Kiegészítő ismeretek A honfoglaló magyarok művészete című fejezethez Állam- és egyházszervezet A X. század közepén a magyarság, magával hozott hagyományait, szokásait, erkölcseit feladva, beilleszkedett az ez idő tájt megszilárduló nyugat-európai feudális államok közösségébe. Ez a mélyre ható társadalmi és politikai változás hamarosan a művészeti kultúrában is sorsdöntő korszakváltást hozott létre. A magyarság vezető rétege, a nemzetségek előkelői és a fejedelem maga is felismerték, hogy a megoldást csak az jelentheti, ha felveszik a kereszténységet, és szövetségeket kötnek a mindenfelől szomszédos feudális államokkal. Ezt követelte a történelmi szükségszerűség. Ekkor került sor Géza új székhelyének, Esztergomnak kiépítésére. Az ország második központja valószínűleg a későbbi királyi székváros, Székesfehérvár volt, ahol minden bizonnyal már Géza idején kialakult a megerősített fejedelmi szálláshely, és benne a Szent Péter és Pál-templom a barokk kori székesegyház korai elődje, ahol a hagyomány szerint Gézát eltemették. Géza uralkodásának eredményei teremtették meg az alapot István számára a magyar feudális állam kialakítására. A királyi vármegyék rendszerének kiépítése során a nemzetségfők várai fokozatosan királyi tisztviselők, ispánok kezére kerültek, s míg a nemzetségek általában megtartották a vármegyék területének egyharmad részét, a lázadó nemzetségfők egész területe királyi kézre került. A királyi várak egyben az egyházszervezésnek is fontos központjai voltak. A korai törvények az egyházi ügyekben fontos szerepet biztosítottak a királynak és a képviselő ispánnak is. A királyi várak keresztelőegyházai jelentették az egyházszervezés csíráit, belőlük szerteágazva jött létre az alárendelt templomok, kápolnák hálózata. A királyi birtokok szervezete jelentette az egyházmegyék megszervezésének az alapját is. A királyi várakban, a paloták közelében felépített körkápolnák jellegzetes tartozékai a kelet-európai fejedelmi udvaroknak. A különálló veretekkel fedett bőrtarsoly ornamentális rendszere az egész tarsolyt borító tarsolylemezek némelyikén is megjelenik, s alighanem ebből indult ki a központi elrendezésű kompozíció. A különféle kompozíciós sémák alkalmazása a Kárpát-medencében különböző mesterek kezén nagyobb szabású ornamentális kompozíciók összefüggésében jelentek meg. A honfoglalás kori magyar fémművesség stílusát az elődökétől jól felismerhetően megkülönbözteti az ornamens elegáns, éles elhatárolása, a stilizált díszítő elemek megsokszorozására való hajlam, továbbá az állatalakok leegyszerűsített, stilizált, lendületes vonalrajzú sziluett-jellege. A honfoglalók művészetének jellegzetes stílussajátosságaitól meglehetősen élesen különbözik a nagyszentmiklósi kincslelet. Az arany asztali készlet edényformái és ábrázolásai annak ellenére, hogy az együttes sem a darabok korát sem stílusát illetően nem egységes, eltérést mutat a honfoglalás kori művészet stilizáltabb és határozottan ornamentális jellegű alkotásaitól, s szervesebben kapcsolódnak az antik hagyományhoz. Nem valószínű, hogy a honfoglalók kultúrája hozta volna őket létre, még akkor sem, ha a rovásfeliratok megfejtése alapján az derült ki, hogy a kincs a XI. századtól feltételezhetően a Csanád nemzetség birtokában volt.
