1. TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK

1. TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK 1.1 A reformkortól a II. világháborúig Az első olyan egyesületek, amelyeket már a szó mai értelmében is nonprofit szervezeteknek lehet tekinteni, a XVIII. század utolsó évtizedeiben jöttek létre. A hatóságok a felvilágosodás eszméinek képviselőit látták bennük, s ennek megfelelően üldözték őket. A reformkor az egyesületi élet felvirágzását hozta, egymás után alakultak a nemzeti nyelv és kultúra fejlesztését, a társadalmi problémák kezelését és a hazai piac védelmét szolgáló szervezetek. A Habsburg elnyomástól szenvedő országban az egyesületek többsége közvetve vagy közvetlenül a politikai, gazdasági és kulturális önállóságért harcolt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után a magyar nonprofit szektor történetében egy majd másfél évtizedes cezúra következik. Az egyletek jelentős részét feloszlatják vagy megbénítják működésüket. Az önkéntes szervezetek fejlődése az 1867-es kiegyezés után gyorsult meg újra. A XIX. század utolsó évtizede az ország ipari, technikai és kulturális fejlődésének kiemelkedő időszaka. Ennek lenyomata megmutatkozott az egyesületi élet alakulásában is azáltal, hogy a kulturális, közösségi törekvések színterei, a társaskörök ekkor élték a reformkor utáni másodvirágzásukat. A céhrendszer eltörlése, a gyáripar fejlődése volt az egyik mozgatórugója a mindinkább elszaporodó iparegyletek alapításának. A XX. század elejére már szinte minden társadalmi réteg, szakmai, vallási, etnikai és életkori csoport létrehozta a maga egyesületeit. Még a munkások és parasztok politikailag egyébként kevéssé tolerált mozgalmai is megtalálták a módját, hogy legális főleg szociális és kulturális célú egyesületeket alapítsanak. Előfordult, hogy ezek az egyesületek valójában a betiltott politikai pártok fedőszerveként működtek, de döntő többségük mégiscsak az volt, aminek látszott: a kialakulóban levő civil társadalom alapsejtje. Mind a kormányok, mind az egyházak tettek kísérleteket az egyesületi élet befolyásolására, de az öntevékeny szektor egészét nem sikerült ellenőrzésük alá vonni. Az első világháború és az azt követően kialakult földrajzi, politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok újabb korszakot jelentenek a magyar nonprofit szektor történetében. Noha az ország területe egyharmadára, a lakosság kevesebb mint felére csökkent, a két háború között kiteljesedett különösen az egyesületek tekintetében a magyar nonprofit szektornak a kiegyezés után meginduló fejlődése. Mindezt nagyban elősegítette, hogy sem a jogi szabályozás, sem pedig a különböző kormányzatoknak az egyesületekkel kapcsolatos politikája

lényegesen nem változott, noha voltak törekvések különösen már a negyvenes években a jótékonyság állami centralizálására. Az egyesületek igen fontos kulturális, politikai és érdekképviseleti szerepet játszottak, a kereteik között folyó tevékenység a mindennapi élet és különösen a szabadidő-eltöltés szerves részét alkotta. Ehhez képest az önkéntes szervezetek szolgáltatási tevékenysége legalábbis a mennyiségi mutatók szerint viszonylag kisebb jelentőségű volt. Kulcsszerepet játszottak ugyanakkor a minőség és az innováció szempontjából, hiszen ők alapították az első óvodákat, nőnevelő és felnőttoktatási intézményeket, múzeumokat, könyvtárakat, kiállítótermeket, gyerekkórházakat, árvaházakat, tbc-klinikákat és munkaközvetítő irodákat. Ezeknek az úttörő jelentőségű intézményeknek a létrehozása nemcsak az adott konkrét problémák megoldását szolgálta, hanem a politikai döntéshozók meggyőzését is. Az öntevékeny szervezeteknek számos esetben sikerült rávenniük a kormányzatot, hogy vállalja át az általuk elindított szociális és egészségügyi szolgáltatások finanszírozását és működtetését. Érdekérvényesítési tevékenységük javítása érdekében az egyesületek csúcsszervezeteik, szövetségeik kiépítéséhez is hozzákezdtek. Jelentős lépésnek tekinthető a civil társadalom megjelenése a hatósági szegénygondozásban is. Az 1920-as évek végen elindított kísérlet, az Egri Norma szerint a szociális segélyezést a rendszer három eleme, az állam a civil társadalom és az egyház összefogása révén igyekezett megszervezni. 1.2 Az államszocialista időszak A II. világháború után, a kommunista hatalomátvétel hosszú időre megszakította a szektor fejlődését. A háború következtében az egyesületek jelentős része elvesztette tagságát, aminek következtében ezek a szervezetek megszűntek, míg mások kompromittálódtak és megszüntették őket. Az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően elkezdődött a megmaradt alapítványok és egyesületek szisztematikus felszámolása. Az alapítványt mint jogintézményt 1959-ben szüntették meg. Adományozásra egyetlen lehetőség maradt, a közérdekű kötelezettségvállalás 1. A megmaradásra ítélt társadalmi szervezeteket és egyesületeket teljes párt- és állami ellenőrzés alá vonták, illetve az államhatalom létrehozta a maga társadalmi szervezeteit, mint például a 1 A közérdekű kötelezettségvállalás azt jelenti, hogy valaki közérdekű célra ingyenesen vagyoni szolgáltatás teljesítésére vállal kötelezettséget, azonban nem hoz létre szervezetet a közérdekű célra fordítandó vagyon kezelésére, hanem vagyoni felajánlást tesz egy közérdekű cél támogatására. A közérdekű kötelezettségvállalás történhet végrendeletben is, ilyenkor hagyatéki teherként kötelezi az örökösöket. 2

