A GAZDÁLKODÁSI MÓDOK ÉS A TÚZOKÁLLOMÁNY VÁLTOZÁSÁNAK ÖSSZEFÜGGÉSEI BUGYI TÉRSÉGÉBEN

SZENT ISTVÁN EGYETEM MEZŐGAZDASÁG- ÉS KÖRNYEZETTUDOMÁNYI KAR KÖRNYEZET- ÉS TÁJGAZDÁLKODÁSI INTÉZET TERMÉSZETVÉDELMI TANSZÉK A GAZDÁLKODÁSI MÓDOK ÉS A TÚZOKÁLLOMÁNY VÁLTOZÁSÁNAK ÖSSZEFÜGGÉSEI BUGYI TÉRSÉGÉBEN TDK dolgozat Belső konzulens: Dr. Centeri Csaba, egyetemi docens Külső konzulens: Nagy István, természetvédelmi őr Tanszékvezető: Dr. Turcsányi Gábor, habil. egyetemi docens Készítette: Peti Erzsébet Gödöllő

1. Bevezetés Amióta az ornitológusok számon tarják, körülbelül hatvan madárfaj tűnt el végérvényesen a Föld színéről, és feltehetőleg valamennyi esetében az emberi tevékenység sorolható az elsődleges okok közé. Közvetlenül és tömegesen csak keveset irtottak ki, ilyen volt, pl. a vadgalamb, amely korábban a világ egyedekben leggazdagabb madárfajainak egyike volt. Más esetekben az ember a madarak élőhelyét tette tönkre (Sauer, 1995). Így történt ez a túzokkal, bár igencsak ellentmondásos az emberi tevékenység és a túzok viszonya Európában. Azt lehet mondani, hogy az ember tájalakító munkája révén egy hatalmas méretű csapdát készített elő a faj számára. Földrészünkön ugyanis az emberi tevékenység előtt szinte teljes volt az erdősültség, hazánkban például 85%-os. Ezért bizonyosan nem élhetett túzok a Britszigeteken vagy Svédország déli részén, de a Kárpát-medencében is csupán kis állománya alakulhatott ki. Ahogy az emberiség megkezdte az erdők egyre fokozódó mértékű irtását, úgy teremtette meg a túzok életfeltételeit. A korábban az ukrán füves pusztákon vagy attól még keletebbre eső területeken honos faj így meghódíthatta az ember által átalakított és számára is alkalmassá vált élőhelyeket. Évezredeken keresztül a legeltető állattenyésztés és az extenzív szántóművelés volt a jellemző. Ez optimális volt a túzok számára. Amikor azonban megkezdődött a nagytáblás, egyre intenzívebbé váló mezőgazdasági művelés, a túzok folyamatosan kiszorult azokról az élőhelyekről, amelyeket egy korábbi tájalakítás tett alkalmassá számára. A rendkívül félénk, óvatos madarakra újabb veszélyt jelent, hogy a korábban nagy, összefüggő mezőgazdasági táblákat, napjainkban akár tulajdonosok tucatjai birtokolhatják, és ez nagy mértékben növeli a terület zavarását (Ujhelyi, 2005). Dolgozatom témájának azért is választottam ezt a rendkívül veszélyeztetetett madarat, hogy jobban megismerhessek egy olyan állatot, amelyet az ember taszított a kihalás szélére, de ugyancsak az ember szükséges ahhoz, hogy megmentse mindettől. Napjainkban már nem azért védjük a Földön élő lényeket, mert hasznosak lehetnek az emberiség számára, hanem azért, mert egyre többekben tudatosul, hogy nincs jogunk kipusztítani a minket körülvevő fajokat (Ujhelyi, 2005). Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy még az utolsó előtti pillanatban sikerült felhívniuk a szakembereknek a figyelmet a veszélyre: még tudatos emberi beavatkozással sikerülhet újjáéleszteni a hanyatló madárállományokat. De ehhez nem szabad elfelejteni, hogy az élővilág védelme, ma már össztársadalmi feladat, és ehhez a szakemberek tevékenységén kívül elengedhetetlen a társadalom különböző korú rétegeinek a tájékoztatása, figyelmük felkeltése, nemcsak a túzok, de valamennyi veszélyeztetetté vált faj iránt. Hiszen 1

hatékonyan csak azt védhetjük meg, amit ismerünk. A természetvédelem szakirány hallgatójaként, tehát megpróbálom a lehető legtöbb információt begyűjteni ezekről az állatokról, és dolgozatom elkészítése közben én is megfigyelhetem, illetve bizonyos mértékben segíthetem is mindazoknak a munkáját, akik kísérletet tettek/ tesznek a túzok megmentésére. Célkitűzések A dolgozat készítése során célkitűzéseim a következők voltak: - áttekinteni a túzokállomány alakulását Bugyi térségében, - meghatározni az állományt veszélyeztető tényezőket, - átfogó képet nyújtani a térség gazdálkodási módjainak alakulásáról kb. a 16- századtól napjainkig, - következtetéseket levonni azzal kapcsolatban, hogy hogyan módosították a gazdálkodási formák a túzok élőhelyét és az állomány fennmaradását, - javaslatot tenni a természetvédelmi kezelésekre. 2

2. Irodalmi áttekintés 2.1. A terület általános bemutatása 2.1.1. Földrajzi fekvés A túzokállomány változásának vizsgálata hat, Bugyi térségében lévő településre terjedt ki, amelyek a következők: Bugyi, Délegyháza, Kiskunlacháza, Apaj, Dömsöd és Dabas. Valamennyi település Pest-megyében található, azon belül pedig a Dunamenti-síkságon. A Dunamenti-síkság két fő részre, a hordalékkúpos Pesti-síkságra és az alföldi Duna-szakasz ártéri síkságára különül. A Pesti-síkság fokozatosan lehanyatló teraszaival és hordalékkúpjaival átmeneti jellegű szegélyterület az Alföld peremén (Gyenes, 1987). Bugyi térsége a Csepeli-sík kistáj területén található. A kistáj Bács-Kiskun, Fejér és Pest megyék területén helyezkedik el. Területe 1250 km². Területhasznosítás % ha 1. belterület 2. szántó 3. kert 4. szőlő 5. rét, legelő 6. erdő 7. vízfelszín 8. ártér, elhagyott terület, bányaterület 9. a fentiekből védett terület 8, 5 66, 41 1, 10 1, 90 11, 44 5, 94 4, 44 0, 23 12 10 625 83 000 1 375 2 375 14 250 7 500 5 500 250 15 513 1. táblázat: Területhasznosítás a Csepeli-kistájon (Marosi és Somogyi, 1980) 2.1.2. Domborzati adottságok A kistáj 95 és 168 m közötti tengerszint feletti magasságú, jórészt ártéri szintű, hordalékkúp- síkság. A kistáj teraszokkal tagolt hordalékkúp-felszíne enyhén D felé, illetve a Duna felé lejt. A terület Ny-i része döntően folyóvízi eróziós és akkumulációs hatásokra alakult ki. A felszínt az elhagyott meanderek hálózata borítja, amelyeket gyakran parti dűnék foltszerű halmaza kísér. Az alacsony ártéren több rossz lefolyású, elgátolt mélyedés is található. A keleti peremén futóhomokos felszínek emelkednek ki az ártérből (Marosi és Somogyi, 1980). 3

