Odafönn találkozunk. A Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház próza- és esszéíró pályázata a Kaszap István Emlékévben

Átírás

1 Odafönn találkozunk. A Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház próza- és esszéíró pályázata a Kaszap István Emlékévben

2 Kaszap István Emlékév A Szerzetesek Évéhez kapcsolódva Kaszap István születésének 100., halálának 80. évfordulója alkalmából jubileumi programsorozatot rendez közösen a magyarországi jezsuita rend, a Székesfehérvári Egyházmegye, a Magyar Cserkészszövetség és a ciszterci szerzetesrend. A Kaszap István Év mottója Van célom felhívja az elköteleződéstől félő vagy a céltalanság útvesztőjében sodródó fiatalok figyelmét a nagyobb célokért áldozott élet értékére és értelmére. Kaszap István még a 20. születésnapját sem érhette meg, rövid életében mégis olyan céltudatosságról és elkötelezettségről tett tanúságot, ami példa sok útkereső fiatal számára. Az 1916-ban született Kaszap István, aki egyben kitűnő tornász is volt, ben lépett be a jezsuita rendbe, de még fogadalomtétele előtt, 1935 decemberében elhunyt egy betegség következményeként. Boldoggá avatási pere október 11-én kezdődött először, de a háború közbeszólt. A székesfehérvári egyházmegye újra megindította pert. 2

3 Próza- és esszéíró pályázat A Székesfehérvári Egyházmegye fenntartásában működő Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház prózaíró pályázatot hirdet a évi Kaszap István Emlékévhez kapcsolódóan próza- és esszéíró pályázatot hirdet az alábbi témakörben: Odafönn találkozunk. (Kaszap István) A pályázatra Kaszap István szellemiségében íródott alkotásokat várunk. A pályázatot három kategóriában hirdetjük meg: - felső tagozatos kategória (7-8. osztály) - ifjúsági kategória (9-12. osztály) - felnőtt kategória (18 évtől) A pályázatok terjedelme nem haladhatja meg az 5 gépelt oldalt. (Times New Roman betűtípus, 12 pontos betűnagyság, 1,5 sortáv) Minden pályázó csak egy, még meg nem jelent írással indulhat. A pályázatokat az odafonntalalkozunk@gmail.com címre kérjük beküldeni, tehát elsősorban elektronikus beküldésre van mód! Az -ben pontosan fel kell tüntetni a pályázó adatait; nevét, életkorát, lakóhelyét (település) és az elérhetőség céljából megadott címet. Pályázattal kapcsolatos értesítéseket en küldünk. Kérjük, az elektronikus levél tárgyában jelenítsék meg a pályázat műfaját: Próza- és esszéíró pályázat A pályázatok beérkezési határideje: szeptember 30. Az alkotásokat korosztályonként értékeljük és jutalmazzuk. A pályaműveket neves szakemberekből álló zsűri bírálja el. Az eredményhirdetésre és a díjak átadására a Kaszap István Emlékév zárónapján, december 17-én kerül sor. A beérkezett alkotásokat nem küldjük vissza! További információk: Telefon: 22/ , , sztistvanmuvhaz@gmail.com 3

4 Tisztelt Pályázók! Kedves Barátaink! Hála és köszönet azért a sok gyönyörű írásért, amit Önöktől/Tőletek kaptunk! Örülünk, hogy pályázatunk ilyen sokakat megmozgatott. 122 pályamű érkezett megye-, sőt országhatárokon túlról is. Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék is képviselteti magát, de érkezett írás Németországból és Ausztriából is. A legfiatalabb nevező 12, a legidősebb pedig néhány hét híján 90 esztendős. Volt tehát dolga a zsűrinek. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy bemutassam a zsűri tagjait: dr Bakonyi István - József Attila-díjas irodalomtörténész, a Kodolányi Főiskola tanára, Fejér megye Príma különdíjasa Benkő Andrea - az MTVA Kossuth Rádió szerkesztő-műsorvezetője, Fejér megye Príma különdíjasa Forrai Tamás SJ - a jezsuita rend magyarországi rendtartományának tartományfőnöke Sohonyai Edit - író, Fejér megye Príma fődíjasa Elmondták nekünk és most továbbadjuk, hogy örömteli munka volt az írások olvasása és roppant nehéz volt a döntés. A díjazottak a következők: Felnőtt kategória (18 évtől): I. Sebők Melinda (Székesfehérvár): Nézz fel az égre II. Nagy Zoltán (Hévízgyörk): Végjáték III. Mesicsné Vágvölgyi Beáta (Székesfehérvár): Odafönn találkozunk III. György-Halmi Bettina (Székesfehérvár): Történet Veronikáról III. Dr. T. Bukovszky Magdolna (Budapest): Venerabilis III. Domonkos József (Győr): Csodáink Ifjúsági kategória (9-12. osztály): I. Fábián Ármin-Vincentius (Szatmárnémeti): Átfogó és univerzális példa A Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíjasai: Katavics Fruzsina (Vasasszonyfa): Odafönn találkozunk Koncz Katalin (Egri Ward Mária Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium): Odafönt találkozunk - Van célom Szekeres Eunika (Parajd - Domokos Kázmér Szakközépiskola - Szováta): Odafönn találkozunk Felső tagozatos kategória (7-8. osztály): I. Nemes Tekla Luca (Szolnok): Odafönn találkozunk A Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíjasai: Baski Boglárka (Törökszentmiklós): Van célom Bizau Tímea (Pécs, Ciszter Nevelési Központ): Van célom Fehér Orsolya Anna (Tatabánya, Szent Margit Általános Iskola): Egy barát története 4

5 Az ünnepélyes eredményhirdetést a Kaszap István Emlékév zárónapján, december 17-én 11 órai kezdettel tartjuk a Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban (Székesfehérvár, Liszt Ferenc utca 1.), melyen részt vesz Spányi Antal székesfehérvári püspök és természetesen a szakmai zsűri. Az ünnepi eseményre szeretettel várunk mindenkit, nemcsak a díjazottakat! Minden pályázónak emléklapot szeretnénk átadni, örömünkre szolgálna, ha minél többen személyesen át tudnák venni Püspök atyától. Megkérek mindenkit, aki a pályázat során nem adott meg postacímet, küldje el címünkre, hogy mielőbb el tudjuk juttatni az emléklapot. Kérjük, hogy aki részt szeretne venni az ünnepi eseményen, jelezze nekünk december 15- én este 6 óráig. címünk: odafonntalalkozunk@gmail.com Telefonszám: , Mindazoknak, akik nem tudnak velünk lenni ezen az ünnepi alkalmon, még egyszer szeretném megköszönni, azt, hogy részt vett pályázatunkon és Áldott, békés Karácsonyt, Kegyelemteljes Új Esztendőt kívánok magam és munkatársaim nevében! Testvéri szeretettel: Jakubek Tiborné igazgató 5

6 Kaszap István születésének és halálának évfordulója alkalmából meghirdetett Odafönn találkozunk novella- és esszéíró pályázatunkra az alábbi településekről érkeztek be pályamunkák: Felnőtt kategória (18 évtől): Balatonfüred (Veszprém megye) Bécs Ausztria Bekecs (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Budapest Csány (Heves megye) Csíkszereda - Erdély Debrecen Fegyvernek (Jász-Nagykun-Szolnok megye) Felsőszölnök (Vas megye) Gógánfa (Veszprém megye) Gödöllő (Pest megye) Gunaras Vajdaság (Délvidék) Gúta Felvidék Győr Hernád (Pest megye) Hévízgyörk (Pest megye) Kazincbarcika (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Kecskemét Kézdivásárhely Erdély Marosvásárhely- Erdély Mittelberg (Ausztria-Tirol) Mosdós (Somogy megye) Nagymuzsaly Kárpátalja Noszvaj (Heves megye) Párkány - Felvidék Pécs Piliny (Nógrád megye) Piliscsév (Komárom-Esztergom megye) Steinbach Németország Székesfehérvár Szentes (Csongrád megye) Tatabánya Újfehértó (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) Vecsés (Pest megye) Veszprém Zsámbék (Pest megye) 6