Hazafias Népfrontot, a Magyar Nők Országos Szövetségét, a Béketanácsot stb. Noha az egyesületek jogi szabályozása továbbra is szigorú maradt, az alapítások engedélyezése tekintetében a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől kezdődően némi oldódás volt megfigyelhető. Az emberek politikailag semlegesnek látszó egyesületeket hoztak létre, amelyek nem kérdőjelezték meg az államszocialista rendszert, de karakterükben mégis volt valami ellenzéki, s már a puszta létezésük is a társadalom totalitárius rendszerrel szembeni ellenérzéseit fejezte ki. A hetvenes és nyolcvanas években létrehozott sok kis helyi (jórészt hobbi- és kulturális) egyesület megalapításában többnyire az állampolgároknak az a szándéka tükröződött, hogy megteremtsék a szabadság kis köreit, kivívjanak bizonyos mértékű autonómiát, megvédjék a helyi közösségeket a központosító törekvések ellen, erősítsék a lokális azonosságtudatot, ellenőrizzék és befolyásolják a helyi hatóságok tevékenységét, megőrizzék a kulturális és etnikai sokszínűséget, fejlesszék az információs hálózatokat, bátorítsák és támogassák az embereket, hogy állampolgárként viselkedjenek Sajátos módon a nyolcvanas évek közepétől éppen az államszocializmus válsága adott újabb lendületet az egyesületek tevékenységének. A társadalmi nyilvánosság szélesedése a legális és illegális civil társadalmi mozgások erősödését eredményezte. Nem egy esetben éppen a legálisan működő különböző kulturális, érdekvédelmi egyesületek, szervezetek voltak a melegágyai az ország politikai, gazdasági és társadalmi szerkezetének megváltoztatására tett kísérleteknek. A hatalom nyugtalankodott, de betiltani már nem merte az egyesületeket, legfeljebb zaklatta őket. Mindkét fél értette ugyan, hogy mi történik, de egyszerűbb volt kulturális jelenségként kezelni az ügyet. A politikai helyzetet jól jellemezte, hogy a nyolcvanas években a hatóságoknak megvoltak a jogi eszközeik a nemkívánatosnak ítélt egyesületek létrehozásának megakadályozására, de ezzel a lehetőséggel nagyon ritkán éltek, sőt, az sem volt gyakori, hogy ilyen irányú kísérletet tettek volna. Annál is inkább toleránsnak kellett lenniük, mert ebben az időszakban a kormányzat már közeledett annak megértéséhez, hogy az állami szektor nem képes a jóléti szolgáltatások biztosítására, s a nonprofit szolgáltatók megjelenése előbb vagy utóbb szükségessé válik. A nyolcvanas években már a legtöbb oktatási, egészségügyi és szociális szolgáltatás ingyenes vagy közel ingyenes volt, és elvileg állampolgári jogon lehetett igénybe venni. A gyakorlatban az állami lakásokhoz, valamint a kiemelt színvonalú oktatási és egészségügyi ellátáshoz főleg a kivételezett rétegek, a gazdasági és politikai elit képviselői juthattak hozzá. Ezek az elosztási egyenlőtlenségek komoly társadalmi és politikai feszültségeket okoztak, amelyeket a közszolgáltatások további szélesítésével a gazdasági korlátok miatt már nem lehetett enyhíteni. Mire a szovjet birodalom összeomlása lehetővé tette a mélyreható politikai változásokat, a 3

magyar kormány már eljutott arra a pontra, ahol be kellett ismernie, hogy nem képes az összes szociális probléma megoldására, s szüksége van a nonprofit szervezetek segítségére. A nonprofit szervezetek legitimálásában a Polgári Törvénykönyv 1987-es már feszült gazdasági, politikai, társadalmi környezetben történt módosítása jelentette az igazi áttörést. Ismét lehetővé vált a magyar jogrendszerből közel harminc évre kiiktatódott alapítványok létrehozása. Igaz, ezt megelőzően már néhány kivételes esetben (pl. Soros Alapítvány, Rubik Alapítvány) egyéni engedéllyel már a nyolcvanas évek első felében létrejöhettek ilyen szervezetek. A következő lépés a nonprofit szervezetek legitimálásában az 1989. évi II. törvény elfogadása volt, amely megteremtette az egyesülési szabadság törvényi garanciáit, az alapítványok és egyesületek jogi státusának rendezése tehát megelőzte a politikai rendszerváltást, ami arra utal, hogy a civil szféra fejlődése nem annyira következménye, mint inkább előkészítője volt a bekövetkezett változásoknak. 1.3 Az egyesületek száma Magyarországon a dualizmustól a rendszerváltásig 1878-ban rendelték el az első széles körű statisztikai felmérést Magyarország egyleteiről és társulatairól. E felmérés 3995 egyletet regisztrált Magyarországon, melynek mintegy 7 százaléka, 276 egylet és társulat működött Budapesten. 1932-ben végezték el a másik jelentős statisztikai felmérést a korabeli egyesületekről. A felvétel 14.365 egyesületet vett számba, melynek 89 százaléka működő, aktív szervezet volt. A két statisztikai felmérés között eltelt ötven év alatt a területi és népességszámbeli csökkenés ellenére is a magyar egyesületek száma három és félszeresére növekedett. Budapesten 2236 egyesületet, az összes egyesület 15 százalékát regisztrálták. Az egyesületek jelenkori helyzetére áttérve, egy 1970-es statisztikai felmérés adatait kell idéznünk. Eszerint akkor 8886 egyesületet és társadalmi szervezetet tartottak nyilván, egy 1982- es felmérés szerint azonban már csak 6570-et. Az egyesületek száma hét év múlva, 1989-re megközelítette a hetvenes évekbeli számadatokat, hogy aztán viharos gyorsaságú fejlődésével utolérje a két háború közötti egyesületi élet arányait. Mindez azonban a hagyományos egyleti szerkezetet alapvetően nem befolyásolta. Amellett, hogy az újonnan alapítottak között számos településfejlesztő, faluszépítő, kulturális és környezetvédő egyesületet is találunk szervezetek, a szektor döntő részét továbbra is sport, szabadidős, illetve önkéntes tűzoltó szervezetek, valamint a munkaválallói érdekképviseletek alkották. 4

2. A nonprofit szektor fejlődése a rendszerváltás óta 2.1 A jogi szabályozás fejlődése A magyar nonprofit szektor legújabb kori története szabályozási szempontból az alapítványok rehabilitációjával, azzal az 1987-es kormányrendelettel kezdődött, amely az alapítvány jogintézményét ismét beemelte a Polgári Törvénykönyvbe. Két évvel később az egyesülési törvény garantálta az egyesülési szabadságot, rögzítette az állampolgároknak és csoportjaiknak azt a jogát, hogy minden állami engedély és ellenőrzés nélkül egyesületeket hozzanak létre. Az 1989. évi II. törvény, valamint a Polgári Törvénykönyv hatályos rendelkezései általános jelleggel tartalmazzák a társadalmi szervezetek, így az egyesületek megalakulására, működésére és megszűnésére vonatkozó jogokat és törvényes korlátokat. A nonprofit szervezetek jogi formájukat tekintve 1994-ig csak alapítványként vagy egyesületként jöhettek létre. A két különböző típusú szervezet tényleges tevékenységei nem feltétlenül különböznek, de szerkezetük, természetük, jogi és gazdasági szabályozásuk jelentősen eltér egymástól. Az alapítvány tulajdonképpen célvagyon, amelynek felhasználását és működtetését valamilyen kezelő szervezet, többnyire az alapító által kinevezett kuratórium irányítja. Az alapítványnak tagjai nem lehetnek. Tevékenysége szorítkozhat adományosztásra, meghatározott célú adománygyűjtésre vagy szolgáltató tevékenységre, de ezek bármilyen kombinációját is magában foglalhatja. Az egyesület tagsági viszonyon alapuló szervezet, működését a tagjai által választott vezető testület irányítja. Az egyesület egyaránt szolgálhatja saját tagjait vagy a tagsági körön kívül eső személyeket és szervezeteket. Tevékenysége a szolgáltatásokon kívül gyakran érdekképviseleti, érdekérvényesítési akciókra is kiterjed. A Polgári Törvénykönyv 1994-es módosítása óta nonprofit szervezeteket három új (közalapítványi, köztestületi és közhasznú társasági) formában is létre lehet hozni. A közalapítvány olyan alapítvány, amelyet törvényben rögzített állami feladatok (például oktatás, egészségügyi ellátás, a közrend védelme stb.) ellátására, illetve az állami intézményektől való átvételére lehet létrehozni. Az alapítók csak a parlament, a kormányzat és a helyi önkormányzatok köréből kerülhetnek ki. (Ezek az állami szervezetek magánalapítványt nem hozhatnak létre.) A közalapítvány gazdálkodását az Állami Számvevőszék ellenőrzi. Az alapítók kezdeményezhetik a közalapítvány felszámolását, ha úgy ítélik meg, hogy ugyanazt a feladatot más intézmény hatékonyabban tudja ellátni. A vagyon ilyenkor visszaszáll az alapítóra. Ezektől a 5

