Országos Kéktúra Etka Jóga Erőgyűjtő Módszerrel Nagymezőpuszta - Nógrád szakasz 2013.07.12-17 Ismét eltelt egy év. Ha nyár, akkor egy hosszabb lélegzetvételű kéktúra szakasz. Így megy ez már 3. nyara. Amikor elkezdtük a nagy kéket 2010-ben, akkor ősz volt. Eső és hideg is nehezítette utunkat a Bükkben. Nem volt könnyű a kezdés, azok, akik már bejárták az Országos Kéktúrát, azt mondják: legnehezebb szakasz a Mátra és a Bükk. Eddigi kéktúrázó tapasztalataim alapján ezt megerősítem. Ez a kéktúra más volt, mint az eddigiek. Igen, minden szakasz más és más, de ez különösen is az volt. Etka Anyó fizikálisan nem bíztatott előtte, és utána nem kérdezte már, hogy hogyan sikerült. Az Országos Kéktúra teljesítése nemcsak nekem, de Neki is fontos / fontos volt. Számon tartotta. Mindig kérdezgette, merre jártam, hogyan haladok a kéken. és ugye milyen jó csonterősítés végezni a túra közben a botokkal mondta szinte hallom a csilingelő hangját a fülemben. Mindig nagy örömmel hallgatta beszámolóimat, hogy ebben a sportban is segít a módszere, felfelé a nehéz emelkedőkön, valamint a lapos szakaszokon egyaránt. Én akkor, amikor elkezdtem járni a kéket, nem tettem fogadalmat, hogy ennyi meg annyi idő alatt bejárom. Nem is lenne ez hiteles, hiszen annyi minden befolyásolja a teljesítés időtartamát. Most sem teszek. Azonban megígérem Neked Etka Anyó, hogy teljesíteni fogom az Országos Kéktúra útvonalát Etka Jóga Erőgyűjtő Módszerrel. Tudom, most is velünk voltál a Cserhát és a Börzsöny dombjai hegyei között, és segítetted a maréknyi kis csapatot. Amikor elindultunk három évvel ezelőtt akkor többen azt mondtuk, igen, végigmegyünk a kéken, több év alatt Etka Jóga Erőgyűjtő Módszerrel. Azóta több ok miatt a csapat hol elmaradt, hol kicserélődött, de ez nem szegte kedvemet. Mindig új embereket ismerhetek meg, szebbnél szebb tájakon. Eddig 428km teljesítettem az útból, mely a kéktúra 38%-a. Amikor elkezdtem szervezni a júliusi 6 napos túrát, még erősen tél volt. Talán február. Hosszú, 113km-es szakasz a kéken. Minden nap máshol aludtunk, sok helyen nem volt szállás, ahol ésszerű lett volna megszállni, vagy legalább is 10 főnek nem. Ekkora létszámra terveztem a túrát. A jelentkezők lassan lassan érkeztek. Végül 8-an indultunk és Géza (GPS), igaz többen csak pár napra tudtak csatlakozni. 2013. július 12. péntek Nem kevés izgalommal vettem hátamra a majd 13kg-os zsákomat, melyben 6 napi teljes felszerelésem volt. Nemcsak a saját ruházatom, és személyes dolgaim, hanem sok-sok apró dolog, amelyet a tábor közösen használt. Pl. elsősegély doboz, térképek, fényképezőgép, telefonok, töltők, - amit persze minden gyártó egyedire készít minden elektromos kütyühöz... Hatvanban a vasútállomáson találkoztam a csapat nagy részével, többeket akkor láttam először. Volt bennem várakozás, milyenek lesznek, hogy fogják bírni a 6 napos vándorlást?
