1 Zabatah mynketh gonoztwl säbädiczmk mikët a gonostwl. Írott és beszélt nyelv kettőssége a legutóbb felfedezett ómagyar nyelvemlékben (XVI. század eleje) Manapság egészen kivételes, hogy egy új magyar nyelvemlék napvilágra kerüljön. A nyelvtörténet területén az se igen várható hogy az ülésszak mottójára utaljak hogy az új felfedezés ellentétben álljon az összes eddig ismert tudással, viszont korábbi sejtéseket, megállapításokat igazolhat, és valamilyen szempontból mindig gyarapítja az adott nyelvi korszakról való tudásunkat. A nyelvtörténészek véleménye megegyezik abban, hogy a nyelvi elemek módosulása, funkcióváltása azaz a változás a nyelvet használók mindennapos, tényleges kommunikációja során történik (vö. Herman 2002: 402). A kulcsszó tehát a beszélt nyelv. Viszont a korai korszakokban éppen ebben a tekintetben nincs támpont: hiányoznak a beszélt nyelvi adatok. Az ómagyar szövegekben és szövegekből nemigen lehet tudni, hogy mit másít meg az írásbeliség ténye, jobban mondva inkább azt lehet tudni, hogy a szövegek elsősorban az írásbeliséget képviselik, és kevés bennük a beszüremkedő beszélt nyelvi elem (vö. Benkő 1980: 17). A most elővezetendő új nyelvemlék éppen ebben a tekintetben kivételes minden eddigi között: világosan mutatja ugyanis a beszélt és írott nyelvi regiszter különbségeit az ómagyar korban, és egyben tanúskodik arról is, hogy a beszélt nyelvi változatnak mekkora a szerepe a nyelvi változásokban. Az új nyelvemlék a Bayerische Staatsbibliothek egyik görög kódexének a magyar vendégszövege, ezért kapta a Müncheni emlék (a továbbiakban: MünchEml.) nevet. A feltalálás hírét Sarbak Gáborral közölték, az emléket nyelvészeti feldolgozásra tőle kaptam (ezért most is hálás vagyok). A nyelvemlék bő egy lapnyi magyar szöveg, a kódex 114recto 114verso lapjain, ezek a 8. ívfüzet utolsó, beíratlan oldalai. (A betűhív szövegközlést l. Sarbak 2005: 154 158.)
2 Igen figyelemre méltó a magyar szöveg nyelvi környezete: a 114r tetején lengyel, majd cigány vendégszöveg van, a magyart követően pedig török. A scriptor egy bajorországi bencés szerzetes, Johannes von Grafing az ebersbergi monostorból, aki hosszú ideig állt kapcsolatban Johannes Reuchlinnal, a híres humanistával, tanítványa és könyvtárának használója volt. A kódexbe beírt évszámok alapján a kézirat egészének keletkezését 1495 és 1517 közé lehet tenni; a magyar szövegek nyelvállapota is megfelel a 16. század elejének. A MünchEml. összesen hat különböző szövegegységből áll, ezekből hármat kétszer is leírt a scriptor. A sorrend a következő: Ave sanctissima Maria kezdetű ima; Pater noster Ave Maria; Pater noster Ave Maria másodszor; Credo; Nyelvmester; Magnificat; Ave sanctissima Maria. Az utolsó három szövegegység elhelyezése a helyszűke miatt bonyolult: a scriptor elhatároló vonalakkal választotta szét őket.
