Bűnbakok
Aranka Siegal Bűnbakok Egy gyermekkor története az 1939 44 közötti Magyarországon
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Aranka Siegal: Upon the Head of the Goat Published by Farrar, Straus & Giroux, 1981. Fordította: D. Nagy Nóra: 4, 5, 6, 16, 17, 18. fejezet Fekete Márta: 10, 11, 12, 20, 21, 22. fejezet Hervay Míra: 7, 8, 9, 19, 20. fejezet Tóth Zsófia: 1, 2, 3, 13, 14, 15. fejezet (A Károli Gáspár Református Egyetem angol szakos hallgatói) Szerkesztette: Dr. Kállay G. Katalin A fordítást az eredeti szöveggel egybevetette: Kepes Mária és Dr. Géher István Novella Könyvkiadó, Budapest, 2010. Megjelent a Novella Könyvkiadó gondozásában 2010-ben A Novella könyvkiadó az 1975-ben alapított Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Novák György Nyomdai előkészítés: Csere Tamás ISBN 978 963 9886 11 7 Nyomta és kötötte: ETO-Print Nyomda Felelős vezető: Magyar Árpádné A kötetet támogatta: Szerencsejáték Zrt.
ELŐSZÓ A bűnbakok című könyv erőteljes és felejthetetlen ifjúsági olvasmány. Ereje abban rejlik, hogy egyenlő hangsúllyal szól a gyerekkor biztonságáról, a család és a hagyomány megtartó erejéről és a kívülről fenyegető, majd egyre valóságosabbá váló veszedelemről, a háború borzalmáról. Felejthetetlenné pedig a személyes hang teszi, a közvetlen, magánlevélre emlékeztető stílus, amely az olvasót természetes egyszerűséggel fogadja be a családba. A visszaemlékezésben felölelt öt év, az 1939-től 1944-ig tartó időszak alatt válik a szerző-főszereplő, a beregszászi Aranka kilencéves gondtalan kislányból tizennégy éves, gondterhelt, de mégis mindig pozitív gondolkodású kamasszá. A Komjátiban élő nagymamától, Bábitól tanult emberi tartás és az édesanyjától örökölt életerő és találékonyság, valamint a testvéri szeretet és ragaszkodás fontos szerepet kap Aranka életében. Nem véletlen, hogy az 1981-es első angol nyelvű kiadáshoz (Farrar, Straus & Giroux) Isaac Bashevis Singer Nobel-díjas amerikai író írta az ajánló sorokat: nyilván őt is megragadta a mindennapi élet apró részleteinek természetes leírása, az őszinte közvetlenséggel megjelenített komjáti és beregszászi hétköznapok világa, amelyben a szívszorító bizonyosság és a visszafordíthatatlanul közeledő, majd minden elborító életveszély ellenére él és jelen van a minden remény fölötti remény. A könyv azzal a tragikus mozzanattal zárul, amely a család sorsát végérvényesen megpecsételi: az utolsó hang, amit hallunk, a kattanás az Auschwitzba induló, lepecsételt vagon ajtaján. A visszaemlékezés végső üzenete talán mégis az, hogy Aranka és két nővére mellett ez az abszurd és egyben ősi remény is túléli a háborút. Aranka Siegal 1930-ban született Beregszászon, hétgyermekes családban. 1944-ben Auschwitz-Birkenauba, majd Bergen-Belsenbe vitték, ahonnan testvérével, Violával 1945-ben szabadult. Három évet töltött Svédországban, majd 1948-ban az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Férjével, Gilbert Siegallal sokáig New Yorkban élt. Férje halála után költözött a floridai Aventurá-ba. Az Upon the Head of the Goat c. könyv többféle rangos irodalmi elismerésben is részesült: Boston Globe- 5
Horn Book Award, Newbery Honor Book, American Library Association Notable Children's Books, Booklist Best Books of the '80s, Booklist Editors' Choice és Library Journal Best Books of the Year. A könyvben sok szó esik a magyarokról, a magyar nyelvről, a mű azonban mindezidáig nem volt hozzáférhető a magyar olvasóközönség számára. Az eredeti kötetet Dr. Pécsi Katalintól, a Budapesti Holokauszt Emlékközpont oktatási igazgatójától kaptam 2007 őszén. Diákjaim, a Károli Gáspár Református Egyetem angol szakos hallgatói közül négyen fordították irányításom alatt magyarra a művet. A fordítók: D. Nagy Nóra, Tóth Zsófia, Fekete Márta és Hervay Míra igyekeztek magyarul is visszaadni az eredeti mű közvetlenségét, egyszerű és tiszta nyelvezetét. Aranka kifejezetten fiataloknak szánta ezt a könyvet, mert mint írja, ők lesznek a történelem krónikásai olyan művekben, amelyek még megírásra várnak. Tudom, hogy ha elolvassák a történetemet, örökre megtanulják, mit jelent a 'bűnbak' szó és mindenfajta előítéletet vissza fognak utasítani. Hiszek abban, hogy az üzenetem fontos, és abban, hogy a benne megfogalmazott igazság már történelem. Kállay G. Katalin 6
Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik nem élték túl a Holokausztot. Ők már halhatatlanok és nem fog rajtuk az idő. Auschwitz nem tudta széttépni a szeretet és barátság kötelékeit, melyek segítettek a túlélésben és amelyek végső napjaimig bennem élnek majd.
Ezt mondta az Úr Mózesnek:...Tegye rá Áron mindkét kezét az élő bak fejére, és vallja meg fölötte Izráel fiainak minden bűnét és minden vétkes hitszegését. Helyezze azokat a bak fejére, azután küldje el egy odarendelt emberrel a pusztába, hadd vigye magával a bak minden bűnüket egy távol eső földre. Így küldje el a bakot a pusztába. (3Móz 16:21-22)
KOMJÁTI 1. Ötéves koromtól fogva az anyukám Beregszászból a nagymamához küldött, hogy vele töltsem a nyarakat, Komjátiban. A nyílt mezők, a folyó és az erdő lett a játszóterem ebben az ukrán faluban. A vadvirágok színei, az erdő hangulata, a víz zaja, a rovarok zümmögése, az állatok melege; ezek az élmények olyan játékokat rejtettek magukban, melyekből sokat tanultam. A kakas kukorékolásával keltem és mindenfele kószáltam egészen alkonyatig. Ami először idegennek tűnt az emberek, ruháik és szokásaik hamarosan ismerősek lettek. Ukrán anyanyelvűek voltak, de Bábi, a nagymamám jiddisül beszélt hozzám. Nem, nem magyarul, vagy ukránul szólt Bábi, jiddisül kell tanulnod. Hamarosan három nyelven tudtam kérdezni. 1939-ben, amikor kilenc éves voltam, és az Európa többi részén küszöbön álló háború számunkra még mindig távolinak tűnt, anyuka Komjátira küldött, hogy a tavaszi szünetet Bábival és idősebb nővéremmel, Rózsival töltsem. Anyuka, mivel nem akarta, hogy Bábi egymagában éljen Rosner nagypapa halála után, eldöntötte, hogy mind az öt lányát sorra elküldi hozzá. Lilivel, a legidősebbel kezdte. Ő viszont nem sokáig maradt Bábi társaságában. Megismerkedett Komjátin Lajossal, és egy nyári románc után férjhez ment tizenhat évesen. Ezután Rózsira került a sor, hogy Bábihoz menjen. Akárcsak Bábi, Rózsi is elemében érezte magát a tanyán. Osztozott Bábival az állatok és a termékeny földek iránt érzett szeretetben. Az élet Komjátin kiszámítható és egyszerű volt. Az éghajlat és az évszakok hozták meg a lakosok számára a döntéseket. Tizenkét évesen Rózsi tudta, hogy vidéken akarja leélni az életét. Földet és nem aszfaltot akart érezni a lába alatt. Pár napra rá, hogy megérkeztem, egy fontos csata tört ki vitatott határterületek fölött Magyarország és a független államukat megtartani 9
