CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VÁLOGATOTT VERSEK DOROTTYA AZ ÖZVEGY KARNYÓNÉ

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VÁLOGATOTT VERSEK DOROTTYA AZ ÖZVEGY KARNYÓNÉ OSIRIS KIADÓ Budapest, 2006

VÁLOGATTA ÉS A JEGYZETEKET KÉSZÍTETTE Ferencz Gyõzõ Osiris Kiadó, 2006 Válogatás, jegyzetek Ferencz Gyõzõ, 2006 Minden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz, sokszorosításhoz, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tároláshoz a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulása szükséges. Osiris Kiadó, Budapest www.osiriskiado.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének a tagja. A válogatás alapjául szolgáló kiadás Csokonai Vitéz Mihály összes mûvei I II. Budapest, 2003, Osiris A kiadásért felel Gyurgyák János Felelõs szerkesztõ Nagy Zsejke A sorozatot tervezte Kapitány Ágnes Mûszaki szerkesztõ Kurucz Dóra A szedés és tördelés az Osiris Kft. munkája Tördelõ Lipót Éva Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelõs vezetõ György Géza ügyvezetõ igazgató ISBN 963 389 886 2 ISSN 1785 024X

VERSEK

AZ ESTVE [I.] A napnak hanyatlik tündöklõ hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló sugári halavánnyá lésznek, Pirult horizonunk alatt elenyésznek. Az aranyos felhõk tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve, Melynek új élettel biztató harmatja Gyöngycseppjeit a nyílt rózsákba hullatja. A madarkák meghûlt fészkeik szélein Zengenek búcsúzó nótájok rendjein. A vadak s farkasok ülnek szenderedve, Barlangjába mordul, bömböl a bús medve. Szomorún hangicsál fészkén a pacsirta, Feljebb csak a dalló fülemüle bírta. Ah, ti csendes szellõk fuvallati, jertek! Jertek füleimbe, ti édes koncertek! Mártsátok örömbe szomorú lelkemet, A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, oh nyájas zefirkék, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek. Míg érzek, míg szólok egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyain a fák árnyékinál Egy fûszerszámozott teátrumot csinál, Melybe a gráciák örömmel repülnek, A kellemességek lágy karjain ülnek. 7

A csendes berkeknek barna rajzolatja Magát a hold rezgõ fényénél ingatja. Egyszóval, e csendes melankóliának Kedves rejtekei örömre nyílának. Késs mély, borzasztó éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvünket hideg szárnyaiddal. [1785 1790] [A FÖSVÉNY] Esmérek én egy vént, ki az? neve nincsen, Régen eladta már eztet is a kincsen. Sõt, míg bírt is vele, magába tartotta Mert mondani másnak ingyen sajnálotta. Ül pénzes ládáján sovány ábrázattal, Tisztelvén Mammonát örök áldozattal. Most is sóhajtásit azért hármoztatja, Bérben a levegõt hogy ki nem adhatja. Imádó szemekkel néz rakás pénzére, Neheztel, hogy tágas házába béfér-e. A bús gond béesett orcájába hever, Mérget kedveltetõ kincseibõl kever, Melyeknek oly sárgák sóvárgó gödrei, Mint az aranyra vert királyok képei, Mint a sírból feljött rémítõ halottak, Melyekrõl minden húst Párkák lefosztottak. Egy homályos felhõ lebeg körülötte, Ezt a sóhajtások gõzi sûrítette. Itt ül, s hányván-vetvén saját számadását, Nyögve kárhoztatja szörnyû pazérlását. Balgatag (így kiált, tekintvén az eget) Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget! 8

Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába, Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába. Azonba! mely szörnyû károm következe: (Itt jajgat s fejére kucsolódik keze) Mely szörnyû kár! Egy szél kedvem elrablotta, Lantornás ablakom kettészakasztotta. Így tûnõdik, s most is neheztel reátok, Hogy õróla ingyen verset írhatátok. [1785 1790] MAGYAR! HAJNAL HASAD! [I.] Vigadj, magyar haza, meg ne tagadd tömött Javaidtól azt a valódi örömöt, Amelyért víg hanggal echózik a Mátra, Az egész hazában harsogó vivátra. Már lehasadoztak a hajdani gyásznak Komor fedelére vont fekete vásznak, Melyeket a fényes világosság elõtt Az elmúlt idõknek mostoha keze szõtt. Rongyos szõnyegének rongyainál fogva Egy nyájasabb hajnal virít mosolyogva, Sugarait mindenfelé bocsátgatja, Mellyel a megrögzött homályt megszaggatja. Biztatja hazánkat kecsegtetõ képe, Hogy már a magyarok napja is kilépe, S rövid idõn felhág egünk délpontjára, S megvilágosítja földünket sugára. Kelj fel azért, magyar, álmodból serkenj fel, Már orcáidra süt e nyájas égi jel, Kelj fel! s ázsiai múzsákkal köszöntsed, Elibe háláló indulatid öntsed. 9

Örvendj, hogy elmúlván a hosszú éjtszaka, Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka. Ez okból egy kövér reménység táplálhat, Hogy még napod fényes delére találhat. Lesz még a magyarnak olyan dicsõ neve, Amilyen volt a Márs mezején eleve, S még azok is laurust fûznek hérosinkra, Kik most finnyás orral néznek magyarinkra. Idvez légy, szép hajnal, ragyogtasd fáklyádat, Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat. Jer! ímé nimfái már a víg Dunának Elõdbe koszorús fõvel indulának. [1785 1790] A VIDÁM TERMÉSZETÛ POÉTA 1. Sírhalmok! Gyász temetõkertek! Mellyek örökös setétség S lelket borzasztó csendesség Mostoha keblében hevertek. Ti bús melánkoliának Setétes völgyei! Hol szomorú múzsájának Áldozott Hervey. 2. Itt az érzésnek minden neme Még az élõbenn is meghal, Füle csak csendességet hall, A semmitõl irtózik szeme. 10

A ciprus a hold fényénél Árnyékát mutatja, Egy sírból kitántorgott szél Bágyadtan mozgatja. 3. Szörnyû környék! melyhez a lélek Fantáziáin repülve, Írtózással megy, s rémülve, Félholtan hátrál vissza vélek. Szörnyû környék! kérkedj bátor Bús lantú Jungoddal, Isten hozzád, gyászos sátor! Komor ánglusoddal. 4. Mások irtóztató énekkel Bõgessék bús obojjokat, És szomorú siralmokat Jajgassák keserves versekkel; Kerítse szürke hesperis Gõzölgõ fejeket: Én nem ohajtom egyszer is Követni ezeket. * 1. Nékem inkább oly koszorú Kösse felkent fejemet, Melynek színe nem szomorú, S múlatja a szép nemet. Ezt a vídámabb múzsáknak, A mosolygó gráciáknak Fûzzék össze rózsaszínû ujjaik, Élesztgessék ambróziás csókjaik. 11