7 Ifjúsági kategória (9-12 osztály): Budapest Eger Felsőgöd (Pest megye) Kápolnásnyék (Fejér megye) Kisvárda (Szabolcs-Szatmár-Bereg) Mátészalka (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) Mohács (Baranya megye) Parajd (Erdély) Pécs Szatmárnémeti (Erdély) Vasasszonyfa (Vas megye) Felsőtagozatos kategória ((7-8. osztály): Bágyogszovát (Győr-Moson-Sopron megye) Felsőzsolca (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Mór (Fejér megye) Pécs Szolnok Tatabánya Törökszentmiklós (Jász-Nagykun-Szolnok megye) 7

8 Felnőtt kategória I. díj: Sebők Melinda: Odafönn találkozunk! Nézz föl az égre transzcendens távlatok Rónay György élményvilágában Amikor Szabó Ferenc Napfogyatkozás - kereszténység és modernség kötetének Túl a nihilizmuson című fejezetében a kereszténység központi kérdéseit a modernség szellemi kontextusában vizsgálja, rávilágít, hogy az irodalom a maga diszkurzusában mindig újraértelmezi az egzisztenciális tapasztalatából kiinduló és az Istenre, a transzcendensre vonatkozó kételyeit. 1 A keresztény irodalom Szent Ágostontól napjainkig az adott író hitélményének szubjektív módon átformálódott variánsainak igazolását keresve különböző értelmezésmódra ad lehetőséget. Rónay György, a Nyugat harmadik nemzedékének legsokoldalúbb lírikusa, világlátását, gondolkodását tekintve a magyar katolikus költészetnek a modernizáló mesterei közé tartozott. Nemzedéktársainak legklasszikusabb ízlésű költője volt, akinek világirodalmi szemhatára a legmodernebb szürrealista-expresszionista költészetig tágult. Igazi poeta doctus -ként sajátította el különböző korok és kultúrák műveltséganyagát. Ahogyan Babits műfordításairól írott kritikájában a Nyugatban kifejtette: a költészet kegyelmi pillanat -ot jelentett számára. Rónay György gondolkodásában hit és költészet elválaszthatatlan egységet alkot, a vallás és az irodalom különbözősége helyett épp a teológiai-irodalomesztétikai eszmék együttgondolására hívja fel a figyelmet Modern katolikus irodalmunk kérdéseihez című írásában: Hogy egy költő katolikus-e vagy nem, arra nézve csak egyetlen meghatározó elvet tudok elfogadni: azt, hogy az illető művészetben kifejezett élményvilága katolikus-e vagy nem. 2 Rónay kritikai szemlélete, látásmódja, tágas világ- és magyar irodalmi műveltsége Babitshoz hasonlítható, de állandó szellemi résenállásának, kritikusi figyelmének fényszórója már a legmodernebb művészeket is megvilágítja. Szentek, írók, irányok esszékötetében alapos képet fest a modern katolikus irodalom szellemiségéről. A modern katolikus gondolkodás posztulátumát: egyrészt a kegyelemben mint természetfölötti ajándékban; másrészt az univerzumban, a kozmoszban mint kegyelmi drámában látta. A kegyelmi dráma istenalkotta színterének, melyben mozgunk s melynek részesei vagyunk, értelme, hivatása, célja az ember részvételével, közreműködésével megvalósítandó üdvtörténeti jelentősége és rendeltetése van. 3 Rónay filozófiai tájékozottságát mutatja, hogy többek között Teilhard de Chardin, Paul Claudel és Emmanuel Mounier nyomán alakul lírájának keresztény elkötelezettsége. A bibliai történeteket feldolgozó alkotásai mellett költészetében a 20. századi vallásos líra imádságos hangneme is tovább él, de annál erősebben szólaltatja meg a bűnös, esendő ember kegyelem utáni vágyát. 4 Katolicizmusa, keresztény szemlélete néhol metaforikus-metonimikus kifejezéseinek szintjén is átsugárzik: A Teremtés lélegzetvisszafojtva hallgat, s Gábriel szárnyain az Isten várakozása foszforeszkál, (Annunciáció) 1 Szabó Ferenc, Túl a nihilizmuson = Napfogyatkozás - kereszténység és modernség, Ugo Detti nyomdája, Róma, 1991, Rónay György, Modern katolikus irodalmunk kérdéséhez = Uő., Interjúk, nyilatkozatok, vallomások, Vigilia Kiadó, Budapest, 2004, Rónay György, Katolikus irodalom katolikus filozófiák = Szentek, írók, irányok, Budapest, Szent István Társulat, 1970, Rónay László, Isten nem halt meg, Szent István Társulat, Budapest, 2002,

9 máshol csak sejthető módon, észrevétlenül, mint a póruslélegzés 5 van jelen. A természettel és Istennel harmóniában levő költő az égi szféra magaslataiba emeli lírai darabjait. Tájképein derengő misztika színezi alkotásait. Transzcendens élményt sejtető verseinek egyik remeke a Jelenlét: Nézz föl az égre: ott van felhők és csillagok közt. Pillants körül a földön: ott van fűben, virágban, állatok ámuló szemében, emberek arcán. Minden tájképi mozzanatnak különös jelentése, sőt jelentősége van: a rejtélyes táj transzcendens élménnyel, a Teremtő hatalmának végtelenségével társul. Isten jelenléte dereng minden természeti jelenségben: felhőkben, csillagokban, fűben és virágban, és ott érezhető a belső csöndben: egy szárnyverés -ben, egy suttogás -ban, egy ki nem mondott néma szó - ban, ahogy ezt Rónay A csönd című verse is bizonyítja. Néhány darabjában a rezzenéstelen tájban gyönyörködő szubjektum egy pillanatra megérzi az elmúlás sejtelmét, a Teremtő hatalmának végtelenségét. A Szárszó-ciklus lírai akkordjaiban a tavi csönd fölött, saját költői szigetén szemléli a balatoni tájat, miközben az ember kozmikus szituációján mereng. Ezt a jelenséget figyelhetjük meg Az éjszaka hangjai című versében is: a tavi csönd fölött / hűvös, huzamos suhogással / zúgnak a kozmikus / szélben a csillagerdők. A természettel és Istennel harmóniában levő költő az égi szféra magaslataiba emeli lírai darabjait. Tájképein derengő misztika színezi alkotásait. Transzcendens élményt sejtető verseinek egyik remeke a Transzfiguráció. A négysoros költemény a pusztulás előtti ragyogás, a halál előtti teljesség kiváló darabja: A csönd. A kertek végső mámora. A lombok átszellemült ritkulása. Mozdulatlan ragyogás. Ahogy a szépség átlényegül a pusztulásba. A Transzfiguráció a halálsejtelem, az utolsó előtti pillanat-lét, a percnyi megállás, az elhallgatás művészetének jelentőségteljes műve. Teilhard de Chardin Morál és misztika című művében így elmélkedik az isteni fény ragyogásán: egyedül az isteni fény [az], amely ott ragyog a Valóság áttetsző mezőnyein, és nem lehet másképpen utolérni, mint eltökélten elvegyülve a kozmikus történés mély vizeiben. 6 Rónay versében a fényszimbolika többlete ellensúlyozza az elmúlás fenyegető közelségét. Egy pillanatra felragyog a végtelen. Sejtelmes verőfény aranyozza be a fák hulló lombját. A személytelen lírai darabban nincs grammatikailag jelölt szubjektum, az ősz negatív aspektusaival (végső mámor, lombhullás, ritkulás, pusztulás) mégis a halál képzetét hívja elő. Csupán a kerti csend pillanatképeit villantja fel, lapidáris tömörsége ellenére a ki nem mondott szavaknak többletjelentése van: az egyetemes tapasztalattól a személyes sorskérdésekig, a pillanatnyi csöndtől az elmúlásig jut el. A halálsejtelemet és szorongást ellensúlyozza az őszi fény mámorító ragyogása, a végső pusztulás előtti pillanatokban a lét igenlése, a remény elapadhatatlan benső tapasztalata. A 5 Vas István, Mint a póruslélegzés... = A hajós hazatérése, Rónay György emlékezete, (szerk., Rónay László), Nap Kiadó, Budapest, 2001, Telhard de Chardin, Morál és misztika = Uő., Hit az emberben, (ford., Dienes Valéria, előszót írta Rónay György), Szent István Társulat, Budapest, 1968,