speciális rendelkezésektől eltekintve a közalapítványra is a magánalapítványok esetében irányadó szabályok érvényesek. A köztestület olyan tagsági viszonyon alapuló, választott vezetőség által irányított szervezet, amelyet csak törvénnyel lehet létrehozni. Ezt a jogi formát vették fel 1994 óta a gazdasági kamarák és egyes szakmai szövetségek (például orvosi, ügyvédi és építészkamara), valamint a Magyar Tudományos Akadémia is. A köztestületet a kormány felhatalmazhatja bizonyos hatósági jogkörök (például regisztráció, működési engedélyek kiadása, minőségellenőrzés stb.) gyakorlására. Egyebekben a köztestületre is az egyesületekre kialakított szabályozás érvényes. A közhasznú társaság olyan nonprofit szervezet, amely társasági formában, de közjavak és közszolgáltatások előállítására jön létre, s ennek megfelelően érvényes rá a profit szétosztásának tilalma. Esetleg keletkező profitját köteles közérdekű céljának megfelelően felhasználni. Alapítói szervezetek és magánszemélyek egyaránt lehetnek. Működése során a Polgári Törvénykönyv által nem szabályozott kérdésekben a társasági törvény előírásait kell követnie. Az alapítványok, egyesületek és köztestületek bejegyzése a megyei (fővárosi) bíróságokon, a közhasznú társaságoké a cégbíróságon történik. Az 1997-ben elfogadott nonprofit törvény 2 értelmében a bejegyzéssel egyidejűleg vagy azt követően a szervezetek a közhasznúságuk fokának megfelelő, s adókedvezményeik mértékét erősen befolyásoló minősítést is szerezhetnek. Közhasznú szervezetként az az alapítvány, közalapítvány, egyesület, köztestület, közhasznú társaság vehető nyilvántartásba, amely közhasznú tevékenységet 3 folytat; nem zárja ki, hogy közhasznú szolgáltatásaiból a tagjain kívül más is részesülhessen; vállalkozási tevékenységet csak közhasznú céljainak megvalósítása érdekében, azokat nem veszélyeztetve folytat; gazdálkodása során elért eredményét nem osztja fel, azt a létesítő okiratában meghatározott tevékenységére fordítja; 2 Hivatalos nevén: 1997. évi CLVI. törvény a közhasznú szervezetekrõl. 3 Közhasznú tevékenység: egészségmegőrzés, betegség-megelőzés, gyógyító, egészségügyi rehabilitációs tevékenység; szociális tevékenység, családsegítés, időskorúak gondozása; tudományos tevékenység, kutatás; nevelés és oktatás, képességfejlesztés, ismeretterjesztés; kulturális tevékenység; kulturális örökség megóvása; műemlékvédelem; természetvédelem, állatvédelem; környezetvédelem; gyermek- és ifjúságvédelem, gyermek- és ifjúsági érdekképviselet; hátrányos helyzetű csoportok társadalmi esélyegyenlőségének elősegítése; emberi és állampolgári jogok védelme; a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekkel, valamint a határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenység; sport, a munkaviszonyban és a polgári jogi jogviszony keretében megbízás alapján folytatott sporttevékenység kivételével; közrend és közbiztonság védelme, önkéntes tűzoltás, mentés, katasztrófa-elhárítás; fogyasztóvédelem; rehabilitációs foglalkoztatás; munkaerőpiacon hátrányos helyzetű rétegek képzésének, foglalkoztatásának elősegítése és a kapcsolódó szolgáltatások; euroatlanti integráció elősegítése; közhasznú szervezetek számára biztosított csak közhasznú szervezetek által igénybe vehető szolgáltatások; ár- és belvízvédelem ellátásához kapcsolódó tevékenység; a közforgalom számára megnyitott út, híd, alagút fejlesztéséhez, fenntartásához és üzemeltetéséhez kapcsolódó tevékenység. 6

közvetlen politikai tevékenységet nem folytat, szervezete pártoktól független és azoknak anyagi támogatást nem nyújt; betartja a közhasznú szervezet működésével, belső felépítésével, gazdálkodásával kapcsolatban a törvényben részletesen is rögzített szabályokat. A kiemelkedően közhasznú jogállás megszerzéséhez két további feltételnek is teljesülnie kell. A szervezetnek közhasznú tevékenysége során olyan közfeladatot kell végeznie, amelynek ellátásáról egyébként törvény vagy törvény felhatalmazása alapján más jogszabály rendelkezése szerint valamely állami szervnek vagy helyi önkormányzatnak kellene gondoskodnia; tevékenységének és gazdálkodásának legfontosabb adatait a helyi vagy országos sajtó útján nyilvánosságra kell hoznia. A következő jelentős lépés a a civil szektor jogi szabályozásában 1997-ben következett be, amikor egy olyan nemzetközi szinten is egyedülálló intézkedés lépett életbe, amely egy különleges megoldással növelte a nonprofit szektor közvetett állami támogatását. A személyi jövedelemadó meghatározott részének az adózó rendelkezése szerinti közcélú felhasználásáról szóló 1996. évi CXXVI. törvény jogot adott az adófizetőknek arra, hogy az általuk befizetett adó 1 százalékát átengedjék egy olyan közcélú szervezetnek, amely megfelel a törvényben rögzített követelményeknek. Ennek az új támogatási formának a jelentőségét nem elsősorban az adta, hogy már az első évben több mint másfél milliárd Ft pótlólagos bevételhez juttatta a nonprofit szervezeteket, hanem az, hogy soha nem látott mértékben szélesítette ki az állampolgárok beleszólási jogát a civil szféra állami támogatásával kapcsolatos döntésekbe. Elvben valamennyi adófizető számára lehetővé tette akaratának, preferenciáinak kinyilvánítását, s ezzel nyilvánvalóan a közpénzek egészen más típusú elosztását eredményezte, mint amilyet a központosított döntési mechanizmusok működése szokott kialakítani. 2003-ban került elfogadásra a Nemzeti Civil Alapprogramról szóló törvény 4, mely lehetőséget teremtett arra, hogy civil szervezetek ezrei működésükhöz, infrastruturális fejlődésükhöz jelentős állami támogatást kapjanak. 2004-ben már több mint 4000 szervezet részére utalták ki ezt a szintén egyedülállónak minősíthető támogatást. A törvény fontos mérföldkő a nonprofit szektor működésének jogi szabályozásában, mégpedig abból a számunkra kiemelt szempontból, hogy a korábbi tisztán ágazati megközelítésekkel szemben területi elemet is beépít az általa megteremtett szabályozási rendszerbe. 4 Hivatalos nevén: 2003. évi L. törvény a Nemzeti Civil Alapprogramról. 7

