Borsi Ferenc MI VAGYUNK A RÓZSÁK Az érzékiség képi ábrázolása a magyar népdalokban

Borsi Ferenc MI VAGYUNK A RÓZSÁK Az érzékiség képi ábrázolása a magyar népdalokban 1 1

A kiadvány megjelenését támogatták: Vass Lajos Népzenei Szövetség, Budapest Hagyományok Háza, Budapest 2 ISBN 80 89001 25 4 Borsi Ferenc Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya

BORSI FERENC MI VAGYUNK A RÓZSÁK AZ ÉRZÉKISÉG KÉPI ÁBRÁZOLÁSA A MAGYAR NÉPDALOKBAN Elektronikus változat DUNASZERDAHELY, 2003 3

Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 27. Szerkesztik: Bárdos Gábor Huszár László Kovács László Végh László 4

TARTALOM 1. Előszó............................................ 7 2. Bevezetés......................................... 9 3. Hajladozás........................................ 11 4. Formák.......................................... 16 5. Színek........................................... 20 6. Virágok.......................................... 30 7. Bokor, fa, erdő.................................... 38 8. Gyümölcsök...................................... 44 9. Nád, kender, széna, szalma........................... 49 10. Vetemények....................................... 52 11. Gabonafélék...................................... 58 12. Szántás-vetés, aratás, kaszálás........................ 62 13. Gabonafeldolgozás................................. 68 14. Háziállatok....................................... 74 15. Lukrajárók (kisrágcsálók)............................ 81 16. Hal, gőte, csiga.................................... 83 17. Madarak......................................... 86 18. Ház és tája........................................ 94 19. Víz, eső, harmat, sár............................... 104 20. Tűz............................................ 125 21. Árnyék......................................... 127 22. Öltözet.......................................... 129 23. Tárgyak, műveletek............................... 140 24. Személyek....................................... 145 25. Bibliográfia...................................... 151 5

6 Jaj, Istenem, a világ Kinek szoros, kinek tág.

1. ELŐSZÓ Nem ismeri és nem is érti a mai kor embere népdalainkat zsörtölődik a hivatásának szenvedélyesen elkötelezett népzenész. Jó, jó, de kinek van szüksége számítógépes információözönünkben egy letűnt életmód együgyű dalocskáira? legyint a kívülálló, utilitarista szemléletű polgár, akit az ilyesmi hidegen hagy. Mindenkinek szüksége van ezekre a dalokra, aki valamiféle lelki gazdaság megőrzésére igényt tart. A népi életforma teljességének szellemi mása volt a népköltészet. Töredékesen is annak egykor természetesen adott teljességéről üzen. Sivár lelkű az, aki érzelmeit nem tudja kidalolni, méghozzá a legszélesebb skálán: a duhaj jókedvtől az unaloműző dúdoláson át a panaszos keservesig. Talán az idegen nyelvű hangszórótöltelék-zene szoktatott el sokakat szinte végleg attól, hogy keressék vagy fontosnak tartsák legalább megsejdíteni énekelhető dalaink szövegének értelmét, áttételesen megfogalmazott, mélyebb szövegösszefüggéseit. Könnyen lehet, hogy még a lelkes népdalpártiak is csak gépiesen dalolgatják: Két szál pünkösdrózsa / Kihajlott az útra, vagy Béreslegény, ne rakd meg a szekered... az egykor kézenfekvő helyzet, a belekódolt üzenet felismerése nélkül. Persze szép az így is. Ám történetesen nemcsak a rózsák hajladozásáról és nem is csak a béres szekérrakásáról van szó ezekben a népdalszövegekben. Hiszen a régiek sem voltak fából... Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a népdal közösségi alkotás, nemcsak egy kiemelt időszak közösségén belül, de korokon át hagyományozódva is. Sok-sok nemzedék önkifejezésbeli leleményességével épült bele a dalokat továbbéneklők minden szívfájdalma vagy éppen pajzánkodó, incselkedő hajlama, sóvárgása és öröme egy-egy strófába, képbe. A letisztult formákban minden szó a helyén van, és tökéletesen összhangban van a többivel. Legtöbb eleme szervesen illeszkedik egy gondolati egységbe, amely mindig újravariálható, miközben megőrzi jelentésbeli rétegzettségét. A letisztult népdalforma tehát hosszú időn át érik meg inkább a nép elméjében vagy lelkében, mintsem az ajkán mígnem kialakul a legtömörebb, legtalálóbb változat, az pedig olyan, mint az óbor, mely évszázados hordókban érlelődik, s egy kortya is világokról mesél. 7