10 kozmikus vízió és az elmúlás sejtelme látvány és látomás, földi és égi dialektikus kettősségében jut kifejezésre. Rónay György állandóan gazdagodó élményvilágában az 1960-as/1970-es évek a kiteljesedés korszakát hozta, ekkor érte el költészetének magaslatait. A Téltemető-kötet a létösszegző lírai darabjainak természetélménye világegyetemmé tágul. A fűszál, a faág, a szél, a forrás csobogása, a kert, a csillagos ég nem csupán a szemlélődés tárgya, hanem a pillanatnyi lét megragadására is szolgál. Rónay a tájban jelentéseket fürkész, saját létén mereng. Minden természeti jelenségnek a létezésre utaló jelentése van: így válik a táj a létentúli világ titkos jelképrendszerévé. Költészete a Téltemető kötettől leegyszerűsödik, tömörebb formában is megmutatkozik. Néhány lírai darabnak a nyelvfilozófiai alapja Isten és nyelv viszonyára vonatkozik. A Téltemető megjelenésekor így nyilatkozott a csönd poétikai szerepéről: Abszulut költői tisztaság nincs, csak a hallgatásban. [...] Szavakból és csöndekből, a szavakbeli és szavak közötti csöndekből alkotjuk a verset; ez az anyagom. 7 A csöndalakzat legtöbbször verbálisan rögzített, máskor csupán sejthető, ám esztétikai-metafizikai lényegével a transzcendenssel való kommunikáció lehetőségét valósítja meg. Paul Claudel írja, hogy a csend ugyan magány, de ugyanakkor kommunió/ kommunikáció is: összekapcsol másokkal. A tiszta párbeszéd költeményekben bontja ki az őseredeti csend végtelen gazdagságát. 8 Rónaynál a csönd metafizikai sejtelmei valósítják meg a párbeszédet Isten és ember között. Néhány költeményében jelentést hordozó tárgyak, természeti jelenségek közvetítését használja föl személyes élményének kifejezésére. Verseinek személytelen beszédmódjában csupán a szemlélődéskor bekövetkezett csend ad valamilyen létjelet. Redukált költői közléseinek egyéni szimbolikája, a csönd pillanatainak titka teszi a Téltemető verseit szűkszavúságukban is sokatmondóvá, főleg azok a versek adnak bizonyságot a hitéről, melyekben a belső csendet keresi. A rövid versek a próza egyszerűségével hatnak, mégis a pillanatnyi jelenségek mögött misztikus jelentések húzódnak meg. Az emberi pszichikumot közvetítő táj sejtelmes ragyogása az isteni fény metaforikussága hatja át líráját. Jó néhány versszöveg metafizikai-transzcendens sugallata adja a metaforák biblikus jelentését. A jelenségek metafizikája újszövetségi történetté transzformálódik. Rónay lírai számvetése nemcsak szembenézés a halál lehetőségével, hanem az égi rendelés felismerése is. A létezésben azt ragadja meg, ami a léten túlmutat: Korom szitál. Látványos kárhozat nem sistereg, szikrázó menny se tárul. De ha irgalmad harmadnapja virrad, megváltod talán szürke poklainkat. (Korom) Épp a megváltásba vetett hit, a Harmadnapon-poétikája kapcsolja Rónayt legközvetlenebbül Pilinszkyhez, de míg a Pilinszky-líra a tárgyak metafizikája, a Rónayköltészet a természeti jelenségek rezdüléseiben rejlő metafizikus sugallat. Pilinszkynél a csönd legtöbbször a hallgatás, a jel hangzó oldalát nélkülöző állapot. Rónay György költészetében az artikulált csönd, a hangzás jelöltsége áll ellentétben annak fogalmi némaságával. Az enyhet nyújtó csend metafizikai-ontológiai többletet ad Martirium című versének is. A vers komor színei, majd fellobbanó tűzfényei, a néma fekete varjak, a fák fekete csontvázai mind halálközeli élményt kifejező metaforák. Mégis a hirtelen ragyogás, az engesztelés gyantaillatát árasztó fenyves valami léten túli bizonyosságot sugall. A transzcendens titok megsejtésekor beáll a kommunikációs csönd. A kimondhatatlan isteni fenséget, az engesztelés gyantaillatát csak a lélek érezheti, így válik Isten csendje az emberi beszédnél tökéletesebbé: 7 Rónay György, Lírai önarckép = Uő., Interjúk, nyilatkozatok, vallomások, i.m., Idézi Szabó Ferenc, Szavak forrása csend műfordításkötetének bevezetőjében, Róma, Ugo Detti nyomdája, 1985, 7. 10

11 Varjak húznak a csöndben, károgás nélkül, feketén. A fák fekete csontvázai némán, emelt karral égnek a tűzben. Aztán a hidegkék homályban Ontani kezdik a fenyők Az engesztelés gyantaillatát. Rónay György intellektuális lírikus, aki meggyőződéssel tekint a léten túli világra. Tömör, személytelennek tűnő költői megnyilatkozásaiban rejlő figyelmeztetés lételméleti realitás is egyben. Az infarktus félálmai közepette is tolmácsolja a lírai én külső és belső élményeit, a betegség fölismeréseit, az elmúlás sejtelmét, a lélek belső csendjét, miközben meggyőződéssel tekint a léten túli világra. Tájak változása című versében olvashatjuk: minden ugyanaz maradt: az élet higgadt szivverése, a csontokban a készülő halál, a közelitő tél, belül a csönd, s a mindennél erősebb béke és bizalom. Pierre Emmanuel művészetelméleti írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a zaj megöli a belső csendet, lehetetlenné teszi az eszmélődést. [...] A művészet küzdelem a szennyeződés ellen, erőfeszítés, hogy életet adjon a csendnek. 9 Csak a végtelen belső csönd viheti az embert közel Istenhez. Rónay költészetében a csönd a művészet forrása. Lírájának transzcendenciaélménye a csend-metafora áttételével, a belső beszéddel, az egzisztenciális megértés telítettségével érvényesül. A keresztény-humanista szellem, a tájak sejtelmes transzcendenciája, Isten csendjében való engesztelődés néhány lírai remekművében a csöndalakzat transzverbális jelentésével, ontológiai áttetszőségével jut kifejezésre. A megértés folyamatában nem a teljes elhallgatásról, a közlés minimumáról vagy a nyelv teljes kiiktatásáról van szó, - Rónay transzcendens költészetének lényege az átmenetiség a csönd kimondása és a kimondhatatlan rejtélyessége között, így jut el a látható jelenségek misztikájából a láthatatlan végtelenségbe. Kaszap István utolsó szavai, az Odafönn találkozunk! - bizonyossága egybecseng Rónay György transzcendens verseinek élményvilágával, költői hitvallásával: Érzésem és meggyőződésem szerint az irodalomnak egészen magas metafizikai feladatai vannak, helyesebben az igazi irodalom metafizika, létmagyarázat, megragadása a lényegnek [...] a lét titkainak és az univerzálisnak. A magyar irodalom [...] vallomás arról, hogyan állunk szemben a végső dolgokkal, élettel, halállal, Istennel, mítoszaink és misztériumaink legvégső principiumával Idézi Szabó Ferenc, Szavak forrása csend, i. m., Rónay György, Cím nélküli válasz Kézai Simonnak, Vigilia, 1938 /4.,

