SZÁMŐZETÉSBEN SZABADON a tibeti DALAI LÁMA önéletírása
FORDÍTOTTA HORVÁTH Z. ZOLTÁN SZERKESZTETTE SÁRI LÁSZLÓ
SZÁMŐZETÉSBEN SZABADON a tibeti DALAI LÁMA önéletírása ÍRÁS KIADÓ Budapest
A mő eredeti címe: Freedom in Exile, the Autobiography of the Dalai Lama of Tibet Tenzin Gyatso, the Fourteenth Dalai Lama of Tibet, 1990 First published in Great Britain, 1990 Published by Hodder and Stoughton Jacket photograph 89 Valerie Reed and N. Prasad Hungarian translation Horváth Z. Zoltán A fordítást az eredetivel egybevetette: Sári László A könyvet tervezte Fehérvári Ottó Gondozta A PILU Spanyol Magyar Kft.
Elıszó Dalai láma ahány ember, annyifélét ért e kifejezésen. Vannak, akik úgy értik, élı buddha vagyok, az irgalom bódhiszatttvájának, Avalókitésvarának földi megtestesülése. Másoknak azt jelenti, istenkirály volnék. Az ötvenes évek végén annyit tett, a Kínai Népköztársaság Irányító Bizottságának alelnöke. Amikor számőzetésbe menekültem, ellenforradalmárnak és parazitának neveztek. Csakhogy magam úgy vélem, a föntiek közül egyik sem illik rám, számomra a dalai láma egyszerően az általam betöltött tisztség viselıje. Emberi lény vagyok én is, történetesen tibeti, aki úgy döntött, hogy buddhista szerzetes lesz. Egyszerő szerzetesként nyújtom át most életem történetét, noha a könyv semmi esetre sem a buddhizmusról szól. Két fı okom így tenni: elıször is mind több ember szeretne megtudni valamit a dalai lámáról, azután meg számos történelmi eseményrıl szeretnék beszámolni. Idım szőkössége arra kényszerített, hogy nyomban angolul írjam meg élettörténetemet, ami nem volt könnyő, hisz ezen a nyelven csak fogyatékosan tudom kifejezni magam. Annak is tudatában vagyok, hogy az elmondandókból egy-két olyan következtetés is levonható majd, amely szándékommal nem teljesen vág egybe. Csakhogy így állna a dolog akkor is, ha e könyvet tibetirıl fordítanák. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem álltak rendelkezésemre bizonyos források, amelyek mások számára hozzáférhetıek, emlékezetem pedig épp oly esendı, mint bárki másé. Mindezek után köszönetemet szeretném kifejezni segítségükért a tibeti emigráns kormány vezetıinek, valamint kiadómnak, Alexander Norman úrnak. 1990. május
ELSİ FEJEZET A fehér lótusz tartója 1959. március 31-én menekültem el Tibetbıl, azóta Indiában élek számőzetésben. 1949 50- ben a Kínai Népköztársaság hadserege leigázta országomat. Csaknem egy évtizeden át megmaradtam országom politikai és szellemi vezetıjének, s megpróbáltam a két nép közötti békés viszonyt helyreállítani. Csakhogy a feladat megoldhatatlannak bizonyult, így arra a következtetésre jutottam, hogy sajnálatos módon jobban tudom népemet külföldrıl segíteni. Visszatekintvén azokra az idıkre, amikor Tibet még szabad ország volt, azt hiszem, azok voltak életem legszebb évei. Ma is boldog vagyok, csakhogy mostani életem alapvetıen különbözik attól, amire készültem. Jól tudom persze, hogy a nosztalgia haszontalan dolog, mégis mindannyiszor elszomorodom, amikor a múlt felötlik bennem, s eszembe jutnak népem szörnyő szenvedései. A régi Tibet sem volt tökéletes, ugyanakkor egykori életmódunkban volt valami figyelemreméltó, számos olyan, mára eltőnt dolog, ami méltó lett volna a megırzésre. Említettem, hogy a dalai láma kifejezés kinek-kinek mást jelent, nekem csupán arra a tisztségre utal, amelyet viselek. A dalai szó igazából mongol eredető, s annyit tesz, óceán, míg a láma (bla-ma) a tanár -t, mester -t jelentı ind guru szó tibeti megfelelıje. A dalai láma címet tehát szabad fordításban úgy adhatnánk vissza: a bölcsesség óceánja. A dalai szó eredetileg a III. dalai láma, Szonam Gjaco (Bsod-rnams rgya-mtsho) nevének részleges fordítása volt, a gjaco (rgya-mtsho) tibetiül: óceán. Nem szerencsés viszont, s értelemzavart okoz, hogy a láma szó kínai fordítása: huo-fou, vagyis élı buddha. A tibeti buddhizmus nem ismer ilyesmit, csupán annyit fogad el, hogy némely lény köztük a dalai láma megválaszthatja újraszületésének mikéntjét. Az ilyen embereket nevezik tulkunak (sprul-sku, újraszületett, inkarnált). Tibetben élve dalai lámának lenni persze nem volt kis dolog. Annyit jelentett, hogy a népem zömének osztályrészül jutó fáradozásoktól és nélkülözésektıl távol éltem. Bárhová is mentem, szolgák csapata kísért; drága selymekbe öltözött miniszterek és tanácsadók vettek körül, az ország legelıkelıbb családjainak tagjai. A legkitőnıbb tudósok és vallásunk legkiválóbb gyakorlói voltak mindennapos társaim. Valahányszor elhagytam a Potalát, a dalai lámáknak ezt a csodálatos, ezerszobás téli palotáját, többszáz fıs tömeg kísért. A menet élén a ngagpa, vonult, jelképes életkereket hordozva. Nyomában a tatarák csapata, vagyis a hagyományos, színes öltözékbe bújt, kezükben zászlókat tartó lovászoké. Mögöttük azok lépdeltek, akik énekesmadaraimat hordozták kalitkákban és személyes tárgyaimat; mindannyian sárga selyemöltözéket viseltek. Utánuk Namgjalból, a dalai lámák kolostorából kijelölt szerzetesek következtek, mindegyikük egy-egy szent szövegekkel díszített zászlót vitt. İket zenészek követték lóháton, majd a szerzetes tisztségviselık két csoportja; elıl az alacsonyabb rangúak, mögöttük a Cedrung szerzetesei, akik a kormány tagjai voltak. Mindezek után lovászok vezették a dalai lámák istállójának pompásan felszerszámozott paripáit. Nyomukban egy újabb csapatnyi lovon az állami pecséteket vitték. Magam ez után vonultam, sárga gyaloghintóban, melyet húsz katonatiszt hordozott, mindannyian zöld köpenyt és sárga kalapot viseltek. Ezeknek szemben a fölkötött hajú fıtisztekkel egyetlen hosszú copf verdeste vállukat. A gyaloghintót amelynek sárga színe szerzetesrendünkre utalt további nyolc hosszú sárga selyemköntösbe bújt ember is tartotta. Oldalt a kasagnak (Bka -shag), vagyis a dalai lámák kormányának (kabinetjének) négy tagja lovagolt a kuszun depon (testırparancsnok) és a makcsi, azaz Tibet kis létszámú hadseregének fıvezére kíséretében. Mindketten peckesen tisztelegtek kardjukkal, s kék nadrágból és aranypaszományos sárga
zubbonyból álló egyenruhát viseltek, fejükön bojtos sisakkal. E központi csoportot a szing gha, a kolostori rendfenntartók csapata vette körül; ezek az ijesztı külsejő férfiak legalább 180 cm magasak voltak, alaposan kitömött ruházatuk csak még riasztóbbá tette megjelenésüket. A kezükben lógó hosszú korbácsot bizony nem haboztak használni. Gyaloghintóm mögött jött két mesterem (tutor), az idısebb és az ifjabb (senior és junior elıbbi nagykorúságom elıtt Tibet régense volt). Utánuk szüleim és családom többi tagja. İket világi tisztviselık népes csapata követte, nemesek és közrendőek egyaránt, rangjuk szerinti rendben. Valahányszor csak kivonultam, a fıváros, Lhásza apraja-nagyja eljött, hogy egy pillantást vethessem rám. Az emberek ilyenkor tiszteletteljes csöndben álltak, s gyakran könny szökött a szemükbe, amint fejet hajtottak vagy földre borultak elıttem. Az ekkori életem igencsak különbözött attól, amelyben kisfiúként volt részem. 