História 1995-04
História 1995-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Ember, település, természet... 1 2. Képek... 5 2.... 10 1. A váradi hamis béke... 10 2. Képek... 13 3.... 17 1. A Hunyadi-párt... 17 4.... 18 1. Értesülések a túloldalról... 18 2. Képek... 20 5.... 25 1. Nemzetiszocializmus sztálinizmus... 25 2. Képek... 31 6.... 36 1. A román nemzet történetírója. Nicolae Iorga... 36 2. Képek... 38 7.... 40 1. Ifjúság és pártpolitika... 40 2. Képek... 42 8.... 45 1. Nõk az egyetemen... 45 2. Képek... 47 9.... 50 1. A nõk oktatása, 18221900... 50 10.... 51 1. Mezõgazdaság és politika... 51 2. Képek... 55 11.... 59 1. Gumipitypang-karrier... 59 2. Képek... 59 12.... 61 1. Szülõk és nagyszülõk... 61 2. Képek... 62 13.... 64 1. Hadosztály, dandár, zászlóalj... 64 14.... 65 1. Elvtársi és baráti vadászatok... 65 2. Képek... 67 iii
1. Ember, település, természet GLATZ Ferenc Ember, település, természet Történelem térképeken elbeszélve Magyar történelem térképeken elbeszélve nem más ez, mint térben és időben újragondolt magyar történelem. És újragondolt történeti program. Magunk és szakmánk számára. Ember és természet Figyelni arra, hogy az emberi cselekvéseknek mindig is létezett természeti dimenziója. Akarva, nem akarva simult a természethez. Akarva, nem akarva formálta azt magához. Bizonyításra nem szorul az összefüggés: az éghajlat mélyrehatóan határozta meg a termelhető haszonnövények körét. Ki vár magyarázatot arra, hogy a 18 19. században miért Észak-Európában alakult ki a burgonyazóna, miért Közép-Kelet-Európában a gabonazóna, amelyek nélkül pedig a modernizáció, az ipari forradalom városi társadalmai elképzelhetetlenek lettek volna? És az éghajlat törte magához a térség lakóinak napi életrendjét. Elfogadott: a közösség viselkedéskultúráját, végső fokon a férfiak és a nők kifejezési gesztusait, temperamentumát alakítja a napszakok beosztása, a ránk kényszerített életrend. És kételkedhet-e bárki abban, hogy végső soron az épített környezet egészét ezen égövi viszonyok befolyásolják? (Építési, szigetelési, megvilágítási technikáját, a települések, lakások elrendezését és így tovább.) Elannyira természetes ezen összefüggés mindenki számára, hogy a történészek nem is tartják érdemesnek munkáikban megjegyezni, amikor Skandináviáról vagy a Földközi-tenger térségéről írnak: még a politikai rendszerek működését, a rendszerekben élő egyén cselekvését is befolyásoló tényező a sarki vagy a mezzogiornós mediterrán éghajlat kikényszerítette életritmus. Mint ahogy az sem szorul bizonyításra: akár a domborzati viszonyok, akár a vízkészletek megléte vagy hiánya, akár maga a termőföld minősége mennyire ezen adottságokhoz kényszeríti a hátán élő emberi közösség formáit, meghatározza az állatfajokat, a növénytakarót. Kínál számukra tájanként nagyon is eltérő megélhetési lehetőségeket, termelési ágazatok kiművelését. S a termelési kultúra talán csak mi, történészek feledkezünk meg erről adott eszközkultúrát és ismét csak adott időbeosztást, életrendet, adott érdeklődési irányokat jelöl ki. Attól függően paraszti, iparos, netán hajózási, közvetítő-kereskedelmi tevékenységre szorít a lakott terület fekvése. Tengerhajózásra vagy kontinentális kereskedelemre kényszerített népek magatartásformái mily erősen térnek el egymástól! S eltérnek újfent azoktól, kik a belterjes gazdálkodási kereteket igénylő zöldség-, virágkertészetre szakosodnak, s újfent azoktól, kik netán több száz hektár művelését igénylő gabonatermelésre kényszerülnek. Hogy magukat életkörülményeiket újratermeljék! Elannyira kézenfekvő összefüggések ezek, hogy mind a kontinentális, mind a nemzetállami keretekben íródott történeti munkák szerzői figyelemre sem méltatják. Annál nagyobb igyekezettel merülnek el politikai pártok, parlamentáris, kormányzati intézmények elemzésében. S vélik ennek során megtalálni az összehasonlítás intellektuális örömét. Pedig csak hogy saját nemzeti történelmünknél maradjuk tudjuk: lehetnek az intézmények államoktól meghatározottan különbözőek vagy azonosak, működésüket alapvetően a kereteik között élő egyének közössége határozza meg. Ugyanaz a politikai intézmény vagy működtetési formája egészen mást eredményezhet más és más társasági közösségekbe illesztve. És mint intézményeket működtető polgár teheti fel az olvasó a kérdést: vajon milyen eltérések vannak az észak-magyarországi hegyi pásztorok vagy az alföldi szilaj állattartók vagy éppen a dél-alföldi belterjes zöldségtermelő vidék lakosságának életkeretei, sőt életcéljai, erkölcsi normái és közösségi értékrendjei között? Napjainkig élő és mai intézményreformjaink eredményességét is meghatározó közösség- és természettörténelmi hagyományok. A természeti környezet évezredeken át meghatározta az ember biológiai újratermelését, sőt közösségi életének kereteit is. Befolyás és kölcsönhatás. És e kölcsönviszony koronként is változik. Bizonyításra nem szoruló kapcsolat: a különböző típusú települések lakóinak függése, kiszolgáltatottsága más és más. A városi, kőházas polgár másként éli meg már a 16. században a természeti erők, évszakok változását, mint a rideg marhatartó alföldi, hódoltságbeli, kunyhólakó pásztor. Védettebb, függetlenebb, mint emez. Idomul ő is az évszakokhoz, de nincsenek pihenő hónapok, téli munka, mint emezeknél. És természet ember kölcsönviszonya a lakosság foglalkozási betagozódásának is terméke. Szezonmesterségekre kényszerítik a polgárt, arra, hogy legyen értése a nyáron és télen művelhető szakmák -hoz. És nem nehéz kimutatni, mindez miként hat ki a paraszt, a mesterember, a polgár évszakokhoz igazított aktivitására, ünnepei szokásrendjére vagy akár öltözködésére. 1
Tudomásul vesszük: az ipari forradalmak előtt, a 19. század közepéig minden kontinens lakosságának életében még a legcivilizáltabb Európa esetében is, ember és természet kölcsönviszonyában a kiszolgáltatottság volt a döntő mozzanat. Változott a helyzet Európában, Amerikában a 19. század közepétől. Az itt élő társadalmak ekkortól már szívósan gyarapították az állandóan fűthető, világítható légköbméterek számát. Energiatermelésük gyorsan növekszik, jól tervezett lakóház kultúrájuk és munkahely-építkezésük segítik őket ebben. Fejlesztve technikaiés szerszámkultúrájukat, a technológiát, az üzemszervezést, új alapanyagokat felfedezve elérik az áhított célt: az épített és mesterséges környezet túlsúlyba került az ember természetes környezetével szemben. És nemcsak a lakást, a munkahelyet függetlenítik a helyi időjárástól, az évszak- és napszakváltozásoktól, de fokozatosan függetlenítik magukat a táplálékbeszerzésben is. A 20. század kialakította a rendszeres interkontinentális agrártermék-kereskedelmet a kiterjeszkedett szállítási rendszerekkel, légi, szárazföldi és vízi utakkal. Ugyanakkor a mesterséges, illetve épített környezet állat- és