkszeredában végre teljes életnagyságban ragyogtátok be életünket. És tudjátok, hogy ott, akkor mi mit éreztünk? Hogy miként lüktetett pulzusunk? Koncert közben többször is az volt az érzésünk, mintha csak azért gyûltünk volna össze az Ég nyílt színe alatt, hogy ilyenformán vessük alá magunk egy szellemi-lelki megtisztulási folyamatnak. Igaz, hogy nem ázhatunk egyformán a mennyei tûzesô alatt, mégis sokszor törtek utat maguknak forró könynyeink, végigpörögve ábrázatunkon, elkeveredve a hideg szeptemberi esôcseppekkel, s azok ilyen mód valamiféle különleges, színtelen, vérszerû képzôdménnyé alakulván lehullva a csupasz föld porába, beivódván a lassan már az ôszi nyugovóra készülô ôsi anyaföldbe, e különleges vérkönny-záporözön észrevétlen új rendeltetést adott e földterületnek. Egy felszentelt földön álltunk, mely ily módon megáldott hely lett, egy olyan új vérszerzôdésnek a színhelye, ahol szívünk mélyén saját akaratunkból mindnyájan ismét egyek lettünk. Egy nemzet és egy ország. Ott mi titkon egy új esküt tettünk. S most újra ezernyi csillag ragyog fölöttünk az égen, és rajtuk keresztül mutat utat nekünk a magyarok nagyasszonya az új magyar hazához. Vajon megláthatjuk-e egyszer még a mi csillagösvényünket? Vajon mi rájuk találhatunk-e még, elérhetjük-e végre újból ôket, csillagjainkat, hogy megérinthessenek minket a kellô idôben. Vagy el kell majd jönnie egy másik nemzedéknek, hogy ôk fejezzék be helyettünk furcsa harcunkat? Még meddig fog rajtunk a turáni átok? Vagy talán a többi az már mind csak az angyalok harca? Ha ez így van, Pásztory, Illés és Ti, a még földön szolgáló többi angyalok, arra kérünk: Segítsetek, 11

14 hogy a magyar a magyarral végre egymásra találjon, maradjatok velünk örökön-örökké, mert a világ csak így válhat szebbé, jobbá, igazabbá. Magyari Barna Ereimben fekete gyász van Nagy Gáspár halálára Bérbaltavártól Pestig sajog az élet halálhíred áztatja a mindenséget ereimben vér helyett fekete gyász van nehéz költônek lenni szomorúságban csönd-töltényeivel lövöldöz a bánat gigantikus harc ez tudatom is fárad minden biztatásod a lelkemig éget s fáj utolsó mûved mely emberi vég lett Mondd, mirôl szóljanak eztán az opusok ha verséjszakán holdnak hiányod ragyog hiába fogta dárdádat a végtelen ha a test veszít, elbukik az értelem verstábornok adnánk még néhány váll-lapot de rajtad a némaság örök állapot sejtem lelked messze jár a végzet-szörfön míg én a létet ma is e bôrben töltöm Rôczey J. János Gondolatok az emigrációról 1990 ôszétôl egyre több magyar diák érkezett Magyarországról a németországi magyar gimnáziumba, Kastlba. Magyart tanulni? Figyelmeztetnünk kellene a világot, ne vegye könnyedén az új népvándorlást. Aki nagylelkûen jóváhagyja a gazdasági okokból való világméretû munkaerô-vándorlást, az nem tudja, mit cselekszik. Az emigrálást így illetik világszerte azt, hogy egyének, családok elhagyják hazájukat (közbevetôleg, mi is az, hogy haza?) csak a legsúlyosabb kényszerhelyzet indokolhatja. Csak ez mentheti fel ôket a haza iránti kötelezettségeiknek egy része alól. Mi mondjuk ezt, irigyelt emigráns magyarok. Mi, akiknek átlagos életszínvonala meghaladja az otthoniakét. Szó sincs tehát panaszról, hanem az általános, egyetemes kárról, amit hazájának az emigráns okoz. A