Földes András: Erőss Zsolt A Himalájánál magasabbra (részlet)

Földes András: Erőss Zsolt A Himalájánál magasabbra (részlet) 1972 ERDÉLY 1. A kisfiú egy havas lejtő alján állt, és sírt. Négyéves már biztos elmúlt, mert a lábán sílécek voltak, és amikor a nagyfiúk közül odacsúszott hozzá az egyik, azt is el tudta mondani, mi bántja. Fázom, hüppögte Zsolt, nem tudván, hogy később könyvünk főszereplője lesz. Kesztyűjével letörölte könnyeit. Nem jó, ha odafagynak, kicsípi az arcot, és később majd fáj a melegben. De a hideg ellenére sem mentek haza, a társaság még kipirult arccal száguldozott a fenyőerdő szélén, és Zsolt vigasztalásul egy lombos fenyőágat kapott a nagyfiútól. A kis erdélyi falu, Orotva nem tartozott a klasszikus síiskolák közé. Itt az emberek ahelyett, hogy megtanulnának síelni, egyszerűen síelnek, mivel van hó, és vannak hegyek. A technika kevéssé számított, a lényeg a hatékonyság és az élvezet volt. Zsolt hóna alá szorította a rövidke faléceit meg a lombot, és követte a többieket a meredek domboldalon. A tetőre érve elfelejtette a fagyot, átmelegedett a gyaloglásban, és ott voltak a pajtások is, már a léceket szíjazták egyszerű bőrbakancsaikra, majd sorban nekilódultak a lejtőnek. Zsolt bajlódott egy ideig a szíjakkal, még a kesztyűjét is le kellett vennie, hogy meg tudja húzni a hidegtől kőkemény hevedereket. Végül lábai közé vette a lombot és siklani kezdett. Nyílegyenesen persze, ahogy mindenki más is, mert a fordulás ismeretlen technika volt a vidéken. A kantni nélküli lécekkel, rövid szárú bőrbakancsokban amúgy sem lett volna könnyű szlalomozni. Az orotvai technikában a fékezéshez a láb között tartott, lombos ág szolgált. Ha a síelő túlságosan begyorsult, csak lenyomta a hóba a végét. A csapatot a sötétség kergette vissza a faluba, Zsolt szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen a domboldalra zuhanó fagyban. A ház üres volt, anyja dolgozott még, ápolónő, sok a munkája, de legalább meleg volt, a kályhában égett a tűz. Lehúzta kesztyűit, és még kabátban állva a kályha fölé tartotta elgémberedett kezeit. Alig érezte őket. Aztán lassanként visszatért az élet a vöröslő ujjacskákba, és még több is, szúró fájdalom. Visszarántotta karjait, de a lüktető, maró érzés nem enyhült. Mire anyja hazaérkezett, már hólyagok borították mindkét kezét. Hiába rakták langyos vízbe, ez már nem segített. Zsolt évekig nem felejtette el élete első fagyását. Kezei hat évig viselték ennek a téli délutánnak a nyomait. Mai ésszel tudja, mínusz harminc fok lehetett akkor a domboldalban. A könnyek megfagytak az arcon. 2 Erdélynek volt azonban barátságosabb képe is. Kakukkfűillatú szél, vad zöld fenyvesek, csillogó víz, merész ívű hegyhátak, és a táj fölé emelkedő, szürke sziklák. Gyilkos-tó. A család: anya, a hétéves Zsolt és bátyja nem turistaként keveredtek a népszerű kirándulóhelyre. Véletlen az egész, anyja itt kapott munkát, mint a környék egészségügyi mindenese. Medve szaggatta pásztorokat kötözött be, szüléseket vezetett le, oltásokat adott be, receptet írt. Sőt, a környék szikláinál rendezett hegymászó-találkozókon, az alpiniádákon is ő tartotta ügyeletet. Manapság sorozatfőhősöket mintáznának róla, a hetvenes évek közepének Romániájában viszont, forgatókönyvírók és kasztingmenedzserek helyett alibi segítőket adtak mellé. Az állam, jutalom gyanánt, minden évben kihelyezett egy orvost a Gyilkos-tóhoz. Az indoklás szerint, az idény fokozott turistaforgalma miatt. Az orvosok viszont fizetett üdülésnek tekintették a kiküldetést, és a rendelő helyett inkább horgászcsónakban, büfékben vagy hegytetőkön üldögéltek. Zsoltot vonzotta a messziről