növénytermesztése, majd a kemizálással a termékeredmények fokozása, a tárolási-hűtési technika kifejlesztése felbontani látszott a kiszolgáltatottság utolsó kötelékét is. A függetlenség mámora is okozza, hogy korunk embere pontosabban értelmisége egy évszázada lebecsüli a természetet. Sőt! A huszadik században a modernség ismérvei közé tartozik a természet legyőzése. Hogy azután rádöbbenjünk: saját életünket, egyszer megélhető életünket tehetjük tönkre, ha megbontjuk a mi és a természet közötti egyensúlyt. Az évszázad végének, korosztályunk életértelmezésének következtetése e veszélytudat. Még inkább csak a döbbenet, mint pontosan okadatolt érvrendszer. Még inkább csak e rádöbbenés mondatja velünk: nem feledhetjük, évszázadunk elit- és tömegkultúrája sokban a technika, a most már egymást követő ipari forradalmak eredménye. Azaz sokban segítette magasabb szinten megélni emberi nembéliségünket. De ne feledjük: a technokrata optimizmus magával ragadta a világról való gondolkodásunkat is. A kiszámítottságban, a technikailag előállítható panelekben, a számítógépes mikronpontosságú vonalak file - jaiban gondolkodunk, amikor társadalomról beszélünk. Lassan a jelentudományból, a politikából is háttérbe szorul az ember környezet tervezésének témája. Az ember és természet viszonya, a természet-környezet tervezése pedig szinte kiveszni látszik vezérelveink közül. Nyomasztotta talán a század értelmiségét az, hogy évezredeken át érezte magát kiszolgáltatottnak a földrajzi, éghajlati, növénykörnyezeti adottságokkal szemben? S nem tekintette azokat másnak, mint örökös nyűgnek, az emberi önmegvalósítás korlátjának? Lehetséges. És korunk történetírása is, szolgaian követve a történetíró jelenének életérzéseit, mindegyre elfeledkezett a természeti környezet és ember viszonyának bemutatásáról. Tanszékek, kutatási intézetek tízezrei emelték oktatási-kutatási programjuk központjába a pártpolitikai csetepaték, programok, a hatalomgyakorlás technikusai tetteinek felderítését. Minő szellemi energiafecsérlésnek tűnik majd ez az emberiség sorsáról más nagyságrendben gondolkodó generációk előtt! Kutató történészek tömegei adták életüket gyakran kályhafűtésre ítélt cikk és monográfiahegyek termelésére? Térképen elbeszélni egy nép életét most kínálja a lehetőséget, hogy figyelmeztessünk az emberi környezet (társadalom) és természeti környezet harmóniájának fontosságára. S arra, hogy az új, az individuális társadalomszemlélet már látja: az egyén kiegyensúlyozott életéhez nemcsak az anyagi javak, az emberi környezeti viszonyok, de az egyén és természet új típusú harmóniája is szükséges. Az ember és állat-, növényvilág, ember és látott környezetének harmóniája. Új típusú, tudatosan megélni akart kölcsönviszony. A térképen mikor kezdjük adatainkat ráképzelni és rárajzolni alaptérképeinkre domborzat, vízrajz, növényvilág van jelen. Hadjáratok vonalainak, gazdálkodás ábráinak, népmozgások foltjainak lesznek ezek természetes közegei. Rá kell rajzolni a víz, domborzat, fauna színeit tartalmazó alaptérképre a honfoglaló törzsek szállásterületeit, s rögvest nem feledkezhetünk meg arról, hogy az állattartó, részben steppe-földműveléssel foglalkozó ideérkező lakosság nem véletlenül a dús legelőjű, gazdag vízű tájakat vette birtokba. S ahogy haladunk előre az időben a 12 14. század térképein, látnunk kell, miként válik lakottá a peremvidék hegyestölgyes-fenyves vidéke. Ami nem egyszerűen az állami határok kirajzolódása, hanem olyan termelési és életkultúrájú tömegek idevonzása is, akik a hegyi állattartáshoz, famunkához, éghajlati viszonyokhoz hozzászoktak (szlovákok, románok). S majd a Kárpát-medence érckincsei iránti igény (ezüst, arany) miként fejleszti ki a 13 14. században a sajátos életformát kívánó bányásztársadalmat, mindenekelőtt ezen természeti megpróbáltatásokhoz már életrendjüket igazított szász német telepesekkel ültetve be a hegyvidék lelőhelyeit. Akik hozták magukkal egy, a helyi lakosság településformáitól teljesen eltérő városi építészeti és közösségi életformáikat. Emberi társadalom, föld, növénytakaró, éghajlati viszonyok késztetnek elgondolkodtatásra, azután a marhatartásunkat (14 19. század) vagy az átvezető külkereskedelmi útjainkat, vámjövedelmeinket bemutató térképek (14 15. század), majd a belterjes kertgazdálkodási központok térképre vitele, ahol a magyarázó apparátusban a növénytakaró, a domborzat, az öntözés vízrajza, sőt a napsütéses órák száma tárulkozik az olvasó elé. Nem is beszélve most már a jelenünk választási lehetőségeit ábrázoló, térségünk vagy Európa termelési övezetek mutató térképekről: természetföldrajzi és éghajlati értékeink milyen újra 2
betagozódást kínálnak e térség lakóinak Európa termelési szerkezetébe. S mit kínálnak így a magyarságnak. S hogy a külpolitikai orientáció vajon lehet-e a józan polgár számára egyszerűen ideológiai kérdés, netán szimpátia, tradíció terméke? Vagy pedig a józanság, az érdekfelismerés kell, hogy bennünket vezessen? A térképeken elbeszélt történelem a történetszemléleti váltás sürgetője is kíván lenni. Életkeret-megtartó intézményeink Figyelni arra, hogy az emberi közösségek történelme mindig is igazgatási-intézményi keretekben zajlott. Az emberi nem öntökéletesítésének folyamata akkor gyorsul fel, amikor a közösségi formák szilárd igazgatási kereteket nyernek. S ezeknek kifejlődése a megtelepült életmód eredménye is. Amikor az igazgatási keretek területi-igazgatási intézményekké fejlődnek. Igaz ez minden nép, így a magyar nép történetére is. A település (falu, város) nemcsak házak, telkek csoportja, de egyben emberkörnyezeti egységek, közösségi-igazgatási egységek is. Az igazgatási intézmények kodifikálják és érvényre juttatják az együttélés szükségesnek tartott szabályait, s egyúttal kijelölik térben azokat a határokat, amelyen belül élőknek igazodniuk kell e szabályokhoz, illetve amely lakossági körnek terméke is e szabályegyüttes. És településtípustól a település lakóinak foglalkozási betagozódásától függően változhat a település lakóinak közösségi rendje. Bizonyításra nem szorul, mennyire eltér egymástól a hazai különböző várostípusok belső rendje, a bányavárosoké, a mezővárosoké vagy a gabona- és gyümölcstermelő alföldi tanyás városoké. Falu, község, megye, állam: földrajzilag behatárolt területek de társadalmi tagozódásunkban is meghatározott jegyekkel rendelkező igazgatási egységek. Az újkor politikai demokráciái megnyitották a lehetőséget a közösség minden tagja, a legszélesebb rétegek számára is, hogy ezeket a területi-igazgatási intézményeket mind határozottabban az igazgatottak, az emberi közösség igényeihez formálják. Az intézmények az életvitel normáit, szabályait kodifikálják és kérik számon a település lakosaitól. Számonkérni, kodifikálni immáron hatalmi kérdés is. Természetes, hogy az intézmények (község, megye, állam) szervezete