2. Nem kell ciprus, mellyel Raszint Tisztelte Melpómene, Apró víola, s hiacint Bár hajamon fénylene! Kisded és kék tölcsérjei Ollyak, mint szépem szemei. Ez kell nékem! homlokomat ne érje Shakspeárnak akónitos füzérje. 3. Így veszem fel víg lélekkel Gyengén rezgõ lantomat, S majd kedvesem eggy énekkel Lelkesíti húromat. Míg leng az estveli szellõ, S szárnyán egy nektárt lehelõ Rózsábann a kis szerelmek megszállnak, És mennyei hármóniát csinálnak. 4. Szívünk elolvadt részeit Élesztjük új dallokkal, S pauzák únalmas ideit Édesítjük csókokkal. Ah! a híves esthajnalon Így alszunk el egy szép dalon, S énekünknek végsõ bágyadt szózatja Az andalgó vidéket elaltatja. [1793] 12

A FEREDÉS Nini, szemeim, ide nézzetek, Ni, e kis rózsabokor hirtelen Mint megrezzent amott a víz szélen! Nini, szemeim, ide nézzetek, Ni, mint összeverõdtenek Levelei s ágai, Tövise s virágai, Ni, mind megbillegtenek. Felcifrázott kevély virágának Bíbor pompái széjjelszóródának. Némelyik leesve elterült a dudvák szárain, Némelyek úsznak az itt lengõ És játszadozva kerengõ Zefírek szárnyain. Nini, vigyázzatok, De fényetek rezeg pislogva, Hol összevonul, hol kidüllyed. Most repes víg pattanással forogva, Majd rettenve komor gödribe süllyed. Tán istent láttatok? Ne zárjátok bé ablaktokat. Ott nem haragos istenség látszik, Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik. Nyissátok meg ablaktokat. A rózsákon általfénylenek Sokkal szebb rózsái, Pirosló orcái, Melyek titeket megigéztenek. 13

Ah boldog rózsafa! Be nyájas nimfa Nyugszik alatta árnyékodnak. Ah, végy bé engem egyik ágodnak! Ti pedig szemeim, ti ide vigyázzatok, Mit akar ott a ti igézõ nimfátok? Nini, ruháit levetette, S a rózsa tövére tette. Maga indul, most már, most nézzetek! A nézés istene légyen véletek! Ahol megy! ah, melly isteni képnek kell lenni, Mely hátulról is ennyi gráciákkal kezd jelenni? Ah, bár láthatnátok, mely szép A halhatatlan kép? Ah, fordulj erre szép istenné Egek! mi csuda? ah! szemeim! mit láttok? Mint reszkettek? Mint meredtek? Mint fellobbanátok? Már kipattannátok, S tán golyóbiskátok A nézés tövébõl kivenné? Ah, mit látok? irgalmas egek! Az én kincsem! alig pihegek! Visszafordult az én galambom, visszanézett! S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett. Az én kedvesem fut amott! Ah, mint dobog szívem belõl! Ah, mint olvadok mindenfelõl! 14

Isten! Egek! Jaj elfogyok! Ne hagyjatok! Mindjárt lerogyok! Az én kedvesem fut amott! Ah, õtet õtet láttam ott! Ahol megy! ah! mit látok? Mezítelen! Irigylem e vidékeknek ezt: Hogy látják, ami engem öl s éleszt, S szerelemtársimmá lesznek ily hirtelen. De csalódom! ti láttok testén Valamely leplet, de, mely ritka Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka, S mely lebeg meztelen Évám édenén! E csalódás játszódtat-é titeket, Vagy csakugyan látjátok ezeket? Miként pirosolnak, Mikor meghajolnak Fényes szárai, Márvány combjai, Amelyeket fõhajtva, És utána sóhajtva Csókolnak magok A szép virágok. Vajha én most, vajha virág lennék! Én is illyen komplimentet tennék. Nézd, a vékony patyolat Vigály felhõje alatt A szerelmes zefírek mint enyelegnek: Ah, ezt mint irigylem e játszi seregnek! Némellyik szép lábára tekergõzik. Egyik kies mellye alá rejtõzik, 15

Másik márvány oldalára könyököl: Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl! Vajha én most, vajha zefír lennék! Én is a legszebbik helyre mennék. De látjátok! már a patakba lépett, Mely kettõssé teszi ezt a gyönyörû képet. A hízelkedõ habok hozzá mint tódulnak, S farkok csóválva lábához simulnak. Vetélkednek, az elsõ melyik légyen, Mely néki udvarlást csókolással tégyen? Már szárait, Már térdeit, Már combjait, Combtöveit Nyelik el a fajtalan habok. Ah, távozzatok, ocsmány habok! Ha feljebb viszitek vizeteket, Menten összetördellek benneteket. Ah! már megöltetek! Szerelemtárssá lettetek. Ah, már alig látom szép mellyét! Ah! mint nyalogatják nyugodalmam helyét! Vajha én most, vajha egy hab lennék, Én is szerelmes testén pihennék! [1793] 16

KONSTANTINÁPOLY [II.] Amint a Bosporus Europát mossa, Másfelõl Ázsia partjait csapdossa, Itt büszke habjai dicsekedve folynak Kevély fala alatt Konstantinápolynak. E másik Rómának pompás düledéki Borzasztó árnyékot bocsátanak néki. De jöszte be múzsám a városba velem, Téged nem rettenthet itt semmi félelem. Mennyi kincs, óh múzsám! mely sok gyöngy s patyolat! Mennyi nép! melyet visz csak egy parancsolat! A tágas utcákon sok veres selyembe Öltözött törökök találkoznak szembe, Kevélyen ugratják az arabs paripát, Szíván ázsiai dohánnyal tölt pipát. Csillámló kardjoknak gazdag briliántja Az olcsó aranyat megvetéssel szántja. Itt néz ki egy dáma, de irigy fátyola Minden szépségeket tõlünk béburkola. Jer múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe, Hogyha bémégy ama firhangos hárembe. Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka, Amelybe csirippol a császárnak titka. Oly templom sekrestye, melyben a szultánnak Erõt, egészséget sok hívek kívánnak, És ha érkezése hallatik Szelimnek, Sok száz elõkontyú turbikol egy hímnek. De ki siess múzsám, mert majd a császárnak Daktilust éneklõ múzsáihoz zárnak. A szemfül heréltek utánad zúdulnak, Jer más oldalára a fénylõ Sztámbulnak. 17

