KARSZTOK
A karszt fogalma A Karszt hegység a Dinári-karszt északi része, amely a Juliai-Alpoktól húzódik az Una forrásáig. Minden olyan formát és jelenséget, ami a Karszt-hegységre jellemző, a kutatók karszt folyamatoknak és karsztjelenségeknek neveztek el (Cvijic). A hazai szakirodalomban Kessler leszűkítette a fogalmat, mivel azt vallotta, hogy a karsztjelenségek a csapadékvíz felszínalatti munkájához kapcsolódnak. Venkovits karsztfogalma magába foglalta azokat a területeket, ahol a felszíni és mélységi víz oldó hatása érvényesül. Ennek a karsztfogalomnak is az a hibája, hogy csak ezt a két tényezőt tartja fontosnak, egyéb tényezőket (kőzet, klíma, stb) nem vesz figyelembe.
Jakucs szerint a karszt a mészkőnek és a hozzá kapcsolódó jelenségeknek a fejlődési állapota, formája, amely a kőzetminőség és a térben-időben változó geológiai, geográfiai, klimatológiai és biológiai környezeti feltételek és okok komplex hatásaként jön létre és alakul tovább. A karszt tulajdonképpen állapot meghatározás. A karsztosodás (a kőzet oldása) az a folyamat, amely a kőzetben törvényszerűen végbemegy. A karsztfejlődés nem a felszínen vagy a felszín alatt, hanem a kőzettestben, a háromdimenziós tömegben játszódik le, ebben különbözik más természeti földrajzi jelenségektől.
Karsztosodó kőzetek 1. Legjobban karsztosodó kőzet: mészkő, dolomit, aragonit, melyek karbonátok (a Föld felszínének 12%- a). 2. Szulfátok és sókőzetek: gipsz, kősó. Jelentős kiterjedésűek, de különösen a kősón rövid életű karsztformák jönnek létre a gyors oldódás miatt Mésztartalmuk miatt, egyéb kőzetek is mutatnak karsztos jelenségeket, azonban a valódi karsztos kőzetek az előbbiek, amelyeken a típusos karsztjelenségek és formák kialakulnak.
A karsztosodás alapfeltételei 1. Jól oldódó, szilárd szerkezetű kőzet, kevés oldási maradékkal (megfelelő kiterjedéssel és vastagságban). 2. Oldószer, azaz víz, amely jelentős oldóképességgel rendelkezik. 3. Megfelelő réstérfogat (porozitás) a víz átbocsátásához. Lehet beszélni: elsődleges porozitásról (a leülepedés során kialakult réstérfogat) másodlagos porozitásról (a kőzetté válás során kialakult réstérfogat)
A karsztosodási folyamat A mészkőben alakulnak ki típusos formában a karsztosodási folyamatok és karsztos formák. A karsztosodás meghatározó folyamata a karsztkorrózió (karsztos oldódás). A karsztkorrózió a mészkő, illetve az összetevő ásványok (kalcit, aragonit stb.) oldódását jelenti. Az oldás során megfordítható kémiai átalakulások mennek végbe, úgy, hogy a rendszer a résztvevő anyagok koncentrációjának változásával kémiai egyensúly elérésére törekszik. A korróziós aktivitás a környezet hőmérsékletével változik.
A karsztos oldódás (korrózió) A karsztos oldódás a mészkőoldás folyamata, amely három formában megy végbe: 1. karbonátos oldódás tisztavízben, 2. hidrokarbonátos oldódás szénsavas vízben 3. szerves és szervetlen savak hatására végbemenő oldódás, ami irreverzibilis folyamat.
1. Karbonátos oldás: CaCO 3 + H 2 O =Ca 2+ +H + +CO 2- +OH -, a rendszerben egyensúly alakul ki, amely függ -a hőmérséklettől - az ásvány (kalcit, aragonit, dolomit) kristályszerkezetétől. Ezen a módon csak nagyon kevés mészkő oldódik.
