Földtani Közlöny 132/különszám, 273-281 (2001) Budapest A régészet lehetőségei a pleisztocén kutatásában Changes of the environment investigated by archaeological methods in the Quaternary period Abstract T. Dobosi Viola 1 Tárgyszavak: pleisztocén, adaptáció, régészet, interdiszciplináris együttműködés Keywords: Pleistocene, adaptation, archaeology, interdisciplinary co-operation Following the classical terminology, the Palaeolithic period is characterised by foraging: hunting and gathering communities using the natural goods propagating without human interference, according to needs of basic subsistence. This system operated over many thousands of years successfully, because of the basic balance between the parts of the ecological system. Man adapted to environmental changes, though in an extent surpassing the pace of biological adaptation. Archaeological methods of investigation are suitable for the investigation of human consumption, i.e., what, how much and how the goods with favourable fossffisation qualities were utilised. Experiments aiming at following or justifying theories on, environmental changes as well as results on behalf of natural scientists aiming at an archaeological interpretation without adequate archaeological arguments can lead to doubtful and misleading results. The reconstruction of the living and inorganic environment are expected from interdisciplinary collaboration. It should be emphatically stated, however, that the natural scientific evidence found on an archaeological site is always artificially selected, i.e., of anthropogeneous origin. Synthesis, historical and environmental reconstruction is a common task. The study of the Palaeolithic sites Vértesszőlős, Tata and Érd was especially fruitful from this aspect. In the Palaeolithic period, the stone tools carry the basic information. Forms and technique of tool production separate on a large temporal and geographical scale the different archaeological cultures. Several essays were made to correlate these entities with different environments. The failure of these efforts proves the basic statement: the archaeological methods in themselves are not suitable for proving environmental changes. There are also existing examples, which prove that in the course of several geological phases, and, consequently, important environmental changes, we find the same culture continued on the same site. At Vértesszőlős or Érd the same culture is developing continuously. The same set of artefacts helped them to survive a radical change of the environment. There are also other examples, which show that among practically identical ecological conditions, and narrow temporal range different ways of adaptation were chosen (Upper Palaeolithic hunters with bone- and stone-spearheads (Aurignacian/Szeletian culture) or, blade vs. pebble industries in the Gravettian period). The human interference to the natural environment by raw material acquisition and selection of the settlement site leave small effect on the inorganic environment in this period. The Hungarian research of the Palaeolithic period was always characterised by a predisposition to adaptation of results of natural history and hopefully the good collaboration will be continued in the future as well. Összefoglalás Az őskőkorkutatás, megindulásának körülményeiből, a megszerezhető csekély információ jellegéből következően mindig erősen támaszkodott a természettudományok eredményeire. Az interdiszciplináris együttműködés azonban csak akkor lehet valamennyi résztvevő számára sikeres, ha a társtudományok adottságait, korlátait, módszerbeli sajátosságait figyelembe vesszük. A 1 Magyar Nemzeti Múzeum, 1088 Budapest, Múzeum krt. 14-16.