10 próbáló Ukrán Ellenállási Mozgalom harcosai között. Bábi, Rózsi és én csaknem egész nap hallgathattuk a határ felől a fegyverek ropogását. Az asszonyok, a gyermekek és az idős emberek összecsődültek kicsi, meszelt, nádtetős házaikban. Az állatokat összeterelték és bezárták a pajtákba. Bábi a székén ült a konyhában, a kendőjébe beburkolódzva, s az imakönyvének elnyűtt lapjaival babrált, ahogy néma imára mozdult a szája. Rózsi mellette ült és horgolt. Meg voltam rémülve, sírtam és azt kívántam, hogy bárcsak otthon lehetnék, biztonságban, a saját városomban Magyarországon. Bábi háza a sík puszták közé beékelten kicsinek és védtelennek tűnt. A kerítés körülötte csak derékmagasságig ért és a kapun nem volt lakat. Az elülső tornácnak nem volt ajtaja, hanem rögtön a konyha bejáratához vezetett. A konyha volt a ház központja, ahonnan minden oldalról egy-egy hálószoba nyílt. Ezek közül a nagyobbak ebédlő- és nappali szobaként is működtek, amellett, hogy a hálószobáink is voltak. A másik oldalon lévő vendéghálószoba főként raktárhelyiségnek volt használva. Egyik szoba se tűnt túl biztonságosnak; bárki könnyedén besétálhatott volna, amikor kedve szottyan. Haza akarok menni mondtam. Ne félj vígasztalt Bábi. Nem lesz semmi baj. A házunk tele van az Ő könyveivel, és azok megvédenek majd minket. Még nem nyugodtam meg teljesen, amikor a nap vége felé meghallottam egy csapat lármázó győzedelmes magyart felvonulni az úton. Kirohantam a hosszú, kötött, piros, fehér és zöld sálammal és Bábi kapufélfájára kötöttem, mint üdvözlő jelet. A falut még hosszan az éjszakába nyúlóan ébren tartották a kocsmából kiszűrődő zajos ünneplés hangjai. Bábi meggyújtotta a petróleumlámpát, és égni hagyta, amíg el nem aludtam. Reggel, amint felkeltem, rögtön az ablakhoz mentem és kinéztem: kiváncsi voltam, vajon megváltozott-e Komjáti a magyar megszállástól egy éjszaka alatt. Gyorsan felöltöztem és a konyhába mentem megkeresni Bábit és Rózsit, de nem ott, hanem a pajtában találtam rájuk, ahol épp az állatokat látták el. Felvettem a báránybőr kabátomat, a piros gumicsizmámat és kimentem az erdőbe. A talaj színes virágok, szürke tócsák és fehér hó kavalkádja volt. Mire összegyűjtöttem egy csokor virágot, a pamutharisnyám jeges vízzel itatódott át és ráébredtem, hogy a csizmám apró lyukakkal van tele.
Ahogy elkezdtem visszaszaladni Bábi házához, meghallottam a folyó hangos áradását és odamentem, hogy szemügyre vegyem. Az összes kisebb patak, amint az olvadó hó is, az évnek ebben az időszakában belefolyt a Rikába, annyira felduzzasztva a vizet, hogy az lezúdulva minden útjába kerülő dolgot magával sodort, a legnagyobb szikladarabokat kivéve. Felfigyeltem egy felém úszó fatörzsre. Ahogy az ár közelebb hozta, rájöttem, hogy nem fatörzs, hanem egy emberi test. Egy test volt ukrán egyenruhában és arccal felfelé, fejjel előre közeledett. Nyugtalan zavar fogott el, de ennek ellenére közelebb léptem a víz széléhez, és egy sziklán állva előregörnyedtem, hogy jobban ráláthassak. A felpuffadt arc egy tizennyolc és húsz év közötti fiúé volt. Széles arccsontja volt, mely a komjáti fiatal férfiakra oly jellemző, de nem tudtam megállapítani, hogy vajon nyitva vagy csukva vannak-e a szemei. Eldobtam a kikericseimet, és hamarosan ott úsztak, szétszórva ennek a fiatal férfinak a testén, ahogy az árral elhaladt mellettem. Még két katonát láttam a folyóban, mielőtt visszafordultam volna. Ezek a testek, a folyó közepén, egyik szikláról a másikra csapódtak. A testek egyvalamiben megegyeztek; nem volt rajtuk se sapka, se csizma. A mostohaapámra gondoltam, akit oly gyakran láttam az egyenruhájában, és öcsémre, a még kisbaba Sándorra, aki felnőve majd szintén egyenruhát fog hordani, s újra elkezdtem rohanni meg nem állva, amíg Bábi biztonságos konyhájába nem értem. Bábi a kapualjban állt, kendőjét magára vetve, és épp azon volt, hogy kimenjen megkeresni engem. Tudod nagyon jól, hogy nem szabad csak úgy elszaladnod anélkül, hogy megmondanád, hová mész szidott aggodalommal teli hangon. De Bábi, három halott férfit láttam sodródni a Rikában! mondtam. Többet nem szólt csak levette a kendőjét, körémtekerte és visszasétált velem a konyhába, mialatt én folytattam, Ukrán katonák voltak. Mi lesz velük? Bábi válasz nélkül gyengéden lenyomott a székre, levette a vizes csizmámat és harisnyámat, forró tejet készített és levágott egy vastag szelet barna kenyeret, melyet megvajazott és kristálycukorral meghintett. A tejet iddogálva és az édes, ropogós kenyeret majszolva elnéztem ahogy a fahasábok hamuvá válnak a nyitott kályhában mialatt Bábi óvatosan vezette a fonalat a szövőszékén. A hangja úgy tűnt, mintha nagyon távolról jönne, 11
12 pedig nem ült messzebb két méternél. Most már békességben vannak mondta, ahogy szőtt. Hamarosan álomba merültem, és addig fel sem ébredtem, amíg Rózsi vissza nem tért a mezei munkából. Több ukrán megtorlás nem történt. Pár napra rá, hogy láttam a folyóban úszó testeket, a szántóföldekre mentem, ahol a falusiak próbálták a kiesett munkát bepótolni. Korábban a harcok miatt féltek kimenni a földekre. Egy darabig néztem, ahogy dolgoznak, majd épphogycsak elindultam a folyóhoz, amikor paták zaját hallottam meg, ahogy a kövekhez csapódnak a földúton. A ló ritkaságszámba ment Komjátin; a legtöbb kocsit ökör húzta és kevesen tartottak lovat a faluban. Meglepődve megfordultam, és egy magyar lovascsendőrt pillantottam meg egy még ritkább látványt Komjátin. A hagyományos magyar egyenruha volt rajta: szürke-zöld csíkos mellény, sárgarézgombsorokkal össze-gombolva és paszománnyal díszítve. Keménykalapjára hosszú fekete és zöld kakastoll volt tűzve, amit a simára borotvált állát körülfogó vékony fekete bőrpánt tartott a helyén. Megvárta, hogy a pillantásunk találkozzon, mielőtt megtörte volna a csöndet. Jó úton vagyok Komjáti felé? Csak egy út van válaszoltam. Salánkról jövök, közölte a csendőr, és vissza kell érjek sötétedés előtt. Azt mondták nekem, hogy ez így, oda-vissza, négy kilométer lesz. Biztos Nagykomjátira igyekszik, mondtam, mert Kiskomjáti rögtön a tisztás után következik. Mutattam az irányt. Látja onnan föntről? Nem voltam magasabb a ló lábánál. Azt mondták, hogy itt az emberek nem beszélnek magyarul. Ez igaz, de én beregszászi vagyok, és csak vakáción vagyok itt a nagymamámnál. Hol lakik a nagymamád? Mindjárt ott fönn az úton a hatodik ház a bal oldalon. Szeretnél hazalovagolni? kérdezte, ahogy leszállt a lóról. Mielőtt időm lett volna válaszolni, kesztyűs kezei megragadták a derekamat és felemeltek a hatalmas lóra. Felült mögém, és a mellkasának dőlve éreztem a rézgombjait és övcsatját a könnyű pamutruhámon keresztül. Megkérdezte a nevemet és én elfúló hangon válaszoltam, Davidowitz Aranka. Hatalmába kerített az izgalom és büszkeség, hogy olyan magasan ültem, és alig vártam, hogy az egész élményt elmesélhessem, a barátnőmnek, Molchának.
