A Szentírás és a hagyomány viszonya (Fabiny tanulmányának kivonata) 1 (13. tétel)

A Szentírás és a hagyomány viszonya (Fabiny tanulmányának kivonata) 1 (13. tétel) A kereszténység a zsidósághoz és az iszlámhoz hasonlóan a kinyilatkoztatás vallása. A katolikus teológia szerint a kinyilatkoztatásnak két forrása van: a Szentírás és a hagyomány, sőt a hagyománynak logikai elsőbbsége van a Szentíráshoz képest, hiszen a kereszténység is Jézus Krisztus tanításából és az őróla szóló igehirdetésből indult ki. Rahner Vorgrimler féle Teológiai kisszótár: Az eredeti hagyomány még az Egyház első nemzedékében lecsapódott és létrejött a Szentírás, de a Szentírás terjedelmén (kánon) és értelmén ezután is az Egyház hittudata őrködött, amelyet a hagyomány útján adtak tovább, és amelyet a tanítóhivatal tekintéllyel ruházott fel. Ebben az értelemben a hagyomány még mindig formális normája a Szentírásnak. (Rahner Vorglimler, 245) Akár a Szentírás elv (protestáns), akár a hagyomány elv (katolikus) abszolutizálása, az egyik kizárólagos érvényesítése a másik rovására komoly teológiai veszélyeket hordozhat magában. A kereszténység egyetemes hitvallásainak értelmében a hívő ember nem a Szentírásban, nem is a hagyományban, hanem az Atya, Fiú, Szentháromság Istenben hisz, és vallja, hogy a Szentírás és a hagyomány is erről a Szentháromság egy Istenről tanúskodik. N. S. Lane hat klasszikus modellt vázol fel a Szentírás, a hagyomány és az egyház viszonyáról. Először röviden interpretáljuk a hat klasszikus modellt, majd egy újszerű hetediket kívánunk részletesebben is bemutatni egy önmagát evangelikál katolikus orthodoxnak nevező amerikai presbiteriánus teológus, Kevin J. Vanhoozer (1957 ) munkássága kapcsán. I. A klasszikus modellek 1. Egybeesés elmélet ( Tradíció I ) Alapvető harmónia van a Szentírás, az apostoli hagyomány és az egyház tanítása között. Irenaeus és Tertullianus a gnosztikusokkal szemben fogalmazták meg a hitüket, akik azt állították, hogy titkos, szóbeli kinyilatkoztatást kaptak valamelyik apostoltól. Irenaeus és Tertullianus szerint azonban az apostoli tanítást a Szentírás őrzi. Az Ó és Újszövetség egységet képez, s ez Isten üdvtervében jut kifejezésre (oikonomia). Az apostoli hagyomány nem a Szentíráshoz való hozzáadást, kiegészítést jelent, hanem azt mutatja meg, hogy miképpen kell az írásokat értelmezni. Heiko Oberman koinherenciánk nevezi azt a szemléletet, ami szerint a Szentlélek által életre hívott Egyház, a Szentírás és a Hagyomány egymásra mutat, s szerinte annyira szerves ez a hagyomány, hogy a Tradíciót akár kinyilatkoztatásnak is lehetne fordítani. Ebben a modellben szóba sem jöhet a Szentíráson kívüli hagyomány gondolata. 2. A kiegészitő nézet és a két forrás elmélet ( Tradicó II ) 1 Akinek van ideje, olvassa végig a teljes tanulmányt, akinek nincs, azt megmentheti ez a kivonat, amelyet még tovább lehet természetesen redukálni 1

Viszonylag korán, a liturgia kapcsán jelentkezett az a nézet, hogy a hagyomány kiegészíti a Szentírást. Keleten Nagy Szent Baszileosz kappadókiai atyánál (300 370), a Szentlélekről írt művében jelentik meg a gondolat, hogy a liturgia szempontjából az írott és a szóbeli hagyomány egyformán jelentős: Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyik írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából. A lex orandi lex credendi elv érvényesült, vagyis az istentiszteleti liturgia határozza meg a tanítást. A középkorban azonban még megvolt a Tradició I, s csak A 15. században, főleg a kánonjogászok kezdeményezésére (pl. Gabriel Biel, 1495) már az íratlan hagyományra kezdenek úgy hivatkozni, mint a Szentírással egyenértékű tekintélyre. A kánonjogászok ennek alapján fogalmazzák meg a két forrás elméletet: (Szentírás és hagyomány). Obermann szerint csak ekkor jelentkezett az a hagyományfogalom, amit úgy kezdetek emlegetni, mint a kinyilatkoztatásnak a Szentíráson kívüli, külön forrása. Ezt a másik forrást jelentő hagyományt, amit majd a Trentói Zsinat fog megerősíteni, nevezi Obermann Tradíció II nek (Obermann, 269 296). Később a reformátorok azért bírálták ezt a nézetet, mert szerintük az egyház már nem csupán többet, hanem lényegileg mást tanít mint a Szentírás. 