2. Hidrogén-karbonátos (hidrokarbonátos) oldás: a víz az oldott szén-dioxiddal mész agresszív szénsavat alkot, amely a kalcium-karbonátot kalcium-hidrogén-karbonát formájában oldja: CO 2 (aq)+ H 2 O = H 2 CO 3 H 2 CO 3 CaCO 3 + / \=Ca 2+ +2HCO 3 CO 2 + H 2 O
A hidrogén-karbonátos oldódás mértékét a vízben elnyelt CO 2 mennyisége határozza meg, ami a Henrytörvény alapján a következő összefüggés szerint számítható: oldott szén-dioxid (CO 2 ) g/1= L p(co 2 ) 1,963, ahol az L = a hőmérséklet szerint változó abszorpciós koefficiens, 1,963 = 1 liter CO 2 tömege g-ban (1 atm, 20 C), p(co 2 ) = a CO 2 parciális (részleges) nyomása a levegőben.
A vízben oldott CO 2 azonban nem használódik fel teljesen a CaCO 3 oldására, bizonyos hányada az oldott hidrogén-karbonát oldatban tartásához szükséges. Ez az egyensúlyi vagy tartozékos szabad széndioxid (szabad szénsav). Itt a CO 2 a következő formákban van jelen: - kalcium-hidrogén-karbonát (Ca(HCO 3 ) 2 ), kötött szénsav, - egyensúlyi (tartozékos) szénsav szabad szénsav, - agresszív szénsav szabad szénsav. A hidrogén-karbonátos oldás a korrózió leghatásosabb formája a karsztosodás során.
Az agresszív szénsav további mészkőoldást végez az egyensúly beálltáig. Ha a kémiai egyensúlyban lévő karsztvíz az egyensúlyi széndioxid egy részét a levegőbe leadja, az egyensúly megbomlik, és mészkőkicsapódás (édesvízi mészkő-, forrásmészkő-, mésztufa- vagy travertinképződés) megy végbe.
Azt a jelenséget, amikor különböző egyensúlyi állapotban lévő (különböző széndioxid-tartalmú) telített karsztvizek találkoznak, a karsztvíz ismét oldóképessé válik, keveredési korróziónak nevezzük. Ezzel magyarázható a karsztok belsejében - ahol más CO 2 -utánpótlás nem tapasztalható -a korróziós formák (üregek, barlangtágulatok) keletkezése.
A légköri CO 2 jelentős karsztos korróziót nem okozhat. A karsztvizek nagyságrendekkel több CO 2 -ot tartalmaznak, mint az atmoszféra. A szabad légtérhez viszonyítva a barlangok légtere általában 2-20-szor több CO 2 -ot foglal magába, amely túlnyomórészt a karsztosodó kőzet feletti talajból ered. A legnagyobb mennyiségű CO 2 a talajlevegőben halmozódik.
A karszttalajok részben levegővel kitöltött 17 31%-os pórus-térfogatában az arktikus övben 0,04 1,0%, a mérsékelt égövben 0,1 3,5%, a nedves trópusokon 0,2 11,0% a CO 2. Becslések szerint a talajbeli C0 2 40%-a a növényi légzésből, 60%-a a mikro-fauna és mikroflóra (főleg baktériumok) élettevékenységéből származik. A talajon keresztül a karsztba szivárgó vízzel a talajatmoszféra óriási felületen érintkezik.
3. A mállásos korrózió: A közvetlen kémiai mállás, a talajélet, illetve a légköri folyamatok során keletkezett egyéb mészagresszív vegyületek oldó hatását jelenti. A talajban a humuszosodással, a szerves anyagok lebomlásával számos olyan vegyület keletkezik, amely közvetlenül korrodálja a mészkövet. Ezek az agresszív vegyületek többnyire erős szervetlen savak (HCL, H 2 SO 4, HNO 3, H 3 PO 4 ), általában gyenge szerves savak (humin, fulvo-, hangya-, ecet-, oxálsav stb.), szulfidok, szulfátok, sók.
A karsztkémiai alrendszer másik alapvető, az oldással ellentétes folyamata a kicsapódás, amikor a megfordítható folyamat az alsó nyíl irányában megy végbe : CaCO 3 +H 2 CO 3 = Ca 2+ + 2HCO 3 A karsztvízben csökken a kalciumion koncentrációja és CO 2 szabadul fel, ami vagy bekerül a légtérbe, vagy lekötődik más módon. Az egyensúlyban lévő karsztvíz egyensúlyi CO 2 - tartalmának egy része más vegyületekhez kötődik, vagy vízben élő növények (pl. mészalgák) asszimilációjához használódik fel.