érkezett, komoly emberek társasága, így a nyarakat hol horgászással, hol kirándulással, hol városnézéssel töltötte, az aktuális orvos hobbija szerint. A változatos éveket 1981 nyarán Beczási György doktor törte meg, egyszerűen azzal, hogy megismertette Zsolttal a sziklamászást. Eleinte mászócimborájával, Kőmíves Johánnal bocsátkoztak rendkívül veszélyes kalandokba. Zsoltnak legalábbis ilyeneknek tűntek a kirándulások, amelyeket a Gyilkos-tóhoz vagy a Békás-szorosba tettek. Lenn állva nézte a meredek sziklafalakon mozgó párost, és úgy érezte, mintha valami titkos szertartást lesne meg. A beszélgetés hirtelen szakadt meg, ahogy a két alpinista magára kötözte a kötelet, no akkor indulok, mondta egyikük, és néhány mozdulattal már a fejük felett kapaszkodott. Onnantól csak a kalapács visszhangos csengése hallatszott, néha egy kiáltás: indulhatsz!, vagy: fenn vagyok! A pár egyre kisebbnek látszott a magasban, és úgy tűnt, mintha már egy titkokkal és számukra soha meg nem ismerhető izgalmakkal teli világba másznának át. Zsolt biztos volt abban, hogy ez a dolog izgalmasabb, mint a kirándulás, férfiasabb, mint a városnézés, és fárasztóbb, mint a horgászat. Nem kellett több, csak néhány heti nyaggatás, és Beczási György a derekára csomózta a kötelet. A beülő akkoriban ismeretlen fogalom volt, a profi mászók mint a doktor és Kőmíves is mellest használtak. A kis csapat pedig nekivágott annak az útnak, amely az olvasó már tudja évtizedekkel később milyen távlatokba vezet. Akkoriban viszont úgy tűnt, a falnak nagyon is van vége, amelyet néhány órai mászással el is értek. A kaland nem volt problémamentes, igaz, a nehézségek nem felfelé jelentkeztek. A fiút a derekára csomózott kötéllel eresztették le, pokolian szorította, majdhogynem sírva fakadt. Aznap este mégis elővett egy füzetet, egyes számot írt a lap tetejére, és mellé a mászás adatait: 1981. VI. 20. Posta út (Postafal, Gyilkos-tó), Fok: 3A. A következő piros betűs bejegyzés két héttel később került a füzetbe: Oltárkő. Még leírva is tiszteletet keltett benne. A sziklamonstrum a környék legimpozánsabb sziklatornya volt, magasan kiemelkedett a hegyhátak közül. Zsolt június elseje reggeléig valójában nem is gondolt a megmászására. Mert talán nem is lehet. De mikor hatvan méterrel a föld fölött csüngött, hatalmába kerítette az addig ismeretlen érzés: émelyítő, édes szédülés, amelyet a kötél biztonsága nem engedett át a félelem mezsgyéire. Körülnézett, és mintha a megszokott világ színesebb másolatát látná, ahol minden ugyanolyan, csak éppen az arányok változtak meg teljesen, ahol az idő széllé és napsütéssé alakult, és a dolgok közepén ő maga lógott egy kötélen, kínai tornacipőivel kavarva a levegőt. A hat kötélhosszas útban ezúttal is a visszaereszkedés volt a nehezebb. Johán, talán, hogy megkímélje őt a kötél kínjaitól, talán, hogy a falról való mentést gyakorolja, kötelénél fogva magára akasztotta a gyereket, úgy ereszkedett alá. Csakhogy a fiút tartó kötél a fal felénél felcsúszott az alpinista hátáról, így Johán már a nyakával tartotta őt. Vagy úgy is lehet mondani, hogy Zsolt fojtogatta a hegymászót. Vezetője vöröslő fejjel, de épségben ért földet. További szerencse, hogy a fiú az esetből nem azt a következtetést vonta le, ez az ereszkedés helyes módja. A kettes számú mászás alá sokáig nem került újabb adat. Beczásiék ismét maguk járták a hegyeket, de Zsolt lelkesedését önkéntelenül sem hagyták kialudni: ellátták a fiút olvasnivalóval. Carl Lukan: Hegyek csavargója, Dimberger: Titokzatos nagy csúcsokon című könyve, Hillary Everest-mászásáról szóló munkája után Zsolt egy olyan Földön találta magát, ahol minden irányban hatalmas hegységek emelkednek a felhők fölé. A Kárpátokon túl kirajzolódott a hegymászás őshazája, az Alpok, a meseszerű távolban pedig felsejlettek a Karakorum és a Himalája vonulatai. Komoly hegyek, rettenthetetlen hősökkel. Olyan világ, ahová csak vágyakozni lehet. Ezt az akkor már kamaszodó fiú is érezte: a Ceauș escu-