A roppant templomok, nézd, miként kérkednek Nevével a bennek lakó Muhamednek. Ki örül, hogy nevét a felhõkre hányja Zöld selyem turbányba fénylõ muzulmánja. S könyörülvén hozzá esdeklõ táborán, Szentebb lesz az ilyet ígérõ Alkorán. Ti is itt állatok kõszálnyi mecsetek, Melyek a fellegek közé rejteztetek. Hegyes tetõtöknek aranyozott holdja Fényével az égi holdak számát toldja. Oh, e népre oh, mely sûrû felhõt vona A szentség színével bémázolt babona. Denevér babona! Bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság? Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén, A vitézek kardján s a népek bilincsén? Míg az emberi nem hajdan a természet Együgyû keblében nyugva heverészett, Nem emelted még fel kiáltásod szavát, Hogy keresd a vak éj fiainak javát. Boldog volt a világ! s e hiú név: szentség, Nem volt a legszörnyûbb gonoszokra mentség. Állott a természet örök építménye, Élt az emberiség legszentebb törvénye. De mióta ennek sok romlást szenvedett Oldalába raktad, bal madár! fészkedet: Azólta számodra rakja a lenyomott Értelem azt a sok felséges templomot. Azólta adja ki a kenyért házából Kikapván éhhel holt kicsinye szájából A szent névre vágyó balgatag anya is, Hogy tudjon mit rágni dervised foga is. Sok bolond ki adja utolsó fillérét, Leteszi a mennynek árendáját s bérét, 18

Hogy mikor az oltárt építik számodra, Kecskeszõrt vihessen õ is oltárodra. Nappali altodban látsz ezer álmokat, S éjjel a népek közt húholod azokat. Jöjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk, S mennyei képedet látván, imádhassunk. Te a vak homályba rakod a templomot, És onnan ígéred a Paradicsomot. S csak bétolongjanak hozzád a moséba, Az észt és a virtust hagyod csak kardéba. Hát már hogy valaki böjtölget pénteken, Hogy éhen s mezitláb jár a szent helyeken, Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia, Hogy az ember azzal lehet Isten fia? S hogy Paradicsomba és mennybe részt vegyen, Szükség, hogy skeleton és szarándok legyen. Különben nem lehet idvezült törökké, Ámbár emberséges ember volt örökké. Egy Paradicsomot magának így tetet Minden nemzet s abból kizár más nemzetet. Természet! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet. A kézzel fogható setétség eltûnik, Az éjnek madara húholni megszûnik. Egy jóltévõ világ a mennybõl kiderül, S a sok kigondolt menny mind homályba merül. Ah, ti máris abból fakadt indulatok, Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok. Emelkedj fel lelkem! elõre képzelem, Mint kiált felszóval egyet az értelem, S azonnal a setét kárpitok ropognak, A szívrõl az avult kérgek lepattognak. Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja. 19

A szeretet lelke a földet bételi, S az ember az embert ismét megöleli. Eloszolnak a szent s a panaszos hangok, Boldogító érccé válnak a harangok, Azzal sok száz embertárson segítenek, Amin most egy cifra tornyot építenek. Siess, késõ század, jövel óh boldog kor! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet, Vajha te csak egyszer említnél engemet. Úgy e bagoly világ ám rémítne tõle, Nemes utálással halnék ki belõle. [1793 1796] AZ ESTVE [II.] A napnak hanyatlik tündöklõ hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló sugári halavánnyá lésznek, Pirult horizonunk alatt elenyésznek. Az aranyos felhõk tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve; Melynek új élettel biztató harmatja Gyöngycseppjeit a nyílt rózsákba hullatja. A madarkák meghûlt fészkeik szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. Szomorún hangicsál fészkén a pacsirta, Feljebb csak a danló fülemüle bírta. A vadak s farkasok ülnek szenderedve, Barlangjába mordul, bömböl a bús medve. Ah, ti csendes szellõk fuvallati, jertek! Jertek füleimbe, ti édes koncertek; 20

Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, oh nyájas zefirkék, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Míg érzek, míg szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyain a fák árnyékinál Egy fûszerszámozott teátrumot csinál, Melybe a gráciák örömmel repülnek, A gyönyörûségnek lágy karjain ülnek. A csendes bereknek barna rajzolatja Magát a hold rezgõ fényénél ingatja. Egyszóval, e csendes melankóliának Kies rejtekei örömre nyílának. Késs még borzasztó éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal. Úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen. Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom. Mikor az emberek körültem zsibongnak, S kényektõl részegen, egymásba tolongnak. Bódult emberi nem! hát szabad létedre Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre. Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen, Melybõl most a kevély s fösvény dézsmát vészen. Mért szabtál hát határt önfiaid között, Ládd-é, már egymástól mind megkülönözött. Az enyém, a tiéd mennyi lármát szüle, Miólta a miénk nevezet elüle. Hajdan a termõföld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkül annyi embert táplált. S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétõl nem veszett annyi sok nemzetség. 21

Nem volt még koldusa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévõ határkõ és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa. Nem állott volt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tõle a szolgaság, S rozskenyérhéjból is karácsonya legyen, Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Nem csikart ki tõlök dézsmát és porciót, Melybõl boldogokká tudja õket tenni, Azaz, tonkin fészket legyen mibõl venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkölccsel senki sem született. Nem is csuda! mert már a rétek árkolva, És a mezõk körül vagynak barázdolva. Az erdõk tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadai lakjanak. A vizek a szegény emberekre nézve Tõlök munkált fákkal el vagynak pécézve. Te vagy még egyedül, óh arany holdvilág! Melyre donációt nem hozott a világ. Te vagy még, éltetõ levegõ! amelyen Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen. S tégedet, óh legszebb hangú szimfónia! Ingyen hallgathat még minden emberfia. S titeket, oh édes koncerti hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások: Mikor a mesterség gyáva hangjainál A részeg nagyvilág fárasztó bált csinál. 22

Óh áldott természet! óh csak te vagy nékem Az a tetõled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös földesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem. [1793 1796] AZ ÁLOM [II.] Boldogok azok, akik úgy alusznak, hogy többé fel nem ébrednek. Sõt ez a kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások ostromolják a sírhalmokat. Préd. 3:19, 20, 21. Jön az álom, s mindent pihenésre hajta, Az éjjelnek barna palástja van rajta. Beborítja véle a földet s az eget, Alóla altató mákolajt csepeget, Melynek hûs balzsama a benne feredett Szemhéjaknak édes nyugovást engedett. Lágy karjain fáradt érzékenységinket Ringatja s egy másik világba tesz minket, Hol sok ezer képpel elménk játszódtatja Valóság képébe tûnõ ábrázatja. Most az öröm aranyhegyeit ígéri, Az áldás javait bõ marokkal méri, Majd a félelemmel rettenti lelkünket, S a kétség szélére viszi életünket. De akármint tûnik képzelõdésünkbe, Valódi örömöt terjeszt õ szívünkbe; Apolgató karral kötésink feloldja, Ellankadt erõnkhöz új erejét toldja, 23