2.1.3. Földtani adottságok A Dunamenti-síkság képe Dunaharasztitól délre megváltozik, itt az alföldi Duna- szakasz ártéri síksága váltja fel. Eredetileg ez a terület is törmelék- és hordalékkúp felszín volt. A hordalékkúp építése a pleisztocén időszak végéig tartott, majd a megsüllyedt területet a Duna az utolsó jégkorszakban feltöltötte, s a hordalékkúp anyaga több száz méter mélyre került. A Duna az utolsó jégkorszakban foglalta el jelenlegi folyásirányát és alakította ki mai észak-dél irányú völgyét (Gyenes, 1987). A kistájon a pannóniai üledékre dunai eredetű, durvaszemcséjű folyami üledéksor települt. Jól megfigyelhető a teraszok lealacsonyodása és normális rétegződési sorrendbe történő átalakulása. Általában 10-20 m vastag kavicsos rétegsor felszínközeli helyzetű, jó víztároló, s jelentős hasznosítható kavicskészletet is tartalmaz. A kavicsos üledék másik jelentős előfordulása a Bugyi-Kiskunlacháza közötti, nagykiterjedésű, mintegy 6-10 cm vastag, vékony lepelhomokkal takart mélyfekvésű kavicsterasz. A legnagyobb kavicskészletek Szigetszentmiklóson (42 Mm³), Kiskunlacházán (19 Mm³), Bugyin (7 Mm³), Délegyházán (3, 7 Mm³), Adonyban (1,5 Mm³), Dunavarsányban (0,5 Mm³), Halásztelken (0,5 Mm³) találhatók. A felszín nagy részét holocén képződmények fedik. A Duna igen hatékony hordalékáttelepítő tevékenysége következtében gyakran az ó- és újholocén képződmények egymás szomszédságában, azonos szinteken akkumulálódtak. A kistáj keleti részén ill. a Csepeli- szigeten kisebb, futóhomokkal fedett pleisztocén magaslatok is találhatók (Marosi és Somogyi, 1980). Bugyi térségét, az alföldi jellegével ellentétben, nagyon változatos mikrodomborzati formák jellemzik. A Pest-megye déli részén elkezdődő Duna-Tisza közi hátság hazánk legnagyobb homokvidéke. A hátság az Ős-Duna alföldi hordalékkúpjának maradványa. A felszín felépítésében a laza, vizet áteresztő futóhomok, löszös homok az uralkodó. Jellegzetesek rajta az északnyugat-délkelet irányú széljárás által alakított buckasorok. A közöttük lévő mélyedések gyakran vizenyősek és szikesedésre hajlamosak. A hátságot helyenként még ma is néhol a mocsaras pleisztocén-holocén peremsüllyedések és hordalékkúpok közé szorított medencerészletek jellemzik (Gyenes, 1987). 2.1.4. Éghajlat Mérsékelten meleg, száraz éghajlatú kistáj. Az évi napfénytartam É-on 2000 óra körüli, D-en megközelíti a 2050 órát. A nyári napsütés 800-820, a téli 180-200 óra. Az évi középhőmérséklet 10,2-10,3 C, a nyári félévé 17,2 C. évente 204-208 fagymentes nap jellemző. Az abszolút hőmérsékleti maximumok sokévi átlaga 34, 0 35, 0 C, a minimumoké -16, 0 és -16, 3 C. 4

Az É-i és a középső részben az évi csapadékösszeg 530-550 mm, máshol 550-580 mm. A vegetációs időszak csapadékösszege 300-320 mm, de É-on kevéssel 300 mm alatti. A téli félévben 30 hótakarós nap valószínű, az átlagos maximális vastagsága 20 cm. Különösen az É-i és a középső vidék eléggé száraz, ezért főként a szárazságtűrő kultúrák számára megfelelő az éghajlat (Marosi és Somogyi, 1980) 2.1.5. Vízrajz A kistáj a Duna melléke a Soroksági- (Ráckevei-) ág kiágazásától Rácalmásig terjedő 57 km-es szakaszon. Itt éri el a Dunát jobbról a Hosszúréti-patak, a Benta-patak, a Szent László-víz, és a Váli-víz torkolati szakasza; balról elsőként magát a Soroksári-Dunaágat kell említeni, ami felveszi a Gyáli-főcsatornát, a Duna-Tisza-csatornát és az Északi-övcsatornát. A kistáj K-i peremén a Duna-völgyi-főcsatorna gyűjti össze az időszakos vizeket. A tájhoz csak a felső 34 km-es szakasza tartozik. Jelentősebb mellékcsatornák: XXIV., XXX., XXXI. A kistájat az erős vízhiány jellemzi. A vízháztartási viszonyokból következőleg csak a Duna vízhozama tekinthető állandó jellegűnek. A kistájnak 36 különböző tava van, amelyek részben természetes eredetűek, részben a szabályozáskor levágott holtágak, részben pedig halastavak, tározók és bányagödrök. A legnagyobb tó a dömsödi (17 ha). A bányatavak összes területe meghaladja az 1100 ha-t, a legnagyobb kb. 140 ha-os. Az árvízvédelem szempontjából az egész kistáj mentesített ártérnek tekinthető. A talajvíz mélysége 2-4 m között van, de a Csepeli-sziget É-i felén mélyebben, Dömsöd-Kunszentmiklóstól K-re pedig magasabban találjuk. Kémiailag főleg kalcium- magnézium- hidrogénkarbonátos jellegű, de jelentős területen a nátriumot is megtaláljuk (Marosi és Somogyi, 1980). 2.1.6. Növényvilág Növényföldrajzi tértagolás tekintetében a Duna- Tisza közi flórajárásba (Praematricum) sorolódó kistáj jellegzetesebb potenciális erdőtársulásai között a gyöngyvirágos tölgyesek (Convallario-Quercetum roboris danubiale), a borókás- nyárasok (Junipereto- Populetum albae), valamint az alföldi gyertyános tölgyesek (Querco-robori-Carpinetum hungaricum) és tölgy- kőris- szil ligeterdők (Querco-Ulmetum hungaricum) az elterjedtebbek. Jelentős felületeket nyílt társulások borítanak (Brometum tectorum, Festucetum vaginatae danubiale, Festuco vaginatae- Corynephoretum danubiale, Festucetum sulcatae sb.) Elterjedt lágyszárúak a homokviola (Syrenia cana), a tarlós szegfű (Dianthus serotinus), a homoki kikerics (Colchicum arenarium) stb. 5

Az erdőgazdasági területeken jelentéktelen kiterjedésű fiatalkorú lágy- ill. keménylombos erdők találhatók. Jelentősebb mezőgazdasági főnövény a kukorica, a silókukorica és a lucerna (Marosi és Somogyi, 1980). 2.1.7. Állatvilág A terület állatvilágának kiemelt jelentőségű faja a túzok, amelynek egyik legerősebb hazai állománya található itt. Jellegzetes fajok még a kékvércse (Falco vespertinus L), az ugartyúk (Burhinus oedicnemus), a nagy goda (Limosa limosa), a piroslábú cankó (Tringa totanus) is (http1). 2.1.8. Talajadottságok A kistáj talajainak mozaikosságát az is mutatja, hogy egy talajtípus összterülete sem éri el önmagában a táj összterületének a 20 %-át. 17-17%-os kiterjedésben találhatók a réti öntés és a lápos réti talajok, a terület vízfolyásai mentén és a nem szikes, felszín közeli talajvizű területein. A réti öntések a Csepel-szigetre jellemzőek, a lápos réti talajok Alsónémedi és Dabas között borítanak nagy területet. Mindkét talajtípus zömmel homokos vályog, termékenyégi besorolása a VI-VIII. talajkategóriák közötti. A réti öntéseket zömmel szántóként hasznosítják, a lápos réti talajok pedig 65%-ban rétek. A kistáj D-i területein főként a Kiskunsági Nemzeti Park-hoz tartozóan a szoloncsák-szolonyec talajok kiterjedtek (16%). Ezek főként gyenge legelők, de sziki vegetációjuk védelmet érdemel. A mezőgazdaságilag legértékesebb talajok a Duna bal partját kísérő réti csernozjomok (14%). Nagy részüket szántóként hasznosítják. A szikes talajvizű területeken Délegyháza és Apaj között mélyebben sós réti csernozjomok találhatók (10%). Ezek is többnyire szántóterületek. Apaj-puszta egy része a Kiskunsági Nemzeti Park-hoz tartozó védett terület. A réti talajok és a nyers öntések csak kis arányban fordulnak elő, és inkább rétiterületként jönnek számításba. Összességében a kistáj egészére a löszös és homokos üledéken kialakult hidromorf talajképződmények nagy változatossága és a Na-sók megjelenésével speciális szikes karaktere a jellemző (Marosi és Somogyi, 1980). 6