Maga a törvény 6-7 milliárd forintnyi éves támogatás elosztásáról rendelkezik (a források legalább 60 százalékát a civil szervezetek működési támogatására kell fordítani, és ezt nem kötődik a közhasznúság kritériumához), melynek pontos összegét az évente személyi jövedelemadóból felajánlott 1 százalékokhoz köti egy automatizmus révén. Eszerint a felosztható pénzmennyiség az évente felajánlott pénzösszeggel egyezik meg, minimum az előző évi SZJA 0,5 százalékával. A szabályozó szándéka volt, hogy az NCA források elosztásában a civil szektor döntő szerepet kapjon. Ezért a szervezeti egységek összetételét úgy határozta meg, hogy minden esetben többségben legyenek a civil szféra képviselői az államéhoz képest. A szervezeti egységekbe országos és regionális elektori választások útján delegált civil tagok az egész civil szféra képviseletére hivatottak az Alapprogramon belül. A törvény az országos és regionális hatókörű civil szervezeteknek nyújt lehetőséget arra, hogy szervezetenként egy-egy elektort állítsanak. Ugyanakkor az NCA szervezete nem jelent civil szervezetek közötti együttműködési rendszert, a szervezeti egységeibe személyeket választanak meg A civil szektorra vonatkozó jogi szabályozás legújabb eredménye az önkéntes tevékenységre vonatkozó törvény 2005-ös elfogadása. 2.2. A civil szektor fejlődése A KSH 1993 óta többé-kevésbé változatlan szerkezetben végez adatfelvételt a nonprofit szektorról. Ez ad lehetőséget arra, hogy a 2003-ig terjedő, 11 éves időszakban lezajlott legfontosabb változásokról és a belőlük kirajzolódó tendenciákról számot adjunk. A szektor fejlődésének két legfontosabb mutatója, a szervezetek száma és a bevételek reálértéke a vizsgált periódus egészében emelkedett, az előbbi 53, az utóbbi 67 százalékkal. A befutott növekedési pályák azonban különböztek: a szervezetszám egészen 1997-ig egyenletesen nőtt, azután viszont előbb stagnálásra, majd csökkenésre váltott, míg az utóbbi három évben ismét emelkedni kezdett; a változatlan árakon számított bevételek ellenben az első években előbb alig érzékelhetően csökkentek, majd igen-igen lassan, 1997 után pedig lendületesebben növekedtek. Jóval egyenletesebben és sokkal nagyobb ütemben bővült viszont a foglalkoztatottak száma. A nonprofit szervezetek 2003-ban már 117 százalékkal több munkavállalónak biztosítottak állást, mint 1993-ban, ezzel fokozva a szektor gazdasági súlyát. Még gyorsabban (összesen 147 százalékkal) emelkedett a nonprofit szervezetek által kiosztott támogatások reálértéke, bár ez a trend 1995 1996-ban igen komolyan megtört, és a növekedés üteme 2000 és 2003 között lelassult. A foglalkoztatottság és a támogatások egyidejű bővülése arra utal, hogy az elmúlt tizenegy évben a nonprofit szektor szolgáltatási és újraelosztási 8

funkciója folyamatosan erősödött. A növekedési folyamatok némi szerkezeti átalakulással is együtt jártak. Ha lassan is, valamelyest mérséklődött a szervezetek és a bevételek budapesti koncentrációja. 1993-ban még a nonprofit szervezetek 28 százalékának a főváros adott otthont, és ide áramlott az összes bevétel 71 százaléka. Ugyanez a két arányszám 2003-ban már alacsonyabb volt, 25, illetve 61 százalék. A nonprofit szektor fejlődése, 1993 2003 260 220 % 180 140 100 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 A szervezetek száma A támogatások reálértéke A bevételek reálértéke A foglalkoztatottak száma Megjegyzés: 2001-re és 2002-re vonatkozóan nincsenek pontos adatok. Az állami feladatok átvállalására szánt közalapítványok, köztestületek és közhasznú társaságok megjelenése radikálisan átformálta a szektor szervezeti formák szerinti összetételét. Ezek az új típusú intézmények néhány év alatt nemcsak meggyökeresedtek, hanem a bevételek nagy részét is magukhoz vonzották. 1993-ban még nem is léteztek, 2003-ban pedig már ők rendelkeztek a szektorba áramló pénzösszegek 45, és az állami támogatások 54 százaléka felett. Az évek során a tevékenységi szerkezet is fokozatosan változott. Az átalakulás nagy vesztesei a sport- és tűzoltó-egyesületek, valamint az érdekképviseletek voltak. Jelentősen nőtt ugyanakkor az oktatási és a településfejlesztési szervezetek súlya. Említésre érdemes az egészségügyi, a vallási és a környezetvédelmi szervezetek térnyerése is. Összességében azt mondhatjuk, hogy a magyarországi nonprofit szektor tevékenységi szerkezete továbbra is érzékelhetően különbözik ugyan a nyugat-európaitól, de egyértelműen kimutathatók a közeledés 9

bizonyos mozzanatai. Lényegében ugyanez érvényes a bevételi szerkezetre is. 1993-ban még gazdálkodási (vállalkozási, kamat- és hozam-) bevételekből, illetve magántámogatásokból származott az összes bevétel nagyobbik fele (55 százaléka). 2003-ra az arány megfordult, az összjövedelem 71 százalékát már az alaptevékenység bevételei és az állami támogatások adták. Az alaptevékenységgel összefüggő bevételek térnyerése az időszak során folyamatos volt. Az állami támogatások aránya hosszú éveken át lényegileg változatlan maradt, az utolsó öt évben azonban növekedni kezdett. A nonprofit szervezetek bevételeinek megoszlása források szerint, 1993 2003 1993 16 18 11 32 23 1994 21 22 5 30 22 1995 23 24 1 29 23 1996 22 29 1 27 21 1997 22 34 1 25 18 1998 22 37 3 21 17 1999 23 39 1 20 17 2000 28 37 1 18 16 2001 34 35 1 16 14 2002 39 33 1 14 13 2003 42 29 1 15 13 0% 10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100% Állami támogatás Az alaptevékenység bevétele Egyéb Gazdálkodási bevétel Magántámogatás Megjegyzés: 2001-re és 2002-re vonatkozóan csak becsült adatok vannak. Ezek az átrendeződések arra utalnak, hogy az áttekintett tizenegy év során fokozatosan erősödött a nonprofit szervezetek szolgáltatási funkciója és növekedett azon közösségi feladataik köre, amelyek ellátása hagyományosan az állam kötelezettsége. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a magyar nonprofit szektor a szubszidiaritási elvre épülő nyugat-európai modell felé közeledik. 3. A magyar civil szektor napjainkban 10