1935. július 6-án születtem, s a Lhamo Thondup, szó szerint a Vágytöltı Istennı nevet kaptam. A tibeti földrajzi és személynevek gyakorta rendkívül szemléletesek. Így például Tibet egyik legfontosabb folyójának, a hatalmas indiai Bráhmaputm forrásának Cangpo (Gtsang-po) neve annyit tesz, hogy megtisztító. Szülıfalum elnevezése pedig Takcer, üvöltı tigris. Apró, szegényes település egy tágas völgyre nézı hegyen. Legelıin soha nem telepedtek meg hosszasabban, s nem is mővelték ıket, csak a nomádok hozták ide állataikat. Ennek a változékony idıjárás volt az oka. Apró gyermek koromban rajtunk kívül úgy húsz család próbált az itteni földbıl valahogy megélni. Takcer Tibet távoli, északkeleti részén fekszik, Amdo tartományban. Az ország földrajzilag négy nagyobb körzetre osztható: északnyugati részén kelet nyugati irányban több mint nyolcszáz mérföld hosszan húzódik a Csangtang, a megdermedt sivatag vidéke. Növényzet alig-alig telepedett meg rajta, pusztáin csupán néhány nomád éli nehéz életét. Csangtangtól délre fekszik Ü (Dbus) és Cang (Gtsang) tartomány, amelyeket délrıl és délnyugatról a hatalmas Himalája határol. Ü-Cangtól keletre terül el Kham (Khams) tartomány, az ország legtermékenyebb, következésképp legnépesebb vidéke. Khamtól északra fekszik Amdo. Kham és Amdo keleti része képezi a hagyományos tibeti kínai határt. A születésem körüli idıkben egy bizonyos Ma Pufeng nevő mohamedán hadúrnak sikerült a Kínai Köztársasághoz hő helyi kormányt alakítania Amdóban. Szüleim nemesi rang nélküli önálló parasztok voltak, abban különböztek a jobbágytól, hogy nem függtek semmiféle földesúrtól. Apró földecskét béreltek, s maguk mővelték meg. Tibet legfıbb terménye az árpa és a hajdina, termesztettük is mindkettıt, a burgonyával egyetemben. Nem ritkán szüleim egész évi munkálkodása kárba veszett a súlyos jégesık vagy az aszály következtében. Számos állatot is tartottak, amelyek megélhetésünknek biztosabb alapot adtak. Emlékszem, öt-hat dzomótól kaptuk a tejet (ez az állat a jak és a szarvasmarha keresztezıdése), s jó néhány szabadon kapirgáló csirkétıl a tojást. Ott volt aztán a mintegy nyolcvan juhból és kecskébıl álló vegyes nyáj, s apámnak csaknem mindig volt egy-két, olykor három lova, ezeket nagyon szerette. Mindezeken kívül pár jakot is tartott a család. A jak a természet egyik legnagyobb ajándéka az ember számára. Háromezer méter fölött bármely magasságon megél, mintha csak Tibet számára teremtetett volna. Alacsonyabban fekvı tájakon könnyen elhullik. Igavonóként és tejelıként (utóbbi esetben a drinek nevezett nıstényekrıl van szó), ehetı húsával a jak a magasvidéki gazdálkodás legfontosabb állata, ahogy az árpa, amit szüleim is termesztettek, a legfontosabb tibeti növény. Belıle lesz a campa, ha megpörkölve finom lisztté ırölik. Alig van olyan étek, amelyben ne lenne campa, nekem még számőzetésemben is mindennapi táplálékom. Persze nem lisztként fogyasztjuk; elıbb valamilyen folyadékkal, általában teával kell elegyíteni, de lehet tejjel is (amit a leginkább kedvelek), de megteszi a joghurt vagy éppenséggel a csang (a tibeti sör) is. A keveréket ezután csészénkben ujjunkkal apró gombócokká gyúrjuk. Máskor kása alapanyagául
szolgál. A tibetiek fölötte kedvelik, az idegenek azonban, úgy tapasztaltam, kevésbé. A kínaiak meg éppenséggel hallani sem akarnak róla. Mindannak nagy részét, amit szüleim megtermeltek a földjükön, magunk fogyasztottuk el, olykor azonban apám el-eladott némi gabonát vagy egy pár birkát az arra járó nomádoknak, vagy odalenn Szilingben, a legközelebbi városban, Amdónak tılünk három óra lovaglásnyira fekvı fıvárosában. E roppant vidéki körzetekben a pénz nemigen volt használatos, az üzletek zöme cserekereskedelem formájában bonyolódott le. Így azután atyám az év fölöslegét teára, cukorra, vászonra, hébe-hóba egy pár ékszerre vagy vasszerszámokra cserélte el. Olykorolykor új lóval érkezett haza, ami mindig fölvillanyozta. Remekül értett a lovakhoz, s ismert lódoktor volt a környékünkön. Szülıházam olyan volt, mint a többi ház Tibet e vidékén; kıbıl és vályogból épült, lapos teteje egy négyzet alakú területet fedett. Egyedüli kivételességét csatornázata jelentette: borókagyökérbıl készült, ebbe vájták az esıvizet elvezetı mélyedést. Közvetlenül elıtte, a két oldala szélességében apró udvar terült el, közepén magas zászlóruddal. Az ehhez alul-felül rögzített zászlóra számtalan imádság szövegét írták. A legtöbb állatot a ház mögött tartottuk. A házban hat helyiség volt: a konyha, ahol idınk nagy részét töltöttük, ha benn voltunk a házban; imaszoba, kis oltárral, itt győltünk össze áldozatbemutatásra, amikor napunkat megkezdtük, azután szüleim szobája, egy külön szoba a mindenkori vendégek számára, raktárhelyiség készleteinknek, végül egy istálló a marháknak. Nekünk, gyerekeknek nem volt külön szobánk, csecsemıkoromban anyám mellett aludtam, azután meg a konyhában, a tőzhely mellett. Székünk, ágyunk nem volt, csak külön alvásra kijelölt terület, mind szüleim szobájában, mind a vendégszobában. Volt azután még néhány vidám színekre festett faszekrényünk. A folyosókat fapadló borította. Apám zömök, hirtelen természető ember volt. Emlékszem, jól kikaptam tıle egyszer, amikor megrángattam a bajuszát. Mindazonáltal kedves ember volt, aki senki iránt sem viseltetett rosszindulattal. Születésemkor érdekes történet keringett róla. Elıtte betegsége több hétre ágynak döntötte. Senki sem tudta, mi gyötörheti, s az emberek már az életéért kezdtek aggódni, ám születésem napján egyszercsak minden kézenfekvı ok nélkül lábadozni kezdett. Aligha azért, mert apa lett, hiszen addig anyám már nyolc gyermeknek adott életet, még ha csupán négy maradt is életben közülük. (A hozzánk hasonló parasztcsaládokat a szükség rákényszerítette, hogy nagy létszámú családokat tervezzenek; anyám összesen tizenhat gyermeket hozott a világra, de közülük csak hét nıtt föl.) Amikor ezt a könyvet írom, Lobszang Szamten, a sorban engem megelızı bátyám, és Cering Dolma, legidısebb nıvérem, már nincsenek az élık sorában, ám két bátyám, nıvérem és öcsém ma is jó egészségnek örvendenek. Édesanyám az egyik legkedvesebb ember volt, akit valaha is ismertem. Ezt a csodálatos lényt, bizonyos vagyok benne, mindenki szerette, aki csak egyszer is találkozott vele. Rendkívüli módon együttérzett mindenkivel; emlékszem, egyszer szörnyő éhínség pusztított a szomszédos Kínában, ezért sok szegény kínait hajtott át az éhség a határon. Egy nap kínai házaspár kopogtatott az ajtónkon, karjukon halott gyermekükkel. Enni kértek anyámtól, s ı készségesen ellátta ıket. Ezután a halott gyermekre mutatva megkérdezte, segítsen-e nekik eltemetni. Amikor a házaspár fölfogta, mire is gondol, fejüket ingatva jelezték, hogy ne, mert meg akarják enni a gyermeket is. Anyám elborzadva nyomban behívta ıket, s teljesen kiürítette kamránkat, mielıtt sajnálkozva útjukra bocsátotta volna ıket. Még ha saját családja élelmét kellett is odaadnia, bennünket fosztva meg tıle, akkor sem engedett el soha egyetlen koldust sem üres kézzel. Cering Dolma nıvérem, a legidısebb közülünk, tizennyolc évvel korábban született nálam. Születésemkor már segített anyámnak a ház körüli teendıkben, s ott bábáskodott akkor is, amikor világra jöttem. Amikor elıször karjába vett, észrevette, hogy egyik szememet nem
nyitom ki rendesen, mire hüvelykujjával gondolkodás nélkül szétfeszítette a lusta szemhéjat, szerencsére anélkül, hogy bármi bajt okozott volna. İ gondoskodott elsı táplálékomról is, amely a hagyománynak megfelelıen a környéken növı bokor kérgébıl készített folyadék volt. Azt tartották róla, hogy megırzi a gyermek egészségét, ami az én esetemben igaznak is bizonyult. Évek múltán nıvérem elmondta, hogy igencsak szutykos csecsemı voltam, így különösen etetés után nem szívesen vett a karjába. Három bátyámhoz nem sok közöm volt. Thupten Dzsigme Norbut, a legidısebbet akkoriban már fölfedezték, mint egy magas rangú láma, Takcer rinpocse reinkarnációját (a rinpocse cím a lelki vezetıket illeti, s annyit jelent szó szerint, hogy becses, drága ), és a több óra lovaglásnyira fekvı, híres Kumbum kolostorba nevezték ki. Következı bátyám, Gjalo Thondup nyolc évvel volt nálam idısebb, s születésemkor az egyik közeli faluban járt iskolába. Csupán legifjabb bátyám, Lobszang Szamten élt otthon, ı három évvel volt idısebb nálam. Utóbb azonban a Kumbumba küldték szerzetesnek, így hát ıt sem igen tudtam otthon megismerni. Természetesen senki sem sejthette, hogy különböznék bármely közönséges csecsemıtıl; az csaknem elképzelhetetlen volt, hogy