Talajtípus Területhasznosítási mód rét, szántó szőlő gyümölcsös erdő település legelő Futóhomok Humuszos homok talaj Csernozjom jellegű homok Mészlepedékes csernozjom Réti csernozjom Mélyben sós réti csernozjom Mélyben szolonyeces réti csernozjom Szoloncsákok Szoloncsák-szolonyecek Szolonyeces réti talajos Réti öntéstalaj Lápos réti talaj Fiatal, nyers öntéstalaj - 15 5-10 35 25 20 15 20 10 40 35 70 50 35 45 65 65 75 75 70 45 60 50 35 5 5 10 10 5 - - - - 5 20-5 - 5 - - 5 - - - - 10 - - 10 25-30 10 - - - 5 15 10-10 - - 25 20 35 15 - - - - 10 10-15 2. táblázat: Területhasznosítási módok területi eloszlása a talajtípusok függvényében (%) (Marosi és Somogyi, 1980) 2.2 Áttekintő a túzokról 2.2.1. A túzok rendszertani helye A túzok (Otis tarda Linnaeus, 1758) rendszertani helyét a múltban is sokan vitatták, és a kérdést talán még napjainkban sem lehet végérvényesen lezártnak tekinteni. A jelenleg érvényes rendszertani beosztás a túzokot a Gruiformes (darualkatúak) renden belül az Otides alrend Otitidae (túzokfélék) családjában helyezi. Ez a család 11, illetve 10 nemzetséget foglal magába (Fodor et al. 1971). 2.2.2. A túzok elterjedése A túzokfélék első nyomait a földtörténeti újkor elején, a paleocén 65-70 millió évvel ezelőtti rétegeiben találták. Lambrect Kálmán a németországi Geiseltal barnaszénkő rétegeiből származó leletek alapján írta le a Paleotis weigelti Lambrecht fajt, 1938-ban. A franciaországi Langy 25-30 millió éves oligocénkori édesvízi mészkő rétegeiből feltárt Otis agilis Milne-Edwards már jóval későbbi időszakról tanúskodik. A földtörténetei kortáblázat alapján 7

Steinheim (Würtenberg) 12-15 millió éves, miocénkori rétegeiből bukkant elő a harmadik őstúzokmaradvány, amelyet Otis affinis Lydekker néven írtak le. A dél-ukrajnai Ogyessza alatt húzódó hatalmas katakombarendszer 1,5-2 millió éves, alsó pleisztocén vörösagyagában találták a Chlamidotis pliodeserti Serebrenikow faj csontjait. A Kárpát-medencében szintén értékes leletekre bukkantak. A Nagyvárad melletti Püspökfürdő 350-400 000 éves jégkorszaki leleteit Otis Lambrechti Kretzoi és Otis tetrax L. fajokként Kretzoi Miklós írta le. A Bükk hegység Lambrecht Kálmán barlangjában Jánossy Dénes talált 60 000 éves Otis tarda csontokat. Közép-pleisztocén rétegekből a Baku melletti Binagadyban, valamint a Kaszpi-tó déli részén lévő Belt barlangban találtak túzok csontmaradványokat (Fodor et al. 1971). A bulgáriai prehisztorikus leletekről Manhart tesz említést 1997-ben. A jégkorszak utolsó szakaszából összesen kilenc lelőhely ismert, Csehországból, Olaszországból, Magyarországról és Máltáról. Utóbbi helyen még hat Otis tetrax L. is előkerült. E csontmaradványok kora 18 40 000 esztendő. Az Appenini-félsziget déli részén, a Romanelli és Colombi barlangokban az Otis tarda és Otis tetrax egyaránt előfordult. A csehországi leletek Holubicból valók. A neolitikumból is (2-4000 év) ismerünk néhány maradványt. E korból két Otis tarda lelet Észak-Ukrajnából származik, majd a Palicsi-tó partján levő Nószáról Kretzói Miklós írt le egy felszínre hozott humerust (felkarcsont). Az emberi kultúrát feltáró régészeti ásatások szintén találtak túzokcsontokat. A Tószeg-Laposhalom közelében folytatott ásatási munkák során egy bronzkori település szolgáltatott túzokmetatarsus (lábközépcsont) leletet. Jóval később, a 15-16. századból származik egy tibia (sípcsont), amelyet a Túrkeve melletti Mórichalomnál végzett ásatások során 1948-ban találtak. Mindkét lelet emberi településről származik. A Polgárdi melletti mészkőbányából már az 1910-es évektől kezdődően kerültek elő világszerte ismert ősgerinces lelőhelyek. Az 1980-as években feltárt újabb karsztüledékek madármaradványai között Jánossy (1991, 1993) mintegy ezer leletből 20 madárfaj jelenlétét tudta kimutatni. Jánossy különösen nagy jelentőséget tulajdonított egy túzokcsonknak, mert vizsgálatai szerint a legrégibb túzok maradványa. Korábban úgy gondolták, hogy a túzokok Afrikából származnak, azonban a Polgárdi lelet azoknál egy millió évvel öregebb. A felsorolt maradványokból a túzok történelem előtti elterjedésére következtethetünk. Az Otis tarda az utolsó interglaciális időszak végéig Európában egészen a 48. szélességi fokig volt honos, ugyanakkor előfordult az egész eurázsiai sztyepprégióban is. Máig sem tisztázódott azonban, hogy hazánkban a jégkori sztyeppék túzokja és a többi pusztai állat mindvégig 8

kitartott-e azokon a területeken, ahol jelenleg is található, vagy az előrenyomuló erdőségek hatására átmenetileg kiszorultak, s csak azután szivárogtak ismét vissza, amikor az emberi tevékenység következtében az eltűnő erdők helyét újra átvette a visszaalakuló sztyepptáj. A túzok ahogyan az a 1. ábrán is látszik az Ibériai-félszigettől az Usszuri vidékig óriási területet hódított meg Európában és Ázsiában, valószínűleg nyugatról kelet felé benépesítve. Ezt a feltevést egyrészt az afrikai kontinens túzokfajokban gazdag volta támasztja alá, másrészt az a tény, hogy Kína északi határzónájától délebbre e faj fosszilis leletekből sem ismert, és ma sem lakja Dél-Ázsiát. Ausztráliából viszont számos fosszilis túzokleletet ismerünk. Manapság egyetlen túzokféle, az Eupodotis australis él ezen a területen. Valószínű, hogy e faj ősei még abban az időben jutottak el az ötödik világrészbe, Délkelet-Ázsia számukra kedvezőtlen területén keresztül, amikor a földrészek összefüggése lehetővé tette itt a terjeszkedést (Fodor et al. 1971). Afrikában már csak Marokkóban él. Két alfaját az Ural választja el (Haraszthy, 1984). 1. ábra: A túzok elterjedése (Fodor et al. 1971) A túzok magyarországi elterjedése a 2. ábrán látható. Az 1970-es években Magyarországon a Dunántúlon és a Kiskunságban szórványosan fészkelt, de 2005 telén 650 példányt számoltak a Kiskunsági Nemzeti Park peremterületein, tehát az országos állomány közel fele itt csoportosul. 9