274 Földtani Közlöny 132/különszám hatásköri túllépés" megalapozatlan, a szűkebb szakterület módszereivel nem igazolható következtetésekhez vezethet. A paleolitikum a klasszikus terminus értelmében a zsákmányolás időszaka: a vadászó-gyűjtögető közösségek az emberi beavatkozás nélkül megtermett javakból igény szerint felhasználják a létfenntartásukhoz szükséges mennyiséget. A rendszer sok évszázezredes sikeres fennmaradásának alapja éppen az ökoszisztéma részegységei közötti egyensúly megmaradása/megőrzése. Az ember csak alkalmazkodott a változásokhoz, bár a biológiai alkalmazkodás természetes ütemét meghaladó mértékben és eredményességgel. Régészeti módszerekkel azt vizsgálhatjuk, hogy mit, mennyit és hogyan használtak föl. Az interdiszciplináris együttműködéstől az élő és élettelen környezet rekonstruálását várjuk, annak hangsúlyozásával, hogy a régészeti lelőhelyeken előkerült természettudományos leletanyag mindig antropogén. A szintézis, a történeti és környezeti rekonstrukció közös feladat, mint azt Tata, Érd, Vértesszőlős feldolgozása igazolja. A természettudományi megközelítés buktatói Az őskőkorban nagy térbeli és időbeli kereteket kitöltő régészeti kultúrákat csak a kőeszközök típusai és megmunkálásának módja alapján különíthetünk el. Ha ezeket megkíséreljük párhuzamosítani az adott környezettel, az eredmény nem az eltérő környezetet, hanem az ahhoz való alkalmazkodást bizonyíthatja. Ugyanis van hazai példa arra is, hogy több földtörténeti szakaszon - és ebből következően lényegesen megváltozott környezetben - a kultúra változatlan marad: az alsó-paleolit Vértesszőlősön és a középső-paleolit Érden az először megjelent kultúra fejlődik kontinuusan. Alapjaiban ugyanazzal az eszköztárral sikeresen túlélték környezetük gyökeres átalakulását. Van példa arra is, hogy azonos ökológiai feltételek között, szűk időhatárokon belül az adaptáció különböző útjait választották (felső-paleolit csont- és kőlándzsások, vagy a pengés- és kavics-iparok). A hazai paleolitikum kutatására jellemző fogékonyság a természettudományos eredmények iránt bizonyosan megmarad a jövőben is: szükségünk van egymásra. Az adott kronológiai keret eddig megismert hazai adataiból következően csak a jégkorszak második feléről vannak ismereteink. Ezek az ismeretek is rendkívül hézagosak. Ezek a hézagok elsősorban abból adódnak, hogy a régészeti lelőhelyek/leletanyagok az időskálának csak egy-egy kis szeletét fedik be, s ezek a szeletek térben és időben is csak ritkán csatlakoznak egymáshoz. A paleolitikum kutatásának sajátságai A régészeti korszakok közül éppen a paleolitikum igényli a legszorosabb természettudományos együttműködést, a kutatott korszak sajátosságai, a begyűjthető információk mennyisége és minősége, végső soron az ember és környezete legszorosabb kapcsolata miatt. Az tudományos őskőkor-kutatás kezdeteinek ismert körülményei (mármint az a tény, hogy az első kutatók túlnyomóan nem régészek voltak) rögtön az indulásnál a szűkebb szakma erőteljes interdiszciplinaritását eredményezték. Ez a szerencsés körülmény az elmúlt száz év és a jövő kutatási irányát is meghatározza.
T. DOBOSI V.: A régészet lehetőségei a pleisztocén kutatásában 275 Ez az együttműködés azonban csak akkor lehet gyümölcsöző, ha az egymásnak azonos rangú és értékű információkat nyújtó társtudományok szakmai lehetőségeit és adottságait tiszteletben tartjuk. A korszak szakirodalmában régész és természettudományos oldalról egyaránt felfedezhetők/kimutathatók olyan törekvések, amelyek mintegy hatásköri túllépésként egymás helyett vonnak le, más szakterületek szigorúan vett tudományos módszereivel nem igazolható, következtetéseket. Ide tartoznak azok a kísérletek, amelyekben hagyományos régészeti módszerekkel próbálják meg a környezetváltozásokat követni vagy igazolni. Ugyanúgy azok a természettudományos szakterületekről érkező, régészeti igényű interpretációk is, amelyek klasszikus módszerekkel nem alátámasztható, vagy azoknak éppen ellentmondó régészeti eredményekre jutnak CSÁNYI Vilmos etológus fogalmazza meg új, szórakoztató könyvében a megszívlelendő figyelmeztetést: az emberi evolúció kutatásának egyik kerékkötője az interdiszciplina, mert... a különböző területek kutatói rendszerint csak a saját szakterületüket ismerik jól, s amikor elkalandoznak... hajlamosak tetszetős, de megalapozatlan elméletek alkotására" (CSÁNYI 1999). S az elmélet csapdája: úgy jut régészeti következtetésekre, hogy még a természettudományos érvei is hiányoznak. A