Bábi, egy csoport falusival állt az úton, és lenyűgözve bámulta a lovascsendőr nem mindennapi látványát. A jelenet majdnem akkora izgalmat keltett, mint az első autó feltűnése Beregszászon. Minden rendben van? sikerült kipréselnie magyarul Bábinak a kérdést. Ó persze. Az unokája útbaigazítást adott a nagykomjáti csendőrőrshöz. Hivatalos megbizatásom van Salánkról. A kislány elmondta, hogy látogatóban van Beregszászról. Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, de a határok átmenetileg le vannak zárva és nem járnak a vonatok. Aranka nyaralása lehet, hogy tovább fog tartani a tervezettnél. Bábi nagyon lassan emésztette meg ezt az információt, majd válaszolt, Legyen ez a legrosszabb, amit a háború hoz. Kér egy pohár hideg vizet, mielőtt továbbmenne? Leszállt a lóról, leemelt és letett Bábi mellé. Levette a sisakját, és szalutált, összeverve a csizmája sarkát. A nevem Wajda Ferenc mutatkozott be, majd hozzátette: Igen, köszönöm, kérnék egy kis vizet. Bábi bement a konyhába és visszajött az egyik szép pohárba töltött hideg vízzel. Átnyújtotta Ferencnek, aki pár korttyal kiitta a vizet, majd visszaadta a poharat. Az unokája kész kis hölgy; szerencsém volt, hogy találkoztam valakivel, aki magyarul beszél. Bábi bólintott. A nevem Rosner Fage. Ferenc visszatette a fejére a nehéz sisakot és felült a lovára. Miután elment, a falusiak megjegyzések nélkül szétszéledtek. Bábi rosszallóan ráncolta a homlokát, megfogta a kezem és bevezetett a házba. 2. Jó pár héttel később a tornácon voltam, amikor megláttam Ferencet a távolban. Megállt a kapunknál, és legyezgette a hiúságomat, hogy mikor odafutottam hozzá, emlékezett rám. Szervusz, Aranka üdvözölt. Mit gondolsz, adna a nagymamád egy kis vizet a lovamnak meg nekem? Nagymama a földeken van, de úgy gondolom, nem baj, hogyha vizet adok magának. Pedig legbelül egyáltalán nem voltam biztos 13
14 benne. Furcsa érzésem volt vele és Bábival kapcsolatban. Nem tudtam megmagyarázni, de a csendőr olyasvalakinek tűnt, aki nem illik bele a nagymama életébe. Bábi olyan kis helyet foglalt el, míg a férfinak olyan sok hely kellett. Úgy éreztem, hogy valamilyen módon össze tudná Bábit morzsolni. Próbáltam elrejteni a félelmemet. Megint hivatalos megbízatása van? Ó, igen, rendszeresen kell megtennem ezt az utat. Mit jelent az, hogy hivatalos megbízatás? Én továbbítom az új szabályokat az új kormánytól. Fogtam a vizesvödröt a konyhából és átszaladtam az úton a szomszédunk kútjához, mialatt Ferenc odavezette a lovát a vályúhoz. Tercsa vize, amely tisztább volt Bábiénál, egy hegyi forrásból táplálkozott. Ahogy húztam fel a vödröt a kútból, átnéztem a kertünkbe, s megláttam Ferencet Bábi egyik szilvafájának az árnyékában állni. Nagynak és ridegnek tűnt a fehér virágok esernyője alatt. Mintha a gondolataimban olvasna, hirtelen levette a sisakját és lerázta a tollakról a szirmokat. A sisakja nélkül sokkal fiatalabbnak és emberségesebbnek látszott. Jóképű volt, de a szája és az álla finom metszésű, mint egy lánynak. Miután felhúztam a vizet, a teli vödröt cipelve visszamentem a kertünkbe. Ferenc ivott egy pohárral, majd megkérdezte: Nem szoktad magányosnak érezni magad itt, barátok nélkül? Általában a nővéremmel, Violával jövök, hogy segítsünk Rózsinak, de Viola beteg volt, ezért most nélküle jöttem. Aztán a vonatok már nem jártak tovább és így nem tudott hozzám csatlakozni. Mindig is itt élt a nagymamád? Mindig. Akkor hogy lehet, hogy tud magyarul? Onnan, hogy gyakran meglátogatott minket Beregszászon. Újra elfogott ez a kellemetlen érzés vele és Bábival kapcsolatban, és belekúszott a gyomromba. Abbahagytam a beszédet. Ki ez a Rózsi? Ő az idősebb nővérem a földeken van a nagymamámmal. Amikor a ló abbahagyta az ivást, Ferenc megint szalutált és ellovagolt.
Pár hónappal később, Rózsi tátikákat szedett a kerítés közelében a Sabbati asztalunkra. Énekelt munka közben, teljesen elmerülve a feladatban, mikor Ferenc feltűnt az úton. Minden mozgás és hang abbamaradt egyszerre; ráláthattam Rózsi megdöbbent arcára a tornácról, ahol épp krumplit hámoztam. Ferenc odajött a kapunkhoz és leszállt a lóról. A sisakját levéve üdvözlésképp udvariasan meghajolt. A nevem Wajda Ferenc; a hugodnak, Arankának az egyik ismerőse vagyok. Rózsi szótlan maradt. Odamentem hozzá. Ferenc úr az a csendőr, akiről meséltem neked. És te bizonyára Rózsika vagy mondta Ferenc, a kedveskedő -ka képzőt hozzáadva a névhez. Egy hosszú, néma szünet következett, mialatt Ferenc és a lova továbbra is a kapun kívül álldogált, míg Rózsi meg én benn maradtunk. Végtére is Rózsi megtalálta a hangját és megszólalt: Megitathatja a lovát, ha szeretné. Szaladok és hozok vizet a Tercsa kútjából ajánlottam fel és elmentem a vödörért. Mikor visszaértem, Rózsi a vályúnál állt Ferenc közelében. A sárga virágokat a jobbjában tartotta, míg a bal kezével a lovat simogatta. Ferenc őt bámulta, és alig vette észre, amikor vízzel kínáltam. Rózsi az ünnepi ruháját viselte; a mellény körülölelte a keskeny mellkasát, míg a dús szoknya a derekától a vékony bokájáig hullámzott. A fejét magasra tartva a ló fölött Ferencre nézett, és hosszú, gesztenyebarna haja csillogott a napfényben. Komjáti magyar megszállásának következményeiről beszélgettek. Ezek az emberek sose fognak megtanulni magyarul mondta Rózsi. Ők ukránok, és mindig is ukránok maradnak. Nincs sok helye az életükben a politikának vagy, hogy új dolgokat tanuljanak. Teljesen lefoglalja az összes idejüket a túlélésért folytatott harc. És veled mi a helyzet? kérdezte Ferenc. Nem unod ezt az egyszerű életet? Nem hiányzik a mozi a városból? Nem igazán... kezdett el épp Rózsi válaszolni, amikor Bábi megjelent a ház mögötti földeken sétálva. Láttuk, ahogy megáll, a szeme fölé emeli a kezeit, hogy leárnyékolja a déli napot, majd a zöldséges kerten átvezető kerülőutat választja. Egyértelmű volt, hogy nem akar szembeke- 15
16 rülni a látogatónkkal és mi megéreztük a bosszúságát. Rózsi abbahagyta a ló simogatását. Ferenc visszaadta nekem a poharat, megfogta a lova kantárját és a kapuhoz vezette. Benézhetek majd máskor is? kérdezte habozva. Rózsi a virágokkal babrálva lassan válaszolt: Azt hiszem, igen. Ferenc, a lován ülve egyszer még visszafordult, mielőtt eltűnt volna szem elől. A házba belépve Rózsi meg én egyetértő pillantásokat váltottunk. Bábi a konyhában épp fehérrépát vágott fel, és amint észrevett minket, a kése hangosan koppant a vágódeszkán. Rózsi kivett egy vázát a konyhaszekrényből, és elkezdte a virágokat elrendezni benne. Bábi belekaparta a fehérrépát egy lábosba, vizet adott hozzá és a forró platnira rakta. Majd kitört belőle: Szép kis látvány volt mondhatom, ami ma a birtokomon fogadott. Ha sokáig élsz, mindent megérsz. Azt még meg tudom érteni, hogy Aranka miért barátkozik össze egyikükkel, de hogy te is, Rózsi! Csalódott vagyok. Már vagy annyira idős, hogy több eszed legyen. Csak vizet adtunk neki mondtam. Az unokáim nem kötelesek csillapítani az ellenségünk szomját. Azon a napon, amikor a Rikától hazáig hozott, nem volt más választásom, de Rózsinak nem kell érdeklődést mutatnia iránta. Csak azért mert magyar, még nem jelenti azt, hogy az ellenségünk ellenkezett elvörösödött arccal Rózsi. Sajnáltam őt; ez volt az első eset, hogy Bábi haragosan beszélt vele. Leültem az egyik konyhai sámlira. Bábi, most már nyugodtabb hangon, újra elkezdett beszélni. Rózsi, hát nem tudod, hogy a magyarok már évek óta az ellenségeink? A világháború óta zsidóellenesek. Minket okoltak a területi veszteségeik és a nehéz idők miatt. Minden, ami balul ütött ki, a mi hibánkból történt. Idejöttek, s pogromjaikkal végigdúlva meg akarták ölni az összes zsidót. Nem voltunk biztonságban a házainkban, még aludni is féltünk. Ez az oka annak, hogy a gyerekeim közül hárman meg se álltak Amerikáig. De mindez Kun Béla ideje alatt volt. Most Horthy Magyarország államfője, és ő a zsidók barátja szólt Rózsi. Nem, Rózsi. Amíg háború van, mindig szükségük lesz bűnbakokra, és amíg csak itt leszünk, minket fognak annak választani.