jobban, mint korábban, egyben a társadalmi, hatalmi és érdekharcok fórumai és egyben eszközei is lesznek. Színterei a legkifinomultabb politikai harcformáknak: a pártharcoknak. És nemcsak a jelen-, de a múltorientált érdeklődés (a történetírás) is ezt a hatalmi funkciót állította előtérbe, amikor az intézményekről beszélt. Előszeretettel részletezve az intézmények keretében folyó pártpolitikai vagy osztály-, rétegküzdelmeket. Ismét követve a kortársi gondolkodás irányait. A történelem térképeken elbeszélve kínálja a lehetőséget, hogy szemléleti váltást sürgessünk ismételjük magunkban. A térképeken szükségszerűen az emberi közösségek szállásterületeinek, településeinek határai jelennek meg. Térben, kiterjedésében elképzelhető szervezeti rendjével. Falu, város, utcáival (és így közlekedési rendjével), templomaival, temetőivel (és így hitvilágával), a házhelyekhez tartozó gazdasági telekbelsőséggel vagy a hozzátartozó határokkal, iparostelepekkel, üzletsorokkal (és így gazdálkodási, tulajdonosi rendjével). A legfáradságosabb térképészeti kirándulás követni a 14. századi falu vagy megye színeit és számozásait, s összeilleszteni az azonos tulajdonú birtokokat. Majd figyelni a későbbiekben a bányavárosok gyűrűspolgárrendjére, s követni a városi beltelken épült polgárok házcsoportjait, összevetve temetőik szintén csoportos rendjével. S a térkép magyarázó apparátusában megmutatni a genealógiai táblán az összeházasodások és öröklések rendjét. Mellérakva az önkormányzat vezető pozícióiban található többnyire a gyűrűn belül lakó polgárok családjait. Az állam is, mint területi-igazgatási egység jelenik meg előttünk: út-, majd vasúthálózatával, megyei, városi, bírósági, végrehajtói hálózatával (és így a polgár életbiztonságát segítő és szabályozó adminisztráció rajzával). A Szent István-korabeli kezdetleges megyei, egyházmegyei beosztás vonalai mutatják a megtelepült társasélet rendezett normáinak mikor, meddig terjedt a köre. Ugyanígy a térkép kényszerít rá elgondolkodni a török háborúk szétzilálta igazgatási rendjéről s a szétziláltság nyomán megjelenő elvadult mocsár és vadvilág lakhatatlanságáról, a középkori magyar királyság már szétesett és elpusztult településszerkezetéről. És ennek kihatásáról az egyéni és a társaséletre. Ami elénk idézi anélkül, hogy a kísérőszövegben figyelmeztetnénk erre az elvadult erkölcsi-közösségi viszonyokat is. S azután a 18. századi újratelepülés sajátos területi-szervezeti intézményei, a határőrvidékek, amelyek a délvidéken a nem magyar népek közösségi (etnikai-vallási) autonómiáinak első területi-igazgatási szervezetei. S amelyekre vetítsük csak rá a trianoni Magyarország 1920. évi térképét! Könnyen juthatunk kézenfekvő, de eddig eléggé nem hangsúlyozott összefüggésekhez. Trianoni, mai jelenünkről való gondolkodásra is. Látjuk, hogy a birodalmi központból igazgatott határőrvidékek mennyire más igazgatási rendszert képeztek, mint a hagyományos magyar megyerendszer. A megyerendszer az etnikailag magyar vezetőréteg uralmának is intézménye a Szent István-i Magyarország államterülete felett. S összekapcsolódik a megyerendszer a liberális államszervezési elvvel, amelyik a polgári egyenlőségen, az egyén autonómiáján kívül nem ismer el más jogrendet. Így nem ismeri el a kollektív jogoknak és etnikai autonómiának azt a rendjét sem, amely pedig a 15 19. században a magyar korona déli, dél-keleti területein kialakult a szerbek, románok társadalma. A határőrvidék igazgatási kereteiben. 3
Vajon nincsenek ugyanúgy megterhelve ma szomszédaink valós terület-igazgatási szak -problémákkal, amikor többetnikumú államaik igazgatási rendjébe nem tudják beilleszteni a magyarság által kívánt területi-igazgatási autonómiát? Figyelmeztet mindez arra: az államban ne elsősorban a hatalomgyakorlás eszközét lássuk, hanem a közösségmegtartó intézmények együttesét. A politikai pártharcok és az osztályharcok állama helyett fordítsuk tekintetünket jobban a közösségszervező és közösségmegtartó falu, város, megye, állam szervezetére. És forduljunk el a modern kori politikai gondolkodás és ezzel a modernkori történetírás hatalomközpontú politika-felfogásától. Életrádiuszaink Térképen elbeszélni a társadalom életét kínálja a lehetőséget, hogy a napi életét élő egyént mozgásában lássuk. Közösséget szervező, magát művelő mozgásának határai között. Kiterjedésében lássuk a szellemi áramlatokat, amelyek megfogalmazzák az egyén, a közösség cselekvési céljait. Az egyénnek mindig is volt életrádiusza. És ugyanígy volt mozgásrádiusza az intézményeknek. Területileg meghatározható kör, amelyen belül hatását, működését kifejthette. Hadseregeknek, felvonulási és megszállási hatóköre. Ugyanígy az ipar- és kereskedelemszervezetnek, kulturális áramlatoknak. Az egyén életének mozgáskörét behatárolta mestersége, sőt lakóhelye. Szűkebb volt a kis hegyi települések lakóinak mozgásrádiusza legfrissebb jelenünkig, mint a vásáros és országos utakkal, netán vízi utakkal sűrűn behálózott síkvidék lakóinak. És behatárolta e mozgást a helyváltoztatás technikájának változása. A kis falvak parasztjai, helyi iparosai évezredekig élték lényegében az ipari forradalomig a maguk faluhatárok közé szorult életét. S ez a helybe szorultság meghatározta életritmusukat, életcéljukat éppúgy, mint kisközösségi rendjüket (családi, baráti körüket). De érintkezési, öltözködés- és viselkedéskultúrájukat is. Az elmúlt másfél száz év radikálisan felszakította ezen életformát. Felszakította modern útjaival, vasútjával, hírközlő készülékeivel, tömegsajtójával, rádió-televíziójával. A polgár földrajzi látóköre egyik évtizedről a másikra többszörösére tágult. S a felébredt kíváncsiság új életcélokat jelenített meg, s az utazási eszközök új lehetőségeket kínáltak. Ráébredt: mozgásköre elképzelhetetlenül kitágult. S ez a szemléletváltás, majd életcélváltás és a gyakori, majd kiterjedt körű helyváltoztatás távoli vidékek településeinek közösségeivel ismertetik meg. A másként is leélhető élet megtapasztalása azután átgyúrta saját érintkezési, kisközösségi kultúráját is. És a történészi gondolkodásban bekövetkezett ismét a jelen-vakság. Láttuk legyőzve jelenünkben, huszadik századunkban a tájegységeket elválasztó távolságokat. Szinte másodlagossá váltak a történés helyszínei. És megfeledkezünk történeti munkáinkban is szereplőinkről elmondani: ki, hol lakik. Egyének, népek egymástól mily távolságra. S hogy mi, hol történik. S a történések távolsága, közelsége mekkora. Éppúgy hadjáratok, mint családi mozgás (házasodás, közös ünnepek) esetében. S meddig terjedhet, milyen hatékonysággal bír a politikai szervezetek hatásköre? A térkép fegyelmez. Monográfiákat lehet írni könyvek, szellemi áramlatok valós és feltételezett hatásáról, filozófusok, írók, történészek gondolkodásáról. Még az sem zavaró sok esetben, hogy a