Homo erectusok tartós megtelepedését, az állandó telepek kialakulását az emberspecifikus bolhával igazolja (azaz a bolhának otthon" kell, csak éppen a bizonyítékkal marad adós, miért vélekedik úgy, hogy éppen az előemberek kezdtek el szenvedni a kis vérszívóktól, valamint az sem tisztázott, hogy a bolha evolúciója miért éppen félmillió évvel ezelőtt jutott el a megfelelő szintre). Egyébként a feltett kérdés nagyságrendje" nincs arányban a következtetések kultúrtörténeti horderejével. Elég csak egyet kézbe venni a szerte a világban divatba jött, százával megjelenő, igényes ismeretterjesztő művek közül, hogy objektív, régészeti argumentumokkal alátámasztott adatokhoz jussunk a Homo erectusok állandó telepeiről. A paleolitikum a klasszikus terminus értelmében a zsákmányolás időszaka: az emberi beavatkozás nélkül megtermett javakból igény szerint felhasználják a létfenntartáshoz szükséges mennyiséget. Az a változtatás, amit ezzel a tevékenységgel a jégkorszakban élő emberek eszközöltek az élő és élettelen a környezetük állapotában, zömmel nem volt számottevő, a nagy időintervallumok, a kis népsűrűség és az emberek által alkalmazott természetközeli módszerek miatt. A természeti környezet megváltozása és a régészeti kultúrák közötti kapcsolat A környezet a jégkorszakban humán hatások által még nem befolyásolt saját törvényei szerint változott, s az embernek nem volt választása: az eredményes túlélési stratégia azonos az alkalmazkodással. A régészetnek, mint a társadalomtudományok között leggyakorlatiasabb tudománynak több százada folyamatosan fejlődő munkamódszerei vannak az információk megszerzésére, értékelésére, feldolgozására. Lehetőségei nem terjednek ki a környezet változásainak közvetlen tanulmányozására. A paleo-
276 Földtani Közlöny 132/különszám litikum kutatásában azt vizsgálhatjuk, hogy az ember mikor, mit, mennyit és hogyan vett igénybe a közreműködése nélkül megtermett javakból: - Mi öregebb, mi fiatalabb? - Egy-egy lelőhely relatív kronológiájának segítségével szerencsés esetben abszolút kronológiai adatokra is lehet következtetni. Csak régészeti módszerek segítégével ez a lehetőség többnyire fiatalabb korszakok lelőhelyeinél alkalmazható, a pleisztocén abszolút kronológia a fizikai/kémiai változások adatait értékelő természettudományos kormeghatározó módszerek adatain nyugszik. - Mit készített, mire volt szüksége? - Pontosabban a hajdani gazdag eszköztár szervetlen nyersanyagból készült, így megmaradt kis töredékének beillesztése a konvencionális tipológiai rendszerekbe. Ezek a mesterséges nevezéktanok közel sem mindig fedik egy-egy tárgy tényleges funkcióját, viszont ugyanannak a formának ugyanaz a - mégha téves - megnevezése az egyetlen segítség az eligazodásban. Az elkészített tárgy valódi használati módja recens analógiákkal és traceológiai vizsgálatokkal határozható meg. - Hogyan készítette a tárgyat, felfedezhető-e egy-egy időszak - kultúra - népcsoport eszközelőállításában valami törvényszerűség, hagyomány, fejlődés, analógiák? - Miből készítette? - A nyersanyagok és más, helyidegen, vagy egzotikus/presztízs tárgyak eredeti, geológiai forrásainak ismeretében körvonalazható az emberi közösség tevékenységének, kapcsolatainak köre és kiterjedése, akciórádiusza. - Kellően intenzív kutatás után megállapítjuk egyes területek népsűrűségét az őskőkor egyes szakaszaiban. Már a késő-paleolitikumban bizonyítható az a megmagyarázhatatlan, ám kétségkívül létező vonzerő, ami meghatározott időhatárokon belül egyes szűk földrajzi körzetek sajátja. Példa erre a középsőpaleolitikumban a Dunántúl északkeleti sarka, a késő-paleolitikumban a Duna-kanyar DOBOSI (1996), az Ipoly-völgy Börzsöny-menti szakasza, a Bodrog-torkolat körüli lelőhely-sűrűsödés. - Megrajzolható egy-egy kultúra, vagy akár csak egy-egy technológiai újítás, ismeretterjedésének iránya és sebessége, - a település szerkezete, topográfiája, a telepen végzett tevékenység jellege, a lakóobjektumok építésének módja, alaprajza, tűzhelyek típusa, - kulturális előzmények, utódkultúrák. Nem kevés. Jelenleg nem kívánhatunk többet. Az élő és élettelen környezetre vonatkozó háttérinformációt viszont az interdiszciplináris együttműködéstől várjuk. Miután a közismert hazai fosszilizációs feltételek mellett már eleve kevés információ maradt fenn egy olyan korszakból, ahol az erőforrásoknak a későbbi koroknál jóval kisebb részét aknázták ki, a paleolitikum régészeti kutatása várja el a legtöbbet a társtudományok kutatási eredményeitől.