Rózsi abbahagyta az asztalterítést és kiment. Bábi leült mellém. Elkezdte simogatni a hajam, és csak akkor jöttem rá, hogy sírtam. Mikor megszólalt, a hangja lágy volt. Már el kellett volna mindezt mondanom neked, Aranka, de bizakodtam benne, hogy a te generációd meg lesz kímélve ettől. Egy zsidó állandóan reménykedik; ilyen a természete. De most attól félek, hogy egy újabb őrültünk akadt, ez a Hitler, aki egész Európát felkavarja. Pestisként terjedve bemasírozik más népek országába. Egész Európát Németországba akarja bekebelezni. Amit a csehektől fél kézzel elvesz, azt a másikkal Magyarországnak adja. De nem ad semmit ingyen. A földdel megveszi a magyar hadsereget. És már itt is elkezdték elvenni a zsidók állásait. Ez történik ma, és ki tudja mi lesz holnap? Hol van ő most? kérdeztem remegő hanggal, ahogy elképzeltem ezt az emberszörnyet végigvonulni a földeken olyan hosszú karokkal, mint a telefonpóznák Beregszászban. Lengyelországban válaszolta Bábi. Felkelt és a tűzhelyhez ment, hogy folytassa a vacsora készítését. Megnyugtató volt a távolság Hitler és köztünk, a fejemben viszont gondolatok kavarogtak, ahogy próbáltam megérteni mindent, amit Bábi Rózsinak és nekem elmondott pogromok, bűnbakok hát ez a zsidó lét lényege? A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy a keresztény barátaim különböznek tőlem; hogy én éltem az ő világukban, és nem ők az enyémben; hogy a törvények az ő világukból jöttek, nem az enyémből; hogy az iskola karácsonyra és húsvétra zárt be, nem Hanukkára és Peszahra. Elfogadtam ezeket a szabályokat anélkül, hogy különösebben elgondolkoztam volna rajtuk, olyasféleképpen, ahogy elfogadtam azt, hogy meg kell mosni arcunkat és meg kell fésülködnünk. Tudatában voltam ennek az íratlan törvénynek, de nem merengtem el rajta. Beregszászon állami iskolába jártam és nem vallás alapján választottam, vagy válogattam szét a barátaimat. Az utcánkban magyar, szlovák, orosz és zsidó családok éltek. Anyukám mindegyikőjükkel barátságos volt. Protestáns istentiszteleten vettem részt Molnár Icával, orosz ortodox szertartásra mentem Valival és Milush Veligannal, és úgy tűnt, anyuka nem bánja, mikor megmondtam, hogy hova megyek. De Bábi hozzáállása a magyarokhoz nem olyan volt, mint anyukáé. Visszaemlékeztem egy incidensre, ami azon a nyáron történt, amikor meghalt Rosner nagypapa, és Bábi még feketében járt, mindig otthon 17
18 maradt, s az imakönyvét olvasta. Egyre több időt töltöttem el a szabadban játszva a komjáti gyerekekkel. Egy nap, ahogy az út menti kereszt mellett elhaladtunk, az összes többi gyerek megállt, meghajolt, keresztet vetett a mellkasára, és elmormolt ukránul egy imát. Nagy hatással volt mindez rám; figyeltem a mozdulataikat, majd leutánoztam őket; én is meghajoltam, és keresztet vetettem. Később, amikor hazaértem Bábi bevitt a hálószobájába és bezárta az ajtót. Nagyon dühös volt. Valaki azt mondta nekem, hogy keresztet vetettél. Igaz ez? Nem, én nem csináltam, csak a többiek. Felvett és ráállított egy székre, hogy a fejünk egy vonalba kerüljön, és bele tudjon nézni a szemembe. Nézz most rám. Keresztet vetettél magadra, avagy ez a személy hazudott nekem? Keresztet vetettem magamra. Hát nem tudod, hogy te zsidó vagy? De, Bábi. De, micsoda? De, és sajnálom. Ha nem tiszteled a saját vallásodat, hogy várhatod ezt el másoktól? Tiszteltem a vallásom, de nehezemre esett ellenségeimnek tekinteni mindazokat az embereket, akik oly fontos részei voltak beregszászi életemnek. Az ukrán parasztok Komjátin sokkal barátságtalanabbnak tűntek, mint a magyarok, akiket ismertem. Bábi még mindig el volt foglalva a tűzhelynél, így megkérdeztem: Bábi, mi a helyzet az itteni keresztényekkel, a parasztokkal; kedvelik a zsidókat? Ahogy válaszolt, hátrafordult, hogy az arcomba nézhessen. Jobban érdekli őket a föld, mint, hogy hol húzódnak a határok. El vannak foglalva az ennivalójuk megtermelésével, és mikor a termésük tönkremegy, a kevés esőt hibáztatják, nem a zsidókat. Amúgyis, mi szerényen élünk itt. Nincs miért irígyelniük minket. Visszafordult, hogy folytassa a vacsora elkészítését. Mikor Rózsi visszatért, egy újság volt nála és az arckifejezése feszült volt. Elolvashatom az újságot? kérdeztem felé nyúlva. Nem értenéd, tiszta politika válaszolta. Ahogy Bábi kinyitotta az újságot, egy vastag fekete betűvel szedett szóra esett a tekintetem: zsidó. Bábi végigfutott a szemével az oldalon, összehajtogatta az újságot és lehelyezte az asztalra.