A karsztok hirdrológiai rendszere A hidrológiai alrendszer sajátosságaival a karszthidrológia foglalkozik. A víz vezetésére, tározására alkalmas áteresztő (permeábilis) mészkő összlet összefüggő egységét víztartónak (víztározó) nevezik. Helyzete és a határoló vízzáró (impermeábilis) kőzetrétegek elhelyezkedése szerint lehet nyitott, zárt és függő karsztvíz.
Nyitott karsztvíz tározó, a felszínnel összeköttetésben álló üregek vizének felszíne, amely a légköri nyomással egyensúlyban van: piezometrikus (nyomásszinti) felszín. A zárt karsztvíz tározó vízszintjét a felette elhelyezkedő vízzáró kőzetek rétegtani helyzete, szerkezete határozza meg. A vízre rétegnyomás és hidrosztatikai nyomás nehezedik, ezért leszorított tükrű karsztvíznek nevezik. Ha megcsapolják, a furatban a vízszint rendszerint megemelkedik: ez a potenciometrikus (feszültség-kiegyenlítési) felszín.
A karsztvíz tározó alsó határa általában az impermeábilis, kompakt kőzet. Gyakran előfordul azonban, hogy a karsztosodásra alkalmas kőzetek nagy vastagságban, a mélyben helyezkednek el. Jakucs L. (1971) vizsgálatai szerint a karsztvíz tározó szabályos kifejlődés esetén lencse alakú (lencsezóna, karsztvíz lencse).
Az összefüggő üregrendszerű víztartó peremein a karsztvízszint meredeken esik az erózióbázis felé, eközben metszheti a felszínt és forrásszint (forrásvonal) alakul ki. Az a terület, amelyről a csapadék-víz a karsztba jut, a karszt vízgyűjtője. Jakucs L. (1971) nyomán a szakirodalom megkülönbözteti a karsztok és karsztvizek autogén és allogén, valamint a kevert típusát.
Genetikus karszttípusok a vízgyűjtő felépítése szerint. I. autogén karszt, II. allogén karszt, III. vegyes autogén-allogén karszt. 1. karsztosodó kőzet, 2. nem karsztosodó kőzet,3. karsztforrás, erózióbázis, 4. barlangjárat, 5. vízvezető üregrendszer, 6. karsztvízszint
A karsztvíz hidrológiai körfolyamatában a mozgó csapadékvíz a vadózus víz. A kőzetekben egy ideig lekötött, kőzetdehidratációs eredetű víze a profundus víz. A vizcirkulációban még részt nem vett víz a juvenilis víz. Az a terület, amelyről a csapadékvíz a karsztba jut, a karszt vízgyűjtője. Jakucs L. (1971) nyomán a szakirodalom megkülönbözteti a karsztok és karszt-vizek autogén és allogén, valamint kevert típusát.
A karsztok vízháztartása A karsztos vízgyűjtő felszíni és felszín alatti rendszerből áll, amelyek folytonosan átmennek egymásba. A karsztos vízgyűjtő vízháztartását a következő általánosított összefüggés mutatja: Cs (csapadék) - E (evapotranspiráció) = I (beszivárgás) + L ((lefolyás)
Összességében a karsztvíz utánpótlás mennyiségét a vízgyűjtőről a történő kifolyás (ouput, források) alapján az alábbi egyenlet adja meg: Q = (Cs E) autogén + (Cs E) allogén ±Δ s ahol a Δ s a víztartóban tározott víz mennyiségének változása.
A felszíntől a karsztvízszintig terjedő zónában a víz az üreg, cső, járat, repedés és kapilláris rendszerben, ez a leszálló karsztvíz öv vagy beszivárgási zóna, amelyben az üregek, pórusok részben levegővel töltöttek, ezért aerációs övnek is nevezik. Ennek az alsó részén, ahol a magas karsztvízszint állások idején időszakos források törhetnek elő, az ún. magaskarszt, ez alatt a sekélykarszt helyezkedik el.
