25. TÉMAKÖR: Magyar-török küzdelmek és együttélés a XIV-XVI. században LEHETSÉGES TÉTELCÍMEK: 1, A törökök balkáni megjelenése; Zsigmond és a Hunyadiak törökpolitikája 2, A Magyar Királyság nagyhatalmi játéktérré válása a XVI. században 3, A megosztottság állandósulása (1541 1606) LEXIKA Kronológia: 1375, 1387 1437, 1389, 1396, 1402, 1444, 1448, 1453, 1456, 1458 1490, 1483, 1516 1526, 1520 1566, 1521, 1526. augusztus 29., 1526 1540, 1526 1564, 1529, 1538, 1541, 1552, 1566, 1568, 1591 1606, 1595, 1596, 1606 Személyek: Oszmán, I. Murád, I. (Nagy) Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, I. Ulászló, II. Mehmed, I. (Hunyadi) Mátyás, Kinizsi Pál, II. (Jagelló) Lajos, I. Szulejmán, I. (Szapolyai) János, I. (Habsburg) Ferdinánd, V. Károly, Török Bálint, II. János (Zsigmond), Fráter György, Izabella, Szokollu Musztafa, Zrínyi Miklós, Miksa, II. Szelim, I. Rudolf, III. Mehmed, Bocskai István Fogalmak: szultán, reguláris, szpáhi, janicsár, despotikus, végvárrendszer, ütközőállam, kormányzó, hosszú hadjárat, törökösség, akciórádiusz-elmélet, váradi egyezmény, választott király, hódoltság, Udvari Haditanács, vilajet, pasa, bég, szandzsák, aga, nahije, portya, kettős adóztatás, tizenöt éves háború, zsitvatoroki béke, kollaboráció Topográfia: Havasalföld, Rigómező, Szerémség, Nikápoly, Nándorfehérvár, Szerbia, Várna, Bosznia, Szabács, Kenyérmező, Mohács, Buda, Bécs, Magyar Királyság (királyi Magyarország), Erdélyi Fejedelemség, Partium, Királyhágó, Gyulafehérvár, Várad, Eger, Temesvár, Szigetvár, Drinápoly, Gyurgyevó, Mezőkeresztes, Győr ÁTTEKINTÉS A Magyar Királyságnak a tatárjárás óta nem kellett nála erősebb külső hatalom fenyegetésével számolnia, ezért a nikápolyi csata után kialakult helyzet sokkolta a kortársakat. Míg a XV. században a Magyar Királyság az Oszmán Birodalom egyenlő ellenfelének bizonyult, és Hunyadi János támadólag is fel tudott lépni, addig a XVI. századra az erőviszonyok drasztikusan eltolódtak a törökök javára. A Jagelló-ház biztosította magyar cseh (lengyel) hatalmi tömb kevésnek bizonyult a török megállítására, a Német-római Birodalom és Spanyolország erőforrásaival rendelkező Habsburg család pedig nem tekintette Magyarországot fő hadszíntérnek. Az ország megosztottsága állandósult, a Habsburgok uralta Magyar Királyság ütközőállammá vált, a török függésben lévő Erdélyi Fejedelemség mozgástere pedig a pillanatnyi lehetőségektől függött. A hódoltság fejlődése saját irányt vett. 131
1, A törökök balkáni megjelenése; Zsigmond és a Hunyadiak törökpolitikája 132 A XIV. század elején az Oszmán szultán (1299 1326) által alapított kis-ázsiai török katonaállam Bizánc gyengeségét és a balkáni szláv államok széttagoltságát kihasználva gyors terjeszkedésbe kezdett. A török haderő erősségét elsősorban nem technikai fölénye, hanem a középkorban szokatlanul magas fokú, a reguláris hadseregekre jellemző szervezettsége adta. I. Murád (1362 1389) alatt alakult ki a szolgálati birtokért hadakozó lovas szpáhik rétege, valamint a kaszárnyákban nevelt elit zsoldos gyalogság, a janicsárok testülete. A despotikus hatalommal rendelkező szultánnak mindenki engedelmeskedett, nem korlátozták rendi gyűlések, a centralizált kormányzat pedig eleve az állandó hódítások kiszolgálására épült fel. A magyar királyok közül I. (Nagy) Lajos (1342 1382) harcolt először a törökkel 1375-ben, de akkor még csak egy havasalföldi hadjárat epizódjaként, nem is tulajdonítva neki különösebb jelentőséget. I. Murád 1389-ben viszont döntő győzelmet aratott Rigómezőnél a szerbek felett, innentől kezdve a Balkánon egyértelmű török dominancia érvényesült a XIX. századig. Ekkor vált az