T. DOBOSI V.: A régészet lehetőségei a pleisztocén kutatásában 277 Természettudományos módszerek a paleolitikum kutatásában A pleisztocén régészetileg megfogható eseménytörténete igen foghíjas. A hazai őskőkor-kutatás évszázados eredményei ellenére időben és térben nagy fehér foltok vannak. Nem tudjuk, hogy azért-e: mert nem volt esemény", mert az intenzív felszínformálódás során elpusztultak a lelőhelyek, mert még nem találtuk meg vagy mert rossz a kronológiánk, s voltaképpen a hiátusok egy része kitölthető. Ha minden körülmény szerencsésen alakul, s egy-egy ősember-lelőhelyet hitelesen, s teljesen feltárhatunk, komplexen feldolgozhatunk, a környezetváltozásra utaló adatok akkor sem az eredeti, természetes állapotokat fogják tükrözni. Régészeti lelőhelyeken előkerülő természettudományos leletanyag mindig antropogén. Néhány példa. A középső-pleisztocén/alsó-paleolit Vértesszőlősön a lelőhely fajlistája nem a növényevők és ragadozók közötti természetes arányt tükrözi. A kultúrrétegben előforduló két leggyakoribb faj (zsákmányállat?) életmódja nem vizes", folyó- vagy forrásközeli biotóphoz kötött: a nyitott, vegyes erdő gímszarvasa és a nyílt, füves síkságot kedvelő ló. KRETZOI (1990) A mammut elsősorban a középső- és késő-paleolitikumban, s többnyire borjúkorában volt az ősember zsákmánya: 1-2 hónapostól két évesig vadászták Tatán. A mammut súlyozott előfordulása a neandervölgyi közösségek telepein először kimutatható vadászati specializálódás bizonyítéka. Egy-egy állatfajt eleinte valószínűleg ökológiai okokból részesítettek előnyben. Az egymást erősítő kölcsönhatások, visszakapcsolások eredményeképpen ez az állatfaj esetleg kizárólagos zsákmánnyá válhatott. VÉRTES éppen a Tatán előkerült mammutfog-lemez interpretálása kapcsán véli úgy, hogy innen már csak egy kis lépés a vallási hiedelmek csíráinak megjelenése VÉRTES (1965). A gondosan megmunkált tárgy a közösség életben maradását konkrétan biztosító állatfaj (mammut) és az emberek közötti misztikus kapcsolat tárgyiasulása, a csiszolt foglemez már spirituális tartalmat hordoz. Az őskőkorban alapinformációkat a kőeszközök hordoznak. A formák, a megmunkálás módja, egyes típusok részaránya alapján nagy térbeli és időbeli keretek között eszközmegmunkáló hagyományokat, tradíciókat, iparokat, régészeti kultúrákat különíthetünk el. E kultúrákat többen megkísérelték az éghajlat által döntően meghatározott, különböző környezeti feltételekkel kapcsolatba hozni. A kora- és középső-paleolitikum két - szakócákat, illetve kavicseszközöket előállító és használó - filumát többen párhuzamosították a klímazónákkal. Önmagukban ezek a kísérletek egyrészt csak nagyléptékű trendeket tudtak igazolni, másrészt a következtések iránya fordítva megfelelő: nem a környezet változásának, hanem az ahhoz való alkalmazkodásnak a bizonyítékai rekonstruálhatók az eszközkészletekből Az őskőkor korai szakaszaiban az őstörténeti események, technológiai trendek kimutatásának léptéke kontinensnyi. A Kárpát-medencében a terület mérete és a lelőhelyek kis száma miatt törvényszerűségek felismerésére nincs mód. A középső-paleolitikumtól kezdve a kutatás helyzete már kedvezőbb. Több lelőhely, több információ, a generalizált gyökerekből kibontakozó, specializálódó