3. A reformáció modellje: a Tradíció I a Szentírás szolgálatában Közismert, hogy a reformáció számára a Szentírás a mértékadó norma ( norma normans ), a hitvallások és a hagyomány csak a Szentírás mérlegén megmért norma ( norma normata ). Ám a reformáció képviselői elsősorban nem a Szentírást és a hagyományt állítják szembe egymással, hanem a Tradíció I et a Tradíció II vel! A kánonjogászok elleni harc azonban a reformáció utáni évszázadban biblicizmussá merevedik. A reformáció nagy vitája Isten igéje és az egyház kapcsolatáról szól. Luther a katolikus nézettel szemben (egyház anya: a Szentírás a gyermek) azt képviseli, hogy Isten igéje nemzi az egyházat (Luther, 1959,107). Ugyanakkor az anabaptistákkal való vitájában Luther határozottan elveti azt, hogy a Szentlélek közvetítés nélkül szólna az emberhez: [A] mi rajongóink [ ] Isten Igéjének hirdetését elítélik, és ők maguk mégsem hallgatnak, hanem elárasztják szóval és írással az egész világot, mintha bizony az Istennek lelke az apostolok írásaiból és élőszóbeli igéjéből nem származhatnék, hanem az ő írásukból és beszédjükből kellene annak erednie. Miért nem dobják félre hát saját beszédeiket és írásaikat is, hogy a Lélek írásaik nélkül s előtt szállhatna be a népek szívébe, úgy, amiként ők hirdetik nagy kérkedve, hogy a Lélek az írás hirdetése nélkül szállt vala lelkükbe (Idézi Ittzés, 51). A reformátorok nem a hagyományt ellenezték, hanem a római katolikus egyház tekintélyelvű tanítását, mert az szerintük a középkorban felül kerekedett a Szentírás tiszta tanításán. A skolasztikával szemben ők a korai egyházra, s különösen is Ágostonra hivatkoztak. Tehát nem vetették el sem a hagyományt, sem az egyház tanítását, hanem azt alárendelték a Szentírás tekintélyének: a hagyomány a Szentírás szolgálóleánya. Isten beszéde, a Szentírás állandóan korrigálja az emberi tanítást. McGrath Obermann Tradício II jéhez hozzáteszi a Tradíció 0 át, amely a radikális reformációra volt csak jellemző. Ők ugyanis minden olyan tanítást (gyermekkeresztség, Szentháromság, Krisztus istensége) elvetettek, amely szerintük közvetlenül nem található meg a Szentírásban, s ezért az egyházatyákat is megtagadták. A rajongók egyik vezére Sebastian Frank 1530 ban odáig ment, hogy ezt állította: Augustinus, Jeromos és Gergely nem az Isten küldöttei, hanem az Antikrisztus apostolai (McGrath, 108). Luther szemében azonban a sola 2

scriptura nem formális elv volt, hanem azt tartalommal töltötte meg, s ez a tartalom egy dogmatikai szűrő, a solus Christus elv volt (Reuss 34). Gerhard Ebeling mutat rá, hogy a reformáció Biblia alapján állította szembe a verbum deit a traditiones humanae val, hiszen Jézus a farizeusok hagyományát tartotta akadálynak Isten igéjének megértésében és elfogadásában. Az evangélium nemcsak a hagyománytól való szabadságot, hanem a hagyománnyal való helyes élés szabadságát is jelenti. Luther már az 1522 es Mi az evangélium? című írásában elutasítja azt a középkori, többek között Jeromosra jellemző felfogást, hogy az evangéliumot törvénykönyvnek tekintsük, amely Krisztus tetteit példaképpen állítja elénk. Az evangéliumot mindenek előtt élő hang (viva vox evangelii), amit hirdetni kell. Ezt a hangot nem csak négy evangélium jegyzi fel, hanem Pál és Péter levelei is. Az evangélium valójában történés, mint írja: nem más ez, mint egy krónika, történet, elbeszélés Krisztusról, hogy ki ő, mit tett, mit mondott és mi történt vele (Luther 1995, 8). Luther szerint tulajdonképpen elég lenne az Ószövetséget Szentírásnak nevezni, s az Evangélium nem Szentírás, hanem a szóbeli ige, amely ugyanúgy magyarázza az Írásokat