befogadó ország szemszögébôl: a bevándorlás, ez a modern, világméretû népvándorlás szétveri a legértékesebb emberi közösségeket. Nem úgy, mint a régi, az európai népvándorlás, amelyben gótok, vandálok, azaz germánok, hunok, a szláv népek, majd a magyar törzsek, késôbb a mongol népek vettek részt. Ezek a népvándorlások fokozták a közösségi élményeket, a népek öntudatát, a nemzetiségek összeforrását. Ez a mai viszont pusztítja, megbontja a természetes emberi közösségeket. Ez a mai népvándorlás nem közös vállalkozás többé, mint volt a régi, hanem egyszerûen magánvállalkozás. A legjobb esetben családi elhatározás. De ezt a helyzetet a családok megsínylik. Gyakran fel is bomlanak. A legsúlyosabb az, hogy megszakadnak a kapcsolatok a nagycsaláddal, a baráti körrel, az otthoni légkörrel, a szervezetekkel, a világnézeti, vallási közösségekkel. Nincs kapcsolatunk többé hagyományainkkal, kultúránkkal, a mi esetünkben pedig az egész világon rokontalan magyar nyelvvel. Hosszasan beszélgettem errôl volt tanítványommal. S nagy egyetértésben. Ô Németországban született, szülei otthon, Magyaroszágon. Mi az ô anyanyelve? Csak Kastlban tanult meg írni, olvasni magyarul, tehát e tekintetben német, mert német elemiben tanult meg írni, olvasni. Beszélgetni viszont magyar nyelven szeret, magyar rádi- 12

15 A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA ót hallgat legszívesebben. Barátai is inkább magyarok körébôl adódnak. Nyugodtan állíthatom, hogy anyanyelve magyar. A vele való beszélgetés már csak azért is tárgyilagos volt, mert ôt az ilyesfajta választási lehetôségbôl kizárta a sors, s a szüleit is, mert ha nem menekülnek, apját Kádárék kivégzik, s ô meg sem születik. Tanítványom tehát történelmi szükségszerûségbôl emigráns. A nyelv valóban nagyon nagy szerepet játszik annak latolgatásában, vajon érdemes-e a politikának ezt a kalandozó világjárást elôsegítenie. Láttam pedagógusmunkám során, hogyan kínlódnak gyermekek, hogyan küszködnek fiatal fiúk, lányok nemcsak az idegen nyelvekkel, hanem anyanyelvükkel is. Hibátlan, perfekt nyelvtudás nélkül nem lehet mélyen, ôszintén gondolkodni sem. Talán lehet, de azt már nem tudja közölni mással. A 80-as évek közepén érkezett Erdélybôl egy fiú. Fiatalembernek mondanám, mert magas termete révén 14 éves korára már felnôttnek látszott. Minden magyar dolgozatát felolvastam, nemcsak az osztály okulására, hanem azért is, mert olvasásakor élveztem nyelvezetének frissességét, világos, értelmes gondolatmenetét. Igyekvô s jó tanuló volt más tárgyakban is. Emlékszem, a nyári szünet után élvezettel vettem elô elsô iskolai dolgozatát, hogy javítsam, illetve, hogy átnézzem. üdülést jelentett társainak elrettentô írásai után. Aztán letettem. Nem értettem. Nem valamit benne, hanem az egészet. A dolgozatnak nem volt értelme! Ilyen frappáns nyelvromlással még nem találkoztam. Németbôl már félévben jelese lett. Mit adjak neki magyarból? Kastlban jöttem rá arra, hogy minél több nyelvet ismer valaki, annál nehezebben értem meg, hogy mit akar mondani. Talán ez a nem tipikus középiskola, ahová különbözô országokból, nyelvterületekrôl érkeznek a tanulók. Itt, az ebben az iskolában ért mellbevágó nyelvi élmények érlelték meg bennem azt a sokak által felháborítónak tartott