12 Felnőtt kategória II. díj: Nagy Zoltán: Végjáték Úgy látszik épp időben érkeztem. A falon kattogó óra mutatói egyszerre érik el a tizenkettest. Dél van. Odakintről tompán szűrődik be a harangszó, éppen csak túlnőve az eső állandó zúgásán. A nehéz kórházszagú szoba nyomasztó zöld falaival zordan borul fölém, mikor belépek. Mást talán émelyítene ez a közeg, én már megszoktam. A helység közepén, neoncsövek fehér fényében egy öreg hölgy fekszik, nehezen lélegzik, nyög, komoly fájdalmai lehetnek. Talán már nincs is teljesen magánál. Hozzá jöttem, de úgy tűnik, észre sem vesz. Szó nélkül elsétálok az ágya mellett, és kényelembe helyezem magam egy széken. Türelemmel várok. Nem telik el sok idő, mikor újabb látogatók érkeznek. Ültőmből jól látom a bejárat előtt gyülekező kis társaságot. Egy negyven körüli, szőkére festett nő, egy hasonló korú bajuszos férfi és egy ártatlan tekintetű, megszeppent, tíz év körüli kislány. Egyelőre nem jönnek be. Csak a nő vet sűrűn aggodalmas pillantásokat a szoba felé. Látszik rajta, hogy nagyon meg van rémülve. Egy fehér köpenyes férfi lép hozzájuk, valószínűleg az osztályvezető főorvos. Tehát rá vártak. Váltanak néhány szót. Halkan beszélnek, szinte suttognak, semmit nem hallok belőle, még is van egy mindent megmagyarázó, félreérthetetlen momentum. Az orvos szomorúan megrázza a fejét, biccent, majd gyorsan elsiet. A nő kétségbeesetten kapja arca elé kezeit, ha a férje nem ugrik mellé, hogy támogassa, talán el is ájul. Ők még nem tudták Több perc is eltelik, mire összeszedik magukat és bejönnek. Arcukról leradírozták az előbbi kétségbeesés és szomorúság árnyait, némán felsorakoznak az ágy mellett. Úgy tesznek, mintha ott sem lennék, tudomást sem vesznek rólam. Szomorú sóhajjal csóválom meg a fejem. Úgy néznek az öreg hölgyre, akár a ravatalon egy halottra. Pedig él még, harcol még minden korty levegőért, minden szívdobbanásért makacs kitartással. Valamit nyöszörög, talán üdvözölni akarja a látogatókat, vagy csak fájdalmai késztetik a hangok kiadására, nem tudni. - Itt vagyunk, anya. - szól halkan a nő, és próbálna a haldoklóra mosolyogni, ám ajkai nem engedelmeskednek, egyszerre indulnának fölfelé és görbülnének alá, így nem is keletkezhet más, csak valami groteszk ajakremegés melyet lassan elmos az aláhulló könnyek néma folyama. Édesanyja szemei nyitva vannak, néz, még ha nem is egyenesen rá, s talán már nem is ebbe a világba. Mégsem akar könnytengerrel, fájdalommal szemében ránézni. Elfordítja fejét, látszik; mindegy merre, csak el. Időt akar nyerni, hogy egy kicsit összeszedje magát. Tekintete végül az ágy mellett álló gépezeten pihen meg, mely monitorára pontos ütemben rajzolja fel újra és újra az élet domborzati térképét. Érdekes masina. Minden egyes pittyegése magát az életet jelzi, mintha azt mondaná: pitty, pitty, még él, még él, mégis az emberben furcsamód valami rossz érzést kelt. Akár egy óra másodpercmutatója, amely visszafelé számol, minden újabb jelzéssel ellopva egy pillanatot a haldokló életéből. - A nagymama meg fog halni?- töri meg a fájdalomtól feszülő csendet a gyermek, ki még talán nincs is teljesen tisztában az események súlyával, mégis ártatlan kis lelke mélyén érzi a 12

13 közeledő szörnyűséget. Csak kapaszkodik ott, a rácsos ágy szélébe, s az ő szemeiben is könnyek kezdenek gyülekezni. - Dehogy - szól a férfi olyan érőtlen, bizonytalan hangon, hogy talán mindenkinek jobb lett volna, ha csendben marad. - Nem kellett volna idehozni. Túl kicsi még, nem nem szabadna ilyet látnia. - fordul vissza a nő lassan - Kérlek, vidd ki. - Persze, drágám. az apa keze lassan a gyermek vállára simul. Gyere kincsem, hagyjuk az anyut és a nagymamát beszélgetni. Azzal elindulnak kifelé, ám alig tesznek néhány lépést, mikor az ajtóban megjelenik egy mogorva képű öregúr. Ráncos, cserzett bőrű, apró, görbe ember. Mikor becsoszog, látni lehet rajta, bottal kellene járnia rég. Hogy miért nem teszi, ki tudja? Talán a világ elől titkolja gyengeségét. Nem köszön, csak biccent a bent lévőknek, miközben az ágyhoz poroszkál. - Hát eljöttél?- kérdi a nő csodálkozva. Ebben a meglepődöttségben valahol egészen mélyen az öröm apró szikrája pattan ki, de hamar ki is alszik a körülmények fájdalmas pillanataiban. - Anya, ki ez a bácsi?- kérdezi a gyerek, miközben félve pillant a zord öregúrra. - A a nagypapa, drágám. - jön a válasz, de a hang elcsuklik a torokba szaladó gombóctól. De most menjetek. - Szia mama. int búcsút szomorúan a lányka, még nem sejti, örökre. - Már tíz éves- kezdi a nő, miközben az ajtófordulóban eltűnő kislányról az öreg férfira vándorol tekintete. - Jó kislány. És okos. A férfi némán bólint, nem szól, csak nézi az ágyon fekvőt. - Örülök, hogy eljöttél. Az orvos szerint - kezdene bele, de hirtelen eszébe jut, hogy talán édesanyja még hallhatja, értheti e szavakat, inkább elhallgat. Pedig nem hall az már semmit, talán angyalok játszanak égi szerenádot füleiben. Az öreg komoran morran egyet, jelezve, hogy nincs szükség semmiféle szóra. Valóban nincs. Vén szemei a nyögő- haldokló asszonyt fürkészik. Mennyi, mennyi minden alakulhatott volna másképp. Sokkal szebben De ez már a végjáték, a lezárás, és bizony nem lehet boldog, gondtalan befejezése szürke kis életüknek. Nincs már lehetőség megbánásra, javításra. A színész eljátszotta szerepét, és most várja, hogy a zenekar az utolsó szólamhoz érjen, és a fekete függöny végre aláhulljon. Az öregúr remegő ujjakkal fogja tenyerébe az asszony hideg kezét. Nézi, talán szólni akar, de nem bír. Könnyek gyűlnek lassan szemében, látszik rajta, hogy küzd velük, harcol a felszínre kívánkozó érzelmek ellen. Harcol velük, mint egész életében, de most először, talán valóban először; veszít. Hirtelen olyan erős zokogás fogja el, hogy apró teste egészen belerázkódik. - Sajnálom! Bocsáss meg! Bocsáss meg, kérlek!- zihálja elfúló hangon. Úgy sír, akár egy gyermek, ahogyan eddig még sohasem. Az idős hölgy üveges tekintetébe, még ha csak egy pillanatra is, visszaköltözik az élet, ránéz a zokogó férfira. Őszintén elmosolyodom. Hát erre vártál? Hát ezért küszködtél egy életen át, és dacoltál a halállal is? Te győztél. Ha hatalmas áron is, de sikerült! Oldalra fordítja fejét, egyenesen felém. - Na végre, hát észrevettél? Kikászálódok a székből, és kedvesen mosolyogva az ágyhoz lépek. - Győztél! Sikerült!- szólok halk, megnyugtató hangon, miközben le sem veszem róla a szemem. A tekintetében valami egészen tiszta, földöntúli boldogság párája lebeg. Együttérző mosollyal simítom meg öreg, ráncos arcát. Érintésem nyomán a csipogó gép hosszú, szívszorító sípolásba kezd Indulnunk kell 13