Hiszen nem csak fizikálisan, de lelkileg is elég megterhelő ez a táv, és időtartam. A monotonitását a folyamatosan váltakozó táj azonban valamennyire megtöri. Nagymezőpusztán a Bableves csárdánál még várt ránk két csatlakozó, Dancsi és Mari. A csárdában egy egy tál bableves mellett hamar megismerkedtünk, ki honnan jött, és miért vállalkozott erre a túrára. Rövid időn belül kiderült, színes a társaság. Az ország minden részéről, és az élet minden területéről. Voltak, akik első túrájukra vállalkoztak hátizsákkal. Ez nem is olyan meglepő node, 60 évesen azért ez nem mindennapi! Nagymezőpuszta Alsótold Felsőtold Hollókő távot hamar megtettük, a 9km-es utat 4,4km/h mozgási sebességgel teljesítettük. Nagyon is szép teljesítmény, így elsőre, igaz friss volt a csapat. Hollókőn megtekintettük a nyomda műhelyt, majd elfoglaltuk a szállásunkat, Tasnádi Endréné Erzsike vendégházában. Igényes, tiszta, rendezett ház, pazar kilátás, kell ennél több egy kéktúrázónak? Nemigen. Este közös lecsófőzés, csapatépítésként, beszélgetés majd viszonylag korai lefekvés következett, hiszen mindenki korán kelt. 2013.július.13. Üde friss hajnalra költöttek bennünket a telefonok 5:45-kor. Frissítő reggeli erőgyűjtő mozgás után reggeli, majd 6:45-ös indulás következett. A falu és a kutyák is még aludtak. Az aznapi táv nem volt kevés, a leírások szerint 27km, emelkedés és süllyedés is volt benne bőven. Nógrádsipeken miért is lenne a kéktúrás bélyegző a kéktúra útvonalán - jól túlmentünk rajta, így vissza kellett gyalogolni egy párhuzamos utcára a kocsmába. Mivel ebédidő felé járt, itt ebédeltünk. Majd tovább indultunk Cserhátsurány irányába, elhaladtunk a Nagy Sándor és a Balás kúriák mellett. Eléggé rendezettek voltak, de bemenni nem lehetett. Emelkedő majd lejtő hullámvasutaztunk, míg beértünk Cserhátsurányba. Itt már fifikásak voltunk az első lehetőségnél megkérdeztük, merre van a pecsét természetesen itt is a falu másik végén a Jánossy és a Simonyi kastély mellett is elhaladtunk, mindkettő eléggé magára hagyott állapotban van sajnos. A bélyegző a falu végén a kocsmában szép nyomatot adott, pihentünk picit, és erőt gyűjtöttünk az előttünk álló bő 6km-es szakaszhoz, melynek a vége már betonút volt. Marit elhagytuk, innen még könnyedén haza tudott utazni busszal. Este ½ 7 volt mire Terénybe a szállásunkra értünk. Itt viszont ipari mennyiségű gyümölcsleves, és túrós sztrapacska várta a csapatot. Akkora adag, hogy még másnap reggel 7 fő reggelizett is belőle. Az általunk mért távszállástól szállásig 29,3km volt, 3,9km/h mozgási sebességgel. A pecsét megszerzése eléggé kalandos volt, hiszen a kocsmában semmiféle bélyegzőt nem kaptunk, így keresni kellett egy helyi vállalkozót céges pecsétért, szombat este ¾ 8 kor. Sikerült a művelet, köszönet érte a kecskesajt készítő úrnak.