amint Krisztus és az apostolok. A tanúságtétel, az ige hirdetése, a szentségek mind a hit hagyományát jelentik, s mindezeket átfogja a Szentlélek Tradíciója. A protestantizmus ezt az elvet nevezi analogia fidei nek (hit analógiája) szemben a skolasztika analogia entis ével (a létezés analógiája). A keresztény hagyomány mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy megmerevedjék, legalizmussá, emberi hagyománnyá torzuljon. A sola scriptura elve a hagyomány helyes használatát szolgálja. Walter Mostert Luther hermeneutikájáról szóló Scriptura sacra sui ipsius interpres című tanulmányában mutat rá, Luther esetében az önmagát értelmező Szentírás elve azt jelenti, hogy az Írásnak le kell rombolnia az ember által képzett autoritást, a sensus proprius t, amit az ember önmaga és az Isten közé állít. Ilyen sensus proprius lehet az egyházi struktúra elve (Róma), a tárgyiasított Lélek fogalom (Münzerék), az objektívként előadott Írás princípium is (zsidóság) és a humanista racionalizmus. Ezzel szemben a sensus proprius t leromboló önmagát értelmező Szentírás közvetlen kapcsolatban hoz Istennel, megteremti a relációt coram Deo. Mostert szerint mind a négy téves értelmezés egy tőről fakad, ugyanis mindegyik a saját lelkét (spiritus proprius t) akarja ráerőltetni a szövegre, az önmagát értelmező Szentírás viszont lerombol minden ilyen külső tekintélyt, s azok helyett élő viszonyt hoz létre az ember és Isten között. A teológia, s azon belül az írásmagyarázat feladata, hogy szavába vágjon az igazság szavába vágóknak (Róma, zsidóság, rajongók, humanisták), s ahhoz, hogy megszólaljon az evangélium, el kell hallgatnia minden külsődleges törvénynek, saját értelemnek. 4. Solizmus a protestáns ortodoxiában Anthony Lane mutat rá, hogy amíg a sola fide (egyedül hit által) gondolata már az 1530 as években megjelenik, de a sola scriptura (csak a Szentírás) elve igazán csak a reformáció utáni évszázadban, a protestáns ortodoxia idején vált meghatározó szemponttá. A protestáns ortodoxia az autoritást csak a Szentírás számára biztosítja. Ez a nézet vezetett a verbálinspiráció, illetve a Biblia tévedhetetlenségének (inerrantia) tanításához, a megmerevedett konfesszionalizmushoz (fundamentalizmus). Ebeling helyesen észleli, hogy a protestáns orthodoxia nem aknázta ki a verbum dei non scriptum történelmi elsődlegességét a verbum dei scriptum megértése érdekében. A lutheránus orthodoxia képviselői Johann Gerhard (1582 1637), Abraham Calov (1612 1686), Johann Quenstedt (1617 1688), David Hollaz (1648 1713) sokszor arisztotelészi kategóriákat alkalmaztak a Szentírás isteni eredetének igazolására. Quenstedt, a diktálás elmélet képviselője így ír: A Szentlélek 3

nemcsak a szavak jelentését inspirálta, hanem egyenesen maga diktálta a szavakat a szent íróknak A Szentírás eredeti kánona csalatkozhatatlanul igaz, mentes minden tévedéstől.a Szentlélek ugyanis nem engedhetett meg hanyagságot vagy feledékenységet azok részéről, akik lejegyezték az ő szavait A solizmus ilyen radikális és merev felfogásában természetesen semmilyen szerep nem juthat a hagyománynak. 5. Római katolikus tanítás (Trento és a II. Vatikáni Zsinat) Amíg a reformáció a Szentírás és az egyház koinherenciáját hangsúlyozta a Tradició I szellemében, addig a Trentói Zsinat nyolcadik ülésszaka a Szentírás és az egyház koinherenciáját a Tradicio II szellemében fogalmazta meg. A Szentíráson kívüli hagyományt ugyanolyan tisztelettel és áhítattal kell fogadni mint a Szentírást. A Trentói Zsinat a protestantizmussal szemben állást foglalt a kinyilatkoztatás két forrása, nevezetesen a Szentírás és a Szent Hagyomány mellett. Senki sem értelmezheti a Szentírást az egyház tanításával ellentétesen. A Szentírástól független hagyomány felfogás vezetett el szeplőtelen fogantatás (1854), a pápai csalatkozhatatlanság (1870) illetve Mária menybemeneteletének dogmájához (1950). A konfesszionalizmus