Megtört érzésinket simítja kezével, Új életre hozván gyógyító mézével, A terhes gondokat rabláncához fûzi, Szívünkbõl a Léthe partjaira ûzi. Minthogy a világi bajoknak érzése Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése, A halálnak képét öltözvén magára, Bennünket holtakká tészen utoljára. Úgy vagyon: holtakká tészen, és hogy élünk, Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk. Óh mikor szûnik meg e kis szuszogás is, Mikor alszik el még maga az alvás is? Mikor száll testemre az a végnyugalom, Amellyel örökre biztat a sírhalom? Óh halál! a szelíd álomnak testvére, Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére? Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon, S belõlem csak egy por és csak egy név váljon? Igen is! mindez az, amit a sors adhat, Tetõled belõlünk egyéb nem maradhat, És amely sok pompát a holt körül látok, Csak festett nyoszolya s hímes superlátok. Ez örök álomba úgy fogunk aludni, Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni, És amit beszélnek a halottak felõl, Hogy holmit csinálnak még sírjokon belõl, Azok az élõknek setétes álmai, Mert csendesek minden holtak alvásai. Alusznak õk mélyen, mi pedig, kik élünk, Õrólok álmokat látunk és beszélünk. Alusznak?Deugyan lehet-é az álom? S ha álom, miben áll? én fel nem találom. Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala, Azaz: földdé válik testünknek porfala. 24

Elõbb egy büszhödtség bálványává lészen, Bomlani kezdenek a részek egészen. A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja, S a göröngy közt marad csak a skeletonja, Ez is nemsokára, bár acél volna is, Egy rakás agyaggá változik maga is; Az olajos részek az aerbe mennek, S sírjok körül lidérc formába jelennek; A sós és a kövér részecskék meggyûlvén Föld színén maradnak; s összeegyesülvén, Azokat felszívják a fûnek gyökeri, Melybõl az a kövér nedvességet nyeri. Mert lám a papnak is kövér a tinója, Ha temetõkertben van a kaszálója, Sõt a Bánát, amely embervérrel ázott, S amelyet a magyar s török test trágyázott, Oly zsíros füvet tart, hogy megérezheti Szagát sok büszke ló, s el nem szenvedheti. Így lesz az élõbõl földi és ásvány rész, A földi részekbõl plánta s növevény lész, Melyet ha az élõ állatok megesznek, Belõle magoknak lételt s növést vesznek. Így aluszunk mi! de vigyáz a természet, S nincsen munkáiban hízak és enyészet; Pontos forgásának örök karikája Egynek elfogytával másikát táplálja. Mi voltam magam is, míg meg nem születtem, Míg fûbõl s állatból e testet nem vettem? Aludtam mélyen a csendesség ölében, A magam nem tudás csendes éjjelében; Még a természetbõl, mint egy annak megholt Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt; Így fogok bomlani újonnan beléje, Mint annak egy piciny megholt részecskéje. 25

A koporsó után éppen azt képzelem, Ami bölcsõm elõtt történt vala velem: Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek, S élõbõl egy rakás minerálé lészek. [1793 1796] MAGYAR! HAJNAL HASAD! [II.] Vigadj, magyar haza! meg ne tagadd tömött Javaidtól azt a valódi örömöt, Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra, Az egész hazában harsogó vivátra. Vége van már, vége a hajdani gyásznak, Lehasadoztak már a fekete vásznak, Melyeket a fényes világosság elõtt Az elmúlt idõknek mostohás keze szõtt. Az eltépett gyásznak rongyainál fogva Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva; Setét völgyeinkre sugárit ereszti, Mellyel a megrögzött vak homályt széllyeszti. Biztatja hazánkat vidámító képe, Hogy már a magyarok napja is kilépe, S rövid idõn felhág egünk délpontjára, Hogy világosságot hintsen valahára. Kelj fel azért magyar, álmodból serkenj fel, Már orcáidra süt e nyájas égi jel. Kelj fel, s ázsiai múzsáddal köszöntsed, Elibe háláló indulatid öntsed. Örvendj, hogy elmúlván a hosszú éjszaka, Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka. Ezáltal egy kövér reménység táplálhat, Hogy még napod fényes delére felszállhat. 26

Lesz még a magyarnak olyan dicsõ neve, Amilyen volt a Márs mezején eleve. S még azok is laurust fûznek hérósinkra, Kik most finnyás orral néznek magyarinkra. Idvez légy szép hajnal, ragyogtasd fáklyádat, Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat. Jer! ímé nimfái már a víg Dunának Elõdbe koszorús fõvel indulának. Ezt minap egy magyar jámbor énekelte, S ebben a huszadik századot képzelte. Ne is félj óh magyar! talán akkorára Boldogabb nap jön fel reád valahára. S aki mérget forral hazádnak ellene, Megveri a magyar seregek Istene. [1793 1796] FÖLDI RÓZSA Nyílj ki, nyájason mosolygó Rózsabimbó, nyílj ki már, Nyílj ki, a hajnalba bolygó Gyenge szellõk csókja vár. Nyílj ki, gyenge kerti zsenge Hébe nektárt hint terád. Szûz nyakadba Flóra gyenge Bársonyos palástot ád. 27

Máris újra kezdi szedni Rólad ezt a drága szert, [Óh, mi]ként fog színesedni [Véled] e parányi kert. [Hadd] szakasszalak le édes Rózsaszál, szép vagy te már, [Héj] ha meglát, hány negédes, Hány mosolygó lyányka vár. Nem, nem, egy leány se nyissa Büszke mellyeit terád, Földi doktor szép Julissa Néked újabb kertet ád. Ott kevélykedj bíboroddal Ékesebb bimbója közt, Ott kevélykedj illatoddal Kedvesebb illatja közt. Akkor a szép rózsafának Bimbaját árnyékba vedd, S benne nõtt kis Rózsijának Képit új rózsákba szedd. Gráciák úgy szállanak le Zöld levélkéidre ma, S kedvezõn mosolyganak le Onnan a kis Rózsira. Így piross orcád egészen Gyenge orcájára nõ, S Rózsi élõ rózsa lészen Majd midõn világra jõ. 28