A beszivárgási zóna felső részében intenzív korróziós folyamat játszódik le. Az alászivárgó, kezdetben telítetlen, lassan mozgó, szűrődő vizek mészagresszivitását szabályozza és fokozza a zóna felett legtöbbször megtalálható talajtakaró. Ez az összlet megszabja a csapadékvíz lefolyásra nem kerülő, infiltráló mennyiségét, a beszivárgási hányadot.
A talaj mikrobái (baktériumok, egysejtűek, és gombák) és a magasabb rendű növényzet CO 2 -termelése nagymértékben megnöveli a talajoldatként korróziós képességét. A talaj alatti beszivárgási zóna felső részében megy végbe a legnagyobb mérvű korróziós üregesedés. A lefelé szivárgó víz 5 20 m-es övezetben ez tágítja a vízvezető csatornákat, amíg a víz telítetté válik. Ezt a vízvezető járatokkal átszőtt részt epikarsztnak vagy korróziós B"-zónának nevezik.
A beszivárgási zóna alsó részében, amelyet gravitációs A zónának is neveznek, a víz a további szivárgás során a járatrendszert már kevésbé képes tágítani. A víz korróziós képességét csak további, pótlólagos agressziváló tényezők (friss talajoldatok, CO2-diffúzió, a járatok átszellőzése, a járatokban lévő szedimentumok, réskitöltések agresszív mállástermékei, keveredési korrózió stb.) növelhetik.
Nyitott karsztvíztartó általánosított felépítése I. Vadózus (aerációs) zóna - 1. a beszivárgási zóna felső része (epikarszt, korróziós B"-zóna); 2. a beszivárgási zóna alsó része (gravitációs A"-zóna); II.Freatikus zóna 3. a karsztvízszint ingadozás zónája, 4. epifreatikus öv, 5. az aktív karsztvíz-cirkuláció kiterjedése, 6. mélykarszt, a = a beszivárgó víz karbonát telítődésének a határa, b=közepes karsztvízszint, c=magas karsztvízszint, d = alacsony karsztvizszint, e = az erózióbázis szintje, f = az aktív karsztvíz-cirkuláció alsó határa, g = a felszín alatti víz szintje az erózió-bázisnál, h = a víztartó alsó határa, i = völgyfeltöltő üledék
A karsztvízszintben a freatikus (vízzel telített) zóna helyezkedik el, amelynek a járataiban és üregeiben időszakosan vagy állandóan karsztvíz cirkulál, részben vagy egészében kitöltve azokat. A freatikus zóna felső részén a majdnem vízszintes vízmozgás jellemző; ezért az utóbbit folyási övnek (sekélykarszt) is nevezik. Részben a vadózus zóna legalsó részével, részben a freatikus zóna legfelső részével fedésben különül el az epifreatikus öv, amely a karsztvízszint-ingadozás sávján belül, a közepes (átlagos) karsztvíz nívó és a magas vízszint közé helyezhető. Az epifreatikus zóna a karsztvízáradások, a barlangi árvizek öve, ezért időszakosan vízzel telített lehet.
A freatikus zónában, a karsztvízszint alatt Grund feltételezése szerint minden járat vízzel kitöltött, ezért telített zónának, erózióbázis alatti részét mélykarsztnak is nevezik. Az egységes karsztvíztározót azonban közbeékelődött vízzáró rétegek szakíthatják meg,amelyek elágazó járatokkal összeköttetésben vannak egymással. A kapcsolódó cső- és járatrendszerekben érvényesül a közlekedőedények törvénye: bennük a víz hidrosztatikai nyomás alatt mozog. Jakucs L. (1971) szerint a mélykarszt lencsezónájában a széndioxid a hidrosztatikai nyomás következtében a vízben elnyelődik és új oldóképesség lép fel. Ez a másodlagos korrózió még növekedve a keveredési korrózióval, tágítja a mélykarszt járatrendszerét.