álláspontomat, hogy ne tanuljunk idegen nyelveket! Tudom, tudom, idegen nyelv tanulása révén tudatosabb lesz a nyelvtudás, az anyanyelvé is. Nyelvtudás ma világszerte szükségszerû. Egyet tehát lehet, de ne hármat, négyet. S ami a legfontosabb: semmi esetre sem a kamaszkorban. Akkor, amikor hirtelen kitágul számunkra a világ. Amikor kiléptünk a gyermekkorból, amikor beleszédülünk a menekülô horizontba, amikor új igazságok, élmények, érzések, gondolatok töltenek el bennünket. Amikor ennek a sok újnak megragadására és közlésére szolgáló szavakat kell megtalálnunk és megtanulnunk, S azt csak egy nyelven lehet. Anyanyelvünkön. Elkalandoztam. De, akit ez igazán érdekel, s örömöt is akar magának szerezni, olvassa el Petôfi Sándor Tündérálom címû költeményét. A világ ma gazdasági problémákkal küszködik. Bevándorlás, elvándorlás megoldásnak kínálkozik. Tárgyilagosan, higgadtan számba kell vennünk a kivándorlás, az emigráció okozta károkat is. 1. A szülôföld elhagyásával identitási problémák születnek az emberben, nyelvi, közlési készségei csökkennek. 2. A befogadó környezet az érkezôt idegennek tekinti, hiszen az is, s ezzel a befogadó ország etnikai feszültsége nô. 3. Az otthon maradt családot, rokonságot, baráti kört fájdalmasan éri a veszteség, s maguk is távozásra gondolnak. 4. Az ország elvesztette életerôs, vállalkozó kedvû tagját, jóllehet ennek az országnak nagyobb szüksége van rá, mint a csábítónak. Összegezve megállapíthatjuk: mindenki rosszul jár! Ezért felelôtlen a fejlett európai államoknak az a politikája, hogy demográfiai problémák megoldására gazdasági érdekbôl támogatják e modern népvándorlást. Elôször tönkreteszik a fejlôdô országokat, aztán meg gyûjtést szerveznek, hogy a gazdag és 13

16 szegény országok között növekvô szakadékot élelmiszer-küldeményekkel, jótékonysági akciókkal, kölcsönökkel betemessék. A politikai menekültek elôzékeny befogadása helyett pedig arra kellene az Egyesült Nemzetek Szervezetének törekednie, hogy az emberi jogok alapján igenis avatkozzanak be azon országok belügyeibe, ahonnan emberek menekülnek, mert élnek emberi jogaikkal. A szakemberek erre azt mondják, hogy ez így utópia, ez megoldhatatlan. Én azt válaszolnám, hogy az emberek többsége kultúra, vallási különbözôség nélkül úgy gondolkodik, hogy ez a követelés valóban helyes és igazságos. A szakemberek meg arra valók, hogy a választók törekvését megvalósítsák. Békés úton! Ezért választjuk meg ôket. Ha ezt eleve elutasítják, a történelem lép majd helyettük, de ezért majd ôket terheli a felelôsség. De mivel az rajtunk nem segít, hát követeljünk! Ha kétségek merülnének fel ezzel a témával kapcsolatban, világnépszavazást kellene tartani. Globális szavazást ebben a globalizált világban. Az ENSZ rendezhetné. Van rá pénze. S egyúttal azt is megkérdezhetné, elfogadja-e az emberiség az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. E jogok az egyének jogai, tehát nekünk kell jóváhagynunk. S ezzel a jóváhagyással egyszersmind minden államra nézve kötelezô érvényûvé is leszneksd. (Müncheni levél) Bártfai Áron Ki fogja fizetni a számlát? A halálon túl idegen a pompa Holnap lánctalpakon gördül be a némaság. Tükörlét Próbálj megnevettetni egy bohócot: ha sírni látod, felléphettek. Hajlékonyan, mint egy gyermek Madár a bokorban: Ha meggyullad az erdô, ki ôrzi a fát? Elõzd meg a búcsút! Kávéház a semmiben. Fáradt papírzörgés, andalító illatok. Egyszer mindenki betér... Félrecsúszott álarc Ha meg akarsz tölteni egy pofont: tartsd oda az arcodat. Temesd a szemeid mögé a kisebesedett ujjakat (a zavart, a csendet, a tagadást). Adj egy képet magadról: Amikor üres a tányér, ne fogadd el, ha kínálnak. 14