egy és ugyanabban a családban több tulku is szülessék, így szüleim gondolatai közt föl sem merülhetett, hogy személyemben találják majd meg a dalai lámát. Apám fölépülése ugyan jó jelnek számított, de senki sem tulajdonított neki túlságos jelentıséget. Magam sem sejtettem, mi is áll elıttem, legkorábbi emlékeim ugyancsak hétköznapiak. Sokan erısen hangsúlyozzák az ember legkorábbi emléknyomainak fontosságát, én azonban nem értek velük egyet. Amire magam emlékszem, annyi csupán, hogy egy verekedı gyerekcsapat láttán gyorsan a gyengébb csoport oldalára álltam. Az is eszemben van, amikor elıször láttam tevét, amely Mongólia bizonyos részein közönséges állat, s onnan olykor-olykor átkerül a határon. Hatalmas, fenséges jelenség volt, s ugyancsak rémisztı. Emlékszem még, amikor egy nap fölfedeztem, hogy férges vagyok, ami hétköznapos a keleti világban. Máig bennem él, milyen szívesen kísértem el anyámat a tyúkólba, s álldogáltam mögötte, míg ı a tojásokar szedegette össze. Szerettem fészkükön ülve kotyogásukat utánozni. Másik kedves gyerekkori foglalatosságom az volt, hogy egy táskába szórtam a holmimat, mintha csak hosszú utazásra készülıdnék. Lhászába megyek, Lhászába megyek! mondogattam. Ezt, no meg ragaszkodásomat ahhoz, hogy mindig én ülhessek az asztalfın, utóbb nagy dolgokra való elhivatottságom korai megsejtésekent értelmezték. Számos gyerekkori álmom is efféle interpretációt kapott, noha magam nem jelenteném ki teljes bizonyossággal, hogv akkoriban ismertem volna egész jövıbeli életemet. Édesanyám késıbb több olyan történetet mesélt, amelyek a magasrangú születés elıjeleként értelmezhetık, mint például az, hogy csakis az ı kezébıl fogadtam el csészémet, vagy hogy soha nem féltem senki idegentıl. Mielıtt beszámolnék arról, hogyan is fedeztek föl, mint dalai lámát, szólnom kell néhány szót a buddhizmusról, s annak tibeti törtenetérıl. A buddhizmus megalapítója, Sziddhárta, történeti személy volt, akit késıbb Sákjamuni Buddhaként tartottak számon. Több mint kétezer-ötszáz éve született. Tanai ma dharma, vagyis buddhista tanítás néven ismerjük az i. sz. 4. században kerültek Tibetbe, s évszázadokba telt, mire átvette az ıshonos bon vallás helyét, s teljességgel gyökeret vert. Ekkorra azonban már olyannyira áthatotta az országot, hogy a társadalom minden szintjét buddhista elvek irányították. S mivel a tibeti máskülönben ugyancsak veszekedıs és hadakozó népség természete szerint, a vallási gyakorlat iránti növekvı érdeklıdésük jócskán hozzájárult országuk elszigetelıdéséhez. Korábban Tibet roppant birodalom volt, amely Belsı-Ázsián kívül uralta a tıle délre fekvı Észak-India, Nepál és Bhután nagy részét, sıt, jókora kínai terület is hozzá tartozott. 763-ban a tibeti seregek elfoglalták a kínai fıvárost is, ahol hadisarcot, s egyéb megváltást kényszerítettek ki. Amint azonban a tibetiek mindinkább hívei lettek a buddhizmusnak, szomszédaikhoz főzıdı
viszonyuk politikai helyett szellemivé vált. Különösen igaz ez Kínával kapcsolatban, amellyel kialakult a sajátos papvédnök viszony. A kínai mandzsu uralkodók, akik buddhisták voltak, a dalai lámákat a terjedı buddhizmus királyai -nak nevezték. A buddhizmus alapvetı tétele a kölcsönös föltételezettség, avagy az ok és a hatás törvénye, amely közönségesen annyit jelent, hogy az egyén valamennyi tapasztalata az indítékaiból eredı cselekvések révén alakul ki. Az indíték ekképpen mind a cselekvésnek, mind pedig a tapasztalatnak a gyökere, s e fölismerés az alapja a tudat és az újra-születés buddhista elméletének. Az elıbbi tanítás szerint a tudat semmiképp sem szakadhat meg, hiszen valamennyi ok bizonyos következménnyel jár, amely maga egy újabb következmény oka is egyszersmind. A tudat csak folyik s folyik, miközben pillanatonként tapasztalatokat és benyomásokat győjt. A testi halál pillanatában ezek szerint bármely élılény tudatában megvannak múltbeli tapasztalatainak és benyomásainak lenyomatai, az azokat megelızı cselekedetek emlékével egyetemben. Ezt nevezik karmának, azaz cselekvés -nek. A tudat tehát, no meg kísérıje, a karma, újraszületik valamely állati, emberi vagy isteni testben. Hogy egyszerő példával szolgáljunk, aki életében gonoszul bánt az állatokkal, következı életét könnyen olyan kutyaként töltheti, amelynek gazdája durva a jószágaival. S hasonlóképp: a jelen életünkben tanúsított erényes magatartás hozzájárul az eljövendı kedvezı újraszületéshez. A buddhisták továbbá úgy vélik, hogy a tudat alapvetı természete semleges lévén, megszabadulhatunk az élethez szükségszerően hozzá tartozó születés-szenvedés-halálújraszületés láncolattól, ám csak akkor, ha minden kedvezıtlen karmától, valamint valamennyi világi ragaszkodástól megtisztultunk. Csak ezen a ponton éri el a tudat a megszabadulást, s végezetül a buddha-állapotot. Csakhogy a buddhizmus tibeti hagyománya szerint a buddha-állapotot elért ember megszabadul ugyan a számszárától, vagyis a szenvedés körforgásától, amint a létezés jelenségét nevezik, ám vissza-visszatér, hogy mindaddig más élılények javára legyen, míg mindannyiuk hozzá hasonlóan szabadulást nem nyer. Mármost ami engem illet, személyemet tartják mind a tizenhárom eddigi tibeti dalai láma újraszületésének (az elsı közülük 1351-ben született), róluk pedig úgy vélik, hogy Avalókitésvara, tibetiül Csenrezig (Spyan-ras-gzigs) testetöltései; ı a könyörület bódhiszattvája, a fehér lótusz tartója. Így hát rólam is azt gondolják, hogy Csenrezig manifesztációja vagyok, mégpedig a hetvennegyedik abban a sorban, amely egy Buddha korabeli bráhmin fiúig követhetı vissza. Gyakran megkérdeznek, valóban hiszek-e mindebben, s erre nem könnyő válaszolnom. Ám ötvenhat éves fejjel, mostani életem tapasztalataira visszatekintve, no meg buddhista hitem birtokában könnyen el tudom fogadni, hogy szellemileg hozzákapcsolódom mind a korábbi tizenhárom dalai lámához, mind Csenrezighez, vagy akár magához Buddhához. Még hároméves sem voltam, amikor a kormány által a dalai láma újraszületésének fölkutatására útnak indított bizottság a Kumbum kolostorba érkezett. Számos jellel találkozhattak ott, így elıdöm, az ötvenhét évesen, 1933-ban elhunyt Thupten Gjaco, a XIII. dalai láma bebalzsamozott tetemével, amelynek dél felé fordított feje holtában északkeletnek fordult. Nem sokkal ezután a régens elıtt maga is vezetı láma látomás jelent meg. A déltibeti Lhamoi Lhaco (Lha-mo i lha-mtsho) nevő szent tó vizébe pillantva tisztán meglátta a következı tibeti betőket: AH, KA és MA, majd világosan föltőnt elıtte egy kétemeletes, türkiz és arany színő tetıvel fedett kolostor képe, amelytıl ösvény vezetett egy dombhoz. Végezetül látott még egy kis házat, meghökkentı csatornázattal. A régens bizonyos volt