2. ábra: A túzok magyarországi elterjedése (Fodor et al. 1971) A Kárpát-medencei állomány zöme Kelet-Magyarországon összpontosul (Haraszthy, 1984). A század elején a Kárpát-medencében még összefüggő túzokpopuláció élt. Az azóta eltelt időben azonban sok helyről eltűnt, vagy végnapjait éli. Ezek közé sorolható a Balaton melléki, a mezőföldi és a jászsági túzoknépesség. Gyakorlatilag felmorzsolódott a Nagykunság, illetve Csongrád és Békés megyék déli részének állománya. Napjainkban a tiszántúli és az észak-alföldi populációk további felaprózódása és elszigetelődése figyelhető meg. Az utóbbi évek felmérései szerint jelentős állományai csupán a Duna menti síkságon, Dévaványa környékén, a Bihari-síkon és a Hortobágy térségében maradtak fenn (http2). 2.2.3. A túzok állománynagysága Ralamb Kolos svéd királyi követ beszámolója az 1786-ban tett környékbeli látogatásáról: Oly fölös számban él itt a daru, a vadlúd, túzok, vadkacsa és más kisebb szárnyas, hogy szinte elfedi a földet és olyan tömegben repülnek, akár egy felhő. Brehm az Állatok világában még egész Európában elterjedtnek írja le a túzokot. Az akkoriban meghozott törvényről, amely a jércét teljesen védelem alá veszi, s a kakas vadászatát is csak március 1-től május 31-ig és november 1-től december 31-ig engedi meg, így nyilatkozik: a tilalmi idők betartásával és a mindenkori állománynak megfelelően gyakorolt 10

vadászattal, ennek a legnagyobb madarunknak, egy régi írónk szerint a magyar szaladár - nak, amely néma, mint a puszta, a fönnmaradása még sokáig biztosítható. Úgy tűnik, hogy ez a korlátozás mégsem volt elég az állomány csökkenésének megállapítására, 1969 óta a vadászata tilos (Pej, 2004). Korabeli becslések a Kárpát-medence állományát a századfordulón 12 000-re tették (Haraszthy, 1984). A 3. táblázat a magyarországi állománynagyság alakulását mutatja. Időpont Állománynagyság Magyarországon (db) századfordulón 8000 1936 7600 1941 8557 1969 2765 1970-es évek 3000-3600 1981 3000 1986 2000 1989 1392 jelenleg 1200 3. táblázat: A túzok állománynagyságának változása (http2) A kisalföldi állomány alacsony szinten stabilizálódott (a hansági felmorzsolódott, a Lajta vidéki viszont növekedett), a mezőföldi kicsiny populáció pedig teljesen megsemmisült hosszú időre, azonban idén ismét volt két költés. A Duna menti állománynál 1984-től jelentős állománycsökkenés következett be. Napjainkra a fogyatkozás megállt, az állomány alacsonyabb szinten, de stabilizálódott, sőt az utóbbi években növekszik. Az észak-alföldi körzetben (Hevesi-sík és -Borsodi-Mezőség) a drasztikus állománycsökkenés 1977-től mutatható ki. Az elmúlt évtizedben ez a folyamat megállt, és egy kisebb létszámú állomány stabilizálódott, de később további csökkenés jelei mutatkoztak. A hazai túzokállomány gerincét alkotó tiszántúli populációknál az élőhely minőségétől függően eltérő tendenciákat lehet megfigyelni. A Csongrád megyei populációk közül például csupán a cserebökényi és a csanádpusztai maradt meg. Szolnok megyében az 1970-es évek elejének csaknem 600 példánya napjainkra 120-ra fogyatkozott. Hajdú-Bihar megye állománya a 1980-as évek közepéig stabil volt, később itt is jelentős állománycsökkenés kezdődött, majd napjainkra stabilizálódott egy alacsonyabb példányszámú állomány. Az utóbbi 11

években egyértelmű emelkedés mutatható ki a dévaványai állományban. Sajnos a jó élőhelyi adottságok ellenére a Hortobágy térségében is fogyatkozás tapasztalható. A Hevesi-sík és a Borsodi-Mezőség túzoknépessége, ugyan alacsony szinten, de a 90-es években stabilizálódott (http2). Az 1990-es évek elejére nyolc jól elkülöníthető területre összpontosult a hazai állomány, ebből a két legjelentősebb populáció a dévaványai és a kiskunsági volt, amelyek egyenként több mint 400 egyeddel rendelkezetek (Bankovics, 2005). A Magyar Túzokvédelmi Munkacsoport és a "Túzok védelme Magyarországon" elnevezésű LIFE Nature program résztvevői, munkatársai téli szinkronizált számlálást végeztek január közepén. A résztvevők az ország minden túzok élőhelyét terepjárókkal járták át és leltárba vették a telelő csapatokat, ahol lehetett ivari- és kor-összetételüket is. Ennek eredményét a 4. táblázat mutatja: Populáció Kakas Tojó Összesen Mosoni-sík, Hanság 2 42 44 Duna-völgyi síkság Na. Na. 629 Dévaványai-sík 177 217 394 Csanádi puszták 33 Na. 33 Kis-Sárrét 0 0 0 Bihar 35 (3 indet.) 38 Hortobágy-Nagykunság 58 77 135 Borsodi-Mezőség 6 5 11 Dél-Heves 2 8 10 Összesen 313 349+632 indet. 1294 indet.= meghatározatlan ivarú egyedek 4. táblázat: A téli országos szinkron-túzokszámlálás (2006. január13-14.) eredményei (Fatér, 2006) Néhány területen nem sikerült a szokásos tavaszi mennyiségeket regisztrálni, ezzel szemben a Dunavölgyi-síkságon telelő létszám jelentősen meghaladta a dürgési időben számba vett madarak számát. A tél eddig kedvezett számukra, kevés volt a hótakaró élőhelyeiken. A leesett hó nem okozott különösebb táplálkozási problémát és eddig nem kényszerültek veszteségekkel terhelt jelentősebb kóborlásra (Fatér, 2006). 12