2013. július 14. Ismét korai kelés, csomagolás, gyümölcsleves és túrós sztrapacska reggelire, és ½ 7-es indulás várt a csapatra. Judit és Imre ezen a napon már nem folytatta velünk az utat. Első túrának hátizsákkal elég volt a tegnapi közel 30km tejesítése Juditnak. Csak elismeréssel lehet róla írni, hogy 60 évesen első hátizsákos túraként belevágott egy ilyen szakaszba, és szépen teljesítette is. Végtelenül kitartó volt. Így vasárnap reggelre Gézával együtt maradtunk hatan. Géza volt a csapat szeme - fénye. Terény rendezett kis házait viszonylag hamar elhagytuk a rendezettség egyébként jellemző az egész nógrádi területre. Itt sem gazdagok az emberek, de az igényük megvan arra, hogy házaikat, és a házak környékét rendben tartsák. Az úton egy őz is előttünk ugrott át az úton lehet felébresztettük. Jelek a kékhez méltóan itt sem mindig voltak, főleg az elágazásokban nem. Miért is lennének felkapaszkodtunk a Hucskó hegyre, ahonnan szép kilátás nyílt Terény, Cserháthaláp, Cserhátsurány, Magyarnándor irányába. Nem sokat időztünk itt, tovább haladtunk Szandaváraljára, ahol a pecsét az oszlopon a falu közepén megvolt ugyan, de olvashatatlan nyomatot adott. Így itt biztonsági fényképezésre is sor került, majd frissítésként átmozgattuk vállainkat. Innen folyamatos emelkedővel érkeztünk Szanda vár aljához. Jelzés mint olyan, itt sem volt, dzsindzsa viszont annál inkább. Géza viszont tudta itt is tudta az utat. Szépen mondta merre menjünk, igaza volt. Meg is állapítottuk: Gézának mindig igaza van! A vár alatt elfogyasztottuk a korai ebédünket, majd megmásztuk a várat. Azért a középkori emberek tudtak építkezni jó magasra, és jó meredekre. Az utolsó 50-100m kifejezetten kellemetlen volt, nagyon meredek, apró köves, és csúszós. Nem szabad elfelejteni a 13kg-os hátizsákot, mely szépen húzott vissza, hátrafelé. A várban erős szél fogadott minket, így innen hamar le is jöttünk. Egészen jó úton jöttünk sokáig, majd elnéztünk egy elágazást, így egy kicsit más irányba mentünk, de viszonylag hamar észrevettük, és korrigáltunk. - Figyelmen kívül hagytuk Gézát nem néztünk rá. - Becskére érve felkerestük a Vadász presszót, kizárólag pecsételés céljából. Pihentünk, fagyiztunk, majd hideg vizet vettünk magunkhoz a helyi boltban, és tovább indultunk. Még 13,4 km a cél Romhány. Becskén nem mentünk fel a Megvilágosodás sztúpához, az kitérő lett volna. A Galga patak mentén haladtunk tovább, űztük a szúnyogokat, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Cser-háton végig a gerincen gyalogolva, az Öreg- hegyen át Bukovina (helyiek így hívják ezt a részt) mellett elhaladva érkeztünk Kétbodonyba. Itt megint megviccelt minket az út. Embert nem láttunk, és természetesen a pecsét ismét nem a kéktúra útvonalán volt, mi elmentünk az úton balra, és a pecsét jobbra volt, ráadásul lefelé. Ahonnan fel is kellett jönni. De legalább szép nyomatot adott. Visszamásztunk a dombon, majd többen leváltottuk a bakancsokat, kényelmesebb szandálokra. Mindezt az árok partján tettük. Ki is jött egy helyi néni, és elismerését fejezte ki, teljesítményünkért. Mit ne mondjak, azért jó volt hallgatni 26 km után az elismerő szavakat. Innen betonúton gyalogoltunk át Romhányba, ahol a falu szélén a Fáradt vándor étteremben vártak minket meleg vacsorával a legjobb reklámok mi voltunk éppen akkor a vendéglőnek ¼ 8 óra tájban. Innen fél 9 is volt már, mikor elindultunk szállásunkra természetesen a falu másik végére - már sötét volt, amikor odaértünk. Háztól házig az út 30,9km volt 3,4km/h átlag mozgási sebességgel.
