I. FERDINÁND. Alcalà de Henares, 1503. március 10. Bécs, 1564. július 25.

I. FERDINÁND Alcalà de Henares, 1503. március 10. Bécs, 1564. július 25. Szapolyai János 1526. novemberi királykoronázását követõen a magyar rendek ekkor még egy kisebb, de befolyásos csoportja a pozsonyi országgyûlésen, december 17-én Ferdinánd osztrák fõherceget és új cseh királyt, egyúttal II. Ulászló leányának, Annának a férjét választotta uralkodóvá. A Habsburg-dinasztiából I. Albert (1437 1439) után õ volt a második uralkodó a magyar trónon. 1564. évi halálát követõen a magyar királyokat egészen 1918-ig a Habsburg-, késõbb a Habsburg Lotaringiai-család adta. Õk a dinasztia osztrák ágának (Casa de Austria) tagjaiként nemcsak magyar uralkodók, hanem egyúttal német-római császárok, cseh királyok és osztrák fõhercegek, azaz a közép-európai monarchia uralkodói is voltak, ami természetesen mindig jelentõsen befolyásolta magyarpolitikájukat. Szapolyai Jánossal való versengése miatt Ferdinánd királyt a szintén külföldi Anjoukkal vagy Jagellókkal ellentétben a 19 20. században gyakran nevezték a nemzeti függetlenség ellen fellépõ uralkodónak. Ez a szemlélet azonban a késõbbi korok káros visszavetítése a török hódoltság idõszakára. Ferdinánd uralkodása idején ugyanis egyrészt alig akadt olyan európai állam, ahol a trónon ne úgymond idegen dinasztiák képviselõi ültek volna, másrészt a közép- és kora újkorban Európa még nem nemzet-, hanem dinasztikus államok együttese volt. Bár Hunyadi Mátyás kormányzása óta a magyar uralkodók több egyezményt (1463: bécsújhelyi szerzõdés, 1491: pozsonyi béke, 1506: 194

I. FERDINÁND házassági szerzõdés) kötöttek az 1440 óta a német-római császári címet viselõ Habsburg szomszédaikkal, a közvélekedés dacára Ferdinánd fõherceg nem ezek értelmében lett a Magyar Királyság uralkodója. A magyar politikai elit egy meghatározó része ugyanis az 1526. december 17-i pozsonyi diétán saját akaratából választotta királlyá, majd egyre növekvõ támogatottság közepette koronáztatta 1527. november 3-án uralkodóvá. A szertartás mint Szapolyai esetében is teljesen törvényes volt, hiszen azt Székesfehérvárott a Szent Koronával ekkor is a rangidõs nyitrai püspök, Podmaniczky István végezte; az idõközben Ferdinándhoz pártolt Várday Pál esztergomi érsek János király általi kinevezését ugyanis érvénytelennek tekintették. Így ettõl a naptól a magyar történelemben csaknem egyedülállóan közel másfél évtizedig két legitim uralkodója, egyúttal ellenkirálya volt az országnak. A Szép Fülöp burgund herceg és Õrült Johanna spanyol trónörökös második gyermekeként Spanyolországban született Ferdinánd szülõhazájában nevelkedett. Innen nagyapja, Aragóniai Ferdinánd halálát követõen rövid idõre (1518 21) Németalföldre került, a spanyol koronát ugyanis sõt I. Miksa császár (1493 1519) halálával 1519-ben a német-római császári címet is bátyja, V. Károly örökölte. Az utóbbi azonban az 1521. évi wormsi szerzõdésben végül hajlandó volt öccsének kormányzásra átengedni öt osztrák örökös tartományt (Alsó- és Felsõ-Ausztriát, Stájerországot, Karintiát és Krajnát), majd a következõ esztendõben Tirolt, Elõ-Ausztriát és Württemberget is (brüsszeli szerzõdés). Ezekben Ferdinánd komoly nehézségekkel találta magát szembe. A rendek igen számottevõ erõt képviseltek, így erõteljesen kellett ellenük fellépnie (1522: bécsújhelyi vésztörvényszék), Bécset új rezidenciává kellett kiépítenie, miközben égetõ problémát jelentett számára az Ausztriában is egyre erõsödõ reformáció, sõt 1525 26-ban egy Tirolból induló nagy parasztfelkelés is. Ferdinánd magyar királlyá választását követõen hasonló, sõt talán még nagyobb nehézségekkel volt kénytelen szembenézni Magyarországon is. Szapolyai Jánossal folytatott fegyveres küzdelme és a polgárháborús állapotok mellett saját magyar táborával is gyakran heves politikai csatározásra kényszerült, hiszen õk is mint Európában a rendek mindenütt jelentõs erõt képviseltek. Mindezek ellenére a rendkívül 195

Pálffy Géza pragmatikus és bátyjánál kompromisszumokra sokkal inkább hajló Ferdinánd közel negyvenesztendõs magyar kormányzása alatt alapvetõ sikereket ért el. Ez még akkor is igaz, ha a Magyar Királyság szétszakadt területeit nem volt képes egyesíteni. Erre azonban reálisan nézve a nagyhatalmi erõviszonyokat a korabeli világ legerõsebb katonai hatalmával, az oszmánokkal szemben még cseh, osztrák és magyar tartományai birtokában sem volt lehetõsége, különösen hogy Szapolyai hatalmához ragaszkodva hamar besétált a török szövetség kelepcéjébe. I. Ferdinánd uralkodása alatt a Magyar Királyság önálló államiságának megõrzése mellett Közép-Európa legerõsebb nagyhatalmának meghatározó része lett. V. Károly 1556. évi lemondása és Ferdinánd 1558. március 24-i császárkoronázása után ebbe az osztrák örökös tartományok, a cseh és a magyar korona országai mellett már a Német-római Birodalom is beletartozott. Az így létrejött, bár korántsem egységes közép-európai Habsburg Birodalomnak mind politikai, mind katonai, mind gazdasági, de még kulturális szempontból is fontos része lett az 1550-es évek török várháborúiban fokozatosan fogyó királyi Magyarország. A kül-, had- és pénzügyek ugyanis a török hódítás miatt az egész birodalom közös problémájává, azaz már ekkor közös ügyekké váltak. Ezek igazgatására Ferdinánd a kor szintjén modernnek nevezhetõ kormányszerveket (1527: Udvari és Titkos Tanács, 1527: Udvari Kamara, 1556: Udvari Haditanács, majd császárkoronázása után 1558: Birodalmi Udvari Kancellária) állított fel. Ezek a Bécsben, állandó jelleggel és tanács formájában ülésezõ központi intézmények az 1848/49. évi polgári átalakulásig meghatározó szervei lettek a birodalom igazgatásának. A központi intézményekkel párhuzamosan Ferdinánd bécsi vezetése Magyarországon is több évszázadra ható és összességében pozitív reformsorozatot hajtott végre. Az õt támogató, eleinte meglehetõsen szûk, de országosan komoly befolyással bíró politikai elitet (Báthori István, Szalaházy Tamás, Thurzó Elek és Ferenc, Újlaki Ferenc, Révay Ferenc, Báthori András, Nádasdy Tamás, Várday Pál, Oláh Miklós, Erdõdy Péter, Zrínyi Miklós, Tahy Ferenc, Macedóniai Péter stb.) képes volt szoros és meghatározó együttmûködésre bírni, sõt részben még integrálni is. Velük közösen munkálkodva szervezte meg a helytartóságot és a Magyar Kamarát (1528), amelynek székhelye 1531-tõl hosszú idõre 196