278 Földtani Közlöny 132/különszám kultúrák mozaikja a medence belső területein változatos, gazdag elrendeződést mutat. A fejlődés felgyorsul, s a késő-paleolitikumra - a pleisztocén végére már sok és megbízható adattal alátámasztott történelmi folyamatokat rekonstruálhatunk. A paleolitikum időtartama sokszorosa annak az időszaknak, ami a termelő életmód általánossá válása óta eltelt. A környezethez való sikeres adaptáció meggyőző bizonyítéka a Homo virágzása, s az, hogy a szükségletek által megszabott mértékű zsákmányolás maradandó változást nem eredményezett sem az élő sem az élettelen környezetben. Nem tűnik elfogadhatónak az a feltételezés, hogy az őskőkori vadászat pl. egy-egy állatfaj eltűnését eredményezte volna drámaian rövid idő alatt, mint ahogyan pl. a mammutok kipusztulását néhányan magyarázzák az USA-ban. A drámaian rövid idő" - hangsúlyozzuk - még mindig hosszabb, mint ami mondjuk a neolitikum kezdete óta eltelt. Az idő, vagy legalábbis az idő szubjektív érzete, a távolsággal arányosan rövidül, s az események tömörödnek, s az interpretáció egyre nagyvonalúbb. Az ember szerepének túlértékelése, amire hajlamosak vagyunk, valószínűleg még ma sem helyénvaló, nemhogy a zsákmányoló-gyűjtögető időkben, bármennyi mutatós számítógépes grafikonnal érvelnek is. Jelen korunkban környezetünket átalakító tevékenységünk tömeges volta és hatékonysága ellenére - akár pozitív, többnyire azonban inkább negatív irányú is - rendszeresen megkapjuk a figyelmeztetést tehetetlenségünkre és az intést a természet iránti alázatra. A zsákmányoló életmód eredményessége a régészeti és történeti időkben mindig, a jelenkorig a természeti egyensúly elvén működött, amiben az ember legfeljebb csak a környezethez való alkalmazkodás gyorsaságával tűnt ki. A biolgóiai alkalmazkodás ütemét meghaladni csak a társadalmi struktúrák védőernyője alatt lehet. Az ember csak egy tényezője a pleisztocén eseménytörténetének, de ezt a helyet igényli és megérdemli. A régészet a történettudomány speciális szempontjai szerint kísérli meg szintézisbe hozni az adatokat és rekonstruálni a történelmi eseményeket, ugyanakkor felajánlja adatait az adott időszak egyéb szempontok szerinti kutatásához. Az interdiszciplináris megközelítés előnyei A régészet lehetőségeinek általános áttekintése után néhány speciális hazai példa a lehetőségeinkről. Az őskőkori kultúrák és a környezet kapcsolatának rekonstrukcióját nagy mértékben nehezíti az a tény, hogy: - egyes lelőhelyeken több földtörténeti szakaszon és ebből következően lényeges környezeti változásokon keresztül nem változik a kultúra, - s van példa arra is, hogy azonos ökológiai feltételek esetén az adaptáció különböző útjait választották. Az előbbi jelenség az idősebb, az utóbbi a fiatalabb régészeti időszakokra jellemző. A két, több jelentős éghajlatingadozást megélő telepünkön, a korapaleolit folyamán Vértesszőlősön (DOBOSI 1990) és a középső-paleolit idején Érden (GÁBORI & CSÁNK 1968) ugyanaz a kultúra fejlődik kontinuusan. A
Г DOBOSI V: A régészet lehetőségei a pleisztocén kutatásában 279 létfenntartási eszköztár, amellyel sikeresen túlélték az élő és élettelen környezet változásait, ugyanaz, csak a kivitelezés technikájában észlelhető némi fejlődés. Ellenkező példa, a középső- és késő-würmi kis interstadiálisok régészeti képe. Az aurignaci és fejlett szeleta, valamint a késő-paleolitikus gravetti entitás kavicsmegmunkáló és pengés kultúrái néhány ezer évben geológiai és régészeti léptékben kortárs kultúrák voltak. A késő-paleolit vadászok, gyökeresen más anyagi és feltehetően eltérő szellemi kultúra létrehozásával reagáltak az azonos környezet azonos kihívásaira. A társtudományok eredményes