E könyv a magyar népdalok ránk maradt töredékes világából semmit el nem véve, el nem tagadva, ahhoz semmit hozzá nem téve segít eligazodni a népdalok jelképeinek, képes beszédének megértésében. Nem azért, hogy bárkit is megbotránkoztasson, vagy tápot adjon a vulgarizmusban való tobzódáshoz, de nem is kendőzve prüdériából, hogy a népélet mindezzel együtt volt teljes. A megengedhetőség határait is próbálgatva alkotó nyelvi fantáziáját csillogtatta meg költői módra, miközben legintimebb magánszférájának keresett közösségi kifejezésformát. A néha bámulatosan megvilágosodó, néha csak felderengő, egyszer szépen kikerekedő, másszor csak nyomokban kimutatható szövegösszefüggések felfejtésével egy új, a teljesség minden ismérvével körvonalazódó világ tárul elénk, amely lappangva eddig sem volt végképp elérhetetlen, csak nem ismertük fel, hogy közünk van hozzá. 8

2. BEVEZETÉS Lírai népdalaink képi asszociációs világa távol esik a mindennapok racionális gondolatmenetétől (a reális események logikai rendszerbe fűzésétől). Akiben megragadnak népdalszövegbeli ismétlődő motívumok, óhatatlanul felfigyel a visszatérő szerkesztési elvre, felismeri, hogy többnyire két párhuzamos jelentésszint: a tapasztalati-nyilvános (profán-reális) és a közvetett-jelképes közt ide-oda villódzva formálódik a dalok közlendője. Erről Erdélyi Pál 1899-ben a következőket írja: Második nyelve volt a népnek, melybe a legmindennapibb viszonyaira vonatkozó képes kifejezések voltak besorolva... a melybe régi életünk bizalmas tanúi szólalnak meg. Első tudományos igényű és felkészültségű népdalgyűjtőnk, Vikár Béla lelkes népdalszövegfejtő volt. Ismereteit 1903-ban így összegzi: Az ősi, hagyományos módon keletkezett népdalokban lehet és sokszor van is előttünk érthetetlen kép, de annak nem értése miatt nem a népköltést, hanem tudásunk hiányos voltát kell okolnunk. Nem ismerjük a népdal képnyelvének titkait kellőképp, s így megesik, hogy képtelenséget látunk ott, ahol szép költői kép van. Alább ekképp folytatja: Megértésük nem mindig könnyű, mert egyrészt vidékenkint másmás értelemben használja (ti. a nép), másrészt épp ezeket felejti el leginkább, mint eredeti költési módjának emlékeit. Valószínű ugyanis, hogy használatuk a nemi szerelemmel kapcsolatos tárgyak megnevezése körül érvényesülő szeméremből fakad. 1 Persze nemcsak akkor mutatkozhat meg egy másik jelentésszint, ha a megfogalmazódó kép elrugaszkodni látszik a realitástól. Az átvitt értelmű rejtett üzenet, ha van, akkor is átszüremlik, ha a szöveg teljesen érthető és logikus az elsődleges jelentésszinten. Barna legény, ne fütyöréssz, Kertem alatt ne törd a rést. Mert hiába törted a rést, Szívem mellé soha nem férsz. (Tulipán: 4/2. sz.) A szöveg szó szerinti, mindennapi értelme is érthető, logikus, elképzelhető. Egy kis kacérkodástól, huncutkodástól sem lesz azonban mentes az éneklő leány üzenete, ha tudjuk, hogy a kert (kiskert, virágoskert) általában mást (is) jelent, valami kényesebbet, ki nem énekelhetőt helyettesít, megengedi, hogy titkon azt gondolják oda, olyan kertet, amelynek gyönyörködtető virágzása is átvitt értelmű. 1 Vikár: i.m.. 9

Strófikus népdalaink négy sorának gondolatpárhuzama népköltészetünk meghatározó építkezési formája, ótörök hagyaték. A soronkénti vagy kétsoros gondolatpárhuzamot azonban nem célszerű elemeire bontani, hiszen a képzettársítás az adott kép egészére vonatkozik, s egy-egy alkotóelem újbóli megjelenése más környezetben nem biztos, hogy ugyanazt a jelentést fogja hordozni. Sej, a Tiszának fodros vize de habos, Sej, a Tiszának, mind a két partja sáros, Közepébe fehér hattyú leszállott, Közepibe fehér hattyú leszállott, Két szárnyával veri széjjel a vizet, Két szárnyával széjjel csapta a habot, Sej, most tudtam meg, hogy a babám Sej, most tudom már, hogy a babám nem szeret. elhagyott. (VMND: III., 134/6c) (KSzK: 155. o.) Ebben az esetben megengedhetjük a feltételezést, hogy az elvonatkoztatott szinten a folyó női (genitale) jelkép, a madár hím (genitale) jelkép, s ebben az esetben a madár szárnya a testist jelenítheti meg. Azonban hiba lenne a madárszárnyat állandósult jelképnek tekinteni, s más szövegekre is mechanikusan értelmezni. Sej, csongorádi bíró háza de magos, Tetejébe van egy madár, aranyos. Bal szárnyára rá van írva: Csongorád, Sej, ki babája ez a kökényszemű leány? (KÓNYA) Nem is biztos, hogy mindig jelképet kell keresnünk a szövegben. Gyakran csak elvont utalással, s nem egyértelműen lefordítható metaforával állunk szemben. Jobb a bor a pálinkánál, Egy menyecske száz leánynál. (MNT: VI./ 526. sz.) Kárba veszett fáradság lenne a bor és pálinka népdalbeli említésekor minduntalan menyecske- illetve leányszimbólumot keresni. A bor itt alkalmilag, egyetlen vonásával közvetít jelentést: élvezete huzamos lehet, mert nem részegít meg azonnal, a pálinka tüzesebb. Célszerűnek látszott olyan rendszerben sorra venni a magyar népdalokban megbúvó erotikus motívumokat, ahogyan tapasztalati szinten a képek kútfőjeként a népélet mindennapjai szerveződtek. 10