feltételezetten olvasott könyvek felvágatlanul hevertek. Való igaz, a szellemi kapcsolatok történelme a legkevésbé kötött geográfiailag. Ezt kihasználva a légies szellemtörténet idealista vagy materialista világnézettel jelenjék is meg ki is cövekelte a maga életterét. (A sok csodálatos összefüggés mellett sok spekulációhoz is vezetve a történészi gondolkodást.) De a térkép, mint a történeti ábrázolás egyik műfaja, arra szorít bennünket, hogy az ábrázolni kívánt szellemi áramlatok jelenlétét vidékek, könyvtárak, szellemi műhelyek felkutatásával bizonyítsuk. S találjuk meg helyben a kiterjedést bizonyító műveket. Lehet monográfiában nagy katonai győzelemről írni, vagy társadalmi reformról beszélni, idézni számos szemtanút. De a térképen: meghódított vagy elveszített területeket kell hadi útvonalakkal ábrázolni (hegyi vagy éppen sík terepen). S lehet, hogy egészen más hadimozdulatok vagy akciók tűnnek majd nagynak, zseniálisnak, mint a térképre rajzolás előtt! Vagy éppen döntési hibák válnak világossá! A térkép fegyelmez a mozgás határainak pontos kijelölésével. Amit a korabeli propaganda, s a könnyű járatú történetírás is társadalmi méretű, országos méretű mozgásnak minősít, az most esetleg néhány, térben elszigetelt helyi akciónak bizonyul. A térképre vetítjük a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyar tömegeket, s húzzuk a rablóhadjárataikat jelző vonalakat a nyugati, keleti fejlettebb, megtelepült (keresztény) társadalmak szállásterületeire. S feltesszük szükségszerűen a kérdéseket: vajon ha a hegyeket ily könnyedén átjárták e seregek a 10. században, miért nem tarthatjuk elképzelhetőnek, hogy az Etelközben, Lebédia területén a 8 9. században megállapodott törzsek ugyanígy átcsaptak a Kárpátokon; éppen nyugati irányba. S netán megrekedtek itt a Kárpát-medencében már a 4
honfoglalás előtt e törzsek darabjai. Népek, melyeknél a mozgás, az állandó helyváltoztatás adott életkörülmény: a mindig máshol hálás (mással hálás), az éghajlati különbözőségek elviselése, idegen nyelvű s kultúrájú népek közötti közlekedés. Vagy hajoljunk térképeink fölé, s nézzük a szerzetesrendek 13 14. századi házainak térképjeleit: pontos vonalat kapunk a nyugat-római és bizánci kereszténység szélső területeiről. S mosolygunk rögvest a kelet-európai térség történészeinek romantikus nemzeti versenyfutásain, ahol a cél: bizonyítani, hogy éppen ők voltak a kereszténység (értsd: az európai civilizáció) védőbástyái a barbárokkal szemben. De ugyanígy erősít meg (vagy kényszerít sutba hajítani) teóriákat a reformáció hatásáról az iskolahálózat rekonstruálása a 16. században. (Vagy ugyanez a rekonstrukció térít józanságra, amikor az írásolvasás, vagy a felsőbb műveltség műhelyeit visszük térképre az 1880-as, az 1920-as vagy éppen az 1960-as években. Ideológiák pattannak szét légbuborékként akár a kultúrfölény, akár a proletárdiktatúra szidalmazásáról amikor a tájakra rárajzoljuk az iskolák, középiskolák, főiskolák mutató jeleit, s körzővel kezünkben közéjük húzzuk a rádiusz-határokat: milyen közlekedési eszközzel, milyen társadalmi réteg számára volt elérhető a kultúra.) Lapozzuk a térképterveket: figyelemfelhívó az eltérés a török hadsereg hadjárati és a birodalmi igazgatás megszállási rádiusza között. Ami kézenfekvő magyarázatot ad a 16. század megannyi kérdésére. A 17. századi Habsburg-abszolutizmus politikai mozgáskörét, rádiuszhatárait látjuk magunk előtt, ha a rendi-ellenzéki mozgalmak fészkeit felrajzoljuk térképeinkre. Látjuk rögvest: nem ideológiák, szellemi áramlatok hatása az, hogy e mozgalmak a korona déli és keleti tartományaiban élénkültek újra és újra. Ezeket a területeket az írásbeliségben, hivatalnoki rendszereiben még fejletlen abszolutizmus nem tudta szervesen integrálni modern rendszerébe. Azután a napóleoni háborúkat s a francia megszállás körét a megszállt nyugati megyék aktáinak alapján vetítjük térképeinkre, s csodáljuk az írásbeliség, a hivatali rend erejét. Franciaországtól Nyugat-Európáig húzzuk a modern bürokrácia intézkedési rádiuszát: hiszen néhány tucat francia hivatalnok a maga módszerességével néhány hónap alatt olyan eredményesen fosztotta ki e néhány nyugat-magyarországi megyét, amelyre a Habsburg schlamperei évszázadig képtelen lett volna. No és a 19. század területszervező csodájával, a vasúttal! Majd a 20. század a maga individuális közlekedőeszközével, az autóval, autós társadalmával! Országos benzinkút-térkép vagy egy település szervízműhely-autókereskedelmi térképe többet elmond korunk társadalmának individualizálásáról, mint több száz kötetnyi, ezt értelmező posztmodern filozófiai mű. Majd a repülőutak térképei (már az 1930-as évek Közép-Európájában, azután az utaslétszámok kördiagramjainak kiegészítésével az 1990-es évekből)! Nemcsak a pontosabb történeti okadatolásra, nemcsak a higgadtabb történeti ítéletalkotásra ösztönöznek, de segítenek reálisan elgondolkodni jelenünk és jövőnk adottságairól. A nekünk, magyaroknak kínálkozó adottságainkról. Most a 20 21. század fordulóján... * A térkép mint a történeti ábrázolás műfaja a történelem dinamikájának pontosabb meghatározására kényszerít. Egyének, közösségek, intézmények mozgáshatáraira és e hatások áttörési kísérleteire. És kényszerít a térkép társadalmi-politikai, nemzeti közösségünk, lehetőségeink, életcéljaink józan meghatározására. S kényszerít új lehetőségek felkutatására, értelemmel, leleménnyel. Ha kell, arra, hogy évszázados ábrándjainkat gondosan leporolva, történelmi vitrinjeinkbe helyezzük. 2. Képek 5
6
7
8
9
1. A váradi hamis béke ENGEL Pál A váradi hamis béke A török magyar küzdelmek története, tudjuk, telve van az oszmánok hitszegéseivel. Az Egri csillagok -ban is olvasható, mi módon vette birtokba 1541-ben Szulejmán szultán Buda várát, és hogyan hurcolta vendégét, Török Bálintot örök fogságra a Héttoronyba. Nevezetes történetek szólnak Temesvár és sok más vár hős védőiről, akiket a törökök adott szavuk ellenére lemészároltak. Közhelyszámba ment már annak idején is, hogy a hitetlenek szava mit sem ér. Kevésbé köztudott azonban, hogy a török magyar harcok három évszázadának legelső és úgy tetszik: leggaládabb árulása nem török vezérek műve volt, hanem magyaroké. Ez még majdnem száz évvel Buda eleste előtt történt, 1444 nyarán. A nyomban rá következő várnai vereség, ahol I. Ulászló királyunk elesett, ma csupán egy lenne a magyar hadseregek katasztrófáinak szomorú sorában, ha nem teszi örökre emlékezetessé ama bizonyos hírhedt békeszegés, amely előidézte, s amely a keresztények szavahihetőségét az oszmánok előtt örökre kétségbe vonta. Amikor ez történt, már sok évtizede folyt a török birodalom megállíthatatlannak tűnő terjeszkedése. Bulgáriát és Macedóniát még a 14. században igázták le, hamarosan elérték a Kárpátokat és az Al-Dunát is, és azóta rendszeresen pusztították Magyarország déli határvidékeit. Az ellentámadások, amelyeket Zsigmond magyar király indított ellenük, rendre kudarcba fulladtak Nikápolynál (1396) és Galambócnál (1428), amikor pedig Zsigmond 1437-ben meghalt, a török birodalom nyomása egyszeriben felerősödött. 