A lencsezóna alatti kőzetrepedésekben lévő víz nem vesz részt a karsztvíz hidrológiai körfolyamatában, tartósan az oldási egyensúly állapotában van: ez az inaktív mélykarszt övezete. A freatikus zóna alsó határa addig terjed, ameddig a porozitás fejlett és a kőzetrepedések tágasak
A horizontális üregesedés, járatképződés legkedvezőbb feltételei a freatikus zóna felső részén a folyási övben és az epifreatikus zónában vannak; tehát a nagyméretű barlangok általában a karsztvízszint ingadozás sávjában és közvetlenül ez alatt keletkeznek. Az allogén vízgyűjtő felszíni vízfolyása az autogén karsztosodással kitágított repedésrendszerű karszton folytatja útját annak résein és nyelőin (input-pontjain). Ez utóbbi jelenséget Jakucs mélységi lefejezésnek (batükaptúrának) nevezte. A mélybe jutott allogén víz korróziós és korráziós (maró, véső) hatása fokozott járatbővülést eredményez, annál is inkább, mivel hordalékanyagával is koptató tehát mechanikai eróziós munkát is végez a felszín alatt.
Az erózióbázis magassági helyzetének megváltozása a karszt függőleges övezeteinek eltolódását eredményezi, ami a karsztvízszint és a horizontálisan fejlődő járatrendszerek szintjének változásával jár együtt. Erre afolyamatra vezethető vissza az emeletes barlangrendszerek (pl. az Aggteleki-karszt Baradla barlang rendszere), és inaktív barlangszintek, szárazbarlangok (pl. a Pilis kiemelt barlangjai) kialakulása.
A karsztformák többsége és legnagyobb változatossága ott figyelhető meg, ahol a karsztkémiai és karszt-hidrológiai rendszer működése a legintenzívebb; vagyis a felszínen, a beszivárgási öv felső részében (epikarszt) és a karsztvíznivó szintjében, illetve a freatikus zóna aktív sávjában. Az első két szintéren a karsztos felszíni formák, az utóbbi övekben a felszín alatti karsztformák alakulnak ki.
A főbb tudományszakok a karsztmorfogenetika, karsztmorfológia és a szpeleologia. Az előbbi kettő a karsztos formák származástana és alaktana. A barlangtan vagy szpeleológia a felszínalatti formákkal foglalkozik. A korszerű karsztkutatások feladata megismerni a karsztoknak ezt az összetett rendszerét és javaslatot tenni a karsztok fenntartható fejlődésének és megőrzésének módozataira.
A felszíni karsztok osztályozása 1. Vegetációval való borítottság szerint: a / kopár karszt b / növényzettel borított karszt 2. Talajjal és üledékekkel való borítás szerint: a/ nyílt karszt /talaj és üledékborítás nélkül/, b/ félig nyílt karszt /helyenkénti talajborítással a karr barázdákban és csatornákban, a szabad karsztfelszíneken a karsztfolyamatok aktívak / c/ talajjal borított rejtett nyílt karszt /mállásmaradék és/vagy a talajtakaró alatti oldás/
d/ fedett karszt /vizet át nem eresztő üledéktakaró alatt helyezkedik el a karsztos kőzet, karsztosodási folyamatok nincsenek/ e/ eltemetett, fosszilis vagy paleokarszt, /jelenleg nincs aktív karsztosodási folyamat/ f/ exhumált karszt, ha az átfedett vagy betemetett karszt kitakarózik, az eredeti karsztfelszín ismét védtelenné válik a karsztfolyamatok újból aktiválódnak.
3. A klímafeltételtől függő osztályozás: a/ magashegységi karszt /alpi vagy arktikus és szubarktikus klímatartomány, valamint az erdő és fahatár felett / b/ mérsékeltövi karsztok óceáni és kontinentális klímahatás alatt c/ mediterrán karsztok a meleg-mérsékelt klímatartományban d/ szubtrópusi kúp- és trópusi torony karszt ok /szavanna- és a nedves trópusi klímán/
A karsztformák többsége ott figyelhető meg, ahol a karsztkémiai és karszthidrológiai rendszer működése a legintenzívebb; vagyis a felszínen, a beszivárgási öv felső részében (epikarszt) és a karsztvíznivó szintjében, illetve a freatikus zóna aktív sávjában. Az első két szintéren a karsztos felszínformák, az utóbbi övekben a felszín alatti karsztformák alakulnak ki. A karsztrendszerben elkülöníthető: Lepusztulási zóna (oldás, elszállítás, karsztformák) Vízelvezető zóna (víznyelők, poljék, dolinák), Akkumulációs zóna (forrásmészkő, mésztufagátak).