Majd vacsora után megbeszéljük mondta Rózsinak. Másnap délután, amíg Bábi és Rózsi kint járkált a földeken, Molcha és én elvettük az újságot az éjjeliszekrényről, ahol Bábi hagyta, mielőtt elaludt volna. Kimentünk a lóhereföldre, és amíg Molcha őrszemet állt, hogy figyelmeztessen, ha valaki jön, én megpróbáltam a cikket elolvasni. Az összeírás és a munkatábor kifejezések feltűntek, de a legtöbb szó jelentése zavaros volt számomra; nem tudtam mindent megérteni. Helyek, furcsa elnevezésekkel Kamenets-Podolski, Novi Sad voltak megemlítve. Hol vannak ezek a helyek? tudakolta Molcha, ahogy próbáltam kiejteni őket. Nem tudom válaszoltam. Talán Lengyelországban, ahol Bábi szerint Hitler van. Ki ez a Hitler? kérdezte Molcha. Bábi azt mondja, hogy egy őrült, aki mindenkit a zsidók ellen fordít. Miért? Próbálok rájönni. Itt az áll, hogy mi veszélyesek vagyunk, és hogy túl sok kenyeret eszünk meg. Kenyérhiányt okozunk. De mi csak a saját kenyerünket esszük meg, hát hogy okozhatunk kenyérhiányt? Nem tudom. Molcha véget vetett a beszélgetésnek. Rakjuk vissza az újságot, és taníthatnál még egy kicsit magyarul. 3. Minden egyes nap a szőlősi piacot megjárt parasztok hozta hírmorzsákra figyeltünk, abban reménykedve, hogy a határokról hozott megállapodás folyományaként újra beindulnak a vonatok Komjáti és Beregszász között. Bábi imádsággal eltöltött percei egyre hosszabbra nyúltak. Vacsora után mindig vállára tette angóra kendőjét, fogta az imádságos könyvét, és leült az utcai ablakra néző karosszékébe, s olyannyira elmerült az olvasásban, hogy észre sem vette, ahogy lassan elenyészik a nappali világosság. Egyik este, ahogy Rózsi és én, miután kint ücsörögtünk a tornácon, bejöttünk a házba, ott találtuk Bábit sötét árnyékokkal teli hálószobájában az imádságoskönyve fölé görnyedve. 19
20 Bábi, mindig azt mondod, hogy ne rontsam el a szemem, és most itt ülsz és a sötétben olvasol mondta Rózsi, és meggyújtott egy petróleum lámpát. Nem is igazán olvasok. Ha már több mint ötven éve mondogatod ezeket az imádságokat, a részeiddé válnak. Csak arra az esetre hagyom nyitva a könyvet, ha netán néhol mégse jutna eszembe egy-egy szó. Bábi kérdeztem, nem unsz rá, hogy mindig ugyanazt a könyvet olvasod? Nem Aranka, soha nem lehet ráunni erre a könyvre, hiszen minden alkalommal, amikor olvasok vagy elszavalok belőle egy részt, egyre több jelentéssel telítődnek meg a szavak. A zsidó háztartás összes hagyományát és szabályait tartalmazza. Bábi becsukta a könyvét és egy ideig csendben ült. Mindig így pihent meg miután az aznapra jutó tennivalóinak vége szakadt, és elmondta nekünk, hogy ily módon mond köszönetet minden elmúló napért, kér megbocsátást a bűneiért, és fejezi ki reményét az emberek közötti béke eljöveteléért. Ros hashana előestéje előtt egy héttel egy levelet kézbesítettek Bábinak anyukától. Anyuka Ilona néninek címezte Szőlősre, mivel Komjátira még mindig nem járt a posta. Három hétbe telt, hogy eljusson onnan hozzánk a levél. Apát újra behívták a hadseregbe, de mivel cseh volt, megfosztották tiszti rangjától és egyszerű közkatonává fokozták le. A sógoromat, Lajost, szintén besorozták. Beregszászon az emberek egyre dühösebbek lettek a németek diktálta újonnan kirótt előirások szigorúsága miatt. Anyuka azt írta: Általános felfordulás közepette vagyunk: olyan sok új törvényt kell figyelembe vennünk minden nap. Annyira megváltozott az életünk, hogy már elképzelni se tudjuk, hogy mit hozhat a holnap. Kovács úrnak át kellett vennie a cipőüzlet vezetését, amíg Apa vissza nem jön. Anyuka értünk is aggódott, és sürgetett minket, hogy amint lehetséges, számoljunk be neki az újdonságokról. Megkérte Rózsit, hogy legyen gondja arra, hogy engem beírasson egy iskolába abban az esetben, ha a határok szeptember után is zárva maradnának. Úgy tűnik, hogy Bábi véleménye a magyar vezetőkről igaznak bizonyult súgtam Rózsinak, mihelyt Bábi kiment a konyhából. Ő mindig mindent jól ítél meg felelte Rózsi. Minél előbb meg
kell próbálnunk eljuttatni Anyukának egy levelet, hogy tudassuk vele, jól vagyunk. Azt is szeretném megtudni, hogy jönnek-e Ros hashanára. Bábi visszajött. Mégis mit javasolsz, hogy küldjük el azt a levelet? Talán találunk valakit, aki Szőlősre megy, és ott feladná nekünk. Bábi összehúzta a szemeit és beleharapott a felső ajkába. Mit gondolsz, mennyire bizonyulna jó barátnak a te magyar csendőröd vészhelyzet esetén? Rózsi megfordult, hogy egyenesen Bábira nézhessen. Barát? Épphogycsak beszélgettem vele... Habozott. Úgy gondolod, hogy nyugodt szívvel rögvest rá lehetne bízni a levél feladását? Nem tudom. Bábi rám nézett. Kint fogsz őrködni, és amint észreveszed őt a távolban, jössz szólni Rózsinak. Mit mondjak neki? kérdezte Rózsi. Mondd meg neki az igazat. Azt, hogy anyád aggódik értünk. Nem hiszem, hogy ezt nehéz lesz neki megérteni. Tudja, hogy mi folyik. A hanghordozása nyers volt. Pár nappal később megpillantottam Ferencet az erdő szélénél és szaladtam, szólni Rózsinak, hogy erre jön. Rózsi a tornácon volt, mikor a házhoz értem. Túlságosan kifulladtam ahhoz, hogy megszólaljak, ezért csak az erdő felé mutattam. Rózsi azonnal bement a házba, majd visszajött a levéllel. A háta mögött tartva a levelet az úthoz sétált, én meg követtem. Ferenc a kapunál megállította a lovát és leszállt róla. Micsoda gyönyörű nap szólalt meg. Nagy kár, hogy nem tudsz velem jönni egy lovaglásra. Nem, nem tudunk mondta Rózsi. Viszont egy óriási szívességet szeretnénk kérni. Írtam egy levelet az édesanyámnak, de nincs módomban feladni a postán. Megtenné, hogy feladja? Megremegett a hangja, és féltem, hogy elsírja magát. Ferenc elvette a levelet és betette a mellényzsebébe. Ez minden? Örömest teljesítem a kérést, hiszen ez csak aprócska szívesség. Gyengéden hozzáért Rózsi vállához. Még ma feladom. Rózsi hangja nyugodttá vált. Felnézett Ferencre. Köszönöm. 21