Oszmán Birodalom a Magyar Királyság közvetlen szomszédjává, és állandó betöréseivel a déli országrész addig virágzó vidékeit (Szerémség) jóval a XVI. század előtt állandó pusztításnak tette ki. Ezeken a területeken a magyar népesség aránya tartós csökkenésbe fordult a Balkánról északra vándorló szláv etnikumok javára. A törökkérdés a magyar belpolitikában Luxemburgi Zsigmond (1387 1437) idején vált központi problémává. Zsigmond az 1390-es években több nagyobb hadjáratot vezetett a Balkánra, amelyek közül az 1396-os emelkedett ki. A keresztes hadjáratnak nyilvánított vállalkozásban a nyugat-európai lovagok színe-java részt vett, azonban Nikápolynál így is megrendítő vereséget szenvedtek el, ami a fegyelmezett török harcmodor diadala volt. A támadó (offenzív) hadjáratok kudarcából egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a korábban szokásos módon a törökprobléma nem kezelhető, így a XV. század nagy részében a védekező (defenzív) stratégia került előtérbe. Az oszmánok a Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereségük miatt átmenetileg meggyengültek, amit Zsigmond arra használt fel, hogy kiépítse a déli végvárrendszert, és felújítsa a Nagy Lajos idején még létező balkáni ütközőállamok láncolatát. A törökök az 1420-as évekre újra megerősödtek, de addigra a Nándorfehérvár (Belgrád) központú déli végvárvonal már szilárd volt, így az országot közvetlenül az sem veszélyeztette, hogy Szerbia a század közepére újra elvesztette függetlenségét. Zsigmond halálával Hunyadi János előbb temesi ispánként és erdélyi vajdaként, majd kormányzóként (1446 1452) volt meghatározója a törökellenes támadó hadjáratoknak. Mivel az oszmán sereg Kászim napján (október 26.) hagyományosan téli szállásra vonult, ezért a korban szokatlan módon Hunyadi 1443 őszét és telét választotta sikeresnek bizonyuló balkáni hoszszú hadjáratához. Az eredményeken felbuzdulva és a nyugati segítség reményében 1444-ben újabb hadjáratot vezetett a török ellen, azonban Várnánál vereséget szenvedett, és I. Ulászló király (1440-1444) is meghalt a csatában. Hunyadi következő nagyobb offenzívájára 1448-ban került sor, de a kétkulacsos politikát folytató szerbek miatt Rigómezőnél ez is vereséggel zárult. A második rigómezei csata után a Magyar Királyság újra védekező stratégiára tért vissza. Az ekkor trónra került nagy hódító, II. Mehmed (1451 1481) 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, majd 1456-ban Nándorfehérvár ellen vonult. Hunyadi az ostromlott várat felmentve európai jelentőségű győzelmet aratott a törökök felett (július 22.). Fia, I. (Hunyadi) Mátyás (1458 1490) uralkodása alatt a törökpolitika háttérbe szorult, köszönhetően annak is, hogy II. Mehmed érdeklődése a Balkánról fokozatosan a Földközitenger térségére helyeződött át. Az 1463 64-es boszniai háborúban még mindkét uralkodó személyesen vett részt, de kínosan kerülték a nyílt csatát. Az 1470-es években már csak kisebb összecsapások zajlottak: a kis szabácsi vár 1476-os ostromára a nemesi közvélemény nyomása
kényszerítette Mátyást, és inkább propagandaértékkel bírt, míg az Erdélybe 1479-ben helyi erőkkel betörő törököket Kinizsi Pál Kenyérmezőnél szintén helyi erőkkel verte meg. 1483-tól formálisan is fegyverszünetet kötött a király és a szultán. 