Rózsa lészen õ magába, Drága rózsa, drága kincs, Minthogy ily szép kert sorába Semmi hitvány dudva nincs. Drága [rózsasz]álba lelte Életét e rózsaszál, Földi nedvesség nevelte Mindenik jó karba áll. Rózsa színû Júliánna, Itt van egy szép rózsa hát, Vedd örömmel, s várd utána A parányi Rózsikát. E virágot szép öledbe Vedd be és míg abba lész, Híved is jussék eszedbe, Hogy köszöntésedre kész. És ha csak csalatkozással Phoebus el nem álltat ám, Rózsival s vígasztalással Bátorítlak szép Madám! És ha majd jövendölésem Bételik szüret felé, Vígadásom s tisztelésem Bõ jutalmat nyerhet-é? Ah, elég jutalma lészen Tisztelõ szívemnek az, Hogy ha látom majd egészen, Hogy proféciám igaz. 29

És ha egyrészt tiszta szívem Abb az inneplésbe vész, Melybe két valódi hívem Kölcsönös vígságba lész, Majd talán nagy korra érvén A parányi Rózsi is, S rózsa színével megérvén Gyenge elmécskéje is, Majd ha a negyvent megélem, Mint öreg poéta már, S majd ha kedves anyja vélem Akkor a negyvenbe jár, Elbeszélvén Rózsijának Hajdani próféciám: Rózsi e próféciának Vígadozni fog talám. S rózsa színekkel pirulván Gyenge szája lánggal ég, S csókokat rak rám pirulván Két fagyos kezemre még. [1796 nyara] 30

DIÉTAI MAGYAR MÚZSA AZ ESTVE [III.] A napnak hanyatlik tündöklõ hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló sugári halavánnyá lésznek, Pirult horizonunk alatt elenyésznek. Az aranyos felhõk tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyan járó estve; Melynek új balzsammal biztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madarkák meghült fészkeknek szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A vadak, farkasok ülnek szenderedve, Barlangjába belõl bömböl a mord medve. Ah! ti csendes szellõk fuvallati jertek, Jertek füleimbe ti édes concertek; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, óh kellõ zefírek, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Míg érzek? míg szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy fûszerszámozott teátromot csinál; 31

Melybe a gráciák örömmel repülnek, A gyönyörûségnek lágy karjain ülnek; Hol a csendes berek barna rajzolatja Magát a hold rezgõ fényénél ingatja. Egyszóval, e vidám melancholiának Kies szállásai örömre nyílának. Késsél még setét éj komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek körültem zsibongnak, S kényektõl részegen egymásra tolongnak. Te vagy még egyedül, óh arany holdvilág, Melyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még, éltetõ levegõ! amelyen Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen. Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia; S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások: Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. Óh áldott természet! óh csak te vagy nékem Az a tetõled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös földesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem. [1796] 32

ZSUGORI URAM Esmérek én egy vént. Kiaz? Neve nincsen, Régen eladta már aztat is a kincsen: Sõt míg bírt is véle, magában tartotta, Mert mondani másnak ingyen sajnálotta. Hol lakik? Ott látszik ama kapu megett Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett. Van két palotája a Piac utcába, De azt a rácoknak adta árendába; Maga e kunyhóba éhezvén kucorog, S elméjébe mindég a drágaság forog. Ül pénzes ládáján sovány ábrázattal, Tisztelvén a Mammont örök áldozattal. A bús gond béesett orcájában hever, Mérget kedveltetõ kincseibõl kever. Oly sárgák orcája sóvárgó gödrei, Mint aranyára vert királyok képei: Mint a sírból feljött halott utálsága, Amelyrõl minden húst a párka lerága. Most is azért sóhajt és dúlfúl magába, Mért nem adhatja az áert árendába. S összekalkulálván saját számadását, Nyögve kárhoztatja szörnyû pazérlását. Gyász idõk! így kiált, vádolván az eget, Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget: Ma csak 30 arany jött bé a kasszába, Mégis 90 pénzt adtam ki hiába. Azonba mely szörnyû károm következe: Itt jajgat, s fejére kúcsolódik keze. Mely szörnyû kár! egy szél pénzem elrablotta, Lantornás ablakom kettészakasztotta! 33

Úgy tûnõdik; s talán azt is sajnálja õ, Hogy a versbe ingyen s potomra jött elõ. [1796] MAGYAR! HAJNAL HASAD! [III.] Vigadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött Javaidtól azt a valódi örömöt, Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra, Az egész országban harsogó vivátra. Vége van már, vége a hajdani gyásznak, Lehasadoztak már a fekete vásznak, Melyeket a fényes világosság elõtt A hajdani idõk mostohás keze szõtt. Az eltépett gyásznak rongyainál fogva Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva. Setét völgyeinkre sugárit ereszti, Mellyel a megrögzött vak homályt széllyeszti. Biztatja hazánkat vidámító képe: Hogy már a magyarok napja is kilépe. S rövid idõn felhág egünk délpontjára, Hogy világosságot hintsen valahára. Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel, Már orcáidra süt e nyájas égi jel. Kelj fel! s ázsiai múzsáddal köszöntsed, Elibe háláló indulatid öntsed. Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka, Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka. Ezáltal egy kövér reménység táplálhat, Hogy még napod fényes delére felszállhat. 34

Lesz még a magyarnak olyan dicsõ neve, Amilyen volt a Márs mezején eleve. S még azok is laurust fûznek magyarinkra, Kik most finnyás orral néznek hérosinkra. Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat, Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat. Jer! ímé nimfái már a víg Dunának Elõdbe koszorús fõvel indulának. Ezt minap egy jámbor magyar énekelte; S benne a huszadik századot képzelte. [1796] A KEVÉLY [II.] Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen, Mindent megvét, s utál szemeivel mélyen. Felemeli orrát a többiek felett, Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet. Ezt mihelyt valami szellõ megmozgatja, Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja. Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban, Mintha csak õ volna ember a világban. Sajnálja a földre bocsátni lábait, Utálván a véle testvér föld porait. Sõt büszke lelkének az esik terhére, A teremtõt azért veszi crisisére, Hogy amely levegõt a szegény kilehell, Úri tüdejének színi ugyanazt kell. 35