3. HAJLADOZÁS Egy-egy tárgy vagy cselekvés másodlagos jelentésének holdudvarát gyakran nem is lehet egész pontosan behatárolni. Dalaiban a nép a találó szófordulatokat szívesen alkalmazta újra s újra hasonló, de csak megközelítőleg azonos szövegkörnyezetben és élethelyzetben. Jó példa erre a hajlás, meghajlás, lehajlás, hajladozás fogalma. Más-más egyedi jelentéssel, de rendre erotikumot sugall. A piros rózsának lehajlott az ága, Én is lehajlottam egy hűtlen szavára. (LAJTHA: 63. sz.) Ebben a Széken gyűjtött népdalban megsejthetjük a hajlás-lehajlás egyik lehetséges burkolt jelentését. Tallózzunk a hajlás sokféle előfordulása közt, az egyértelműtől a nehezebben tolmácsolható felé haladva! Dunyhám, párnám de hajlik Beljebb, babám, a falig. Öleljük egymást hajnalig, Míg édesanyám aluszik. (JÁRDÁNYI: I./ 70. o.) Szókimondó, s mégsem durva, mégsem sértő. Persze a dunna, párna a valós értelemben is hajlik, csak nem mindig ilyen jelentőségteljesen. A nép ennél különlegesebb képet is alkot a hajlással. Több szövegváltozatban is találkozhatunk az ágy lábának hajlásával, hajladozásával. Bizonyára nyomós oka volt rá, ha már több változatban dalolta ki efféle tapasztalatait. Diófából van a babámnak ágya, Ha ráülök, hajlik mind a négy lába. Tedd be, babám, az ágyadat a falig, Tied voltam, tied leszek halálig. (DOBSZAY SZENDREI: I./ 31, b) Most pedig újra költői sejtelmességgel, de nem kendőzve a testi szerelmet: Este, este, de szép szerelmes este, De szerelmes lánynál voltam az este. Rám hajlott a tearózsa levele Babám karján, sej-haj, aludtam el az este. (MACZKÓ RÓNAI: 31. o.) 11

A tearózsa levele, hogyha szerelmesen hajlik, az ugyanolyan fokú erotikus töltésről árulkodik, mint az ágy lábának meghajlása. Közismert népdalainkban látszatra egészen ártatlanul hajladoznak a virágok. Ezeket a dalokat mindannyian ismerjük, énekeljük jótékony homályban maradt járulékos jelentéstartalmuk ismerete nélkül: Kinyílt a rózsa, / Hajlik az ága, Nincsen aki leszakítsa, / Csak úgy hervad rajta. Egyik ága hajlik / E leány vállára, Másik ága reáhajlott / A Gyurka vállára. (111 NT: 7. sz.) A rozmaring egyik legnépszerűbb virágjelképünk, szintén erotikus háttérjelentést hordoz. Nem csoda, hogy ágai hajladoznak vagy éppen nem hajolnak. Szagos a rozmaring, szagos a rozmaring, lehajlik az ága. Gyere, kisangyalom, gyere, kisangyalom, ülj az árnyékába! Nem ülök, én oda, rozmaring árnyékába, Összetörik ruhám, fehér alsószoknyám, megver édesanyám. (Rózsa: 27. sz.) Ebben az esetben már csak az előző szövegek nyomán érezhetjük a közvetett erotikus utalást (aminek különlegesen átszellemített mozzanata az árnyék, melyről a könyv végén lesz még szó). A szövegben nem pusztán az alsószoknya köznapi összegyűrődésétől tart a leány, s nem is véletlenül fehér az alsószoknya: mint majd látni fogjuk, a fehér szín általánosságban az ártatlanság jelzője. A közismert A csitári hegyek alatt... kezdetű dalban a rozmaringbokor hajlása is többről árulkodik, mint egy egyszerű ágmozgás. Ha jól meggondoljuk, még a realitás talaján is le kell hajolni, ha nem lefeküdni, hogy a rozmaringbokor ága az ember vállát érje! Amoda le van egy erdő, jaj de nagyon messzë van Kerek erdő közepében két rozmaring bokor van Egyik hajlik a vállamra, másik a babáméra Így hát kedves kisangyalom, tiéd lëszek valaha (KODÁLY VARGYAS: 444/4. sz.) A rozmaringról még számtalan példát sorolhatnánk, miként hajlik, hajladozik, most inkább lássuk, mikor nem hajlik a rozmaringág. 12