diktatúra Romániája a legendák földjére űzött mindent, ami a határon túl terült el. Zsolt, és körülötte mindenki, erre a szűk életre rendezkedett be. 3 A család 1982-ben lakást kapott Gyergyószentmiklóson. Anyja a helyi a rendelőintézetben töltötte napjait, Zsolt és bátyja, Laci pedig az átlagos fiatalok életét élte, az iskola, a barátok és az utca háromszögében. Gyergyón ebben az időben élénk sportélet folyt, és Zsolt, erős testalkatú fiú lévén könnyen felvételt nyert a birkózó-, majd a hoki-, később a sífutó szakosztályba. Rövid idő után mindegyik sportot abba is hagyta. Egyik sem kötötte le igazán. Inkább komolyabb sportokat űzött. A haverokkal, vonatokon bliccelve beutazták a környéket, dohányoztak, szipuztak, csavarogtak. De egyik kaland sem volt olyan jó, mint az időtlen kalimpálás az Oltárkő magasában. Zsolt pedig minden züllés ellenére is mászópartnerek után kutatott. Rábukkant a Gyergyói Vasas Hegymászó Klubra, ahová fiatal kora miatt tizennégy volt ekkor nem vették fel. Maradtak a saját szervezésű vállalkozások. Barátaival kötelet loptak egy tűzoltószertárból, meg két darab, egyenként negyed kilós acélkarabinert, és a tapasztalt hegymászó, azaz Zsolt vezetésével vad kalandokba bocsátkoztak. Egy alkalommal még az Oltárkőig is eljutottak, amelyet nagy szerencsével és minimális előrelátással, de kimásztak. A lejövet módjáról csak a csúcson kezdtek el gondolkozni, ám még a végleges, talán végzetes döntés megszületése előtt megérkezett egy tapasztalt, román hegymászópáros, és leeresztették mindnyájukat. A kamikáze-korszaknak Zsolt hegymászótagsága vetett véget. 1983ban végül csatlakozhatott a Gyergyói Klubhoz, amelyet még Wild Ferenc alapított a 70-es évek elején. A klub a vidék legjobb mászóit gyűjtötte magába. Zsolt itt talált rá mentorára Schönberger Jánosra, aki komoly, nemzetközi hegymászó tapasztalatokkal is bírt: túl Románia határain, egyszer volt a Lengyel-Tátrában. A klubvezetőjük az Erdély-szerte ismert Wild Ferenc volt. Ő írta az egyetlen magyar nyelvű hegymászó szakkönyvet, minden akkori alpinista bibliáját. A találó Hegymászók könyve című munka amúgy jól illeszkedett a Román hiánygazdasági viszonyok közé, mivel csak pult alól vagy ajándékba lehetett kapni. Zsolt ez utóbbit választotta. A klub csatlakozása idején élte a vezetőváltás viharos időszakát. Az idős, sokak által szeretett, Wild Ferenc helyét az egészségesebb életforma mellett kardoskodó fiatal Hargitai Szabolcs vette át. A rámenős új vezető személye, stílusa viharokat kavart a klubban, amelyekből azonban Zsolt nem sokat érzékelt. Magával ragadták a hirtelen kitáguló lehetőségek. Részt vett a klub edzésein, a gyűléseken, ahol végre kéretlenül és önzetlenül zúdították rá azokat a szakismereteket, amelyeket addig titkon lesett el, vagy a saját hibáin kísérletezett ki. Nem volt többé gond mászópartnert találnia, különösen azután, hogy kiderült: az új mászó, a legfiatalabb tag minden kalandra kapható, a veszélyes feladatoktól sem riad vissza. Miért is riadt volna? A klub állami támogatásából vásárolt felszerelés maga volt a biztonság. Már nem derékra csomózta, hanem mellesbe fűzte a kötelet. Megtanulta, hogyan kell biztosítani mászótársát, vállbiztosítással persze, mert az erre kifejlesztett eszköz ritka kincs volt akkoriban. Ez az az idő volt, amikor a hegymászók nem az aprólékosan megtervezett felszerelésekre támaszkodtak, hanem a leleményességükre. Házi gyártmányú karabinereket használtak, csavarból barkácsoltak éket. És használatban volt még az ék őse is, a kőék: a mászó egy marék kavicsot rakott a zsebébe indulás előtt, és a falon kapaszkodva abból válogatta ki a repedésbe illő méretet. A kavicsot a repedésbe szorította, vékony kötéldarabbal