2.2.4. A túzok leírása Külső megjelenése első rátekintésre, a tyúkfélékre emlékeztet, azonban néhány jellemző bélyeg alapján ezektől jól megkülönböztethető csoportot alkot. Ilyen az ínycsont hasadása, valamint a mellcsont alsó szélén található két-két bemetszés. Koponyája az ugartyúkéhoz hasonlít, a mellcsont a lilealkatúak jellegzetességét mutatja. Az orrlyuk alakja hosszúkás, az orrcsont elülső széle öblös. A nyakcsigolyák száma 16-18. Tollruhája meglehetősen laza. A kifejlett kakasok feje, alsó nyaktájéka, valamint hasa hamuszürke. A fejtető rozsdabarna, s mindkét oldalon a szájzugtól hátrafelé 28-32 db bajusztoll található. Ezek hossza elérheti a 130 mm-t is, színük világosszürke. A nyak oldalán szürkéskék, csupasz bőrfolt van. Ez különösen a dürgő kakason, a torokzacskó felfújódásakor vehető észre. A nyak felső része, a hát, valamint a kis szárnytollak rozsdasárgák. A nyak alsó részének szürkeségét a kakasnál egy gesztenyebarna szalag határolja el a test alsó részének fehéres tollaitól. Ez a gesztenyebarna sáv a kor előrehaladtával egyre kifejezettebbé válik. A szín a legélénkebb a háttájékon. A rozsdasárga tollak feketén harántcsíkosak. A mell, a hastájék, a combok és a farokalj fehéres. A nagy szárnyfedőtollak és a szárny hajlás fehér, s a nagy evezőtollak tövek fehéresbarna, egyébként sötétbarnák, száruk azonban fehér. A másodrendű evezőtollak hegye fekete, töve fehér. A szárny nagy, boltozott, az evezőtollak kemények, de rugalmasak. Az elsőrendű evezőtollak a középrésztől hirtelen elkeskenyednek és hegyben végződnek. Leghosszabb a második vagy a harmadik evezőtoll. A farok kerek, 18-20 tollból áll. Legszínesebb a két középső toll, a legszélsőkön viszont már a fehér szín dominál. A nyári tollazat kismértékben eltér a télitől: az áll és a toroktájék fehéresszürke, a mell rozsdasárga, illetve barnás. Nyáron a bajusztollak nagyobbak, számuk több. A 3. ábrán látható, hogy a túzokkakas korának meghatározásában segítséget jelent a tollazat mintázata és a bajusztollak megjelenése is. Az első ábrán egy fiatal kakas látható (1-2 éves), a második egy ivarérett kakast (5 év körüli), a harmadik pedig egy öreg kakast ábrázol (6 évnél idősebb). Az ivarérett kakasokra jellemző a jóval erősebb, zömök, nagyobb termet, vastagabb nyak, amely különösen a tavaszi időszakban, dürgéskor figyelhető meg. A kor előrehaladtával szélesedik a gesztenyeszínű nyaksáv, növekszik a bajusztollak száma. A fiatal, egyéves kakasnak még nincsenek bajusztollai, a kétévesnél 4-10, a három-négy éves kakasnál 8-18, a kifejlett kakasoknál 22-30, olykor 30 db-nál is több bajusztoll figyelhető meg. A bajusztollak 13

hossza is növekszik öt-hat éves korig: az első tollak 10-12 cm, míg az ivarérett kakasok tollai 16 21 cm hosszúak. 3.ábra: A túzokkakas korának meghatározása (Fodor et al.1971) A kifejlett tojó színezete megegyezik a kakaséval, csupán a toll színei fakóbbak, nyaka egy árnyalattal sötétebb szürke, és nem található meg a kifejlett kakasokra jellemző gesztenyebarna nyaksáv. Bajusztollai a tojónak nincsenek, mindössze néhány esetben figyeltek meg elöregedett tojónál a nyári hónapokban néhány bajuszszálat. A kifejlett tojók jóval kisebb termetűek, mint a kakasok, könnyedebb, finomabb testalkatúak, fejük is kisebb, laposabb. A fiatal csibék tollszíne teljesen terepbeolvadó: a sárgásbarna, fakó alapszínen szabálytalan fekete csíkozottság, foltok találhatók. Az aránylag erősen szaruszínű csőr a fejnél valamivel rövidebb. Alakja egyenes, öszszenyomott, tőben lapított. A felső csőrkáva a csőrhegy előtt kissé ívelté válik, némileg a tyúkok csőrére emlékeztet. Az orrnyílások oválisak, kissé ferde állásúak. A csőr a fejtől nem különül el kifejezetten, azzal harmonikusan egybeolvad. A szem az aránylag lapos fej közepén foglal helyet. A pupilla fekete, az írisz sötétbarna. A kifejlett madarak lábának tollatlan része szürke, a csibéké rózsaszín. Az elülső részén szarupajzsocskák találhatóak. Sarokízülete erős, három előre álló ujja rövid, széles. Az ujjak között rövid, mélyen kivágott hártya van. Az ujjvégeken széles karmok helyezkednek el. Testnagyságához képest vékony lábain biztosan lépdel, pihen. Röpülése lomha, nyakát a levegőben előre-, lábait hátranyújtja. Belső anatómiai sajátosságai közé tartozik a torokzacskó, amely a bőr alatt közvetlenül a gége és a légcső előtt helyezkedik el, s lenyúlik egészen a villacsontig. Dürgéskor a felfújt 14

torokzacskó jelentősen kitágul. Emésztőrendszere jellegzetes: begye nincs, a zsák alakú gyomor belső gyomorfala hosszanti irányban recézett. Vakbele nagy, bélcsatornája viszont rövid, mindössze 100 110 cm. Az 5. táblázat a kifejlett túzok átlagos testméreteit mutatja, amelyből látható, hogy a kifejlett kakasok testtömege napjainkban 8 16 kg, míg a régebb vadászati irodalom említ 18 20, sőt 22 kg súlyú kakasokat is. Már nem fordulnak elő bizonyítottan ilyen súlyú példányok. Ennek oka talán az, hogy az utóbbi évtizedekben dürgő kakasokat lőttek, amelyek testsúlyuk jelentős hányadát a téli viszontagságok és a dürgés idején leadták. Kakas Tojó Szárny (mm) 615-660 480-515 Farok (mm) 215-260 190-210 Csüd (mm) 140-170 110-130 Csőr (mm) 45-60 35-43 Súly (kg) 8-16 4-6 5. táblázat: A kifejlett túzok átlagos testméretei (Fodor et al. 1971) A tojás kb. lúdtojás nagyságú, ovális, zöldes, olajszínű alapon barnán felhőzött foltokkal a tojások átlagos súlya 110-170 g, a tojásméret maximálisan 89,5x56,4 mm és 82,7x 60,7 mm, minimálisan 69x56 mm és 71, 6x 51, 5 mm. A túzok az év folyamán kétszer vedlik. Az őszi hónapokban összeverődő túzokcsapatok madarai december és március eleje között öltik magukra tavaszi nászruhájukat. Ez a téli vedlés vontatottabb, mint a nyári tollváltás. A nyári vedlés július elejétől szeptember elejéig tart. Júliusban a kakasok vedlése valamivel előbb kezdődik, mint a tojóké. A kakasok augusztusra elvesztik bajusztollaikat és a nyak alsó részén megtalálható gesztenyebarna gallért. A nyár végén felöltött tollruha színei halványabbak a tavaszi tollszínezetnél. A nyári vedlés folyamán úgyszólván a teljes tollazat kicserélődik. A téli vedléskor a vedlés csak részleges, ekkor jelennek meg ismét a kakasok bajusztollai, a gesztenyebarna nyakgallér, valamint a nagyobb, színesebb tollak. A tojók mindkét vedlése lassúbb, kevésbé feltűnő. A téli hónapok alatta tojóknak sötétebb szürke nyaktollai nőnek. Az első- és másodrendű evezőtollak kiváltása mindkét nemnél a nyári hónapokban történik. 15