I. FERDINÁND Pozsony lett. Szapolyait visszaszorítva ugyanakkor hozzáfogott a törökellenes határvédelmi rendszer kiépítéséhez is. Halála idejére ez alapjaiban már kialakult, méghozzá az 1556-ban Bécsben felállított Haditanács központi és hat ún. végvidéki fõkapitány (az Adriától az erdélyi határig: a horvát, a szlavón, a szigetvári, utóbb kanizsai, a gyõri, a bányavidéki és a felsõ-magyarországi) helyi irányításával, akik egy-egy határzóna végvárait székhelyükrõl egységes módon kormányozták. A magyar rendek szerepét és Ferdinánd vezetésének rugalmasságát jól mutatta ugyanakkor, hogy a rendek hadügyi jogköre is megmaradt, nevezetesen apadó anyagi szerepvállalásuknak megfelelõen a vármegyei, a városi és a nemesi felkelõ hadakat irányító négy kerületi fõkapitány (a horvát szlavón bán, a dunántúli, a Pozsonytól Gömör megyéig terjedõ hatáskörû ún. dunáninneni és a felsõ-magyarországi) révén. A kétfajta fõkapitányságból kialakult határvédelem finanszírozására azt a gyakorlatot alakították ki, hogy a Magyar és Horvát Királysággal határos osztrák és cseh morva tartományokat, valamint a német birodalmat évente rendszeresen megszavazott segélyekkel bevonták a magyar határvédelem ellátásába. Így lett Ferdinánd uralkodása alatt a királyi Magyarország Közép-Európa védõbástyája, de egyúttal gazdasági és pénzügy-igazgatási rendszerének is fontos része. Az utóbbit jelentõsen elõsegítette az Udvarinak alárendelt Magyar Kamara felállítása mellett a harmincadvámrendszer teljes újjászervezése és a háborús állapotok ellenére is virágzó, nyugatra irányuló jelentõs élõállat- (marha, ló, juh), bor- és gabonakereskedelem. Ennek köszönhetõen a Magyar Királyság a Habsburg Birodalom éléskamrája is volt, miközben európai viszonylatban is jelentõs maradt réz- és ezüstexportja. Mindezek ismeretében a nagy munkabírású I. Ferdinánd magyarországi politikája semmiféleképpen sem illethetõ halogató jelzõvel, hiszen tisztában volt azzal, hogy Magyar Királysága megmaradásától többi országának jövõje is függ. Ez még akkor is igaz, ha anyagi erõforrásai a törökök elõrenyomulását csupán korlátozni tudták, sõt a velük kötött elsõ fegyverszünetben (Drinápoly, 1547) kénytelen volt a szultánnak átengedni az ország középsõ területeit; aki ugyanakkor ezzel kényszerûen ismerte el magyarországi hódítási stratégiája kudarcát. Ferdinánd tehát Buda (1541), Pécs, Esztergom és Székesfehérvár (1543), 197

Pálffy Géza majd Temesvár, Szolnok (1552) és Fülek (1554) elestét nem volt képes megakadályozni, miként a Temesköz oszmán megszállása (1552) után erejébõl csupán Erdély rövid, sikertelen megszállására (1551 56) futhatta. Ferdinánd pragmatikus és nyugodt természetû uralkodó lévén bátyjához, V. Károlyhoz képest rugalmasabban lépett fel a reformációval szemben, tûzzel-vassal nem akadályozta terjedését, sõt alapvetõ szerepet játszott a protestáns rendekkel kötött 1552. évi passaui szerzõdés és az 1555. évi augsburgi vallásbéke létrehozásában. Mélyen hívõ katolikusként azonban a tridenti zsinaton szorgalmazta a katolikus egyház megújulását, és hathatósan támogatta a jezsuiták ausztriai megerõsödését. Uralkodása alatt részben a különféle irányzatok békés együttélését elfogadó véleménye miatt a protestantizmus egyre jelentõsebb szerepet játszhatott Magyarországon. Összességében I. Ferdinánd uralkodása biztosította a Magyar Királyság megmaradását Közép-Európa megszületett nagyhatalmában, s ezzel egyúttal ha megfogyatkozva és megosztva is, de a magyarság megmaradását az egész országot megszállni igyekvõ oszmán hódítókkal szemben. Joggal tartható ezért az éppen 500 esztendeje született és a prágai Szent Vitus-székesegyházban örök nyugalomra helyezett Habsburg-királyunk a magyar történelem egyik legkiemelkedõbb uralkodójának. 198

I. MIKSA Bécs, 1527. július 31. Regensburg, 1576. október 12. I. Ferdinánd még halála elõtt több mint fél esztendõvel, 1563. szeptember 8-án, a pozsonyi országgyûlésen utódjává koronáztatta Jagelló Annától született legidõsebb fiát, Miksa fõherceget. Miksa apját minden tisztében követte császárként II. Miksa néven (!), noha Ferdinánd 1554-ben kelt végrendelete értelmében az örökös tartományok kormányzását felosztotta fiai között. Így 1564-tõl az ún. belsõ-ausztriai területek (Stájerország, Karintia, Krajna, Görz, Isztria, Friaul, Fiume és Trieszt) legfiatalabb fiának, Károlynak, Tirol és Elõ-Ausztria pedig Ferdinánd fõhercegnek jutottak. Ennek ellenére a Habsburg Birodalom nem esett szét, csupán igazgatása bonyolódott tovább. Miksa rövid uralkodása alatt részben apja, részben saját munkájának beérett termését aratta le. Noha atyjától mind személyiségében, mind mentalitásában nagyon különbözött, ami olykor komoly konfliktusokhoz vezetett, politikai téren ennek ellenére többnyire jól mûködtek együtt, majd Miksa sikerrel folytatta apja tevékenységét. A spanyol etikett szerint nevelkedett, életvidám és mûvészi hajlamokkal is megáldott fõherceg azonban szokatlan gondolkodásmódja és a lutheri irányzathoz való közeledése miatt meglehetõsen egyedülálló jelenség volt a Habsburg-család 16 17. századi történetében. Ezért kapta utólag a rejtélyes császár és a lutheránus Habsburg elnevezést. Bár Ferdinánd 1548-ban többek között átnevelési célból küldte a merev katolicizmusáról ismert spanyol udvarba ahol Miksa 1550-ig V. Károly helytartó- 199