körültekerte, és ebbe akasztotta a karabinert. Kipróbált, ősi módszer volt ez, csak nem szabadott nagyon terhelni. De az erdélyi stílus szerint a hegymászó úgyis inkább magát, semmint a felszerelést terhelte. 1983 februárjában, élete első téli túráján pedig rádöbbent, hogy az idősebb hegymászógeneráció ugyanakkor a fiatalabbat hajlamos terhelni. A retyezáti téli túrán az ifjú mászók jártak ki a forráshoz vízért, Zsolt elsajátította a főzés és hóban mosogatás ismereteit. Az otrombább tréfáktól csak Schönberger János, alias Süni óvta a fiatalokat, cserébe Zsolt kiásta őt a hó alól, mikor a gyengébben síelő mester hazafelé csúszva elütött egy fenyőfát. A fiatalokhoz Süni barátságos, atyai mentalitása hozta közel a hegymászást, de ő volt az, aki sokukat akaratlanul is örökre elűzött a hegyek közül. A dolog a Bucsecsben kezdődött. Süni néhány gyergyói és szentgyörgyi mászó társaságában a hegy legendás útjába, a Kék repedésbe szállt alá. Bár az út hosszú volt és nem is éppen könnyű, aggodalomra nem volt ok. A szokásos évi alpiniáda, az országos hegymászóverseny keretében másztak, a környéken mozogtak Románia legjobb mászói, és tartósan jónak látszott az idő is. A klubtársak már nem láthatták, hogy a parti igen lassan haladt, nehezen vette a fal akadályait. Csak a túlélők elmondásaiból tudták meg, hogy a folyamatos, kimerítő repedésmászás legyengítette a társaságot, néhányan pszichés teljesítőképességük határára jutva már-már feladták a küzdelmet. A csapat sötétben, kifáradva, élelem, lámpa és meleg ruha nélkül érkezett fel a gerincre. Összehangolt terv helyett kisebb társaságokra bomolva próbálták megtalálni az oromról lefelé vezető utat. A csapat amúgy sem túl bíztató helyzetét végül az időjárás váratlan változása tette végképp kilátástalanná. Hideg eső érkezett, amely később jégesőbe váltott át. A vihar elszigetelte egymástól a mászókat, ki-ki a maga módján próbálta túlélni a pokoli éjszakát, miközben a hegymászóélet színe-java a válságos helyzetről mit sem tudva, odalenn mulatozott. Feltűnt persze, hogy a csapat hiányzik, de az ítéletidőben nem volt lehetőség mentést indítani. És persze bíztak abban, hogy az amúgy tapasztalt mászókból álló társaság hamarosan befut. A reggel hisztérikus sietséggel útnak induló mentőcsapat eleinte reménykedett. Szembetalálkoztak a lefelé támolygó Kőműves Johánnal Zsolt első mászópartnerével és társával, akiknek csodával határos módon sikerült túlélniük a kegyetlen vihart: a csapkodó szél és sűrű eső közepette, néhány szál gyufával lángra lobbantották felszerelésük éghető darabjait, és kalapácsnyél, cipőtalp, papírszemét melegénél húzták ki hajnalig. A következő páros már kevésbé volt szerencsés. Az éjszaka folyamán annyira kihűltek, hogy csak segítséggel tudtak lejönni a hegyoldalból, végtagjaikon a fagyás összetéveszthetetlen jeleivel. A mentőcsapat előtt azonban már csak magasan, a gerincen járva bontakozott ki az éjszaka kegyetlen drámája. Schönbergert és társát egy kő mögött találták meg, embriópózba merevedett testtel, hidegen. Nagy megrázkódtatás volt ez a román hegymászó-társadalom számára, és különösen fájdalmas eset a zárt erdélyi, magyar hegymászókörnek. A tragédiát viták, értetlenség felelőskeresés és vádaskodás követte. Később könyv is íródott a balesetről, csak megnyugtató magyarázatot nem sikerült találni. Egy egész hegymászó-generáció