Emberek! vagy hérók légyetek s istenek, Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek; Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is, Így több becsületet fogunk adni mi is. Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni, Mégis a hasonló embert fel sem venni! S azzal, hogy valaki másikat megvetett, Azzal praetendálni tõle becsületet. A becsület olyan dögpárának langja, Mint a lidérc, melyet szül a sír barlangja. Aki ezt kergeti, elrepül elõle, S azt szokta kísérni, aki szalad tõle. Az embernek igen kényes természeti, S magát megvettetve látni nem szereti. Mit nyér hát, ki mindent megvét oktalanul? Õtet is megveti minden: s kárán tanul. A kevélység csupán a bolondnak gondja: Úgy van! mert a kevély a világ bolondja. Hát a világnak ily bolondja sok van-é? Hogy ne? sõt a világ az ily bolondoké. Sõt már a kevélyek oly nagy számmal vannak, Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak. Tarka luftballonok! lebegõ árnyékok! Gyermekségbõl támadt fényes buborékok! Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak, Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak. [1796] 36

LÓCSERE Hol vagy most Pégaze! amely mint az árnyék-ölelõ Képzelõdés érthetetlen hangokon adja elõ, Szárnyas ló vagy, s a bérceket és magas kõsziklákat Megtetézõ szárnyaidon hordod a poétákat. Mely egy percbe elõállasz vickándozva mint a ló, Mihelyt nagy fennyen kettyeget hozzád egy rongyos dalló. És egy percbe odarántod, ahová parancsolja, Ha negédes dühödtébe egy-két versét mormolja. Te, ki ingyen hozod, viszed amaz ingyenélõket, S passzus nélkül országokon keresztül teszed õket. Plutóné ágyas házáig most lekalyimpáztatod, Majd a csillagokon felül felmongolfíroztatod. Hol vagy most, Pégaze! Mondom, állj ide az udvarra, Vígy el engem, ha tovább nem, legalább Nádudvarra. Mert nem kapok egy szárnyatlan lovacskát is Kardszagon, Noha elég nyerít itten a kunsági pallagon. Igazán, hogy nincs Helikon hegye ezen határnak, Mert itt a szegény poéták a magok lován járnak. Te jöjj hát elõ, szárnyas ló, te vigyél haza engem, Hogy majd ha szárnyas hátadon a levegõt kerengem, És meglátom a kun bírót szárnyatlan lovon menni, Elõtte a kalapom se méltóztassam levenni. Tudom, hogyha a kun banya meglát, tehenet fejet, S a garaboncás deáknak önként fog adni tejet. Jövel, óh szárnyas Pégaze! Végy fel egy múzsák fiát, Ki nem a poetás fõben kikoholt utopiát, 37

Nem Parnassust avagy Tempét akar rajtad bejárni, Hanem Debrecenbe készül, hol rég kívánják várni. Csak a Veres toronyig vígy, csak addig, óh Pégaze! Te is hipp-hopp hírivel jársz, óh Pégaze, igaz-é? Jövel! Még egyszer szólítlak. De nem felelsz szavamra, Jaj, a poétaság mellett rászorulok lábamra. Vagy én poéta nem vagyok, vagy azok hazudtanak, Kik poétafõvel néked szárnyat s lételt adtanak. Úgy van! én lemondok rólad. Ebnek kellesz, nem nekem, Ha már csak Nádudvarig se csalhat el az énekem. Eladlak. Most úgyis a ló becses, kell a remonda. Ki magánál nagyobb urat tart lovának, bolond a. Majd ha egy magyar huszár húz farkadra farmatringot, Nem versre, hanem attára porcogtatod a fingot. De még nem adom el õtet. Menjen inkább cserére: Jusson osztán, akár magyar, akár cigány kezére! Még a nyári vásár úgyis rám nézve soká esik, Ej a szárnyas lovat vásár nélkül is megkeresik. Nohát becsületre méltó kunsági uraimék! Mondják meg, hogy aki lovat szeretne cserélni, mék? Derék ló ez, amit adok. Homerus is ezen járt, Hogy vénecske, az egy szárnyas lóba nem tesz semmi kárt. Nem kell ennek sem zabola, sem kantárszár soha is, Kengyel és sarkantyú nélkül mindent megtesz maga is. Éjjel, nappal, hegyen, völgyön, vizen egyaránt megyen, Széllel élvén, nem kell róla gondolkodni, mit egyen. Egy jó lóért elcserélem, vagy ha nem jó is nagyon, Semmi! csak azt adják kentek, ami kenteknek vagyon. Nem bánom én, legyen sánta, félszemû avagy görbe. Csak a lábát tudja bírni, s ne ejtsen a gödörbe. [1800. május 9. után] 38

QUODLIBETEKBE VALÓK [I. AZ ELVÁLÁS REGGELÉN] Távollételembe Képedet szívembe Szent bélyegül viselem, Ne légy, szép érzékeny, Te is feledékeny, Legalább álmodj velem. [II. IMPROMTU EGY CSERESZNYEFA LEVELET RÁGÓ HERNYÓRA] Tavaszlott éltem bimbója, De titkon rágván hernyója, Korán hervadásra dûlt. Hernyóm, kiben gyönyörködtem, Pillangóvá vált elõttem, S frissebb rózsákra repült. [III. SZERETTEM! SZERETTEM! ] Szerettem! Szerettem! De ha elvesztettem, Ki lángom taplója volt: Ámorok! fogjátok, Ihol a fáklyátok; Ennek lángja már elholt. [IV. SZÍVEM TITKON ] Szívem titkon azt beszéli, Hogy egy szív rá gerjedez. Oh nem magam-nemembéli Olvasó! tán te vagy ez! 39

[V. HÍMENHEZ] Gyanús Hímen! sokan bánják, Hogy a szívet nyûgbe hányják Komor fogadásaid: Édes Hímen, Az enyimen Csiklandók szent láncaid. [VI. A HÍZELKEDÕ] Vigyázz! ha a hízelkedõ Rád mosolyog: oly tükör õ, Kit mindig készen találsz, Színén lefestve láthatod Saját rózsás ábrázatod: De csak míg elõtte állsz. [VII. EGY ELTÖRÖTT VASMACSKÁRA] Aranylánccal kötélek Szívemhez, égi lélek! S a révpartra jutott remén Vasmacskáján pihentem én. De jaj, mind a vasmacska, Mind az aranyláncocska, Mind a reménység odavan: S ki, mint én, oly boldogtalan? 40

[VIII.] A HAJÓKÁZÓ ÁMOR Ámor egy narancshéjacskán Fel- s alá kormányozott, S egy szívbe e kis vasmacskán Kikötni szándékozott: De a sors szelet indított, Tengert, mindent rázúdított, A kis vasmacska eltört S szegény Ámor hajót tört! [IX. AZ ÉN BARÁTOMNÉM D. A. QUODLIBETJÉRE] Mi a világ? ha képzelem, Egy nagy quodlibetnek lelem Az égi kék szõnyegen, Melyben a sok csecsebecsét, S annak kisebb-nagyobb becsét Nézi a bölcs hidegen. Holmi tündöklõ dibdábot, A sors számára vett bábot Itt a FÁTUM elhinte: És elrakatta magával A játszi Hármóniával, Ki oly szép tündér mint TE. [X. A FIATAL REMÉNY] Remélt, remélt egy ifjacska, Hányván a sors habja: Eltört, eltört a vasmacska, Imhol a darabja. [1800] 41