Pálffy Géza ja volt, nézetei ott sem változtak meg. De még 1548-ban unokatestvérével, V. Károly leányával, a mélyen hívõ katolikus Máriával (1528 1603) kötött házassága sem befolyásolta meggyõzõdését a vallási tolerancia mellett, amelynek lényegét egy alkalommal az alábbi szavakkal fogalmazta meg: Az ember csak az emberek felett uralkodik, a lelkiismeretnek csak Isten a bírája. Noha Miksa fõherceg 1549 áprilisától egyben választott cseh király is volt, végül csak 1552-ben többek között magyar huszárok díszes kíséretében tért vissza a bécsi udvarba. A következõ években gyakran helyettesítette a birodalom ügyeivel elfoglalt apját magyarországi feladataiban, és játszott meghatározó szerepet a formálódó határvédelmi rendszer kiépítésében és a rendekkel folytatott tárgyalásokban. Ekkor kialakított kapcsolatait trónra lépését követõen is jól kamatoztatta, ami kiválóan mutatkozott meg például az udvarában szolgáló magyar nemesek megnövekedett számában. Magyarországi kormányzását ugyan gyakran szokták az 1566. augusztusi sikertelen gyõri hadakozás alapján sommásan negatív jelzõvel illetni, a kor hadsereg-utánpótlási rendszerének és Magyarország útviszonyainak ismeretében Szigetvár vagy Gyula felmentésére reálisan semmiféle lehetõsége nem volt. Szerény sikernek pusztán az 1552-ben elesett Veszprém és Tata visszafoglalása számított. A két kulcsvár és a szomszédos kisebb véghelyek elvesztésével viszont a középkori magyar állam területének már 40 százaléka került oszmán megszállás alá. Ezt a helyzetet rögzítette az 1568. február 17-én nyolc esztendõre kötött drinápolyi béke, amely a várháborúk korszaka után az oszmánok keleti és tengeri háborúinak hála végül közel negyedszázadig tartó nyugalmasabb idõszakot, az ún. háborús békeévek korszakát (1568 91) hozta Magyarországra. A törökproblémánál sikeresebben rendezte Miksa az erdélyi kérdést. A vallási toleranciáról uralkodójához hasonló álláspontot valló, Európa-hírû hadvezér, Lazarus Freiherr von Schwendi (1522 1583) 1565 és 1567 közötti hadjáratai ugyanis a temesvári törökök támogatása ellenére kiszorították János Zsigmondot az ország északkeleti tiszántúli területeirõl. Sõt a neves katonai reformer a felsõ-magyarországi fõkapitányságon belül Szatmár központtal megszervezte a tiszántúli kapitányságot, amely évtizedekre biztosította a magyar királyok fennható- 200

I. MIKSA sága alatt maradt területeket; nevezetesen nem a kereszténység örök ellenségei, az oszmánok, hanem a velük vazallusi viszonyban álló erdélyi fejedelmekkel szemben. Emellett, Ferdinánd király reformjait folytatva Schwendi megszervezte a Kassa székhelyû Szepesi [értsd: felsõ-magyarországi hatáskörû] Kamarát, a magyar végvárak hadianyag-ellátási rendszerét, de még az önálló magyar katonai igazságszolgáltatást is. Mindeközben a Haditanács gondoskodott Bécs elõretolt bástyája, Gyõr modern kiépítésérõl. 1570-ben Miksa király János Zsigmond fejedelemmel megkötötte a neki kedvezõbb speyeri szerzõdést, amely a fejedelem halála után fiúörököse nem lévén Erdélyt és a Részeket a Habsburgoknak biztosította volna. Az egyezmény azonban János Zsigmond halála (1571. március 14., Gyulafehérvár) után nem lépett érvénybe. Sõt a császár maga és fia, Ernõ fõherceg révén a lengyel trónért való küzdelemben is többször alulmaradt, elõbb a francia Valois Henrikkel (1573), majd az erdélyi fejedelemmel, Báthori Istvánnal (1575) szemben. Felsõ-Magyarország 1560-as évek végi megerõsítése így az 1575 76 táján megnövekedett veszélyhelyzetben kamatozódott igazán. A török- és az erdélyi kérdés többé-kevésbé megnyugtató rendezése a Magyar Királyság számára több mint négy évtizednyi hadjárás és polgárháború után viszonylagos békét hozott. Ez egyre inkább kedvezett a gyorsan regenerálódó gazdaság fejlõdésének, sõt a nyugati kereskedelembe fektetett komolyabb vállalkozásoknak is (a vállalkozás elsõ virágkora). S noha a vallásilag toleráns és általában egyensúlyra törekvõ Miksa a birodalmat vezetõ titkos tanácsosok között szinte kizárólag katolikusokat alkalmazott, a lutheranizmus iránti vonzalma tovább kedvezett a protestantizmus ausztriai és magyarországi térnyerésének, illetve a birodalmi felekezeti fegyverszünetnek. Az I. Ferdinándtól mentalitásában nagyon különbözõ, birodalmi és magyarországi munkáját mégis folytató Miksa végül apját örök nyughelyére is követte. 1577. március 23-án a Magyar Királyság küldöttségének jelenlétében a prágai Szent Vitus-székesegyházban temették el. 201

I. RUDOLF Bécs, 1552. július 18. Prága, 1612. január 20. Míg Miksa a rejtélyes császár, addig elsõszülött fia, Rudolf a prágai vár különce titulust kapta az utókortól. Bár pályája jelmondatának ( Ragyog a császár csillaga ) megfelelõen rendkívül kedvezõen indult, utóbb mégis a Habsburg Birodalom legfurcsább és egyik legvitatottabb kora újkori uralkodója lett. Elõbb Bécsben, majd 1563 és 1571 között nagybátyja, II. Fülöp spanyol király szigorúan katolikus madridi udvarában nevelkedett, sõt egy nagy európai körutazáson is bõvítette ismereteit. Hazatérve apja a rendekkel elõbb (1572. április) magyar királyi, majd 1575-ben cseh királyi és német-római császári utódjának is elfogadtatta (császárként II. Rudolf néven). 1576. évi hatalomra jutása után azonban hamar kiderült, a politika nem Rudolf igazi mestersége: felváltva volt ugyanis ingatag és határozott, gyanakvó és nagylelkû. Noha meggyõzõdéses katolikus volt, sohasem házasodott meg, ugyanakkor több szeretõjétõl számos törvénytelen gyermeke született. Tanácsadóit önkényesen válogatta meg, s noha méltóságteljes fellépésre is képes volt, ehelyett egyre inkább magányába vonult vissza, amely néha dührohamokkal és súlyos melankóliával párosult. Visszavonulását jelezte 1583-ban Rudolf és teljes udvartartása Prágába költözése. Döntése korántsem kedvezett a birodalom kormányzásának, hiszen a bécsi központi hivatalokat részben megosztották, részben Prágában újakat állítottak fel, például a tizenöt éves háború idején fontos szerepet játszó Prágai Udvari Haditanácsot. Az új környezet, a 202

I. RUDOLF Bécshez képest nyugalmasabb Prága ugyanakkor lehetõséget biztosított Rudolfnak arra, amit talán legjobban szeretett: a mûvészetekkel és a tudományokkal való foglalkozást, a festmény-, drágakõ-, kõzet- és ritkasággyûjtést és a kor neves mûvészeinek (pl. a festõ Hans von Achen vagy Roland Savery, a magyar várakat is rajzoló Georg Hoefnagel, a rézmetszõ Ägidius Sadeler vagy a szobrász Adriaen de Vries) és tudósainak (pl. a csillagász Johannes Kepler és Tycho Brahe) pártfogását. Rudolf emellett vonzódott még az asztrológiához és az alkímiához is. Bár szenvedélyei hallatlan költségeket emésztettek fel, Prága a 16 17. század fordulóján a tudományok, a késõ reneszánsz és a manierizmus európai központjává vált, benne elefántcsonttornyában ennek a világnak nem õrült vagy babonás mint korábban gyakran írták róla, hanem különleges és igen mûvelt uralkodójával. Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy hatalmas szellemi és mûvészeti hagyatéka összemérhetetlen szerény politikai örökségével. Elõdeivel ellentétben Rudolf kedvébõl és idejébõl komoly politizálásra vagy hadakozásra Csehországot kivéve nemigen futotta. (Magyar királyi feladatait a bécsi központi kormányszervek és Mátyás fõherceg mellett a Prágában mûködõ Magyar Udvari Kancellária látta el.) Pedig mind a birodalomban, mind az örökös tartományokban és Magyarországon akadt probléma továbbra is bõven. A vallási küzdelem nem hagyott alább, sõt a katolikus megújulás (ellenreformáció) révén egyre erõsödött. A vallási kérdés ugyanis a rendek kezében az udvarral és a központi hivatalokkal szemben mindenütt az egyik legfontosabb aduvá vált. Az utóbbiak viszont az udvarhû arisztokratákkal együtt majd mindenütt így a Magyar Királyságban is saját érdekeik keresztülvitelére jelentõs pozíciókhoz jutottak, ami gyakran váltott ki a protestáns nemesség szélesebb rétegeiben elégedetlenséget. Ez jól megmutatkozott Magyarországon (is) a 17. század elején indított kincstári perekben (a legnevezetesebb Illésházy István hûtlenségi pere volt) és a nemritkán erõszakos ellenreformációs mozgalomban, amelyek meghatározó szerepet játszottak a Bocskai István-féle felkelés 1604. évi kirobbanásában. A helyzetet a Lajtától keletre különösen nehezítette az 1591-ben a horvát végeken kitört, majd 1593-tól már a Drávától északra is dúló 203