2.2.5. A túzok szaporodása, költése és fészkelése Szaporodási időszakát a március végétől május közepéig tartó folyamatos dürgés vezeti be. Az 5-6 éves koruktól ivarérett kakasok állandó dürgőhelyeiken látványos ceremóniával csalogatják magukhoz a tyúkokat, amelyek 4 éves koruktól alkalmasak a szaporodásra (Haraszthy, 1984). A kakasok viselkedését Detrucios és Carranta (1991) is vizsgálta és hasonló megfigyeléseket tett, mint amelyeket a magyar szakirodalomban is találunk. A kakas a tél végétől a tavaszi dürgési idény kezdetéig gyakori körülrepüléssel jelöli ki mintegy 15 20 hanyi dürgőhelyét, amelyen azután nem tűr meg versenytársat jelentő más hímeket (Haraszthy, 1984). A túzok dürgése egy sajátságos jelenség, amely hajnaltól reggel 7 8 óráig tart. Azonban nyugodt körülmények között, szélcsendes időben délben, sőt délután is lehet látni dürgést pl. a Kunszentmiklós határában lévő Nagyréten. A dürgés főbb fázisai: 1. Toll-lazítás szakasza. A túzokkakas figyelő helyzetben többször körülnéz, néhány lépéssel körbejár vagy odébb lépve helyet keres magának. Közben tollait, elsősorban faroktollait, a hátához közelíti, így testének főleg hátsó tollai fellazulnak, láthatóvá válnak a fehér tollak és tollfonákok. 2. Nyakfelfújás szakasza. Az egyhelyben álló madár, tollait többször borzolva, 6-7 mély szippantással, csukott csőrrel, az orrlyukakon keresztül néhány másodperc alatt felfújja légzacskóját. A kifeszült, hatalmasan megvastagodott nyak oldalán előbukkan egy palakék színű csupasz bőrsáv. A felfújt légzacskó szinte abnormálisan megvastagítja a madár nyakát, s a félig felfújt nyak minden mozdulatnál, lépésnél, jobbra-balra lötyög, mintha víz lenne benne. 3. Szárnykifordítás szakasza. A felfújt nyakú, hátravetett fejű kakas szárnyait lazán lógatja, majd hirtelen mozdulattal oldalt és hátra nyújtja ki az alkart. Ezzel a mozdulattal láthatóvá válnak a szárny és a test eddig nem látott fehér tollai, tollfonákjai A teljesen kifordult szárny fellazult tollai fehér toll-labdává formálják a kakast. Ez az utolsó szakasz aránylag rövid, 5-6 másodperc alatt alakul ki, és 20 30 másodpercig tart. A kakasok nem verekednek egymással, ha egymás közelébe jutnak, tologatják egymást, és csőrükkel fenyegetően vágnak egymás felé, miközben néha horkoló hangot hallatnak. Az udvarlás befejező része a párzás. A kakas egészen a tojó mellé kerül, a tojó leül, s a fölékerekedő kakas 8-10 másodperc alatt betiporja (Fodor et al. 1971). 16

A kotlás fő idénye április utolsó hetétől május végéig tart. A kedvezőtlen időjárás vagy a mezőgazdasági művelés miatt gyakran megsemmisülő fészekalját július végéig másodköltéssel pótolja (Rakonczay, 1990). Régebben a túzok monogám volt. A dürgőhelyre csalogatott tojót a párja később, a költés heteiben is őrizte, majd együtt vezették a fiókákat is. A családok nyár végén nagyobb telelő csapatokká verődtek össze. Ez a természetes ivari kapcsolat napjainkban alig ismert, mivel a század első évtizedeiben a trófeát szolgáltató, kifejlett kakasok túlzott vadászata miatt az európai állományok ivararánya természetellenesen eltolódott a tyúkok javára (1:1 1,2 tyúk: kakas). A tartósodó kakashiány kezdetben háremtartásra, majd még szélsőségesebb aránytalanság esetében csoportos párosodási formára vezetett. Ez utóbbi esetben az ivarérett kakasok, és az őket egymás után felkereső tyúkok kapcsolata már csak a megtermékenyítés perceire szorítkozik (Haraszthy, 1984). Magyarországon egyes populációkban egyszerre mindhárom változat is előfordul (Rakonczay, 1990). A fészkelőhelyet a dürgőhely közvetlen közelében választja ki a tyúk. Ha az élőhely ezt lehetővé teszi, a dürgés a félmagas vagy rövid füvű, természetes réti növényzetben történik. A termesztett növényekbe rejtett fészkeket pedig a rétekkel érintkező szántóföld határzónájában találjuk (Haraszthy, 1984). A fészek kikapart vagy kifürdött, béleletlen talajmélyedés. A tyúk 1-2, néha 3 tojását egy-két napos időközben rakja le. A kotlás a második tojás lerakása után kezdődik, és 25-28 napig tart. A fiókák a 28. nap körül kelnek. A fiatalok egy hónapos koruktól repülősek. A fiókanevelés körülményei a rejtett életmód miatt alig ismertek. Az első 10-12 napban a tojó etet, később a csibék már önállóan táplálkoznak (Haraszthy, 1984). 2.2.6. A túzok táplálkozása Táplálkozásával kapcsolatban figyelmet érdemel a túzok sajátos emésztőrendszere is. Erős csőre legelésre, magvak felvételére egyaránt alkalmas, de hatékony fegyver az apró gerincesek zsákmányolására is. A zsák formájú gyomor könnyen tágul, így egy-egy alkalommal nagyobb táplálékmennyiséget is befogad. A gyomorfal majdnem sima felületű (Fodor et al. 1971). A túzok táplálék-összetétele nagyon változatos, az apró rovaroktól a nyúlfiókákig, gyom- és gabonamagvaktól a finom rostú, zöld növényekig minden emészthetőt elfogyaszt. A kultúrnövények közül szívesen fogyasztja, pl. a köles, a borsó, a rizs, a búza, a rozs, az árpa, a zab, a kukorica, a repce, a retek, a mák, a len, a fehérhere, lóhere, a lucerna, a cirok, a baltacim, a bükköny, a napraforgó magját és levélzetét. 17

A gyomok közül a gyermekláncfű, a cickafark, a feketemustár, a réti útifű, a lándzsás útifű, a nagy útifű, a pásztortáska, a tyúkhúr, a lapulevelű keserűfű, a kicsiny gombvirág, a vadrepce, a kakaslábfű, a rétiperje, a szikicsenkesz, a rozsnok, az egérárpa, a libapimpó szerepel a táplálékában (Fodor et al., 1971). Téli táplálékában különös jelentőséget kap a repce és a takarmánykáposzta, amely a népes, telelő csapataikat is helyhez köti. A fiókák kezdetben kizárólag apró gerinctelen állatokkal táplálkoznak, két hét után szoknak rá a növényi táplálékra (Haraszthy, 1984). 2.2.6.1. Az őszi káposztarepce leírása Származása és elterjedése Őshazája Dél-Nyugat Európa, Észak-Afrika. Napjainkban az egész világon megtalálható, és vetésterülete az olajnövények között az ötödik. A 19. században már Magyarországon is jelentős volt a vetésterülete,a 20. században pedig tovább emelkedett, ahogy azt a 6. táblázat is mutatja. Év Vetésterület (ha) %-os arány Termésátlag (t/ha) Össztermés (t) 1921-30 12 750 0,23 0,81 10 378 1931-40 9 827 0,18 0,84 8 275 1951-60 2 798 0,05 0,83 2 331 1961-65 5 813 0,11 1,15 6 961 1966-70 14 306 0,28 1,34 19 231 1971-75 45 000 0,90 1,35 60 000 1976-80 53 000 1,09 1,51 81 000 1981-85 56 000 1,19 1,35 75 000 1981-1990 53 400 1,15 1,74 93 500 6. táblázat: A repce termőterülete, termésátlaga és össztermése Magyarországon 1921-1990 között (Bocz, 1992, KSH-adatok alapján) A magvak nagyon gazdagok zsírban és fehérjékben. Az őszi káposztarepce-fajták 40-50 % olajat tartalmaznak. Az erukasavmentes repcefajták olajtartalma valamivel kevesebb, mint a napraforgóé, fehérjetartalma nagyobb. A fehérjeösszetétele a repcedarának a nagyobb lizintartalma miatt jobb (Eöry és Nagy, 1986). 18