14 Felnőtt kategória III. díj: Mesicsné Vágvölgyi Beáta: Odafönn találkozunk - Nagyanyám emlékére - Elzárta a rádiót. Körülnézett. Minden a helyén. Elgondolkodva oldotta meg a kötényét, levette, majd fölakasztotta a kredencajtó belső felébe vert szögre. Odafönn találkozunk. Ha úgy lenne Régóta nem hitt már semmi földön túli dologban. De most valahogy megmaradt a fejében ez a mondat. Szerette munka közben hallgatni a rádiót, jó hangosan persze, mert a hallása már nem volt a régi. Mindenevő volt: a rádiójátékoktól az ismeretterjesztő műsorokig, a riportoktól a vetélkedőkig mindent meghallgatott és mindenről volt véleménye. Az iménti adás egy fiatalemberről szólt. Pontosabban egy olyan fiúról, aki majdnem egyidős lett volna vele, ha nem hal meg sok-sok évvel ezelőtt, még egészen fiatalon. Odafönn találkozunk. Ez volt a fiú utolsó üzenete, utolsó mondata szülei, barátai felé és a műsorban hallottak alapján kétségkívül hitt is abban, amit üzent. De ő már nem olyan fiatal, sőt! Megedzette az élet, megkínozta, megnyomorgatta. Ő már nem hisz a dajkamesékben. Ez az élet van, nincs semmi más. Meghalunk, a szívünk megszűnik dobogni, az agyunk nem gondolkodik többé, a testünk elrothad, elporlik. Hiszen saját szemével látta annak idején a nagyapját, amikor egy friss temetés miatt kibontották a sírt és az ángya könyörgésére kinyitották a deszkakoporsót. Ahogy levegő érte, az öreg dús szakálla egy pillanat alatt összeesett, porrá vált. A test meg Az a test nem lesz már élő soha többé, ugyan hogy lehetne feltámadás! Meghalunk és ezzel vége. Nincs tovább. Jól is van ez így. Úgyis olyan fáradt. Jó tudni, hogy egyszer vége lesz. És ha mégis? Odafönn találkozunk. Ha lenne Túlvilág Ki mindenkivel találkozna? Először az ura jutott eszébe. Több, mint 30 éve halott már. Holtomiglan vagy holtáiglan hűtlenül el nem hagyom. Ígérd meg, hallod? Esküdj meg, hogy a halálom után sem leszel más férfié! Megfordulok a síromban, ha énutánam más fekszik a hitvesi ágyunkba! Hát nem. Ha találkoznának, ő nem olvashatna semmit a szemére. Megtartotta az esküt. Mindkettőt. Aztán eszébe jutottak a szülei. Velük nem lenne jó találkozni. Vagy talán mégis. Megkérdezné mondjuk az édesanyjától, hogy ugyan mit vétett ellene, hogy sohase szerette, hogy már a nevét is az elhalt nővéréét kapta, mert majdcsak elviszi a halott magával és aztán később is, egész életében úgy bánt vele, mintha mostohagyereke lett volna. Vagy megkérdezné az édesapját, hogy ugyan miért fájt volna neki annyira, ha ő tanulhat, nem került volna egy fillérjébe, megmondta a tiszteletes úr: Az egyház még leánygyermeket nem taníttatott, de ez az Erzsike olyan okos, olyan eszes, hogy ha az ácsmester úr beleegyezik Nem egyezett bele. Ne legyen az én gyerekem okosabb, mint én vagyok! Hát ezt mindenképpen megkérdezné tőle. Keserű lett a szája íze. Nem, nem gondol tovább erre. Úgyis butaság az egész. Inkább átgondolja még egyszer a teendőket. Szerencsére már majdnem mindennel kész van. Még jó, hogy volt segítsége. A legkisebb unokája ment el hozzá segíteni, hiába, nem fiatal már, egyedül sokkal nehezebben boldogul. De így együtt jó hangulatban, lendületesen elvégeztek mindent. A hús megsült, a levesnek való előkészítve azt majd holnap frissen, a húsleves nem jó másnaposan, a krumpli, párolt káposzta már a spájzban, a hókifli meg konyharuhával letakarva az asztal sarkán. Igen, így egész könnyen elkészültek. És közben jót beszélgettek, sőt valahogy úgy alakult, hogy rengeteget nevettek is. Nem is tudja, mi ütött belé, szinte fergeteges jókedve volt egész nap. De hát miért is szomorkodna, hisz ő lesz holnap az 14

15 ünnepelt. Elmosolyodott. Igen, holnap őt ünneplik. 81 év! Soha nem gondolta volna, hogy ennyit megér! És nem is vágyott soha ilyen hosszú életre. (Azt szokta mondani, ha valakinek rosszat akar, akkor azt kívánja neki, érje meg a 90. évét is!) 81 év! Hát az nem kevés. Érezte a csontjaiban, izületeiben. Nem olyan friss, fürge már, mint ifjabb korában. De még mindig többet bír, mint sok más fiatal! Fáj itt, fáj ott, nyögdécsel is egy kicsit, de azért ellátja magát, sőt! Hát most is vendégül látja az egész nagy családot! Eljönnek mind az unokák. A nagylány direkt miatta jön haza Pestről, a másiknak meg már talán vizsgaidőszaka van, de szakít egy kis időt a nagyanyja születésnapjára. Most jut eszébe, hiszen a kicsik pár nap múlva kezdik az érettségit! Azért azt mondták, akkor is jönnek, nem hagyják ki a jó ebédet a mamánál! És talán a dédunokák is eljönnek az apjukkal a legidősebb unokájával, talán most, az ünnepre való tekintettel egy picit ő is megdajkálhatja a legkisebbet! Megint mosolygott. Igaz, volt sok fájdalom, bánat az életében, de a család, az unokái szeretete sok mindenért kárpótolja. Nekik talán egy kicsit hiányozni fog, ha örökre elmegy. De persze nem nagyon, hisz élik már az önálló életüket. Remélte, sohasem fog rájuk szorulni megborzongott a gondolattól, hogy bárkinek terhére legyen. Olyan sok már nem lehet hátra, hiszen holnap már 81 lesz Milyen lehet a halál? Valahogy nehéz elképzelni, hogy egyik pillanatban még gondolkodik, érez, a következőben minden, ami az életet jellemzi, eltűnik a semmiben. Mennyivel könnyebb lenne azt gondolni, hogy a halál után is tovább él az ember. Esetleg valami testen kívüli dolog megmaradhat Hiszen azt be kell ismernie, hogy a lélek nincs a testhez kötve. Ő ne tudná, milyen messze járhat az ember a testétől gondolatban? Mi van, ha a gondolathoz nem is kell a test valójában? Lehet, hogy igazat beszélt az a korán elhunyt fiatalember? Odafönn találkozunk? Hirtelen egy tündéri kislányarc tűnt föl előtte. Nammama! Én ittettem kukolitát, beletetem dákba! Mosolygós, szőke fürtös kislány. A nagyobbik fia elsőszülöttje. Hogy várták, hol csüggedve, hol bizakodva és milyen boldogok voltak, amikor végre megérkezett! Az sem számított már akkor, hogy nem gyerek, csak leány! Milyen kedves volt, okos, eleven! Az ő apró teste is régóta ott nyugszik már a temetőben! Micsoda fájdalom volt! És a fiának?! Azt hitte, nem éli túl! Egy szülőnek se szabadna eltemetni a gyermekét! Hiszen már ő is eltemette! Azóta már ő is eltemette, pont ezt a gyerekét, az idősebbik fiát, akiért azon a decemberi temetésen úgy aggódott! Nem akkor, majdnem 20 évvel később, élete virágjában ment el. Hogy ostorozta akkor az Eget: Miért nem őt, az öreget veszi magához, miért az megy el, akinek még dolga volna az életben, aki árvát hagy maga után, aki erős, tettrekész, fiatal?! Rettenetes dolog volt a sírja mellett állni. És rettenetes volt látni a síró gyerekeket, az unokáit, és a menyét, akivel olyan nehezen szokták meg egymást, de akit akkor a saját fájdalma mellett őszintén szánt. Úgy érezte, újra átéli azt a szörnyű délutánt, hallja a göröngyök koppanását a koporsón Én vagyok a Feltámadás és az Élet! Le kellett ülnie. Nehezen kapott levegőt. Meg kell nyugodnia, fájdalmas emlékeknek engedett utat, de tovább kell lépni, holnap szülinap, jön a család, jönnek az élők, arra kell gondolni, hogy milyen jó lesz, hogy itt lesznek, jót esznek, beszélgetnek, nevetnek Kicsit összeszedte magát. Lassan kiballagott az udvarra, becsukta a tyúkokat (beültek már mind a helyükre), vizet adott a kutyának, aztán visszament a házba. A konyhaasztalon megigazította a terítőt, felhúzta az órát, leengedte a redőnyt az első szoba ablakán. Leült újra. Nagyon megviselték az emlékek. Valahogy nem jött vissza az a délelőtti jókedv. Persze az már szinte túlzás is volt, olyan nem teljesen normális. Mint amikor az ember a vesztét érzi. Ettől egy kicsit megijedt. Lehetséges volna? Valahogy tényleg nem tudja rendesen teleszívni a tüdejét levegővel. Butaság! Csak felizgatta az emlékezés, elmúlik. Ül még egy negyedórát, aztán lefekszik, a levest holnap korán fel kell tenni, hogy elkészüljön, mire ideérnek a vendégek! 15