Pálffy Géza hosszú török vagy másként tizenöt éves háború (1591/93 1606). Ez volt Magyarország elsõ, már modern, nagy hadigépezeteket évrõl évre rendszeresen felvonultató háborúja, amely hihetetlen károkat okozott mind a török tatár, mind a császári-királyi csapatok részérõl a településhálózatban, a termelõ- és anyagi erõkben, de a hadakozással együtt járó éhínségek és járványok miatt még emberéletben is. Súlyos következményei évszázados nyomot hagytak az ország fejlõdésén, miközben a nagy háború a kialakult erõviszonyokban nem sok változást hozott; bár az oszmánok Bihács (1592), Eger (1596) és Kanizsa (1600) elfoglalásával valamelyest tovább tudták növelni a hódoltság területét. Ezzel szemben komolyabb keresztény sikernek pusztán a nógrádi várak 1593 94 telén történt visszafoglalása számított. Rudolftól a háború alatt rokonai részben a katonai-politikai kudarcok, a császár tetemes költekezése és a birodalom szerepének a császár visszavonulásával összefüggõ gyengülése miatt fokozatosan elhidegültek. Ezt jól jelezte, hogy 1606-ban a fõhercegek Bécsben a Magyarországon sikeres Mátyás fõherceget (a háború egyik hadvezére, majd a Bocskaival kötött 1606. évi bécsi béke megteremtõje) nyilvánították a dinasztia fejének. A kirobbanó családi konfliktus végül oda vezetett, hogy a magyar, osztrák és morva rendekkel szövetségre lépõ Mátyás 1608 késõ tavaszán fegyverrel vonult Prágába Rudolf ellen, többek között szépszámú magyar huszársereg és az osztrák morva rendek csapatainak kíséretében. A fegyveres összecsapás végül elmaradt, a császár ugyanis a liebeni (libeñi) szerzõdésben június 25-én önként lemondott magyar királyságáról, valamint az osztrák örökös tartományokról és végül még Morvaországról is. A magyar rendek a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket is visszakapták és hazaszállíthatták Pozsonyba. Cseh királyságát Rudolf 1611. május 23-ig csak jelentõs engedmények árán tudta megtartani (ekkor Prágában is az ott megkoronázott Mátyás lépett helyére). A császári címet azonban 1612. januári haláláig még viselhette, bár élete utolsó hónapjaiban már alig volt több, mint hatalmát vesztett, teljesen magára maradt árnyékcsászár. Elõdeihez hasonlóan utolsó útjára õt is a prágai Szent Vitus-székesegyházba kísérték. 204

II. MÁTYÁS Bécs, 1557. február 24. Bécs, 1619. március 20. II. Mátyás Miksa császár és király harmadik fia, meglehetõsen idõsen és különleges körülmények között került a magyar (1608), a cseh (1611), végül a császári trónra (1612, itt I. Mátyás néven!). Bár a közép-európai államok több évszázados fejlõdésében a hatalomért folytatott testvérviszály általában nem számított ritkaságnak, a Habsburg Birodalom kora újkori történetében mégis egyedülálló eset volt. 1608 júniusában ugyanis Mátyás fõherceg rokonai jóváhagyásával nyílt testvérháborúban ( ruderz ist) kényszerítette a prágai várban a politika elõl a tudományok és mûvészetek világába menekült Rudolfot a magyar trónról, Felsõ- és Alsó-Ausztriáról, valamint Morvaországról való lemondásra (június 25.: liebeni szerzõdés). Ehhez a fegyveres támogatást a konföderációra lépõ osztrák, magyar és morva rendek adták, akikkel a Bécsben nevelkedett, majd Németalföldön sikertelenül helytartóskodó (1578 1581), de ízig-vérig közép-európai Mátyás már hosszabb ideje jó kapcsolatokat ápolt. Ezek kialakulását Magyarországon például elõsegítette, hogy a fõherceg az 1580-as évek közepétõl, Rudolf távollétében, egyre meghatározóbb szerepet vállalt a bécsi kormányzatban, majd aktívan részt vett a tizenöt éves háborúban. Végül pedig sezvolt a leglényegesebb elévülhetetlen érdemei voltak a Bocskai-szabadságharcot (1604 06) a rendeknek tett jelentõs engedményekkel lezáró bécsi béke (1606. június 23.) kidolgozásában. 205

Pálffy Géza Hatalomra jutásának támogatásáért Mátyás a rendeknek már 1608- ban komoly engedményeket tett. Az október novemberben tartott pozsonyi koronázó országgyûlésen ezért születhettek külön törvénycikkek még Mátyás királlyá választását (november 16.) és koronázását (november 19.) megelõzõen, majd azt követõen. A rendek kiválóan használták ki a lehetõséget 16. század közepén meggyengült pozícióik visszaszerzésére, komoly feltételeket szabva a fõherceg megkoronázásához. Mindenekelõtt törvénybe iktatták a kiváltságaikat biztosító bécsi békét, garanciát nyertek a vallásszabadság gyakorlására (beleértve még a végvári katonaságot is), elérték a Magyar Tanács szerepének növelését, és megszereztek számos, korábban idegen fõtisztek viselte tisztséget, fõként mindenkori ellenállásuk bázisterületén, Felsõ-Magyarországon. Emellett a királyválasztás és a koronázás között, Illésházy István személyében, 46 esztendõ után ismét nádort választottak, majd ellenállásuk legfõbb politikai színterének, a kétkamarás diétának a szervezetét is törvénycikkben rögzítették. Hasonlóan komoly engedményekre kényszerült Mátyás Ausztriában és Morvaországban, majd 1612. júniusi császárkoronázását követõen a birodalomban is (fõként a szabad vallásgyakorlat területén), ami összességében politikai mozgásterét igen szûkre szabta. A birodalomban mindvégig nagyon nehéz helyzetben volt, hiszen a rendek a század elején a Protestáns Unióra és a Katolikus Ligára szakadtak szét, a birodalmi gyûlés (Reichstag) szerepe egyre csökkent, majd végül elenyészett. Bár jó politikai helyzetfelmérõ készségének köszönhetõen Mátyás mindent megtett a konfliktusok enyhítésére, uralkodása végére pattanásig feszült a helyzet; elsõsorban az utódlás kérdése miatt, hiszen feleségétõl, Anna tiroli fõhercegnõtõl (1585 1618) nem születtek gyermekei. Valójában egy idõre a Habsburg Birodalom léte is komoly veszélybe került, amit jól jelzett 1618. május 23-án a cseh rendek prágai felkelésével (a nevezetes defenesztrációval) meginduló és hamarosan európai konfliktussá váló harmincéves háború (1618 48). Rövid magyar királysága alatt Mátyásnak nehézségek árán, de majdnem minden égetõ problémát sikerült idõlegesen rendeznie. Egy nem kellõen meggondolt, Felsõ-Magyarországról vezetett, sikertelen erdélyi hadjárat (1611 12) után Nagyszombatban békét kötött 206