2013. július 15. Az előző két kimerítő napra, illetve, hogy a napi táv csak 20 km hosszabb alvást rendeltem a csapatnak. Mondanom sem kell, senki sem tiltakozott. 8 óra is volt már mire elindultunk. Erre a napra már Gézával együtt csak négyen maradtunk. Már 4. napja bírja ennyi nővel. Jó fogás volt, azt hiszem. Dancsinak haza kellett mennie, Zsófi pedig már sportsérüléssel érkezett a túrára, amelynek eddigi teljesítése is olykor olykor nem volt könnyű számára, de hősiesen viselte a fájdalmat. Azonban most jobbnak látta, ha pihenteti a lábait. Bölcsen tette. Megtekintettük a XVIII. század végén épített kőhidat, mely a Lókos patakon ívelt át, a hídon Nepomuki Szent János, az úton lévők így a kéktúrázók - védőszentjének a szobra áll. Tovább haladva láttuk a Zalakerámia romhányi gyáregységét, majd jelentős emelkedővel kiértünk a faluból. Itt találkoztunk ez férfivel, aki szintén a kéket járta. Ez nem is lenne annyira meglepő. Viszont az igen, hogy csak a kéktúra igazoló füzetben lévő térképvázlattal teljesíti a kéket. Semmiféle más térkép nem volt nála, és semmiféle elektronikus kütyü sem. Bátor, vagy merész. Mindenki döntse el maga. Útbaigazítottuk, jó tanácsokkal láttuk el, majd tovább haladtunk. Már közel dél volt, mire Alsópeténybe értünk. A buszmegállóban a bélyegző rendben megvolt, szép nyomatot is adott, azonban megcsapott minket finom étel illata. Mi, mint a jó vadászkutya, elindultunk az illatok után. Nem is kellett messze menni, jó 100 m talán. Hármaskönyv fogadóba betérve ki - ki választott az étlapról. Azonban kihozott étel mennyisége erősen meglepetést okozott számunkra. Nem tudjuk, minek néztek minket lehet éhes kéktúrázóknak. Ekkora adag ételt még étteremben nem szolgálta fel, mint most nekünk. Nem is bírtam vele. Teli hassal indultunk tovább Felsőpeténybe. Bal kézre itt is az út szélén egy gyönyörű, szebb napokat is megélt kastély fogadott minket. A felhőkre tekintettem, és hamar megállapítottam, eső várható. Kitértünk a kocsmába a pecsétért - már ugye nem is meglepő a kitértünk szó. Itt fényképeztem is, hiszen véget ért a 60óra alatt 60km az Országos Kéktúra Útvonalán című túramozgalom. 60 óra alatt kellett tejesíteni a 60km-t és a 60 órából a pihenő idő nem volt levonható. Nekem 55 óra 45 perc alatt sikerült teljesítenem Hollókőtől Felsőpetényig. Innen jókora emelkedő vette kezdetét. A jeleket itt is elfelejtettük már ez sem meglepő hullámvasutazás, majd beértünk Ősagárdra, ahol a polgármesteri hivatal turistaszállásán aludtunk. Kiváló kéktúrás szálláshely volt, itt mosást is csináltunk, hiszen már nem volt tiszta ruhánk. 19km, 3,2 km/h mozgási sebességgel teljesítettük. 2013. július 16. Ősagárdon reggel ellátogattunk a helyi kocsmába a pecsétért, majd irány a Naszály meghódítása. Jókora emelkedővel néztünk szembe. Ezt komolyan hódítani kellett. Az oldalában ahol szép kilátás volt, megpihentünk, néztük a tájat, müzli szelettel töltődtünk. A Násznép barlangba nem mentünk le, mert nagyon meredek volt. Inkább tovább mentünk és kaptattunk fölfelé a Geodéziai toronyhoz. Amikor már azt hittük felértünk a tetejére, akkor megláttuk: még van. A torony lábánál megpihentünk, majd felmásztunk a toronyba. Csodálatos körpanoráma nyílt a Dunára, a Visegrádi hegységre, valamint a Cserhát irányába. Megérte felmenni. Innen lefelé vezetett utunk. Nem is akár milyen meredeken. A hegy