együttműködésének sikeres példája a régészeti zoológia (GÁBORI CSÁNK & KRETZOI 1968). Módszereit az érdi ásatás során dolgozták ki. A paleontológus dolga a régész által feltárt és dokumentált faunisztikai leletanyagból meghatározni a fajokat, azoknak a nem, a kor és a testrégiók szerinti megoszlását, megbecsülni az elejtett húsmennyiséget. Majd régészeti-néprajzi párhuzamok összegyűjtésével közösen vonják le vadászativadhasznosítási és egyéb tanulságokat. Vannak buktatók....ha most feltesszük a kérdést, vajon a vadászat, (azaz a feltétlenül éghajlat-függő fauna D.V) az élelmezés jellege, iránya - megmutatkozik-e a szerszámkészletben - akkor nemmel kell válaszolnunk. Kifejezetten medvére, mammutra, lóra stb. specializált vadásztáborokat ugyanis teljesen eltérő iparral is ismerünk Európában." GÁBORI & GÁBORI-CSÁNK (1978). Az interdiszciplináris eredmények szintézisére példa a Vértesszőlős I lelőhely. A legalsó, leggazdagabb kultúrréteg faunája változatosságában és mennyiségében egyaránt édeni állapotokat sejtet. KRETZOI (1990) egynapi járóföld sugarú körben, 15000-4000 mázsára (!) becsülte azt a biomassza mennyiséget, ami a biológiai egyensúly veszélyeztetése nélkül kiemelhető a környezetből. A vértesszőlősi telep kultúrrétegében azonosított valamennyi növényevő mai étrendünk része. A nagytestű állatok feldolgozása koordinált kézmozgást, erős fogást, kitartást és tervszerű együttműködést igényel, ami a vértesszőlősi előember fizikaiszellemi adottságainak, kulturális szintjének jelzője, a tűz hasznosításának biztos nyomaival együtt. A vegetáció az intermindelben válozatosabb volt, mint ma. A Vértesszőlősről megismert flórának csak a ma is hasznosított elemei egész évben változatos, gazdag és jól tartósítható élelemforrást jelentettek (DOBOSI 1999). Tatán a változatos nagyemlős fauna a klasszikus paleolit települési stratégiát: a több ökológiai niche találkozásában rejlő lehetőségek kiaknázását tükrözi. A település életében, túl az interglaciális optimumán, a flóra érzékelhetően elszegényedett, visszaszorult. Ennek eredményeként az állati eredetű táplálék kerülhetett előtérbe, amelynek elemzése visszacsatolásos módon ismét elvezet a vadászati specializációhoz és a transzcendens gondolatok megszületésének feltételezéséig. A késő-paleolitikumban Közép- és Kelet-Európa síkságain az azonos ökológiai feltételhez maximálisan alkalmazkodott népesség életmódja azonos. Lelőhelycsoportonként vagy akár egyetlen speciális funkciójú telepen a régészeti leletanyag azonban annyira egyedi lehet, hogy mód nyílik kisebb kulturáliskronológiai egységek elkülönítésére. A hosszú ideig lakott, több lakóegységből álló, faluszerű telepeken ismét csak a szigorú adottságokhoz való eredményes alkalmazkodás példáját ismerjük meg, azzal a plusszal, hogy a létfenntartás
280 Földtani Közlöny 132/különszám szükségleteit messze meghaladó tárgyak és jelenségek gazdagítják a korszakról alkotott képünket. Magyarországon a felső-paleolitikumból tartós megtelepedésre utaló lelőhelyet még nem ismerünk, de semmi okát nem látjuk, hogy itt másként alakultak volna az események, mint a tágas keleti térségeken. Az élettelen környezetben az emberi tevékenység által bekövetkezett változások még kisebb hatásfokúak. A kiszáradt mésztufamedencéket, barlangokat, kőfülkéket alakítás nélkül vették birtokukba, s változtatás nélkül hagyták ott. A felső-paleolit telepeken emelt ideiglenes szállások, szárnyékok, sátrak helye szinte nyomtalanul eltűnt. A