16 Letelt a negyedóra, fél is, de nem érezte jobban magát. A születésnapja az oka mindennek, biztosan attól került ilyen érzelgős hangulatba. Meg a rádióműsor. Odafönn találkozunk! Nahát, hogy beült az agyába! Lehet, hogy hamarosan kiderül? Áh! Összeszedte magát. Átmegy a szomszédba. Még jó, hogy a kisebbik fiáék ilyen közel laknak. Nagyon nehezen megy, minden lépésnél meg kell pihenni. Rendben van, hogy nem sokat jár gyalog, azért van a bicikli, ha nem ül föl rá, hát tolja, arra támaszkodva menni is könnyebb, de ez azért túlzás! Végre elért a kertkapuig. A házban még égett a villany. Becsöngetett. Eltelt pár perc, mire a menye megjelent az ajtóban Maga az, anyuka? Baj van? Még megfordult a fejében, hogy letagadja, azt mondja, csak átnézett, de a mondathoz a levegőt olyan nehezen vette, hogy hiába mondott volna mást a szavaival. Pillanatok múlva a fia is ott volt, nincs semmi baj, azt mondta, mindjárt hívják az orvost, az majd ad egy injekciót és minden rendben lesz. Volt már ilyen, egy kis vízhajtó és már alhat is, késő van, ideje már. Hagyta magát hazakísérni. Hamarosan a menye is megjött a hírrel, az orvos betegnél van, de amint visszaér, kijön. Leültek mindhárman. Az óra hangosan ketyegett. Hallgattak. Lehet, hogy nem éri meg a 81-et? Lehet, hogy hamarosan tényleg találkozik azokkal, akiket ma délután elé tárt az emlékezete? Vagy csak egyszerűen megszűnik létezni? Az idő lelassult. Mintha valaki visszafogná az óramutatókat. Jöhetne már az orvos. Látja a fia és a menye arcán az aggodalmat. Nem, nem aggódnak nagyon, nem gondolnak semmi végzetesre. Lehet, hogy nem az idő lassú, hanem a gondolatai gyorsak? Azt mondják, az ember halála előtt az agy lepergeti az élete filmjét. Ő nem is emlékszik mindenre. Csak néhány kép jut eszébe. Kislánykorából az a pohár a küszöbön a sósavval. A testvérei. Az anyja, apja arca. Az a ló a szomszéd utcából. Aztán a lánykora emlékei, az udvarlók (nahát, tényleg, a kis Kovács is meg akarta kérni!), az ura, még legénykorában. Az esküvő, az ipa-napa haragja. Az ura dalolása (micsoda hangja volt!). A gyerekek születése, a háború, éhezés, félelem Megjött az orvos. Vizsgálja. Valamit mond is. Nem érti, elkalandozik a figyelme. Az emlékek tovább jönnek, egyik a másik után: arcok, mosolyok, tekintetek, veszekedések, békülés Hát ez lenne az? Egy pillanatra visszakapcsolódott a valóságba. A fia arcát nézte. Már nem aggódó: retteg. Iszonyúan fél valamitől. És akkor az agya, a mindig olyan megbízható agya összerakta a mozaikdarabkákat. Igen, ez az. Már világosan látja, tudja: itt a vége. De valami még hiányzik. Hol lehet a hiányzó darabka? Keresgél a tudata mélyén, olyan sok emlék előjött ma, talán azok között van. Vagy nem a régmúlt emléke, valami újabb, friss? Megvan! Megvan az utolsó darab is. A helyére illeszti. Érdekes, ettől valahogy az egész kép megváltozott! Szép lett, letisztult, határozott. A fiára nézett és megsimogatta már csak a tekintetével utoljára: Ne sírj, kisfiam! Odafönn találkozunk! 16