1438-ban a szultán vezérletével hatalmas sereg dúlta végig Erdélyt, amire addig nem volt példa. 1439-ben az al-dunai Szendrő elestével elbukott a déli magyar vazallusállam, Szerbia, amely évtizedek óta mintegy ütközőül szolgált a török támadásokkal szemben. Az elűzött szerb despota (fejdelem), Brankovics György a nevét jegyezzük meg, mert történetünkben kulcsszerepe lesz magyar földön talált menedéket, ahol még Zsigmond kegyéből jutott hatalmas földbirtokokhoz. Egy évvel rá, 1440-ben II. Murád szultán hosszan ostromolta Magyarország déli bástyáját, Nándorfehérvárt (a mai Belgrádot). A vár kitartott, de maga az esemény baljós volt, mert az erőegyensúly felbillenését jelezte. Addig a törökök csak portyázóként merészkedtek magyar földre, most először fordult elő, hogy hódítóként próbáltak fellépni. Hunyadi, a győztes vezér Ekkor lépett a színre a török magyar harcok legendás hőse, Hunyadi János, és néhány év múlva egész Európa az ő nevétől visszhangzott. A keresztény közvélemény sohasem volt közömbös a balkáni fejlemények iránt, már csak azért sem, mert iszlám hadak Spanyolországtól eltekintve évszázadok óta nem jártak európai földön. Emellett Zsigmond oldalán annak idején francia lovagok százai is küzdöttek a nikápolyi csatában, és ama kevesek, akik azt túlélték, Nyugatra is magukkal vitték az oszmánok félelmetes hírét. De különösen szorongva figyelt mindenki az ezer éves bizánci császári székhelyre, Konstantinápolyra, amely a Boszporusz partján évtizedek óta keresztény szigetként állta a hitetlenek rohamait. Jövője ekkor fontosabbnak látszott, mint valaha, hiszen épp most, 1439-ben sikerült végre tető alá hozni a görög és latin egyház várva várt unióját, azt, hogy a bizánci ortodox egyház újból csatlakozzék a római pápához, és véget érjen a kereszténységet századok óta megosztó átkos egyházszakadás. Ám Konstantinápoly sorsa, sőt talán Magyarországé is, megpecsételtnek látszott hacsak valami csoda nem jön közbe. Hunyadiról pár évvel korábban még itthon sem tudtak sokat. Nem főúrnak született, csak jómódú köznemesnek, és sok tucat hasonszőrű társával Zsigmond állandó lovagi kíséretéhez tartozott. Semmi sem utalt jövendő karrierjére, hacsak feltűnő becsvágya nem, amelynek kielégítésére, ahogy állítólag maga a király megjegyezte, a földkerekség sem elegendő. Aztán meghalt Zsigmond, meghalt a veje, Albert király is, és az országban kitört belháború során Hunyadinak alkalma nyílt, hogy kivételes katonai képességeit megcsillogtassa. Albert fiával, a csecsemő V. Lászlóval szemben a másik királyjelölt, a fiatal lengyel uralkodó, Ulászló táborába állt, vezéri megbízást kapott tőle, győzött, és 1441-ben már erdélyi vajdaként az ország egyik legfontosabb katonai posztját töltötte be. A déli határ védelmezőjeként került szembe a törökökkel, és egy-két éven belül ott is megfordította a küzdelem állását. 1441-ben szerb földön, majd 1442 tavaszán Erdélyben vert szét egy portyázó oszmán sereget, ősszel pedig megfutamította magát az európai oszmán haderő fővezérét, a ruméliai beglerbéget, aki a csorba kiköszörülésére érkezett. Ekkor már a határokon túl is kezdtek felfigyelni a páratlan sikersorozatra, pedig a java csak ezután következett. 1443 őszén Ulászló és Hunyadi együtt keltek útra, ezúttal az oszmán birodalom belsejébe, ahol magyar seregek emberemlékezet óta nem jártak. Szófiáig nyomultak előre, szétvertek több oszmán hadsereget, amely 10
megpróbálta az útjukat állni, és lerongyolódva, de győztesen érkeztek vissza 1444. január végén Belgrádba. A három hónapos hosszú hadjárat nem politikai siker volt a szó hagyományos értelmében. Katonailag nézve nem hozott kézzel fogható eredményt, hiszen a törököktől egyetlen várat, egy talpalatnyi földet sem sikerült visszahódítani. Morális hatása azonban felmérhetetlen volt: azt a benyomást keltette, hogy a legyőzhetetlennek hitt ellenség igenis legyőzhető, ha a keresztényekben megvan a kellő elszántság, és ha képesek viszályaikat félretéve a cél érdekében összefogni. Hiszen most végre, először, van olyan vezérük, aki képes rá, hogy az ügyüket győzelemre juttassa. A grandiózus terv A hadiszerencse tehát megfordulni látszott. Amire pár évvel előbb még gondolni sem lehetett, az most, Hunyadi hadisikerei folytán, egyszeriben elérhetőnek tűnt: az oszmán hatalom szétroppantása és kiűzése Európa földjéről. A mámoros tervezgetés lelke a római Szentszék volt, azon belül is a pápai politika fő mozgatója, Giuliano Cesarini bíboros, a század egyik legnagyobb formátumú államférfia. Cesarini, akinek pár éve döntő szerepe volt a görög latin unió megteremtésében, ekkoriban már jó ideje Magyarországon tartózkodott mint a pápa teljhatalmú követe. Feladata az volt, hogy békét teremtsen a viszálykodó pártok között, és a királyság erejét a török elleni offenzíva szolgálatába állítsa. Ezt most, 1444 tavaszán el is érte. A pártok fegyverszünetet kötöttek, és Ulászló az országgyűlés színe előtt ünnepélyes esküt tett a bíboros kezébe, hogy a nyáron megindítja a háborút. Ennek költségeire rendkívüli adót vetett ki a jobbágyokra, az előkészületek szervezésével pedig a hadsereg kiszemelt főkapitányát, Hunyadit bízta meg. Magyarország nem egymagában vállalkozott az offenzívára. Időközben meglepő gyorsasággal létrejött a keresztény fejedelmek koalíciója, és Ulászló küszöbön álló támadása már egy grandiózus haditervnek volt a része. Ennek értelmében a szárazföldi akcióval egyidejűleg egy keresztény flotta vonul fel a Dardanellákba és a Boszporuszba, elvágandó egymástól a szultán ázsiai és európai tartományait. A Hunyadi vezette keresztes seregnek ezután nem lesz más dolga, mint hogy az Európában rekedt török haderőt beleszorítsa a tengerbe. A szükséges hajóhadat a pápa, a velencei köztársaság és a Nyugat egyik leggazdagabb fejedelme, a burgundiai herceg állították ki. Az események ettől kezdve gyorsan követték egymást. Június 22-én az egyesült hajóraj vitorlát bontott, és július 25-én Ulászló is felkerekedett hadaival Budáról az átkozott törökök tönkretételére, ahogyan előző nap a bosnyák királynak írt levelében megfogalmazta. A keresztény hadigépezet mozgásba lendült. Sohasem, fogjuk megtudni, reálisak voltak-e a vállalkozáshoz fűzött remények. Az eredeti terv ugyanis felborult, és az események olyan irányt vettek, amelyre senki sem számított. A nyár folyamán meglepő és a kortársak legtöbbje számára érthetetlen fejlemények követték egymást. Először titkos béketárgyalások híre szivárgott ki, aztán török követség jelent meg Szegeden, és az éppen háborúba vonuló királlyal tárgyalt. Majd a követek eltűntek, és egy-két