II. MÁTYÁS (1615. május 6.) Bethlen Gáborral, a meggyilkolt Báthori Gábor örökébe lépõ új fejedelemmel (1613 1629). Ugyanebben az esztendõben pedig meghosszabbították a zsitvatoroki békét is (július 15., Bécs), amit elsõsorban az oszmánok keleti lekötöttsége és birodalmuk belsõ válsága tett lehetõvé. Utolsó évei nem sok örömet és sikert hoztak Mátyás számára. Bár a Magyar Királyságban az erdélyi fejedelmi trónért továbbra sem szûnõ küzdelem (Homonnai Drugeth György mozgalma) miatt pusztán Felsõ-Magyarországon volt nyugtalanság, az osztrák és cseh tartományokban, illetve a birodalomban egyre nõtt a feszültség. Ezt még a kiegyezéspárti Melchior Khleslnek, Mátyás legbefolyásosabb tanácsadójának sem sikerült rendeznie. Az uralkodó jelmondata ( Az egyetértés erõsebb a fénynél ) ritkán vált valóra. Közép-Európában nagy háború érlelõdött. Az egyre csalódottabb és betegesebb Mátyás szerencséjére ezt csupán néhány hónapig élte meg. 1619. március 20-i halálát követõen a bécsi kapucinus kriptában helyezték örök nyugalomra, amely a 17. század közepétõl a Habsburg-család mind a mai napig legkedveltebb temetkezési helyévé vált. 207

II. FERDINÁND Grác, 1578. július 9. Bécs, 1637. február 15. 1526 óta II. Ferdinánd volt az elsõ magyar uralkodó, aki nem egyenes ágon, azaz nem apját vagy fivérét követve került a magyar trónra. Ferdinánd a grazi Haditanácsot (1578) alapító II. Károly belsõ-ausztriai fõhercegnek (1540 1590) és annak a Wittelsbach Mária bajor hercegnõnek (1551 1608) volt a gyermeke, akit az 1570. évi speyeri szerzõdés még János Zsigmond erdélyi fejedelemnek szánt. II. Mátyás gyermektelen halálával a német-római császári címért komoly versengés kezdõdött. 1440 óta elõször állt fenn annak a veszélye, hogy a Habsburg-család elveszti a császári koronát (s ezzel összeomlik a monarchia), hiszen a felkelt cseh rendek V. Frigyes pfalzi választófejedelmet kiáltották ki királyukká, ezzel pedig megingott a Habsburgokat támogató választók tábora. Az 1619. szeptemberi frankfurti birodalmi gyûlésen végül komoly nehézségek után, de Ferdinándnak sikerült megszereznie a császári koronát. A birodalmi konfliktus ezzel mégsem oldódott meg, s II. Ferdinánd a harmincéves háború (1618 48) kemény kezû császára lett. A gráci és az ingolstadti jezsuita egyetemeken tanult, szigorú katolikus neveltetésben részesült, majd a belsõ-ausztriai tartományokban (Stájerország, Karintia és Krajna) kormányzó Ferdinánd magyar királyságát utódlási problémák nem nehezítették. II. Mátyás ugyanis újabb engedmények fejében még az 1618 tavaszán tartott pozsonyi diétán elérte a rendeknél kijelölt trónörököse magyar királlyá választását (május 18.), sõt július 1-jén azonnali megkoronázását is. 1619 márciusában 208

II. FERDINÁND Ferdinánd így automatikusan lépett Magyarországon az elhunyt Mátyás helyére, ahol uralkodását szintén a nagy európai háború legkeletibb eseményei határozták meg. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613 1629) ugyanis kapva-kapott a kedvezõ alkalmon, s külpolitikai mozgásterét bõvítendõ a Porta beleegyezésével szövetségre lépett a cseh felkelõkkel, és 1619 augusztusában hadjáratot indított a törvényes magyar uralkodó ellen. Sõt a következõ esztendõ nyarán a besztercebányai országgyûlés (augusztus 25.) ugyancsak török hozzájárulással még magyar királlyá is megválasztotta (a koronát azonban Bethlen taktikusan visszautasította), ennek fejében viszont a protestáns rendeknek komoly engedményeket tett. A királysági rendek persze felismerték, ha ügyesen egyensúlyoznak Ferdinánd és Bethlen között, akkor a török vazallus fejedelem idõleges támogatásával vagy akár pusztán az ezzel való fenyegetéssel, a harmincéves háború közepette könnyen bõvíthetik rendi jogaikat és védhetik meg vallásszabadságukat. Bethlen polgár- és vallásháborús viszonyokat hozó magyarországi hadjáratai (1619, 1623 24 és 1626) ugyan tetemes pusztítással jártak, a rendek ezeket kihasználva az 1622. és 1625. évi soproni és az 1630. évi pozsonyi országgyûlésen tovább erõsítették pozícióikat: mind különféle tisztségek megszerzésével, mind a Magyar Tanács hatáskörének növelésével, mind vallásuk védelmében. A fejedelem magyar földre vezetett második és harmadik expedícióját azonban a vele járó óriási pusztítás miatt már egyre kevésbé támogatták. Ferdinánd király a rendeken kívül Bethlennek is engedni kényszerült. Az 1621. december 31-én kötött, majd 1622 januárjában megerõsített nikolsburgi béke értelmében a fejedelem ugyan lemondott magyar királyságáról és visszaadta a Szent Koronát, de kárpótlásul életére megkapta az ún. hét magyarországi vármegyét (Szatmár, Szabolcs, Bereg, Ugocsa, Zemplén, Abaúj, Borsod). Ezek azután valóban csak gyulafehérvári elhunytát (1629. november 15.) követõen, 1630-ban kerültek vissza a királysághoz. A gyakran kemény abszolutista eszközökkel kormányzó Ferdinánd császár a kezdeti sikerek (1620: a fehérhegyi csata következtében Csehország örökös tartomány lett; a neves hadvezérek: Johann Graf von Tilly és Albrecht von Wallenstein komoly gyõzelmeket arattak) ellené- 209

Pálffy Géza re haláláig sem tudta rendezni a birodalmi háború kérdését. Sõt a francia és a svéd beavatkozás után, 1634 februárjában kényszerûségbõl még Wallensteinnel is végeznie kellett, aki összeesküvést szervezett. Így röviddel halála elõtt, 1636 decemberében már az is komoly eredménynek számított, hogy a regensburgi birodalmi gyûlésen utódjává választathatta elsõ feleségétõl, egyúttal unokatestvérétõl, Mária Anna bajor hercegnõtõl (1574 1616) született fiát, Ferdinánd fõherceget. A meghódoló ellenfeleknek látszólag könnyen megbocsátó, mélyen katolikus uralkodó a viharos politikai és katonai viszonyok közepette igazi békére csak hitében, szûk családja körében és koncerteken talált; de nagy kedvelõje volt a vadászatoknak is. A jezsuiták rendíthetetlen híveként a katolikus megújulás mind enyhébb, mind radikálisabb formáját (ellenreformáció) is támogatta, ami birodalomszerte jelentõs protestáns kivándorlásokhoz vezetett. A Magyar Királyságban mindenekelõtt a Bécsben papnevelõ intézetet (Pazmaneum, 1623) és Nagyszombatban egyetemet (1635) alapító Pázmány Péter esztergomi érseket és mozgalmát pártfogolta. Bár második feleségétõl, a mélyen katolikus és egyházi alapítványairól szintén híres, szép mantovai hercegnõtõl, Gonzaga Eleonórától (1598 1655) már nem születtek gyermekei, a Habsburg Birodalom egyik legkorábbi operaelõadását az õ koronázása idején, az 1622. évi diéta alatt adták elõ Sopronban. Elõdjével, Mátyással és 17. századi utódaival ellentétben Ferdinándot végül neveltetése és korai tartományi kormányzása színhelyén, a gráci székesegyházban helyezték örök nyugalomra. 210