3 A szövegemlék tehát két Miatyánkot és két Üdvözlégyet is tartalmaz, páronként összekapcsolva az imádságokat, ahogy azt máig is szokás mondani. Vajon miért ez a kettősség? A fényképmásolaton azonnal feltűnhet, hogy a két Pater noster Ave Maria blokk már kinézetre is különbözik: az első felett hangsúlyjeleket látunk (ezek jó németes hangsúlyozást tükröznek), és az egyes szavak fölött nincs ott a latin megfelelő, a második viszont el van látva értelmező jellegű latin fordítással, innen viszont a hangsúlyjelek hiányoznak. Az első Miatyánk Üdvözlégy együttes elé, a lap legtetejére a scriptor egy beszédes bejegyzést tett, mégpedig: Een akarok olwasni. hog? vg. Ezzel világosan utal arra, hogy ami ezután következik, az számára hangzó szöveg, szinte korabeli fonetikai átírás. Kimondhatjuk előre: az első imapáros a beszélt, míg a második az írott nyelvben használatos korabeli változatot jeleníti meg. A két regiszter bemutatására vegyük most a Miatyánk-változatokat: a párok közül a felső sor az első, az alsó a második szövegből van: Mi ägänk ki wäg mēnëgbe. My atyank ky wagh menyegbeh Sentëltesek te nebed. Iëien te orsägod. zenteltessek the newed Yewÿen the orzagod Legen te äkäratod : mikëpen membe ës fëlden. Leeghen the akaratod mykeeppen menyben ëes feelden. Mindënapi generenket abiät nekenk ma My kenyerumketh mennennapnath adyad nekywnk ma ës megbozässät mi vëtkenkët. mikëpen ës mi magboczätunk vëtëtëknek es bachaassad mÿ nekwnk my weetkynketh mykeeppen mÿes bochatwnk nekwnk wetetteknek Ës ne boczäs minkët kësërtetre. de säbädiczmk mikët a gonostwl Amen es neh wygh mynketh keseertetreh. dech zabatah mynketh gonoztwl. Amen.
4 Az első szembetűnő különbség a fonológiai-fonetikai szintet érinti, ezt a hangjelölés mutatja. A felső sorokból azonnal látszik, hogy az imádságot német (bajor-osztrák) anyanyelvű személy vetette papírra (íráshibák persze vannak bőséggel). Ennek a hangjelölésnek számunkra az a legnagyobb értéke, hogy biztonsággal utal arra, hogy a szöveg a beszélt nyelvi regiszterbe tartozik. (Az ómagyarra nézve állítható, hogy ilyen bizonyosság csak úgy adatik meg, ha a lejegyző nem anyanyelvű.) Maga a szöveg erősen illabiális, ö és ü hang nem fordul elő benne. További sajátosságai: többször találni benne mássalhangzó-rövidülést két magánhangzó között: Sentëltesek, Mindënapi, mikëpen (két esetben is); szóvégi zöngétlenedést: abiät [adjad], megbozässät; előfordul hangcsere: nebed [neved]; hasonulás: membe; zöngésülés: ägänk, generenket. Ebben a Miatyánk-szövegben nem használatos a hangérték nélküli h, jellegzetes viszont az umlaut alkalmazása. Hogy ez csak jelölés volt-e (mint a lap tetején az vg szóban), vagy takart-e nyelvállásfokok közötti közeledést is, nehéz megítélni. Az umlauttal ellátott magánhangzók (a, e) nyíltsági foka a német nyelvtörténet során is változott (vö. Mettke 2000: 34). Megléte azonban kétségtelenül német lejegyzőre vall. A második Pater noster hangjelölése egészen más. Ebben a kódexekből otthonos, írott nyelvi megoldásokat látjuk. Itt a mássalhangzók intervokalikus helyzetben nem rövidülnek meg: zenteltessek, mykeeppen (két esetben); nincs szóvégi zöngétlenedés: adyad, bachaassad; nincsen hangcsere és hasonulás: newed, menyben; se zöngésülés: atyank, kenyerumketh; általános viszont a hangérték nélküli h: the, weetkynketh, neh, menyegbeh, mynketh (kétszer), wygh, keseertetreh, dech. A beszélt és írott regiszter különbségei morfológiai-szintaktikai szinten is jelentkeznek. Az első Miatyánk szövege felmutat olyan jelenségeket, amelyek az ómagyar kor folyamán voltak terjedőben, tehát egyértelműen a nyelvi változásnak a folyamatát tükrözik. Ilyen az igekötő-használat, a perfektiváló funkciójú igekötő elterjedése tudniillik éppen erre az időszakra esik (Mátai 2003: 413). A Miatyánk első változatában találni is bőségesen igekötőt: ës megbozässät mi vëtkenkët. mikëpen ës mi magboczätunk vëtëtëknek de säbädiczmk mikët a gonostwl, a másodikból és az összes többi kódexváltozatból viszont vagy teljesen hiányzik, vagy csak elvétve fordul elő. (Az ómagyar kódexekben összesen 9 Miatyánk-változat van, a vizsgálathoz ezeket mind figyelembe vettem.) Hasonló a helyzet a névelővel, amelynek létrejötte és elterjedése (jelzői helyzetű főnévi mutató névmásból) a kései