2, A Magyar Királyság nagyhatalmi játéktérré válása a XVI. században Mátyás halála után a rendek olyan uralkodócsaládot kerestek a trónra, amely saját országa erőforrásaival is segíthet a török elleni küzdelemben. Közép-Európa két meghatározó dinasztiája ekkor a Jagelló- (Lengyelország, Csehország) és a Habsburg-ház (Ausztria és a császári cím) volt. A Jagellók gyorsabban léptek, és egy házassági szerződéssel a Habsburgokat is semlegesítették. A kormányzati nehézségekkel küzdő Magyar Királyság ekkorra viszont már egy hatalmasra nőtt (Szíria és Egyiptom meghódítása) Oszmán Birodalommal állt szemben, így a két fél anyagi lehetőségei között akkora különbség keletkezett, amely pusztán bátorsággal nem volt többé pótolható. Az ifjú II. (Jagelló) Lajos (1516 1526) magyar és cseh király nem újította meg az 1483 óta érvényben lévő békét az új szultánnal, I. Szulejmánnal (1520 1566), ezért a törökök támadást indítottak, és 1521-ben elfoglalták a déli végvárrendszer kulcsát, Nándorfehérvárt. A középkori magyar hadszervezet döntő vereségét öt évvel később, a mohácsi csatában szenvedte el a háromszoros túlerőben lévő szultáni főseregtől (1526. augusztus 29.). Szulejmán Buda felprédálása után kivonult az országból, csak a déli végvárakban hagyva őrséget. Mivel Mohács-nál elesett II. Lajos király és a magyar politikai elit tekintélyes része (hét főpap, huszonnyolc főúr), ezért az ország a katonai kiszolgáltatottság mellett komoly politikai válságba sodródott. 1526 novemberében az erdélyi vajdát, I. (Szapolyai) Jánost (1526 1540), decemberben pedig I. (Habsburg) Ferdinándot (1526 1564) is magyar királlyá választották. A Habsburg család szerencsés házassági politikájával pár évtized leforgása alatt Európa meghatározó dinasztiájává nőtte ki magát, és mivel Ferdinánd bátyja, V. Károly spanyol király és német-római császár a törökökkel a Földközi-tenger térségében is hadban állt, öccse számíthatott a családi támogatásra. Az V. Károlytól kapott segítség azonban csak I. János kiszorításához volt elegendő (1527), aki szorult helyzetében a szultántól kért és kapott segítséget Ferdinánd ellen (1528). Ez gyakorlatilag hűbéri függést jelentett adófizetés nélkül. A magyar politikában a törökösség korábban elképzelhetetlen módon elfogadott (legitim) irányzattá lépett elő, polgárháborús helyzetet teremtve ezzel a következő két évszázadra. A korszakban több keresztény uralkodó is együttműködött a szultánnal (főként a francia király), de a magyar viszonyok között ez a szövetség életveszélyesen közeli volt. Bécs 1529-es török ostromát követően a Habsburgok már csak ütközőállamként tekintettek a Magyar Királyságra, ugyanúgy, ahogy a magyarok tették ezt a XV. században a balkáni államokkal. Mivel a Habsburg és a távolság miatt főseregét csak korlátozott ideig bevethető oszmán nagyhatalom nem bírt egymással, ez az állapot állandósult (akciórádiusz-elmélet). A magyar elit egy része hatalma és vagyona gyarapítására használta ki a helyzetet (Ferdinánd és János hívei között eleinte gyakran volt táborváltás; pl. Török Bálint), míg más részük komolyan aggódott az ország megosztottsága miatt, és részországgyűléseken kereste a megoldást. Az 1538-as titkos váradi egyezményben János beleegyezett, hogy halála után országrésze Ferdinándra száll, azonban fia született, ezért az egyezményt nem tartotta be. Így János 1540-es halálakor utóda a csecsemő II. János (Zsigmond) király (1540 1570) lett. (Mivel nem koronázták meg, csak a választott király cím illette meg.) 133