A 2003-as évben 53 022 szervezet működött Magyarországon, ennek 40 százaléka 21 216 alapítványi formában, 60 százaléka 31 806 pedig társas nonprofit szervezetként. Az alapítványok 60 százaléka három tevékenységi területhez, oktatáshoz (32 százalék), szociális ellátáshoz (15 százalék), és kultúrához (14 százalék) köthető. A társas nonprofit szervezetek körében továbbra is a szabadidős (25 százalék) és a sportegyesületek (19 százalék), valamint a szakmai érdekképviseletek találhatóak a legnagyobb arányban. Folyamatosan növekszik a közhasznú státusú nonprofit szervezetek száma, arányuk 2003- ban megközelítette a 47, a kiemelkedően közhasznúvá nyilvánítottaké pedig a 8 százalékot. A hivatalosan működő szervezetek 92 százaléka fejtett ki aktív tevékenységet az év során. Több mint 6 százalékuk működése a szervezet fenntartásra korlátozódott, és mintegy 900 szervezet csak névlegesen működött. 90 százalékuknál mutatkozott pénzforgalom, 2 százalékuk csak tőkét gyűjtött, mintegy 3 400 szervezet viszont semmiféle pénzügyi tevékenységet nem folytatott. A három év alatt érzékelhetően erősödött a szektor szolgáltató szerepe, ezzel összhangban javultak gazdálkodási mutatói is. A bevételek összege meghaladta a 731 milliárd forintot, ami a 2000. évi 495 milliárd forinthoz képest folyó áron közel 48 százalékos emelkedést jelent. Ennek ellenére az 500 ezer forintnál kevesebb bevételt elért szervezetek aránya még mindig 45 százalék. Jelentősen emelkedett az állami támogatásokból származó források aránya. 2000-ben a szektor bevételeinek 28 százaléka származott az állami vagy önkormányzati költségvetésből, ez a hányad 2003-ra 42 százalék fölé emelkedett. Ezzel párhuzamosan a magántámogatások részesedése 16-ról 13 százalékra csökkent, a saját forrásoké pedig 10 százalékponttal esett vissza. Igaz, a közel 310 milliárdos állami hozzájárulás több mint felét a közhasznú társaságok és közalapítványok kapták. Tovább mérséklődött (63-ról 61 százalékra), de még mindig erős a bevételek fővárosi koncentrációja. A külföldi forrásokból érkező 30 milliárd forintnyi támogatás mind összegében (másfél milliárd forinttal), mind a szektor bevételében képviselt arányában (6-ról 4 százalékra) visszaesett. Az adományozók között közel 60 százalékos részesedéssel szerepelnek külföldi nonprofit szervezetek vagy egyházak. A szektor 116 milliárd forintnyi (ebből 111 milliárd pénzbeli) támogatást nyújtott, az adományok háromnegyede szervezeteknek, egynegyede magánszemélyeknek jutott. Több mint 10 százalékkal növekedett a szektorban dolgozók száma. A főállásban, teljes munkaidőben foglalkoztatottak létszáma meghaladta a 63 ezer főt. További 7 és fél ezer fő munkájával volt egyenértékű annak a közel 24 ezer munkavállalónak a teljesítménye, akiket a 11

nonprofit szervezetek részmunkaidőben és nem főállásban alkalmaztak. Az átlagosan közel másfél millió forintos éves bérük a három év alatt előállt 42 százalékos emelkedés eredménye. 2003-ban a szektorban tevékenykedő önkéntes segítők száma megközelítette a 400 ezer főt. Az általuk teljesített 34 millió munkaóra körülbelül 16 ezer főállású foglalkoztatott munkaidejének felelt meg, értéke meghaladta a 24 milliárd forintot. A szervezetek több mint felének áll rendelkezésére épített ingatlan, iroda, ennek döntő többségét azonban csak ingyenes használati jog alapján veszik igénybe. Négyötödük telefonon elérhető, és minden második szervezet számára biztosított a számítógép-használat is. Az elektronikus kommunikáció (e-mail, internet) lehetőségeivel azonban csak mintegy kétötödük él. 4. Kapcsolat az állammal, az önkormányzatokkal, üzleti szférával 4.1. Kapcsolat az állammal A nyolcvanas években létrehozott egyesületek és az első alapítványok jelentős része vállalt valamilyen szerepet a rendszerváltásban. A többpártrendszer és a politikai demokrácia kiépítésnek lehetősége bizonyos mértékig váratlanul és némileg felkészületlenül érte a magyar társadalmat. A nonprofit szervezetek vezetői komoly csábításnak voltak kitéve, mert az újonnan alakult és kádergondokkal küszködő pártok mindent megtettek, hogy megnyerjék őket. Igen sok egyesületi vezetőnek kellett eldöntenie, hogy csatlakozik-e valamelyik párhoz, vagy semleges és független marad; részt vesz-e (akár jelöltként is) a választási kampányban, vagy távol tartja magát a politikától. Ezeknek az egyéni döntéseknek természetesen a képviselt szervezetek számára is megvoltak a következményei. Mind a sajtójelentések, mind a statisztikai adatok arra utalnak, hogy az egyesületek jelöltek állításával és támogatásával egyaránt aktívan részt vettek az 1990-es önkormányzati választásokon. A parlamenti választásokon játszott szerepük lényegesen kisebb volt. A rendszerváltás után kialakult új társadalmi és politikai helyzetben a nonprofit szervezetek fokozatosan elveszítették azt a fajta ellenzéki beállítottságot, amely a nyolcvanas években jellemezte őket. Ma már nemcsak arra van lehetőségük, hogy bírálják a kormányzatot, hanem arra is, hogy önálló kezdeményezésekkel, autonóm módon járuljanak hozzá a társadalom komplex szükségleteinek kielégítéséhez, védelmezzék és erősítsék a legkülönbözőbb kulturális, etnikai, vallási, nyelvi és egyéb társadalmi csoportok identitását. Mint a civil társadalom intézményei, a nonprofit szervezetek megkérdőjelezhetik az állam döntési monopóliumát, s saját elképzeléseiknek megfelelően vehetnek részt a társadalompolitika formálásában. 12

Ezt a szerepüket a kilencvenes évtizedben valóban be is töltötték, több különböző módon is részt vállaltak a politika alakításban és gyakorlati megvalósításában. A hatalomba való beépülés lehetőségét ezúttal figyelmen kívül hagyva, a leggyakrabban alkalmazott befolyásolási technikáknak és módszereknek nagy vonásokban három típusát különböztethetjük meg. Ezek a következők: A kikényszerítés stratégiája: alternatív, innovatív, vagy egyszerűen hiányzó szolgáltatások önálló beindítása, s az állami támogatás prózai, mindennapos érdekérvényesítési küzdelmek során történő megszerzése. Védekező jellegű, nyílt érdekérvényesítés: a kormányzati kezdeményezésekre reagáló, visszacsatolás jellegű akciók. Kezdeményező jellegű, dinamikus, kreatív, nyílt érdekérvényesítés: saját elképzeléseken alapuló, önálló kezdeményezések, eredeti elgondolások, hosszú távú koncepciók kidolgozása. Mivel az utóbbi évszázadok autokratikus rendszerei igen kevés teret kínáltak a nyílt érdekérvényesítésre, az állampolgárok és szervezeteik megtanulták, hogy nagyon aktívaknak és nagyon pragmatikusaknak kell lenniük, ha a társadalmi problémákra megoldást akarnak találni. A jóléti szolgáltatások egész magyarországi története azt a tapasztalatot alakította ki, hogy a magánkezdeményezések nyomán létrejövő gyakorlati eredmények a hatalom számára meggyőzőbbek, mint az elméleti érvek, javaslatok, kérelmek, beadványok, demonstrációk. Éppen ezért az állampolgárok és szervezeteik gyakran olyankor is belevágnak egy-egy tervük megvalósításába, ha tudván tudják, hogy magánforrásokból az adott intézmény vagy szolgáltatás nem tartható fenn. Az egyik cél ilyenkor valóban az adott probléma legalább részleges és időleges megoldása, de ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy az új szolgáltatások beindulása explicitté teszi az iránta jelentkező igényeket, s egyúttal bizonyos értelemben kész helyzetet teremt a döntéshozók számára. A kikényszerítés stratégiája azon a tapasztalaton alapul, hogy a már létezőnek megvan a maga tehetetlenségi ereje. Ha egy még ki nem alakult szolgáltatás iránt nyilvánvalóan nagy társadalmi szükséglet mutatkozik, akkor a kormányzatnak ahhoz kell energiát kifejtenie, hogy az adott ellátást megszervezze. Ha viszont az öntevékeny szervezetek már elindították (bár hosszabb távon fenntartani nem tudják) a szolgáltatást, s kellő drámaisággal képesek prezentálni az összeomlás veszélyét és az abból származó társadalmi károkat, akkor a kormányzat kényszerhelyzetben van, hiszen a tétlenség önmagában is negatív döntésnek, a támogatás megtagadásának számít. A példák (gyermekpszichiátriai klinika, hajléktalan szállók, anyaotthonok, speciális iskolák, állásbörzék stb.) egész sora bizonyítja, hogy ez a lépésről lépésre haladó érdekérvényesítési technika akkor is működőképes, amikor a lobbizás nyíltabb formáival 13