III. FERDINÁND Grác, 1608. július 13. Bécs, 1657. április 2. III. Ferdinándot, II. Ferdinánd Mária Anna bajor hercegnõtõl született harmadik fiát, még apja életében, az 1625. évi soproni országgyûlésen választották és koronázták (november 26 27.) magyar uralkodóvá. Hasonlóan sikerült az utódlást biztosítani Csehországban és a Német-római Birodalomban is, hiszen 1627 novemberében Prágában a trónörököst cseh királlyá koronázták, 1636. december 22-én, Regensburgban pedig az 1630. évi sikertelen próbálkozás után a birodalmi rendek is királyukká választották. Bár így a monarchia jövõjét biztosították, III. Ferdinándra apja nehéz politikai örökséget hagyott. Uralkodásának elsõ évtizedét a harmincéves háború svéd francia szakasza (1635 48) határozta meg, amely az 1640-es évek közepén ismét hadjárást hozott a Magyar Királyságra is. Az ez ideig kevéssé kutatott III. Ferdinándot apjához hasonlóan jezsuita atyák nevelték, ami a gyengécske gyermeknek komoly tudást és bensõséges hitet biztosított. Hét nyelven (német, latin, spanyol, olasz, francia, cseh és magyar) tanult meg jó színvonalon, érdeklõdött a tudományok és a mûvészetek, de történelmi tanulmányainak köszönhetõen a kormányzás iránt is. Apja két fivére korai halálát követõen tudatosan készítette fel az uralkodásra, s adott neki mind a diplomáciában, mind a hadviselésben újabb és újabb tapasztalati lehetõséget. Ezekkel a fõherceg általában sikerrel élt. Wallenstein meggyilkoltatása után õ lett a császári seregek fõparancsnoka, s e tisztében Regensburg visszafoglalása után, a nördlingeni csatában (1634. szeptember 5 6.) döntõ gyõzelmet 211

Pálffy Géza aratott a svéd és francia csapatok felett. A háborút azonban a protestáns János György szász választófejedelemmel kötött prágai béke (1635. máj. 30.) még nem zárhatta le, a svéd és a francia belépéssel kibõvült konfliktus rendezése ugyanis egész Európát érintõ békekonferenciát igényelt. A katonai sikerei ellenére békevágyáról ismert Ferdinánd az 1640-es években a birodalom mellett a Magyar Királyságban is komoly ellenállásra kényszerült. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630 1648) ugyanis hosszú kivárás után, 1643-ban szövetségre lépett Krisztina svéd királynõvel, majd elõdje, Bethlen Gábor hagyományait folytatva, török jóváhagyással, 1644 februárjában háborút indított a királyi Magyarországra. S noha március áprilisban villámgyorsan eljutott a Vág völgyéig, nyárra már csak Kassát és a tõle keletre lévõ területeket tudta megtartani. Hívei ugyan magyar királlyá választását is felvetették, ezt azonban vazallusának a Porta megtiltotta. Rákóczi így béketárgyalásokra kényszerült, amelyet hosszas nagyszombati egyeztetések, majd a fejedelem újabb támadása (1645. április augusztus) után végül 1645. december 16-án kötöttek meg Linzben. Ez a fejedelemnek élete idejére átengedte a már Bethlen által is birtokolt hét magyarországi vármegyét (Szatmár, Szabolcs, Bereg, Ugocsa, Zemplén, Abaúj, Borsod), sõt Szabolcsot és Szatmárt még fiainak is, miközben biztosította a királysági rendek kiváltságait, legfõképpen a vallásszabadságot. A megegyezés különösen fontos volt az ország számára, hiszen az 1619 óta tartó polgár- és vallásháborús állapotnak vetett jó idõre véget. III. Ferdinánd életében a legnagyobb változások egyikét 1648 októbere hozta. A több évtizedes háború következtében romokban heverõ birodalomban az október 24-én kötött vesztfáliai béke végre tartósabb nyugalmat hozott, miközben Rákóczi György halála (október 11., Gyulafehérvár) után királysága ismét a Tiszántúlig bõvült. (A linzi béke értelmében csak Szabolcs és Szatmár megye maradt a fejedelem fia és utóda, II. Rákóczi György birtokában, egészen az õ 1659. évi lemondásáig.) Magyarország után tehát végre a Habsburg Birodalom egésze is fellélegezhetett, és megkezdõdhetett a regenerálódás idõszaka. S bár a münsteri és osnabrücki béketárgyalásokon Ferdinánd Francia- és Svédországnak, valamint a birodalmi fejedelmeknek komolyabb engedményeket tett, a törzsterületnek számító osztrák örökös tartományokban és Magyarországon hatalma nagyjából stabil ma- 212

III. FERDINÁND radt. S Ferdinánd apja és jezsuita nevelõi hibáiból is tanult, az ellenreformációt ugyan komolyan támogatta, de azért már nem minden eszközzel. Az 1650-es évek békeidõszakában Ferdinánd nagyobb reformokra szánta el magát. Az 1653 54. évi regensburgi birodalmi gyûlésen szabályozta a Birodalmi Törvényszék és a Birodalmi Udvari Tanács mûködését, de elérte Mária Anna spanyol hercegnõtõl (1606 1646) származó elsõszülött fia, Ferdinánd fõherceg (Bécs, 1633. szeptember 8. Bécs, 1654. július 9.) megválasztását (1653. május 24.) is. Az utódjának nevelt, tehetséges trónörökös azonban akit 1646-ban cseh, 1647-ben a pozsonyi országgyûlés elején (június 16.) pedig IV. Ferdinánd néven magyar királlyá is koronáztak 1654 júliusában himlõben váratlanul meghalt. A fiát már a kormányzásba is bevonó és ezért a tragédiát igen nehezen megélõ Ferdinánd ettõl kezdve második fiát, Lipót fõherceget igyekezett felkészíteni az uralkodásra. (1655-ben magyar, a következõ esztendõben pedig cseh királlyá ugyan még õt is sikerült megválasztatnia, német királlyá azonban már nem.) Mindemellett a császárnak és hadvezetésének alapvetõ érdemei voltak abban is, hogy a Habsburg Birodalom állandó hadseregének a harmincéves háborúban megkezdõdõ kialakulása a vesztfáliai béke után is folytatódott. Ez még akkor is igaz, ha ez mind Magyarországon, mind az örökös tartományokban komoly ellentéteket hozott a reguláris ezredek és a polgári lakosság, valamint az udvar és a katonaság kihágásai miatt joggal panaszkodó rendek között. A kötelességtudásáról híres, éles elméjû III. Ferdinánd vadászó és zenekedvelõ apját a mûvészetek területén is felülmúlta. Legfõbb szenvedélye a zene volt, amelyet egyházi és világi témákban maga is mûvelt, de még néhány olasz nyelvû költeménye is fennmaradt. Sõt 1647-ben Bécsben olasz irodalmi akadémiát alapított, miközben különleges elõdjéhez, Rudolf császárhoz hasonlóan gyûjtötte Tiziano, Veronese és Rubens festményeit. Az itáliai kultúra iránti vonzódását harmadik felesége, Gonzaga Eleonóra mantovai hercegnõ (1630 1686) 1651-tõl csak tovább erõsítette. A mûvészetek mellett igen érdekelték a természet- és hadtudományok is. Az utóbbiak egy részét a kor legjelentõsebb hadtudósától és hadvezérétõl, a késõbb Magyarországon is fontos szerepet játszó Raimundo Montecuccolitól (1609 1680) tanulhatta, aki több munkáját ajánlotta neki. II. Mátyáshoz hasonlóan 1657-ben III. Ferdinánd császár és királyt is a bécsi kapucinus sírboltba temették. 213