nap múlva látványos ceremónia következett: Ulászlót és az ország nagyjait lehetett látni, amint újabb, nagyon ünnepélyes esküt tesznek a bíborosnak valami olyasmire, hogy a háború folytatódik. Senki sem értett semmit. Végre megindultak a seregek, a törökök pedig időközben azt bizonygatták a boszporuszi flotta parancsnokainak, hogy a magyar király érvényes békét kötött velük, és most azt megszegve támad rájuk. Mi történt hát valójában? A szultán békét akar Murád szultán, először életében, valóban megrémült. Kiszámíthatatlan következményekkel járt volna, ha országa egy komoly keresztény offenzívával találja magát szemben. Hiszen csak pár hónapja volt, hogy a magyar király minden külső támogatás nélkül sorra verte seregeit, és Bulgária szívéig hatolt. Mi történik, ha egy valóban nagyszabású támadásra is sor kerül? Mi történik, ha a keresztényeknek sikerül ezt összehangolniuk a szultán kis ázsiai muszlim ellenségeivel, és az oszmán birodalom két tűz közé szorul? Mi történik, ha ami kézenfekvő és könnyű volt lezárják a tengerszorosokat, és a birodalmat kettévágják? A szultánnak sok oka volt félni, és ennek tudható be, hogy olyasmire szánta el magát, amire még nem volt példa: békét kért. A birodalmára leselkedő veszélyt olyan mértékűnek látta, hogy az elhárításért minden áldozatra hajlandó volt. Olyan feltételekre, amelyekhez hasonlókat évszázadokig nem fognak többé hallani keresztény uralkodók. A lengyel rendek később azt írták róluk: hihetetlenek. A keresztény táborban azonban épp magasan lobogott e harci lelkesedés lángja, és könnyű volt kiszámítani, hogy ezt minden békeajánlat, a legkedvezőbb is, csak szítani lesz képes. Murád ezért kerülő utat választott: felesége révén, aki Brankovics leánya volt (Brankovics Katalin nevű lányát Cillei Ulrik szlavóniai bánhoz, Zsigmond király sógorához, Mára nevű leányát pedig Murad szultánhoz adta feleségül), kapcsolatot teremtett a magyar földön élő szerb fejedelemmel, és az ő közreműködésével próbálta meg szétzilálni az ellenséges tábort. Felajánlotta, hogy feltétel nélkül visszaadja neki 1439-ben elfoglalt országát összes várával és városával 11
amennyiben Brankovicsnak sikerül elérnie, hogy a magyar király különbékét kössön, és kilépjen a koalícióból. Ennek érdekében hajlandó volt persze a szultán további engedményekre is a magyar királlyal szemben, de a megoldást Brankovicsnak kellett meglelni. A despota volt abban az időben Magyarország talán legnagyobb birtokosa: várak, városok, sok száz falu és sok ezer jobbágyporta ura. Mindezek legjavát kész volt most feláldozni hazája visszaszerzéséért, és a partnert Hunyadiban találta meg. Nagyszabású üzletet ajánlott fel. Neki ígérte Debrecent, a mai Hajdúságot, Munkácsot, Szatmárnémetit, Világost, Versecet, meg még sok egyebet, ha a magyar király békét köt a szultánnal. Hogy Hunyadi miképp éri ezt el, az már az ő dolga volt. Ekkora csábításnak, elgondolható, nemigen lehetett ellenállni. Hunyadi is mi mást tehetett volna? belement az alkuba. Lehetővé tette, hogy Brankovics követei titokban lefolytassák a tárgyalásokat Ulászló és az ő nevében a szultánnal. A békeokmányba, amely ezek során született, egyebek közt belefoglalták, hogy Murád a békekötéstől számított nyolc napon belül kiüríti Szerbiát, Magyarországnak 100 ezer arany hadisarcot fizet, és ellenségeivel szemben 25 ezer harcost bocsát a rendelkezésére. A szerződés tíz évre szólt. A szultán, abban a hiszemben, hogy gondjai megoldódtak, június 12-én boldogan ratifikálta az előzetes egyezményt, és útnak indította meghatalmazottjait, hogy felkeressék a magyar királyt és Hunyadit, és őket is megeskessék rá. A feltételek teljesítése csak ezt követően volt esedékes. Ulászló és nagyjai augusztus 1-én Szegeden fogadták a követséget. A tárgyalások, kényes ügyről lévén szó, mihamar zárt ajtók mögött folytatódtak, ezért csupán sejthető, ami ott ezekben a drámai órákban végbe ment. A keresztény koalíció sorsáról kellett dönteni; sőt ha úgy tetszik, a kereszténység jövőjéről. Szinte halljuk Cesarini érvelt: hihetetlenül kedvezők a békeajánlatok, igaz; de vajon szabad-e az egyszeri, még oly nagy nyereségért is feláldozni azt a tartós sikert, amit a jelen hadjárat kínál? Érdemes-e beérni Szerbiával, ha az egész Balkán megszerezhető? Nem éppen a bámulatos békeajánlat mutatja-e, hogy a szultán maga is a vesztét érzi? Nem épp arra kell-e ennek ösztönöznie minden keresztényt, hogy még elszántabban folytassa a harcot, amit megkezdett? Cesarini ékesszólása mindenkit meggyőzhetett, csak egy valakit nem: Hunyadit. Neki minden áron érvényes békeokmányra volt szüksége, legalábbis olyanra, amely alkalmas rá, hogy Brankovicsnak juttassa Szerbiát, neki magának pedig az áhított uradalmakat. Hazájának, amelyhez módfelett ragaszkodott, csak így, nagyúrként lehet a jövőben hathatós védelmezője. Azt is tudhatta, hogy jó tárgyalási pozícióban van: a keresztény várakozások oly mértékben kötődtek a személyéhez, hogy a helyettesítéséről szó sem lehetett. A hadakat e pillanatban senki más, csakis ő vezethette diadalra. Makacs lehetett tehát a végletekig, a bíborosnak pedig szorult helyzetében olyan megoldást kellett találnia, amely partnere számára elfogadható, de egyúttal a hadjárat folytatását is biztosítja. Ebből született a rejtélyes szegedi béke, amely annyi kortársat, majd évszázadokon át oly sok történetírót késztetett töprengésre. Hunyadi esküje Augusztus 4-én Ulászló, Hunyadi és az országnagyok nyilvános esküt tettek: a megkezdett hadjáratot minden körülmények között folytatják, történjék bármi. A látszólag felesleges szertartásnak volt egy rejtett célja, amiről a világos fogalmazás ellenére csak a beavatottak tudtak: kifejezetten érvénytelenített mindenféle békét, amit a törökkel kötöttek, vagy kötni fognak, bárhogyan köttessék is az, legyen bár eskü alatt. Miután ez megtörtént, immár cesarini véleménye szerint nem volt akadálya a béke megkötésének. Erre augusztus 15-én került sor, de már nem Szegeden, hanem diszkrét csendben, Nagyváradon, ahol már nem lehetett hadba vonulókat látni. Az aktusnál Ulászló is jelen volt, de esküt a törökök minden követelőzése ellenére nem tett rá. Bármint bízott is öreg lelkiatyjában, a bíborosban, azt valahogy érezte, hogy ennyi esküdözés már sok lenne. A törökök hosszan alkudoztak, de végül be kellett érmük azzal, hogy a békét magyar részről csak Hunyadi ratifikálta a maga, a király és az ország nevében. Nyilván meggyőzték őket, hogy Hunyadi esküje van olyan jó, mint a királyé, hiszen ha ő nem fog fegyvert, nincs mitől tartaniuk. Otthon azonban nem merték bevallani, hogy engedniük kellett, a szultánnak azt állították, hogy a békére Ulászló is megesküdött. Murádnak nem volt oka, hogy ne tekintse érvényesnek a szerződést, és augusztus 22-én kiürítette a szerbiai várakat. Brankovics birtokba vette országát, és a továbbiakban jóhiszeműen tartotta magát a megállapodáshoz. A törökök elleni harcokban ezentúl nem vett részt, noha emiatt minduntalan az a vád érte magyar részről, hogy kétszínű és áruló. Hunyadi, miután Cesarini feloldozta esküje alól, folytatta készülődéseit, és szeptember 22-én, némi késéssel, megérkezett Ulászló orsovai táborába. Érdemes volt eljönnie, mert győzelem esetére Ulászló Bulgária királyságát ígérte neki. Ám ha másképp alakul is, a Brankovicstól kapott uradalmak már a birtokában voltak. A magyar sereg tehát bizakodva indult el a Duna mentén. November 10-én azonban Várnánál szembe találta magát a teljes szultáni haderővel. Időközben ugyanis a békekötésről szállongó hírek elbizonytalanították a szövetségeseket, és flottájuk nem akadályozta meg Murád és az ázsiai csapatok átkelését. A szerencsétlenül 12