nem lehetne eredményt elérni. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a társadalompolitikai alakításának egyik leggyakrabban használt módszere az, amikor a nonprofit szervezetek alternatív döntéshozóként lépnek fel, az akadályokat figyelmen kívül hagyva beindítják az általuk fontosnak tartott szolgáltatásokat. Ez a kikényszerítési stratégia esetenként meglehetősen hatásos, komolyan befolyásolja a politikai döntéshozók magatartását, érzékelhető hatást gyakorol a jóléti szolgáltatások összetételére, ugyanakkor azonban rövid távon súlyos pénzügyi bizonytalanságot eredményez. 4.2 Önkormányzati kapcsolatok A települési önkormányzatok felállásával 1990-ben egy teljesen új korszak kezdődött a magyar közigazgatás történetében. A városok, községek elnyerték tényleges függetlenségüket, azonban azt, hogy ez mi mindennel jár, még nem láthatták világosan. A hirtelen rájuk szakadt szabadság mindennapi életben való alkalmazása az első időszakban számos problémát felvetett, ám azért a több-kevesebb közigazgatási gyakorlattal rendelkező képviselőtestületek és polgármesterek mégis ki tudták alakítani működési rendjüket a törvény által meghatározott keretek és útmutatások alapján. A demokratikus választások eredményeképpen helyi hatalomhoz jutó új vezetés kellő legitimációs munícióval rendelkezett ahhoz, hogy úgy gondolja, nincs szüksége arra, hogy a kiépült közigazgatási rendszer mellett másokat is közvetlenül bevonjon a lokális ügyek intézésébe. Ezzel egy időben indult a civil társadalom újjászületése is, számos egyesület, alapítvány kezdte el működését. Ezek többsége helyi szinten fejtette ki tevékenységét, vagy olyan feladatok végzésére, olyan célok, programok megvalósítására vállalkozott, melyek az adott településen élők mindennapi életének, környezetének jobbítását szolgálták. Tették mindezt közismerten szerény anyagi körülmények közepette, hiszen bevételük jórészt saját forrásokból és a korlátozottan elérhető magántámogatásokból származott. Az önkormányzatok nagy része az első időszakban igyekezett nem tudomást venni a helyi civil szektor létezéséről olyan értelemben, hogy úgy vélték, a civileknek jogában áll létezni, de lehetőség szerint ne zavarják, és főleg ne szóljanak bele a testület munkájába. A velük való kapcsolattartást egyáltalán nem tartották fontosnak, sőt megpróbálták őket úgy elkerülni, mint siető járókelő a kéregetőt, hisz akkori meggyőződésük szerint a civil szervezetek csak akkor és azért bukkannak fel, hogy pénzt kérjenek. Ugyanakkor egyre több önkormányzatnak kellett szembenézni azzal is, hogy az intézményi struktúra fenntartása, a tervbe vett fejlesztések végrehajtása és a sokasodó közfeladatok ellátása mellett az erre fordítható források nem, hogy növekedtek, hanem sok esetben szűkültek, így számba 14

kellett venni, hogy milyen külső segítségre számíthatnak. Ezzel egy időben lezajlott a civil szektor társadalmi emancipációja, ami abban nyilvánult meg, hogy mind a kormányzat, mind a lakosság, de még valamelyest az üzleti szféra szemében is a kezdetben oly sokszor gyanakvással kísért civil szervezetek már elismert részét képezték az ily módon tehát háromszektorúnak tekintett társadalmi intézményrendszernek. E két késztetés hatására indult el egyfajta általános közeledés az önkormányzatok részéről a civilek felé. A terep végül is nem volt teljesen ismeretlen számukra, hisz a nonprofit forma adta lehetőségekkel már korábban is éltek: számos (köz)alapítványt, közhasznú társaságot, települési szövetséget stb. ők maguk is létrehoztak. Ehhez képest mégis jelentős lépésnek tekinthető a nyitás a klasszikus civilek felé, mely egyben paradigmaváltásként is felfogható. A kapcsolatfelvétel konkrét folyamatai több szinten is zajlottak. Először is a deklaráció szintjén: a hivatalos és nem hivatalos képviselői, polgármesteri beszédekben egyre gyakrabban szerepeltek a civil társadalom hasznosságára, fontosságára és nélkülözhetetlenségére és a kialakítandó partneri viszonyra vonatkozó kitételek. Sorban jelentek meg nevesített civil szervezetek az önkormányzatok szervezeti és működési szabályzatában, testületi, bizottsági ülésekre, ünnepségekre szóló meghívókat postáztak helyi egyesületek, alapítványok vezetői részére. S fordítva, az önkormányzati tagok, hivatali vezetők jelennek meg civil rendezvényeken. Szerephez jutnak a civilek a döntés-előkészítésben is. Rész vesznek bizottságok munkájában, véleményezik a különböző előterjesztéseket, javaslatokat tehetnek, kezdeményezhetnek. Elindul a civil szervezetek bevonása a szolgáltatásnyújtásba is. A sokszor olcsóbb, rugalmasabb civil szolgáltatók különböző önkormányzati közfeladatok ellátását végzik hivatalos szerződésekben megszabott feltételekkel és a feladathoz rendelt pénzeszközök biztosítása mellett. Megnyílnak az önkormányzati támogatási források is. A kezdeti eseti és egyedi hozzájárulások mellett és helyett kialakítják a helyi pályázati rendszereket, a civilek sokszor erre a célra elkülönített alapokból juthatnak pénzbeli támogatáshoz programjaik lebonyolítására vagy éppenséggel működési költségeik fedezésére. Mindennapossá válnak a természetbeni juttatások is, az önkormányzatok elhelyezést, kommunikációs lehetőséget biztosítanak a helyi szervezetek számára. Mindezek annak a kinyilvánításával járnak együtt, hogy a civileknek nyújtott segítség nem egyirányú gesztus, hanem társadalmi befektetés, melynek az egész közösség számára lesz haszna. Az együttműködés fokozatosan intézményesültté is válik. Egyrészt jogi eszközökkel, rendeletekkel határozzák meg a kapcsolattartás mikéntjét, szabályozzák a támogatások elosztásának menetét, rögzítik a rendszeres pályáztatások feltételeit. Másrészt megjelenik az önálló civil refernsi munkakör, a nagyobb önkormányzatoknál külön felelőse lesz a civilekkel való folyamatos 15