MAROSVÁSÁRHELYI GONDOLATOK A ti szavatokra lelkem felhevüle És Vásárhely kies halmára repüle, Melyrõl végignézvén a szkíta földeken, * A hûs forrásokon, a fenyves bérceken, E felséges vidék úgy magához ragadt, Hogy szûk elmém éppen a felhõkig dagadt; Színültig tölt édes hazámnak képével, És a történetek zajgó tengerével, Sõt kijjebb csapongván a népek sorsára, Hol örült, hol búsult, mint világ polgára. ** Mi is emelhet fel egy halandót jobban, Mint ha az emberség tüzétõl fellobban. S úgy nézvén e földet, mint azonegy tanyát, És a természetet, mint egy közös anyát, Az emberiségnek sorsán gondolkozik, S az egek tisztébe beléavatkozik? Óh emberi szívnek állhatatlan volta! (Így szólék magamban) óh már amiolta E földön értelmes porképek mozganak, Mennyi változások, hány scénák voltanak! Hányszor mutatta meg az emberek szíve, Hogy õ a jóltévõ mennyeiek míve. De miatta hányszor kellett e világnak Piacává lenni minden gonoszságnak. Ha egy ember támadt, aki áldást ontott Embertársaira: ezer volt, ki rontott. Ha sok század alatt egy nép arra hága, Hogy már mennyországgá lett az õ országa: * Székelyek. [A lapalji jegyzetek a kötetben végig Csokonai saját jegyzetei.] ** Cosmopolita. 42

Egy nap a hódító véget vetett néki, S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki. Keletrõl fú a szél az éjszín haboknak * Gõzei loholó szárnyáról csorognak Arról jõ, amerrõl e Dákok ** földjére A szkíták bajuszos tábora bétére. Mondd meg nékem, komoly fuvallat, látád-é Azt a Volga síkját, mely volt az Árpádé? Vannak-é ott, kik még mogorul szólanak? *** Sóhajtol elsuhansz Értem: elmúltanak. Elmúltak! bédültek abb a sírhalomba, Melyhez közelítünk mi is minden nyomba. Tán nem is! Ki tudja? egyszer megeshetik, Hogy a Páris helyét gonddal keresgetik Trója és Babilon jövõ tudósai; S fókákkal pezsegnek London tört tornyai? Hátha még ez a vár, melyen andalgok most, Vagy ledül, vagy õriz messze földi lakost, Vagy nagy birodalom fényétõl sugároz, Vagy benne két-három medvefi kopároz? Csuda gondolatok, kétséges jövendõk, Változó országok, emberek, esztendõk! Múzsák! kik e várnak alját megültétek, Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek; Mondjátok meg nékem, mi az oka annak, Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak? Itt puszta a vidék, ott terem s mosolyog; Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog; * Éjszín tenger, Pontus Euxinus mind színére, mind nemére nézve. ** Dacusok. *** Volga (vagy Atil, Atel, Etel) és Jaik (II. Katalin és Pugatsew idejétõl fogva Ural) vize körül laknak a régi mogorok, magyarok. 43

Itt kastélyok állnak s gályák a partokon, Ott holt csendesség ül az omladékokon? Gyarló tudatlanság! Zablátlan indulat! Két démon, mely minden szépet jót feldúlat; Mely a kegyetlennek botot ád kezébe, S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe; Mely a babonának felhozván fellegét Elzárja a napnak fényit és melegét, S hideg homályában oly csudákat tészen, Melyek az észcsírát elfojtják egészen. Csak a tudatlan fõ, csak a zablátlan szív, Ami téged, ember, magad kárára hív. Ahol a szív feslett, a fõ meg agyatlan, Ott az emberi sors megsirathatatlan. Múzsák! most oly helyen gondolkodom, amely A világ abroszán a legrendesebb hely: Mely a csinos nyugot s a durva kelet közt, A hatalmas észak s az erõtlen dél közt Középpontba lévén, tisztán kimutatja, Milyen még az ember s földünk ábrázatja. Itt van a legvégsõ oltára Pallásnak, Az emberiségnek, a csínosodásnak: Ezen túl keletre nevet a szép Moldva, De a termés-elme * nincs mással megtoldva. Tovább, túl az éjszín tengernek habjain, Vad tatár lovagol gazos parlagjain; Túl a zömök kálmuk hordja sátorfáit; Túl a mongol járja salétrom-pusztáit; Azon túl lakoznak a Mándsuk fiai, A tarka tigrisek s a hajnal lovai. ** * Termésarany, terméskõ: terméselme. ** A Mandzsuk földén vadássza a tigriseket a mandzsu nemzetbõl való chinai császár: legvégsõ föld az Napkeleten. 44

Ezek mind okosok, emberek de vadak, Kiknek, õseinkként, fõ céljok a hadak, Kikben az hódítás nemtelen szerelme Elfojtja, amit hoz a jó föld, szép elme. És ki az, ki végignézvén e pusztákat, E világunk felét ellepõ hordákat, * Ne borzadna, vagyis ne sírna ezekre A még szerencsétlen félig-emberekre? Fordulj azért, elmém, boldogabb táj felé, ** Hol már a népeket az ész felnevelé: Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot, Hol érzeni kezdik már a napvilágot; Járd el Germania hajdani Bakonyát, És csudáld most benne a múzsáknak honját; Lépj a franciának kimívelt kertjébe; S a potosi kincsek büszke örvényébe, *** Hol a másik tenger kékellõ kárpitja A lenyugvó napnak ágyát ki- s benyitja. Nem kezd-é szívedbe édes öröm szállni, Látván, hogy az ember emberré kezd válni? Nézd a munkás észak mint nyüzsög és zsibong, S dolgos méh módjára keskeny kasában dong; Az észak a köpû, a világ az a rét, Melyben a kincseket kurkássza szerteszét, Sõt számos rajt + bocsát a messzi határra, A Bengala s Boszton virágzó partjára. De túl a szelíd dél áldott határain, Nézd a barna népet forró homokjain; * Horda a hordozóskodó (nomadizáló) népeknek egy falkája. ** Napnyugot felé. *** A potosi, átaljába pérui, kincseket Spanyolország nyeli el; mikor az ánglusok az ezüstflottát el nem csiperítik. + Coloniákat. 45