benne, hogy az AH bető csakis Amdóra utalhatott, vagyis az északkeleti tartományra, így hát ideküldték a kutató bizottságot. A Kumbum környékén a bizottság tagjai érezték, hogy jó úton járnak. Valószínőnek látszott, hogy amennyiben az AH bető valóban Amdóra utal, akkor a KA a Kumbum kolostort jelenti, amely csakugyan kétemeletes volt, s teteje türkiz színő. Most már csak az volt hátra, hogy megtalálják azt a bizonyos dombot és a sajátos csatornázatú házat. Így hát bejárták a környezı falvakat, és amikor megpillantották szüleim házának tetején a bütykös borókaágakat, bizonyosak voltak, hogy az új dalai láma sem lehet messze. A csoport nem fedte föl látogatása célját, csupán éjszakára kért szállást. Vezetıjük, Kevcang rinpocse, szolgának adta ki magát, s az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy a ház legkisebb gyerekeivel játszadozott. A gyermek azonban fölismerte ıt, s kiabálni kezdett: Szera láma, szera láma! Szera (Gse-ra) a rinpocse kolostora volt. Másnap a csoport fölkerekedett, hogy néhány nap múltán hivatalos küldöttségként térjen vissza. Ekkor már számos olyan dolgot hoztak magukkal, amely annak idején elıdöm birtokában volt, meg ezekhez hasonlókat, amelyek azonban soha nem voltak az övéi. A gyermek minden egyes esetben helyesen választotta ki azokat, amelyek a XIII. dalai lámáé voltak, e szavakkal: ez az enyém, ez az enyém! Mindez többé-kevésbé meggyızte a kutató küldöttséget, hogy valóban az új testetöltésre bukkantak. Igaz ugyan, hogy volt egy másik jelölt is, aki szóba jöhetett a végsı döntés elıtt, ám rövidesen mégis a takceri fiút ismerték el az új dalai lámának. Én voltam az a fiú. Fölösleges tán megjegyeznem, nem igazán emlékszem minderre, hisz túl apró voltam akkoriban. Igazából csak egy szúrós tekintető férfiút tudok magam elé idézni, akit, mint késıbb kiderült, Kenrap Tendzinnek hívtak. Utóbb ı lett a ruhatárnokom, aki írni is tanított. Amint a küldöttség eldöntötte, hogy a takceri fiúcska a dalai láma igazi reinkarnációja, üzenet ment róla Lhászába a régenshez. A hivatalos megerısítés csak hónapok múlva érkezett meg, addig otthon kellett maradnom. Mindeközben Ma Pufeng, a helyi kormányzó, intrikákba kezdett, csakhogy engem a szüleim a Kumbum kolostorba vittek, ahol egy hajnali szertartáson beiktatást nyertem. Erre azért emlékszem különösképpen, mert meglepett, hogy még napfölkelte elıtt fölébresztettek és felöltöztettek. Arra is emlékszem, hogy egy trónon ültem. Azután életemnek boldogtalanabb idıszaka kezdıdött. A szüleim rövidesen hazamentek, én pedig egyedül maradtam ebben az új és ismeretlen környezetben. Egy apró gyermeknek nagyon nehéz a szüleitıl elválnia, két vigaszra mégis leltem a kolostorban. Elıször is ott élt legfiatalabb bátyám, Lobszang Szamten, aki bár csupán három évvel volt idısebb nálam, mégis gondomat viselte, s hamarosan szoros barátságba kerültünk egymással. A másik vigaszom bátyám kedves, öreg szerzetestanára volt, aki gyakorta vett védıszárnyai alá. Emlékszem, egyszer egy barackkal örvendeztetett meg. Többnyire azonban igencsak boldogtalan voltam. Fogalmam sem volt, mit is jelent dalai lámának lenni. Úgy gondoltam, egyik vagyok a számtalan kisfiú közül, s gyakorta jöttek is kisgyerekek a kolostorba, s ugyanúgy viselkedtek velem, mint egymással. Különösen fájdalmas emlék él bennem az egyik nagybátyámról, aki a Kumbumban volt szerzetes. Az egyik éjjel, amint imáit olvasgatta, föllöktem a könyvét, amely épp úgy, mint a mai tibeti könyvek bekötetlen volt, így hát a lapok szanaszét szóródtak. Apám testvére megragadott s alaposan elnáspángolt. Rendkívül mérges volt, magam meg szörnyen rémült. Még évek múltán is a szó szoros értelmében kísértett himlıhelyes arca és ádáz bajusza. Ha azután bármikor megpillantottam, elfogott a rémület. Derősebben néztem a jövı elé, amikor kiderült, hogy alkalmasint visszatérhetek szüléimhez, s együtt utazhatunk Lhászába. Mint minden gyereket, engem is fölvillanyozott az utazás gondolata. Úgy tizennyolc hónapig azonban mégsem indulhattam el, mert Ma Pufeng nem engedett Lhászába mindaddig, míg jelentıs váltságdíjat nem fizettek értem. Amikor megkapta, még többet kért, de hiába. Így azután csak 1939 nyarán indulhattam el a fıvárosba.
Emlékszem, a nagy nap hajnalán, egy héttel negyedik születésnapom után, rendkívüli derőlátás töltött cl. Számosan keltünk útra, nem csak szüleim és a bátyám, Lobszang Szamten, hanem a fölkutatásomra küldött bizottság tagjai, és jó néhány zarándok is. Kíséretemben volt még számos kormánytisztviselı, öszvérhajcsár és felderítı katona, utóbbiak Tibet karavánútjain élték le életüket, s nélkülözhetetlenek voltak bármely hosszabb utazás alkalmával; pontosan tudták, hol kell átvágni egyik vagy másik folyón, mennyi idı alatt lehet megmászni valamely hegyi ösvényt. Néhány nap múlva elhagytuk azt a területet, amelyet Ma Pufeng tartott ellenırzése alatt, s ekkor a tibeti kormány formálisan is elismerte jelölésemet. Elértük a világ egyik legtávolibb és gyönyörőbb táját; a fennsíkot gargantuai hegyek szegélyezték, s mi bogarakként másztuk meg ıket. Olykor megolvadt gleccserek zubogó patakjaihoz értünk, s nagy locsogással keltünk át rajtuk, s hébe-hóba jutottunk csupán apró települések közelébe, amelyek a zöld mezı közepén világítottak, vagy a hegyoldalon lógtak, mintha tíz körmükkel kapaszkodnának. Néha föltőnt a távolban egy-egy hihetetlenmód a szikla tetejére épült kolostor. Zömmel azonban száraz, üres térségben jártunk, ahol a szilaj, port hordozó szél az úr, meg a jégzivatar, a természet élı s ható erıire emlékeztetve. Három hónapig tartott az út Lhászába. Kevésre emlékszem azon a roppant csudálkozáson kívül, amit a látottak ébresztettek bennem; a drongok (vadjakok) roppant csordái, amint átdübörögtek a földeken, a kisebb kjang (vadszamár)- csapatok, s olykor egy-egy feltőnı gova és nava, vagyis apró szarvas, amely oly hirtelen villant elénk és tőnt tova, mint a szellemek. Örültem a gágogó libák idırıl idıre fölbukkanó seregének is. Az út nagy részén Lobszang Szamtennel voltam együtt egy öszvérpár vontatta, dreldzsamnak nevezett hintófélében. Idınk nagy részét mint a kisgyerekek mindenfelé vitatkozással és civakodással töltöttük, amelynek gyakran verekedés lett a vége, s ez olykor a jármő egyensúlyát is veszélyeztette. Ilyenkor azután a kocsis megállította az állatokat, és anyám után kiáltott. Az meg szegény a hintóba pillantva mindig ugyanazzal a jelenettel találkozott: Lobszang Szamten könnyek között, míg magam gyızedelmes mosollyal az ajkamon üldögéltem ott. Hiába volt ı az idısebb, én voltam a karakánabb, s lehettünk bármily jó barátok, együtt képtelenek voltunk jól viselkedni. Egyikünk elıbb-utóbb tett egy olyan megjegyzést, amely azután vitatkozáshoz, majd pofonokhoz és könnyekhez vezetett, csakhogy a könnyek mindig az ı szemébıl patakzottak, soha nem az enyémbıl. Lobszang Szamten olyan jó természető gyerek volt, hogy nagyobb testi erejét egyszerően nem volt képes ellenem fordítani. Lassan Lhászába értünk, addigra ıszre járt az idı. Amikor már csupán néhány napi járóföld választott el célunktól, vezetı kormányhivatalnokok egész csapata jött elénk, s kísérte csoportunkat a Doeguthang fennsíkon, a fıváros kapuitól két mérföldnyire. Ott azután roppant sátortábort állítottak föl, közepén egy kék-fehér építménnyel, amelynek macsha cshenmo (rma-bya chen mo), nagy páva volt a neve. Roppant méretőnek tőnt a szememben, benne egy bonyolult faragású fatrón állt, amely a hazatérı gyermek dalai lámára várt. Az ezután következı szertartás, amelynek során rám ruházták népem szellemi vezetését, egész álló napon át tartott. Mégis csak homályos emlékeim vannak róla, a hazaérkezés nagyszerő érzése, a végeláthatatlan tömeg látványa eleven bennem. Mindent egybevetve a négyéves gyermekhez képest igazán megálltam a helyem, még azoknak az igencsak öreg szerzeteseknek a szemében is, akik azért jöttek, hogy meggyızıdjenek róla, vajon csakugyan én vagyok-e a XIII. dalai láma megtestesülése. A ceremónia után Lobszang Szamtennel együtt a Norbulingkába (Nor-bu glin-ka, drágakıliget ) vittek, Lhászától nyugatra. Máskor ez a hely a dalai lámák nyári palotája volt, ám a régens úgy határozott, hogy a következı év végéig várnunk kell, míg a Potala palotában annak rendje-módja szerint a tibeti kormány élére állíthatnak. Addig pedig minek laknék a Potalában. A döntés igen kedvezınek
bizonyult, hisz a kettı közül a Norbulingka sokkal kellemesebb lakhely volt; kertektıl övezett kisebb, világos és levegıs épületek alkották. Ezzel ellentétben a Potala, amelyrıl láttam, milyen fenségesen terpeszkedik a város fölé, sötét, hővös és homályos termekkel fogadott. Így hát egy egész éven át élveztem a felelısség nélküli szabadságot, boldogan játszottam a bátyámmal, s idırıl-idıre találkoztam a szüleimmel is. Ekkor volt elıször és utoljára szabadidım.