alakult harcban elesett a mindössze húszéves király, s ott veszett Cesarini is. Hunyadi valamiképp egérutat nyert. Másfél év múlva őt választották az urafogyott királyság kormányzójává, és tizenkét év múlva, mint tudjuk, világra szóló diadallal verte vissza Murád fiát, II. Mehmed szultánt Nándorfehérvár alól. A várnai csata 550. évfordulójának tiszteletére rendezett tudományos konferencián elhangzott előadás szövege. (A szerk.) 2. Képek 13
14
15
16
1. A Hunyadi-párt A Hunyadi-párt II. Albert halála után a főrendek III. Ulászló lengyel királyt szerették volna a magyar trónon látni. Az özvegy királyné és utószülött csecsemő fia, V. László szintén aspirált a trónra. Az ő kezükben volt a királyi várak és városok többsége. Albert rokonsága, Habsburg III. Frigyes is beavatkozott a küzdelembe, nála volt a Szentkorona. 1442-ben meghalt Erzsébet királyné, s fiának gyámja III. Frigyes lett. Ebben az időszakban indult meg Hunyadi János szörényi bán felfelé ívelő karrierje. Ő a kezdetektől Ulászló oldalára állt, s ez hatalmas birtokokat juttatott kezére. Az Erzsébet-, ill. Ulászló-párti nagyurak mellett az 1440-es években indult meg a köznemesség mozgalma politikai erejének növelése érdekében. Lelkesedésük középpontjában Hunyadi János, a közülük kiemelkedett törökverő hős állt. Rájuk, azaz a köznemesség változó csoportjaira támaszkodott Hunyadi a bárók ellenében. Ulászló 1444. évi halála után úgy kormányozta az országot familiárisai és magánhadserege segítségével, mint egy hatalmas birtokot. Magánvagyona, befolyási övezete a királyét is meghaladta. Görög latin unió A görögkeleti egyház 1054-ben különült el a katolikus vagy nyugati egyháztól. A görög- keletiek ugyanis nem ismerték el az első hét egyetemes zsinaton elfogadott dogmákat (pl. a Szentléleknek az Atyán kívül a Fiútól való származtatását, a szeplőtelen fogantatást, a Mária-tiszteletet stb.). Egyházkormányzati téren pedig tagadták a pápa főségét. Különbségeik a liturgikus és az egyházi nyelv használata (a görögkeletiek anyanyelvüket használták) terén is megmutatkoztak. Már a középkor idején kísérletek indultak a két egyház egyesítésére, ún. uniójára. A pápák igyekeztek kihasználni a keleti egyház vezetőjének számító Bizánc nehézségeit. A Latin Császárság bukása után, 1274-ben volt erre az első próbálkozás (lyoni unió). Ezt követte a török előretörésének hatására 1439-ben a firenzei unió. Egyik sem járt tartós sikerrel. Bizánc eleste (1453) után annak vallási szerepét Moszkva vette át. Majd az ellenreformáció idején, a jezsuiták segítségével hozzák létre a 17. században a görög szertartású katolikus, ún. uniós vagy egyesült egyházat. 17
1. Értesülések a túloldalról FÜGEDI Erik Értesülések a túloldalról Egy szerb janicsár emlékiratai a 15. századból 1463 tavaszán II. Mehmed török szultán elfoglalta Boszniát, s fejét vétette az utolsó bosnyák királynak. A bosnyák várak (Jajca, Zvecsaj és Kljucs) most mára közvetlenül Magyarország ellen irányuló támadások kiindulópontjává váltak. Mátyás még ebben az évben ellentámadást indított, s késő ősszel ostrom alá vette Jajcát. Egy másik sereget küldött ágyúkkal Zvecsaj alá, hogy bevegye a várat. A várfalak olyan gyengék voltak, hogy erősen megsérültek, éjszakánként kellett dolgoznunk helyreállításukon. És mindaddig kitartottunk, amíg Jajca elesett..., akkor [Mátyás] Zvecsajnál csatlakozott [második] seregéhez, és meg kellett hódolnunk. A jajcai és zvecsaji törökök közül kevesen tértek vissza Törökországba, mert Mátyás magának akarta tartani őket. Én pedig visszatérhettem a keresztényekhez. Az idézett sorokat Zvecsaj várának török parancsnoka írta le Török krónika, vagy Egy janicsár emlékirata című eredetileg cseh nyelven írt munkájában. A szerző, Mihály fia Konstantin, a szerb Ostrovicában látta meg a napvilágot, 1435 körül. Szüleivel költözött Novo Brdoba, a szerb ezüstbányászat virágzó központjába, s amikor azt 1455-ben II. Mehmed szultán meghódította, a fiút besorozták a török hadseregbe. Konstantin részt vett Nándorfehérvár 1456. évi ostromában, a Vlad havasalföldi vajda elleni 1462. évi hadjáratban, s 1463-ban Bosznia meghódításában. Itt a kis Zvecsaj 50 janicsárból álló helyőrségének parancsnoka lett. Utolsó hírünk róla, hogy Budán még a török rabok között vonult fel Mátyás diadalmenetében. Alább a magyarok győzelmes hosszú hadjáratát (1443) és a szerencsétlen végű várnai csata (1444) leírását adjuk közre emlékiratából. * Ulászló király Murát ellen? Az Úr születése utáni 1441. évben.*ulászló magyar király, összegyűjtve hadait, bátran Murát török császár ellen vonult, vele együtt ment Brankovics György, és megesküdtek egymásnak, hogy ütközet nélkül nem szélednek szét. Együtt vonultak át az egész rác és bolgár földön, és Plovdiv város közelébe értek, ahová Murát török császár sietett, és utolérve őket, a hegyeknél nem engedte, hogy Plovdivhoz vonuljanak. Ezt a hegyet Zlaticának nevezik, mások pedig Vaskapunak hívják. És amikor a hegyek között egy fennsíkra értek, a császár janicsárjaira bukkantak, akik nem engedték őket Plovdiv felé. Ott ugyanis teljesen sík vidék terül el. Ulászló király belátva, hogy nem törhet át, megparancsolta, hogy a kocsikkal forduljanak vissza, mert kár nélkül már nem mehettek volna tovább. Ulászló király veszteség nélkül visszafordulva Szófia városa felé nyomult; és már ősz volt, és miután nem maradhatott ott télre, fölgyújtatta a várost és a rác földre vonult vissza. Amikor pedig Pirot városához ért, Ulászló király azt a hírt kapta, hogy a török császár a fölgyújtott Szófiához vonult. Akkor megparancsolta a despotának, hogy maradjon hátra, és seregével lassan kövesse őt. Ő maga ütközetre várva tovább vonult; és amikor az említett Kunovica hegységhez értek és Ulászló király már ehhez a hegyhez vonult, a despotához hír érkezett, hogy a törökök erősen üldözik őket. Akkor [a despota] a törökök ellen fordult, bevárta őket, a királynak pedig hírt adott:»a törökök erősen üldöznek bennünket, hagyja minden gyalogosát a kocsiknál, ő maga pedig egész seregével siessen hozzám.