Ha bemegyek virágos kiskertembe, Rálépek a rozmaringnak tövére. Rozmaringnak ágai nem akar lehajlani, Nem akar a kisangyalom szeretni. (MACZKÓ RÓNAI: 39. o.) A virágos kiskert, a rozmaring, s annak a (nem) hajlása azért szerepel a mondandóban, hogy az énekes burkoltan elárulja: nem akarja szeretni a szeretője. A hajladozás koreográfiája maga kevés lenne a megénekléshez. Ékesen bizonyítja egy palóc népdal, hogy a megfogalmazás milyen lírai árnyalatokig finomíthatja a szóképet: Megmondtam én a bús gerlicének, Ne rakj fészket az ágszélre Mert az az ág ide-oda hajlik. Szél sem fújja, mégis hajladozik. (Palócföld, közismert) A szöveg burkolt üzenetét pontosan megértheti a címzett de értheti bárki, aki az üzenetet kipattantó helyzettel ismerős. Úgy tűnik, a nép költői fantáziájának a ritmikus mozgás, az ide-oda hajlás, az izgés-mozgás elegendő volt a nemi aktus mozgásának felidézésére, a dalokban a cselekmény rejtjelezésére. Hasonló tartalmat sejthetünk a belepi-e nem lepi; hun kiugrik, hun be; vagy alkalmanként a csitteg-csattog, csireg-csörög hangulatfestő szópárok között. A magyar népköltészetben nemcsak a virágok (rózsa, ibolya, tulipán stb.) hajolnak, hajladoznak, hanem a fák ágai is, és nemcsak a termés súlyától: Hull a szilva a fáról, Most jövök a tanyáról. Ej-haj, ruca, ruca, kukorica derce. Ëgyik ága lëhajlott, Az én rózsám elhagyott. Ej-haj... (KODÁLY VARGYAS: 70. sz.) A rezgő nyárfának pihekönnyű magja van, mégis meghajlik az ága, ugyanúgy, mint a szilvafáé. A két fa ágait, úgy tűnik, a közös motívum, a csalfa szerető érzelmei mozgatják. A szeretőm udvarában van egy rezgő nyárfa, Mikor megyek el alatta, rám hajlik az ága, 13

Szagos a levele, rajtam van a falu nyelve, Miért is van a szeretőmnek olyan csalfa szeme. (BALOGH: 157. sz.) A kételkedők feltehetik a kérdést, hol itt az erotikum. Csakis a háttérben, a másodlagos jelentésszinten, utalás formájában. Látni fogjuk, hogy egyes szófordulatokat, kétértelmű szavakat szívesen használ népünk a kendőzve továbbadni szánt üzenet csomagolására. Még olyankor is megmarad a sztereotip jelző, kifejezés, amikor az elsődleges jelentés értelmetlenné válik, vagy bohókás halandzsának tűnik: Járjad, borzas, amint illik, Ott törjön el, ahol hajlik. Akár térdbe vagy bokába, Törjön el a gatyád szára. (NYÉK: 203. o.) A térd és boka hasonló testhajlat, mint az ágyékhajlat, ezért eufemizációs szinonimaként értelmezhetjük. A borzas a fanszőr (pubes) szelídített neve, amint szintén rejtve egy másik incselkedő dalban hallhatjuk: Jámbor a kis borzaska, Násznagy úr megfoghassa. Tíz csók annak az ára, Este jöhet utána. (Délibáb lemez) Népköltészetünk él a hajlás-hajlandóság egybejátszásának kínálkozó lehetőségével is: A szeretőm karjai, karjai Nem akarnak hajlani, hajlani Meg kell annak hajlani, hajlani Ha meg akar ölelni, csókolni. ( ÁG: 43/2. sz.) A harmadik sor nagyszerű megfogalmazása, hogy egyszerre szól a kar meghajlásáról és a szerető kikövetelt hajlandóságáról. Ugyanilyen értelemben szerepel a hajlandóság közismert szólásunkban is: Esendő az ember, hajlandó a pendely. Mint már láthattuk, a hajlás hiánya a tartózkodást, visszautasítást jelentheti. 14