MÁSODIK FEJEZET Az oroszlántrónus Az elsı télrıl alig vannak emlékeim, ám egy valami azért megmaradt az emlékezetemben. Az év utolsó hónapjának vége felé a Namgjal (Rnam-rgyal) kolostor szerzetesei hagyományosan bemutatták a csham ( chams) táncot, amely az elmúló évben támadt ártó erık jelképes kiőzésére szolgált. Csakhogy mivel hivatalosan még nem foglaltam el a trónt, a kormányzat úgy gondolta, nem volna helyénvaló, ha a Potalában magam is megtekinteném a szertartást. Lobszang Szamtent ugyanakkor anyánk magával vitte, ami miatt rendkívül féltékeny lettem. Amikor késı este visszatért, azzal bosszantott, hogy részletesen leírta a különleges jelmezbe öltözött táncosok ugrásait és az ártó erıkre mért csapásaikat. A következı évben, vagyis 1940-ben végig a Norbulingkában tartózkodtam. A tavaszi és nyári hónapokban gyakran lehettem együtt szüleimmel, akik miután engem dalai lámává nyilvánítottak, rögvest a legmagasabb nemesi címhez, s nem kis vagyonhoz jutottak. Ebben az évszakban mindig rendelkezésükre állt a palota területén egy ház is, ahová egyik kísérımmel csaknem mindennap átlopóztam, hogy találkozhassam velük. Ez ugyan tilos volt, ám az értem felelıs régens úgy döntött, hogy szemet huny e látogatások fölött. Különösképp ebédidıben szerettem odajárni, hiszen egy szerzetesnek szegıdött fiúgyereknek nem volt szabad tojást, vagy disznóhúst ennie, így hát ilyesmit csak szüleim asztalánál élvezhettem. Emlékszem, egyszer tojásevésen kapott Gjop Kenpo, egyik fıhivatalnokom. Éppúgy megrémült, mint én. Menj innen! kiabáltam teli torokból. Arra is emlékszem, hogy egy másik alkalommal apám mellett ülvén kiskutyaként figyeltem, hogyan ropogtatja a disznóhúst, s kinéztem a szájából a falatot sikerrel. Csodálatos íze volt. Mindent egybevetve tehát elsı lhászai évem nagyon boldogan telt. Még nem avattak szerzetessé, s tanulóéveim is elıttem álltak. Lobszang Szamten pedig egy év halasztást kapott a Kumbumban megkezdett tanulmányai folytatásához. 1940 telén vittek a Potalába, s neveztek ki hivatalosan Tibet szellemi vezetıjének. Az ezzel járó szertartás kapcsán semmi különös nem maradt bennem, azon kívül, hogy ekkor ültem elıször az Oroszlántrónuson, ezen a roppant, drágakı borítású, gyönyörően faragott faépítményen, amely a Potala keleti szárnyában fekvı fı állami teremben, a Szi si phuncogban (a szellemi és idıbeli világ minden jótettének csarnokában) állt. Rögvest ezután a város közepén emelkedı Dzsokhangba vittek, ahol novícius szerzetessé avattak. Ennek egyik része a taphue szertartás volt, vagyis a hajvágás ; ezután borotvált fejjel kellett járnom, vörösbarna szerzetesi ruhában. Ebbıl a ceremóniából is csak arra emlékszem, hogy amikor megpillantottam a szertartás egyik-másik táncosának rikító színő öltözékét, magamról megfeledkezve izgatottan odaszóltam Lobszang Szamtennek: odanézz! Fürtjeimet jelképesen Reting rinpocse vágta le, ı volt a régens, s az állam fejeként nagykorúságomig ıt nevezték ki vezetı tanárommá is. Eleinte óvatos voltam vele, késıbb azonban nagyon megszerettem. Legfurcsább az volt nekem, hogy az orra mindig be volt dugulva. Nagy képzelıerejő, laza szellemi tartású ember volt, aki könnyedén vette a dolgokat. Szerette a társaságot, no meg a lovakat, így azután jó barátságba keveredett apámmal. Sajnos azonban régensségének évei alatt némiképp ellentmondásos szerepet játszott, s maga a kormányzat is korrupttá lett, olyannyira, hogy a magas tisztségek adásvétele például teljesen természetes dolognak számított. Szerzetessé szentelésemkor az a hír járta, hogy Reting rinpocse nem alkalmas a hajvágószertartás elvégzésére. Azt suttogták, hogy már nem is szerzetes, hiszen megszegte nıtlenségi fogadalmát. Nyíltan bírálták azért is, mert megbüntetett egy tisztségviselıt, aki szembeszállt
vele a Nemzetgyőlésben. Akárhogy is, a régi szokás szerint levetettem régi, Lhamo Thondup nevemet, s helyébe az övét vettem föl: Dzsamphel Jese, meg néhány másikat is, így aztán teljes nevem így hangzott: Dzsamphel Ngavang Lobszang Jese Tendzin Gjaco (Byangs-dpal Ngag-dbang Blo-bzang Ye-shes Rgya-mtsho). Reting rinpocse volt a vezetı tanárom, de kineveztek mellém egy ifjabb tanárt (junior tutor) is, Tathag rinpocsét, aki rendkívül kifinomult ember volt, melegszívő és kedves. Közös óráink után gyakran folytattunk kötetlen beszélgetést, tréfálkoztunk is, aminek nagyon örültem. Végezetül az elsı években nem hivatalosan harmadik nevelımmé Kevcang rinpocsét nevezték ki, a megtalálásomra küldött bizottság vezetıjét. İ helyettesítette a másik kettıt, amikor dolguk elszólította ıket. Kevcang rinpocsét különösen szerettem. Ezt a szintén amdói kedves embert sohasem tudtam igazán komolyan venni. Az órákon ahelyett, hogy fölmondtam volna, amit éppen kellett, a nyakába csimpaszkodtam és azt hajtogattam: te mondd el!. Késıbb, amikor tizenkilenc éves korom körül Tridzsang rinpocse lett az ifjabb tanítóm, arra intette ıt, ne mosolyogjon elıttem, ha nem akarja, hogy a fejére nıjek. Mindez azonban nem sokáig tartott így, mert alighogy novícius lettem, Reting rinpocse, fıképp népszerőtlensége miatt, leköszönt a régensségrıl. Noha mindössze hatéves voltam, mégis megkérdeztek, kivel gondolnám helyettesíteni ıt. Tathag rinpocsét neveztem ki, ı lett vezetı tanítómmá, míg az ifjabb tanító címét Ling rinpocse kapta meg. A nagyon kedves Tathag rinpocséval szemben Ling rinpocse teljesen visszahúzódó, komor ember volt, akitıl kezdetben ugyancsak megijedtem. Még szolgája látványa is megijesztett, s hamar fölismertem lépéseinek zaját, ilyenkor mindig elállt a lélegzetem. Végül azonban mégis nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. 1983-ban bekövetkezett haláláig ı volt legközelebbi bizalmasom. Nevelıimen kívül személyi gondozót is kineveztek mellém, ugyancsak szerzeteseket: a szertartásmestert (csöpon khenpo), a konyhamestert (szölpon khenpo) és a fıruhatárnokot (szimpon khenpo). Utóbbi Kenrap Tendzin lett, a fölkutatásomra küldött bizottság egykori szúrós tekintető tagja, aki olyan mély benyomást tett rám annak idején. Kicsi koromban a konyha mesterével alakítottam ki szoros kapcsolatot, olyannyira, hogy mindig a szemem elıtt kellett lennie, akár csak úgy is, hogy a ruhája alját lássam az ajtónyíláson át, vagy a tibeti házakban az ajtót helyettesítı függöny alatt. Szerencsére engedett kívánságomnak; rendkívül kedves, egyszerő ember volt, csaknem teljesen kopasz. Nem volt éppen a legjobb mesélı vagy játszótárs, de ez mit sem számított. A vele való kapcsolatomon gyakran gondolkoztam azóta. Olyan lehetett az, mint a kismacska, vagy valamely apró háziállat és az ıt etetı gazdája közötti viszony. Néha úgy gondolom, hogy az efféle ellátás, a táplálás minden emberi kapcsolat egyik legalapvetıbbike. Nyomban azután, hogy novíciussá avattak, megkezdıdött elemi oktatásom, amely egyedül az olvasás elsajátításából állt. Lobszang Szamtennel tanultunk együtt. Ma is nagyon jól emlékszem mindkét osztálytermünkre, egyik a Potalában volt, másik a Norbulingkában. A két szemben lévı falon egy-egy ostor lógott, az egyik sárga selyembıl, a másik bırbıl. Az elıbbire azt mondták, a dalai láma számára van rendszeresítve, míg a másik a dalai láma fivérére vár. Ezek a szerszámok mindkettınket rémülettel töltöttek el, elég volt ha tanítóm csak rápillantott valamelyikre, máris belém hasított a félelem. Szerencsére a sárga ostor soha sem állt munkába, s a bırbıl való is csak egyszer vagy kétszer került le a falról. Lobszang Szamten, sajnos, nem volt olyan jó tanuló, mint én, habár az a gyanúm, hogy az ütlegek alighanem a régi tibeti közmondás szellemét követve csattantak el: Üsd a kecskét, hogy féljen a bárány. Szegény feje szenvedett helyettem. Noha kettınk közül egyikünknek sem lehettek korunkhoz illı barátaink, társaságban sohasem szenvedtünk hiányt. Mind a Norbulingkában, mind a Potalában jó néhány takarító