«az ütközet a törökkel azonban, mielőtt még a király megérkezett volna, megkezdődött. A csata olyan heves volt, hogy minden török fejét betörték, legfőbb parancsnokaik egy részét megölték, más részét elfogták. És ott ölték meg a török császár egyik barátját, aki a császár helyetteseként volt velük. Sírján a zászlót a mai napig is látni Tajanice városkában. Ulászló király, legyőzve a pogányokat, innen vonult vígan, minden veszteség nélkül a rác földre és a Dobrigic mezőre ért. Rác földön akart maradni egész télen, s onnan akart isten segedelmével ismét a török ellen vonulni. Ott érte a török császár követsége azzal a kéréssel; hogy az elfogott urakat bocsássa szabadon. Ő [a császár] pedig visszaadja a despotának Szendrőt, minden várral és az egész rác földdel együtt és elengedi két fiát, Gergelyt és Istvánt is. (Volt ott egy fogoly törökfőember is, név szerint Karambek, ezért a császár ezerötszáz aranyat kínált.) Ulászló király tanácskozott a despotával és más urakkal, és elfogadták ezeket a feltételeket. A császár elküldött egy Baltaoglu nevű urat, ami annyit tesz, mint Baltafi. Ez a császár parancsából átadta Szendrőt és minden más várat. Meghozták a két megvakított fiút is. Ekkor a császár börtönéből mindenkit elengedtek. György despota ismét elfoglalta egész országát és ott pihent négy héten át a királlyal és a 18
seregekkel, mindenben bővelkedve. Ezután a király vígan ment vissza Magyarországra; legyőzve a pogányokat, hét évre békét kötött. Így végződött ez a szerencsés időszak. Hogyan járt később Ulászló király a törökkel? Ulászló király Murát török császárral hét évre kötött békét. Az egyházi urak (mármint a pápa és a bíborosok) és a főurak látva, hogy milyen szerencsés volt a király dolga a pogányokkal; rábeszélték, hogy ne tartsa meg a törökkel kötött békét. A csillagjósok, akik a planétákra tekintettek, a lovagok, akik bort ittak, Jankula, Mátyás apja pedig, aki a magyar korona kormányzója volt, biztosították a királyt, hogy innét szerencsével jár majd a török ellen. Ulászló király pedig az Úr 1444-ik évében a török ellen készülődött és a despotához küldött, hogy az is készülődjön a pogányok ellen. György despota, amikor meghallotta az üzenetet, nagyon elszomorodott és elküldte a királyhoz barátját, Dimitrij Krajkovicot, egy jeles urat, ezekkel a szavakkal:»felséges királyom, én magamat a te előbbeni szavadra bíztam, amelyet nékem adtál; hogy tanácsom nélkül a pogányok ellen mit sem teszel. Nem tudom, milyen tanácsot követsz, hogy ezt figyelmen kívül hagyod és olyan hirtelen, szükség nélkül a pogányok ellen készülődsz. Tudd meg tehát, hogy én most semmiképpen nem tudok készülni, mert hiszen jól tudod, hogy elpusztított országot vettem át. Néhány várat újra kell építenem és éléssel ellátnom. Ezért kérlek, halaszd el ezt a háborút [a békeszerződés lejártáig]. Erre az időre pedig a te dicsőségedre ötvenezer férfit szerelek fel. Ősz fejemet neked ajánlom, sőt mindennel; amivel csak tudok, a kincseimmel is segítségedre leszek, de ezt most nem tudom megtenni. Azt tanácsolom felségednek, hogy hagyd el ezt a háborút, az időben pedig majd vezéred leszek, mint ahogy első alkalommal is az voltam, és Isten segedelmével el fogom érni, hogy győzelmet arass a pogányokon. Amikor ezt Ulászló király meghallotta, mindenképpen hallgatni akart a tanácsra, de Jankula vajda épp ott volt a királynál, kinevette őt, és mielőtt a király szólt volna a követhez, ezt mondta:»dimitrij uram, a te urad [bizonyára] örül; hogy szárazon megúszta, és azért ad ilyen tanácsokat.«dimitrij így felelt:»jankula uram, az én uram hűséggel és helyesen ad tanácsot a királynak, de [a vér] belőled sem folyt, még csak nem is csepegett. Ha pedig őfelségének nem tetszik, akkor Istenre bízzuk ezt. A király pedig a következő üzenetet küldte Dimitrij által, mondván:»ha elindulok ebbe a háborúba, először nálatok állok meg Szendrőben, de csak rövid időre, és ott minden dolgot megbeszélünk.«meghallva a despota az üzenetet, a királynak, miként uralkodóhoz illik, gyönyörű és kiváló sátrakat készíttetett, de mindenek előtt egy drága, belül képekkel; arannyal és gyöngyökkel kivarrott sátrat, pompás lovakat és sok más dolgot, amelyek ajándékként szolgáltak. Akkor Ulászló király egész haderejével Nándorfehérvárra vonult, hogy a Dunán átkeljen. Fehérvárról a despotához ment Szendrőbe, és a város előtt táborozott, minden jóval ellátva, míg az egész sereg átkelt a Dunán. A despota a fent nevezett ajándékokat a királynak adta, ezenfelül ötvenezer dukátot. És könyörögve kérte a királyt, hogy mindezekkel térjen haza, és álljon el ettől a háborútól de Jankula, aki jelen volt, azt felelte neki:»despota uram, nem történhet másképpen, a pogányokra kell mennünk A király a despotára pillantott, az meg a királyra. Látva, hogy nem történhet másképp, csak a Jankula beszéde szerint, szomorúan búcsút vettek és elváltak. Jankula kezében ugyanis nagyobb hatalom volt, mint a királyéban, és sokkal inkább magának kívánta a hatalmat, mint bárki másnak. És ezért irigykedett a despotára, mert az (a királlyal) olyan jóban volt. Ulászló király innen felkerekedve, a Duna mentén vonult lefelé Viddin városáig; ezt kifosztatta és felgyújtotta, innen pedig igen messzire vonult Törökországon keresztül egészen a várnai mezőig; a Fekete-tenger mellett. Murát, a török császár, szintén oda vonult. Így támadt egymásra a két hatalom: a keresztény meg a pogány, a csata pedig hétfőn kezdődött el. A szerencse kezdetben a keresztényeké volt, a második és a harmadik napon is. Minden pogány lovasnak betörték a fejét, olyannyira, hogy végül a harctéren csak maga a császár maradt a janicsárokkal. Látták a janicsárok, hogy immár baj van, s ekkor megpillantottak egy helyet a hegyek közötti völgyszorosokban vagy mély vízmosásokban, ahol olyan sűrű volt a növényzet, hogy a mieink nem vehették észre ezeket az árkokat. A janicsárok menekülni kezdtek, körülvettél a császárt, hogy ne mehessen el tőlük. És amikor a horhosok közé értek lefeküdtek beléjük és befedték magukat a növényekkel. Ez vecsernye táján történt. Látva ezt Jankula, rábeszélte a királyt, hogy csapatával menjen rájuk (és szerezze meg a dicsőséget), hiszen ezek már legyőzött emberek és így nyerhet jó hírnevet. (Látva Jankula, hogy a janicsárok az árkokba lefeküdtek, tanácsával elvesztette a királyt, hogy utána maga parancsolhasson a királyságban.) Akkor a király habozás nélkül egyenesen rájuk támadt, feltett sisakokkal előreszegezett lándzsákkal; hamar feléjük vágtattak, mert a lovakkal akarták őket gyorsan letaposni és megsemmisíteni, látván, hogy csak gyalogosok. Sietségükben nem vették észre az árkokat és beléjük zuhantak olyannyira, hogy az összes árok velük telt meg. Akkor rájuk vetették magukat a janicsárok és úgy ütötték és ölték őket, ahogy csak akarták. Ulászló király is ott 19