Felszíni karrformák areális leöblítésnél 1. Rillen- vagy rovátka karrok / barázdás karszt/: a kőzet nagyobb lejtésénél jönnek létre, a lefolyóvíz telítődésével elhalnak, 1-10 mm átmérőjű, 20-25 mm hosszúságú és 2-10 mm mély, parabola keresztmetszetű oldásos csatornák 2. Rinnen karrok az előzőekhez hasonló, de szélesebbek és mélyebbek 10-25 cm átmérőjű, 3-5 cm mély, néhány 10 cm hosszú oldásos csatornák
Karrformák vonalas vízvezetésnél 1. meander karrok, sík felületeken vagy enyhe lejtőkön (10-13 fok), a folyókanyarulatokhoz hasonló kioldott formák 2. fal karrok, meredek sziklafelszíneken csatornaszerű oldási formák 3. hasadék karrok, előre kiformált repedések mentén történő oldás hatására létrejött forma, 1-10 m hosszú,1-25 cm széles hasadékok, karr árkoknak is nevezik
Félig fedett vagy nyílt karrok Mozaikszerűen talajjal vagy mállás képződményekkel kitöltött mélyedések. 1. Alapformák: a., kamenitca (gyűjtő üst, tál karr, lyuk karr, madáritató) gyengén lejtő vagy sík felszínen alakul ki, 1-100 cm átmérőjű oldási gödrök, aljukon talaj és növényzet települhet meg. b., korróziós nyelő üregek mészkő hasadékok találkozásánál, gyenge szerkezeti pontokon kialakult oldási csövek.
Talajalatti karrok Összefüggő talajtakaró alatt képződnek a karszton, általában szabálytalan bemélyedések, vagy lekerekített felszínek 1. Alapformák: a., üreges karrok (tavernás karrok) vékony talaj- vagy növényborítás alatt túlmélyül az oldási felszín, zsákszerű mélyedések, odvas karrok keletkeznek
b., lekerekített karrok (Rundkarren) a talajban szivárgó víz oldó hatása tompítja az éles formákat, ezek a csatorna karrok talajjal fedett megfelelői c., geológiai orgonák vastagabb talajtakaró alatt jönnek létre, a repedések tágításával és függőleges irányú oldással Abráziós karrok A tengerpartokon, a hullámzás és tengerjárás okozta vízmozgások hatására kialakult oldási üregek
Összetett genetikájú karrok a., csúcskarrok: (Spitzkarren) többnyire érett hasadék és barázda karrok, talaj alatt lekerekített formák b., törmelékes karrok: a karsztos törmelékekkel borított karrmezők tartoznak ide (Trümmerkarren). Két típusa van: blokk- és törmelékkarrok. Általában vízszintes, vagy enyhén lejtő felszínen c., Lapos karrok: többnyire egyenletes, síkfelszínű területeken hasadék ill. barázdás karrok, mészkőjárdák (limestone pavementek)
Formakomplexumok 1. Karrmező (Karrenfeld): nagykiterjedésű kopár felszínek, általában a talaj teljes mértékben lehordódott, de a korábbi talajalatti oldás, vagy a növényzet által kioldott felszínek jellemzik (ilyen például az ördögszántás az Aggteleki Karszton )
Formakomplexumok 2. Dolinák: A dolina név szláv eredetű szó (völgyet jelent), a karsztok kisméretű, zárt, ovális vagy köralakú, általában aszimetrikus mélyedése, néhány m-től esetleg 1000 m átmérőjű, néhány métertől néhány 100 m mélységű lehet. Tál, tölcsér vagy tányér alakú lehet, izoláltan vagy sorba rendeződve helyezkednek el a karsztokon.