vagy szobafelügyelı tüsténkedett (lakájnak nemigen nevezhetnénk ıket), zömükben alig vagy egyáltalán nem iskolázott emberek, többen katonai szolgálatuk után kerültek ebbe az állásba. Feladatuk az volt, hogy rendben tartsák a szobákat, s ügyeljenek, hogy a folyosók fényesre legyenek kenve. Utóbbit magam is szívügyemnek tekintettem, mert ugyancsak szerettem a padlókon csúszkálni. Amikor komisz viselkedésünk miatt egy idıre elválasztottak Lobszang Szamtentıl, ezek az emberek jelentették egyedüli társaságomat. De micsoda társaságot! Korukat meghazudtolva úgy játszottak velem, mint a gyerekek. Nyolcéves lehettem, amikor Lobszang Szamtent magániskolába küldték. Persze hogy búsultam miatta, hiszen ı volt az egyetlen kapocs családomhoz, s ezentúl csak a teliholdkor tartott tanítási szünetekkor láthattam. Emlékszem, amikor egy-egy látogatása után elment, keserő szívvel néztem utána az ablakból, míg csak el nem tőnt a távolban. A vele való havi találkozásokon kívül anyám esetleges látogatásaira várhattam csupán. Amikor eljött, rendszerint vele volt Cering Dolma nıvérem is. Különösen élveztem látogatásaikat, mivelhogy mindig hoztak magukkal valami nyalánkságot. Édesanyám csodálatosan fızött, süteményei és tésztái híresek voltak. Tízes éveim elején anyám magával hozta legkisebb öcsémet, Tendzin Cshögjalt is, aki tizenkét évvel fiatalabb mint én, s ha valaha létezett rakoncátlanabb gyerek nálam, akkor csakis ı lehetett. Legkedvesebb szórakozásainak egyike az volt, hogy a pónilovakat szüleim házának tetejére vezette. Arra az esetre is emlékszem, amikor egyszer odasompolygott hozzám, hogy bepanaszolja, anyám disznóhúst rendelt a mészárostól. Ez ugyanis tilos volt, mert lehetett ugyan húst vásárolni, megrendelni azonban nem volt szabad, hisz az az állat saját magunk céljára történı megöletését jelentette. A tibetiek különös viszonyban állnak a húsevéssel. A buddhizmus nem tiltja kifejezetten, csak annyit jelent ki, állatot nem szabad azért megölnünk, hogy táplálékunkul szolgáljon. A tibeti társadalom megengedte a hús fogyasztását, amely már csak azért is szükséges volt, mert a campán kívül olykor nemigen kínálkozott más, ám azt már tiltotta, hogy valaki az állat megölésében bárhogyan is részt vegyen. A mészárosmunkát másokra hagyták, így például a mohamedánokra, akiknek virágzó közössége még egy mecsetet is emelt Lhászában. Egész Tibetben több ezer mohamedán élhetett, egyrészük Kasmírból érkezett, a másik Kínából. Egyszer édesanyám húsétellel lepett meg (vagdalthússal és rizzsel töltött hurkával, amely takceri specialitás), s emlékszem, hogy egyszerre befaltam, tudván, ha a takarítók megneszelik a dolgot, meg kell osztanom velük. Másnap szörnyen rosszul voltam, s ez majdnem a konyhamester állásába került. Tathag rinpocse azt gondolta, az ı hibájából történt a dolog, így hát nem volt más választásom, mint elmesélni neki az igazságot. Jó lecke volt számomra. Bármily gyönyörő is a Potala, lakni nem valami kellemes benne. A Vörös Hegy nevő sziklás magaslat tetejére épült egy kisebb épület helyén, a nagy V. dalai láma korszakának vége felé, aki a keresztény naptár szerinti 17. században uralkodott. 1682-ben bekövetkezett halálakor a palota távolról sem volt még kész, így aztán Deszi Szangje Gjaco (Sde-srid Sangs-rgyas rgyamtsho), a hőséges miniszterelnök tizenöt éven át titokban tartotta a dalai láma halálát. Míg az építkezés be nem fejezıdött, annyit mondott csupán, hogy ıszentsége hosszas visszavonulásra szánta el magát. A Potala nem csupán egy palota; falai fogadják be a kormányhivatalokon, meg számos raktáron kívül a Namgjal (Rnam-rgyal), A gyızedelmes kolostort is, 175 szerzetesével, valamint számos kápolnát, s azoknak a fiatal szerzeteseknek az iskoláját, akik tanulmányaik befejeztével a cedrung tisztséget fogják betölteni. Gyermekkoromban a nagy V. dalai láma hálószobáját kaptam meg az épület hatodik, legfelsı emeletén. Kínosan hideg és rossz világítású lakosztály volt, s nem tudom, hozzányúltak-e nagy elıdöm halála óta. Minden avítt, használhatatlan volt benne, a négy falán függı szınyegek mögött évszázadok pora halmozódott föl. A szoba egyik végében oltár állott, rajta
apró vajmécsek (avas drivajjal töltött csészék, bennük égı kanóccal), meg tálak a buddháknak fölajánlott ételekkel és vízzel. Ezeket minden nap megdézsmálták az egerek; magam nagyon megszerettem e csöppnyi jószágokat. Gyönyörő szépek voltak, minden félsz nélkül vették magukhoz napi fejadagjukat. Éjszakánként ágyamból hallottam, amint az egércsapatok ideoda rohangásztak. Olykor az ágyamra is följöttek. Az oltáron kívül ez volt a szobámban az egyetlen igazi bútordarab; egy vánkosokkal telerakott nagy fadoboz alkotta, amelyet hosszú vörös függönyök takartak. Az egerek ezekre is fölszaladtak, vizeletük lecsöpögött, ahogy a takaróim alá bújtam. Hétköznapjaim egyformán teltek mind a Potalában, mind a Norbulingkában, noha utóbbiban az órákat egy órával elıre állítottuk a hosszabb nyári napok miatt, ez azonban semmi nehézséget nem okozott. Sohasem szerettem napkelte után kelni. Emlékszem, egyszer elaludtam, s amikor fölébredvén Lobszang Szamtent már nagy játék közben találtam, igencsak dühös lettem. A Potalában hat óra felé szoktam fölkelni. Öltözködés után rövid imába és meditációba merültem, úgy egy óra hosszan. Hét után hozták be a reggelimet, amely mindig teából és mézzel vagy karamellel ízesített campából állt. Ezután következett a tanulás elsı szakasza Kenrap Tendzinncl, ami attól fogva, hogy megtanultam olvasni, egészen tizenhárom éves koromig írásgyakorlást jelentett. A tibeti nyelv két fıbb írásfajtát használ, az u-csent és az u- mét (dbu-can, dbu-med). Az egyik a könyvek, a másik a hivatalos dokumentumok és a személyes érintkezés írása. Nekem csak az u-mét kellett volna megtanulnom, de amint ezzel hamarost végeztem, magamtól elsajátítottam az u-csent is. Ma is nevetnem kell, ha eszembe jutnak ezek a kora reggeli órák; miközben a ruhatárnok figyelı szeme elıtt ültem, a másik szobából áthallatszott a szertartásmester imája. Az osztálytermet tulajdonképpen a hálószobámhoz közeli veranda jelentette, amelyen cserepes virágok sorakoztak. Olykor igencsak hideg volt odakinn, de világos volt, no meg jól meg lehetett figyelni a dungkar nevő, apró fekete, fürge csırő madarakat, amelyek