I. LIPÓT Bécs, 1640. június 9. Bécs, 1705. május 5. I. Lipót a Magyar Királyság történetének harmadik leghosszabb ideig (48 esztendeig) kormányzó uralkodója volt. Összességében sikeres királyságát mégis joggal tartják ellentmondásosnak. Magyarország töröktõl való felszabadítója számolta fel a Wesselényi-összeesküvést, a császári-királyi állandó hadsereg sikeres megszervezõje kötötte 1664-ben a törökökkel a vasvári békét hogy csak néhány ellentétpárt említsünk. I. Lipót császár és magyar király azonban nem volt igazán sem nagyformátumú, sem magyargyûlölõ, kegyetlen uralkodó. Õ egy fokozatosan új erõre kapó, majd éppen Magyarország felszabadításával jelentõsen megerõsödõ közép-európai birodalom elsõ embere volt, aki ebben a helyzetben gyakran kényszerült népszerûtlen intézkedések meghozatalára is. Elsõsorban ez a nagyhatalmi helyzet és kora modern államfejlõdése tette az abszolutista uralkodók egyik mintapéldájává. Lipótot, III. Ferdinánd és Mária Anna spanyol hercegnõ (1606 1646) legifjabb fiát, apja eredetileg papi pályára szánta, hiszen fivérét, Ferdinánd fõherceget jelölte ki trónörökösének. A családi hagyományoknak megfelelõen ezért Lipót szigorú jezsuita nevelést kapott, amely bensõséges hite mellett az ellenreformáció pártfogását is korán beoltotta az apró termetû, jellegzetes szájú és korántsem daliás fiatalemberbe. Az elõbb cseh (1646), majd magyar királlyá (1647) koronázott IV. Ferdinánd trónörökös azonban 1654. július 9-én váratlanul meghalt, ami az akkor 14 esztendõs Lipót pályáját alapvetõen megváltoztatta. Papje- 214

I. LIPÓT löltbõl trónörökössé lépett elõ, s apja haláláig már csak három esztendeje volt a kormányzásra való felkészülésre. S bár Ferdinándnak az 1655 tavaszán tartott pozsonyi diéta végén (június 27.) még sikerült a magyar rendekkel elfogadtatnia megválasztását és megkoronázását, sõt 1656 augusztusában cseh királyságát is, a Német-római Birodalomban ezt már nem tudta elérni, ami aggasztó válságot eredményezett. Az osztrák örökös tartományokban és a Magyar Királyságban 1657 áprilisában Lipót problémamentesen lépett atyja örökébe. A német birodalomban viszont csak 1658 késõ nyarára normalizálódott a helyzet, mivel a mainzi érsek kieszközölte, hogy a császárválasztáson Franciaország képviselõje is jelen lehessen, s Mazarin elsõ miniszter természetesen nem Lipót jóakarója volt. Végül a protestáns választók támogatásának megszerzése Lipót megválasztását (július 18.), majd megkoronázást (augusztus 1.) eredményezte. XIV. Lajos francia király (1643 1715) azonban sohasem feledte el kudarcát, s a század második felében tovább folytatta a fegyveres versengést az európai hegemóniáért és a spanyol örökségért a Habsburgokkal. Mindez több esetben alapvetõen meghatározta a Magyar Királyság sorsát is. Uralkodása kezdeti idõszakában a komolyabb problémát Lipótnak mégis Magyarország jelentette. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1648 1660) a Porta engedélye nélkül vezetett, meggondolatlan lengyelországi vállalkozása (1657) 1658-ban elõbb a fejedelemségbe, majd 1660-ban annak partiumi elõterébe újra nagy létszámú oszmán csapatokat hozott (augusztus: Várad eleste). A császári-királyi hadak csak részleges sikerrel járó felsõ-magyarországi és erdélyi beavatkozása miatt az ekkor már nagyhatalmi konfliktus hamar nagy török háborúvá fejlõdött. 1663-ban, csaknem fél évszázadnyi békesség után Köprülü Ahmed nagyvezír hatalmas expedíciót vezetett a Magyar Királyság ellen, amelyben az ország egyik kulcsa, Érsekújvár és számos bányavidéki végvár elesett. 1664 elején azonban a Zrínyi Miklós és Julius Hohenlohe gróf vezette magyar, horvát és birodalmi csapatok végre ismét sikert értek el: a hódoltságba mélyen portyázva több kisebb várat visszafoglaltak, és felgyújtották az eszéki hidat. Mindez végül mégsem akadályozta meg a törökök újabb felvonulását, majd a keresztények ostromolta Kanizsa felmentését és Zrínyiújvár elvesztését. A döntõ ütközetet 215

Pálffy Géza végül mégis a Raimundo Montecuccoli vezette csapatok nyerték (augusztus 1.: szentgotthárdi csata), jóllehet az ellenfelet csak kis részben tudták megsemmisíteni. S noha a sikereknek Európában jelentõs visszhangja volt, a vasvári béke (augusztus 10.) értelmében a szultán megtarthatta Váradot és Érsekújvárt, a császári csapatokat pedig ki kellett vonni Erdélybõl. A béke ugyan már a kortársak között is felháborodást keltett, s gyakran szégyenletesnek nevezték, mégis jól tükrözte, hogy a Habsburg Birodalom és kialakulóban lévõ állandó hadserege még nem érett meg Magyarország felszabadítására. Ennek a nemzetközi helyzet sem kedvezett, hiszen XIV. Lajos és Rajna menti pártfogoltjai (elsõsorban Mainz) egyre agresszívabban és gyakrabban léptek fel a császár ellen. A magyar politikai elit egy része ezt, valamint az 1650-es évek végétõl tartó fokozatos mellõzését és a Lipót támogatta ellenreformáció erõteljes térnyerését részben érthetõen másként élte meg. Az elégedetlenkedõk többéves tervezgetés után 1670-ben a Wesselényi-féle összeesküvésben kerestek kiutat. Lipót császár és hadvezetése számára viszont Zrínyi Péter, Nádasdy Ferenc és Frangepán Ferenc török és francia szövetsége végveszélynek tûnt a császárváros védelme és a birodalom sorsa szempontjából, hiszen a Napkirály éppen ekkor szállta meg Elzászt és Lotaringiát. A bécsi sokkhatás a mozgalom kemény megtorlásában mutatkozott meg: a vezetõket kivégezték, a rendek jogait és a vallásszabadságot korlátozták, a magyar katolikus elit hathatós segítségével számos protestáns prédikátort juttattak gályára, az ország ideiglenes kormányzására felállították a Guberniumot, új adórendszert vezettek be, sõt a végvári katonaságot is megpróbálták beilleszteni a Habsburg állandó haderõbe. Bár az abszolutista intézkedések között több komoly reformnak tartható rendelkezés is volt, az országos elégedetlenség és a bujdosók kirobbantotta újabb polgár- és vallásháború közepette ezek nagy része teljes kudarcba fulladt. Lipót király ezért Thököly Imre kibontakozó mozgalma közepette meghátrálásra kényszerült. Az 1681. évi soproni országgyûlésen kiegyezett a rendekkel, biztosította a vallásszabadságot és visszavonta 1671 utáni számos intézkedését. Erre az idõre fokozatosan megbékélt a magyar politikai elittel is, amit utóbb jól jelzett, hogy az 216