17 A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Csontos János Kosztolányik 1. Mint hogyha kisfiam a földre dobná, vagy csöndesen forró kezébe fogná, és lágyan simogatná... Úgy fáj e szív. Mint hogyha kisfiam reátaposna és felrobbanna e taposóakna, úgy szóródik szét hitem... konok és naiv. 2. Ki hallja én nagy jajgatásom? Az egyetlen, ami igaz, az egyetlen, ami nagy, S ószövetségi, mint Isten. 3. Ma azt akarnám, hogy rés támadjon a puszta földön, szentek serege elôözönöljön, nyíljon meg nekik sok új kristálybörtön, és helyettük feltámadjanak a gyarlók, esendôk és vadak, mind felmagasztosuljanak, élni akarván. 4. Mint egy bezárt bazárt, kit tönkretett hazárd gazdája, s Mazdája lezárt; ez árt az üzletnek, és üzelmet úgy szüntet meg, mint álnok szótárnok kazárt, kvazárt 5. Most trombitákkal zengj a szerelemnek, a különösnek, mely csak az enyém. A fényeknek, mik véletlen teremnek a beteljesült vágyak reggelén. Többet szerettem, mint sok hivalgó, hiú, piperkôc Donhuán. Vagyok megfáradt, szótlan hidalgó, nem vágyom donnák és dunnák után. Én mindig királynôket szerettem, ha utcalány is volt vagy szobalány. Fanfár kísérje mindig-új szerelmem s népek csüggjenek egyetlen szaván Hogy éjfélkor bezörgessen a párod, ki áldást hoz, s minden jajt visszaûz. Mert a tiéd lesz, jámbor, tiszta szûz. Hogy eljön, hajnalig hiába várod. Ha óra üt, és mégiscsak bezörget, az áldás és a jaj ölelkezik. Az idô, mint az újhold, úgy telik. S a fájdalom édes lesz, mint a sörbet. 7. Magyar! ne félj, akárhogy is ugatnak, hányj fittyet a gôgös, komisz nyugatnak, hiszen úgyis a föld alá dugatnak. Magyar! inkább feszítsd kebled keletnek, ne zsémbelj, ha váratnak vagy veretnek, gazsulálj a botoknak és zsebeknek. Kosztolányi Dezsõ március 29-én született Szabadkán, E versekkel emlékét köszönti a PoLíSz. (A szerk.) 15

18 Handó Péter A szeretet zsákutcája-e az európai típusú kultúra?... világ csak az lehet, ami nem egyedül az én számomra létezik (Ancsel 1992: 84) vallotta Ancsel Éva, és magánvaló létem minden szenvedést nyújtó tudatosulása ellenére, vagy még inkább miatta vallhatom én is. Ha polémiázni akarok azon rajtam túl született, de valamilyen módon magamévá tett gondolatokkal, melyekbôl önmagam eredeztethetem, melyek megértése által képessé váltam megragadni és kimondani lehetséges igazságaim, tinta és papír segítségével szavakba ágyazott látható és láthatatlan nyomot hagyhatok az emberkozmoszban, belsô tartalmaimnak nyelvi eszközökkel való kihelyezésével kivívhatok egy halálon túli, érzékfeletti létet. Bolygómról próbálok beszélni, miként Antoine de Saint-Exupéry Kis Hercege a pilótának a sivatag közepén, arról a világvirágról, mellyel szemben kötelességeim vannak, arról a vörös bundás gondolatrókáról, melyet megszelídítettem, hogy amikor már az együttlét édesebb nem lehet végleg elengedhessem. Szellemi kalandozásaim során