Jeges a kútsudár, nehéz vizet merni Ismeretlen legényt nehéz megölelni. Ölelni akarom, nem hajlik a karom Csókolni akarom, nem az én galambom (JÁRDÁNYI: II./ 14. o.) Még néhány gondolat erejéig a hajlásnál maradva érdemes megfigyelni a meghajlik nem hajlik meg, azaz a hajló egyenes ellentétpárt. Gyenge a nád lehajlik a földre. Egyenes vagy rózsám, mint a nád. (111 N.T.: 37. sz.) (JÁRDÁNYI: I./ 54. o.) Ugyanaz a nád meghajolhat vagy egyenesen állhat attól függően, milyen viszonyt kíván az énekes megénekelni. Az egyenes jelző persze vonatkozhat a sudár, vékony testalkatra is, de nincs kizárva a lehetőség, hogy az egyenes nád erényként jelenjen meg a népdalban. Van úgy azonban, hogy nem örülnek a hajlíthatatlanságnak: Sej-haj, szép a páva, mert egyenes a tolla, Most vagyok a szeretőmmel haragba. (JÁRDÁNYI: II./ 107. o.) Vagyis a hajlandóságot a harag szüntette meg, de a megfogalmazásban benne lappang a gőg, dac, sértett önérzet jelzése is. A valami okból megromlott kapcsolatot érzékelteti az alábbi kép is: Zöld búzában egyenes a gyalogút, A szeretőm énrám megharagudott. Ne haragudj, édes rózsám, sokáig, Tiéd leszek a halálom napjáig. (BALOGH) A zöld búzához később még visszatérünk, s az egyenes gyalogutat is tüzetesebben szemügyre vesszük. 15

4. FORMÁK Ha valahol valaki vagy valami jár, ott útnak, gyalogútnak, utcának kell lennie. Az út hajlására a népdalokban egy másik állandósult jelző is szolgálhat: a kerek. Nem mellékes mozzanat, hogy a kerekség képzetével a lyuk is magától adódóan összefügg. Kerek utcaszegelet, Jártam én ott eleget. (JÁRDÁNYI: I./ 215. o.) A kerek utcaszegelet aligha valós utcasarok, és nem is településtörténeti érdekességként kell kezelnünk. A népdalszövegek arról tanúskodnak, hogy legbuzgóbban a szerelmesek járnak kerek utcába: Erre gyere, në menj arra, Jobb út van erre, mint arra. Erre van a kerek utca, Kisangyalom gyalogútja. (KODÁLY VARGYAS: 255. sz.) Ne csodálkozzunk, ha a népköltészetben kerek ablakra bukkanunk, holott a valóságban jobbára csak hajón található ilyen: Sarkon van a házam, szélnek van fordítva, Kerek az ablaka, engem lesnek rajta. (Rózsa: 22/1. sz.) Ugyanígy csak képletesen értendő a kerek jászol: Széna meg a szalma A kerek jászolba. Megcsaltalak, rózsám, A pitvarajtóban. (JÁRDÁNYI: I./ 188. o.) A széna, szalma mint a pubes emlékképe kerek jászolban van, amelyből csalfaság esetén a hűtlenkedésre kapható férfiember lova lakmározhat. Gyermekköltészetünkben gyakoriak a lírai dalok teljesen elhomályosult 16

motívumai. Az alábbi példában együtt szerepel a széna, a szalma, a kerek jelző és az ölelkezés is: Széna alja, széna alja, széna szakadéka, Benne vagyon kerék asszony, Kerék kis menyecske. Lassan könnyen, csak csendesen, Öleld, akit szeretsz. (DOBSZAY: 76. sz.) Incselkedőbb, egyértelműbb célzatú szövegekben is érzékiséget jelez a kerek jelző: Kerek az én subám alja, Az én rózsám betakarja. (közismert) Nemcsak a subának kerek az alja, kerek a pendelyé is, eleve erotikus helyzetet sejtetve: Két ujja van, két ujja van a mentének, Két újja van, két újja van a ködmönnek, Kerek alja a pöndölnek. Kerek alja a pöndölnek. Akármilyen szűk a pendely, Csivirintem, csavarintom, Mégis felhajtja az ember. Majd a fejedre borítom. (ÁG 47. sz.) (VMND: 172/3. sz.) E gondolatmenetet követve jobban érhető, hogy népdalszövegeinkben miért szerepel gyakran kerek ajtó, kerek udvar, kerek erdő, kerek levél stb. Bizonyos sztereotip jelzők tehát nem egy esetben szinte arra rendeltettek, hogy az előadó-szövegalakító velük üzenjen, a címzett általuk kapjon üzenetet. Ezek a jelzők önmagukban nem hordoznak érzéki töltést, de állandóan olyan jelképekhez kapcsolódnak, amelyek jellemző szerelmi szimbólumok. A csipkés (csipke), fodor, bodor jelző minden bizonnyal a pubesszel való alaki hasonlóság révén tapad a szoknya, kendő, levél, sarkantyú stb. köznapi és jelképi jelentéséhez. Kövessük a folyamatot a nyersebb formától a leheletnyi utalásig: Az anyád valagán Háromsoros csipke. Ha kimossák, Keserű annak a leve. (Dudanóták: 278. sz.) 17