17 Felnőtt kategória III. díj: György-Halmi Bettina: Odafönn találkozunk Történet Veronikáról Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem! (Zsoltárok 30:12-13) Február vége volt. A téli nap halványan mosolygott rám, ahogy a földből előtörő krókuszokat néztem. Arra gondoltam, hogy koraiak. Túl koraiak. Napsütés és nyíló krókuszok február derekán bizakodó voltam. Talán ma. Milyen szép lenne: napsütésben és nyíló krókuszok szegélyezte úton menne haza. Aztán holnap lett és vasárnap. Későn érkeztem, négy órakor. A nappalos nővér unott arccal rendezgette a betegdokumentációt. Hát te, kérdezte. Felemeltem a foltos Bibliámat. Konfirmációi ajándék. Lassan tíz éves. Menjél csak. Akkor kicsit később viszem neki a morfiumot. Szemei csukva voltak, amikor a szobába léptem. Halványan és fehéren feküdt. Nagyon távol napsütéstől és krókuszoktól. Két napja még az apróvirágos pizsamájában volt, most a kórházi hálóing takarta el a törékenységét. Megpusziltam a homlokát. Gyere, ülj ide mellém, és kezével erőtlenül simított végig a matracon. Nem szabad, de azért csak ülj ide, mosolygott. Aztán: Becsukom a szememet, de figyelek. Olvass csak, figyelek. És én olvastam. Pál apostol korinthusiakhoz írt levelét. Percek óta lebegett a csönd közöttünk. Akkor kinyitotta a szemeit. Szomorú volt és merő fájdalom. El kellene kezdenünk Jób könyvét. Mosolyogni próbált, de csak erőtlen grimaszra futotta. Szomorú voltam és merő fájdalom. És nem akartam Jób könyvét olvasni. Megpusziltam a homlokát. Holnap reggel jövök, sóhajtottam, találkozunk. Újra becsukta a szemét, úgy lehelte a szavakat: remélem, nem. Majd a mondat, a már hetek óta ismételt mondat: nem tudom, meddig tart még!? Imádkozz, hogy ne sokáig Aztán hazasétáltam a krókuszos úton. Ha az ember halálos betegek között mozog, hamar megtanul a saját kívánsága ellen imádkozni. A szívem azt vágyta, hogy tudjuk befejezni a páli levelet. Azt akartam, hogy mindig legyen egy újabb holnapja. Mindig csak egy, de legyen. Este mégis térdre ereszkedtem, és kértem az Úrtól, hogy vigye őt haza. Vigye haza és ne tartson tovább. Pár napig még volt holnapja. Aztán csak csöndje lett. Csöndje és szürkesége lett. Február volt és napsütés. Nyíló krókuszok és szökőév. Elindult. Tíz óra volt. Az osztályon mozdulni se lehetett a betegektől. Két kórlap között a nővér a fülembe súgta: ha el akarsz köszönni tőle, most menj be. Én mentem. Küzdött. Küzdött minden egyes lélegzetvételért. Mellei zihálva emelkedtek fel, le, fel, le. Sokáig néztem. Sokáig és még tovább. Mozdulatlanul néztem. Bénultan néztem. És pöröltem Istennel. Ezért imádkoztam hetek óta? Ezért a küzdelemért? Ezekért a ziháló mellekért? Ezért a halálért imádkoztam hetek óta? Aztán az alkudozás. Az, hogy én nem így gondoltam. Én úgy gondoltam, hogy majd szépen elalszik. Én úgy gondoltam, hogy legalább azokban az utolsó percekben nem fog fájni. Hogy Veronika az utolsó percekben győzelmet hozó lesz. Győzelmet hozó. Veronika. Elköszöntünk. Hangok és szavak nélkül köszöntünk el. Csak az érzések és érintések titkos nyelvén vettem búcsút tőle. 17

18 Haldoklik. Most tényleg és igazán haldoklik. A szíve egyre ritkábban és egyre gyengébben üt. Üt. Üt. Üt. Aztán egyszer már nem üt. Veronika hazament, mondja a nővér. Sír. Mindenki sír. Kollektív sírás az osztályon. Sírnak, mert olyan fiatal volt. Sírnak, mert olyan szép volt. Sírnak, mert olyan kedves volt. Veronika másodpercek alatt múlt idő lett. Sírok én is. Szökőév van. Február 29. és dél. Sírok. Könnyeim megállíthatatlanul hullanak a grízes tésztámra. Dél van. Szökőév. Hát hogyan fogunk így az évfordulójára emlékezni? Isten bölcs. Újra megmutatta. Szorongatom a Bibliát. A félbehagyott páli levélre gondolok. Arra, hogy egyedül kell befejeznem. Nézd meg, olyan szép, mondja a nővér. Szép, sóhajtom. Szép, sóhajtja. Elindulok. Arra gondolok, hogy nem lesz szép. Tudom, mert láttam, hogy a hullák nem szépek. Az ajtóban megtorpanok. Kiszűrődik a halk nyöszörgés. Csak az anyák tudnak így sírni. A karjaimra libabőrt pöttyöz a félelem. Félek, mert nem lesz szép. A hullák nem szépek. Bemegyek. Nagy ágy, rajta apró halom. Ha nem tudná a szemem, milyen látványt kell keresnie, talán észre se venném, olyan apró. Nézd meg, milyen szép, mondja az anyai nyöszörgés, és felemeli a testről a kórházi lepedőt. A vér dübörög a fülemben. A szívem kitörni készül a mellkasomból. Hát nem tudod? Hát nem tudjátok, hogy a hullák nem szépek? Bámulok. Félek. Szeretnél kettesben maradni vele? kérdezi az anyai nyöszörgés. Nem akarok! Nem akarok! A szívem kitörni készül a mellkasomból. Igen, bólintok. Most az ajtó másik feléről szűrődik a fájdalmas nyöszörgés. Kívülről látom magam. Félek. Nem vagyok ura a mozdulataimnak. Egy széket az ágy mellé húzok. Bámulom a kórházi lepedővel takart halmot. Apró. Olyan apró, hogy szinte nincs is. Aztán becsukom a szemem. Olyan erősen szorítom össze, hogy a szemhéjamon fényvillámok cikáznak. És szorítom, és szorítom, és Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy buknak ki számon a szavak. És akkor megtörténik. Nézem az apró halmot. Olyan apró, hogy szinte nincs is. Hiszen ő nincs is. Igazán nincs. Nézem, nézem, de nem látom Veronikát. A halom az ágyon nem ő. A halom csak a test. Romlandó és mulandó. A hullák nem szépek. Veronika szép. És ő hazament. Az Úrnál van. Ahogy a szívverésem rendeződik, az Úr kezét érzem a lelkemen. Megsimogat és megerősít: a test az ágyon nem a barátnőm. Nem a barátnőm, aki úgy várta a Mennyországot. Félt a sötétben, és úgy várta a Mennyországot. Mert ott nincs sötét. Próbáltuk sokszor elképzelni a drágakövekből kirakott falakat. Próbáltuk egymást meggyőzni arról, hogy biztosan a Mennyben is lesz virágoskertünk. Tulipánokkal, jácintokkal és krókuszokkal, természetesen. A Menny a lehető legszebb hely. És a lehető legszebb hely igen nehezen elképzelhető tulipánok, jácintok és krókuszok nélkül. És sosem fogunk félni a sötétben. Soha többé nem kell félnünk a sötétben. Mert félelem sem lesz. Nézem a testet. Valami történik velem. Mélyen megráz. Egyszeriben minden a helyére kerül. A megismerkedésünk célja, rövid barátságunk, a sok nevetés és elmélkedés és a Biblia. Mosolygok. Mosolygok, mert eszembe jut, hogy a hetek óta tartó agónia alatt egyszer könnyezett. Elmeséltem, hogy a hétvégén menyasszonyiruha-próbán voltam. Ugye igazi hercegnő leszel? Egy menyasszonynak igazi hercegnőnek kell lennie, mondta, és megfogta a kezem. Persze, máshogy el sem tudom képzelni, válaszoltam, és kicsit erősebben fogtam a kezét. De ígérj meg valamit, mondtam. Ígérd meg, hogy július 14-én széthajtod a kertedben a liliomaidat, és lenézel ránk. Ígérd meg, hogy ott leszel velem. Akkor könnyezett. Egyszer a hetekig tartó agónia alatt. Isten bölcs. Újra megmutatta. Sok hullát kellett látnom, hogy észrevegyem: az csak a test. Romlandó és mulandó. A hullák nem szépek. Lélek nélkül már nem szépek. Ezt tanította nekem az Úr barátnőm agóniája alatt. És amikor ezt felismertem, élő hittel ajándékozott meg engem az Úr. Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. 18

19 Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem! (Zsoltárok 30:12-13). Egy délután feltűnően csöndes volt. Mire gondolsz, kérdeztem. Arra, hogy milyen kár, hogy csak most ismertelek meg. Olyan jó barátnők lettünk. Mosolygott a szívem. Kimondta azt, amire napok óta gondoltam. Aztán megfogta a kezem, és azt mondta: jajj, milyen buta vagyok, hiszen majd találkozunk. Barátnőm, üzenem: Odafönt találkozunk! 19