Év Vetésterület (ha) Termésátlag (t/ha) Össztermés (t) 1980-1995 56 000 1, 54 86 000 1986-1990 51 000 1, 98 101 000 1991 65 000 1, 7 111 000 1992 34 000 1, 27 43 000 1993 23 000 0, 98 22 000 1994 29 000 1, 86 52 000 1995 45 000 1, 95 87 000 7. táblázat: A repce vetésterületének és termésadatainak változása (Eöry és Nagy 1996) Termőhely-igénye Elsősorban a Dunántúl és Észak-Magyarország enyhébb és csapadékosabb vidékeinek középkötött és annál lazább mezőségi és könnyebb erdőtalajai a legmegfelelőbbek. A mérsékelten mészigényes növények közé tartozik, 6 ph-ig még jól díszlik, és kedvező, ha a talaj humusztartalma 2% felett van. Termesztésének sikerét az Alföldön a szeptemberi időjárás határozza meg. Az ősszel jól beállt tőlevélrózsás állapotú repce rendszerint jól telel, kivéve, ha átmenet nélkül -18, -20 C-os hideg van, és a növényt nem védi hótakaró. Legbiztosabban a 9-11 leveles, földhöz simuló, tőrózsás alakban telel át. Tavaszi időjárásunk, a viharos esőket kivéve, megfelel a repcének (Antal, 2000). A repce fejlődésének, növekedésének küszöbértéke 7-8 C (Bocz, 1992). Talajigénye A nagy termések egyik feltétele, hogy a talaj tápanyag-szolgáltató képessége és vízgazdálkodása folyamatos legyen. A középkötött és ennél kissé lazább talajok felelnek meg neki a legjobban (30-45 Arany-féle kötöttségű talajok) (Bocz, 1992). A repce termesztésére legkedvezőbb talajtípusok: - agyagbemosódásos barna erdőtalaj - Ramann-féle barna erdőtalaj - karbonátmaradványos barna erdőtalaj - lejtőhordalék talajok - csernozjom talajok - vízrendezett öntéstalajok (Eöry és Nagy, 1986) 19

Vetése A vetési idő VIII. 25.-IX. 5. közé esik (Antal, 2000). 2.2.6. A túzok szerepe a mezőgazdasági termelés viszonylatában A túzok hazai kártétele jelentéktelennek mondható, azonban a nagyobb téli telelő csapatok már károsíthatják a mezőgazdasági kultúrákat. Bugyin pl. a káposzta vetésekben okozott kárt egy kb. 200 egyedből álló csapat. A gyomortartalom-vizsgálatok által kimutatott szántóföldi gyomok és rovarkártevők változatossága és jelentős mennyisége figyelmet érdemlő növényvédelmi szempontból is. Táplálékában a mezőgazdasági kártevők között szerepel, pl. a nünüke (Meloé proscarabaeus L.), a burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata), a sáskafélék. Ugyanakkor a túzok a répabarkó (Bothynoderes punctiventris) pusztításában is jelentős szerepű. A mezei pocok elleni védelemben is komoly segítséget nyújthat a túzokállomány (Fodor et al. 1971). 2.2.7. A túzokot veszélyeztető tényezők és okai 2.2.7.1. Az állománycsökkenés okai A téradottságok romlása A túzok területhűsége közismert. Hagyományos élőhelyéhez ragaszkodik, és meglepő kitartással igyekszik elviselni az esetleges kedvezőtlen változásokat. Állandósuló háborgatás esetében végül mégis csak áttelepüléssel lehet a szükséges életfeltételeket biztosítani. A túzok életformájának legjellemzőbb vonása a térigény. E tényező jelentőségét vizsgálták Osborne et al. (2001), akik térinformatikai adatbázisok segítségével elemezték a földhasználati formák változásainak hatását a túzokokra. Az európai túzokfogyással foglalkozó tanulmányok zöme többnyire ebben az egyetlen tényezőben keresi a bajok eredetét, azonban hazai viszonylatban az alkalmas élettér összezsugorodásának kérdése még napjainkban sem túlságosan kiélezett. Magyarország túzoklakta tájain kezdettől fogva bőségesen találunk mezőgazdasági nagyüzemi területeket, legfeljebb 1945 után, a földreformmal kapcsolatos földbirtok-felaprózódás teremtett ezen a téren kedvezőtlen helyzetet. Jelenleg sem a területi arányok elégtelensége fenyegeti a hazai kultúrkörnyezetbe kényszerült túzokot, hanem az ott egyre belterjesedő mezőgazdasági termelés. 20

Szakszerűtlen vadgazdálkodás A múlt század utolsó évtizedei óta túzokállományunkat hosszú időn át az elhibázott vadgazdálkodás károsította. Az orrvadászatát régen is elítélték, a jogszerű vadászatok üzleti célzatú túlzásait érthetetlenül sokáig nem marasztalta el, sőt még méltányolta is az egykori vadászirodalom. Pl. ónos esők idején, amikor az összefagyott szárnyú, röpképtelenné vált túzokokat karámokba, juhhodályokba terelték, és tömegesen verték agyon. Petényi szerint a múlt század elején ilyen esetekben százával pusztultak el a puskával, kutyával, lovas emberekkel, karikás ostorokkal hajszolt madarak. A sportszerűnek tartott túzokvadászatokon is gyakran érvényesült a telhetetlenség túlkapása. A túlzott kakasvadászat nemcsak mennyiségében, hanem minőségében, tenyészértékében is lerontotta a hazai populációkat, az évek előrehaladtával egyre jobban felborítva a természetes ivararányt. Az 1960-as évek végén készített kérdőívek zöme 1: 3 körül alakuló tyúktöbbletről tanúskodott. Az elszigetelten élő, néhány főnyi kis populációknál általában gyakrabban, kirívóbban mutatkoznak káros eltolódások, és az ilyen összezsugorodott állományok végleges felszámolódását szerény egyedszámuk mellett a rossz tenyészképesség is sietteti. A második világháború kártétele A közel hét hónapos hadszíntér kiseperte a hazai állományt. A front eltávolodása után lassan visszaszivárgó túzokok még sokáig hazátlanul bolyongtak a két Alföld és a Közép- Dunántúl síkságain. A visszatérők száma mindenütt feltűnően megfogyatkozott. Az átmeneti időszakban a vadászati viszonyok rendezetlensége is nagy áldozatokat követelt. Az ellenőrizhetetlen kilövések mellett még a vadászat módja is rendkívül nyugtalanította az állományt, mivel golyós fegyver hiányában csak söréttel, hajtásban zsákmányolhattak. Agrotechnikai tényezők A háromnyomásos földművelési rendszer idején még majdnem természetes viszonyok között élt a túzok Magyarországon, a kézi és állati munkaerőre alapozott külterjes gazdálkodás sem okozott e téren számottevő változást. A gépi művelés elterjedése azonban a gabonában és takarmánynövényekben fészkelő anyamadárra új és nagy veszélyt jelent. A tojó gyakran végsőkig kitart, és bénult rémületében fészekaljával együtt megsemmisül. Ha a közelítő 21