megtanultam: lét-realitásom egyetlen esélye, amit külsô eseményként érzékelek bár bizonyos sohasem lehetek benne, az külsô esemény, világmegnyilatkozás, nem belôlem kivetített, merô szurrogátum, hanem megvalósulásom és mások megvalósulásának hiteles képviselôje a fennálló térben; lét, mely szintén velem azonos intenzivitással létezni igyekszik. Egy hatalmas szimbiózis részeként azonosulhatok azzal az ôsi de még ma is népszerû felfogással, mely szerint: minden mindennel összefügg ; analógiák szövik át a legparányibb rezdüléseket is, csak ki kell nyílnia a szemünknek, fel kell ébrednünk, hogy fölismerjük. Ám ami nagyon könynyûnek látszik, az gyakorta rettenetesen nehéz, mihelyst megvalósításába fogunk. Keleten az eltévelyedés megakadályozásában segített és segít a mester. Európának sohasem volt hiteles mestere, csupán önjelöltjei, ezért minden lépés az ismeretlenben tevôdött, tevôdik meg. Ezért, s talán csak ezért, a cselekvésre elszánt európai ember szorong, ha magárahagyatottságát-szabadságát felismeri. Ugyanakkor megvan benne az a Krisztusgyökerû föláldozódáskészség, mely nélkül a legszerényebb kísérlet is ebben a háttértelenségben hamvaiba hullna. Ha feleszmélt, tudatosan, a személyes felelôsség vállalásával kockáztat, életszeretettôl, -tisztelettôl vezérelten. Ha öntudatlan marad, se Istent, se embert nem néz. így Európa különös stratégiai pozíciót jelentett és jelent a föld humánfejlôdésében. Népeiben és népei között lezajló folyamatok messzemenô következményekkel jártak és járnak. Ebbôl adódóan újra és újra fel kell tenni az egy-két évezrede aktuális kérdést: A szeretet zsákutcája-e az európai típusú kultúra? Ha közvélemény-kutatást végeznénk a kérdésre adható válaszokról, feltehetôleg kevés egyszavas felelet születne, mivel magának a szeretetnek, a kultúrának, az európaiságnak az értelmi töltete meglehetôsen heterogén, földrészek, népek és néprétegek szóhasználatában más-más jelentéssel, jelentéstöltettel vagy -többlettel bír. Az európai kultúrkörben a Római Birodalom bukását követôen a keresztény emberbaráteszmény mellett a szexuális jelleg elhalványult, a szeretet elsôsorban szellemi, másodsorban lelki és harmadsorban testi síkon valósult, valósulhatott meg (már amennyire az egyház teljhatalma lehetôvé tette ), s mindig fölülrôl nyerte értelmét. Épp ezért a szeretet megvalósítása emberfölötti, mondhatni krisztusi ké- 16

19 A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA pességeket és erôkifejtést igényelt, szent élet során vált kivitelezhetôvé. Mivel magát az eredendô bûnt is a nemiség felismerésébôl, és a szexus általi egyesülésbôl származtatták, a férfi és a nô közötti vonzalom kielégítése a pokolba vezetô út köveibôl épült. Ez a fajta bûnösség az idôszámításunk elôtt élt Démokritosz számára sem volt ismeretlen, amikor így fogalmazott: A szerelem bûnét lemossa a nô, kit szeretünk. (Démokritosz 1992: 101), ám a bûn alóli feloldozás kulcsát föllelte annál, aki a férfiszívet bûnre csábította. Így bûnösnek csak a viszonzatlan szerelemben szenvedô számított; az egyesülésben a férfi megváltódott az eredendô bûntôl a nôben és a nô a férfiban (már feltéve, ha a nô nem pusztán asszonyállatként kezeltetett). A nemek egyesülésekor végbemenô megtisztulást szolgálhatták azok a szakrális