kapcsolattartásnak. Természetesen ez az általánosan megfogalmazott fejlődési folyamat mindenütt más és más sebességgel zajlott és zajlik. A kezdeti és a jelenlegi állapotban is önkormányzatonként jelentős eltéréseket tapasztalhatnánk, nem beszélve arról, hogy a valóságban ez a pozitív tendencia nem egy település esetében nem vagy alig érhető tetten. Az együttműködés színvonalának időbeni alakulását valószínűleg hatalmas hullámvölgyek és -hegyek tarkították, és bizonyára találnánk példát arra is, hogy a kapcsolatok éppenséggel visszafejlődtek, vagy teljesen elhaltak. Hisz mindezt erőteljesen befolyásolja az adott önkormányzat fogadókészsége, rugalmassága, a helyi civil társadalom fejlettsége és nem utolsósorban a politikai váltógazdaságnak a lokális viszonyok folyamatosságát megingató hatása. Az önkormányzati hatalomváltások a civilek számára nem mindig bizonyultak zökkenőmentesnek, gyakran a civil kapcsolatoknak is az újraértékelésével, a holdudvarban tevékenykedő szervezetek esetleges lecserélésével jártak együtt, és ez sok helyen visszavetette, jobb esetben új alapokra helyezte az együttműködést. Mindazonáltal a három stádium, nevezetesen a távolságtartó, a kényszerű kapcsolatépítő, és a kölcsönös előnyökön alapuló partnerség konkrét mozzanatait az önkormányzatok szemszögéből elemezve a teljesség igénye nélkül nevesíthetünk bizonyos funkciókat, melyeket a helyi civilek ösztönösen vagy tudatosan, hallgatólagosan vagy mindkét fél által nyíltan megfogalmazva lát(hat)nak el, függetlenül attól, hogy mindez aktív önkormányzati támogatás mellett vagy a nélkül történik. Ez utóbbi azonban nagyban befolyásolja az adott funkcióhoz köthető feladatok végrehajtásának mennyiségi és minőségi mutatóit. Szolgáltató funkció Forrásteremtő funkció Kommunikációs funkció Döntés-előkészítő funkció Legitimációs funkció Mozgósító funkció Presztízsnövelő funkció E funkciók ellátása természetesen a civil szervezetek részéről nem kevés anyagi és természetbeli ráfordítással jár. Az önkormányzatoktól érkező aktív támogatás nélkül ennek eredményessége csak alacsony szintű lehet. Kellő és körültekintő befektetés esetén azonban nem marad el a már rövidtávon is érzékelhető társadalmi nyereség. Ennek ismeretében nem véletlen, hogy a civil-önkormányzati kapcsolatok fejlődése a civil szektor történetének egyik legjelentősebb szakasza. 16

A civil szervezetek tevékenysége nagyrészt egy-egy településhez kötődik. Természetesnek tűnik tehát, hogy előbb-utóbb valamilyen kapcsolatba kerüljenek és együttműködjenek a helyi önkormányzatokkal. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb formája az, amikor a nonprofit szervezet hivatalos szerződésben rögzített feltételekkel önkormányzati feladatok ellátását végzi. 2003-ban minden ötödik településen találtunk erre példát. Összesen 2 183 szervezet állt szerződéses viszonyban, közülük minden második egyesület, minden negyedik pedig magánalapítvány volt Az önkormányzati feladatellátás szinte minden tevékenységi csoportban előfordult, azonban a négy leggyakoribb területnek a kultúra, a szociális ellátás, a településfejlesztés és a közbiztonság védelme bizonyult. Ugyanakkor leginkább a tűzoltószervezetek éltek ezzel a lehetőséggel, közülük minden ötödik kötött szerződést. Az együttműködés még gyakoribb változata az, amikor a helyi önkormányzat valamilyen formában bevonja a helyi szervezeteket a döntéselőkészítő folyamatba. 2003-ban ez a kooperáció szinte valamennyi városban és még a községeknek is majdnem a felében bevett gyakorlat volt. Minden kilencedik, vagyis 5 894 nonprofit szervezet számolt be ilyen szerepről. Igaz, ez az arány éppen az önkormányzatok saját közalapítványainál volt a legmagasabb (20 százalék), de a köztestületek, szakmai érdekképviseletek és egyesületek körében is 15 százalék körüli a részesedésük. Tevékenységcsoportok szerint vizsgálódva érthetően leginkább a településfejlesztő szervezetek emelhetők ki (931 szervezet), míg számarányukat tekintve második helyen a környezetvédők (29 százalék) állnak. 4.3. A nonprofit szervezetek kapcsolata a magánszektor más intézményeivel A magyar nonprofit szektor szoros és igen kiterjedt kapcsolatokat ápol a magánszektor más szervezeteivel, annál is inkább mert a kilencvenes évek első felében bekövetkezett viharos fejlődését jórészt magánkezdeményezéseknek köszönheti. (Ez még akkor is igaz, ha a kormányzat és néhány külföldi adományozó szintén támogatta és bátorította a civil szféra megerősödését.) A legfontosabb szereplők a magánszemélyek voltak, akik kihasználták a lehetőséget, hogy végre nem kényszerülnek az alattvaló szerepébe, hanem állampolgárként viselkedhetnek (a nonprofit szervezetek háromnegyedét ők alapították), de az alapításban a magánszektor számos intézménye is aktívan részt vett. Az alapítványokat és egyesületeket a közvélemény a kilencvenes évek elején olyan szervezeti formákként tartotta számon, amelyek különösen alkalmasak bizonyos szociálpolitikai, szolgáltatási, közösségfejlesztési és adományszerzési funkciók betöltésére. Ennek megfelelően a magánszektor legkülönbözőbb szereplői (vállalatok, szakszervezetek, egyházak, politikai pártok 17

stb.) hoztak létre nonprofit szervezeteket, illetve kapcsolódtak be, azok működtetésébe. Különösen vonzó volt eleinte az alapítványi forma a hozzá kapcsolódó (1992-ig minden korlátozás nélküli) adókedvezmények miatt. Az államszocialista időszakban az állami vállalatok számára gyakorlatilag kötelező volt, hogy valamiféle szociálpolitikát folytassanak. Nyereségük egy részét a szociális alapba kellett helyezniük, amelyből aztán munkásjóléti kiadásaikat finanszírozták. Számos munkáltató saját bölcsődét, óvodát, üdülőt, klubot, könyvtárat, művelődési házat tartott fenn. Természetes kötelességnek számított a vállalat nyugdíjasaik és szociális problémákkal küszködő munkavállalóinak támogatása. Ezt a hagyományt (amelynek gyökerei egyébként a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza) a privatizáció sem számolta fel teljesen. A vállalatok jelentős hányada még a magánosítási folyamat kezdetén vagy annak során alapítványokba helyezte a szociális alapjában található összegeket, s ugyanezeknek az alapítványoknak adományozta a vállalati jóléti intézményeket vagy azok egy részét. Ezek az adományok a kilencvenes évek elején komoly lökést adtak az alapítványi szféra fejlődésének, s a nonprofit szektor egészében a vállalati támogatottság európai mércével mérve is igen magas arányát hozták létre. A vállalati támogatások aránya azóta valamelyest csökkent, de még ma is messze meghaladja a fejlett országokban megszokott szintet. Ez elsősorban valószínűleg abból következik, hogy a cégek egy része a későbbiekben sem szüntette meg az általa létrehozott alapítványok segítését. A támogatás fenntartása mellett a jótékonysági indítékokon kívül gazdasági érvek is szólhattak. 2003-as adatok szerint a magyar vállalatok kétharmada vallotta magát adományozónak, 16 százalékuk nem támogatott és semmiképp nem is támogatna nonprofit szervezeteket. A vállalatok egyötöde nem nyújtott ugyan támogatást, de nem zárta ki, a hogy a későbbiekben valamilyen módonbekapcsolódjon a jótékonykodásba. Legnagyobb arányban, közel négyötöd részben az igazi nagyvállalatok támogatták a nonprofit szervezeteket, de kisebb vállalkozások támogatási aktivitása is 50 százalék feletti volt.a vállalatok alapvetően szolidaritási megfontolásokból adományoznak, s egyelőre még nem jutottak el annak tudatosításáig, hogy a hagyományos jótékonyságon túl kockázatviselőként is érdemes a környezetükben felmerülő társadalmi problémák megoldásáért anyagi áldozatot és felelősséget vállalniuk. Rövidre fogva, a nonprofit szervezeti formákat a magánszektor intézményei (csakúgy, mint a kormányzat és a magánszemélyek) igen sok és sokféle cél érdekében használják fel, s ugyanakkor a nonprofit szektor szervezeteit széleskörű támogatásban részesítik. Ezt a kapcsolatrendszert sokkal inkább értelmezhetjük egy sajátos, a kölcsönös előnyökön alapuló szimbiózisként, mint az adományozó és a támogatott viszonyaként. A nonprofit szervezetek szorosan illeszkednek a társadalom intézményrendszerébe, fontos, gyakorlatilag elválaszthatatlan részei a társadalom 18