22 Bábi egészen Ros hashana estéjéig bizakodott benne, hogy valami csoda folytán a család többi tagja is az asztalához tud majd ülni. Többször is megörtént, hogy az ünnepi étel készítését félbeszakítva kiment a konyhából, kisétált az útra, az erdő felé fordult, és mozgó árnyékok után fürkészett a távolban. Bábi, még mindig úgy gondolod, hogy eljöhetnek? kérdeztem rá, mikor az egyik ilyen kiruccanásából visszatért. Soha nem szabad feladnunk a reményt. A remény a mi megváltásunk. A nagy zománcfazekak csordultig voltak töltve. A tűzhelyen a leves rotyogott, a csirkehús sistergett és a cimesz gőzölgött. Rózsi cérnametéltje egy nagy tálon pihent, készen arra, hogy az aranyszínű csirkehúslevesbe belekeverjék. Rózsi a réz gyertyatartókat fényesítette és annyi tányérral rakta meg az asztalt, amennyi csak ráfért. Ahogy munkálkodott, megkérdeztem tőle: Rózsi, szerinted eljönnek ma a többiek? Intett, hogy kövessem, és amikor biztos volt benne, hogy Bábi nem hallhat minket, válaszolt: Ha okos vagy, nem hagyod, hogy túlságosan eltöltsön a remény. Akkor mért tesztek úgy Bábival, mintha jönnének? Ez nem tettetés. Bábi már több mint húsz éve készíti el ezt az ételt mindannyiunk számára. Csak a megszokott rutint követi. De állandóan kimegy várni őket. Ezt is már régóta csinálja. A rituálé része. Egészen addig nem zárta be Bábi a bejárati ajtót, amíg el nem érkezett az ideje, hogy meggyújtsuk a gyertyákat az újévi áldáshoz. Rózsi és én a két oldalán álltunk, ahogy elmondta az imádságot. A fejére borított egy fehér csipkekendőt, egyenesen felnézett a mennyezetre, és halk hangon beszélni kezdett: Áldott légy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszenteltél minket parancsolataiddal, s megparancsoltad, hogy gyújtsuk meg az ünnepi gyertyákat! Bábi a Ros hashana másnapját a zsinagógában imádsággal töltötte. Mellette üldögéltem egy darabig, de kellemetlenül éreztem magam az alacsony épületben. Mind a nőknek, Bábi oldalán, mind pedig a másik oldalon ülő férfiaknak az arca nyúzott, megviselt volt. Monoton hangon kántáltak, és néha feljajdultak, hogy kegyelemmel ítéltessenek majd meg. Bábi a kezemet fogta, hogy magához és a gyülekezethez kapcsoljon ezáltal, én viszont megpróbáltam az ablakokban lévő apró
üvegtáblákat, a megvetemedett vakolt falakat és a pergamen tekercset tartalmazó megereszkedett mahagóni oltárt bámulni, hogy eltereljem a figyelmemet. E komor hangulattal körülvéve nem tudtam a könnyeimet visszatartani, és a kántálás első szünetében elengedtem Bábi kezét és kisurrantam a helyiségből. A nap hátralevő részét a templomkertben, Molchával játszva töltöttem el. Másnap reggel Rózsi fejés után mindkét kezében egy-egy vödör habos tejjel jött felém. Mért vagy fenn ilyen korán? Túlságosan izgatott voltam az iskola miatt ahhoz, hogy aludjak. Hallottam a kakas kukorékolását, de ágyban maradtam, amíg te meg Bábi ki nem mentetek a szobából. Rózsi letette a vödröket a konyhapadkára és Bábihoz szólt, aki épp kását kevergetett a reggelimhez. Különös mondta, ez az első év, hogy nem kell iskolába mennem, és most Aranka megy majd. Molcha már várt rám, amikor a kapujukhoz értem. Izgatott volt a számára új nyelv használata miatt. Emlékszem az összes szóra, amit tanítottál nekem. Akarod hallani őket? Felmondta az egyszerű magyar szavakat, mintha egy vers részei lennének. Amikor beléptünk az osztályterembe, egy csinosan öltözött fiatal nő állt elöl a tábla mellett. Gyerekek sétáltak befelé. A legtöbbjüket ismertem; néhányan idősebbek, mások fiatalabbak voltak mint én. Miután a tanár leültetett minket, megkérte, hogy egyenként álljunk fel és mondjuk meg a nevünket. A gyerekek lassacskán sorra felálltak és elsuttogták a nevüket. Amikor én kerültem sorra hangosan és tisztán mondtam: Davidowitz Aranka. No látjátok, így szeretném hallani a neveteket mondta. A nap hátralevő részét a nevünk magyar kiejtésének, és az összes osztályteremben található dolog magyar elnevezésének tanításával töltötte el. Én voltam a sztártanuló, és az óra végén bejelentette, hogy én leszek a helyettese. Örömmel telve rohantam haza, hogy elújságoljam Bábinak és Rózsinak a jó hírt. Mikor ráakadtam az utolsó napra jutó aratással munkálkodó Bábira a földeken, csupán ennyit jegyzett meg szarkasztikusan: Anyád megbolondulna örömében, ha hallaná, hogy magyar fordítót csináltak belőled. 23
24 Az ősz elmúltával Komjáti sivárrá és elhagyatottá vált. Az emberek csak akkor jöttek ki a házaikból, mikor muszáj volt nekik. Számos alkalommal arra kellett hazajönnöm az iskolából, hogy Rózsi a kendőjébe burkolózva a tornácon áll és az erdő irányába mered. Ferenc már jó ideje nem járt nálunk. Bábi időről-időre találkozott olyanokkal, akik Szőlősre mentek és hajlandóak voltak elvinni a leveleinket, hogy föladják. Novemberben kaptunk egy levelet Amerikából, ami Ilona néninek volt címezve Szőlősre. Bábi remegő ujakkal feltépte. Később beszélt róla Rózsival. Többet tudnak arról, hogy mi történik itt, mint mi. Mit mondanak? kérdezte Rózsi. Mindig ugyanazt. Adjunk el mindent, és vegyünk jegyet egy hajóra. Hogy érthetnék meg? Számukra ez csak egy darab föld és egy ház, tehát csak fogod az ellenértékét és itthagyod. Nem, ez nem ilyen könnyű; nem adhatod el az életed. Számomra ez a kis ház, a föld, és az állataim minden, amit ismerek. Mit tudok én Amerikáról? Öregasszony vagyok; már késő, hogy új életet kezdjek. Nem, itt, ezen a helyen élem le a maradék éveimet. Ezen az estén esett le először a hó és egyenetlenül borította be az utakat. Ahogy az iskolába indultam, Rózsi kisétált velem a tornácra, és egy sálat kötött a fejem köré úgy, hogy a számat befedje. Molchát is jól becsomagolva találtam. Az osztályteremben a kerek hasú kályhában lobogott a tűz. A tanárunk mellette állt és az ujjait melegítgette. Holnaptól kezdve tüzelőt kell hoznotok; csak mára van épphogy elegendő. Aranka, magyarázd meg a többieknek, hogy holnaptól mindegyikőtöknek hoznia kell egy fahasábot magával. Máskülönben be kell zárnunk az iskolát. Mikor elmondtam Bábinak és Rózsinak, hogy mit kért tőlünk, Bábi nyugtalannak tűnt. A tanárod nem ismeri ezeket az embereket. Hagyják majd, hogy bezárja az iskolát. Jobban érdekli őket a tüzelőjük, mint az iskolája. Rózsi meglepett volt. Ilyen azelőtt sohasem történt. Mindig volt bőségesen fánk. Változások elé nézünk mondta Bábi.