Osztályozásuk Genetikájuk szerint lehetnek: Oldásos dolinák Beszakadásos dolinák Utánsüllyedéses dolinák Szuffóziós dolinák
a/ Oldásos dolinák (solution doline): A leggyakoribb típus, a mérsékeltövi karsztok vezérformája. A szivárgó csapadékvíz és hó olvadékvíz nagyon lassú kioldása révén keletkeznek, főként a hasadékoknál és azok kereszteződésénél. A dolina aljára agyag, iszap, homok és blokkos törmelék települ, azonban a lecsuszamlott vagy bemosódott humusz, de mállástermékek és talaj képződmények is lerakódhatnak. A talaj hosszú időszaki, főként agyagos betelepülése után teljesen eltömítődik, így felette a víz felgyülemlik. A víz beszivárgása egy helyre összpontosul.
b/ Beszakadásos, illetve omlásos dolinák (collapse doline): A fedőréteg hirtelen beszakadásával keletkezik, ami gyakran a barlangi mennyezetek felszakadásának a következménye. Külső megjelenése hasonló a dolinákhoz, de akna és kútszerű üstök, (Dinári Karszton a kis és nagy dolina a Male- és Velike-dolina). Leggyakoribbak ezek a gipszkarsztokon.
Beszakadásos üst : a beszakadásos dolinák nagymélységű változata. Az üregek függőleges, sziklás lejtőkkel határolt aknaszerű mélyedések, gyakran a barlang mennyezet felszakadásával jönnek létre. Az azonos meredekségű formáktól különböznek abban, hogy az átmérőjük a mélységgel gyakran növekszik. Külön formaként kell említeni a cenotes"-t, ami beszakadásos dolinák a magasan fekvő karsztvízszint feletti jönnek létre. Karszt kutaknak is nevezik. Gyakoriak a Yucatan félszigeten Mexikóban.
Beszakadásos tölcsér /Einsturztrichter, Erdfall/: az előbbi formák változatai amelyek a karsztüledéken a felszínalatti üregek beszakadásával képződnek. Oldallejtőjük meredek. Beszakadásos medencék: kád vagy tálszerű beszakadásos formák talajokkal. A felszínalatti nagy kiterjedésű oldás révén jönnek létre a pl. só telepek felett.
Speciális formák Cocpit-dolinák: a trópusi kúp és torony karsztosodásnál fordulnak elő, többnyire meredek lejtőjű, többékevésbé csillag formájú peremmel rendelkezik. Karszt ablakok vagy karsztkutak: egy nagy tölcsérdolina abban a mélységben, ahol rövid szakaszon a barlangi folyó a napfényre kerül, pl. a Spring Hill State Park (USA) van egy ilyen karsztablak 130 m átmérővel és 17 m mélységgel, a barlangi folyó 70 m hosszan nyitottan halad.
c. Utánsüllyedéses dolinák (Subsidenz, Senkungsdolinen): lassú, mélybe irányuló terepmozgás révén keletkeznek, többnyire tölcsérszerűformák. Az utánsüllyedés a nemkarsztos kőzet felszínén a nem karsztos kőzet alatt fekvő karsztos kőzet felszínén végbemenő kioldás révén, az anyaghiány miatt keletkezik.
d. Alluvialis feltöltött vagy szuffóziós (Schwemmland) dolinák: Átfedett, fedett karsztokon, többnyire tölcsér formájú dolinák laza üledékes kőzetekbe mélyülnek. A normális kilúgozás révén alluviális takaró alatt képződnek, a finom anyagok, a homok és a kőzet törmelék tölti ki a mélyedést
3. Uvala: néhány szerző helytelenül a dolinák nagy külön formájaként értelmezi. Ma mégis többnyire a dolinák és poljék közötti sajátos formát értenek rajta. Az uvalák nagyobb, széles talpazatú, zárt és lefolyás nélküli karszt üregformák szabálytalan peremmel, hosszabb völgyszerű kiterjedéssel, talajtakaróval, amelyeket tölcsérszerű és teknőszerű bemélyedések sziklás küszöbökkel tagolnak. Az uvala a dolinamezők vagy dolinasorok összenövése révén keletkezik a mészkő oldódása során.