szövetének. Ennek a mély társadalmi beágyazottságnak számos hátránya (a nonprofit szervezetek magatartása időnként ellentétbe kerül a jótékonyság és a civil társadalom ethoszával) mellett van egy hatalmas előnye: a civil szféra egészének stabilitása és életképessége annak ellenére megkérdőjelezhetetlen, hogy egyes szervezetei gyakran igen súlyos pénzügyi nehézségekkel találják szemben magukat. 6. A nonprofit szektoron belüli együttműködés A 90-es évek második felétől a szervezetek számának növekedése lelassult, egyfajta konszolidálódás indult be a szektoron belül. A szektor fejlődése ma is tart, de már korántsem a szervezetszám változása a meghatározó jelenség, hanem inkább a szervezetek együttműködésének a kialakulása és elmélyülése, illetve az együttműködést akadályozó tényezőkön való túllépés. Az évtized végén kezdtek formálódni az első számottevő területi, települési alapon szerveződő együttműködések. nem kis részben - de nem kizárólagosan - a Civil házak, későbbi nevükön Civil Szolgáltató Központok moderálásának köszönhetően. Mára számos városban alakultak meg a civil fórumok, némely városban párhuzamosan több is működik. Ezek jellemzően pár tízes nagyságrendben tömörítik a helyi civil szervezetek egy részét. A fórumok nehezen lépnek ki a településekből, hogy nagyobb térség szervezeteit is összefogják Az egész civil szférát átfogó területi együttműködések fejlődése napjainkban éri el a regionális és országos szintet. Napirenden lévő kérdés az országos civil érdekképviseleti rendszer létrehozása. A nagy nonprofit szövetségek kiépítették országos rendszereiket. A szervezetek jelentős aránya izoláltan működik ugyan, de a nonprofit szervezetek együttműködési hálózata ma már gyakorlatilag az egész országot lefedi. E rendszer területi felépítésére jellemző, hogy legfőbb csomópontja a főváros, amely a legtöbb országos hálózattal rendelkező szervezetet tömöríti, jellemzően a megyeszékhelyek gyűjtik össze a megyei szintű hálózatokkal rendelkező szervezetek központjait, majd a kisebb városok következnek, a településhierarchia alján található kistelepülések főként csak helyi szintű szervezetekkel, illetve nagyobb hálózatok helyi szervezeteivel rendelkeznek. A legjobb szakmai együttműködések a civil szférán belül a környezet- és természetvédelmi szervezetek és a szociális célú szervezetek csoportján belül valósul meg napjainkban. A környezetés természetvédő szervezetek együttműködése hazánkban több szempontból is figyelemre méltó és tanulságos. Egyrészt a legerősebb kiterjedt civil együttműködésként ismertek. Másrészt e szervezetek országos együttműködése a rendszerváltozás után viszonylag korán megindult, tehát a 19

civil szervezetek újkori történelmében nagy múltra tekint vissza, ami lehetővé tette, hogy a kooperáció rendszere természetes módon formálódjon, és érjen el mai állapotába. Magyarország napjainkban már kiterjedt hálózatokkal rendelkezik olyan szolgáltató központokból, melyek a nonprofit szervezetek számára nyújtanak szolgáltatásokat. A központok létükkel és a civil szférában betöltött funkciójukkal nagyban meghatározzák a civil szféra területi együttműködéseinek formáit és tartalmát. E központokat jellemzően nonprofit szervezetek működtetik, legtöbbször állami vagy önkormányzati támogatással. A civilek országos érdekképviseletének megformálása a civil szervezetek együttműködésének egyik napirenden lévő központi témája. A civil szféra érdekeit országos szinten megjelenítő szerv felállításának igénye nem új keletű a nonprofit szektor legújabbkori történetében. Specialitása abban rejlik, hogy az egész szektort átfogó együttműködésről van szó. A civil érdekképviseleti együttműködés tematikusan azokat a kérdéseket érintené, amelyek az egész szektor számára fontosak pontosan civil létükből adódóan, nem pedig szakágazati szinten, ezek legfőképpen a jogi és adminisztratív szabályozásra, állami források elosztására vonatkoznak. A civil szférán belül jelenleg - az országos civil érdekvédelem megerősödése híján - az ernyőszervezetek a letéteményesei a civilek érdekképviseletének országos szinten. Egyes szervezeteknél ugyan sokkal hatékonyabbak, de önmagukban ők sem lehetnek igazán eredményesek, és legfeljebb egy-egy szakterület képviseletét láthatják el. Kapcsolataik révén kisebb-nagyobb befolyást tudnak gyakorolni a kormányzati munkára és az országos sajtóra is. A kormányzat bennük tud partnert találni, hogy döntéseinek nagyobb társadalmi legitimációt adjon, vagy hogy előkészítsen egy-egy nagyobb programot, beruházást. Az állami, kormányzati partnerség alapja az ernyőszervezetek intézményesültsége, országos hatóköre valamint, hogy nem csupán egy szervezetet, hanem egy csoportot képviselnek A társadalomban jelen lévő gátak, törésvonalak a civil szférában is megnehezítik az együttműködéseket. Érződnek például a falusi - városi, budapesti - vidéki, gazdag és forráshiányos szervezetek közötti ellentétek, valamint a pártpolitikai szembenállások megjelenése, amelyek hátráltatják a szervezetek közös, egységes fellépését. Ezeknek a (látszólagos) ellentéteknek is köszönhető, hogy a civil szervezeteknek egy nagyon jelentős hányada szinte egyáltalán nem tart fenn kapcsolatot más szervezetekkel, sem a szektoron belül, sem azon kívül. Még ha aktívan működik is, egyedül törekszik célja felé, illetve, csak esetlegesen létesít és alkalmi kapcsolatokat, vagy erősen kötődik egyetlen partnerhez, legtöbbször állami intézményhez. 6. A nonprofit szektor fejlődésének fenntarthatósága 20