oldalában oldalaztunk, bokákat nem kímélő módon. Nem is tudjuk, mi lett volna akkor, ha ott éjszaka esik az eső. Valószínűleg akkor tiszta nadrággal nem érünk le Katalinpusztára. A sok emelkedés és a süllyedés a szintidőben is erősen megmutatkozott. Szendehelyig a 19km-t csak 3,2km/h mozgási sebességgel tudtuk teljesíteni. A napi fáradalmakért, azonban a kéktúrázók álma várt ránk Szendehelyen. Igen, egy ház és egy ágy. Igen. Ez eddig tökéletes. Vacsora is volt, de ami a csúcsok csúcsa, a szállás udvarán volt egy medence, hideg vízzel! Nagyon nagy öröm volt, amikor a tulajdonos hölgy azt mondta, természetesen használhatjuk. Zuhanyzás után elmentünk a Szepi fogadóba vacsorázni, majd magunkénak éreztük a medencét. Fáradt lábainkra igazi gyógyír volt a hideg vizes medence. Nem volt mély, 50 cm kb. de nekünk ez is elég volt. De még mennyire! A hely egyébként is egy csoda volt. Minden zeg - zuga egy igazi kis kincs. Végtelenül ízlésesen és igényesen volt kialakítva, a Debre vendégház, árban is megfelelő volt. Akár több napot is el lehetne itt tölteni. 2012.július 17. Reggel viszonylag korán keltünk, elmentünk a boltba, bevásároltunk aznapra, majd utolsó túranapunkra indultunk. Géza ma sem hagyott el bennünket, végig Nógrádig kísérte maréknyi csapatunkat, már csak hárman maradtunk. Ági, Bori és én. Folyamatos könnyű emelkedéssel felmentünk a Nagy - kő hegyre, majd itt ismét gyönyörködhettünk a Dunakanyarban. Az idő nem volt a legmegfelelőbb a kilátáshoz, párás volt a levegő, de viszonylag messze elláttunk. Innen folyamatos süllyedés kis emelkedés, majd ismét süllyedés következett Nógrádig. Utolsó házak előtt még átöltöztünk, tiszta ruhát vettünk, majd irány a vasútállomás, ahol a kéktúra bélyegző lapult. Itt vártunk a vonatra még egy órát, majd Váci átszállással Budapestre értünk. Itt Boritól elköszöntünk, ő hazaért. A Keleti pályaudvarig még Ágival együtt mentünk, majd Ági Szombathely felé vette az irányt, én pedig Miskolcra. 6 nap, 127,8 mért kilométer, melyben benne volt az összes út kitérővel szállástól szállásig. Hosszú volt, nem volt könnyű, de megérte. Csodálatos tájakat vidéket, láttunk melyet autóból nem láthatunk. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj Radnóti Miklós. - Valahogyan én is így voltam. Embereket, arcokat, házakat, házát szépítgető főkötős nénit, a hétköznapon is viseletbe öltözött idősödő hölgyet. A falvak házai nagy részben rendezettek voltak. És minden faluban az út során legalább 10-15 szépen és igényesen felújított parasztházzal találkoztunk. Minden falunak más-más hangulata volt. Közel voltak viszonylag egymáshoz, azonban mindenütt más-más emberek laktak, más-más habitussal. Még Hollókő, Szandaváralja, Becske, Romhány Ősagárd környékén lehetett érezni a falu hangulatát, addig Katalinpusztán már egy városiasabb hangulat fogadott minket. Ezt a légkört mindig a kocsma hangulatából mértem le hiszen ott volt általában a pecsét. Volt, ahol egészen egyedi volt a mennyezete pl. Cserhátsurányban újságpapír. Az ott felfrissülést kereső vendégek is mindmind máshogyan fogadták a kéktúrázókat. Míg a kisebb falvakban úgymond csodabogárként elismeréssel, a Dunához közeledve inkább legyintéssel. Szociológiai tanulmányt is lehetne írni ebből a 6 napból.
Szeretettel gratulálok Juhász Borinak aki első kéktúra szakaszát teljesítette 60 évesen, - valamint Rendvai Áginak a teljes szakasz teljesítéséhez. (Nagymezőpuszta Nógrád 113km). Nagy - nagy elismerés jár Komoróczyné Ladányi Juditnak is, akinek szintén első hátizsákos túrája volt 60 évesen a Nagymezőpuszta Terény 40,6 km-es szakasz. Gratulálok továbbá a résztávok teljesítőinek is: Bozó Mária (Nagymezőpuszta Cserhátsurány 29,6 km); Komoróczy Imre (Nagymezőpuszta Terény 40,6 km); Lampert Zsófia és Randrianasolo Daniella (Nagymezőpuszta Romhány 61 km). Köszönöm Dr. Tóth Izabellának, a túracsapat orvosának, hogy a háttérben végig ott volt, és hívhattuk telefonon, bármilyen időpontban tanácsért. Szerencsére csak egyszer kellett segítséget kérni egy régebbi sportsérülés ügyben, amely a megerőltetés hatására ismét előjött. A túrán baleset, és semmiféle személyi sérülés nem történt. Köszönöm Neked drága Etka Anyó, hogy végig velünk voltál, és a Te általad felismert módszerrel könnyebben teljesíthetem az Országos Kéktúra 1128km-ét. Sóvári Andrea (Sovi) túravezető 2013. július 22.