gép mégis felriasztja, a takarónövényzetétől megfosztott fészkét többnyire végleg elhagyja, vagy már csak a tönkrement tojások fogadják a hosszú idő elteltével visszamerészkedő madarat. Az utóbbi évtizedek hatalmas méretű mezőgazdasági kemizálása a túzok esetében is katasztrófát okozott. A vegyszerek nemcsak az elhullásokhoz járultak hozzá, hanem a kiszórt vegyszer kellemetlen szaga a kotló túzokot elriasztja a fészkéről. A repülőgépről lepermetezett kemikáliák ködszerűen aláhullva az állatok szemébe kerülnek, a szemhéjakat váladékos gyulladásba hozzák, és így látási zavarokat, sőt vakságot idézhetnek elő. Az alacsonyan szálló repülőgépek elriaszthatják az állatokat a fészkükről (Fodor et al. 1971). 2.2.7.2. Az állományt jelenleg veszélyeztető tényezők A túzok eredeti élőhelye a nyílt sztyeppe, amely az erdősztyepptől egészen a félsivatagi körülményekig megfelelt számára. Érdekes módon azonban már a szántóföldi gazdálkodás kezdeteitől megindult áttelepülése az agrár-környezetbe. Hasonló következtetésre jutott Lane, Alonso és Martin, akik a túzok élőhely-preferenciáját vizsgálták Spanyolországban. Az ő eredményeiket támasztotta alá Alonso, Lane, Dawson 1999-es adatsora is, amelyben a spanyolországi túzokállomány csökkenésének okaira keresték a választ. Az új élőhelyen bőségesebb táplálékot, a fészkeléshez pedig kedvezőbb mikroklimatikus feltételeket talált. A túzok ragaszkodik a füves élőhelyekhez, de életfunkcióihoz elengedhetetlenül szükséges az extenzív művelésű szántóföldi környezet is. Eredendően ebből a kettős élőhely-választásból adódnak a faj természetvédelmi problémái (Pej, 2004). Az élőhelyet érintő veszélyek A magyar túzokállomány pusztulásának legfontosabb oka az egyre intenzívebb gazdálkodási módok elterjedése volt: A privatizáció következményeként az élőhelyek felaprózódása miatt helyenként fokozódik a zavarás. A műveletek számának növekedésével fokozódik az élőhelyek zavarása (http 2). Bugyi településtől délre ez sajnos idén is jól látszott. Nagy István, a területen illetékes természetvédelmi őr elmondta, hogy a falu alatti kis parcellákon reggel 9-kor vége volt dürgésnek megjelentek a gépek, a Kunszentmiklós közeli nagyobb táblák nyugodtabbak voltak, a kunszentmiklósi Nagyréten délután kettőkor is lehetett látni 25 30 dürgő kakast. 22

A vetésszerkezet átalakulásával háttérbe szorulnak a túzok számára kedvező növények (pl. a repcét kiváltja a napraforgó, a búzához képest nő a kukorica vetésterülete, háttérbe szorul a takarmánykeverékek termesztése). Ennek következtében csökken a telelésre, illetve fészkelésre alkalmas területek aránya. Hasonló tendencia figyelhető meg a portugáliai állományok esetében is, ahogy azt Moreira is megállapította. Kísérletében a különböző gabonafélék szerepét vizsgálta a túzokok élőhelyválasztása szempontjából. Az öntözés terjedése az élőhely szerkezetének megváltozásával (alacsony termetű lucerna vagy búza termesztése helyett előtérbe kerül a magas növésű kukorica és napraforgó) jár együtt. A nagyobb műtrágyaadagok használata miatt homogénebbé válik a növényzet, ami kevésbé alkalmas fészkelésre. A vegyszerezés hatására csökken a rendelkezésre álló táplálék (gyomnövények, rovarok) mennyisége. A gyepek feltörése hagyományos költő vagy dürgőhelyeket semmisíthet meg. A gépi kaszálás, betakarítás, sorközművelés terjedése miatt állandósult a fészekaljak veszélyeztetése. Az egyedeket érintő veszélyek Régebben a magyar állomány csökkenésében valószínűleg jelentős szerepet játszott a vadászat, amely károsan befolyásolta az ivararányt. Napjainkra ez a veszély gyakorlatilag megszűnt. A külföldi szakirodalom említést tesz a túzokpopuláció csökkenést okozó betegségről, a túzok himlőről, amely a Hanság ausztriai részén ütötte fel a fejét pár évvel ezelőtt, azonban a magyar irodalmak nem foglalkoznak részletesebben ezzel a kérdéssel, így feltételezhető, hogy a magyarországi egyedeknél nem okozott jelentősebb károkat (Reiter, Loupal, 1995). A fészkeket a kaszálás, betakarítás mellett jelentős mértékben károsíthatja a háziállatok taposása, belvizek és ragadozók (varjúfélék, róka, kóbor kutya) károsítása. A fészkelőhelyeken és a vonulás során az elektromos vezetékkel való ütközés tizedeli őket. Kemény teleken a kóborlókat a dél-európai országokban az illegális vadászat veszélyezteti. Az ónos esőtől röpképtelenné válnak a nagytestű madarak és ezért könnyen áldozatul esnek embernek, ragadozónak egyaránt. Fokozódó veszélyt jelent a rókának a veszettség elleni immunizálása miatt bekövetkező robbanásszerű állománynövekedése. A tavaszi esőzések, hűvös időszakok egyes években katasztrofálisan hatnak a túzok szaporulatára, mert a fészekcsészé- 23

ben megáll a víz, és befulladnak a tojások. Feltételezett táplálék-konkurense a mesterségesen feldúsított fácánállomány, azonban a fácánállomány növekedése és a túzokállomány csökkenése között összefüggése nem teljesen egyértelmű. Hiszen a háború előtt jóval nagyobb volt a fácán és a fogoly állomány, azonban a túzok mégis több volt. A csökkenés oka inkább a megfogyatkozott élőhely és táplálék lehet, amely a túzokcsibék számára jelent egyre nagyobb veszélyt. A dürgőhelyek háborítása is káros, mert az innen elzavart kakas a revíren kívül már nem dürög, és így nem is termékenyít! A hagyományos dürgőhelyek nyugalmáról való gondoskodás alapvetően fontos védelmi feladat (http2). A LIFE programban ezért is voltak területvásárlások, a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai igyekeztek, pl. Nagyréten a legjobb dürgőhelyeket megvenni. 2.2.8. A túzok védelme E faj általános fogyatkozása nagyon régi keletű. A 16. században még Svájc alpesi fennsíkjain is fészkelt. A múlt században tűnt el a Brit-szigetekről, Dél-Svédországból, Hollandiából, Dániából. A jelen században Franciaország, Németország, Albánia, Görögország és Bulgária vesztette el maradéktalanul a fészkelőállományát (Rakonczay, 1990). A túzok védelmének első lépése a vadászati korlátozás, majd a teljes vadászati tilalom elrendelése volt, amit 1970-ben követett védetté nyilvánítása is, a túzok világviszonylatban 1981 óta védett. Jelenleg hazánkban a túzok fokozottan védett madár, a legmagasabb természetvédelmi értékű kategóriába tartozik, amelynek értéke 1 000 000 Ft. A magyar Vörös Könyv szerint a kipusztulással közvetlenül veszélyeztetett faj. Az MME által 1999-ben összeállított Vörös Lista alapján magyarországi állománya az ún. sebezhető fajok kategóriájába tartozik. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) európai Vörös Listáján szintén szerepel mint sérülékeny faj. Hazánkban mintegy 80 000 hektár védett területen él túzok (http2). A védelmi intézkedések következő fázisa a veszélyeztetett fészekaljak mentésén, a tojások mesterséges keltetésén, a fiókák felnevelésén és egy vagy két lépcsőben történő visszavadításán alapult. Ez a koncepció több ok miatt is megbukott. Egyrészt a keltetés és a felnevelés alacsony hatékonyságú volt és a visszavadítás is rossz eredménnyel zárult. Másrészt a szaporodásra kedvező életfeltételek hiányában, illetve azok megőrzése nélkül nem lehetett a továbbszaporodás reményében szabadon engedni a madarakat. A dévaványai Túzokrezervátum mégis sikeres programot alakított ki a fajvédelem terén. Ezután kezdtek el a szakemberek az élőhelyvédelemben gondolkodni. Magyar viszonyok között nem lehet és nem is érdemes a túzokpopuláció teljes életterét lefedő, a hagyományos értelemben vett védett területeket létre- 24