orgiák, melyek még a kereszténység oldalhajtásaiban is újra és újra feltûntek a középkor derekáig, egyes egyházi rituálék központi részét képezték. Azáltal, hogy szeretkezéseink nem genetikai kód, fajra jellemzô ciklikusság alapján történnek, emberi sajátosságokkal rendelkeznek (például a szemtôl-szembeni pozitúra lélektani és szocializációs töltete kiemelkedôen fontos tényezô), az egész aktus egy szaporodás fölötti dimenzióba helyezôdik át. Egyházi rituáléba épülve a szexualitás az egyetemes egyesülést volt hivatott szolgálni, s a halál legyôzésének misztériumjátéka lehetett. Ahogyan Hamvas Béla fogalmaz: A szeretet az a hatalom, amely a létrontást megfékezi, és azt helyreigazítja úgy, hogy a létezésnek az eredetinél magasabb szintjét teremti meg. (Hamvas 1996: 167) Ebben az öszszefüggésben a szeretet elképzelhetetlen egyesülés nélkül. A szeretetben az egyesülés egyik objektuma az én, a másik a világ vagy Isten. A férfi a nôbe hatolva realizálja magában a világot és Istent. A szeretet... a létezés végleges alapját teremti meg. (Hamvas 1996: 168) A szeretet azonban Krisztus kereszthalála óta folyamatos kompromittációnak van kitéve a létért való küzdelem, az erôsebb kutya hagy utódokat felmagasztalása által, az európai ember hódító-népirtó tevékenysége következtében szerepe elhalványodott, kétségessé, vitathatóvá vált. Erich Fromm véleménye szerint, ha a szeretet meglétével-jelenlétével kapcsolatban kérdés merül fel, a válasz csak nemleges lehet (Fromm 1993) tegyük hozzá: mert a kérdés fölmerülése a kérdezô bizonytalanságáról árulkodik; ami pedig bizonytalan, az a szeretet mindenre és mindenkire kiterjedô rendszerében nem állhat stabilan, omladozó külsô máz, legföljebb az adott kultúra elvárásainak való megfelelés, sohasem szeretet vagy a szeretetnek bármely aspektusa. Hogy az emberi elmében lévô ilyen irányú bizonytalanság számottevô, s minden felszámolási kísérlet mint például a hippimozgalom vagy az egyre népszerûbb szeretetszolgálatok ellenére mélyülô, talán tisztán érzékelhetô, de mindenképpen bizonyításra szoruló. Éppen abból adódóan, hogy az európainak nevezhetô hagyományban: Minden szeretet ôsképe a golgotai áldozat: önmagamat maradéktalanul odaadni (Hamvas 1996: 171) és ezt az alapállást tekintjük a kultúrkör legfôbb eszmei tartópillérének. Ha tehát felteszem a kérdést, hogy a szeretet zsákutcája-e az európai típusú kultúra, ezzel azonnal megadom a már megelôlegezett választ: nem. De ez a nem azt jelenti-e, hogy nem zsákutcája, vagy azt, hogy éppenhogy az? A keresztényi, polgári társadalomból kialakult fogyasztói vagy az ezredvégre teret nyert informatikus-fogyasztói társadalom a szeretet legtisztább megjelenési formájának otthona (mint ahogyan azt a tradíció megkívánja és állítja önmagáról), vagy csak valami szeretetnek nevezett maszlag bemutatóhelye? A válasz összetett és személyre szabott, éppen ezért csupán 17