ómagyar kor eseménye (vö. Gallasy 1992: 721, 724). A névelő térhódításának menetére utal, hogy a gonosz előtti névelő kizárólag csak a beszélt nyelvi változatban van meg, minden más variánsból hiányzik. Fontos párhuzam még a säbädiczmk és a zabatah kettőssége. Az első esetben az -ít képzős ige felszólító módú alakjának mai alakját látjuk már, míg a második szöveg az archaikus oχ (ah) változatot konzerválta. Van egy hasonló példapár az Érsekújvári kódexben is (egy magyarázatos Miatyánkról van szó): az ima szövegét közlő sorban az archaikus zabadoh áll, a közvetlenül utána álló hozzáfűzött magyarázatban viszont már a zabadyczon (165). A szöveg szintjén is van mégpedig fontos különbség a két Miatyánk között: a beszélt nyelvinek a szövegformálása már a későbbi gyakorlat irányába mutat. Példa erre az alábbi vers, ami az első Miatyánkban a maival csaknem teljesen azonos változatban olvasható, míg a második (és az összes többi kódexbeli) ettől eltérő. Amit itt Johannes von Grafing leírt, az bizonyosan az élőbeszédben, a napi gyakorlatban használt forma volt: Mindënapi generenket abiät nekenk ma (MünchEml. első változat.) My kenyerumketh mennennapnath adyad nekywnk ma (MünchEml. második változat)
5 Látható tehát: hangjelölési, grammatikai és szövegformálási érvek szólnak amellett, hogy a MünchEml. első Miatyánk változatában a kor szóbeli gyakorlatában kialakult ima áll előttünk, német anyanyelvű személy tolmácsolásában. Ettől jelentősen tér el a második változat, amely a kódexek írásbeliségéből származó szöveg. Az Ave Maria két változata bár kevesebb nyommal szintén felmutatja a beszélt írott kettősséget. A kevesebb nyom jól érthető, mert a szöveg terjedelme is kisebb. Az ima akkor a jelenleginek még csak az első részét tartalmazta, Lukács evangéliumának két versét (1, 28 + 1, 42), a második résszel kiegészült mai formája hivatalosan 1525-ben jelent meg egy párizsi Ferenc-rendi breviáriumban.) A tefalet the weled szembenállás viszont elég beszédes. Annak, hogy a MünchEml. összes szövegegysége közül a beszélt írott nyelvi kettősség legtisztábban a Miatyánk Üdvözlégy imapárosban érhető tetten, pragmatikai oka van. Ezek a vallásos élet gyakorlatának olyan kiemelkedő fontosságú imaszövegei voltak, hogy a kódexekben a megfelelő helyeken csupán jelezni szokták, hogy ott hány Pater és hány Ave következik. Magának a szövegnek a leírására nem volt szükség, mert azt fejből mindenki tudta. Ennek a hátterében természetesen erős szóbeliség állt. Kódexekbeli megjelenésük is többnyire magyarázatos: nem a szöveg kedvéért, hanem az egyes versek után következő részletező kifejtés miatt írták le őket. Nézzük a többi szövegegységet! Hordoz beszélt nyelvi vonásokat az egyváltozatú Magnificat is. Ez a két regiszter között mozgó szövegnek látszik: az elején ad latin megfelelőt, majd ezek elmaradnak, hangjelölése nem kódexes, névelőhasználata beszélt nyelvre utal, de a szöveg nem mentes az archaizmusoktól. A zsolozsma részeként ez is napi használatú ima volt, de csak egyházi emberek számára. Egyváltozatú a Hiszekegy is, tisztán írott nyelvi szöveg, és még ezek között is archaikus, sok íráshibával, ami többszörös másolatot feltételez. A három fajta Credo közül ez az ún. apostoli hitvallás, amely az ünnepi és vasárnapi misék része volt. Elég különös, hogy mindössze csak két kódexben (PeerK. és NagyszK.) található meg. Párosan fordul elő, de mindkét változatában írott nyelvű az Ave sanctissima Maria. Ezt ma egyetlen magyar kódex sem tartalmazza, de az íráshibák alapján egykor biztosan meg kellett lennie. Kétszeri megjelenése valamilyen, a scriptortól származó egyéni kötődéssel magyarázható, a szálak Reuchlinhoz látszanak vezetni. Végül jellegéből fakadóan is csupán beszélt nyelvi lehet a nyelvmester (amolyan 1000 szó magyarul). Erre érdemes még egy pillantást vetni, mert beszélt nyelviségén kívül lejegyzőjének szociokulturális hátteréről is árulkodik. A nyelvmester értelmezések nélküli szövege: Elässer michoron iesek maiarorsagwo hallam ninz tschen wor. Mit cheres. Nem schemit. Mit äkärs. schemit. akemet hol walal. Ëghäsät. Choä megt. a wärba. tucz sci niematul. mariarul. tudok Nemtudok Güzin. Schok een tudok. Mit mundas. mit mund. Nem eartum. eartudi. halodi. halom. haläm [vel] hälotam. madion. madion ne.