I. LIPÓT aulikus fõúri kör a következõ, pozsonyi diétával (1687) kimondatta a Habsburg-ház férfiágának örökös magyar királyságát és az Aranybulla ellenállási záradékának eltörlését. Lipót és bécsi vezetése meghátrálásában és kiegyezésében ugyanakkor ismét szerepet játszott a nyugati front nehéz helyzete is, ahol az 1670-es években mind Flandriában, mind Pfalzban a császár komoly vereségeket szenvedett (l. 1679: nijmegeni béke), sõt 1681-ben elesett Strasbourg is. A birodalom legfõbb ügyeinek intézésére a Titkos Konferencia (Geheime Konferenz) megszervezésével új formát találó Lipót császár szerencsecsillaga végül az 1683. esztendõben kezdett felfelé ívelni. Kara Musztafa nagyvezír bécsi hadjárata hála Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly herceg segítségének (szeptember 12.: kahlenbergi gyõzelem) teljes kudarccal járt. Sõt 1684-ben, ha súlyos engedmények árán, de Regensburgban sikerült fegyverszünetet kötni XIV. Lajossal, XI. Ince pápa (1676 1689) pedig megszervezte az európai diplomáciai koalíciót, a Szent Ligát. Idõközben a Habsburg állandó hadsereg is komoly és már utánpótlási alakulatokkal rendelkezõ haderõvé vált. Így ekkor már valóban megértek a feltételek egy nagy török elleni háborúra, amely elõbb 1686-ban Buda felszabadítását, majd 1689-ig újabb jelentõs gyõzelmeket (1687: nagyharsányi csata, 1688: Belgrád bevétele) és a Magyar Királyság középsõ területének végleges felszabadulását hozta. A Habsburgok túlzott megerõsödésétõl tartva azonban 1688-ban XIV. Lajos Pfalzban hátba támadta Lipót császárt. Ez végül csaknem egy évtizeddel hosszabbította meg az ország töröktõl való visszavételét a Temesköz kivételével eredményezõ, de óriási pusztításokkal járó háborút (l. 1699: karlócai béke). Erdély is a Habsburg Birodalom része lett, bár fõként a 17. századi fejedelmi hadjáratok miatt a bécsi udvar nem csatolta vissza a királysághoz, hanem az újonnan szervezett határõrvidékekhez hasonlóan külön igazgatás alá helyezte (1691: Diploma Leopoldinum). I. Lipót birodalmának területe így mintegy 150 ezer km 2 -rel növekedett, s a császár hatalma csúcsára ért, hiszen 1697-ben a rijswiki békében ugyan csak rövid idõre a nyugati konfliktus is rendezõdni látszott. 217

Pálffy Géza Magyarország és a Habsburg Birodalom közös sorsának végleges rendezését Lipót mégsem élhette meg. Noha az ország új berendezése már az 1690-es években megkezdõdött (különféle tervezetek: Einrichtungswerkek, Neoacquistica Commissio, kamarai igazgatás kiterjesztése a visszafoglalt területekre stb.), az 1703-ban kirobbant függetlenségi mozgalom, a Rákóczi-szabadságharc (1703 11) újabb hosszú esztendõkre háborúskodást hozott az országra. Ennél is hosszabb ideig tartott az utolsó spanyol Habsburg, II. Károly (1661 1700) birtokaiért folyó spanyol örökösödési háború (1701 14), amelyet végül Lipót harmadik feleségétõl, Eleonóra pfalz-neuburgi hercegnõtõl született fiainak, I. Józsefnek (1705 1711) és VI. Károly császárnak (1711 1740) kellett majd nem túl nagy sikerrel befejeznie. S noha 1701-ben a brandenburgi választót Lipót kénytelen volt királynak elismerni, uralkodása alatt a császár szerepe összességében mégis jelentõsen nõtt, mondhatnánk újjáéledt a Német-római Birodalomban. Az apjához hasonlóan a bécsi kapucinus kriptában eltemetett I. Lipót a háborúk közepette is folytatta a család kultúra- és tudománypártoló hagyományait. A maga is több mint 200 zenemûvet és táncot író császár és magyar király növekvõ hatalmának megfelelõen tovább építette a Hofburgot, megszervezte az udvari színházat (Hoftheater) és a nevezetes spanyol lovasiskolát. Ugyanekkor megkezdte Bécs barokk várossá történõ kiépítését, sõt Innsbruckban, Olmützben és Boroszlóban egyetemeket alapított, miközben a család mûgyûjteményét is hatékonyan gyarapította. S bár természetét tekintve tartózkodó, sõt bátortalan ember volt, jól megválogatott és a birodalom sorsát mindig szem elõtt tartó, nagy hatalmú tanácsadói (pl. Johann Weikhard von Auersperg, Wenzel Eusebius von Lobkowitz vagy Kollonitsch Lipót és Savoyai Jenõ) általában határozott (olykor túlzottan is kemény) politikai döntések meghozatalához segítették. Összességében így válhatott a személy szerint szerény I. Lipót Ausztria és a Magyar Királyság, azaz a kiteljesedett Duna menti monarchia 18. századi modern, barokk nagyhatalmának megalapozójává. 218

I. JÓZSEF Bécs, 1678. július 26. Bécs, 1711. április 17. Modern életrajzírója (Charles W. Ingrao) elfelejtett császárnak nevezi. Rövid uralkodása, amely alatt országai végig háborúra kényszerültek, nem bizonyulhatott alkalmasnak arra, hogy maradandó, az utókort befolyásoló mûveket alkosson. A történetírás általában mégis kedvezõen emlékezik meg a jó szándékkal és alkotótervekkel trónra lépõ, de fiatalon elhunyt uralkodóról. I. József I. Lipót harmadik házasságából született 1678-ban. Alig volt 9 éves, amikor a Buda visszafoglalását követõ, 1687. évi pozsonyi országgyûlésen magyar, 12 éves, amikor 1690-ben Augsburgban német királlyá koronázták. (Utóbbi a német-római császári korona várományosává avatta.) Tehetsége, gyors felfogókészsége, a tanulásban mutatott szorgalma nagy reményekre jogosított fel. Már trónörökösként a bécsi udvar reformokra hajló politikusai felé közelített. Temperamentuma, határozottsága, fáradhatatlan energiája és az ebbõl fakadó türelmetlensége azonban többször szembefordította flegmatikus, a hagyományokhoz mereven ragaszkodó apjával. Uralkodóként rendkívül súlyos problémák vártak rá. A monarchia háborúi, a több fronton folyó spanyol örökösödési háború (1701 14), Magyarországon pedig a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc végzetesen kimerítették az államkincstárt. 1705-ben a legfõbb adófajta, a contributio a kiadásoknak alig egynegyedét fedezte. A háborús idõkben azonban reformok helyett legfeljebb szükségintézkedéseket, adó- 219