A szövegből csupán a mosás és a keserű lé mozzanatára hívjuk fel itt a figyelmet, ezekről szó lesz még. A faluban végigmenni nem merek, Mert a lányok selyemszoknyát viselnek. Csipke is, fodor is reng az alján, Barna legény kopogtat az ablakán. (Közismert) Csipke is, fodor is nem pusztán dísz a szoknya alján a kidalolással több is, kevesebb is annál. Este, este, de szerelmes egy este, De szerelmes legényem volt az este. Ráhajlott a csipkés mályva levele, Babám vállán elaludtam az este. (BENCZE: 81. sz.) Hogy mitől szerelmes annyira az éjszaka, arról a csipkés levelű mályva hajlása árulkodik. Az is kiderül, hova hajlik a levél vagy az ág: Szeretőm szerelme szállott a szívemre. Csipkebokor ága hajlott az ölembe. (MNEGY: 27/i) Egész egyértelművé teszi az előbbi képeket egy ezekre rímelő temerini változat: Csipkés szélű levele a rózsának, De szép szeretője van a komámnak. Leszakajtom a rózsa csipkés levelét, Elszeretem a komám szeretőjét. (CSORBA) Találó költői megfogalmazása az érzéki helyzetnek. Könnyű megérteni, mit keres a sok csipkés levél, csipkés kendő, csipkebokor, csipkefa a népdalainkban. 18

Akárcsak a lányok szoknyáján, az ablakban is terem csipke: 1. Kecső falun végig kéne menni, 2. Csipkefüggöny félre van takarva, Szeretőmet föl kéne keresni. Barna legény bekacsingat rajta. Ott lakik a Ravonyi utcában, Ne kacsingass, gyere be, gyere be, Csipkefüggöny van az ablakában. Magam vagyok idebe, idebe. (ÁG: 116. sz.) Egyes szövegekben első pillantásra véletlenszerűen hat egy-egy szó felbukkanása. Csak szerepkörének feltérképezése után derül ki, mit keres ott, és az is, hogy találomra nem cserélhető fel más hasonlóval. Következő példánkban a csipkés nem cserélhető fel zörgősre, fényesre- esetleg felcserélhető lenne sárgára, de abban az esetben változik a második szint jelentéstartománya is. Csuhaj, köböl van az édesanyám udvara, Csuhaj, barna legény, lassan gyere be rajta. Ne kopogjon a rézsarkantyúd csipkés taréja, Csuhaj, ébren alszik a jó anyám, meghallja. (MACZKÓ 28. sz.) A csipkés helyett szinonimaként gyakran a bodor jelző irányítja figyelmünket az érzékiség nyomára. Elsőként két ismert népdalt említünk olyan példaként, amelyből efféle utalás is kihámozható: Érik a szőlő, / Hajlik a vessző, Érik, érik a cseresznye, Bodor a levele. Bodorodik a levele. Két szegény legény / Szántani menne, Mennél jobban bodorodik, De nincsen kenyere. Az én szívem szomorodik. (JÁRDÁNYI: I./ 19. o.) (OLSVAI KÖNCZÖL: 54. sz.) Érdemes megfigyelni, hogy leginkább a szőlő, cseresznye és meggyfa levele bodorodik. Néha az ágszövevény alkot hasonló képet: Sűrű meggyfa bodor ága, Szeretőmet mi találta here-hopp? Betegös-e vagy nem gyühet, Vagy mást szeret, nem engömet, here-hopp. (MNT VII./ 23. sz.) 19