6 mischoda. kischoda. mischoda es. hog ēnek nëbë. äkärs ennia. äkäratok inun. akarorok. gützin schok. wagiok. wag. wagion. wagiuk. Maiär. niemat. thërek. kiräl. vr. solgat Barät. paph. Hideck nap. wagion ma. Jo. Jol. gonos. naig. giczin. Nap. hold. menbe. lo. ember. ginir. wor. hesam orodban Bäbät sëgi orodban Zoki niemat megsärtat tegëdet Zoki maiar wolbudes egi wack ëg. gettë. härum nëg. ët. hat. het. nüincz. gilentz. di. disenëg. disengettë. es. hus. härmicz. neguen. ëtuen. hatuen. hetuen. nuinczuen. [vel] säs nuincz. gilenczwen [vel] säsgilencz husch Säs. säs hat. ësär. ësäret. Ómagyar kori nyelvmesterből eddig kettőt ismertünk: Rothenburgi János deákét (1418 1422 között; kiadásai: Jakubovich Pais 1929: 282 4 és Molnár Simon 1976: 64 6) és az Ábel-féle szójegyzéket (a 15. század végére datálva, kiadása: Simonyi 1901: 225 7), ehhez jön most Johannes von Grafingé. A három emlék a következő általánosságokban egyezik: mondatállományuk többnyire kérdő és felszólító mondatokat tartalmaz. A kérdőkkel az elemi kérdéseket lehet feltenni: mit mondasz?, mi ez?, ennek mi a neve?, honnét jössz?, hova mész?, mit kérsz?, mit akarsz? és hasonlók. Ezeket többször a feleletek is követik. A felszólító mondatok az evéssel, ivással, egyéb testi szükségletekkel való ellátásra vonatkoznak (köztük a nemi élettel kapcsolatosak is meglehetősen képviselve vannak): Kulcsár, adj te kenyér!, Adj te bort!, Szakács, adj te húst!, Asszony, mossad ingemet!, Gyere, aludjunk el!, stb. Az ilyen, a mindennapi életvitellel kapcsolatos felszólítások Johannes von Grafing nyelvmesteréből teljességgel hiányoznak. Fel lehet tenni, hogy a szerzeteseknek nem kellett megküzdeniük a világi elszállásolás jelentette bonyodalmakkal. Az ő szövege viszont egy többszörösen összetett mondattal indít: Elässer michoron iesek maiarorsagwo hallam ninz tschen wor (latin megfelelővel ellátva: primum quando veni in hungaricum regnum audivi nec adest vinum). A lexémaállományban, amelyet a nyelvmesterek felsorakoztatnak, közösnek nevezhetők az emberek közti viszonyokra utaló megnevezések, de a tényleges szóanyagban megint eltérések vannak a mi emberünk és a másik kettő között. Itt: király, úr, szolga, barát, pap; a másik kettőnél közös apa, anya; Rothenburgi Jánosnál (ahol ez a szóanyag a leggazdagabb) még: asszony, leány, legény, szolga, húga, rér is. Nála a további fogalomkörök: étel- és italnevek (leves, kenyér, víz, sajt); öltözéknevek (köntös, palást, nadrág, saru, öv, ing); fegyvernevek (tőr, szekernye, kard, szúcsa, gereblye); egyéb (toll, fa, fal, grádics). Az Ábel-féle szójegyzékben a fémek vannak részletesen képviselve (ezüst, ólom, réz, bádog, arany dukát). A Johannes von Grafing-féle szóanyag nem gyakorlatias. Az eddig említett főneveken kívül népneveket tartalmaz (magyar, német, török nyilván a korabeli aktualitásnak megfelelően ezt a hármat), égitestek megnevezéseit (nap, hold, menny) valamint egészen alapvető fogalmakat: ló, ember, kenyér, bor (az utóbbi kettő a misézéshez is szükséges kellék). Viszont a grammatika iránt érdeklődő, abban jártas emberre mutat, hogy a létigének csaknem a teljes paradigmáját feljegyezte (wagiok. sum. wag. es. wagion. est. wagiuk. sumus), és egészen különleges érzékenységre vall, hogy megkülönbözteti az eltérő funkciójú múlt időket (haläm vel hälotam. audivi). Ugyanaz a latin, de a t jeles múltnak az élőbeszédben, az á/é jelesnek pedig az írott nyelvben (a nem szemtanúság érzékeltetésére) volt a korban nagyobb szerepe (vö. E. Abaffy 1983:
7 149 50). Ez a megkülönböztetés (az erre való igény) egyébként jól egybevág a görög anyakódex szövegválogatásával is. Az egyházias jellegre már az eddig előkerülő lexémaállomány is utalt, ezt tovább erősítik a kérdésekre adott feleletek is: hol walál. Eghäsät. Choä megt. a wärba. Vagy: Mit äkärs. akemet [= a könyvet]. A nyelvmesterek vaskos vonulatai nála a nemzeti villongások köntösében jelentkeznek: Zoki niemat megsärtat tëgëdet, Zoki maiar wolbudes egi wack. Ezek mellett az értelmezés nem latin, hanem német és tele van törlésekkel. Egyéb amúgy nagyon tanulságos összevetésekre sajnos ebben az előadásban nem kerülhet sor. Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a MünchEml.-nek az eddig ismert nyelvemlékekhez képest a legfőbb novuma az, hogy korai (ómagyar kori) szövegeken mutatja be azt, hogy még a legnehezebben változó, szakrális szövegeknek is megvolt az írott változattól eltérő, egykorú beszélt nyelvi formájuk, olyan, ami visszaigazolja a korban folyó nyelvi változásokat, és nem csupán lexémaszinten, hanem ennél lényegesen tágabban: fonológiai-fonetikai, morfológiaiszintaktikai és szövegformálási szinten is. A mindennapi használatban való csiszolódás, a beszélt nyelviség pedig függvénye volt pragmatikai tényezőknek, a gyakori szóbeli használat igényének-szükségének. Ezt a pragmatikai szempontot a szövegegységek nyelvisége, a beszélt írott nyelvi skálán való elhelyezkedése is igazolja. Hivatkozások E. Abaffy 1983 = E. Abaffy Erzsébet: Latin hatás a XV XVI. századi magyar igeragozásban. In Balázs János (szerk.): Areális nyelvészeti tanulmányok. Tankönyvkiadó, 113 179. Benkő 1980 = Benkő Loránd: Történeti nyelvtanírásunk helyzete és feladatai. In Imre Samu, Szathmári István, Szűts László (szerk.): A magyar nyelv grammatikája. Nyelvtudományi Értekezések. 104. sz. Akadémiai Kiadó, 15 28. Gallasy 1992 = I. Gallasy Magdolna: A névelők. In Benkő Loránd (főszerk.), E. Abaffy Erzsébet (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika. Akadémiai Kiadó, 716 771. Herman 2002 = Herman József: A történeti nyelvészettől a nyelvi változások elmélete felé: problémavázlatok. In Bakró-Nagy Marianne Bánréti Zoltán É. Kiss Katalin (szerk.): Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet köréből. Osiris, 389 407. Jakubovich Pais 1929 = Ó-magyar olvasókönyv. Összeállította Jakubovich Emil és Pais Dezső. A Danubia kiadása, Pécs Mátai 2003 = Mátai Mária: Szófajtörténet. Az ómagyar kor. In Kiss Jenő, Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Osiris, 393 429. Mettke 2000 = Mettke, Heinz: Mittelhochdeutsche Grammatik. Niemeyer, Tübingen Molnár Simon 1976: Molnár József Simon Györgyi: Magyar nyelvemlékek. Tankönyvkiadó Sarbak 2005 = Sarbak Gábor: Magyar nyelvemlék a XVI. század elejéről a Bajor Nemzeti Könyvtárban. Magyar Nyelv 101: 147 161. Simonyi 1901 = Simonyi Zsigmond: Az Ábel-féle szójegyzék. Nyelvtudományi Közlemények 31: 225 227.