fordított hátat akkoriban a hegyeknek. A fiatal mászók nem tudták megemészteni Süni halálát, annak az embernek a balesetét, akit nem csak tanítójuknak, hanem mentoruknak, pártfogójuknak is tartottak. Zsoltot is megrázta a közeli barát halála, mégsem merült fel benne, hogy szakítson az alpinizmussal. Nem is nagyon értette barátai megdöbbenését: hiszen a bizonytalanság, a végletesség, a komoly következmények ugyanúgy hozzátartoznak a hegymászáshoz, mint az emlékezetes kalandok, a szép teljesítmények, a természet intenzív közelsége vagy a bajtársi együttlétek. De lehet, hogy egyszerűen csak nem

vett tudomást a körülötte kavargó érzelmi viharokról, a közhangulat változásairól, levonta a következtetéseket, és megmaradt a maga útján. 4 Mindenesetre a sokkoló balesetet követően ő már nagy terven törte a fejét, mit sem törődve az intézményesített hegymászóéletben elfoglalt helyével. Zsolt, mint kezdő, és csupán korkedvezménnyel klubtaggá váló mászó, a tradíciók szerint leginkább másodmászó lehetett, és könnyű utakban kellett bizonyítania rátermettségét. Ő azonban nem ranglétrát akart mászni, hanem hegyeket, és minden bizonnyal fel sem tűnt neki, hogy lehetne másképp is csinálni. Elolvasva Reinhold Messner Cél a Mount Everest című könyvét Zsolt elérkezettnek látta az időt, hogy valami komoly célt tűzzön ki maga elé. A Fogarasi-gerinc megmászását. A Fogarasi-gerinc még nyáron is embert próbáló feladat. Az amúgy sem könnyű terepet télen a szélsőséges időjárás, a havas-jeges felszín és a rendszeres lavinák nehezítik. Teljesítésével a Román Hegymászó Szövetség listájának legmagasabb fokozatába sorolódik az ember. A nagy ívű tervhez sikerült társat is találnia, aki azonban az utolsó pillanatban mégis visszalépett. Zsoltban azonban élénken éltek a Messner-könyv szavai, a himalájai mászás élménye, és mit sem törődve a rosszalló pillantásokkal, egyedül vágott neki az útnak. A Fogarasi-gerincben nem kellett csalódnia, valóban embert próbáló feladat volt. Tapasztalatlansága miatt a nehézségek pedig csak fokozódtak. A hegyvonulat legvégéből indult, másfél napig törte a mély havat, így kifulladva, fáradtan érte el az igazi nehézségek kezdetét, a szélnek és hidegnek kitett gerincet. A technikailag is sokat kívánó részeken hamar kiderült, hogy házi gyártmányú felszerelése habár küllemre megfelelt az elvárásoknak nem állja az extrém igénybevételt. Jégcsákányának alumíniumból készült nyele elgörbült, olyannyira, hogy időnként a térdén kellett visszahajlítania, ami viszont feltűnően könnyen ment. A saját maga hegesztette hágóvas lötyögött a lábán, nem tartott biztonságosan a jégen, firnen. Bakancsa orrával kellett lépéseket rugdosnia a hóba, aminek következtében nagylábujjairól hamarosan levált a köröm. A gerinc közepe táján kellett feladnia. Négynapos küzdelem után indult el a völgy irányába. Zsolt azonban nem kudarcként élte meg a túrát. Az új, izgalmas tapasztalatok maradtak meg benne, a ködös, semmibe vesző gerinc, az esték csöndes magánya és persze a nagylábujjak lüktető sajgása. Tavasztól kezdve már szinte minden idejét a mászással töltötte, ami megmutatkozott a teljesítményében, mind a sziklafalon, mind az iskolában. Eredményei a két helyen hiába álltak szöges ellentétben egymással, tanárai, mentorai mindkét oldalról ugyanolyan furcsán nézték a barátságos, de csökönyös fiút. Zsolt pedig mintha észre sem vett volna semmit ebből, csak a hegyekre koncentrált, méghozzá olyan intenzitással, hogy 1984-re elérte a jobb mászók technikai színvonalát. VI-os, VII-es utakat mászott, ami a modern sziklamászás szemszögéből visszatekintve csak akkor tűnik jelentős eredménynek, ha figyelembe vesszük a körülményeket