Bevackoltuk magunkat a hó és a szél elől. A hálószobánkban lévő tüzet állandóan tápláltuk a kályha mögötti kosárban tárolt hasábdarabokkal, melyet Rózsi és én töltöttünk fel a kinti farakásból. Próbáltunk mindig jó pár napra előre tárolni, hogy a fa bent megszáradhasson, mire felhasználjuk. Bábi megkönnyebbült, amikor januárban az iskola a tél hátralevő részére bezárt; már addig is vonakodott kiengedni a házból úgy, hogy kint majdnem olyan magas volt a hó mint én. Csak akkor hagytuk ott a ház melegét, mikor az állatokat kellett gondozni, vizet, vagy fát kellett behozni, vagy az árnyékszékre kellett kimenni. Így éltünk egészen március elejéig, mikor az iskola újra kinyitott. Majd hallottuk, hogy Komjáti és Beregszász között újra közlekednek a vonatok és megint lesz postaszolgálat. Azon tűnődtem, mikor térhetek majd haza. 4. Kora április volt, mikor Molcha és én ibolyaszedés közben megpillantottuk a postást az úton. Azonnal visszasiettünk a ház felé, hogy még elérjük. Rózsi épp teregetett a kertben, és látva milyen izgalommal közeledünk, azt kérdezte: Ferencet láttátok? Nem, hanem a postást mondtam. Lehet, hogy Anyukától hozott levelet! Csalódását leplezve, a szennyeskosárba dobta a csipeszeket és a kötényét, majd visszasétált a házba. Molchával szorosan mögöttem, a postás felé iramodtunk, akinél ott lapult a várva-várt levél. Egyik kezemben szorongattam az ibolyákat, a másikban a levelet, gyorsan elköszöntem Molchától, és szaladtam a házba. Bábi már a tornácon várt. Átadtam neki a levelet és bementem Rózsihoz, aki a tisztaszoba erdőre nyíló ablakán bámult ki éppen. Megérintettem a karját és átnyújtottam neki a csokor ibolyát, mielőtt visszamentem a verandára. Bábi a lócán könnyes szemmel hajolt a levél fölé. Mindenki jól van? kérdeztem aggódva. Összehajtotta a levelet és a köténye zsebébe tette. Ezután a kötény sarkával megtörölte a szemét, felállt és így válaszolt: Minden rendben van, Aranka. Gyere, segíts nekem megfogni az udvar legkövérebb tyúkját. Mindnyájan haza jönnek Peszahra! 25
26 Kik jönnek, Bábi? Talán jobb, ha valamelyik libát is levágjuk! Olyan sokan leszünk. Hányan? Számoljuk csak meg! mondta, és játékosan a kezébe vette ujjaimat. Rám nézett, és ősz óta először láttam megcsillanni kávébarna szemeit. A kisujjamnál kezdte mondókaszerű számolását. Édesanyád, mostohaapád, Viola és Sándor. De Apa a hadseregben van. Így van, de kimenőt kapott és most otthon van. Örömömben körülugráltam Bábit. Nem szeretnéd, hogy befejezzem a számolást? kérdezte, majd ismét elkapta ujjaimat. Lili, Lajos és a kicsi Manci is jönnek. Hívd gyorsan Rózsit és fogjunk pár szárnyast! Rózsi még mindig a tisztaszoba ablakánál állt, könnytől csillogó szemekkel. Bábi küldött érted. Levelet kaptunk otthonról. Mindannyian jönnek Peszahra! Mind? Igen, Apa és Lajos is kimenőt kapott a hadseregtől. Rózsi arca egy pillanat alatt felderült, felkapott a hónomnál fogva és körbe-körbe forgatott. Mikor jönnek? Holnapután. Jobb, ha most neki is látunk segédkezni Bábinak! Befogunk pár csirkét és talán még egy libát is. Amint kiléptünk a tornácra, Rózsi egy pillanatra megállt és elnevette magát Bábi csirke-csalogató mutatványán. Összegörnyedve, kukoricacsővel hívogatta a tyúkokat: Pí-pi-pi-pi-pi. Amint elég közel jött egy tyúk a csapdához, Bábi felkapta és egy pillanat alatt szétfújta a hasán lévő tollakat, hogy megnézze, elég kövér-e. Ha nem volt elég sárga a tyúk bőre, elengedte és kezdődött előröl a hajsza. Szép kis segítség, mondhatom! Magamra hagytok a munkában kaptuk a feddést Bábitól, aki a zsebéből elővette a levelet és odanyújtotta Rózsinak. Ne most olvasd el! Inkább segíts kiválasztani két szép, kövér madárkát! Rózsi megfontolt tekintettel kémlelte a baromfiudvart. Mi lenne, ha azzal a rövid farkúval próbálkoznánk?
Nem, ő az egyik legjobb tojónk. Sok tojásra lesz szükségünk. Végül sikerült Bábinak és Rózsinak kiválasztani a legszebbeket és piros rongyot kötni a lábukra. Na, most már biztosan lesz egy szép nagy fazék tyúkhúslevesünk. Rózsi válaszul bólintott és Anyuka levelét kezdte olvasni, amíg a ház fele sétáltunk. Én is elolvashatom utánad? kérdeztem. Gyere, majd hangosan olvasom mondta Rózsi, és leült a padra a tornácon. Mellette ültem és hallgattam, amint bársonyos hangon Anyuka szavait olvassa. A levélből úgy tűnt, hogy Anyuka boldog, mert Apa váratlanul toppant be aznap reggel. Az is kiderült, hogy Lajos, Lili és Manci lementek meglátogatni Lajos szüleit Salánkon, ezért ők külön jönnek majd. A következő nap Bábi lázasan készülődött. Ágyazás közben azt magyarázta, hogy Anyuka és Apa alhatnak majd a vendégszobában, a gyerekek pedig a földön. Kitömünk majd néhány zsákot szalmával, Rózsi alhat az én ágyamban, így Lili és Lajos majd megkaphatja Nagyapa ágyát. Úgy érted Rózsi ágyát? Nekem az az ágy mindig is a te Nagyapád ágya marad mondta. Másnap sorozatosan egymásba botlottunk, ahogy meg-megálltunk a házimunkában, és ki-kinéztünk, hogy jön-e már a család. Késő délután végül megpillantottam őket és mintha puskából lőttek volna ki, szaladtam le a tornácról eléjük. Anyuka és Apa együtt jöttek. Apa egy kerékpárt tolt, ami roskadozott a csomagok és egy hatalmas koffer súlya alatt. Öltözéke egy csúf posztó egyenruha volt. Anyuka megváltozott máskor mindig sima bőre mintha mindenütt puffadt lenne. Távolabb húzódtam tőle. Nem hiányoztam neked? kérdezte kissé sértődötten. És én? Kapok puszit? kérdezte Apa, ahogy fölém hajolt. Átkaroltam a nyakát és megpusziltam az arcát. Bozontos pofaszakálla nem változott semmit. Viola lerakta a csomagokat és szorosan átölelt. Mikor végre elengedett, az ölembe vettem Sándort. Kisbabából kisfiú lett és azt hajtogatta: Ő Aranka, a nővérem, ő Aranka, én pedig tartottam tömzsi kis testét a karomban. Bábi és Rózsi is kijöttek. Rózsi átvette tőlem Sándort és össze-vissza puszilgatta. Bábi szipogva próbálta rövid karjait Anyuka nyaka köré fonni: Miért nem említetted a leveleidben? 27
28 Nem akartam, hogy aggódj válaszolta Anyuka. Hányadik hónapban jársz? Úgy tűnik közel a nagy nap mérte végig Anyukát. És ennyit gyalogoltál! Küldhettem volna szekeret elétek, de nem tudtam melyik vonattal jöttök. Csak annyit írtál, hogy a péntekivel. Lassan sétáltunk mondta Apa, és megpróbált a ház fele terelni bennünket. Anyuka elengedte Bábit és engem karolt át. Hogy megszépültél! Mit szólnak majd a barátnőid! Én is hazamegyek veletek? Hát nem szeretnél? Nem tudom. Azt mondtad minden megváltozott. Ica, Vali és Milush is megváltoztak? Szeretnek, akkor is, ha zsidó vagyok? Mindig is zsidó voltál. Tudom, de most minden más. Anyuka megcsókolt és megkért, hogy ezen ne aggódjak. Fáradtnak tűnt, és mikor a tornáchoz értünk, lerogyott a padra. Kicsit pihennem kell. Rózsi letette Sándort és bement a konyhába egy pohár hideg vízért. Közben mindenki egyszerre kezdett beszélni. Mikor Rózsi visszatért, átadta Anyukának a nagy pohár vizet, aki idő közben levette cipőjét, és ülve nézte, ahogy behordjuk a csomagokat. Mi történt Anyukával? kérdeztem Violát. Kisbabája lesz. Mikor? Júniusban. Lehet, hogy pont a te születésnapodon. Később, a délután folyamán, Lili, Lajos és Manci is megérkeztek. Anyuka fekiáltott: Itt jönnek! mi meg futottunk eléjük. Lili Lajos mellett jött, Manci pedig az apja hátán csimpaszkodott. Nagyon hosszú időnek tűnt, amióta nem találkoztunk. Sándorhoz hasonlóan, Manci is nagyot nőtt. Mikor meglátta, hogy Sándor fut felé, azonnal le akart szállni apja hátáról. Lajos letette a földre, és a két kisgyerek rögtön nagy csicsergésbe kezdett. Egy pillanatig mind őket néztük. Megdöbbentett Lajos magyar tiszti egyenruhája és Violához fordultam. Miért hord Lajos ilyen egyenruhát, amikor Apukának meg olyan csúnyát kell viselnie? Nem tudom válaszolta kissé tétovázó hangon.