4. Polje (mező = das Feld): A poljék kiterjedt karszt fennsíkok vagy sík felszínek, hosszúságuk és szélességük több 10 km, ovális esetleg völgyszerű karsztformák. Legnagyobb mennyiségben a Dinári Karszton fordulnak elő. Fluviális vagy areális áttelepítésű mállásmaradványok és alluviális üledékek (kavics v. murva) töltik ki több 10 m vastagságban. Többékevésbé meredek lejtők határolják. Lehet száraz egész évben, vagy időnként / periodikusan vagy epizódikusan / átfolyásos v. elárasztott.
A poljék típusai: a., határpolje /karsztos és nemkarsztos kőzet határán/, b., szerkezeti polje /tektonikus hatásra létrejött polje/, c., bázispolje /az erózió bázis szintjében kialakult polje/
5. Korróziós síkság: Vagy a polje talpazatán, ritkán az uvalák talpazatán és a nagy dolinákban, vagy a karsztfelületek peremén lépnek fel mint karsztos peremsíkságok (Karsztrandebenen). Az utóbbi időben az oldásos jelenségekből származó (korróziós) síkságok esetében a karszterózió bázis szintjében beszélnek róla. A karsztfelszínek peremein, azokkal szemben előrehaladva képződnek. Körülöttük a csipkézett peremen a kúpszerű eróziós maradványhegyek, tanuhegyek emelkednek. (pl. az alsó Neretva és a Skodra-tónál a Dinári karszton,különösen azonban a trópusi kúp és karsztok peremein).
6. Fluviokarszt: A felszíni vízhálózat által kialakított karsztvölgyek idegen formák a karsztokon. Rendszerint ma már nem aktívak (száraz völgyek) a korábbi időszakokban, más klímafeltételek között képződtek. Megkülönböztetünk ma még aktív felszíni patakos- és inaktív szárazvölgyeket. Külön formájuk a zsákvölgyek, amelyek a nagyobb karsztforrások vizeit a karsztból kivezetik. A völgyoldalak a meredektől a függőlegesig változnak, de néha laposak.
7. A vízvezetéssel kapcsolatos egyéb formák Ponor víznyelő üreg, folyosó, függőleges vagy kanyargósan oldalirányban forduló járat, amelyben a víz a mélybe a szivárog. Speciális formák c. Változó nyelő (estavelle) = ha a ponor időszakosan, mint forrás működik. Szinonim fogalom a katavotra, amely víznyelő, a karsztvízszint megemelkedésével vízadó nyílás a Dinári Karsztokon.
Vízfolyások a karsztokban: a. Barlangi patakok: szivárgó vizekből alakulnak ki. c. Gravitációs patakok: a földalatti üreg többé-kevésbé teljesen kitöltődött és a hidrosztatikai nyomás alatt szivárog át a víz, mechanikai korráziót és kémiai oldást fejt ki. d. Barlangi folyó: egy jelentős nagyságú karsztpatak, amely egy felszíni vízgyűjtőterületen végig folyik és a ponoron keresztül lép be a barlangrendszerbe.
8. Karsztos maradványformák a. Kúp és torony karsztok: a karsztos felszí lepusztulása után visszamaradt formák. A kúpkarsztok (fengcong) széles alapon emelkednek ki, tetejükön néha nem karsztos maradványok találhatók. Ezek akadályozták meg a lepusztulást. Más esetben a kiváló mész tufa akadályozza a további lepusztulást a kúpon. A toronykarsztok (fenglin) függőleges falú kiemelkedések, a hegy lábánál lábbarlangok alakulhatnak ki.
9. Felhalmozódási (akkumulációs) formák: Kalkret: Málladékokban és karszttalajokban kiváló mészfelhalmozódások, poros, konkréciós változata. Forrásmészkő: felhalmozódás, más néven mésztufa, vagy travertino. A mész kiválása széndioxid vesztés során, sokféle formában létrejöhet, pl. forráskilépésnél, tavi lerakódásként, termálforrásokban stb. (Plitvicei tavak). Szpeleothemek: a szivárgó vizekből válnak ki a barlang mennyezet repedéseinél. Fő típusa a cseppkő: függő (sztalaktit), álló (sztalagmit). Mészkiválás és kristály növekedés hatására borsókövek, moonmilk keletkezhetnek.