kőeszköz készítéshez szükséges nyersanyagot folyók hordalékából, vagy a felszínre kibukkanó telérekből gyűjtötték, aktív bányászat nyomait csak a paleolitikum legvégéről, Lovasról sikerült eddig bizonyítani. A néhány négyzetméternyi kiterjedésű bányagödrök jelentősége is csak kulúurtörténeti és nem környezeti. Végezetül megkíséreltünk egy egyelőre csak játéknak minősíthető számítást elvégezni. A lelőhelyek sűrűségéből, az abszolút kronológiai adatokból népmozgások intenzitására következtetünk (SIMÁN 1990), s megbecsülhetjük mekkora lehetett a népesség a késő-paleoltikum egy-egy adott időszakában. Néprajzi tapasztalatok és becslések szerint, minimum 30-50 fő az a csoportlétszám, amely szükséges egy családi alapon szerveződő közösség életbenmaradásához. A jégkori körülmények között (folyómenti galériaerdőkkel tagolt, tágas, nyílt füves térség, fajban nem túl gazdag, ám létszámban annál nagyobb állatcsordákkal) kb. 400 km t élőhely képes a biológiai egyensúly felborulása nélkül eltartani ennyi embert. Számításba véve azt, hogy az ország mai területének jelentős része eleve nem felelt meg a gravetti igényeknek, optimális számítások szerint a késő-paleolitikum egy adott időszakában Magyarországon 230 csoportban élő 8-10 000 főnyi népességgel számolhatunk. Kárpát-medence 300 ezer km t- ére átszámítva, a becslés egy adott időpontban 750 csoportban 25-30 ezer embert eredményez (DOBOSI 1990-1991). A realitás feltehetőleg messze az ideális alatt marad. Ám csak a késő-paleolitikum időtartama 20 ezer év. Ha voltak is periódusok, amikor a terület népessége meggyérült, voltak olyan időszakok is, amikor új- meg új települési hullám vette birtokába a medence belső területeit. Annyi bizonyos, hogy a jelenleg ismert mintegy 50 felső-paleolit lelőhely a valóságosnak csak töredéke. Tennivaló bőven jut még néhány generációnak. Irodalom- References CSÁNYI V 1999: Az emberi természet. - Vince Kiadó. 110 p. DOBOSI, V. T. 1990: Areal and vertical distribution of the archaeological material. - In: KRETZOI, M. & DOBOSI, V. T. (eds): Vértesszólős, Man, Site and Culture. Akadémiai Kiadó, Budapest, 397-518. DOBOSI, V T. 1990-1991: Remarks on SIMÁN'S paper. - Antaeus 19-20,19-21. DOBOSI, V T 1996: Upper Palaeolithic in the Danube bend. - In: SVOBODA, J. (ed.): Palaeolithic in the Middle Danube region. Brno, 25-38. DOBOSI V 1999: Ember és környezete. Elő és élettelen természeti erőforrások két paleolit lelőhelyen. - Komárom-Esztergom megyei Múzeumok Közleményei 6, 5-20.
T. DOBOSI V: A régészet lehetőségei a pleisztocén kutatásában 281 GÁBORI-CSÁNK, V & KRETZOI, M.1968: Zoologie archéologique. - In: GÁBORI-CSÁNK, V: La station du paléolithique moyen d'erd - Hongrie. Budapest, 223-240. GÁBORI-CSÁNK, V. 1968: La material archéologique. - In: GÁBORI-CSÁNK, V: La station du paléolithique moyen d'erd - Hongrie. Budapest, 115-160. GÁBORI M. & GÁBORI-CSÁNK V. 1978: A magyar középső paleolitikum ökológiája. - Földrajzi Közlemények 1978/1-3,187 p. KRETZOI, M.1990: Vertebrate fauna of the archaeological sites. - In: KRETZOI M. & DOBOSI V. T. (eds) Vértesszőlős, Man, Site and Culture. Akadémiai Kiadó, Budapest, 231-241. SIMÁN, К. 1990: Population fluctuations in the Carpathian Basin from 50 to 15 thousand years BP - Acta Archaeologica Hungarica 42,13-19. VÉRTES, L. 1965: Die Ausgrabung und die archäologische Funde. - In: VÉRTES, L. (ed.): Tata, eine mittelpaläolithische Travertinsiedlung in Ungarn. Akadémiai Kiadó, Budapest. 133-242.