századaiban (17 20. század első fele) megmerevedtek és egymással kibékíthetetlennek tűntek az egymástól eltérő álláspontok: a protestáns orthodoxia sola scriptura elve és a római katolicizmus kettős forrás elmélete. Változást a 20. század hatvanas éveiben a II. Vatikáni Zsinat hozott. Érdemes közelebbről szemügyre venni a II. Vatikáni Zsinat Dei verbum című dogmatikus konstitúcióját. A dokumentum II. fejezete szól Az isteni kinyilatkoztatás továbbadásáról. Ha figyelmesen összehasonlítjuk a 2.9. pontot és a 2.10. pontot, érdekes árnyalatnyi különbségre figyelhetünk fel. A Szentírás és a Szent hagyomány viszonya címet viseli az előző, s A Szent Hagyomány, a Szentírás és a Tanítóhivatal címet az utóbbi szakasz. A Szent hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak. A Szentírás ugyanis Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava; a Szent Hagyomány pedig Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényének hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék; ennek következtében az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni. (Diós, 431 432) Az utóbbiban pedig ezt olvassuk: A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten szent népe, amikor pásztora köré összegyűlve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö. görögben ApCsel 2,42). Innét van a pásztorok és a hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában, gyakorlásában és megvallásában. A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben azt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyünk, elénk ad. Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az Egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a 4

másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján a Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét (Diós, 432). Megfigyelésünk a következő: a 9. pont inkább Trentónak igyekszik megfelelni (Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni. ) A 10. pontban viszont felbukkan a reformáció alárendelő elve: Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll. E szófordulat protestáns füleknek ismerősnek hangzik ( minister verbi domini ). A megfogalmazás tehát összességében cizellált, s közel áll az első pontban bemutatott Tradició I koncepciójához, amelyet mint láttuk az első századok kereszténysége képviselt, s amelyre igent mondott a reformáció klasszikus vonulata is, s amelyre fogadókészséget mutathat az egy egyház apostoliságát és katolicitását valló huszonegyedik századi protestantizmus is. 6. A katolikus protestáns konvergecia modell Gerhard Ebeling Sola Scriptura és a hagyomány c. tanulmány (1964): a katolikus és protestáns álláspontok közötti különbségek tulajdonképpen csak a Trentói Zsinat után merevedtek meg. A 20. század második felében sajátos közeledést figyelhetünk meg. Katolikus: Írás princípiumról protestánsoknál: szövegek áthagyományozásának, a kanonizálásnak a történetisége Már Luthernél megjelenik a kánon a kánonban elv, ami a katolicizmus tradíció fogalmához rendkívül hasonló dogmatikai szerepet tölt be. Mindehhez hozzájárul a lutheri hermeneutika a (viva vox evangelii) felismerése (amelyet éppen az Ebeling által képviselt Új hermeneutika fedezett ismét fel, miszerint a hirdetett ige, a verbum dei non scriptum legalább annyira fontos, mint a verbum dei scriptum. Ebeling Új hermeneutikája szerint a textualitás csak átmeneti állapot, a lényeg a szótörténés (Wortgeschehen), vagyis az esemény, mivel a hit is hallásból van. ) Az oralitás, a szóbeliség elsődlegességének kérdését már Morus Tamás (1477 1535) is felvetette a William Tyndale lel (1494 1536) folytatott vitájában az unwritten verities (íratlan igazságok) szerepét, utalva arra, hogy a szóbeliség az Ószövetségben és az Újszövetségben is megelőzte az írásbeliséget (Fabiny, 19 26). E konvergencia elméletet jól tükrözik az amerikai lutheránus teológusnak, Carl E. Braatennek, Pro