20 saját feleletem megtételére vállalkozhatok. Ám elôtte tisztáznom kell, mit nevezek (neveznek mások) kultúrának, mi hozta létre, és milyen jellemzôi vannak az európai típusú kultúrának, s mit értek (mások szavait is felhasználva) a szeretet fogalma alatt. Kultúra A kultúra fogalom magyarországi értelmezései között szerepel az alábbi meghatározás: 1. az emberi társadalom által létrehozott anyagi és szellemi javak; ennek az adott korszakban való jellegzetes állapota 2. a civilizációval szembeállítva: szellemi javak, mûveltség... (Bakos 1984: 474). Ugyanitt a civilizációt definiáló paszszusok így hangzanak: (...) 2. a társadalmi fejlôdésnek és az anyagi mûveltségnek az a foka, amelyet az adott társadalmigazdasági alakulat elért 3. tágabb értelemben: társadalmi, gazdasági és szellemi mûvelôdés, mûveltség 4. rég polgárosodás 5. rég az anyagi kultúra szembeállítva a szellemi kultúrával (Bakos 1984: 141). Valami számomra a kultúrával kapcsolatban ezek után sánta marad, mégpedig a civilizációval való szembeállítottsága miatt, mivel leginkább párhuzamos, egymást kiegészítô fogalmaknak vélem ôket; az egyik mélysége-magassága a másik mélységét-magasságát feltételezi. Feltehetôleg a kultúra Bakos-féle második meghatározása, a Kádár-korszak szovjetizáló tevékenységének egyik kikristályosodása révén, a rendszer mindenekfölöttiségének igazolásaként jött létre, mivel mint ahogyan azóta is beszélhetünk paraszti, polgári, arisztokrata, népi, nemzeti és egyéb rétegkultúráról, de munkáskultúráról nem. A munkásság legfeljebb mozgalmaiban volt és lehet egységes, kultúrájában soha. Éppen ezért, amikor még a szocializmust a civilizáció legmagasabb foka, a kommunizmus elôcsarnokaként tartottuk, tartatták velünk számon, és szellemi alapjait a munkáskultuszban kellett felfedeznünk, akkor mindaz, ami kultúraként predesztinálta önmagát, a civilizáció politikai ellenfelének tekintetett, elméleti összeférhetetlenségben volt a civilizációval; ebben az esetben tehát az ideológia elvi megsegítése miatt a civilizáció leg-leg-legjének a kultúramentesség vált a jellemzôjévé (ennek igazolására alakultak például a kultúrházak mûvelôdésivé). Az így elért kultúrálatlanságnak egyenes ági következménye lett a rendszerváltás utáni tragikomikus helyzet elôállta: az új kihívásokra való totális válaszhiány, a sehová sem tartozás -érzés fölnagyobbodása, politikai szeánszokon való kinyilváníthatósága, az öngyógyítás kontrollmentes szabadsága, a szemléletünkben keletkezett ûr hosszú távú ígéretekkel való foltozgatása, az a társadalmi méretû katarzis, melyben a korábban elfojtott lelki igények történelmi egyházak vagy újólag alakult vallási szekták felé sodorták, sodorhatták a tömegeket, ismét népszerûvé vált a szeretet fogalma és gyakorlata, az anya típusú istenségben való hit: Isten azért szeret, mert közénk jársz, mert míg velünk vagy, rád gyermekeként tekint. Az ember azonban ebben a folyamatban továbbra is eszköz maradt, csak az, aminek kiszolgáltatottjaként tengette üresedô tálcája által korlátolt napjait, már nem volt behatárolható egy teljhatalmú politikai párt vagy ideológia formájában, légnemû gomolygássá alakult, érezhetôvé, de meg nem ragadhatóvá. A létezés revízióra, egyes elemeinek újradefiniálására kényszerült. A közmûvelôdés megroggyant, társadalmi státusa elbizonytalanodott. A kultúra milyenségének feltérképezése alapvetôvé vált a lehetséges átalakulási irányok szemszögébôl, a helyes gazdasági döntések meghozatalánál; ami ad hoc módon el is végeztetett. Egyes területi egységeknek ez profitot jelentett, másoknak nyomort, de fôképp a nemzet továbbzüllési folyamatának nyitott utat. 18