De nagy lettél, Aranka mondta Lili és átkarolt. Várj, míg meglátod milyen földgömböt hozott Lajos neked és Violának! tette hozzá. Később, a házban, mikor Lili megölelte Bábit, úgy tűnt, mintha ő lenne az édesanya, aki a kisgyermeke fölé hajol. Lili volt a legmagasabb nő a családunkban. És, hogy van a mi édes Bábink? kérdezte, törve a jiddist. Bábi felnézett és rámosolygott. Elfelejtettél jiddisül. Nincs sok alkalom, amikor beszélhetem, ő pedig nem partner ebben. válaszolta Lajosra mutatva. Micsoda? Én beszélek jiddisül! mondta Lajos, minden szót súlyos magyar akcentussal ejtve. Mind nevettünk. Így beszélte a jiddist az apósod is, mikor elvette a lányom mondta Bábi. És szerencse, hogy azóta elég jól megtanultam mondta Apa. Ismerek jó pár fiatalembert a szakaszban, akik a jiddisen kívül alig beszélnek más nyelvet. Kivette kezét a nadrágzsebéből, és igazgatni kezdte nyakkendőjét. Hirtelen síri csönd lett a nagy hálószobában. Hát, öreg harcos, a tiszti felelősség már régóta nyomta a vállad. Most már a magamfajta fiatalembereké a kötelesség, hogy tegyék a dolgukat mondta Lajos, megtörve a csendet. Odalépett Apához és vállon veregette. Végtére is, most hogy lecsendesültek a dolgok, lehet, hogy hamarosan kellemes változások elé nézünk. Mikor történt ez veled? Nekem senki nem szólt erről érintette meg Apa kérdően Lajos hajtókáján a főhadnagyi kitüntetést. Amint rájöttek, hogy milyen jó vagyok válaszolta Lajos szalutálva. Gyertek lányok, terítsünk meg! Nyakunkon a széder! mondta Bábi. Naplemente után mind a nagy mahagóni asztal körül ültünk a hálóban. Bábi és Anyuka felálltak, meggyújtották a gyertyáikat az asztal két végén, fejüket csipke borította, arcuk ragyogott a gyertyafényben. Ahogy néztem, hogyan vonzza őket egymáshoz ugyanaz az ősi hagyomány, megértettem valamit abból, amit a felnőttek oly sokszor idéztek: a barackfába oltott cseresznyeág is csak cseresznyét fog teremni. Anyuka nagy utat tett meg Komjátiból, de mindvégig Bábi lánya maradt. Sokszor láttam, ahogy egy gesztus vagy egy bólintás közös emlékeket idézett fel 29
30 mindkettőjükben; nevetni és sírni is tudtak együtt anélkül, hogy egy szó elhagyta volna a szájukat. Mikor leültek, a szertartást azzal kezdte Apa, hogy a Haggadából felolvasta az egyiptomi szabadulás történetét. Átöltözött, szürke öltönyt, világoskék inget és sötét nyakkendőt viselt. Kék szeme tündökölt, amint felkérte a legfiatalabb fiúgyermeket, hogy tegye fel a négy kérdést. Sándor, Anyuka buzdítására szót is fogadott. A széder a négy pohár bor ivásával folytatódott, amit olvasás közben a megfelelő helyen kellett magunkhoz venni. Végül tea és mézes sütemény zárta az étkezést, jelképezve egy édes év kezdetét. A közös dalok ismerős szavai lassan összemosták a hangunkat. Mire Anyuka jó-éjt puszit adott, teljesen megszoktam a jelenlétét és a kezdeti félelmeim is elmúltak. Másnap, amíg Viola és én a verandán ültünk, Anyuka sírásba fúló hangjára lettünk figyelmesek. Nem, ezt soha nem tudnám megtenni szűrődött ki a konyhából. Szerettem a testvéreidet, de áldással engedtem el őket, mikor menni akartak. Szerinted, ahogy most a dolgok állnak, mit tartogat a jövő a lányoknak? Sokat töprengtem ezen. Nem szakíthatom szét a családom. Ha békés időt élnénk, akkor talán, nem tudom; de most nem küldhetem el őket. Azt szeretném, hogy itt legyenek velem. Bármi jön, együtt nézünk szembe vele. Én nem vagyok olyan, mint te, Anya. Én nem tudok egyedül élni. Erre nem képes mindenki. Te sosem nem voltál elég magányos ahhoz, hogy vissza gyere hozzám akár egy kis időre is. Nem miattad volt így Anya, hanem ez a visszamaradt állapot. Nem tudtam volna újra így élni. A városban, ahol az emberek civilizáltabbak, jobban élvezem az életet. Ott megértő fülekre találtam. Rise, térj észhez, becsapod magad. Gójok közt élsz, és ráadásul barátaidnak tartod őket. Remélem, hogy soha nem kell majd a segítségükre támaszkodnod. Lehet, hogy barátságosak, de óriási különbség van egy szomszéd és a mieink között. Csak a mifélénk érezheti át a fájdalmunkat. De hiszen segítettek nekem, mikor szükségem volt rá. Nem te voltál ott, amikor Mayer meghalt; nem láthattad hogyan vigyáznak helyettem a gyerekekre.
Az a fajta krízishelyzet ismerős számukra; együtt tudnak érezni, ha egy férj meghal. De mi most egy zsidó problémával nézünk szembe. Ezt nem fogják átérezni. Violát és engem tejesen megdöbbentett, amit hallottunk. Bábi és Anyuka úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy elfelejtkeztek rólunk a tornácon. Arról beszélnek, hogy elküldenek minket mondta Viola töprengve. Arról beszélnek, hogy Amerikába küldenek minket próbáltam válaszolni a hangjában rejlő kérdésre, mialatt Rózsi és Apa a ház sarkánál feltűnt és a tornáchoz közeledett. Ki küld el kit? kérdezte Apa. Bábi azt akarja, hogy Anyuka küldjön minket Amerikába. Téged is, Rózsi tette hozzá Viola. Senki nem küld el titeket, lányok. A háborúnak már mindjárt vége. Apa leült a lócára mellénk. Pár percig ott ültünk némán, azután Anyuka kijött szólni, hogy kész az ebéd. Viola és én elmosogattunk, majd ő egy kis időre lepihent, én pedig úgy döntöttem, meglátogatom Molchát. Már majdnem átléptem a konyha küszöbét, mikor meghallottam Bábi hangját, aki háttal nekem, halk, szigorú hangon beszélt Apához, aki a tornácon ült, a padon. Ignác, tudom, hogy szereted a lányokat, és Isten a tanú, milyen csodálatos apjuk vagy. De azt is tudom, hogy értelmes ember vagy, és ezért kérlek, engedd, hogy Amerikába menjenek. Itt nincs számukra jövő. Senkinek sincs. Nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek látod, Mama. mondta Apa finoman. A magyarok nem hajlandók engedni Hitler követelésének. Ignác, intelligens ember vagy. Légy realista. Meddig harcolhatnak még ellene? Nem, ha maradnak Bábi hangja megremegett; hátrafordult és megpillantott engem a küszöbön: Aranka, mit keresel itt? Én csak Molchát indultam megkeresi, Bábi. Bólintott, elment mellettem a nagyszobába és becsukta az ajtót. Leültem Apa mellé. Hová ment mindenki? kérdeztem. Elsétáltak a Rikához. Te nem mész? 31