Ecclesia című folyóirat egyik alapítójának szavai: A Szentírás principium csak az egyház hátterén és az egyház érdekében létezik. A reformáció teológiájának Szentírás elve és annak hermeneutikai következményei csak az egyházon belül nyerik el értelmüket. A Szentírás tekintélye nem az egyháztól függetlenül, hanem csak a Szentlélek által gyümölcsöket termő egyház életében: az egyház hitének apostoli megvallásában és annak életet teremtő szentségeivel, a keresztséggel és a feloldozást nyújtó úrvacsorával összefüggésében működik. II. Vanhoozer újszerű megközelítése: a hagyomány mint performancia Vanhoozer szerint sokat merítve Hans Urs von Balthasar Theo Drama című könyvéből a teológiának a theoria helyett a theatrum felé kell közelítenie, hiszen a keresztény hit alapvetően drámai természetű: a szó és a cselekedet drámai egysége nemcsak Jézusra, hanem a kereszténységre is jellemző. A hit tárgya, a hit és a megértés viszonya, illetve a biblia értelmezése is lényegében egy drámai folyamat. 5

Vanhoozernál a színházi metaforák revitalizálják a rendszeres teológia élettelenné vált nyelvezetét. Így a teológia dramaturgia, a Szentírás szövegkönyv, a megértés performancia, az egyház színtársulat, a lelkipásztor rendező lesz. A Szentírás ebben az esetben olyan kanonikus szövegkönyv, ami állandóan előadásra, performanciára vár. Obermannt idézve így fogalmaz: az egyház hagyománya az engedelmes interpretáció története. Maga a kánon is performancia: Jézus Krisztus múltbeli tevékenységének előadása. A sola sciptura elve állandó korrektívum, a hitnek az egyházban történő performanciáját hivatott állandóan ellenőrzni. Vanhoozer rámutat, hogy bár igaz a refromáció felismerése, mely szerint a Szentírás önmagát értelmezi (sacra scriptura sui ipsius interpres), ám arra nem képes, hogy önmagát performálja, vagyis előadja. A Szentírásnak közönségre, publikumra, azaz egyházra van szüksége, aki végrehajtja a szövegkönyv ( Script ) által igényelt performanciát. A szerző által képviselt kánoni nyelvi megközelítés egyszerre vallja a sola sciptura elvét és igenli a hagyomány szükségszerűségét, sőt elkerülhetetlenségét, hiszen a kánon maga is az a folyamat, amelyben az egyház saját épülése érdekében használja a Szentírást. Vanhoozer szerint két szélsőséges álláspont között kell csapást vágnia: az egyik a biblicista pozitivizmus, amelyik a solo (sic!) sciptura elvet képviseli, a másik az ekkléziológiai pozitivizmus, amely szerint csak a performancia, vagyis az egyházi hagyomány létezik. A solo Scriptura elve tagadja a katolicitást, amíg e másik nézet pedig mellőzi a kanonicitást azáltal, hogy szerinte az újabb kinyilatkoztatás, vagy annak magasabb szintű megértése felülírhatja, kiegészítheti a kánont. Mi is a hagyomány? A hagyomány egyszerre időbeli és egyszerre térbeli fogalom: az átadás nemzedékről nemzedékre illetve/és az egyik helyről a másikra történik. A hagyomány biblikus fogalom. Az Ószövetségben olvassuk: Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszélünk a jövő nemzedéknek az Úr dicső tetteit és erejét (Zsolt 78,2 4). Bár az Újszövetségben mind az evangélisták mind Pál különbséget tesznek Isten törvénye és a vének illetve az emberek hagyománya (Mk 7,3; ApCsel 22,3; Kol 2,8) között, a paradosis alapvetően újszövetségi fogalom: Pál 1Kor 11,23 ban arról szól, hogy az Úrtól vett úrvacsora hagyományát ő át is adta. A feltámadásról pedig ezt írja. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint (1Kor 15,3). Vanhoozer számos egyháztörténeti, filozófiai, kultúrhistóriai érvet sorakoztat fel a hagyomány védelmében. Legfontosabb azonban ezek közül a spirituális szempont: az egyház élete és gyakorlata ugyanis a Szentlélek munkája. Reinhard Hütter szerint az egyház a Szentlélek közönsége (publikuma), a hagyomány pedig a Szentlélek hatástörténete. Felvetődik a kérdés: biztos e, hogy csak a Szentlélek munkája a hagyomány; nem lehetséges, hogy a hagyomány éppen a Szentlélek munkája ellen dolgozik? A hagyomány esendő, írja Vanhoozer. Legjobb esetben a hagyomány az ige előrehaladásának és az egyén lelki formálódásának eszköze. Legrosszabb esetben a hagyomány a büszkeség, az öndicsőítés, a bűn testületi szentesítése is lehet. Amikor a hagyomány önmagáról túl sokat kezd gondolni, a színház bálványává válik. Van bűn a hagyományban, van bűn az egyházban: Hiszek az egyházban. Isten magáénak választott egy népet, Krisztus testét, a Szentlélek teremtményét és templomát. A kérdés, hogy vajon az egyház mennyiben azonos az egyházi szervekkel és azok történeti formáival. Hiszem, hogy az egyház egy, bár ezt nem látom. Hiszem, hogy az egyház szent, bár a látható egyház nem így jelenik meg. Vanhoozer szerint nem akkor járunk helyes úton, ha az egyházi hagyomány iránti konformitás mozgat bennünket, hanem akkor, ha arra a Lélekre figyelünk, aki az Írásokon keresztül Jézus 6

Krisztusról szól. A korai egyháznak még egészséges, realista hagyományfelfogása volt: akkor azért lehetett az egyház interpretációját követni, mert az összhangban volt a Szentírással (Tradició I). A posztmodern kontextusban viszont a hagyományt összekeverik az olvasóközpontú hermeneutikával. A Szentírás egyszerre befejezett és befejezetlen, hiszen Isten szó tettei Izrael történetében és Jézus Krisztusban befejeződtek. A megváltás drámájának csúcspontján (kereszt és feltámadás) túl vagyunk. Ám ezt valakinek elő kell adnia, be kell fejeznie. A tradíció, az egyház feladata az előadás beteljesítése. Vanhoozer Performance II nek nevezi azt, amint a közösség (az egyház vagy a tudományos közösség) sajátítja el a szövegkönyv jelentését, Performance I nek pedig az szerzői kánoni isteni szöveghasználatot. A posztmodernitás az olvasói befogadásra, a Performance II re helyezi a hangsúlyt. Ez a szemlélet kétségbe vonja, hogy a szövegkönyvnek van egy megragadható jelentése. Eszerint az olvasó befogadó nem rekreálja, hanem kreálja a szöveget, tehát maga az előadás az alkotás, a performancia az a hely, ahol a szerző megvalósul. Vanhoozer modelljének, a kulturális nyelvi teológiának nagy kérdése, hogy végső soron mi vagy ki is konstruálja a keresztény identitást: a befogadó közösség (az egyház) vagy az apostoli hagyomány, amelyet a Szentírás közvetít. A Szentírás nem bármilyen, hanem első renden isteni performanciát igényel. Isten ugyanis a végső szerző, aki különféle emberi hangokat alkalmaz szerzőként theodrámája érdekében. A kánon isteni/emberi performancia, amely további performanciát eredményez. A theodráma válasz a szerző forgatókönyvére. A Performancia II elhanyagolta a szerzői beszédaktust, mert a magyarázók performanciáját részesítette előnyben, s egyre többen ezt a performanciát kezdték szöveg értelmének tekinteni. Pedig a kánon az a szövegkönyv, amely a megváltás drámájának kulcspillanatait feljegyzi, s egyúttal fel is szólít bennünket, hogy vegyünk részt ebben a drámában. Vanhoozer szerint a hívő performancia nem az emberi teljesítmények hagyománya, hanem annak a hatása, ahogyan a Szentlélek az egyházat elvezeti az igazságra. A Performance I elismeri azt, amit a szövegkönyv Szerzője a Szentírás különféle hangjain keresztül cselekszik, és egyúttal válaszol is erre a cselekedetre. A Performance I és a Performance II között ugyanaz a különbség, amit C. S. Lewis a szövegek befogadtatása és használata között lát: Amikor egy műalkotás szövegét befogadjuk, akkor érzékeinket, képzeletünket és minden más erőnket azokra a mintákra fordítjuk, amelyeket a szerző talált ki. Amikor használjuk a szöveget, akkor csupán saját aktivitásunk szolgálatába állítjuk azt. (Lewis, 88). Az igazi hagyomány tehát nem a szöveg használata, hanem a befogadása. A 4. században Leréni Vince mondta: Nem szerzőnek kell lenned, hanem őrzőnek, nem kezdőnek, hanem követőnek, nem vezérnek, hanem oltalmazónak. Tartsd meg a hitletéteményt 7