3, A megosztottság állandósulása (1541 1606) 134 A váradi egyezmény felrúgása 1540-ben Habsburg támadást eredményezett, ami ellen II. János gyámja, Fráter György Szulejmántól kért és kapott segítséget. A szultán azonban nem vonult ki az országból, hanem megszállta Budát (1541), és sorra elfoglalta az ország középső várait (Pécs, Esztergom, Székesfehérvár, Tata). II. Jánosnak és anyjának, Izabellának a Tiszától keletre eső országrészt adta át, de immár évi adófizetésre kötelezve őket. Ha jogilag nem is, de formailag az ország ettől az időponttól három részre szakadt: a Habsburgok uralma alatt élt tovább a Magyar Királyság (vitatható elnevezéssel királyi Magyarország), míg az ország középső részein a török hódoltság (1541 1699/1718), attól keletre pedig a fokozatosan kvázi önálló állammá váló, jogilag a Magyar Királysághoz tartozó, de a szultánnak adót fizető Erdélyi Fejedelemség (1570 1691). A három országrész találkozásánál helyezkedett el a Partium (Részek), melyet általában az erdélyi fejedelmek irányítottak, de a terület nem a Királyhágótól keletre fekvő történelmi Erdély része. Míg az Erdélyi Fejedelemség fővárosa Gyulafehérvár lett, addig a Partium központjának Várad tekinthető. A Fráter Györggyel kötött gyalui egyezmény nyomán I. Ferdinánd csapatokat küldött Erdély átvételére (1551), ami nagyszabású török támadást vont maga után. Az 1552-es támadás jelentősen kitágította a hódoltság területét (Temesvár, Szolnok, Drégely), de az északi országrész Eger megvédése miatt biztonságban maradt. A Bécsben felállított Udvari Haditanács (Hofkriegsrat) feladata lett a magyarországi végvárrendszer fejlesztése és fenntartása. A hatalmas összegeket felemésztő védelemre a Magyar Királyságból befolyó jövedelmek elégtelenek voltak, így a környező német és cseh tartományok erőforrásait is felhasználták. A török hódoltságot a budai vilajet élén álló budai beglerbég, vagy elterjedtebb címén a budai pasa irányította. A pasák a török közigazgatás sajátosságainak megfelelően általában csak pár évig voltak hivatalban (1541 és 1686 között 75 pasa működött Budán), így a nagy építtetőnek számító bosnyák származású Szokollu Musztafa budai pasasága (1566-1578) figyelemreméltó hosszúságúnak tekinthető. A budai pasa hatalmát jelzi, hogy európai hadjáratok idején rangban közvetlenül a nagyvezír mögött állt, hatásköre pedig a teljes magyarországi katonai és polgári közigazgatásra kiterjedt, valamint a Habsburgokkal való kapcsolattartás révén jelentős diplomáciai szereppel is bírt. Az 1552-ben meghódított új területeken szervezték meg a temesvári vilajetet, ami a budai vilajetnek volt alárendelve. A vilajetek a bégek által irányított szandzsákokra, a szandzsákok pedig az agák vezette nahijékre tagozódtak, de a török mellett a magyar közigazgatás és bíráskodás is párhuzamosan működött. A török uralom hódoltsági fenntartását a Habsburg fennhatóság alatt álló országrészhez hasonlóan nem fedezték az innen befolyó helyi bevételek, így a hódoltság létének elsősorban stratégiai jelentősége, mintsem gazdasági racionalitása volt. Szulejmán utoljára 1566-ban vezetett hadat Magyarországra. A Zrínyi Miklós védte Szigetvár bevételét azonban már nem élte meg, mert a táborban meghalt. Az új szultán, II. Szelim 1568-ban Drinápolyban kötött békét Habsburg Miksa királlyal (1564 1576), aki vállalta az évi adófizetést a törököknek. A viszonylagos béke időszakában is állandók voltak a rosszul fizetett török és magyar végváriak portyái és a kettős adóztatás. A viszonylagos nyugalmat a tizenöt éves háború (1591 1606) törte meg, mely a tatárjárás óta nem látott méretű pusztulást hozott. A kezdeti sikereken (Romhány, Fülek) felbuzdulva az I. Rudolf (1576 1608) vezette keresztény táborhoz csatlakozott az addig semleges Erdély is, és Bocskai István erdélyi hadvezér Gyurgyevónál szétverte a nagyvezír seregét (1595). A következő évben III. Mehmed szultán személyesen vezette hadát Magyarországra, és előbb bevette Eger várát, majd a keresztény főerőket kétnapos kemény csatában legyőzte Mezőkeresztesnél (1596). Az elhúzódó háborúban ezután több vár gazdát cserélt (pl. Győr), Budát háromszor sikertelenül ostromolták, de nagy nyílt színi csata már nem zajlott. A Bocskai mozgalma mi-