5. SZÍNEK A színszimbolika talán a legősibb jelölőrendszer. Alkalmazása a jelekét, szimbólumokét is megelőzte. A szín önmagában is jelentéshordozó volt kultúránk hajnalán, és ma sincs másképp. Nem mindegy, hogy az öltözet fekete, piros vagy kék, s minden ember megválogatja, az általánosan elfogadotthoz viszonyítva alakítja a környezetében lévő eszközök, tárgyak színét. Különböző kultúrák egy-egy színhez más-más jelentéstartalmat kapcsoltak, s ez korszakonként is változott. Adott korban egy kultúrán belül a színekhez többféle jelentés is kapcsolódhat (pl.: fehér-fekete gyász). Népköltészetünk színszimbolikájáról Erdélyi Zsuzsanna az Ethnographia 1961-es évfolyamában írt a legkimerítőbben, de erről a témáról szinte minden jelképkutató említést tesz. Ennek ellenére úgy tűnik ez a témakör sincs egészében feltárva, kellő alapossággal körüljárva. A színek ismertetését kezdjük talán a legáltalánosabbal, jelképiségében a legfontosabbal: a feketével. A fekete színt említve általánosságban mindenki a gyászra, tágabban értelmezve a szomorúságra gondol. Népdalainkban a fekete szín ilyen jelentése mellett különösen a szerelmi dalokban erotikumot jelölő funkciójával is találkozhatunk. A szókimondó, obszcén rigmusoktól az alig sejthető utalásokig széles skáláját találjuk a fekete szín és az erotikum kapcsolatának. Több forrás is jegyzi a legegyértelműbb, legszókimondóbb vonatkozást: Szép a p, mert fekete, Jézus Krisztus teremtette. Lökött bele szilvamagot, Köréje meg prémet rakott. (VARGYAS: Erosz a folklórban, 25. o.) 20 A Felvidéken Kodály Zoltán gyűjtötte a következő szöveget: Fekete, fekete, Fekete, nem tarka. Tudja a szép leány, Hol a legény farka. (DOBSZAY SZENDREI: III./ B 62./e) A moldvai csángók egyik tréfásan csipkelődő szövege így hangzik:

Komámasszony eleje Kicsiny helyen fekete Az is azért fekete Mert az üsthöz értette (Moldva, Aki dudás akar lenni hanglemez) A nyelvi játékok számtalan példáját fedezhetjük fel népdalainkban. Jelen esetben az üst főnév felcserélhető az üsd igével, így annak is elérthető. Erre a szövegre rímel egy lakodalmi csipkelődő rigmus, gondolatmenetre szinte ugyanaz: Szakácsasszony lába között Szőrös gilyicécske. Talán bizony be van festve, Azért feketécske. (MNT: III./B 576. sz.) Szinte tolakodóan egyértelmű a következő népdal megfogalmazása is: Fekete városban vërës torony látszik, Ott ës az én babám más ölében játszik. (JAGAMAS FARAGÓ: 63. sz.) A fekete szín hívja fel a figyelmet a hangsúlyozottan, továbbképzelhetően erotikus kicsengésre olyan népdalokban, amelyek a táncot, táncolást emlegetik sajátos jelentéssel: a nemi aktus koreográfiáját megidézve. A megjelenített kép a sokatmondó költői körítéssel többet mutat az egyszerű táncmozdulatoknál: Fekete-gyűrűfa sátor, Csikós, gulyás benne táncol. (GILICEMADÁR: 62. sz.) A keszkenő a valós életben nem rojtos (ez inkább a nagykendőre vonatkozhatna). Hogy a dalban miért az, és miért épp fekete a rojtja, megtudhatjuk, ha a kendő rajzát a sarkára állítjuk. Fekete rojtos keszkenőm, Most ismerem a szeretőm. Olyan vékony, mint a nádszál, Hajlik, mint a liliomszál. (OLSVAI KÖNCZÖL: 52. sz.) 21

A búza (mint termés), az őrlés (mint a mag garatba kerülése és a malomkövek dörzsölő mozgása), a kenyérsütés (mint a tészta forró kemencébe vetése) közismertek a népköltésben mint az erotikus képzettársítás lehetőségei. Ezekben a képekben is feltűnően gyakran jelenik meg a fekete szín. Fekete föld termi a jó búzát, Sűrű erdő neveli a betyárt. Sűrű erdő a betyár szállása, Kocsmárosné gondot visel rája. (Tiszán innen, Dunán túl: 139. o.) Fekete lisztből sütik a jó kenyeret, Még azt mondják, ez a legény nem szeret. (KIRÁLY: Gyöngykaláris I.) 22 Fekete kenyeret/ Hajnalban sütöttem, Ízlett az uramnak, /Hogy elibe tettem. (DOLOGH: 71. o.) A hajnal egyébként köztudottan a szerelem időszaka nemcsak a nép-, de a műköltészetben is. A fehér szín a fekete szín ellentéte több kultúrkörben az érintetlenség, a szűziesség szimbóluma. Népköltészetünk szembeállítja a kettőt a valós és a jelképi szinten is. Fekete a kökény, fehér a virágja. (JÁRDÁNYI: II./ 15. o.) Fehér üröm, fekete nád, Mutasd ki, babám, a csizmád. Haj, üröm, fehér üröm, fekete. (DOBSZAY SZENDREI: III./123. b) A csizma nyilvánvaló eufemizmus a szövegben: a náddal tisztábban rímelő vulgáris szó lenne itt az igazi. (A viseletre vonatkozó későbbi példáink ezt még jobban megvilágítják majd.) A megfogalmazás szépsége, hogy az üröm egyaránt jelenthet növényt és bánatot a közlendő csorbulása nélkül. Még egy érdekes, ritkább példát említünk a fehér színnel kapcsolatosan. Ebben nyilvánvalóan egy bátortalan legényről és körültekintő (tapasztaltabb) szeretőjéről szól a nóta, hiszen a leány ül a legény ölébe: Fehér fuszulykavirág, Ne jöjj hëzzám napvilág! Jere hëzzám sötétbe, Hadd üljek az öledbe! (JAGAMAS FARAGÓ: 88. sz.)