is. Abban az időben ismeretlen fogalom volt a mászócipő, vagy a nagy biztonságot nyújtó nitt. Az utakban ritkán voltak előre elhelyezett biztosítóeszközök, a mászónak magának kellett gondoskodnia a biztosításról. Saját készítésű ékek, szögek kerültek a sziklába, és még ekkor sem számított különcnek az, aki a kőékelés technikáját alkalmazta. Az esést a társ egyszerűen vállbiztosítással, a testén körülhurkolt kötéllel tartotta meg. Az akkori stílustól idegen volt a szabadmászás ideológiája, a cél a sziklafal lehető leggyorsabb, és legcélszerűbb módon való legyőzése volt. A mászók, ahol kellett, puszta kézzel kapaszkodtak, de ha gyorsabbnak tűnt, és volt rá lehetőség, nem haboztak mesterséges eszközök, ékek, szögek, kötélgyűrűk segítségéhez nyúlni. Biztosra mentek. Az utak hosszúak voltak, és az akkori felszerelés mellett a mászó a legritkább esetben kockáztatott meg egy

esést. A melles ugyanis könnyebb esetben fájdalmat, nagyobb zuhanás végén akár bordatörést is okozhatott. Életmódján az sem változtatott, mikor anyjával és annak új férjével Kolozsvárra költözött. Mostohaapja protekciójával egy exportra dolgozó gépgyárban kapott munkát, ahonnan sokan jutottak el Kínába, hogy ott konzervüzemek formájában építsék a román kínai barátságot. Ő azonban csak vágyakozott a távoli vidékek után, egyszerű fémforgácsolóként nem volt esélye a kijutásra. Különösen, hogy a termelésben sem járt élen. Munkaideje egy részében hegymászó-felszereléseket gyártott a népgazdaság gépsorain. Így tett szert csavarokból fabrikált ékekre, továbbfejlesztett jégcsákányra, hágóvasra, sőt kezdetleges karabinerekre is. Húszéves korában, édesanyja kapcsolatának hullámvölgyében költöztek vissza a hegyek közelébe, Gyergyószentmiklósra. A nappali iskola padjába azonban már nem tért vissza, este tanult, nappal pedig egy vasbetonszerelő cégnél dolgozott. Papíron. A hegymászóklub vezetőjének magas szintű, személyes kapcsolatai révén ugyanis alig lehetett látni az üzem területén. Szüksége is volt minden idejére, mivel komoly célt tűzött maga elé: a környék összes jelentős útját meg akarta mászni. Váltott párokkal szinte napi rendszerességgel járt ki a sziklákra, Békásra, az Enyedi-szorosba, a Tordai-hasadékba. Olyan rettegett utakon jutott fel, mint a Függetlenség-repedés, amelyben csak húszméterenként lehetett elhelyezni egy szöget vagy éket. A köztes részeken pedig mászni kell, mégpedig gyorsan és félelem nélkül. Később új, mások által soha nem próbált utakon mászott fel, és próbálgatta magát a Magyarországról ekkoriban begyűrűző módszerben, a szabadmászásban is. Szerette a hangulatot, ami magasan a talaj felett lepte meg, mikor a kötélen lógva körbenézett: kellemes zsibbadás áradt szét tagjaiban, egyedül volt, de mégsem érezte a magányt. Azon kevesek közé tartozott, akik majdnem szabadon élhettek a nyolcvanas évek végének Romániájában. A diktatúrának nem volt baja a hegyekkel. Az élet azonban mind szűkösebbé vált, egyre többen hagyták el az országot, egyre több mászótárs tűnt el a határ mögött, és Zsolt családja is a kitelepülésben látta a jövőt. Mostohaapja kapcsolatai révén végül ők is megkapták a magyarországi letelepedési engedélyt. 1988 végén felszámolták gyergyói lakhelyüket, bőröndökbe tömték életük fontosnak tartott tárgyait, és kopott csomagjaikkal egy december közepi napon felszálltak a budapesti vonatra. Egyikükben sem volt izgatottság. Fásultan nézték szürkés távolba olvadó falvakat, lakótelepeket, pályaudvarokat. Egy idő után a hegyek sem látszottak már. Légüres térben suhant a vonat. Földes András: Erőss Zsolt A Himalájánál magasabbra A legnagyobb magyar hegymászó emlékére Libri Kiadó, Budapest, 2013