att megegyezésben érdekelt Habsburgok 1606-ban megkötötték a törökökkel a zsitvatoroki békét, amelyben már a szultánnal egyenlő félként lettek elismerve, nem kellett többé évente adót fizetniük. A törökökkel való együttműködés (kollaboráció) mindvégig a korszak nagy politikai dilemmája maradt. A magyar elit Habsburgokkal szemben konfrontációt vállaló része több ízben is élvezte a törökök katonai és politikai támogatását, azonban az utókor által nagyformátumúnak tartott vezetők a döntő pillanatokban ellen tudtak állni a kísértésnek, hogy török vazallusként egyesítsék a Magyar Királyságot. Így tett Bocskai, aki csak ajándékként fogadta el a szultán neki küldött koronáját 1605-ben és hasonlóan járt el Bethlen Gábor is 1620-ban. FORRÁSOK 1, Az országszerte hirdetett közönséges hadjárat alkalmával, az egyes bárók, előkelők és birtokos nemesek maguk személyesen megjelenvén, az ország mindenik közönséges hadjáratára uradalmaik mennyiségéhez képest állítsanak katonákat: tudniillik minden harminchárom jobbágy után ( ) egy tegzes lovast; száz után pedig hármat, és így következetesen akárhány jobbágyuk van, minden további száz után három-három tegzes lovast, akiknek tudniillik legalábbis íjaik, tegzeik, kardjaik és csákányaik vannak, s akik a harcra képesek és alkalmasak. (Zsigmond 1435. évi első dekrétuma az 1397-ben bevezetett telekkatonaságról rendelkezik.) 2, Mert ha kitűnő fejedelmeteket élete s ereje virágában elvesztettétek, ott van a fenséges Ferdinánd ( ) ausztriai főherceg úr, a mi kedves öcsénk, ki azon országokat mind természetes örökség jogán, mind a korábbi szerződések és egyezségek erejével öröklötte, ki soha semmit el nem mulaszt, mi egy jó fejedelem kötelessége ( ) és akit mi, erőnkkel, tekintélyünkkel, sőt saját személyünkkel soha el nem hagyunk, ( ) s magunk és alattvalóink erejét arra kezdjük előkészíteni, hogy, amennyiben a dolog nagyságához képest lehet, a törököt rövid időn belül, s gyorsan elverjük küszöbötök elől, sőt, ha Isten segít, határszéleitektől is távol tartsuk. (V. Károly császár levele a magyar rendekhez, 1526) 2, Hálás szívvel fogadom királyod jó szándékát. Országa eddiglen az enyém volt, nem az övé, azt a háború jogán és szablyával szereztem meg. Értésemre esvén azonban irántam való hajlandósága, nemcsak reá szállítom emez országot, hanem oly mértékben fogom őt az ausztriai Ferdinánd ellen segíteni, hogy mindkét oldalán biztosan nyugodhassék urad ezentúl. Az ő követségét és bennem vetett bizodalmát kedvesen veszem, és valamennyi szükségét enyémben tekintem. (Szulejmán szultán válasza I. (Szapolyai) János király követének, 1527) 3, A török országunk egyes részeit ugyan elfoglalta, de inkább csak a háta mögött hagyta, mint meghódította, hiszen saját hivatalait, saját törvényeit behozni nem bírta, kénytelen eltűrni, hogy azok a maguk szervezetében maradjanak, és hogy a maguk alkotmányával éljenek. (Balassa János zólyomi főkapitány, 1555) 3, Mi a muzulmán népet mostanáig olyan doboznak tartottuk, melyet elődeink nem mertek felnyitni, mert azt mondták, hogy telis-tele van kígyókkal, százlábú férgekkel, skorpiókkal, s ha ezt a dobozt felnyitnánk, ezek országunkra kiáradnak, s a népet elpusztítják, megölik ( ) Császáraink és királyaink mindegyike egy- egy lakatot tett rá. Most azonban szükséges volt: mi felnyitottuk és a doboz teljesen üres, éppen semmi sincs benne. (gróf Pálffy Miklós országbíró, hadvezér a tizenöt éves háború idején) 135
1, A Magyar Királyság déli védelmi vonalai a XIV. század végétől a XVI. század elejéig 136 2, A három részre szakadt Magyar Királyság