A fuszulykát ('bab') tréfásan gyakran faszulykának is ejtik Erdélyben. Mivel a növényvilágban a legtöbb éretlen termés zöld színű, elképzelhető, hogy ilyen elvonatkoztatás alapján lesz a zöld szín a zsenge kor, az éretlenség, a (testi) szerelemre esetleg még nem alkalmas kapcsolat jelzője. Figyeljük meg a következő ízes nyelvezetű modvai népdalt (lapi Moldvában 'levél': almafalapi, útilapi): Magyarföldi tarka lapi, Jere, babám, hojzám lakni! Nem menek én hojzád lakni, Mert még igen zöld a lapi. (Moldva, közismert) Burkoltabb utalásokra is számos példát találunk. A korábbiakban nem véletlenül volt zöld búzában egyenes a gyalogút, és az sem kizárt, hogy a zöld ágon még éretlen a termés is. Legalábbis ezt sugallja a következő szövegtípus: Túl a vízen, Tótországban Szilva terem a zöld ágon. Szakasztottam, de nem ettem, A babámé nem lehettem. (KODÁLY VARGYAS 275. sz.) Szakasztottam, de nem ettem azaz már magáénak érezte a gyümölcsöt, mégsem élvezhette éholtó zamatát. A különböző színek jelentéstartalmi összevetésére, a szerelmi üzenet költőien árnyalt megfestésére számos szép példát találunk népköltészetünkben: Zöld a kökény, majd megkékül, Most vagyok szerető nélkül. Majd megérik feketére, Találok még szeretőre (JÁRDÁNYI: I./ 144. o.) A zöld színhez jelen esetben a fentiekkel összhangban a szerelmi kapcsolat hiánya, gátoltsága, akadályozottsága kapcsolódik. A zöld szín jelentését azonban nem szabad mereven értelmezni, mert ez a konkrét helyzettől függően változhat. A fű, a legelő akkor jó, ha zöld. Akkor legelhet a jószág, s az éhség a szereleméhség csillapítása meghatározó mozzanat: 23

24 Jaj, de szépen esik az eső, Jaj, de szépen zöldül a mező, Közepébe, sej, haj, legel a juhom, Este csókollak meg, galambom. (BENCZE: 62/5. sz.) Ha az éretlen termés zöld színe a szerelmi éretlenséget tükrözi, a piros szín igen gyakran az érettséget, a testi-lelki beérést, a testi szerelem megkezdését jelentheti a szerelmi élet költői kifejezéstárában. Ezért oly közkedvelt a piros rózsa, piros alma, piros kukoricaszár vagy a piros hajnal. A búza érését búzapirulásként énekli meg népünk: Elment a madárka, üres a galyicka Mind azt fudogálja visszajő tavaszra Ha tavasszra nem jő, búzapirulásra Ha akkorra sem jő, tudd meg, sohasem jő. (DOMOKOS RAJECZKY: III./ 17. sz.) Érdemes megfigyelni a fentiek szerint a színek üzenetét a következő népdalban: Piros rózsa fehéret játszik, Nem bánom, ha máshoz jársz is. Te kezdted el az elválást, Te bánod meg, babám, nem más. (Tulipán: 72/2. sz.) Bizonyos lírai dalokban a szerelem időszaka, a hajnal is piros, s ezt a jelzőt nem csupán a felkelő napnak köszönheti. Mi zörög, mi zörög a sűrű erdőbe, Talán az én rózsám ökrét hajtják a cserére. Hadd hajtsák, hadd hajtsák, hadd fizessen érte, Mer a sötét piras hajnal más kislánynál érte. (JAGAMAS FARAGÓ: 93. sz.) A sárga szín jelképisége talányosabb, annak ellenére, hogy viszonylag sok dalban bukkan föl. Jó néhány szövegből nem lehet megítélni, hogy puszta megkülönböztető funkciója mellett van-e egyéb háttérjelentése. Az én rácsos kapum sárgára van festve, Oda jár a babám minden áldott este. (Muskátli: 12.)