gyakran rakták fészküket fönn a Potalában. Mindeközben a szertartásmester a hálószobámban üldögélt, s reggeli imájának mormolása közben el-elszunyókált. Ilyenkor hangja úgy halt el, mint valami lemezjátszó, amelyik nem kap áramot, kántálása motyogássá lassult, míg teljesen el nem csendesült. Ezután szünet következett, majd amikor fölébredt, az egész elölrıl kezdıdött. Baj csak akkor volt, ha nem tudta, hol hagyta abba, ilyenkor gyakran többször is megismételte a már elmondottakat. Mindez rendkívül mulatságos volt a számomra, de amikor késıbb nekem magamnak kellett ezeket az imádságokat megtanulnom, már kívülrıl tudtam mindet. Az írásgyakorlat után a memorizálás következett, megtanultam egy-egy buddhista szöveget, s a nap folyamán többször fölmondtam. Bár gyorsan tanultam, roppant unalmasnak találtam az egészet. Hozzá kell tennem, bármily gyorsan tanultam is meg valamit, gyakran épp olyan gyorsan el is felejtettem. Tíz órakor szünetet tartottunk a reggeli tanulásban, amikor összeült a kormány, amelynek ülésein már egészen fiatalon is részt kellett vennem. Kezdettıl fogva fölkészítettek arra a napra, amelyen egyszer a szellemin kívül Tibet világi vezetését is el kell majd látnom. A győlés helye a Potalában rögtön az én szobám mellett volt, a tisztségviselık az épület elsı és második emeletén elhelyezkedı kormányhivatalokból jöttek föl. Maguk a tanácskozások teljesen formális események voltak, fölolvasták kinek-kinek a napi feladatát, természetesen szigorúan betartva a protokoll rám vonatkozó elıírásait. Fıkamarásom, a donjer cshenmo jött értem a szobámba, s vezetett be a terembe, ahol elıször a régens köszöntött, majd a kasag négy tagja, rang szerint. A kormánnyal való délelıtti találkozás után visszatértem lakosztályomba, hogy folytassam tanulmányaimat. Ezúttal ifjabb tanítóm szegıdött mellém, akinek fölmondtam a reggel megtanult szöveget. İ ezután fölolvasta a másnapra szánt részletet, közben tüzetesen el is
magyarázta. Ez az óra eltartott délig, akkor megszólalt egy harang (mint minden órában, kivéve azt az esetet, amikor a szórakozott harangozó tizenháromszor ütötte el az órát), s még egy kagylókürtöt is megfújtak. Ezután következett az ifjú dalai láma napjának legfontosabb szakasza: a játék. Nagyon szerencsésnek mondhattam magam, mert jókora játékgyőjteményem volt. Még egészen apró koromban mőködött egy tisztviselı Dromóban, az indiai határnál fekvı faluban, aki importált játékokat küldözgetett nekem, meg dobozokban almát, amikor hozzájutott ilyesmihez. Aztán meg a Lhászába látogató külföldi vendégektıl is kaptam ajándékokat. Az egyik legkedvesebb közülük az a Meccano-készlet volt, amit a fıvárosban irodát nyitó brit kereskedelmi kirendeltség vezetıje adott nekem. Ahogy cseperedtem, több különbözı Meccano-készletre tettem szert, míg tizenöt éves koromra össze nem győjtöttem valamennyit a legegyszerőbbtıl a legösszetettebbig. Hétéves koromban két amerikai tisztviselıbıl álló küldöttség érkezett Lhászába. Roosevelt elnök levelén kívül magukkal hoztak még egy csodálatos énekesmadárpárt, meg egy gyönyörő aranyórát. Mindkettınek nagyon örültünk, nem úgy, mint a kínai delegáció ajándékának; egy kisfiú nemigen tudja örömét lelni több vég selyemben. Másik kedves játékom egy mechanikus vasútmodell volt. Jó néhány ólomkatona is sorakozott a szobámban, ezeket nagyobb koromban megtanultam beolvasztani s szerzeteseket készítettem belılük. Rengeteg idıt töltöttem a katonák csatarendbe állításával, amikor háborúsdit játszottam. Azután a csata kitörésekor percek alatt összekeveredett az alakzat, amelybe elrendeztem ıket. Máskor campatésztából, azaz pából apró tankokat és repülıket formáltunk, ezekkel is ugyanez történt. Versenyt rendeztem felnıtt barátaim között, ki tudja a legszebb modelleket készíteni. Mindenki ugyanannyi tésztát kapott, amibıl, mondjuk, fél óra alatt egy egész hadsereget kellett kiállítania. A végén én bíráltam el az eredményt. Nem fenyegetett az a veszély, hogy elvesztem a játékot, hiszen elég ügyes voltam. Némelyeket olykor kizártam, mert csúf modelleket formáztak. Saját figuráimat gyakran elcseréltem kétszer annyi tésztáért az ellenfeleimmel, így azután az enyém lett a legerısebb sereg, és még a csereberével is jól jártam. Ezután kirobbant a háborúskodás, s mivel eddig minden úgy történt, ahogy én akartam, általában ilyenkor maradtam alul, hiszen a takarító személyzet nem kegyelmezett. Gyakran megpróbáltam kihasználni, hogy végül is én vagyok a dalai láma, de hiába. Erıszakosan játszottam, türelmemet vesztve gyakran öklömet is használtam, de a többiek nem engedtek, olykor meg is ríkattak. Másik kedves idıtöltésem a katonai gyakorlatozás volt, amelyet legkedvesebb takarítómtól, Norbu Thonduptól tanultam, aki szintén a hadseregbıl szegıdött ide. Kisfiúként akkora energia lakott bennem, hogy mindent élveztem, ami testi erıkifejtéssel járt. Különösen szerettem azt a hivatalosan egyébként tiltott játékot, amelynek során teljes erıbıl föl kellett rohanni egy szekrényre, úgy negyvenöt fokos szögben, majd a tetejérıl le kellett ugrani. Agresszív megnyilvánulásaim egyszer csaknem komoly bajt hoztak a fejemre. Elıdöm dolgai között fölfedeztem egy elefántcsontfejő sétapálcát, meg is tartottam magamnak. Egyik nap erısen megpörgettem a fejem fölött, amikor egyszercsak kirepült a kezembıl és Lobszang Szamten arcába csapódott, aki végigvágódott a földön. Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy meghalt, ám néhány szörnyő másodperc múlva fölállt, arcán könny patakzott, s a jobb szemöldökén ütött mély sebbıl ömlött a vér. Ez a seb utóbb elmérgesedett, s sokáig tartott, míg begyógyult; az erıs heg elkísérte szegényt egész életében. Röviddel egy óra után általában könnyő ebéd következett. Dél körül, a Potala tájolása okán, a termet clözönlötte a napfény, ilyenkor értek véget reggeli óráim. Ám kettıkor a fény már halványult, s a helyiség mindinkább elsötétedett. Utáltam ezt az idıszakot, ahogy szobámban sötétedni kezdett, a szívemre is árnyék telepedett. A délutáni tanórák nem sokkal ebéd után