Vagy hever s éhezik a paradicsomba, Vagy koldul, vagy öl, lop s prédál alattomba. Rongyos birtokosi õk a gyémántoknak, Mord s paraszt kertészi a fûszerszámoknak. Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára, Hol összefut a jó s a gonosz határa: Te vagy a pont, melynél a vadság eltûnik, Te vagy, hol az ember érezni megszûnik. Vigyázz! mert közel van a homálynak partja, Elnyél, ha az észnek fénye meg nem tartja, Akinek díszére építsél templomot, És a vakság ellen hányj több-több ostromot. Tele oly lelkekkel termékeny kebeled, * Kikben meg-megannyi mentorid tiszteled, Kiket a nemzetnek és a két hazának A biztató egek gyámolul adának. Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra, Már Európában csak mi vagyunk hátra, Hívnak magok után a többi nemzetek: Magyarok! derék nép! mit késtek? jöjjetek! Mit késtek? termékeny bennetek az elme, Forr szívetekben a dicsõség szerelme. Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok, S a békesség édes hasznát munkáljátok. A durvaság ellen közös kötést fonjunk, S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk. Mégyünk, nagy nemzetek! íme Dáciának Tulsó határin is már megindulának; Törjük az akadályt, melytõl nem mehetünk, S mind az emberiség kertébe sietünk. * A Királyi Tábla, a R. Catholicum és Reformatum Gymnasiumok, és a Magyar Tudós Társaság. 46

Vajha Moldvának is kies parlagjai, Ameddig terjednek a Pontus habjai, Magyar koronánknak oltalmába menne, S a csángó magyar is * polgártársunk lenne!!! [1801. szeptember 11. elõtt] * A Moldvában lakó törzsökös magyarok így nevezik magokat. Ezekhez járulnak még az újabb idõkben egyszer-másszor kivándorlott magyar és székely famíliák; a Besszarábiában, Krímeában és Új Serviában lakó régibb és újabb magyarok. 47

LILLA Érzékeny dalok III könyvben AZ ÉN POÉZISOM TERMÉSZETE SÍRHALMOK, óh köd-lepte kertek! Te szívborzasztó éjtszaka! Te alvilág vak ablaka! Ti holtak, akik itt hevertek! Ti múlandóság birtokának Setétes völgyei, Ahol petécses fántomának Bóbiskolt Hervey! Gyászhely! melytõl lelkünk irtódzik, Hol minden érzésünk elhal, Fülünk csak csendességet hall, Szemünk a semmitõl kaprodzik, Csak kupressz árnyékát láthatja A holdnak fényinél, Midõn azt bágyadtan ingatja Egy sír-fuvallta szél. Szörnyû környék! hová a lélek Ha ólomszárnyakon repûl, Rémülve jár, alél, elhûl, S félholtan hátrál vissza vélek. Szörnyû környék! kérkedj Yungoddal, Ki hantodon ragyog; Isten veled, s mord ánglusoddal! Én ánglus nem vagyok. 48

Mások siralmas énekekkel Bõgettessék az óboát, És holmi gyász trenódiát Ríkassanak jajos versekkel. Én ily kedvetlen embereknek Nem lészek eggyike, Legyen jutalma bár ezeknek A kedves estike. Nékem inkább oly bokréta Árnyékozza képemet, Mellyet nyer a víg poéta Mulatván a szép nemet. Ezt a vídámabb múzsáknak, S a mosolygó gráciáknak Fûzzék össze rózsaszínû ujjai, Élesztgessék borba ferdett csókjai. Nem kell kupressz, mellyel Racint Tisztelé Melpómene. Egy kis rózsa, egy kis jácint Nékem jobban illene. Mert ez LILLÁM szép szemével, Az pedig tekintetével Eggyezvén, mindenkor lészen tûköröm; S így mindég új dalra késztet új öröm. Így veszem fel víg lélekkel Gyengén rezgõ lantomat; S majd LILLÁM új énekekkel Lelkesíti húromat, 49

Míg leng a friss esti szellõ, S szárnyán egy nárdust lehellõ Rózsában megszállnak a kis istenek, És mennybéli koncertecskét zengenek. Lelkünkbõl e víg hangokkal Minden únalom kivész, Mert megédesítjük csókkal Ott, hol tartós pauza lész. Bágyadt nótánk vég-szózatja A szép tájt elszunnyadtatja; S addig andalgunk az esti hajnalon, Még egymás ölébe hullunk a dalon. [1802 1803] A RÓZSABIMBÓHOZ NYÍLJ KI, nyájason mosolygó Rózsabimbó! nyílj ki már. Nyílj ki; a bokorba bolygó Gyenge szellõk csókja vár. Nyílj ki, gyenge kerti zsenge: Hébe nektárt hint terád, Szûz nyakadba Flóra gyenge Bársonyos palástot ád. Óh, miként fog díszesedni Véled e parányi kert! Óh, hogy óhajtják leszedni Rólad azt a drága szert! 50

Hadd szakasszalak le, édes Rózsaszál: szép vagy te már. Héj, ha meglát, hány negédes, Hány kacér leányka vár! Nem, nem! egy leány se nyissa Büszke fûzõjét terád. Ültetõd kedves X issa Néked újabb kertet ád. Ott kevélykedj bíboroddal, Ékesebb bíborja közt! Ott kevélykedj illatoddal Kedvesebb illatja közt! [1802 1803] AZ ELEVEN RÓZSÁHOZ NINCS tavasszal, nincs se nyáron, Mint te, ollyan rózsaszál: Még nagyobb díszt nyerne Sáron, Csak te ott virítanál. Rózsaszínnel játszadoznak Két virító arcaid, Rózsamézzel harmatoznak Csókra termett ajkaid. Látta kellemid Citére, Látta és irigykedett, Hogy pirosló lába vére Képeden büszkélkedett. 51

Hófejér tekintetednek Hajnalán nyílásba jött Rózsaszálacskák ferednek Tiszta téjhabok között: Szûz melyed fejér ölére Õk is úgy mosolyganak, Mint mikor rózsák tövére Gyöngyvirágot raktanak. Rózsa vagy te, rózsa lészel, Rózsa még a selymed is: Jaj de bezzeg kínra tészel, Hogyha van tövisked is! Rózsa! engedd hadd heverjek Éltetõ bokrodba már, S édes árnyékodba nyerjek Fészket én, rideg madár! [1802 1803] LILLÁHOZ LILLÁM! elég csak egy szó Annak kitételére, Hogy téged én szeretlek. De minden íge és nyelv, Minden poéta-festés, Szép elme s érezõ szív, 52