Nagyszentmiklósi kincslelet (részlet) Szent István ábrázolás A honfoglaló magyarság társadalmi szerkezete határozta meg, hogy a Kárpátmedence egykori lakóinak a hagyatékát őseink milyen mértékben vették át és építették be saját kultúrájukba. A magyarok díszítő művészete nagyrészt kiszorította a közvetlen megelőző, úgynevezett második avar korszak sok tekintetben hasonló
fémművességét. Magyarországon kevés a leletanyag az avar művészet köréből. Csak ritkán fordul elő finomabb díszítésű, rendszerint bizánci mintaképeket követő ékszer. A nomádok fényűzésével ellentétben a földművesek érezhetően sokkal egyszerűbbek, s a keresztény halottakkal többé nem temetnek el semmiféle sírmellékletet. A X. századtól kezdve a szegényesebb köznépi temetőkben összekeverednek a különböző népek szokásai. A honfoglalással és a nemzetségi szállásterületek elosztásával létrejött az a településrend, amely az ország későbbi vármegyeszervezésének alapját jelentette. A nemzetségi szállásterületek központjában erődítéseket, nagy befogadóképességű, jól védhető várakat kellett emelni, és ez olyan feladat volt, amely sok tekintetben megváltoztatta a művészeti igényeket is. Az újonnan épített erődítések többnyire jól kiválasztott, védhető, igen gyakran vízzel is majdnem körülzárt helyen fekvő, kör alakú földvárak voltak. A megtelepedés folyamatában nagy szerepet játszott, hogy igen gyakran követték a régebbi nyomokat, felhasználták az elődök telephelyeit. (pl. Aquincumi katonai város amfiteátruma) Történetírásunkat már Anonymus Gestája óta foglalkoztatja az a kérdés, hogyan vették birtokukba a honfoglaló magyarok a pannóniai római uralom építészeti emlékeit, mit jelentett számukra a monumentális építészet maradványaival való találkozás. Ott, ahol egykori római városokban kimutathatók a germánok, majd avarok nyomai, a temetkezések, a különböző építmények mind arról tanúskodnak, hogy a már romba dőlt városok egy-egy részét használták fel. Joggal feltételezhetjük, hogy a keresztény egyház szervezetének kiépítésével egy időben a királyi udvartól egészen a falusi templomokig egységesen elterjedt az új, nyugati típusú művészet, s a pogány szokások kiszorításával egy időben a honfoglalás kori művészet örökébe lépett. Valószínűleg egy ideig még a királyi udvarban is tovább éltek a honfoglalás kori művészeti kultúra maradványai. Bizonyára őrizték a fejedelmi kincstár örökségét, az Árpádok méltóságjelző kincseit. Valószínűleg bizánci munkák is helyet kaptak a királyi kincstárban, ezeket művészeti értékük és reprezentatív jellegük miatt egyaránt nagyon becsülték. (Tudjuk, hogy István a bizánci császárral szövetségben vezetett bolgár hadjárata során egy időre megszerezte az ohridi Szent György-kolostor ereklyéit. Ajtony legyőzését követően is kerülhettek birtokába zsákmányként bizánci műalkotások, de az a körülmény, hogy Veszprém-völgyben görög apácakolostort alapított a király, arra is rávilágít, hogy a keleti egyházhoz fűződő kapcsolatok a királyi családon belül is éltek.) Gizella bajor hercegnő, István király felesége feltehetően miután 1045-ben elmenekült az országból meghalt anyja sírjára készíttette a regensburgi Niedermünster számára a drágakövekkel és zománccal díszített arany Gizellakeresztet.
Gizella kereszt A diadalmas kereszthalált kifejező győzelmi jelvényként értelmezett, drágaköves kereszten lebegő, arany Krisztus-test ugyanolyan valószerű, mint a Gizella bátyjának, II. Henrik császárnak ötvösművein ábrázolt alakok. Liturgikus tárgyak töredékeinek egész sora bizonyítja, hogy ez a felfogásmód már szélesebb körben elterjedt erre az időre. Egy kisebb méretű, gazdagon díszített szekszárdi vállkő valóságos mintadarabja a honfoglalás kori motívumkészletnek. Egyik végét szalagfonat díszíti, a másikon a szalagfonat hurkaiba írt palmetták motívuma ismétlődik, két hosszanti oldalát különféleképpen összekapcsolt, álló palmetták sora élénkíti. Az úgynevezett palmettás stílus határozottan bizáncias igazodású művészet, amelynek pontos kapcsolatai még javarészt felderítetlenek. Az építészeti alkotások kiemelt helyein, oszlopfőkön, párkányokon, vállköveken gazdag, csipkeszerű díszítést alkalmaznak,
ez a Bizáncban is a X. századtól kezdve elterjedt építészeti dekoráció honosodott meg Magyarországon. Velük együtt a szalagfonatos ornamentika gazdag változatai is megjelentek. A szekszárdi bencés monostortemplom részlete Túlnyomó többségben az alapító személyes reprezentációját szolgáló saját egyházak épülnek. Ebben a korban hallunk először arról, hogy a királyi építtetők mellett előkelő urak is építtetnek monostorokat. 1067 körül alapítják Százdon a monostort, míg 1061-ben Zselicszentjakabon bencés monostort. A zselicszentjakabi templom meglehetősen szokatlan, hosszanti és valószínűleg oldalkarzatos elrendezésű volt, bizáncias jellegű faragványokkal. A bizánci művészeti igazodás elterjedésében bizonyára nem csupán az előkelő művészeti példák, hanem politikai kapcsolatok is szerepet játszottak. Nem véletlen, hogy ez a művészet nem halt el a XI. század végén, hanem különösen az ország déli vidékein, ahol a szomszédos Bizánc befolyása és a bizánci vallás elterjedése is nagyobb volt, a XII. században még elevenen élt.