kezdıdtek. Az elsı másfel órában a fiatalabb tanítómtól kaptam általános oktatást; ı tudta figyelmemet leginkább ébren tartani. Máskülönben fölötte kelletlen diák voltam, mindegyik tárgyat egyformán utáltam. Tanulmányaimat ugyanazok a tárgyak alkották, mint bármely szerzetesét, aki buddhista doktorátust akar szerezni. Ugyancsak egyenetlen anyag volt, s nem éppen annak való, aki a huszadik század derekán egy ország vezetıjévé akart válni. A tananyag öt nagyobb és öt kisebb tárgyból tevıdött össze, az elıbbiek: logika, tibeti mővészet és kultúra, szanszkrit nyelv, orvoslás és buddhista filozófia. Ez utóbbi a legfontosabb (és legnehezebb), s öt tárgyra oszlik: a bölcsesség tökéletessége (pradnyápáramita), a középút filozófiája (mádhjamika), a szerzetesi fegyelem kánonja (vinaja), metafizika (adhidharma), valamint logika, illetve episztemológia (pramána). Az öt kisebb tárgy a következı: stilisztika, zene és dráma, asztrológia, versmérték és versclés, valamint lexikográfia. Magát a doktorátust lényegében a buddhista filozófiai, a logikai és a dialektikai stúdiumokra építve lehetett megszerezni, így aztán csak a hetvenes évek közepétıl tanultam a szanszkrit grammatikát, és néhány más tárgyat, mint például az orvoslást, addig csakis magánszorgalomból tanulmányoztam. A tibeti kolostori oktatás alapvetı eleme a dialektika, vagyis a vita mővészete. A vita során a két fél fölváltva tesz fel egymásnak kérdéseket, különös kézmozdulatok kíséretében. Amikor a kérdezın van a sor, feje fölé emelt jobb kezével kinyújtott baljába csap, miközben bal lábával dobbant egyet. Ezután jobb kezét ellenfele feje felé nyújtja. A megkérdezett ezenközben mozdulatlan marad, s arra összpontosítja a figyelmét, hogy lehetıleg ne csupán a kérdést válaszolja meg, hanem egyszersmind a folyvást körötte lépkedı ellenfelét is nehéz helyzetbe hozza. A szellemesség fontos szerephez jut ezekben a vitákban, s nagy a becsülete annak, aki ellenfele állítását könnyedén a maga javára tudja fordítani. Mindez a dialektikát még a tanulatlan tibetiek között is népszerő szórakozássá tette; ık ugyan aligha tudják követni a gondolatmenetet, ám ugyancsak élvezik a dolog tréfás és látványos voltát. Régebben nem volt szokatlan a nomádok és egyéb, Lhászától távol lakó falusi népek föltőnése a városban, amint napjuk jó részét azzal töltötték, hogy a kolostorudvarokban folyó magasröptő vitákat hallgatták. A szerzetes számára a vitában való helytállás teszi lehetıvé, hogy szellemi fejlıdését bizonyítsa, így azután nekem, mint dalai lámának, nemcsak a buddhista filozófiában és logikában kellett alapos tudásra szert tennem, hanem érvelni is tudnom kellett. Már tízévesen komolyan nekiláttam e diszciplínák tanulmányozásának, s tizenkét éves koromban két censapot neveztek ki mellém, vagyis olyan szakértıt, aki bevezetett a dialektika tudományába. Délutáni tanulmányaim elsı szakasza után mesterem a következı órát azzal töltötte, hogy elmagyarázta, miképp is kell az aznap esedékes tárgyról vitatkozni. Négy óra felé teát szolgáltak föl. Ha valaki több teát iszik az angoloknál, a tibetiek biztosan. Egy nemrégiben kezembe került kínai statisztika szerint, a megszállás elıtt Tibet évente tízmillió tonna teát importált Kínából, ami csak akkor lehetne igaz, ha minden egyes tibeti évente két tonnányit fogyasztana. Ez a szám nyilvánvalóan azt volt hivatva bizonyítani, hogy Tibet gazdaságilag Kínától függ, ám a tea iránti szeretetünket azért mégis jelzi. Magam ugyanakkor mégsem osztom honfitársaimnak ezt a szenvedélyét. A teát a tibetiek hagyományosan sósan és drivajjal, nem tejjel isszák, ami föltéve, hogy jól készítik el kellemes és tápláló ital, bár az íze ugyancsak függ a fölhasznált vaj minıségétıl. A Potala konyháiban általában friss, finom vajat használtak, így hát az azzal ízesített tea is kitőnı volt. Ekkor ízlett nekem utoljára a tibeti tea, ma már inkább angol módra iszom, reggel és este. Délutánonként sima langyos vizet iszom, ezt Kínában szoktam meg, az ötvenes években. Biztosan furcsának tőnik, de rendkívül egészséges; a meleg vizet a tibeti gyógyászat a legfontosabb orvosságként említi.
A tea után jött hozzám a két censap-szerzetes, s a következı órát az olyanféle kérdéseken folytatott vitával töltöttük, mint például: milyen is az elme természete? A nap megpróbáltatásai úgy fél hat felé fejezıdtek végre be. Az idıpontokat nem tudom egészen pontosan megadni, hiszen mi, tibetiek, nem tartjuk olyan tiszteletben az órát, mint némely más nép, így hát a dolgok akkor kezdıdnek s fejezıdnek be, amikor azt alkalmasnak találjuk. Mindig is kerültük a kapkodást. Amint a tanítóm elment, nyomban kirohantam a távcsövemmel a tetıre. Gyönyörő látvány tárult elém a Potalából, a fıvárosnak a Dzsokhang körüli szent körzete a Cshakpori Orvosi Iskolával. Engem azonban inkább távolabb, a Vörös Hegy lábánál fekvı Söl falu érdekelt. Itt emelkedett ugyanis az állami börtön épülete, s a rabokat ilyentájt engedték ki sétálni az udvarra. A barátaimnak tekintettem ıket, s erısen figyeltem mozdulataikat. İk tudtak errıl, s meghajoltak, ha megpillantottak. Mindegyiküket ismertem, s azt is mindig észrevettem, ha valakit szabadon engedtek közülük, vagy éppen új rab érkezett. Az udvaron fekvı tőzifarakást és takarmányhalmot is megvizsgáltam olykor. Szemlém után maradt még idım, hogy vacsora elıtt játsszam odabenn, például rajzolgassak. A kevéssel hét után föltálalt esti étkezést az elmaradhatatlan tea, leves olykor egy kis hússal és joghurt, vagyis so alkotta, meg tömérdek különféle kenyér, amelyet anyám sütött s küldött föl nekem azon frissiben minden héten. A legjobban az amdói módra sütöttet szerettem, ezt az apró, kerek, ropogós kérgő, puha és omlós bélő cipót. Gyakran úgy intéztem, hogy takarítóim egyikével-másikával költhessem el a vacsorát. Mindannyiuk roppant falánk volt, egy-egy csészéjükbe egész kanna tea belefért. Máskor a Namgjal kolostor szerzeteseivel étkeztem. Leggyakrabban azonban három szerzetesfelügyelımmel osztottam meg az estebédet, olykor meg a cshikjab kenpóval, személyzetem vezetıjével, akinek távollétében lármás és vidám estéket töltöttünk. Különösképp megmaradt bennem, amint téli estéken a tőz mellett ülve esszük forró levesünket a vajmécsesck reszketı fényénél, s hallgatjuk, hogyan süvölt odakint a havat hordó szél. Vacsora után le kellett volna mennem a hat emeleten át az udvarra, s ott séta közben az írásokból illett volna idéznem, meg imádkoznom. Csakhogy gondtalan ifjúságomban inkább azzal töltöttem az idıt, hogy különféle történeteket találtam ki, vagy azokon töprengtem, amelyeket elalvás elıtt mesélnek majd nekem. Ezek a történetek nagyon gyakran természetfölötti dolgokról szóltak, így hát egy ugyancsak megrettent dalai láma lopózott be kilenckor sötét, férgektıl nyüzsgı szobájába. Az egyik legijesztıbb történet olyan hatalmas baglyokról szólt, amelyek sötétedés után kisfiúkat ragadnak el, s az egész egy Dzsokhang-beli régi freskón alapult. A történetre gondolván ügyeltem rá, hogy sötétedés után épületen belül legyek. Mind a Potalában, mind a Norbulingkában meglehetısen egyhangú volt az életem, s változatosságot csak a fontosabb ünnepek, vagy a magányba való visszahúzódásaim jelentettek. Az utóbbiakra elkísért valamelyik tanítóm, olykor mindkettı, vagy a Namgjal kolostor egyik-másik idısebb lámája. Általában évente egyszer vonultam vissza, telenként. Három hétig egyetlen rövid tanítási órám volt, s nem volt szabad odakinn játszanom, csak imádkoztam és meditáltam, ellenırzés mellett. Gyerekként, persze, nem mindig leltem ebben örömet, sok idıt töltöttem azzal, hogy kibámultam hálószobám valamelyik ablakán. Olykor az északra nézın, ahonnan a Szera kolostort láthattam, mögötte a hegyekkel, máskor a délin, amely a reggeli kormányülések nagy csarnokára nyílott. A csarnok falain felbecsülhetetlen értékő, régi thangkaképek lógtak, hímzett selyem tekercsképek, amelyek Tibet szellemi élete legnépszerőbb alakjának, Milaarepának (Mi-la ras-pa) életét ábrázolták. Gyakran elgyönyörködtem e csodálatos festményeken, nem tudom, azóta mi lett velük.