20 Felnőtt kategória III. díj: Dr. T. Bukovszky Magdolna: V E N E R A B I L I S 11 [Novella tiszteletreméltó Kaszap István tornászbajnok, jezsuita novícius emlékre] A fiúk korláton dolgoztak. Egyszerű tornaterem, agyonhasznált szőnyegek, felújított de biztonságos sportszerek. Tisztaság, rend mindenütt. A fehérvári ciszterciek csapata készül az idei megmérettetésre. A versenyig már nem sok idő van hátra, a gyakorlatokon viszont mindig van mit csiszolni. Oldalbeugrás kézállással, fordulásdobás, vállállás, átfordulás, támaszba lendülés, léghenger, lábhenger, erőkézállás terpesztett lábakkal, átfogás, guggoló kiugrás. Már vagy tizedszer csinálta Pista, a már-már tökéletes gyakorlatot, de újra meg úja elölről kezdte. - Pista, ez már elég jó, pihenjen egy keveset! - Nem vagyok fáradt tanár úr és mindig úgy érzem, van mit javítani; de szusszanok egyet, ha így látja jónak. Ezzel leült a szőnyegre a szer mellé, a csapat társai közé. - Te Pista, te meg vagy buggyanva, mit hajszolod magad? Te vagy a legjobb köztünk, és mégis szüntelenül megújrázod a gyakorlatodat. Én nem értelek? Miért? - Bandikám, magam sem tudom, mi űz hajt, de úgy érzem még lehet ennél jobb, tökéletesebb is ez a fránya korlát gyakorlat. És, hogy én lennék a legjobb? Ugyan már! Látod például a támasz, léghenger és lábhenger, utána az erőkézállás, még mindig nem elég könnyed, nem elég elegáns. Szóval van még mit javítani. Szerintem. Meg tudod, ez nekem egyáltalán nem teher. Élvezem minden percét a tornának. - Ez utóbbit értem, én is szeretek edzeni, de ezért mértékkel ezt is nem gondolod? - Szerinted én túlzásba estem? - Ezt nem mondtam, mert én azt nem tudom. De látod, már a tanár úr szerint is szünetet kell tartanod, meg hogy jó a gyakorlatod. - Bár csak nekem mondaná, hogy jó vagyok, bárcsak én is olyan sikeres lehetnék, mint te Pista, - szól most közbe Árpi. - Siker? Az semmi! Árpikám, ne sikeres akarj lenni, hanem értékes ember! A sport csak egy eszköz, hogy azzá légy! - egészen szelíden mondja ezt Pista; és a fiúk ezen el-el gondolkodnak. Kaszap Pistának nagy a tekintélye társai közt, ha ő valami mond, arra bizony oda figyelnek mindnyájan. - Szercsere! - hangzik ebben a pillanatban a tanár úr szava. És a fiuk forognak. Pistáéknak most a nyújtó van soron. Pistának ez a kedvenc szere. A sok forgás-pörgés olyan, mint a repülés. Ez alatt teljesen szabadon szárnyal nem csak test, de lélek is. Milyen nagyszerű a sport, mennyi örömet ád. Az erőfeszítés, a gyakorlás is öröm. Pista már fenn a szeren dolgozik. Haskelep után, óriás körök, kétszer háromszor, fordulás, váltás, kézállás; jönne a leugrás, de Pista megint ismétel, kézállás után újra óriás köröz. És száll, mosolyogva. Majd végül leugrik. - Te jössz, öregem! Szól oda egyik csapattársának. - Te Pista, mire gondolsz mikor fenn vagy a nyújtón? - kérdi amaz, miközben odalép a szer mellé. Pista meghökken. - Miért kérded? - kérdez vissza s közben arra gondol, hogy ezt a kérdést ő soha nem tette föl önmagának. 11 Tiszteletreméltó; a szentté avatási eljárásban az első megkapható fokozat, utána boldog, majd végül: szent. 20

21 - Hát csak azért, mert olyan földön túli mosoly volt az arcodon. Mintha ez neked nem is lenne nehéz? - Mosolyogtam volna? Lehet. Mert amikor tornázom, maradéktalanul boldog vagyok. Érted? Még soha nem fogalmaztam meg, de ha már kérdezted, azt gondolom, a sport azon belül is torna, Isten ajándéka számomra. Fenn a szeren, ég és föld között, repülök, mintha a lelkem szárnyalna. Annyira jó, hogy rátaláltam, erre a nekem készített ajándékra. Tudod Gyurka, Isten mindenkinek készít valami személyre szabottat. Ez mindenkinek más és más. Az adományok különfélék, a Lélek ugyanaz.(vö. 1Kor 12,4). Csak Istentől, függ kinek mit ad és óriási rátalálni a személyre szabott kincsekre. Nekem egyik ilyen a torna. És tényleg nem nehéz nekem a gyakorlás, sőt örömet okoz. - Bezzeg nekem aztán nehéz. Én azt hittem te a hírnévért hajtasz a győzelemre; ezért ismételed a végtelenségig az elemeket, akkor is, ha azok már több mint jók. - A hírnévért? Istenem, dehogy! - Pista komolyan elszomorodik. - Ennyire félreismertél volna? Ez elszomorít! Bennem szikrája sincs a hiú becsvágynak Nem emlékszel Vörösmarty soraira? Mi az mi embert boldoggá tehet? Kincs? Hír? Gyönyör? Én ezek közül egyikre sem vágyom. Őszintén mondom, ha kinevetsz is. Tudod, én azért szeretném tökéletesen végrehajtania a gyakorlataimat, hogy ezzel is megköszönjem az Isten ajándékát: a sportot, a tehetséget, a lehetőséget. Valamit visszaadni Istennek mindezért. Egy szép, egy kiváló gyakorlattal. Ez is lehet egy fajta imádság, nem gondolod? - Ne haragudj! Előbb szóltam, mint gondolkodtam; mert idegesít, hogy nekem nem sikerül a nyújtó. És nem nevetlek ki. Tudja azt az egész osztály, hogy te magasan felettünk állsz. Tudásban, lelkiségben, no meg a sportban is. Egyszer talán még szent leszel. - Ne beszélj badarságot Gyurka! Én szent? Ugyan már. Fecsegés helyett inkább gyakorolj! - Jó, jó, de nincs valami ötleted, hogyan lehet megkönnyíteni a dolgomat a nyújtón? - Nézd öregem, ha érdekel elmondhatom, ha meg nem bántódsz, mik a hibáid a nyújtón, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ne a könnyebb utat keresd. Ha valami igazan értékeset akarsz, abban benne kell lennie az idődnek, az energiádnak, sőt az egész lelkednek. Így van ez a tornában is. Könnyed a gyakorlatod, csak kemény munkával lesz. Az erőfeszítések során, pedig egyre jobban megtapasztalod a sport, a munka örömét. Nekem elhiheted. Az olyan teljesítmény, ami mögött nincs komoly munka, azt saját magad sem fogod értékelni, így van? És persze örömöd sem leled az ilyenekben. Így van, vagy nem így van? Legalább magadhoz légy őszinte! Csend ereszkedik közéjük, melyet Pista vidám hangja tör meg. - Na, gyere! Ne az orrod lógasd, hanem dolgozzunk inkább! Megmutatom a felugrást! A jó indítás a szép gyakorlatot záloga. Ezzel Pista odalép a szerhez, felugrik, megfogja, támaszba lendül és haskelepet csinál. - Látod? Ne görcsölj! Könnyedén. Gyere Gyurka! Segítek. Ezzel megfogja a társa derekát és felsegíti a nyújtóra. Mintha most Gyurinak is könnyebben menne. Forog, óriás köröz ő is Egyszer csak leesik, mert nem sikerül kézállába lendülnie. - Na látod, ez nekem nem megy. - Ne add fel. Kéne egy kicsit erősíteni karizmaidat. Edzés végén leírok néhány gyakorlatot, amiket én otthon szoktam csinálni. - Te még otthon is edzel? - Hát persze. Mondtam, hogy mennyire szeretek tornázni. Na gyere, kezdjük újra. És újra meg újra felteszi a szerre sporttársát, magyaráz, bemutat, Nem fárad bele. Az idő szalad, az edzés a vége felé jár. - Pista maga lassan elmehet testnevelőnek, régóta figyelem magukat. Nem gondolkozott még ezen? 21